Novellák

Szökésben a Malfoy és a Potter gyerek
Szökésben a Malfoy és a Potter gyerek

A télnek már nyoma sem maradt a tavasz első hírnökei jelezték a jó időt. A nap sugaraiban még volt annyi erő, hogy felszárítsa az utolsó pocsolyákat is, amik a télen lehullott hó nyomaiként maradtak itt. Ezernyi apró százszorszép nyílt az élénkzöld fűszálak között, s vidáman ringatóztak a lágy tavaszi szellőben, s messze érezni lehetett a bódító illatukat.

A gyeptől nem is olyan messze egy kanyargós út vezetett, amit virágzó fák szegélyeztek. Rózsaszín lombozat üde színfoltként hatottak a zord, szürke tél után. Az ágakon madárkák daloltak, s szerelmesen bújtak össze a virágszirmok között, tervezgették az építeni kívánt fészket, amit csemetéinek építenek majd. Az úton egy fiatal pár és egy hat év körüli fiúcska haladt ráérősen.

A lágy szél leszakított pár virágszirmot és a kisfiú tejfölszőke hajába fújta. Anyja csak nevetett egyet, majd kiseperte őket a hajkoronából. A kisfiú próbált elhúzódni anyja keze elől, mert nem szerette, ha a hajához értek, amint lehetett elhúzódott és szülei előtt haladt tovább. A fiú bámészkodva tekintett körbe, már nagyon jól ismerte az utat, mivel évente többször is ellátogatott a környékre. Bár egyáltalán nem tetszett neki ez a külvárosi negyed, nem ehhez volt szokva. Sokkal inkább Darkness Falls vadregényes táját találta üdítőnek, ahol olyan szabadnak érezte magát, mint a madár. Gondolatai elkalandoztak és visszafutott szüleihez, majd megfogta apja kezét.

Nagy sóhaj hagyta el a fiúcska ajkait, amikor eszébe jutott, hogy újra találkozni fog valakivel, akit nem igazán kedvelt. A gondolat hatására elengedte apja kezét, aki kérdőn tekintett rá. A fiú csak mosolygott az apjára, a férfi viszont elkapta a fejét, amikor meghallotta felesége szavait:

– Draco, elhoztad a jelentéseidet? – kérdezte csengő hangon.

– Hermione drágám, hányszor mondjam el, hogy igen elhoztam? – csóválta meg a fejét a férfi és Merlinhez fohászkodott némi nyugalomért.

– Biztos akarok lenni benne, nem szeretném, ha Harryvel veszekednél.

– Megígértem neked, hogy nem fogok vele veszekedni.

– Remélem is.

– Mama?

– Tessék, drágám.

– Muszáj bemenni?

– Dylan ezt már megbeszéltük – sóhajtott Hermione és egy pillanatra megálltak.

– De nem akarok Maryvel játszani! – mondta durcásan a fiú és összefonta a kezeit, majd összeráncolt homlokkal, no meg égetően kék szemekkel vádlón nézett az anyjára, mintha ő találta volna ki ezt az utazást.

– Megegyeztünk – figyelmeztette Hermione.

– Remélem nagy lesz az a torta – jegyezte meg Dylan, majd sóhajtott egyet, mintha a világ összes terhe a vállát nyomná, pedig csak egy kislánnyal kell egy egész napot kibírnia.

– Hát így egyezkedsz a fiammal? – szólalt meg Draco.

– Túlságosan hasonlít rád – mondta Hermione, majd halkan hozzátette: – Csak egy kicsit kell megvesztegetni és máris jól viselkedik.

– Ez remélem nem sértés volt.

– Ugyan dehogy édesem, csak megjegyeztem – nevetett Hermione és egy csókot nyomott Draco ajkaira.

– Fúj – fintorodott el Dylan.

– Ugye rendesen fogsz viselkedni? – kérdezte Draco.

– Igen, apu.

– És ne piszkáld Maryt! – tette hozzá az anyja.

– Nem is fogok hozzászólni, így jó lesz?

– Rendben.

A fiúcska vett egy mély levegőt és földet bámulva lépdelt tovább. Anyja lopva rápillantott az apja kezét szorongató Dylanre, és elmosolyodott. Mennyire hasonlít Dracóra, le sem tagadhatná, hogy az ő fia. Azok a finom arcvonások és a duzzogó, morcos tekintet mind–mind azonos volt Dracóéval. A beszédes jégkék szemeket viszont nagyanyjától örökölte, ez volt az egyetlen, amiben különbözött Dracótól. Dylan pillantása találkozott anyjáéval, a fiú savanyú arcára egy huncut mosoly tűnt el hirtelen.

Hamarosan megérkeztek útjuk végállomásához. A helyet mindegyikük nagyon is jól ismerte. Hat éve még itt volt a Főnix Rendjének a főhadiszállása, de ma már otthonként szólgált a Potter család számára. Az óvatosság kedvéért a Black kúrián rajta hagyták a különféle védővarázslatokat. Draco a már jól ismert módon kért bebocsátást az ódon tölgyfaajtón, ami szíves örömest utat engedett neki.

– Hahó, megjöttünk! – szólalt meg Draco nevetve és talárja zsebéből elővette az ajándékot, amit előzőleg némi varázslattal lekicsinyített.

– Malfoy, Merlin édes szerelmére, hányszor mondjam el, hogy inkább csöngess? – zsörtölődött a nappaliból kiviharzó Harry egy kisbabával a kezében, aki üvöltött, mint a fába szorult féreg. – Szervusz Hermione, szia Dylan!– köszönt oda a Draco mögött állóknak.

– Elnézést, Mr Potter! – mondta tömény gúnnyal.

– Futóféreg a füledbe Malfoy! Hagyd abba a komédiát, és menjetek be a nappaliba!

– Futóféreg? Azt hittem, bűvölt a szókincsed – vágott vissza Draco.

– Inkább menjünk be! – sóhajtott Harry.

– Ígértél nekem valamit – figyelmeztette fojtott hangon Hermione.

Azzal a kis csapat elindult a tágas nappali felé, ami már egy cseppet sem hasonlított arra a fénytelen zord helyiségre, amit még valamikor régen a roxfortos triónak kellett egész nyáron takarítani Molly Weasley irányítása alatt. Hermione halvány mosollyal emlékezett vissza a szép időkre. Azóta rengeteg sok minden történt; szétválás, háború, végül a győzelem és a családalapítás.

– Mi újság van Harry? – kérdezte Hermione. – Ashley merre van?

– Szerintem kint a konyhában. Amúgy nem sokat tudok mesélni a Minisztérium a feje tetején áll, mint mindig, de a családom kitűnő egészségnek örvend, szóval semmi probléma. Még valami Lesliék és Ronék viszont ma nem jönnek, de a többiek hamarosan itt lesznek. Menj csak Ashleyhez, mert akar tőled valamit kérdezni.

Draco a mondat hallatára egy kicsit elkezdett fészkelődni a helyén. Úgy gondolta, hogy Leslie legalább eltereli a figyelmét a temérdek sok griffendélesről, akiket még most sem bírt igazán. Ám az, hogy ma legalább Harryt szekálhatja, mindjárt jobb kedvre derítette.

– Nagy kár pedig szerettem volna Ginnyvel beszélgetni – sajnálkozott Hermione. – Akkor majd máskor. Most megyek, és megnézem, hogy kell-e segíteni a konyhában. Ajánlom, hogy ne essetek egymásnak!

– Mi soha nem veszekszünk.

– De szeretnék hinni neked – sóhajtott Hermione.

– Menj csak, drágám! – küldött egy mosolyt a felesége felé Draco.

Hermione gyanakodva fürkészte Draco csillogó szürke szemeit és mérget mert volna venni rá, hogy a férje forgat valamit a fejében. De elhessegette magától ezeket a gondolatokat, mivel annyiszor vádolta már meg szegényt, és bűntudata volt. Különben is Draco tett egy ígéretet, amit valószínűleg meg is fog tartani. Bár Hermione sejtette, hogy Merlin szakálla előbb fog vörösre változni, minthogy drága férje megállja a gúnyolódást és Harry piszkálását.

A nappaliban eközben nagy csend uralkodott. Harry berakta a kis Jameset a járókába, majd visszaült a helyére. Draco csak unottal fészkelődött, és egy Reggeli Prófétával kezdett szemezni. Dylan pedig lecsusszant a kanapéról és a könyvespolcot vette szemügyre. Nagy szakértelemmel böngészte a vaskos olvasmányok gerincén lévő címeket.

Igaz, hogy még csak hat éves volt, de már kiválóan tudott olvasni és anyjához hasonlóan imádta a könyveket, bár ezeket az erényeket a sokszorosan is elnyomták a csíntevései és az elevensége. Draco büszke volt fia fogékonyságára és arra, hogy a lurkónak elég korán megmutatkozott a varázsképessége. Főleg azért, mert büszkén mesélhette mindenkinek és bosszantotta veled Harry.

– Tartozol nekem – törte meg a csendet Harry.

– Biztos, hogy nem pénzzel – gúnyolódott Draco. – Nincs szükségem semmiféle kölcsönökre.

– Nem arra gondoltam, hanem a jelentésekre.

– Oh, igen, majdnem elfelejtettem – mondta Draco és egy pergamentekercset vett elő a belső zsebéből, aztán egy határozott mozdulattal átdobta Harrynek. A tekercs cseppet sem volt könnyű és Harry majdnem megszakadt a súlya alatt, na meg hörgött egy-kettőt, mert jól mellkason találta Draco jelentése. Draco kaján arckifejezéssel nyugtázta, hogy a varázslat sikeres volt, így hát kényelmesen hátra dőlt, mint aki jól végezte dolgát.

– Merlin szent rézüstjére, miért ilyen nehéz ez? – kérdezte a férfi szörnyülködve, miközben a bordáit ellenőrizte, hogy nem tört-e el valamelyik.

Draco nem válaszolt csak vigyorgott továbbra is. Harry levette a smaragdzöld szalagot a tekercsről, az meg mintha életre kelt volna elgurult és beterítette pergamennel az egész nappalit, sőt még az előszobát is. A férfi elképedve nézett a fekete tintával írt apró betűkre, közel kellett hajolnia, hogy kibetűzze Draco kézírását, amikor is fejbe vágta egy nagyító, ami a tekercshez mellékeltek.

Meg sem kell említenem, hogy ki szórakozott ezen a legjobban.

– Azt mondtad részletes beszámolót kérsz – mondta ártatlan, szürke szemekkel.

– Na de nem ennyire. Hiszen azt is leírtad, ki milyen alsógatyát viselt, mit mondott és még a környezetet is. Mondd ki a nyavalya kíváncsi rá, hogy egy lyukas lavór meg egy hatalmas bogártetem hevert a mezőn? A fele teljesen felesleges.

– Én nem értem, hogy miért baj, ha egy kicsit túlteljesítettem a feladatot.

– Kicsit? Túlságosan is túlteljesítetted. Mit gondolsz, hogy fogom ezt iktatni?

– Az már a te problémád, kedves barátom – válaszolta Draco könnyedén.

– Te Hermione melltartóméretét is beleírtad? – szörnyülködött.

– Tényleg? Erre nem is emlékszem.

Harry arca egyre vörösebb lett a dühtől. Fogalma sem volt róla, hogy ennyi év után, vajon hogyan sikerült Malfoynak szinte mindig az őrületbe kergetnie őt. Az emeletről léptek zaja hallatszott és hamarosan egy kislány jelent meg a nappaliban. Hollófekete haja két copfba volt kötve és pillangós hajcsattal tűzte el a szemébe lógó kósza tincseket.

– Apu, apuci! – kiabálta a kislány, bár egy kicsit selypítve, mert elől hiányzott két foga.

Olajzöld szemei csillogtak, akár a gyémánt és a kezében egy mugli kifestőkönyvet egyensúlyozott. Amikor meglátta apja egy kicsit mogorva arcát, lassított a tempón, majd megállt Harry előtt.

– Mary Elena Potter – szólalt meg megóvóan.– Hányszor mondjam el neked, hogy ne futkározz azon a lépcsőn, mert leesel és megütöd magad? Most pedig köszönj szépen a vendégeknek.

– Jó – mondta a lány megszeppenve, majd körbenézett. – Szia, Draco!– mondta lelkesen és már mászott is oda Draco mellé és egy puszit nyomott az arcára.

Mary mindig is kedvelte Dracót, mivel amikor a gyerekek összegyűltek Darkness Fallsban egy kis jártékra, esténként Draco mindig mesélt valamit a kis lurkóknak, akik tátott szájjal hallgatták a történeteket, amikben itt is– ott is volt némi igazság, no meg egy sebhelyes arcú fickó, akivel folyton egy tejfölszőke fiú kibabrált.

– Szia, Tücsök! Hogy vagy?– kérdezte, Draco, majd egyelten fia felé fordította a fejét, aki egy cseppet sem neki való könyvet tartott a kezében. – Dylan! Hányszor mondjam neked, hogy ne olvass fekete mágiával kapcsolatos könyveket? Hol találtad?

– Nem is azt olvasok – mászott elő a kanapé mögül a fiú egy nagy vaskos kötettel, amiből szinte áradt az ártalmas varázslat.

– Én sem most jöttem le a falvédőről – morogta mérgesen. – Anyád nagyon rosszul tette, hogy ilyen korán megtanított olvasni. De a hazudozást hol tanultad, arról fogalmam sincs. Mit mondtam neked az ilyen könyvekről?

– Azt, hogy megmérgezi a lelket – sóhajtott a fiú és körbe futtatta a tekintetét a nappaliban, véletlenül sem nézett az apjára.

– Pontosan – helyeselt Draco, de cseppet sem tetszett neki, hogy a fia ilyen könnyedén veszi a dolgokat. Sejtette, még hosszú beszélgetések várnak rájuk ez ügyben. Nagyon félt, hogy Dylan a Malfoyok sötétebbik generációjának a tagja lesz, de próbálta a helyes úton terelgetni a fiát.

– De apa, még soha nem lett baj egy kis olvasásból– mondta dacosan és jégkék szemei összetalálkozott Dracóéval.

– Nagyon tévedsz, egy könyv önmagában is veszélyes lehet. Nem igaz Harry?

Harry bólintott és felidéződött benne Tom Denem naplója, ami kis híján Ginny Weasley életét vette el. Meglepte, hogy Draco a keresztnevén szólította, ez nem volt túl gyakori.

– Igaz – adott nyomatékod Draco mondatának. – Dylan, kérlek, add ide azt a könyvet! Nem győzöm megsemmisíteni őket vagy legalábbis elzárni. Hol itt, hol ott bukkannak elő, pedig már évek óta itt lakunk ebben a házban.

– A Black család elég tevékeny volt a fekete mágia használatában. Majd ebéd után segítek megtalálni a többit, van egy remek bűbájom. Na, gyerekek menjetek ki a kertbe egy kicsit. Nagyon szép az idő éppen megfelelő egy kis kviddicshez, persze csak mértékkel. Mindjárt megyünk utánatok.

A két gyerek fintorogva nézett egymásra, aztán Mary hátat fordított Dylannek és a hátsóajtó felé vette az irányt. Dylan szótlanul követte a lányt, aki ügyet sem vetett a fiúra.

– Mit csináljunk? – kérdezte a kislány, amikor beleült a hintába.

– Nem tudom – mondta fiú halkan.

– Játszhatnánk olyat, amilyet a többiekkel szoktunk.

– Az nem jó. A repülőlabda kergetéshez több ember kell.

– Akkor mondj valami mást, nagyokos!

– Repüljünk magasra – nézett Dylan átszellemülten felfelé.

– De az apu azt nem engedi– rázta meg a kislány a fejét.

– Ha félsz, akkor ne gyere! – vonta meg a vállát Dylan.

Mary összeráncolta a homlokát. Még, hogy ő fél? Hiszen azt a nagy pókot is megfogta, amitől Ryan annyira félt és ez egy kulcsfontosságú pont volt a Darkness Falls-i csapat szemében. Végre elfogadták és nem csúfolták már annyit. Kihúzta magát, ő ugyan nem fél semmitől.

Hiszen a híres és bátor Harry Potter lánya. Apja dacolt a Sötét Nagyúrral, akinek a nevét sem merték kiejteni, akkor ő, Mary miért félne egy kis repüléstől? Kihúzta magát még jobban, olajzöld szemeivel Dylanre nézett.

– De megyek! –közölte határozottan és a meghökkent Dylant megelőzve indult a seprűtárolóba. Azonnal magához vette apja régi Tűzvillámját, majd kisétált az ajtón. Dylan sem teketóriázott sokáig, kiválasztott egy másik seprűt és a lány után eredt.

– Mit szólnál egy versenyhez? – kérdezte igazi mardekáros mosollyal.

– Benne vagyok.

Azzal a két imposztor a levegőbe emelkedett. Eközben a hátsó ajtón Draco és Harry jöttek ki a kertbe.

– Hé, azonnal tessék lejjebb ereszkedni! – szólalt meg Harry ellentmondást nem tűrő hangon.

– Hagyd őket! – legyintett Draco. – Nem lesz semmi bajuk, egy kis repülés nem fog nekik megártani. Bár – aztán felemelte a hangját –, jobban tennétek srácok, ha lejjebb jönnétek.

– Rendben, apa – mondta Dylan és ereszkedni kezdett.

A két gyerek eleget tett a szüleik óhajának, majd folytatták a játékot. Mary valahonnan előkerítette apja régi cikeszét aztán Dylannel azt kergették.

– Nos, igen látszik, hogy a lányom tőlem örökölte a tehetségét – szólalt meg Harry vigyorogva, miután Mary elhalászta Dylan orra elől a cikeszt.

– Nem akarlak elkeseríteni, de az én fiam a legjobb őrző, akit valaha láttam. Az ovis kviddicscsapat sorra nyeri vele a meccseket.

– De nincs akkora feladata egy őrzőnek, mint egy fogónak.

– Miket beszélsz? Hiszen az őrzőnek van a legfontosabb a feladata. És különben is a fiam nagyobb kviddicsjátékos lesz, mint a te lányod.

– Hát, ha a fiad a te tehetségedet örökölte, akkor nem biztos, bár ha jobban meggondolom Hermione tériszonya, amiatt örülhettek, hogy ha a gyerek seprűre mer ülni.

– Ezt vond vissza vagy egy seprűnyéllel váglak kupán!– mondta Draco mérgesen.

– Nem tudsz legyőzni még most sem kviddicsben.

– Mibe fogadjunk, hogy menne?

– Oh, semmi komolyba – mondta Harry, azután körbenézett a kertben. – Hová tűntek a gyerekek?

***

Viharos szél söpört végig a fákkal szegélyezett erdei ösvényen. Talán nem is a szél kavarta fel az őszről ott maradt száraz leveleket, hanem valami egészen más. Dylan és Mary seprűn száguldoztak fej-fej mellett haladva. A kis aranycikesz menekült a két gyerek elől, akik egymás lökdösve próbálták utolérni és legyőzni egymást. Zsenge koruk ellenére hevesen fortyogott bennük a megállíthatatlan versenyszellem. Élveszték az eszeveszett tempót.

