2. fejezet

Nagy pelyhekben hullott a hó, amikor Draco megjelent a mellékutcában. Felnézett a vasszürke égre, majd megigazította a kabátját, és elindult az egyik sorház felé. Még bőven számíthattak hóra. Elmosolyodott. Annyi szürke karácsony után végre mindent fehér hó borított. Gyerekként is imádta nézni, ahogy a kint világot beteríti egy puha réteg, ami olyan volt akár a fondant.

A varázsló nem időzött sokat a szabadban, a Szőlőskert utca kilences számú házának kovácsolt vas kapuját kinyitva néhány lépéssel felszaladt a lépcsőn. Az ajtót különleges elvarázsolt koszorú díszítette, ami a napnyugtával finom, narancsos fényt bocsátott ki. Természetesen a muglik elől mindent gondosan elrejtettek. A férfi elsuttogott néhány varázslatot az ajtónál, aztán belépett az előszobába.

Egyből megrohant a karácsonyi hangulat. Hermione már előre kicsinosította az egész házat. Még haragudni sem volt ideje rá, hogy nem várta meg. Noha egész decemberben csinosítgatták közös otthonukat, a boszorkánynak még a reggeli állapotot is sikerült felülmúlnia. Mindenütt tökéletes összhangban elhelyezett dekoráció sorakozott, girlandok, fenyőágak, apró díszek. Fahéj és narancs illat lengte körbe a házat, a kandallóban pedig vidáman ropogott a tűz a nappaliban. Isteni sütemény illata szállingózott ma konyhából. Draco nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. Akár egy viktoriánus karácsonyi lap – gondolta révedezve.

– Megjöttem, szívem! – szólalt meg végül, miközben levette a kabátját, és betette az irodába a táskáját.

– Itt vagyok a konyhában – hallatszott Hermione hangja.

Draco elmosolyodott, aztán hosszú léptekkel elindult szeretett boszorkánya keresésére. Ám amikor belépett a konyhába a legelképesztőbb látványban lehetett része, amit valaha el tudott képzelni. Hermione a pálcájával úgy vezényelte a műveleteket, mint egy karmester. A közös lakásuk átváltozott egy karácsonyi csodavilággá, aminek a boszorkány volt a fő mozgatórugója.

A varázsló igyekezett a lehető legtávolabb maradni a konyhától, de az illatok mégis becsábították. A temérdek mézeskalács, ami a pulton sorakozott katonás rendben kínálta magát. Nem mondhatta magáról, hogy édesszájú lenne, mégis kénytelen volt egyet megkóstolnia. Ugyan anyja sem engedte soha a konyhába torkoskodni, viszont most szakítania kellett ezzel a hagyománnyal. Körülnézett, hogy látja-e valaki, aztán megfogott egy mézeskalács alakú emberkét, s beleharapott. A kellemes ízorgia szinte felrobbant az ízlelőbimbóin.

– Merlinre! – mormolta teli szájjal, nem is figyelve ez menyire illetlen. Soha az életben nem evett még ilyen finomat.

Gyorsan eltűntette a finomságot, majd éppen folytatta volna a további falatozást, amikor Hermione megzavarta.

– Draco!

– Igen, édesem? – vigyorgott egy cikesz alakú mézeskaláccsal a kezében, aminek már hiányzott egy szárnya.

– Mégis mit csinálsz? – kérdezte karba tett kézzel.

– Ellenőrzöm a mézeskalácsokat – mosolygott édesen, s újra beleharapott egy másik mézeskalácsba.

– Azokat a partira sütöttem – szólalt meg a boszorkány vádlóan. – Ott vannak a tálban, amik csúnyábbak, abból egyél, kérlek!

Draco a nyakát nyújtogatta, majd megszemlélte a csúnyább példányokat.

– Valamiért azokat nem látom finomnak – mondta és felhúzta az orrát. – Ennek még az egyik lába is hiányzik.

– Ugyanolyan az íze – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Kóstold csak meg!

– De nem ilyen szép.

– Ha ezekből akarsz enni, akkor meg kell várnod a bulit – ajánlott egy kompromisszumos megoldást a boszorkány. – Jó lesz így?

– Jó, legyen – forgatta meg Draco a szemeit, aztán közelebb ment Hermionéhoz és egy apró csókot nyomott az ajkára. Imádta a cukormáz ízét és a fahéj illatát, ami körbelengte a boszorkányt. Elmélyítette a csókot, aztán finoman nekinyomta Hermionét a konyhapultnak.

– Draco – suttogta két csók között. Megpróbálta eltolni magától a varázslót, de nem sikerült neki. – Végeznem kell.

– Olyan finom – mormolta a férfi, miközben gyengéden végigsimította a boszorka derekát, majd apró csókokkal becézgette a kecses nyakat. – Annyira finom.

– Ha lelököd a mézeskalácsokat, akkor bokádnál fogva lógatlak fel a plafonra – ígérte a lány, miközben két erős kar felemelte, és a pult szélére ültette. Hermione beletúrt a tejfölszőke hajtincsek közé, amik még mindig egy kicsit nedvesek voltak az elolvadt hópelyhekből. – Draco!

– Mi a baj? – nézett rá szürke szemekkel.

– Tényleg sok a dolgom – sóhajtott fel Hermione. – A pulyka még nincs kész, a süteményeknek csak egy része…

– Jól van, rendben, értettem – lépett hátra felemelt kézzel. – Abbahagytam, és áttesszük a programot későbbre.

– Lekötelezel.

– Miben tudok segíteni?

– Komolyan segíteni akarsz? – kérdezett vissza csodálkozva.

– Igen.

– Rendben.

– De ne túl nehéz feladatot adj! – kérte a varázsló. – Még nem jöttem bele a sütögetésbe.

Alighogy ezt kimondta a könyökével levert egy szószos tálat, de szerencsére Hermione meg idejében megállította egy varázslattal. Draco megvakarta a homlokát és tehetetlenül nézett a levegőben lebegő tálra.

– Mondtam.

– Mit gondolsz a terítéssel elbírsz? – kérdezte a boszorka.

– Igen – bólintott a férfi, majd hozzátette. – De nem fogok karácsonyfát vagy hattyút, vagy bármilyen vackot hajtogatni szalvétából.

– Sosem kérnélek erre – nevetett fel Hermione, azzal a férfi kezébe adta a tányérokat, és megcsókolta. – Köszönöm!

– Igazán nincs mit. – Azzal Draco méltóságteljesen kisétált az étkezőbe, ahol a hosszú asztalt már előkészítették a vendégek számára. Ekkor jött rá, hogy milyen sokan lesznek a karácsonyi partin. Hermione gyertyákat, friss magyalból készített asztali díszeket helyezett el precíz pontossággal, és minden ülőhelyet kijelölt, így a varázslónak csak annyi volt a dolga, hogy kirakja az evőeszközöket és a tányérokat.

Draco vett egy mély levegőt, végignézett az asztalon, és feltűrte a pulóvere ujját. Igyekezett felidézni hogyan fest egy teríték, de azt valamiért rémesen unalmasnak találta. Hirtelen eszébe jutott valami, elmosolyodott. Valami újat kellett mutatnia, elvégre főként Hermione barátai voltak hivatalosak a partira. Legalább fél órát szánt a feladatra, és hasonló mérnöki pontossággal kívánta végrehajtani a feladatot, ahogy párja elkezdte az asztal kicsinosítását.

– Drágám! – szólalt meg, amikor végzett. Rémesen büszke volt magára.

– Igen?

– Kijönnél egy percre? Készen vagyok a terítéssel. Szeretném, ha megnéznéd.

– Rendben, egy perc és megyek – kiabálta Hermione a konyhából, majd nem sokkal később megjelent az étkezőben.

Draco lelkesen mutatott az asztalra, mintha valami nagy dolgot akarna prezentálni. A lehető legelképesztőbb látvány tárult eléjük. A boszorkány egy pillanatra nem tudott mit mondani az elkészült műre. Furcsa, kissé futurisztikus terítést pillanthatott meg. A varázsló keble pedig csak úgy dagadt a büszkeségtől.

– Na, mit szólsz hozz? – kérdezte kíváncsian. Hermione az körmét rágva igyekezett nem nevetni. Mindegyik tányér a levegőben lebegett közel tíz centire az asztallaptól, az evőeszközök lustán köröztek a körülöttük, a szalvéták pedig hol madárként, hol papírrepülőkre emlékeztetve röpködtek a teríték felett. – Nem tetszik? Tudom, hogy nem a megszokott, de biztosan el lesznek tőle ájulva.

– Egyedi – válaszolt végül. – És mindegyik egyszerre mozog, nem is tudom mit mondjak, ez egyszerűen bámulatos.

– Szóval nem tetszik – csóválta meg a fejét Draco. – Tudom, hogy nem akarsz megbántani, de jobb lenne, ha most nem köntörfalaznál, hanem egyértelműen elmondanád az őszinte véleményedet.

– Remek varázslat – mosolyodott el Hermione.

– De…

– De… Jaj, Draco.

– Szóval nem tetszik, tudtam.

– De igen, tetszik a kreativitásod, szívem, viszont nem lehetne valami hagyományosabb? – tette fel óvatosan a kérdést a boszorkány. – Ginny elhozza a gyerekeket is, és nem vagyok benne biztos, hogy örülne a repkedő kések táncának.

– Rendben, persze a gyerekek miatt – forgatta meg a szemét a varázsló, aztán egy varázslattal megszüntette a repkedést. A tányérok lassan leereszkedtek az asztalra, az evőeszközök pedig csilingelve landoltak mellettük. – Így már jó lesz?

Hermione először nem tudta mit mondjon. Annyira értékelni akarta Draco igyekezetét, hiszen annyi mindent meg kellett tanulnia az utóbbi időben, amihez eddig egyáltalán nem volt még köze sem, és most bízta rá először a terítést, természetesen megbántani sem akarta. Viszont az asztal most inkább egy káosz uralta zagyvaság lett. A mély tányér tetején kapott helyet a lapostányér, a kések, kanalak és villák össze-vissza hevertek mellettük. A szalvéták pedig a lapostányérokon pihentek.

– Egy kicsit még rendezgetni kell – szólalt meg végül hosszú megfontolás után.

– Teljesen jó így – bizonygatta Draco.

– Láttál már terítéket? – kérdezte Hermione.

– Persze – vonta meg a vállát. – Rengeteg rendezvényen voltam már.

– És így néztek ki?

– Nem, határozottan nem. Igazad van – sóhajtott fel a férfi, aztán belátta, hogy szüksége van némi iránymutatásra. – Jó, mutasd meg hogyan kell csinálni, kérlek, aztán elrendezem mindet ugyanígy.

– Ugye nem sértődtél meg? – kérdezett vissza a boszorkány, miközben a terítéket készítette elő. Draco karba tett kézzel figyelte a mozdulatait.

– Nem – válaszolt végül, aztán elmosolyodott és hátulról magához ölelte Hermionét. – Nekem sok dolog még új.

– Semmi baj.

Aztán mindketten nekiláttak, hogy elkészítsék a terítéket. Nem sokkal később már minden a helyére került.

– Így már mindjárt más – mosolyodott el Hermione. – Mit gondolsz?

– Olyan, mint egy karácsonyi parti nálunk – válaszolt Draco, miközben szélesen elvigyorodott.

– Hazudós.

– De a hangulat és a kaja biztos jobb lesz. A manók minden évben olyan szárazra csinálják a pulykát. Borzasztó.

– Oh, de jó, hogy mondod, meg kell néznem a pulykát. – Azzal a boszorkány rohamléptekkel visszament a konyhában. Draco végignézett a terítéken, aztán megforgatta a szét.

– Jobb volt, amikor lebegett – szólalt meg félhangosan, aztán elindul ő is a konyhába. A sütőnél talált rá a boszorkányra, aki valamilyen páclével locsolgatta a pulykát.

– Van esetleg más, miben segíthetek? – tudakolta, miközben belemarkolt egy kisebb tálban lévő az áfonyába, s jó ízűen eszegetni kezdte.

– Nem, de… Draco!

– Mi a baj? – kérdezte, miközben lenyelte a maradék áfonyát.

– Az összes áfonyát megetted? – hüledezett Hermione, mintha a kedvenc könyve esett volna szét a szemeláttára.

– Hát maradt pár darab. – Zárogatta a tálat Draco. Nem volt benne több öt-hat szemnél, amiből hirtelen nem tudott többet csinálni.

– Azt a rénszarvas süti orrának tettem félre – sopánkodott a boszorkány. – Így most egyiknek sem lesz orra.

– Mióta piros egy rénszarvasnak az orra? – tette fel a jogos kérdést a varázsló.

– 1935 óta – adta meg a választ Hermione.

– Oh, értem, sajnálom – mondta kényszeredetten Draco. – Legyen más az orra, mondjuk csokigolyó?

– Látod, az ilyenek miatt tiltottak ki a konyhából otthon.

– Nem – rázta meg a fejét. – Egyszer annyit nassoltam, hogy lehánytam anyámat.

– Édes Merlin! – forgatta meg a szemét Hermione. – De azt hiszem tudom miben tudnál segíteni.

– Miben?

– Fel kellene hozni a fát a pincéből.

– Oké.

– Nemsokára jönnek Harryék is és segítenek beállítani.

– Megoldom egyedül is – mondta, aztán egy csókot nyomott Hermione arcára. – Mindjárt jövök.

Draco karácsonyi dalt dúdolgatva haladt lefelé a pincébe. A szomszéd házakkal közös volt ez a rész, ezért vigyáznia kellett nehogy a varázslást észrevegyék a muglik. Szerencsére egy lélek sem mászkált a folyósón. Megállt egy pillanatra, aztán egy varázslattal kinyitotta az ajtót. Felhúzta az orrát, amikor belépett a sötét helyiségbe. Furcsa, dohos, áporodott levegő csapta meg. Ez már cseppet sem tűnt karácsonyinak, sőt még karácsony utáninak sem.

– Lumos! – mondta ki és magasba emelte a pálcáját. Amikor a fény bevilágított mindent, Draco elkáromkodta magát. – Mi a jó Merlin mocskos, retkes lába történt itt? Oh, basszus!

Ugyanis a karácsonyfa, amit Hermione és Mr Blackmore által kiválasztottak, lógó ágakkal az oldalára dőlve feküdt a padlón. A tűlevelek nagy része már lehullott, a díszek elporladtak, ahogy a varázsló megérintette a pálcájával. A helyzet nagyon rosszul állt, sőt borzalmas volt. Mégis mit tegyen? Ezt nem lehetett pár bűbájjal rendbe hozni vagy újravarázsolni. A férfi az állát vakargatva járkált felalá a helyiségben, néha mérgesen belerúgva egy-egy épen maradt díszbe.

Mégis mit a csillámporos, duvafenyőt csináljon? – tette fel újra a kérdést. Hermione meg fogja ölni vagy ha nem is fogja, de biztosan szomorú lesz, hiszen annyit készült erre a partira és az ünnepre… Bele fog betegedni. A tehetetlenségének legkínosabb perceiben léptek zaja hallatszott az ajtó felől. Draco már készült volna valamilyen magyarázattal, hogy elkerülje Hermione dühös csalódáságának áradatát, amikor két ismerős griffendéles jelent meg. Szerencséjére vagy éppen balszerencséjére nem a kedvese lépett be a helyiségbe.

– Merlinre, de megijesztettek – morogta a varázsló.

– Uh, mi a fene döglött meg itt? – kérdezte Harry, aztán befogta az orrát. – Oltári büdös van, mindjárt elájulok.

– Ugye nem, Malfoy? – tudakolta Ron, majd találkozott a tekintete a cseppet sem jó humorában lévő szürke szemű varázslóval. – Oh, hello, Malfoy! Mi a helyzet?

– Hehehehe, micsoda humorláda vagy, Weasley – morogta Draco. – Látod, hogy mi a helyzet, szóval leköteleznél, ha nem kérdeznél baromságokat.

– Nyugi, Malfoy, karácsony van! Elvégre ilyenkor nem kéne ilyen morcosnak lenned – ciccentett fel Ron.

– Ezért is nem mondtam semmi csúnyát.

– Őrizzük a karácsony békéjét! – javasolta Harry. Erre Draco tudott volna valami ízeset visszaválaszolni, de inkább úgy döntött nem éri meg a fáradtságot. Lehet, hogy még szüksége volt Hermione barátaira, hogy megoldják a fennálló problémát.

– Mit kerestek ti itt lent? – kérdezte Draco. – Nem fent kellene lennetek és tojáslikőrt szürcsölgetve mézeskalácsaimat enni?

– Úgy érted azokat az amorf, furcsa mézeskalácsokat a pult szélén a tálban? – kérdezte Ron. – Hát kösz, de nem eszem féllábú mandragórát.

– Az íze ugyanolyan – morogta Draco.

– Nincs veszekedés! – jelentette ki Harry. – Megígértük a lányoknak, és nem akarok semmilyen súrlódást velük.

– De a lányok nincsenek itt – vigyorogta a vöröshajú varázsló. – Szóval itt annyit szívom Malfoy vérét… Basszus, itt valami oltári büdös van, nem nyitnánk egy ablakot vagy valamit? Mindjárt elájulok.

– Szóval? Miért jöttetek le utánam?

– Hermione küldött le minket, mert már egy ideje lent vagy – mondta Ron. – Úgy gondolta, hogy inkább nézzük meg mi van itt. Nehogy elkapjon egy mumus vagy valami.

– Na, igen.

– Gond van? – tette fel a fogós kérdést Harry.

– A szagból ítélve… – húzta el a száját a vöröshajú férfi.

– A fa – morogta Draco.

– Mi van vele?

– Nézz egy kicsit jobbra, Potter!

– Szentséges karácsonyfa! – szörnyülködött a szemüveges varázsló. – Mégis mi történt?

– Fogalmam sincs. Pár napja néztünk rá, akkor még semmi baja sem volt. Most meg… az egész tönkrement.

– Nem öntözted – szólalt meg Ron rosszallóan. – Most miért néztek rám így? Minden varázslattal növesztett karácsonyfát öntözni kell. Nem tudtad?

– Szerinted akkor így állnék itt, mint egy marha?

– Meglehet ezt menteni?

– Nem hiszem – mondta Draco. – Rohadt életbe!

– Uh, haver, ha ezt Hermione megtudja…

– Meg fog ölni – fejezte be a mondatot Harry.

– Kell egy másik, de sürgősen – döntötte el a tejfölszőke varázsló, aztán beletúrt a tejfölszőke hajába. A jelen helyzet nem is lehetett volna rosszabb.

hozzászólások: 0