A hoppanálás után az első, amit Draco meglátott az a temérdek sok karácsonyi fényfüzér volt, amivel az épületeket díszítették fel. Egy pillanatra azt sem tudta hova nézzen. A tömeg közepén álltak, pont a sűrűjében. A boszorkány nem is választhatott volna forgalmasabb helyszínt. Senkinek sem tűnt fel, hogy ők ketten csak úgy feltűntek a semmiből. Draco érezte az arcába csapó hideg hópelyheket. Megborzongott, majd mély levegőt vett. Még maga a levegő is hordozta a közelgő ünnepet.

Karácsonyi ének hangját vitte a szél, nevetés, beszélgetés, sülő gesztenye illat terjengett a levegőben. Amilyen hirtelen rohanta meg a látvány, annyira el is varázsolta. Nem volt éppen az a vásárba járó típus, nem mintha soha nem látott volna ilyesmit, de leginkább ki szokta kerülni az ilyesmit. Most mégis alig várta, hogy körülnézhessen.

Hermione még mindig Draco karját fogta, s érdeklődve figyelte a férfi furcsa arckifejezését. Olyannak tűnt, mint egy kíváncsi kisgyerek, aki még nem tudja belevesse-e a forgatagba vagy inkább óvakodjon tőle. Mikor eszébe jutott, hogy még mindig a varázslót szorongatja, úgy engedte el, mintha megégette volna a kezét. Gyorsan zsebre is tette, s igyekezett ezt kiverni a fejéből.

– Meg is érkeztünk – szólalt meg a boszorkány palástolta a zavarát, mire a varázsló álmodozó arckifejezése eltűnt.

– Nem is mondtad, hogy a muglik közé viszel – mondta Draco színtelen hangon.

– Hirtelen ötlet volt – válaszolta Hermione. – Nem volt vele semmilyen célom, ha erre akarsz kilyukadni.

– Aha.

– Ilyet úgysem láttál. London olyan gyönyörű ilyenkor – jegyezte meg kissé álmodozóan. – A fények, a hó, az emberek, minden. – Úgy gondoltam, kár lenne lemaradni róla.

– Nem a világ végén élek, Granger – mosolyodott el a férfi, most nem volt a hangjában gúny, csupán egy csipetnyi szemrehányás. – Ki szoktam mozdulni, nem szoktak bezárni. Sokkal szebbet is láttam már, de ez is elég szép.

– Elég szép?

– Szép – vonta meg vállát. – Én ezekhez a dolgokhoz egyáltalán nem értek. Tetszenek a fényfüzérek.

– Majd, ha lemegy a nap, akkor még szebbek lesznek a fények és erre nem is kell majd sokáig várni – mosolyodott el halványan Hermione. – Tudom, hogy ez a mugli London, de egy próbát megér. Hátha találunk valamit. Remélem, hogy azért nem baj.

– Még nem tudom.

– Az Abszol útra is mehetünk, ha itt nem találunk semmit – javasolta a boszorkány. – Ott is sok minden van.

– Kicsit ideges vagy? – kérdezte Draco, miközben egy kicsit közelebb hajolt a boszorkányhoz.

– Nem, miért kérdezed? – vonta össze a szemöldökét.

– Mert annyira próbálsz kedves lenni, hogy még a hangod is remeg – jegyezte meg a varázsló egy halvány mosollyal. – Vagy talán én vagyok a baj? Zavar, hogy csak kettesben vagyunk itt?

– Csak fázom egy kicsit ennyi az egész – vallotta be a lány és összedörzsölte a kezét. Ugyanakkor valóban nem tudta hogyan viselkedjen a varázslóval. Itt nem volt Minisztérium, nem voltak kollégák, csak ők ketten. Persze, hogy kissé zavarban volt. Főleg, hogy általában marakodni szoktak.

– Beüljünk valahova? – kérdezte a férfi kicsit reménykedve, hiszen régen volt már ebédidő, és azóta sem volt ideje elmenni egy kis uzsonnáért. Hermione meglepetten nézett vissza rá, nem is értette miért jött zavarba hirtelen. Hiszen ismerte a férfit szörnyen régóta, de most tényleg megütközött a viselkedésén.

– Nem kell – rázta meg a fejét. – Sétálunk egy kicsit, aztán jobb lesz.

– Jó vagyok a melegítő bűbájokban, ha gondolod, szívesen segítek – ajánlotta fel előzékenyen. Ő maga sem hitte, hogy ennyire gálánsan felajánl ilyesmit, viszont most Hermione nem annak a túlságosan magabiztos boszorkánynak tűnt, hanem valaki egészen másnak.

– Megszállt a karácsony szelleme? – kérdezte és halkan felnevetett.

– Próbálok kedves lenni, ha nem baj. Fáradt vagyok egy veszekedéshez és semmi értelme nem lenne, ilyenkor extra kedves szoktam lenni – halványan elmosolyodott. Hermione ajka egy pillanatra megrándult.

– Az ezerarcú Draco Malfoy – jegyezte meg. – Milyen arcodat is fogom ma még megismerni?

– Inkább nézzük meg a vásárt – javasolta Draco, majd elindultak, egyenesen belevetették magukat a tömegbe. – Ez a forgatag talán eltereli a figyelmedet rólam.

– Micsoda? – kérdezte a boszorka, majd ránézett a tejfölszőke férfira.

– Tudom, Granger, hogy én járok a fejedben – szólalt meg vigyorogva.

– Igen, hogy minek is egyeztem bele ebbe – mondta kissé gúnyosan. – Lehet, hogy inkább itt hagylak.

– Egyedül is hazatalálok, nem vagyok kóbor kutya – rázta meg a fejét. – Különben is, annak ellenére, amit gondolsz rólam, elboldogulok a muglik között is.

– Oh, igen? Tudsz beszélni a nyelvükön? – rémüldözött Hermione. – Ez igazán nagy teljesítmény tőled.

– Nem erre gondoltam – közölte durcásan. – Én is tudnék neked olyat mondani a varázsvilággal kapcsolatban, ami zavarba hozna, de mindenki hülyének nézne. Viszont én nem vagyok ilyen gonosz.

– Gonosz? – nevetett fel Hermione. – Én vagyok gonosz szerinted?

– Nem – rázta meg a fejét. – Hanem gúnyolódsz. Amit én tehetnék, na, az lenne gonoszság.

– Ilyen messzire mentünk volna?

– Unom, hogy veszekszünk.

– Én is – sóhajtott fel a lány.

– De utálom a kényszerű udvariaskodást – folytatta Draco –, szóval ilyesmit ne várj tőlem.

– Nem is várok el ilyesmit.

– Az jó – mosolyodott el halványan. A tömeg, a hangulat, az ünnepli érzés egyre inkább körülvette őket. A karácsonyi fényekben minden olyan másnak tűnt. A nap mostanra teljesen lenyugodott, így tényleg szebb lett az egész vásár. Draco lopva Hermionéra nézett, akinek most olyan más volt az arca, nyugodt, egészen angyali. A lány felnézett az égre, apró hópelyhek szálltak alá az égből, majd az egyik egyenesen a sötét szempilláján landolt, s azonnal elolvadt. Mosolyogva nyújtotta ki a kezét. A férfi maga sem tudta, hogy mi ütött belé, de megborzongott, méghozzá jólesően. Meg kellett törnie ezt a pillanatot, valamivel el kellett terelnie a figyelmét, nehogy még jobban belebonyolódjon ebbe a pillanatba.

– Miss Granger, mit szólnál, ha innánk abból a forralt borból? – kérdezte hirtelen. Hermione ránézett, mintha tényleg nem tudta volna ki halad mellette.

– Ez komoly?

– Ne nézz rám úgy, mintha legalább a Holdról jöttem volna! – korholta a varázsló. – Szerinted nem ittam még ilyet életemben?

– Ez olyan mugli dolog. Nem hittem volna, hogy…

– Édes vagy – nevetett fel, s rátette a kezét a boszorka vállára. – Az ugye nem hiszed, hogy sosem jártam muglik között?

– Megfordult a fejemben.

– Olyan naiv vagy, Granger, de ezt most elnézem neked. Persze ez nem dicsekvés tárgya – folytatta, de ennek ellenére kihúzta magát –, de olykor-olykor el szoktam menni a muglik közé, és ebben semmi furcsa nincs.

– Komolyan?

– Halálosan.

– Merlinre…

– Gondolj bele, soha ne érdekeljen maga a világ? Nevetséges… És igen szoktam turistáskodni.

– Turistáskodni?

– Úgy kérdezed, mintha azt mondtam volna, hogy tevehajcsár lennék szabadidőmben – mondta a férfi, majd átvágott a tömegen. Hermione követte, de szednie kellett lábát, hogy beérje a magabiztosan előre törő férfit. Draco beállt a sorba, majd figyelt rá, hogy a boszorkánynak is legyen elég helye. Egy pillanatra átkarolta a lány vállát, nehogy belé ütközzön a mellettük elhaladó férfi. Egymás szemébe néztek, majd a varázsló úgy tett, mintha az utóbbi meg sem történt volna.

– Nem is tudom, melyik lenne a furább. Téged turistaként látni vagy tevehajcsárként.

– Mindegy, mert mindkét esetben veszettül jól néznék ki.

– Egyébként nehéz téged elképzelni turistaként – közölte Hermione, miután kicsit kifújta magát.

– Gondolod? – mosolyodott el a férfi, majd közelebb lépett a standhoz. – Két forralt bort kérünk. Köszönöm!

Hermione éppen szólásra nyitotta a száját, de aztán be is csukta. Dracónál magabiztosabb varázslóval nem találkozott még, főleg, aki ennyire határozottan viselkedett egy mugli környéken. Láthatóan a férfinak nem okozott gondot, hogy kifizesse, megköszönje a forralt bort, majd mindkettőjüknek keresett egy üres pultot, ahonnan remek kilátást nyílt a kivilágított karácsonyfára és a korcsolyázókra. Draco átnyújtotta a finoman gőzölgő folyadékot Hermionénak.

– Köszönöm! – Egy pillanatra összeértek az ujjaik. Majd a lehető legtermészetesebben Draco rámosolygott Hermionéra.

– Egészségedre. – A lány élvezte, ahogy a forró ital átmelegíti a hideg ujjait. Lassan belekortyolt. – Ízlik?

– Igen – bólogatott a boszorkány. – Most jól esik ebben a hidegben.

– Jaj, Granger! – csóválta meg a fejét, majd lopva körbenézett és küldött egy melegítő bűbájt a lány felé.

– Malfoy! – lökte oldalba a varázslót. – Mégis mit képzelsz magadról?

– Nem venném a lelkemre, ha itt fagynál meg pontosan az én társaságomban. Kezdett kék lenni a szád, és nem túl jó betegnek lenni karácsonykor. Másrészt mit mondok a kedves barátaidnak, ha meg találsz fagyni? Kellemetlen lenne.

– Milyen érzelgős lett valaki – nevetett fel Hermione.

– A karácsony teszi, a forralt bor és a muglik – sóhajtott fel Draco. – Megérintett ez az egész. Megdobogtatta a szívem.

– Nem kell szórakoztatnod.

– Ugyan. Ez nem fáradtság – mosolyodott el a férfi. – De beszéljünk komolyabb témáról.

– Jól van.

– Szóval milyen ajándékot szoktak venni ilyenkor, amikor ilyen baromságot találnak ki az irodában? – kérdezte Draco kíváncsian. – Sosem volt hasonló élményem, ezt meg kell, hogy mondjam neked.

– Bögrét – válaszolt Hermione egyszerűen.

– Bögrét? – húzta fel a szemöldökét kicsit hitetlenkedve.

– Azt.

– Az nem túl… sablonos? – kérdezett vissza a varázsló. – És olyan… semmilyen.

– De pontosan az – bólogatott a boszorkány, majd ismét belekortyolt az italába. – A lehető leggyakoribb ajándék a világon. Viszont nem kell sokat gondolkodni rajta. Inkább válasz egy könyvet.

– Mert az annyira egyedi? – nevetett fel felszabadultan. – Nagyon is az. Különben sem tudom, hogy milyen könyvet szeret az a lány. Sokat olvas, de hogy mi az, ami érdekelheti… nem tudom.

– Romantikus könyv?

– Nem hinném – rázta meg a fejét. – Sokkal kifinomultabb.

– Néha kell valami szórakoztató.

– Krimi?

– Véres gyilkosság?– húzta el a száját.

– Talán igazad van.

– Vegyél sálat.

– Sálat?

– Igen, tudod, olyan sokan szoktak ilyesmit hordani télen. Ez egy hasznos ajándék – magyarázta Hermione.

– Tényleg? – kérdezte Draco. – Mert egy szép sál mindig öröm?

– Hogy mondhatsz ennyi baromságot, Malfoy? – nyögött fel fáradtan.

– Ötleteljünk tovább.

– Jól van – kortyolt bele megint az italába Hermione.

– Áruld el nekem – hajolt közelebb egy kicsit hozzá Draco –, mégis mire jó egy ilyen karácsonyi vásár?

– Ezt mégis hogy érted?

– Mármint nekünk mire jó – tudakolta a férfi.

– Nos, még nem tudom. Keresem az ihletet. De egyelőre nem tudom, hogy mit vegyek ennek a srácnak.

– Mesélj nekem róla! Hátha beugrik valami.

– Önző, öntelt, önimádó.

– Vegyél neki egy tükröt – javasolta Draco. Hermione majdnem kiköpte az italát, miközben felnevetett.

– Nem rossz, de megbántani nem akarom – közölte a lány, aztán vett egy mély levegő. A varázsló megitta a forralt bort.

– Milyen kedves vagy – válaszolt a férfi. – Nem is gondoltam, hogy ennyire jó szíved van.

– Miért te megsértenéd a kollégádat egy ajándékkal?

– Nem igazán – rázta meg a fejét. – Túlságosan gyerekes lenne.

– Ebben igazad van.

– Akkor hogy találjam meg egy hölgynek a megfelelő ajándékot? – kérdezte Draco. – Amivel mosolyt csalhatok az arcára? Vagy legalább nem vágja hozzám.

– Sétáljunk egyet.

– Rendben van – bólintott Draco. – De legyen meg gyorsan, mert éhen halok.

– Jaj, Malfoy!

– Most mi van? – hördült fel a varázsló. – Holnap itt a buli.

– És én keressek ajándékot a te nődnek?

– Nem a nőm – horkant fel a férfi nevetve. – De, ha megteszed, akkor én választok a te pasidnak.

– Nem a pasim! Még csak az kéne.

– Unalmas aktakukac?

– Önző, arrogáns, idióta.

– Egyre ellenszenvesebb…

– Nekem mondod… Ismerem majdnem húsz éve.

– Ugyan, Granger, majdnem egész évfolyam összes tanulója velünk dolgozik. Ebből majdnem rájöttem ki az.

– Még jó hogy nem.

– Akkor menjünk! – lépett ki a pultból, majd intett a hölgynek, hogy indulhatnak. – Vezess körbe!

– A legnagyobb örömmel.

Hermione elindult, s hamarosan már mindketten a tömegben kószálva figyelték a karácsonyi fényeket. A hó már egyre jobban szállingózott, amitől még ünnepibb lett a táj. Draco igyekezett úgy helyezkedni, hogy a lányt ne veszítse szem elől, aki érdeklődve figyelte a standokat. A férfit ez viszont egyáltalán nem érdekelte, ellenben a mellette haladó nő sokkal inkább. Hogy vált egyszeriben ennyire érdekessé? Ő maga sem tudta. Csak követte, figyelte minden gesztusát, a füle mögé tűrt göndör hajtincset. Már éppen az csillogó hópelyheket nézte, amikor kizökkentették.

– Nézd csak! Üveggömbök – szólalt meg a boszorkány, majd megfogta Draco karját és közelebb cibálta a standhoz. Hamarosan a varázsló már több tucatnyi csillogó, színes, gömbök társaságában találta magát. – Mit gondolsz?

– Gyönyörű – válaszolta átszellemülten. De egyáltalán nem a gömböket nézte. Hermione megfordult, s találkozott a tekintetük. Draco pulzusa hirtelen magasra ugrott. Zavarban volt, és olyan régóta nem fordult elő vele.

– Melyik? – kérdezte a boszorkány.

– Mit melyik? – vonta össze a szemöldökét a varázsló.

– Melyik gömb tetszik? – sóhajtott fel Hermione. – Szerinted mit kérdeztem?

– Ja – szólalt meg, majd gyorsan körbenézett. – A piros.

– Piros?

– Igen, nem kék, nem zöld, hanem piros.

– Aha… Te nem is figyelsz.

– De figyelek – válaszolt gyorsan, majd elfordult, hogy megszemléljen egy lila darabot. – Ez is tetszik.

– Segíthetek? – szólalt meg az eladó.

– Köszönjük, csak nézegetünk – közölték egyszerre.

– Menjünk! – mondta Hermione. – Láttam ott valami érdekeset a túloldalon.

– Jó rendben – bólogatott Draco, majd elindult utána a tömegbe. – Egyébként ilyeneket én is tudnék varázsolni.

– Üveggömböket?

– Aha – vonta meg a vállát. – Egészen egyedieket is tudtam.

– Malfoy a nagy varázsló – nevetetett fel a lány. – Ez igazán jó ötlet. Saját készítésű ajándék. Egészen kedves ötlet.

– Nem lenyűgözni akarom, csak megajándékozni – folytatta Draco. – Ez igen is lényeges különbség.

– Hogy is felejthettem el? – kapott a homlokához Hermione. – Mit is képzeltem? Draco Malfoy nem varázsol csak úgy senkinek se semmit.

– Elvi kérdés ez nálam.

– Mi más lenne? – gúnyolódott tovább. Megint egymás szemébe néztek. A viharszürke szem most sokkal csillogóbbnak látszott, az arca sokkal markánsabbnak, és valamiért annyira jól nézett ki. Sosem látta ilyennek. Biztosan csak a képzelete játszott vele így, holnap az irodában visszatért minden a régi rendhez – bizonygatta Hermione.

– Pontosan az. Annyira nem kívánom megerőltetni magam.

– Megerőltető egy üveggömb?

– Igen, de a kedvedért itt és most…

– Ne merj varázsolni! – korholta, majd megérintette a férfi kezét, mielőtt még nekiállt volna varázsolni.

– Granger, Granger, te mindig elrontod a játékomat.

– Az agyamra mész, Malfoy!

– Éhes vagyok.

– Menj és egyél!

– Mi lenne, ha velem jönnél? – ajánlotta fel és várakozva nézett Hermionéra. – Nem harapok. És ne nézz rám úgy, mintha vérfarkassá váltam volna vagy arról kérdeztelek volna, hogy melyik kis barátodba voltál szerelmes a suliban?

– Úgy nézek rád, mint aki meglepődik. Közel sem hasonlítasz egy vérfarkasra. És egyik barátomba se voltam szerelmes.

– Biztos?

– Halál biztos.

– Jobb megkérdezni – vigyorgott Draco. – Nehogy valamilyen zavarba kerüljek véletlen.

– Miért kérdezi ezt mindenki? – tette fel a jogos kérdést Hermione. – Egyszerűen nem értem.

– Ne vedd magadra! – kezdte a varázsló, majd egy kicsit közelebb húzódott hozzá. Karjuk összeért, s a lány magában hálát adott, hogy a vastag szöveten keresztül nem érezte a férfi érintését. – Ez csak kíváncsiság a részemről.

– Persze mi más lehetne? Olyan jó más életében vájkálni. Ez pedig egyáltalán nem vicces, sőt… unom már, mindenki ezt kérdezi.

– Téged nehéz megfejteni, Granger.

– Próbálkozz valami könnyebbel. Mondjuk, legyen a Reggeli Próféta keresztrejtvény rovata.

– A vasárnapi?

– A hétfői.

– Az a legkönnyebb.

– Tudom – húzta gúnyos mosolyra az ajkát a lány. – Egyébként ott egy kicsit arrébb vannak zoknik.

– Nem, nem… Zoknik? Én nem ajándékozok zoknit.

– Miért nem?

– Rossz emlékek – közölte Draco. – Potter és a kedvenc házimanónk.

– Dobby?

– Ne beszéljünk róla.

– Jesszusom – húzta el a száját Hermione. – A bögre egyre szimpatikusnak tűnik.

– Együnk valamit – váltott témát a férfi. – Éhen halunk még a végén ebben a forgatagban.

– Rendben. Megadom magam.

– Cserébe azt rendelsz, amit akarsz – mosolyodott el a varázsló.

– Más esetben te választasz?

– Lásd, milyen nagyvonalú vagyok.

– Rendben. Nem akarok vitázni veled.

– És meghívlak – közölte a tényeket Draco. – Ne is ellenkezz!

– Azt már nem – rázta meg a fejét a boszorkány. – A forralt bor még oké, de a vacsora…

– Nem vitatkozom. Felőlem egy egész estés előadást is tarthatsz, de most az lesz, amit én akarok. Elcipeltél a muglik közé, legyen ennyi elég sikerélmény neked.

– De…

– Inkább mondd meg, mit vegyek annak a makacs némbernek!

– Egy képed magadról, hadd dobálja meg minden reggel.

– Milyen bájos – gúnyolódott tovább a férfi.

– Értékelni fogja.

– Ezt nem kétlem. Javaslom te is fontold meg a saját tanácsodat, Granger. Ez a kép küldés nem is olyan rossz.

– Malfoy…

– Én örülnék egy képnek rólad.

– Komolyan? Te beteg vagy.

– Aha. Elvégre Merlin díjas boszorkány vagy.

– Keress egy helyet és együnk. Borzalmas vagy, amikor éhes vagy.

Draco elengedte a füle mellett a megjegyzést, aztán zsebre vágta a kezét és a nyakát nyújtogatva megfelelő helyet keresett, ahol vacsorázhatnak. A lány alig bírta követni a hosszú léptekkel, ütemesen haladó férfit. Félelmetes volt, ahogy közlekedett. Fél szemét azonban mindig Hermionén tartotta. A lány annak ellenére, hogy rohamtempóban haladtak végig a karácsonyi vásáron feltűnően sokat bámészkodott. A varázsló elmosolyodott.

Talán a mugli karácsonyi vásár nem is neki szólt, hanem inkább Hermionénak – jutott eszébe hirtelen. A viselkedéséből ítélve egyáltalán nem gúnynak szánta és nem őt, Dracót, akarta kellemetlen helyzetbe hozni. A meleg fények visszatükröződtek a kipirult arcon. Viszketett a keze, legszívesebben megfogta volna a boszorkányét, hogy biztosan ne veszítse el. Nem gondolkodott sokat ezen az érzésen, olyan ösztönösnek tűnt. Mióta együtt dolgoztak azóta sokszor figyelte őt. Néha muszáj volt csípkelődniük, hogy ne tűnjön fel ez. Kicsit lassított, hogy Hermione beérhesse.

– Gyakran eljársz ilyen helyekre? – érdeklődött a férfi kíváncsian.

– Sajnos, nem túl gyakran – fújta ki magát Hermione. Draco megint átölelte a vállát, majd magával húzta, hogy könnyebben tudjanak haladni, és csak akkor engedte el, amikor már a járdára értek.

– Nagy kár – sajnálkozott a férfi. – Ez igazán hangulatos. Bár az Abszol út sem rossz ilyenkor.

– Ilyenkor mindenhol gyönyörű.

– Ez igaz – bólogatott Draco. Hermione fázósan húzta össze magán a kabátját. – Látom, hogy múlik a melegítő bűbáj hatása.

– Hogy mondod? – kérdezte, majd összehúzta a szemöldökét. – Oh, jaj, nem fázom, csak… tényleg nem fázom.

– Én viszont igen, szóval ide bemegyünk – mutatott az előttük lévő épületre, ahol egy étterem hirdette a kínálatát.

– Én nem ragaszkodom a vacsorához – közölte Hermione, majd megtorpant. Draco visszafordult, és most szemben álltak egymással. A varázsló eltökéltnek látszott, a boszorkány inkább bizonytalannak.

– Én igen. Gyere már! – unszolta a férfi. – Ne kelljen itt mindenki előtt könyörögnöm, mert az neked lesz kellemetlenebb. Remekül túl tudom drámázni ezt a szituációt és akkor kínos lesz neked nemet mondani.

– Malfoy, kérlek! Gyorsan vegyünk valamit, aztán menjünk haza. Kezd késő lenni, és…

– Vázolom a helyzetet, ha már így kényszerítesz rá. Nálam otthon a helyzet a következő: legénylakás, kaja nuku, vásárolni nincs kedvem, és pocsék a főztöm. Megtagadnál egy jó vacsorát egy éhezőtől?

– Egy éhezőtől nem, de tőled… – mosolyodott el gúnyosan.

– Azért ne legyél ennyire szőrösszívű! Kibírsz velem egy vacsorát. Számtalanszor ettünk már együtt.

– Te meg miről beszélsz? Mikor?

– Roxfortban.

– Közel ötszáz emberrel együtt és tisztes távolságban – forgatta meg a szemét Hermione.

– Most se lennénk egyedül – húzta mosolyra az ajkát a varázsló. – Csak itt éppenséggel nyolc-tíz embernél nincs több.

– Ah…

– Jut eszembe a Minisztériumban is többször is ettünk együtt.

– De nem kettesben.

– Éppen itt az ideje, hogy a… mi is ennek a helynek a neve? Áh, megvan. Szóval most itt az ideje, hogy a Kék Tündérben, ami megjegyzem újra, hogy tele van emberekkel, egy munka vacsorát együtt fogyasszunk el.

– Munkavacsora?

– Mondjam randinak? – nevetett fel jóízűen. – Az jobban hangzana?

– Merlin ments dehogy! Jó, menjünk – közölte Hermione zordan. – Felesleges energiapazarlás ilyen sokat veszekedni.

– Ugye fázol, igazam van?

– Ne legyél eltelve magadtól! Rájöttél a nagy titkomra.

– Mióta mondom már neked, hogy legyünk jóban…

– Na, ebbe ne menjünk bele!

– Ne is, mert mindketten ide fogunk fagyni az aszfalthoz. Csak utánad, Granger! – nyitotta ki neki az ajtót, majd szertartásos mozdulatokkal invitálta befelé a boszorkányt, aki még mindig viaskodott a gondolataival, amik azt üvöltötték, hogy menjen haza végre. Viszont a kellemes pub atmoszférája, a meleg és a mámorító illatok elnyomtak minden ilyesmit. Draco a boszorkány mellé lépett, majd ismét átvette az irányítást. Azonnal kerített maguknak helyet az egyik kényelmes sarokasztalnál, a kandalló mellett, amiben vidám tűz ropogott.

Otthonos volt a helyiség, nem túlzsúfolt. Hermione levette a kabátját és kisimította az arcából a göndör hajtincseit. Draco eközben intézkedett, beszélt a pincérrel, kiválasztotta a vacsorának valót, amit természetesen előzékenyen egyeztetett Hermionéval. A boszorkány csak a figyelte azt a természetességet, ahogy a helyzetet kezelte. Mire észbekapott már egy pohár bor társaságában várták a fish & chipset.

– Hogy ízlik? – kérdezte Draco. Ez volt a második alkalom, hogy ezt kérdezte tőle. És már nem tűnt annyira furának. Olyan figyelmes volt vele, ahogy mostanában senki. Kellemesen érezte magát a férfi társaságában.

– Finom, köszönöm! – mosolyodott el kicsit. – Meg kell, hogy jegyezzem, nagyon otthonosan mozogsz itt.

– Mitől ijedjek meg? – kérdezett vissza, majd elégedetten hátradőlt a székében.

– Csak tudod a varázslók és a muglik…

– Nem olyan bonyolult. Ugyanúgy működnek a dolgok, csak itt nincsen annyi varázslat. Igyekeztem természetesnek venni a dolgokat, és megtanulni hogyan lehet eligazodni a muglik között. Eláruljak egy titkot? – hajolt át közelebb a lányhoz. – De ne mondd el senkinek.

– Még egy pohár bor, és lehet, nem tudok több ígéretet megtartani.

– Ezt megpróbálod?

– Tegyünk egy próbát.

– Legtöbbször mugli étteremben szoktam enni.

– Ne! – nevetett fel a boszorkány olyan jóízűen, hogy még a varázsló is vele nevetett. – Ezt el se hiszem.

– Kísérletező típus vagyok – fonta össze a karjait Draco. – Persze ezt nem sokan tudják, viszont én élvezem.

– Ki sem nézném ezt belőled.

– Én se, hogy elcipelsz a muglik közé – nevetett fel a varázsló. – Mintha a hírem meg sem előzött volna.

– De akkor sosem tudtam volna meg ezeket rólad – mosolyodott el Hermione, majd ismét belekóstolt a borba. – Egyébként nem szoktam inni.

– Én sem. De most karácsony van.

– Lesz.

– Lazíthatunk a szabályokon – mondta, majd a nyakkendőjéhez nyúlt és meglazította.

– Szabályszegés?

– Úgy hallottam, Granger, hogy abban te vagy a legjobb – vigyorodott el, s belekortyolt a borospohárba.

– Én?

– Igen, te – bólogatott mindent tudóan.

– Kizárt dolog.

– Frászt.

– Sosem büntettek meg.

– Akkor lehet én emlékszem rosszul, hogy együtt voltunk büntető munkán a Tiltott Rengetegben? – kérdezte Draco.

– Ahonnan sikoltozva rohantál ki? – mosolyodott el pimaszul. – Vannak ilyen emlékeim.

– Tizenegy éves voltam…

– Oh, szegénykém.

– Nem akarta mindenki megváltani a világot, mint ti hárman. És nekem ne mondd, hogy a két bamba haverod tervelt ki mindent, amit csináltatok az iskolában, mert egyik se olyan nagy lángelme.

– Jó, hogy nem rám fogod az egészet.

– Én csak tényeket közlök. Áh, és itt van a vacsora. Jó étvágyat, Granger!

– Neked is, Malfoy! – Már az első falat mennyi volt. Hermione nem is gondolta volna, hogy ennyire éhes. Draco fél szemmel megint csak őt figyelte, de jelen pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte a boszorkányt, csak az tányérján lévő ételre koncentrált.

– Akkor ízlik? – törte meg kettejük között lévő a csendet Draco. A boszorkány megtörölte a száját, majd válaszolt.

– Nagyon.

– Remekül választok.

– Szerénységet pedig hírből se ismered – replikázott Hermione.

– Kedvesség?

– Otthon maradt. Mindig csipkelődsz, és nekem vissza kell vágnom – közölte a boszorkány. – Reflex, sajnálom.

– Legyek kedvesebb?

– Az gyanús lenne.

– Nem esne nehezemre – mosolyodott el Draco.

– Fura lenne.

– Mert olyan jóban voltunk a suliban? – kérdezte a férfi. – Régen volt már különben is.

– Túl tudok lépni ezen, ne aggódj! Csak ezen nem, amit most tapasztalok veled kapcsolatban.

– Ahh, Granger, tényleg nehezebb vagy, mint a vasárnapi keresztrejtvény a Reggeli Prófétában. Tényleg nem akarok rosszban lenni veled, nem akarok szemét lenni, se más egyéb. Már nem vagyok tizenéves.

– Egy keresztrejtvényhez hasonlítasz?

– Látom, hogy a lényegre koncentrálsz a mondanivalómból – nevetett fel a varázsló, majd lassan elkortyolta a maradék bort a poharából. Hermione csak megcsóválta a fejét, s egy ideig csendben fogyasztották el a vacsora hátralévő részét. Néha találkozott a tekintetük. A boszorkány csak megcsóválta a fejét, a varázsló csak mosolygott.

– Feltűnő, ahogy figyelsz. Van valami az arcomon.

– Nincs, de ez, ahogy magadban őrlődsz egészen aranyos – nevetett fel a varázsló.

– Hülye vagy.

– Öröm látni, hogy valaki ennyit gondolkodik miattam.

– A karácsonyi ajándékokat vettem számba – sóhajtott Hermione. – Nem körülötted forog minden gondolatom.

– De gondolsz rám.

– Rád nem lehet nem gondolni, Malfoy.

– Egész kellemes veled beszélgetni.

– Örülök.

– Gyakrabban is megtehetnénk – javasolta a férfi.

– Biztos nem.

– Melletted nem érzem magam magányosnak. – Hermione először meglepődött, majd csengő nevetése rájuk irányította egy pillanatra a figyelmet.

– Merlinre, majdnem elhittem.

– Láttad volna az arcodat.

– Idióta vagy.

– Engedd el magad végre! – kérte a varázsló. – Rendelek még egy üveg bort, aztán keresünk valami normális témát és beszélgetünk egy kicsit.

– Nem kérek több bort, köszönöm.

– És a beszélgetés? – kérdezte a férfi, miután rendelt egy kancsó limonádét mindkettőjüknek.

– Azzal nincs gond – rázta meg a fejét Hermione. – Együtt dolgozunk, beszélünk is egymással, nem okoz ez nehézséget.

– De nem a munkáról akarok beszélgetni – intett nemet a fejével –, ha nem baj.

– Még nem tudom, hogy baj-e – mondta a boszorkány.

– Az a helyzet, hogy nehéz napunk volt, és ezt nem akarom kitárgyalni. Már elég az is, hogy Bowen megint felgyújtotta a feljegyzéseket, aztán újra kellett írnom mindent.

– Merlinre, hogy mekkora egy idióta.

– Látod? Ezért nem akarok a munkáról beszélni – válaszolt egyszerűen Draco. – Mit tervezel karácsonyra?

– Miután túléltem a holnap délelőtti bulit, elmegyek Harryékhez, aztán este a szüleimhez megyek – válaszolt Hermione. – Másnap meg hazamegyek. Nincsenek túl nagy terveim. Neked?

– Valami hasonló. Potterék nélkül – mosolyodott el a varázsló.

– Karácsonyi bál? Mármint a Reggeli Próféta mindig ódákat zeng Malfoyék karácsonyi báljáról.

– Idén kihagyom – válaszolta, és hátra simította a tejfölszőke tincseit. – Unalmas, és helyette annyi minden mást tudok csinálni.

– Például?

– Elolvasni azt a temérdek könyvet, amit eddig nem tudtam – mondta a férfi.

– Mintha magamat hallanám – szólalt meg félhangosan Hermione. Draco csak megvonta a vállát. – De ugye csak vicceltél?

– Szeretek olvasni. Mi ebben a furcsa? Amúgy is mit lehet csinálni a hosszú téli estéken? – tudakolta kíváncsian, majd felkönyökölt az asztalra.

– Hajnalig bulizni. Boszorkányokat kergetni. Nem tudom, hogy miket szoktál csinálni, de biztosan elfoglalod magad.

– Sajnálni valóban nem kell. Zabini féle karácsonyi parti elég zajosnak ígérkezik a gyerekekkel. Azután nem árt egy kis nyugalom. Jövőre is ráérek boszorkányokat kergetni, ahogy említetted.

– Nem akartalak ezzel megbántani.

– Nem gondolod, hogy ehhez azért több kell, mint egy megjegyzés? – mosolyodott el kedvesen a férfi. – Tudom, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Azt is, hogy te mit gondolsz, nem kell hozzá túlságosan sok ész vagy tehetség. Még legilimencia sem.

– Mit gondolok? – támasztotta meg Hermione is a fejét az asztalra könyökölve.

– Valószínű még mindig őrlődsz, hogy mit gondolj.

– Túlbecsülöd a képességeidet.

– Tévedtem?

– Nem – sóhajtott fel a boszorkány. – Nem tévedtél.

– Erről van szó – vigyorgott Draco, majd témát váltott. – Kíváncsi leszek a holnapra. Egyben biztos vagyok: Senki sem fog dolgozni, és délre a fél társaság részeg lesz.

– Igazad van – nevetette el magát a boszorkány. – Eljátszottam a gondolattal, hogy beteget jelentek, de amilyen szimata van Miss Rózsaszínnek, biztosan kiszagolná a füllentésemet.

– De tuti nem fogok a hülye játékokban részt venni.

– Pedig tavaly is jól állt az a manósapka.

– Idén téged foglak javasolni.

– Tudod, hogy mi történik azzal a varázslóval, aki másokat ajánlgat maga helyett?

– Nem tudom.

– Nagyon ráfázik – mosolyodott el gúnyosan Hermione.

– Ez igazán ördögi megjegyzés volt. Nem is tudtam, hogy tudsz ilyeneket. Le vagyok nyűgözve.

– Oh, ugyan már – legyintett egyet a lány. – Mennünk kellene.

– Nincs kedvem – rázta meg a fejét Draco. – Itt meleg van kint pedig hideg.

– Hencegtél vele, hogy mennyire kiválóan értesz a melegítő bűbájokhoz. Most itt a remek alkalom, és megmutathatod, hogy mit tudsz.

– Rengeteg hó esett.

– És még fog is.

– Azért el kell ismerned, hogy egészen jól elvagyunk – jegyezte meg elégedetten.

– Igen, de még nem vettünk semmit sem.

– Nem lehet minden tökéletes. Ez most másról szól. A végén még elválaszthatatlan jó barátok leszünk mi ketten.

– Lehet – nevetett fel Hermione. – De ideje mennünk.

– Desszertet?

– Ne húzd az időt!

– Jó rendben. Rendezem a számlát, aztán mehetünk.

– Kifizetném a részem.

– Meg akarsz sérteni?

– Nem.

– Akkor ne tedd. – Draco komoly tekintete gondolkodóba ejtette Hermionét, majd sután bólintott egyet. A férfi rendezte a számlát, felsegítette a boszorkány kabátját, s már készen is voltak. Halványan mosolyogva léptek ki a kis étteremből. Hideg szél csapta meg mindkettejük arcát. A hó már befedte a tájat, a karácsonyi fények egyre romantikusabbá varázsolták a környéket, akár egy mesevilág. Hermione begombolta a kabátját, és fázósan összefonta a karjait. Draco csak megigazította a gallérját, aztán zsebre tette a kezét.

– És most hova? – kérdezte a varázsló, miközben az eget kémlelte és szállingózó hópelyheket figyelte.

– Nem tudom – válaszolt Hermione, s megvonta a vállát. – Lassan nyolc óra. Ideje eldönteni, hogy mit vegyünk.

– Azt hiszem, tudod a megoldást – jelentette ki a férfi elégedetten. Kihúzta magát, s a szája szegletében egy apró mosollyal Hermionéra nézett.

– Úgy gondolod? – húzta fel a szemöldökét.

– Határozottan. Gyere velem! – Draco megfogta a boszorka kezét, aztán elindult. Átvágott a járókelők hömpölyögte utcán, ügyesen előre furakodott. Még ennyire soha nem érezte magát felszabadultnak.

Hermione csak az összefűzött ujjaikra tudott gondolni. Mintha egy teljesen más embert látott volna ma este maga előtt vagy valami olyasmibe pillanthatott be, amire nem is gondolt. Hirtelen arra eszmélt, hogy a varázsló elengedte a kezét. Hiányzott a meleg, az érintés, de ezt csak a zord időjárásra fogta.

A hó kavargott körülöttük, a fények megvilágították a standot. Hermione egy pillanatra összenézett Dracóval. A szürke szemek cinkos pillantásától az arcába szökött a vér. Nem túl sokszor hozták zavarba, de most… Nem kellett volna ezt éreznie.

– Itt is vagyunk – szólalt meg diadalmasan, aztán egy széles mozdulattal a stand felé mutatott, mintha ott lennének a legszebb dolgok a világon.

– Bögrék? – kuncogott Hermione, majd Dracóra nézett – Ez olyan sablonos. Vagy tévedek?

– Tudod, Granger, gondolkodtam – jelentette ki elégedetten, mintha egy csodálatos bájitalt fedezett volna fel.

– Oh, nocsak – húzta fel a szemöldökét. – Történnek ilyesmik?

– Elmondom mi a helyzet. Ezt mi kényszerből tesszük, és túl késő eredetinek lenni. Máskülönben biztosan kitennék magamért – bizonygatta Draco. Hermione csak a szemét forgatta. – Ne nézz így rám, ebben biztos lehetsz, hogy így van.

– Ennyire komolyan veszed az ajándékozást? – kérdezte kíváncsian, s az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel a férfi különös, nyugodt és méltóságteljes arckifejezésén. – Valahogy egyáltalán nem tudom ezt elképzelni rólad.

– Véresen komolyan veszem az ajándékozást – közölte kimérten Draco, kicsit ki is húzta magát.

– Tényleg? – mosolygott rá a lány.

– Igen.

– Oh.

– Tudom, hogy ez meglepő, de igaz.

– Ma csak meglepetést okozol, Malfoy – csóválta meg a fejét Hermione. – Igazán érdekes, amiket mondasz.

– Bebizonyítsam?

– Kérlek. Kezdjük valami egyszerűvel. Mit veszel a szüleidnek az idén?

– Anyámnak a szokásos kedvenc parfümjét – kezdett bele a mesébe. – Apámnak meg egy első kiadású Fekete mágia felemelkedése és bukása című könyvet, amit maga a szerző dedikált.

Hermione hátravetett a fejét és felszabadultan nevetett fel. Néhányan még meg is álltak, és rosszallóan néztek a lányra, aki megkapaszkodott Draco vállában, alig bírta türtőztetni magát. Kellett néhány perc, amíg sikerült összeszednie magát.

– Ez hihetetlen.

– Gyönyörű bőrkötés, arany szegély. Meséljek még arról a kötetről?

– Körültekintő voltál – kuncogott még mindig. – Te nem vagy normális, Malfoy!

– Miért? Ez igazán praktikus ajándék.

– Praktikus? Na, ne már. Ez egy otromba ajándék. Körülbelül olyan, mintha egy sötét jegyes zoknit ajándékoznál neki.

– Köszönöm a jó tanácsot.

– Komolyan ezzel viccelődsz? – kérdezte, miközben a szemét törölgette. – Ennyi év után ez már vicces?

– Tavaly apámtól a Prefektusok, akik sokra vitték könyvet kaptam – közölte mély sóhajjal. – Kigúnyolt, amiért még nem vagyok osztályvezető sem. Éppen itt az ideje, hogy én is megköszönjem ezt a csodálatos ajándékot neki. És mi is lehetne jobb?

– Apádnak van humora. Neked nincs.

– Ugyan már.

– És a barátok? – váltott témát Hermione. – Nekik mivel készültél? Személyre szabott könyv csomaggal?

– Oh, Granger, neked is össze tudnék egyet állítani.

– El tudom képzelni.

– Majd elmondom egyszer – mosolyodott el elégedetten.

– Lekötelezel vele.

– Egyébként nem vagyunk szentimentálisak a baráti körömben. Nem szoktunk egymásnak ajándékot venni – sóhajtott fel Draco végül. – Csak a gyerekeiknek szoktam néhány apróságot venni.

– Oh, szóval akkor a két plüss, buborékokat eregető unikornis és a három játék seprű nekik lesz.

– Mit hittél? Hogyan nem létező gyerekeimnek vásárolok?

– Jótékonyság.

– Nem tudtam, hogy ilyen romantikus képzelgéseid vannak rólam, Granger. Végén még kiderül, titokban engem bálványozol.

– Valld be, hogy tavaly te voltál az, akit láttam Mikulásnak öltözve a Szent Mungóban.

– Ezt meg honnan?

– Oh, hát nem volt nehéz kitalálni.

– Te megfigyelsz, Granger?

– Csak igyekszem, nem azt a gazembert látni, akivel együtt kell dolgoznom.

– Csak így tovább – mosolygott Draco. – Válassz egy bögrét!

– Ez mind egyforma.

– Tudom.

– És fehér.

– Nagyon jó. Nem hibába rebesgették, hogy te vagy az évfolyamunk egyik legeredményesebb boszorkánya. Remekül tudsz következtetni.

– Nem lehet mellényúlni – nevetett Hermione ismét.

– Majd bűvölünk rá feliratot – emelt fel egy bögrét a férfi. – Ez majd feldobja egy kicsit.

– És mire gondoltál?

– Boldog Karácsonyt. Mi mást? Túl késő lenne karácsonyi verset írni, különben sincs ilyesmire időm.

– De eredeti – kuncogott a boszorkány.

– Ugye? Briliáns az elmém.

– De mennyire. – Azzal mindketten kifizették a bögréjüket, aztán elindultak visszafelé. Amikor beértek egy mellékutcába Draco megállt, közben körbenézett, majd elővette a pálcáját és rábűvölte a feliratot, végül az aláírását a bögrére.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte a lány szörnyülködve és nevetve. – A végén még egy bögre miatt lepleződik le a varázsvilág.

– Nyugi, már csak színváltósra kell varázsolnom a feliratot.

– Jó, hogy a képedet nem bűvölöd az oldalára.

– Zordót akartam a belsejébe – vigyorgott elégedetten. – Mit gondolsz?

– Merlinre. De irigylem azt a nőt, akit húztál.

– Neked is csinálhatok ilyet – mosolyodott el Draco. – Ma nagyon is elememben vagyok. De ha akarod, neked keresek valami színesebbet. Mondjuk egy zöldet vagy pirosat.

– Azt látom elemedbe vagy ma este. Végén még bögre festőként fogsz tovább dolgozni. Amúgy szörnyen ocsmány a kézírásod.

– Te nem tudsz nekem semmi kedveset mondani, Granger? Cikized még az írásomat is…

– Boldog Karácsonyt Kívánok Neked, Malfoy! – mosolyodott el édesen, miközben ugyanezt bűvölte a bögre, amit aztán elsüllyesztett a táskájában.

– Köszönöm, Granger, neked is! – vigyorodott el, majd kicsit közelebb ment Hermionéhoz. – Még egy forró csoki, mielőtt hazaviszlek?

– Hazaviszel?

– Komolyan mindig csak azt hallod meg, amit akarsz? – kérdezett vissza fejcsóválva.

– De miért vinnél haza? – vonta össze a szemöldökét.

– Este van, hideg van, te vagy a gyámolításra szoruló hölgy, és mert úriember vagyok. Egyébként követni foglak hazáig, ha nem egyezel bele.

– Már nem tudom kettőnk közül ki nem normális.

– Forró csoki?

– Legyen.

– De most én választok.

– Te választottad a vacsorát is.

– Megkérdeztelek.

– Igen, ez igaz.

– Akkor megint én választok, de most az Abszol útra megyünk. – Azonban mielőtt még Hermione bármit mondhatott volna már hoppanált is.

Draco szorosan ölelte magához a boszorkát, s biztosan tartotta. A lány ösztönösen hozzásimult, kezét a férfi mellkasára tette. Kissé megszédült a hoppanálásról, de gyorsan ellépett a varázslótól. Mielőtt azonban elmerült volna a saját zavarában, megfordult, az Abszol út karácsonyi fényei egy kissé elhomályosították a látását. Draco gyengéden érintette a karját, aztán elindultak a férfi kedvenc kávézója felé.

Hermione ámulva nézte a csillogó, mozgó, éneklő díszítéseket. Eltelhetett akármennyi év, akkor is mosolyogva nézte azt a mesevilágot, amit varázslattal tettek még szebbé. A hó még most is nagy pelyhekben hullott, de amikor a lány arcára esett a szokásostól eltérően nem hideget érzett, hanem kellemes meleget. Percekig képes lett volna ott állni, érezni az elvarázsolt hó érintését. Viszont Draco nem hagyta elmerülni a gondolataiban, hanem ütemes léptekkel haladtak tovább.

A fejük felett csomagokkal megrakott hóbaglyok repültek el. De a karácsonyi forgatagot nézni is felemelő volt. Két varázsló mellett egy karácsonyfa bicegett komótosan. Egy kis boszorkány néhány lebegő maci miatt nyaggatta az anyukáját. Néhány gyerek egy igazán gyors versenyseprűt bámultak vágyakozó sóhajjal az egyik üzlet kirakatában. Itt-ott csillagszórók szórták a fényes, színes szikrákat.

– Megint szépen feldíszítették az Abszol útat – szólalt meg Draco. Hermione most figyelt fel rá, hogy a férfi kezével még mindig a karját fogta.

– Igen – mosolyodott el végül. – Minden nappal egyre szebb és szebb.

– Ide megyünk – mutatott a jobb oldalon lévő kávézóra a férfi. Hermione annak ellenére, hogy kissé zavarta a varázsló keze a karján, hagyta Dracónak bevezetni a helyiségbe. A zaj és a kellemes meleg megcsapta Hermionét. A varázsló gyorsan talált helyet mindkettőjüknek az ablak mellett. A jégvirágos üvegen keresztül remek kilátás nyílt a pislákoló fényekben fürdő utcára. A boszorkány a párkányra könyökölve nézett kifelé, miután kibújt a kabátjából és megszárította a ruháit.

Dracot egy pillanatra megállt a tömegben, s leplezetlenül figyelte Hermionét. Gyönyörű volt ebben a fényben, ő pedig nem bírt nem odafigyelni rá. A hosszú hónapok alatt, amikor kénytelenek voltak együtt dolgozni, mindig ott motoszkált benne valami a lánnyal kapcsolatban. És most tessék itt voltak ketten, egy egészen más környezetben. Izgatott volt. Megrázta a fejét, aztán két bögre forró csoki társaságában indult el az asztaluk felé. A boszorkány visszafordult.

– Hihetetlen vagy – szólalt meg. Hermione megfogta a keverőként használatos cukorpálcát, amit a bögre szélére akasztottak, és megkeverte a sűrű csokoládés italt. – Hogy jutottál ilyen gyorsan a pulthoz?

– Törzsvendég vagyok – húzta ki magát a férfi, aztán levette a kabátját. – És a mestere vagyok a meggyőzésnek.

– Oh, az már más – húzta mosolyra a száját a boszorka. – Ki gondolta volna?

– Kóstold meg! Ez a kedvencem. Külön nekem készítik – igyekezett Draco még inkább lenyűgözni a lányt. Noha lassan világossá vált számára, hogy ilyesmikkel nem tudja.

– Tényleg? – kérdezte Hermione.

– Nem, de jól hangzott.

– Jaj, Malfoy! – csóválta meg a fejét.

– Kóstold meg! – nógatta tovább. – Majdnem kétszáz éves recept alapján készítették.

– Komolyan? Te mindent tudsz?

– Ha mondom. Egyébként, ha tudni akarod – hajolt közelebb egy kissé bizalmasan –, akkor elolvashatod a bejáratnál.

– Hülyére akarsz venni – rázta meg a fejét. – Próbálom kitalálni, hogy milyen játékot játszol velem.

– Még magam sem tudom. De ne legyél olyan savanyú, Granger! – váltott hirtelen témát a varázsló. – Rádfér egy igazán finom forró csoki.

– Ahh – forgatta meg a szemét, majd belekortyolt a finom italba. Teljesen átmelegítette. Lehúnyt szemmel élvezte, ahogy a mennyei csoki a torkát simogatja. Aztán valami furcsát érzett, először a nyelve kezdett bizseregni, aztán a szájpadlása. Az ajka megremegett, de nem tudta visszatartani. Felkuncogott. – Ebben kuncogócukor van.

– Tudom – nevette el magát Draco. – Egyébként tényleg ez a kedvencem. Mindig jó kedvem lesz tőle. És neked ízlik?

– Finom – kuncogott fel újra Hermione. Zavartan ért az ajkaihoz. Egyszerűen nem tudott magán uralkodni. Annyira el volt ezzel foglalva, hogy nem is figyelt Dracóra, aki folyamatosan őt nézte. A kipirult arcát, a kedves mosolyát, az apró csoki foltot az ajka fölött, legszívesebben megérintette volna, de ennyire nem volt bátor. Hermione még mindig kacarászott az asztal túloldalán. – Meddig tart ennek a hatása?

– Kiszámíthatatlan – közölte Draco komolyan, miközben lassan a saját forró csokiját kevergette. – Olykor hetekig kitart.

– Micsoda? – nevetett fel Hermione. A férfi felnevetett, mikor meglátta a boszorkány arcát.

– Vicceltem.

– Ez nem vicces – rázta meg fejét, aztán vágott egy fintort, de még ezt is mosolyogva tette. – Bohócot csináltál belőlem.

– Ugyan már, dehogy. Jó látni, hogy nevetsz – állapította meg a férfi, majd belekortyolt az italába. – Ha most szemét akarnék lenni, akkor vicceket mesélnék, hogy még jobb legyen a hangulatod.

– Meg ne próbáld! – ripakodott rá kacarászva, amitől egyáltalán nem tűnt komolynak, sőt mintha csak heccelte volna a varázslót.

– Pedig nagyon vicces lenne ez a helyzet.

– Hihetetlen, hogy belementem ebbe.

– De ennyit még nem nevettél mostanában. Igazam van? – vigyorogta a varázsló.

– Furcsa varázsló vagy te, Draco Malfoy.

– Furcsa? Teljesen átlagos varázsló vagyok.

– Valóban – mosolygott, miközben megtörölte a száját. – Átlagos… nem hinném.

– Szép a mosolyod – jegyezte meg a férfi, miközben átnyúlt az asztal felett és megérintette a boszorkány kezét.

– A te forró csokidban volt még valami? – kérdezte a lány, de nem húzta el a kezét. Élvezte, ahogy a hátán végigfut a kellemes bizsergés, ahogy a férfi lassú köröket írt le a tenyerében. – Biztos volt benne valami.

– Komolyan mondtam, Granger – mondta, majd halkan nevetett, miután még egy korty forró csokit ivott. – Más vagy, mint amilyennek gondoltalak. Most egészen ellazultál és mosolyogsz. Gyönyörű.

– Zavarba akarsz hozni.

– Szó sincs erről.

– Rászedtél ezzel a forró csokival.

– Egy varázslónak találékonynak kell lennie, ha a fejébe vesz valamit – mosolyodott el elégedetten.

– Ravasz – mondta, majd kihúzta kezét a varázslóéból. Megszűnt a kellemes bizsergés, pontosan egy időben a forró csoki hatásával.

– Ahogy a mardekárosok általában. De nem tehetek róla – vonta meg a vállát és mélyen levegőt vett. – Ez amolyan természetes ösztön, ha így jobban tetszik.

– Mióta jársz ide?

– Mostanában csak. Néhány hónapja, hogy pontos legyek. Egy kis kávéra vágytam, de aztán amikor megkóstoltam ezt a finomságot hmmm… – átszellemülten elmosolyodott, és elégedetten felsóhajtott. Hermione figyelte a varázsló arcát. Mélyen egymás szemébe néztek. A varázslóé átható volt, huncut és csillogó, egy ragyogó elme, aki most úgy nézett rá, ahogy férfi már rég nem. – Átmelegített és felvidított.

– És a kuncogócukor?

– Ez most extra feltét. Kíváncsi voltam hogyan dobja fel a mi kis találkánkat.

– Látom, hogy kísérletezős kedvedben vagy– mondta a boszorkány aztán ismét kortyolt egyet az italából, a szája elé kellett tennie a kezét, hogy ne nevessen fel hangosan.

– Mondd, hogy nem érzed jól magad, aztán…

– Jaj, nem, nem – rázta meg a fejét gyorsan. – Jól érzem magam, tényleg. Igazán jól. A bögre is és minden.

– Örülsz, hogy elhoztál? – próbálkozott Draco egy cinkos vigyorral.

– Olyanokat kérdezel…

– Teljesen helyénvaló a kérdésem.

– Én annak örülök, hogy jól alakult ez a délután – mondta végül egy halvány mosoly kíséretében. Draco maga sem tudta, hogy ez most neki szól vagy csak a bűvös cukor hatása.

– Micsoda kitérő válasz.

– Ez az igazság – vonta meg a vállát Hermione, s ezúttal kedves derű látszott az arcán. – Munkán kívül egészen más vagy.

– Ez az első bók, amit tőled kaptam.

– Sajnálom, de nem vagyok az a bókolós fajta – rázta meg a fejét. – Egyébként tetszik az inged, jól áll.

– Köszönöm! – mosolygott Draco. – Óvatos vagy velem.

– Csodálkozol? Mardekáros vagy Malfoy. Nálatok nem tudhatja az ember, hogy mire számíthat. Ráadásul évek óta ismerlek, és mit ne mondjak, nincs túl jó híred.

– Ne hasonlíts egy tudatlan, önző kisfiúhoz. Ma már tudok egy, s mást, amit akkoriban nem.

– Áh, szóval már rejtélyes férfi lettél?

– Talán majd egy bátor griffendéles meg tud fejteni.

– Már, ha találsz egyet.

– Talán ezzel nem lesz gond – mosolyodott el szélesen a varázsló. – Ugyanis találtam egyet.

– De, ma nem fejtek rejtvényeket, ha nem gond. Késő van már ehhez.

– Menekülsz?

– Nem.

– Akkor belemennél ebbe a játékba?

– Talán majd máskor – szólalt meg Hermione. – Ma már éppen elég volt veled.

– Menjünk akkor – egyezett bele a varázsló. – Hazakísérlek!

– Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – kérdezte a boszorkány magát is meglepve a kérdéssel. – Nem lakom messze.

– Jól van.

– Akkor induljunk – mondta, majd felvette a kabátját. Pár perc múlva már ismét az Abszol úton haladtak. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott. Hermione gyakran nézett az ég felé.

– Megálljunk egy kicsit? – kérdezte a Draco, majd egészen közel ment Hermionéhoz. A válluk összeért.

– Nem kell – szabadkozott a lány, majd beburkolózott a kabátjába.

– Ugyan már. Tudom, hogy oda vagy a hóesésért.

– Ohh, megint csak furmányosnak érzed magad, igaz? – A boszorkány belépett a Foltozott Üstbe, végighaladt a helyiségen, Draco szorosan mögötte haladt.

– Dehogy. Ezt nem azért mondtam – rázta meg a fejét a varázsló. Kicsit közelebb hajolt Hermionéhoz, s mielőtt még kiléptek volna London sokkal hidegebb és zordabb részébe a fülébe suttogta: – Szerintem aranyos.

A lány egy pillanatra megtorpant, majd vett egy mély levegőt. Úgy döntött inkább nem válaszol Draco megjegyzésére, amitől még mindig jólesően bizsergett a háta. Szívesen belenézett volna a férfi kedves, szürke szemébe, ami sokkal kifejezőbb volt, mint bármikor. Mindig ilyen volt? Nem tudta, hiszen ő maga sem vesztegetett egyetlen egy percet sem, hogy jó alaposan megnézze. Végül, hogy zavarát leplezze megszólalt:

– Ugyan… – Aztán elindult kifelé az ajtón. A hideg szél egyből megcsapta az arcát, átjárta a testét, s talán ki is ölte azt a gyengédséget, bizsergést, ami az egyetlen egy mardekároshoz köthette, aki nyíltan megkérte, hogy fejtse meg. Kissé összezavarodott. És a bókok. A varázsló loholt utána, mivel a boszorkány már egyre hosszabb és gyorsabb léptekkel haladt előre.

– Hé – állította meg egy pillanatra Draco, és megfogta a karját. Egymás szemébe néztek. – Nézd, én…

– Ne magyarázkodj!

– Pedig kellene.

– Meg fogunk fagyni.

– Dehogy – hajolt hozzá közelebb, majd néhány bűbájjal teljesen átmelegítette. – Most már addig nézheted a hópelyheket, ameddig akarod.

– Kedves tőled – pislogott Hermione. Mindkettőjüket körülölelte a hóesés, és a szél, ami felkapta, majd megtáncoltatta a hideg pihéket. Egymás szemébe néztek, mintha valamit keresnének, de egyikük sem mert volna megszólalni vagy elmondani. Draco elmosolyodott.

– Menjünk akkor!

– Jól van – bólogatott a lány.

A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott. Hermione és Draco csendesen sétáltak az utcán, a narancsságra színű utcai lámpa fényében. Egy lélek sem járt már a környéken. A járdákon a lábnyomokat befedte a hó, csupán a szótlan páros nyomait lehetett látni. Néha lopva egymásra néztek, de már jó ideje nem szóltak egymáshoz, csak egy-egy apró mosolyt váltottak. Csak a hulló hó halk hangját és a lépteik csikorgó zaját hallották. Megnyugtató volt ebben a csendben haladni.

– Nem is tudom, hogy mikor sétáltam ennyit utoljára – törte meg a csendet Draco.

– Olykor jobb, mint hoppanálni – válaszolta a boszorkány. – Aki nem sétál, sok mindenről lemarad.

– Például a hóesésről?

– Igen, pontosan.

– Gyönyörű – mosolyodott el Draco. – Igazad van.

– Lassan megérkezünk – szólalt meg Hermione egykedvűen.

– Megint le akarsz rázni?

– Megint savanyúnak fogsz nevezni, ha folytatjuk ezt a beszélgetést?

– Dehogy. Fáradt vagyok már a veszekedéshez, élcelődéshez.

– De azért még sétálnál? – nézett rá fél szemmel a boszorkány.

– Inkább megnézném, hogy hol laksz. Persze szigorúan csak kívülről.

– Még jó – nevetett fel Hermione jóízűen. – Vicces vagy.

– Nagyon poénos vagyok ma este – vigyorgott Draco, majd kisimította a haját a homlokából.

– Ohh nem is tudtad titkolni.

– Mikor ismételjük meg a mai estét? – tette fel a kérdést hirtelen.

– Jövőre? – mosolyodott el Hermione, majd felnevetett Draco arcát látva. – De csak akkor, ha nem bukik meg ez az ajándékozós buli az osztályunkon.

– Nem az ajándékvásárlásra gondoltam – rázta meg a fejét. – Jól éreztem magam ma este.

– Én is.

– Ennek örülök – mosolyodott el elégedetten.

– Megérkeztünk – szólalt meg Hermione, majd a fejével egy fehérrel meszelt emeletes épület felé biccentett.

– Nagyon szép.

– Örülök, hogy tetszik.

– Az egész a tiéd?

– Nem – rázta meg a fejét. – Csak a harmadik emeleti lakás az enyém.

– Értem.

– Köszönöm, hogy hazakísértél – közölte kedvesen.

– Akkor ideje elbúcsúzni – szólalt meg rekedten a varázsló. Egymás szemébe néztek a hópelyhek sűrű függönyében. Draco szíve hevesen dobogott, miközben közelebb hajolt Hermionéhoz, a boszorkány meglepetten fordította oldalra a fejét. Ösztönös reakció volt, pontosan a varázsló felé fordult. Ami ártatlan puszinak indult apró csókká változott. Mindkettőjüket meglepte ez az aprócska fejlemény. Nem sokáig tartott, s csupán az ajkuk ért össze, de mindketten zavartan néztek egymásra.

Draco melegbarna szempárt olyan szépnek látta, ahogy még soha. Sosem gondolta volna, hogy ennyire vágyott volna valami olyasminek a folytatására, amiből csupán egy apró ízelítőt kaphatott. Még több csók. Sosem gondolta, hogy ennyire édes lehet. A férfi keze még mindig a boszorkány vállán nyugodott.

Hermione piros arccal nézett a szürke szempárba. Nem várt tőle ilyesmit. Az ajka még mindig égett, ahol Dracóé hozzáért. A szíve eszeveszetten tombolt a mellkasába, rettenetesen melege lett. Szótlanul álltak a hóesésben a mélyen hallgató téli táj tompa csendjében. Nem mozdultak, csak a másikat figyelték, a zavarukat igyekezet feldolgozni.

– Én – kezdte Draco, aztán elhallgatott és vett egy mély levegőt, mielőtt újra megszólalt: – Nem vagyok otthon az ilyesmiben.

– Draco… – szólalt meg Hermione, de a férfi felemelte a kezét és boszorkány ajkára tette.

– Ne mondj semmit, kérlek! – kérte rekedten.

– De…

– Ne! – mosolyodott és a fejét rázta. – Legalább most ne!

Draco ismét közelebb hajolt a boszorkányhoz, egyik kezével megérintette az arcát. Hermione szíve annyira dobogott, hogy már a torkában érezte. Nem mozdult. A varázsló egy apró puszit nyomott az arcára. Hermione levegőt sem mert venni. Égette a bőrét Draco ajkának a nyoma, s magában talán arra számított, hogy ismét megcsókolja. Egy pillanatra lecsukta a szemét, miközben a férfi a meleg tenyerével megsimogatta az arcát.

– Köszönöm a mai estét! – A boszorkány újra kinyitotta a szemét és egyenesen Dracóéba nézett. Csak egy kicsit kellett volna közelebb hajolnia. Annyira vágyott rá. Nem is kereste ebben az értelmet.

– Én is köszönöm! – szólalt meg Hermione. Draco levette a kezét, majd tett egy lépést hátrafelé. A boszorkány érezte, ahogy a hideg megcsapja az arcát. A varázsló még egyszer rámosolygott, majd hoppanált. A lánynak még kellett néhány perc, amíg képes volt bemenni a házba.

hozzászólások: 0