Észre sem vették, hogy már régen maguk mögött hagyták a Black kúriát. Szerencséjükre az út, amerre repültek, teljesen muglimentes övezet volt. Hamarosan egyre mélyebbre és mélyebbre jutottak az erdőben, de ez nem zavarta őket. A fák egyre sűrűbben helyezkedtek el és sötétebb is lett. Egy élesebb kanyarban Dylan félrelökte Maryt, majd elkapta a cikeszt. Diadalmas vigyor jelent meg az arcán.

A kislány megtántorodott, majd lesett a seprűről. Szerencséjére nem sérült meg komolyan, megúszta pár horzsolással, de az ijedtségtől elkezdett pityeregni. Dylan vigyorogva nézett visszafelé, de meglepetten vette tudomásul, hogy Mary már nincs mögötte. Visszafordította a seprűjét, majd a kislány keresésére indult.

Hamarosan rá is akadt a lányra, aki pityeregve vizsgálgatta a horzsolást a térdén, de a hűséges Tűzvillám nem mozdult a lány mellől. Dylan először érzett szánalmat Mary iránt. Nem igazán tudta, hogy mit kezdjen egy síró lánnyal, aki ebben a pillanatban teljes mértékben csak tőle kaphatott segítséget.

– Jól vagy?– kérdezte aggódva.

– Nem – rázta meg a fejét a kislány és a pillangós csat kiesett a hajából, amúgy is tönkre tette már a menetszél, így megtépázva hullott a poros földre.

– Ne bőgj már! Hiszen az csak egy horzsolás – forgatta meg a szemeit Dylan, majd lekászálódott a seprűjéről.

– Nem kellett volna rád hallgatnom – mondta dühösen a lány.

– Anya mindig macskagyökér levelet lesz a lábamra, amikor meg szoktam sebesülni.

– De itt nincs olyan – zokogott fel Mary.

– Olvastam, hogy minden erdőben van – erősködött Dylan.

– Jó – törölte le a könnyeit a lány.

Dylan körbenézett és hamarosan egy csokor macskagyökérrel tért vissza. Összedörzsölte a leveleket, majd rátette a lány térdére, ahol kiszakadt a nadrág.

– Így már jobb? – kérdezte kedves hangon.

– Aha. Köszönöm – mondta a lány és elpirult.

– Nincs mit – motyogta a fiú.– Szerintem jobb lenne, ha visszamennénk.

– Nem tudom, hogy merre kell menni.

– Te aztán nagyon ismered a környéket – zsörtölődött Dylan

– Apu nem enged egyedül erre mászkálni. Veszélyes a környék.

– Na és? Nincs benned kalandvágy?– nevetett Dylan.

– Hagyj békén! – lökte oldalba Mary.

– Jó. Gyere utánam! – adta ki a parancsot a fiú.

Dylan egy kicsit félszegen oda nyújtotta a kezét a lánynak, aki még mindig durcásan állt és szipogott. Hirtelen zizegni kezdtek a falevelek. Mary ijedten hátrált Dylan mögé, aki egy játékpálcát húzott elő a pulóvere ujjából. Lassan és félve az egyik bokor rejtekébe húzódtak, aztán amikor a zizegés elhalt, Dylan fojtott hangon így szólt:

– El kell innen tűnnünk.

Azzal megfogta a lány kezét és azonnal futásnak eredtek. A bokrok rejtekéből egy hatalmas szürke farkas ugrott elő. Éles fogait vadul csattogtatva rontott rá a két gyerekre. Dylan szikrákat eregetett a farkas felé, hogy megijessze, de csak felbőszítette a vérben forgó szemű fenevadat. A fenyegető morgást egy pillanatra sem hagyott alább.

Mary rémült arca teljesen elfehéredett, amikor az állat egyre közelebb került hozzájuk és csorgott a nyál a vérengző pofájából. A két gyerek eszeveszett tempóban futott, azt hitték nincs menekvés. Hiszen a seprűiket is ott hagyták az erdő mélyén, egyetlen varázsigét sem tu

Hirtelen egy fényes villanás világította be a környéket. Egy ártok hasított végig a levegőben és telibe találta a farkast. Az állat legalább öt métert repült, aztán nagy nyikkanással ért földet. A világosság úgy eltűnt, ahogy jött, aztán egy taláros alak jelent meg az ösvényen.

Dylan és Mary zihálva bújtak egymáshoz.

– Hát ti meg mit kerestek itt?– szólalt meg egy sejtelmes, de barátságos hang a hátuk mögött.

***

– Hogy tehetted ezt?– szólt egy vészjósló és szinte hisztérikus hang, ami az egész házon végig söpört. – Figyelmetlen vagy, amilyen mindig is voltál! Azt hittem, legalább a fiadra tudsz vigyázni, de úgy látszik nem.

– De drágám nem én tehetek róla…

– Persze, hogy nem. A fél Rend a mi fiúnkat keresi. De ha egy hajszála is meggörbül, én esküszöm, megátkozlak. Nem igaz, hogy nem tudjátok merre vannak– fakadt ki Hermione és már a sírás szélén állt.

– Egyszerűen eltűntek – mondta Harry.

– És ezt csak így közlöd? – csapta a le a vizespoharat Ashley, eddig csendesen itta a hígított nyugtatófőzetet, de nem használt semmit, és már nem bírta tovább, kifakadt. – Az egyetlen lányunkat, hogy tudtad szem elől téveszteni?

– Sajnálom.

– Sajnálhatod is! – kiáltott a máskor halk szavú feleség. – Ha nem kerül elő a lányom, én esküszöm, elválok tőled.

Ashley felállt az asztaltól és kivette a járókából a síró Jameset. Harry segélykérően nézett Dracóra, aki szintén lapítva tekintett Hermionéra. Mindketten nagyon féltek, nemcsak a feleségük miatt, hanem aggódtak a gyerekekért. Legszívesebben már most a keresésükre indultak volna, de Perselus Piton megtiltotta nekik. Nem akartak rá hallgatni, végül mégis inkább a feleségeikkel maradtak.

– Nem érdekel, én elmegyek, és megkeresem a fiamat! – jelentette ki Hermione.

– Piton professzor azt mondta, hogy maradjunk itt…

– Hidegen hagy, hogy mit mondott az a kampós orrú vén denevér.

– Hermione!

– Draco meg se próbálj…

Csengettek, hirtelen csend lett a helyiségben. A szülők összenéztek, majd Harry szó nélkül felállt és a többiekkel együtt az ajtóhoz sétált. Lenyomta a kilincset, aztán fény derült arra, hogy ki is jöttek.

– Szervusztok! – mosolygott a jövevény.

– Remus – szólalt meg Hermione.

– Gondoltam visszahozom azokat, akiket elvesztettetek.

– Szia, anyu! – köszönt Dylan és egy kaján mosollyal lépett ki a professzor háta mögül.

Hermione megkönnyebbült zokogásban tört ki és szorosan ölelte magához Dylant. Eközben Mary is anyja karjaiba simulva mosolygott. Draco és Harry sokatmondó pillantást váltottak, majd egyszerre sóhajtottak fel, majd ők is csatlakoztak a szökevényeket szorongató anyákhoz. A két ősi ellenség fogadalmat tettek, hogy többet nem veszekednek, és nem tévesztik a szemük elől a gyerekeket.

Dylan és Mary számára a seprűtároló és az összes seprű egy jó ideig tiltott dolognak számított. Ám ez nem tántorította el őket attól, hogy mosolyogva meséljék a történetüket a szürke farkasról. Ezek után szinte elválaszthatatlan barátokká váltak a szülők nagy örömére és még számtalan bajba kerültek, ami persze sosem maradt büntetés nélkül. Viszont ez nem állt az útjukba továbbra is keresték a kalandot, de már együtt és nem külön.




„Nem tudhatjuk pontosan, mikor kovácsolódik a barátság. Ahogy mindig az utolsó csepp víztől telik csordultig a kehely, úgy a rengeteg kedvesség közül is az utolsó lesz az, mely csordultig tölti szívünket.” (James Boswell)

hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Jul 31 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális