Novellák

Wilson szíve
Wilson szíve

Késő este volt már. A hold már órákkal ezelőtt felkúszott az égre elűzve a napot, s megvilágította az utca egyenetlen felületén megülő, sötét tócsákat, amik a nemrég lezúduló hatalmas víztömeg maradványai voltak. Néha egy-egy kósza esőcsepp megzavarta a sötét vízfelületet és felkavarta a hold bágyadt tükörképét. A kísérteties csendet a távolban elhaladó mentőautó szirénája zavarta meg, de az is hamarosan az is teljesen elnémult.

Hangtalan lett a környék, mintha nem is egy nagyváros lenne. Erőtlen légáramlat söpört végig az utcán megmozgatva pár eldobott papírgalacsint. Majd léptek zaja hallatszott fel. Aztán az egyik lépcsőház ajtajánál kulcszörgés és egy olajozatlan ajtó fájdalmas nyikorgása hangzott fel, aztán egy tompa puffanás és megint csend. A hold halvány fénye a reluxa rései között átkúszva egy magányos férfi világított meg a lépcsőházban. Nem gyújtott villanyt. Lassan haladt, mintha félne hazamenni, ami talán igaz is volt. Sokáig halogatta ezt az utat, de hazaküldték a kórházból. Nem maradhatott tovább ott ezt maga is tudta, de kivárta az időt, amikor finom erőszakkal végre rábírják a távozásra.

Előkereste a kulcsot, majd hosszú percekig matatott a zárnál. James Wilson egyedül lépett be a lakásába. Fáradtan dobta a le a padlóra a táskáját a kulcsával együtt. A máskor- rendszerető emberként- mindig a helyére tette a dolgait, most egyáltalán nem törődött ezzel. Már késő este volt és egy igencsak fájdalmas, nehéz napot tudhatott maga mögött. Elcsigázva kapcsolta fel a lámpát. A lámpafény bevilágította a nappalit, amiben a szokásos rendetlenség fogadta, mivel a barátnője cseppet sem volt olyan, mint ő.

Fájdalmasan hasított belé a felismerés, hiszen már nincs többé. Alig pár órája halt meg. Viszont még mindig érezte a nő jelenlétét, aki mindennél többet jelentett a számára. Látni vélte a mosolygós, kacér arcot, amint a konyha térelválasztó függönye mögül lép ki és édes csókkal köszönti őt, ahogy alig pár napja tette. Milyen boldogok is voltak akkor, és ez csak most tudatosult benne igazán. Miért nem tudja sokszor az ember értékeli a hétköznapok apró csodáit? Miért foglalkozik olyan sokat azzal, hogy szanaszét vannak a jegyzetek, papírok, ruhák? Olyan kicsi és jelentéktelen apróságnak tűnik mindez.

Felrémlett előtte annak az élettel teli nőnek a képe, aki boldogságot hozott az életébe. Csak ő ismerte igazán, az igazi arcát, minden megjátszott viselkedés mögött a valóságot. A féktelen, vad szenvedéllyel teli nőt, aki gondolkodásra és szeretetre vágyott, pont arra, amire ő. Lehunyta a szemét, amiből egy könnycsepp gördült ki. Hallotta a hangját, látta a gesztusait, és érezte az illatát, a keze érintését, forró csókjait. De tudta, hogy ez már nem lehetséges, ez egy vízió, egy kósza álomszerű emlékkép, ami inkább kínozza, mintsem megnyugtatná. Már csak ez maradt neki a nagy szerelemből. Kínzó üresség, cél nélkül és egyedül volt. Sebzett szíve szomorúan dobogott, nem tudta mit tegyen. Szeméből a keserűség sós könnycseppjei buggyantak ki és végigfolytak a barátságos arcon, amin most nem volt más csak a bánat.

Nem fejeződhet be így. A nagy szerelmek nem végződhetnek halállal és könnyekkel. Mégis így történt. Mintha csak kölcsönbe kapta volna a boldogságot és most kamatostul fizetett érte. Úgy reppent ki a kezéből, mintha egy törékeny pillangó lett volna. Nem maradt a helyében semmi, csupán a kínzó üresség. Mikor már úgy érezte az élete újra rendben van, minden szanaszét hullott, akár egy törött váza apró szilánkjai. Nem volt jó ez így. De nem volt más választása bele kell lassan törődnie a helyzetbe. Fájt a hiány, őrülten, szívébe markolóan fájt.

Végigsimította a kezét egy hanyagul levetett piros pulóveren, ami az övé volt. Szinte maga előtt látta a lányt, ahogy a kanapén ült és pont ez a ruhadarab volt rajta. Felemelte a pulóvert, majd csukott szemmel fúrta bele az arcát és szívta magába a kellemes, nőies illatot, ami beivódott a puha anyagba. Fojtogatta a torkát a keserű kín és nem tehetett ellene semmit sem. Miért történt ez? Hiszen olyan fiatal volt még, előtte állt az élet. Most pedig már nincs. Csak ő maradt, egyedül Amber emlékével, és azt kívánta inkább ő halt volna meg.

Onkológusként rengeteg emberrel találkozott és velük együtt a halál komor tényével is. Jó orvosként vigaszt nyújtott nekik, bátorította őket és megértő volt. Őt pedig nem vigasztalja senki és semmi. Miért van ez így? Tudta magáról, hogy nem rossz ember, most mégis ő szenved. Neki kellett megmondani a szeretett nőnek mi fog történni. Ez volt élete egyik legnehezebb, legszívszaggatóbb esete. Hálátlan feladat, de ezt csak ő tehette meg.

Elgondolkodva futtatta végig a tekintetét a lakáson. Csak emlékek maradtak és az összetört szíve, ami teljesen sosem fog begyógyulni. Tétován tekintett körbe a lakásban őt keresve, de már nem volt sehol sem. Üres volt minden nélküle.

Emlékezett az eltorzult arcra és a szomorú szemekre, ahogy feküdt a kórházi ágyon. Vékony elcsukló hangja volt, amit talán soha nem tud kitörölni az emlékezetéből. Az erőtlen mosoly, amivel próbálta elfogadni azt a sorsot, ami rá vár, örökre belevésődött az emlékezetébe minden vonás. Nem volt menekvés, semmiféle kiút, se egy középút. A károsodás már oly mértékű volt, hogy nem lehetett megmenteni. Tehetetlenül nézte őt, hiába akart segíteni mégsem tudott többet tenni. Ez nem igazság és nem így kellett volna történnie.

Nem maradt más számukra csak a búcsúzás és a könnyek. Szeretlek- néha ez a szó olyan kevés, annyira nem fejezi ki mindent, amit érez. Tökéletes búcsúzás nem létezik, egy élet sem elegendő ahhoz, hogy elmondhassuk mennyire is szeretjük a másikat. Nekik nem adatott több csak pár perc, pár kínnal teli pillanat, amit utoljára megoszthatnak egymással. Nem sokkal ezelőtt még vidáman, önfeledten tervezgették a közös jövőt. Most meg nem marad más csak a leírhatatlan fájdalom.

Vele volt, a karjaiban tartotta őt, amikor elment. Egy utolsó csókot lehet a halvány ajakra, amibe minden érzését beleszőtte. Mégis kevésnek érezte. Annyi mindent nem mondott el neki, de most már késő. Ő kapcsolta le a lányt a bypass-ról, ami életben tartotta. Amber utolsó lélegzetéig mellette maradt és könnyek között szemlélte a lecsukódó szemhéjakat. Biztos volt benne, örökké kísérteni fogja ez az emlék. Órákig tehetetlenül szorította az élettelen kezet és ölelte Ambert, de hiába. Ő nem mindenható. Aztán eljött a kórteremből, majd felkereste Houset.

Nem tudta mit érezzen vele kapcsolatban. Össze volt zavarodva, de abban biztos volt, hogy nem érezné jobban magát, ha Houset vádolja. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. House cseppet sem olyan volt, mint máskor. Mintha érzelmek jelentek volna meg a markáns, legtöbbször gúnyos arcon. A végsőkig küzdöttek Amber életéért és hiába. Vége mindennek. Nem volt ereje hozzá, hogy beszéljen barátjával, de tudta, hogy egyszer ennek is sorra kell kerülnie. De nem akkor, amikor még minden kín éget és fáj. Némán néztek egymás szemébe egy végtelennek tűnő pillanatba, majd Wilson egy szó nélkül ment tovább. Mit is mondhatna neki? Minden olyan jelentéktelennek tűnt.

Most pedig itt áll a közös lakásban, ami üresebb, mint valaha. Csak emlékek, illatok, távoli halk nevetés és meghitt beszélgetések foszlányai. Wilson lassan nyitott be a közös szobába, majd elcsigázva vetette rá magát a közös ágyra, amiben mostantól egyedül fog aludni. Kezével végigsimította a frissen mosott lepedőt. Majd észrevett egy cetlit Amber párnája alatt.

Egy üzenet várta, ami tulajdonképpen egy átlagos hétköznapi üzenetek közé sorolható. De neki most egy kis vigaszt nyújtott, olyan volt mintha egy titkos kincset tartott volna a kezében. A lendületes betűk és az apró szív. Könnyek között szorította a mellkasához a papírdarabot. S a szoba magányában utat engedett a keserűségnek. Gyengének érezte magát és képtelennek arra, hogy megbirkózzon ezzel az őrületes hiánnyal. Miértek százai cikáztak a fejében, amik megmagyarázhatatlanok maradtak. Gyötrődött, nagyon sokáig egyedül a sötét szobában. A falakra vetődő árnyak halvány sziluettjét figyelte. Maga sem tudta volna megmondani meddig feküdt ébren ágyon.

Lassan szinte észrevétlenül aludt el átadva magát az álomnak. Homályos kép jelent meg előtte, egy nő arca, akit a világon a legjobban szeretett. Tétován nyújtotta ki felé a karjait, hogy aztán örökké együtt lehessenek, de csak a levegőt markolta. Hiába próbálkozott nem tudta megérinteni a tündérinek tetsző tüneményt. Arcáról újabb könnycsepp gördült le.

Kétségbeesetten tekintett rá, és könyörgő szemekkel kérlelte némán, hogy maradjon vele. Amber mosolygott és könnyes szemekkel simította végig a férfi arcát. Édes, puha érintés. Pont úgy érezte, ahogyan régen. Wilson a végsőkig akart ebbe a pillanatba kapaszkodni és nem elengedni. Bárcsak életben tarthatná, bárcsak segíthetne rajta és megváltoztathatná azt, ami elkerülhetetlen. Hiszen Ambernek élni kell, annyi terve volt még. Neki pedig annyi minden volt még, amit nem mondott el neki. Hiszen ott lapult még mindig a táska mélyén a kis boboz, amit neki akart adni.
- Szeretlek- suttogta a jól ismert hang. Fájdalommal teli, bús hang volt ez, de Wilson a szíve mélyén tudta, hogy ez csak egy illúzió és semmi más. De ettől némiképpen megnyugodott. Talán egy kicsit könnyebbnek érezte magát. Amber közelebb hajolt, hogy egy csókot adhasson neki, aztán egyre halványodni kezdett. Aztán az alak egyre távolabb és távolabbra került tőle, majd Wilsont átadta magát az álomtalan álomnak. Békésen, ruhástól aludt el a közös ágyukon.

„Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek.
Könnyeim hullnak, a párnára borulva sírok egy végtelen könyvet lapozva.
Tudom már elmúlt vége a szépnek,
szépen lassan eltűnnek a képek.
Sebeim maradnak nyitva a világnak, példát mutatva, gátat szabva a hibáknak! „
(Children of Distance)

hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Jul 31 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális