4. fejezet

A karácsonyi fénybe öltözött Abszol úton még most is nagy volt a forgalom. Az utolsó pillanatos vásárlók még lóhalálában haladtak végig a macskaköves, hóval betakart utcákon. A boltok egy részénél még kígyózott egy-egy hosszabb sor. Draco, Harry és Ron hasonló sietségben rohantak végig az utcán.

– Elnézést! – kiáltotta Ron. – Engedjenek át.

– Tud tolakodni – mondta Draco.

– Auror vagyok!

– És vissza is él a hatalmával – csóválta meg a fejét Harry.

– Ti akartok karácsonyfát, nem? – szólalt meg a varázsló, aztán kihúzta magát. – Muszáj átverekednünk magunkat a tömegen. Elnézést, engedjenek tovább minket! Aurorok vagyunk.

Draco úgy figyelte a tömeget, mintha arra készülne, hogy bárkitől elragadja azt a fát, ami olyan, mint Hermione fája. A szíve hevesen dobogott, aztán megszaporázta a lépteit. Nem érdekelte, hogy meglök egy-egy varázslót vagy boszorkányt. A három varázsló lóhalálában érkeztek a karácsonyfákat árusító üzlethez.

Kicsit megkönnyebbült, amikor meglátta a boltot a sarkon. Draco előre tört, és pár hosszú lépéssel egyenesen a bejáratnál termett. A varázsló megpróbált belépni, de nem nyílt az ajtó, egyből felhúzta magát. Néhányszor kétségbeesetten próbálkozott, de nem járt sikerrel. Mérgesen lépett hátra és nézett a sötét kirakatüvegre. Aztán elkezdte a kiírásokat keresni az ajtón. Hamar meg is találta, amit keresett.

– Zárva – olvasta fel Draco a tábla szövegét. Nem is lehetett volna ennél dühösebb. – Oh, hogy a magasságos forrócsokis Merlin szentségére! Ez így egyáltalán nem jó.

– Készlethiány – folytatta Harry a lábjegyzettel, aztán bekukucskált az üres helyiségbe. – Úgy tűnik mindent eladtak.

– Tudom, hogy mi az a készlethiány – csikorgatta a fogait. Beletúrt a hajába, aztán elkezdett járkálni a bolt előtt. – Ezt nem hiszem el.

– Sajnálom.

– Én is.

– Mi lenne, ha ott vennénk egyet? – kérdezte Harry, majd a szemben lévő üzletre mutatott. Dracót hirtelen elvakította a giccses túldíszített fák erős fénye, és egyáltalán nem tetszett neki az össze nem illő színű díszek halmaza sem. – Van ott egy… pár fa.

– Uh – húzta el a száját Ron. – Giccses.

– Azok egyáltalán nem tetszenek – húzta el a száját a férfi. – Nem is hasonlít arra, amit Hermionéval választottuk. Azt szeretném, ha legalább hasonlót találnánk, mint az, ami tönkrement.

– Ezek olyan… Nem karácsonyi – mondta ki végül Weasley. – Mintha valaki meggondolatlanul ráöntött volna egy halom díszt egy fára.

– Nos, hányadék.

– Az.

– Varázsolhatnánk egyet – vetette fel Harry.

– Karácsonyfát? – húzta el a száját Ron. – Te mennyire voltál jó bűbájtanból?

– Hát…

– Erről beszéltem.

– Különben sem lehet ilyen karácsonyfát varázsolni – rázta ki a havat a hajából Draco. – Ezek már elve a bűbájjal együtt nőnek meg a díszítéssel és minden mással. Nagyon különleges varázslat.

– Vegyünk egy mugli fát, és arra varázsoljuk díszeket – szólalt meg Ron, és elégedetten elmosolyodott. Draco csúnya tekintettel nézett rá. – Most mi van? Azok az igazi fák jobban hasonlítanak arra, amit vetettek.

– Ez nem olyan rossz ötlet.

– De, de, ez rossz ötlet.

– A fa az fa.

– És melyikőtök volt annyira jó bűbájtanból, hogy olyan szép díszeket varázsoljunk rá, mint amilyenek az eredetiek voltak – horkantott fel Draco.

– Átkozott bűbájtan – morogta a vöröshajú mágus. – Komolyan jobban kellett volna figyelnem. De eszembe se jutott, hogy valaha üveggömböket kellene bűvölnöm egy fenyőfára. A girlandok meghaladnák a képességeimet.

– Na, igen – sóhajtott fel Harry. – Ez egyedül Hermionénak menne.

– Most nem kérhetem meg, hogy varázsoljon gömböket a saját karácsonyfájára – mormolta Draco. – Egyébként én sem fogok gömböket varázsolni.

– Valld be, hogy te is béna vagy – sóhajtott fel Harry.

– A karácsonyi díszítésben?

– Aha.

– Igen, béna vagyok – vallotta be Draco.

– Mi lenne, ha elmennénk Skóciába? – javasolta Ron.

– Roxfortba? Ez egyáltalán nem a legjobb ötlet – csóválta meg a fejét Draco mérgesen. – Nem akarok nosztalgiázni, és szerintem Flitwick professzor sem örülne, ha most mennénk vissza egy kis korrepetálásra.

– Nem Roxfortba akarok menni – forgatta meg a szemét a férfi. – A Blackmore birtokra akarok menni. Invernesstől délre van. Nézd, ott van a cím.

– Oh.

– Na, ez már jó ötlet – mosolyodott el Harry.

– Rendben.

– Akkor hoppanáljunk, aztán meglátjuk – vonta meg a vállát Ron.

– Felkészültetek? – tette fel a kérdést Draco.

– Igen – válaszolták egyszerre, aztán már ott sem voltak, csupán csak a felkavarodó hópelyhek maradtak utánuk.



***

A három mágus egy hatalmas hóbucka tetején jelent. A szél és a hó körbevette őket egy kietlen tájon, ahol még soha egyikük sem járt. Először azt hitték, hogy a semmi közepére érkeztek meg. Hunyorogva kémlelték a távolt, s fázósan húzták össze magukat mindannyian. A látótávolság olyan kicsi volt, hogy szinte semmit sem láttak. Ráadásul kissé bele is süppedtek a fél méteres hóba.

– Oh, hogy az az átkozott karácsonyfadísz essen bele – méltatlankodott Ron, aztán igyekezett kimászni a hókupacból. – Már csak ez hiányzott. Vizes zokni, vizes nadrág…

A varázsló éppen lépett volna egyet, majd megbotlott és arccal előre belevágódott a hóba. Ízes káromkodás hagyta el a száját, és ököllel csapott a porhóba. Harry és Draco nevetve segítették fel a bajba jutott társukat.

– Sokkal tartozol nekünk, Malfoy – köpködte a havat mérgesen. – Nagyon, nagyon sokkal. De tudd, hogy csak Hermione miatt csinálom.

– Nos, a te ötleted volt, hogy ide jöjjünk, Weasley – világított rá Draco. – És jól tudom, hogy miért jöttetek el velem.

– Elég legyen már! – vágott közbe Harry. – Koncentrálhatnánk végre arra, hogy hol is vagyunk?

– Mintha lett volna más lehetőségünk, mint nem ide jönni, Malfoy. Végül is el is mondhattad volna, hogy mi történt – morogta idegesen Ron ügyet sem vetett barátja kérdésére. – Hangsúlyozom, csakis Hermione miatt teszem ezt.

– Tudom, haver, megértettem – veregette meg a vállát Draco, majd egyúttal némi havat is lesöpört Ron kabátjáról.

– És most merre? – kérdezte Ron.

– Semmit sem látok – zsörtölődött Malfoy. – A lehető legnagyobb hófúvás közepén kellett idejönnünk.

– Ott látok valami fényt – mutatott a domboldal felé Harry. – Szerintem ott van a Blackmore kúria vagy villa.

– Közelebb kellett volna hoppanálnunk – sóhajtott fel a vörös hajú varázsló.

– Még messze van a birtok valóban – szólalt meg Harry. – Talán tényleg közelebb kellene hoppanálni.

– Igazából idáig lehetett – mondta Draco. – Gyalog kell tovább menni. Seprűvel itt nem próbálkoznék. Nem tudom vannak-e egyéb bűbájok. Annyira nincs messze, talán egy húsz perc séta maximum.

– Akkor mire várunk? – lépett előre Ron. – Remélem, hogy maradt még egy karácsonyfa és nem jöttünk hiába.

– Én is.

– De mi lenne, ha arra mennénk? – kérdezte Harry. – Ott van egy út, amin nincs hó és egyenesen a házig vezet.

Draco és Ron bólintottak, aztán elindultak az ösvény felé. A hó közben szelídebb ütemben esett tovább. Mindhárman egy-egy bűbájjal igyekezetek távol tartani maguktól a hópelyheket, bár még így sem sikerült teljesen. Draco kissé idegesen nézett az órájára. Még volt idejük a vacsoráig. Megigazította a kabátja gallérját, hogy ne fújja a nyakába a szél a hópelyheket.

– Hogy a fészkes csillagszóróba lehet ennyire rohadt hideg – fakadt ki Ron mérgesen. – Már harmadszor újítom meg ez a rohadt melegítő bűbájt.

– Tél van – válaszolt Harry. – És itt fent északon még hidegebb van.

– Mint Roxfortban – révedezett Draco. – Bár az kissé még északabbra van.

– Emlékeztek arra a sok finomságra karácsonykor? – kérdezte Ron, majd megállt egy pillanatra és visszaemlékezett a régi időkre.

– Az a csokis puding.

– Az a pulyka.

– Igyekezzünk, mert már mindenem lefagy – dideregte a vöröshajú varázsló. – Remélem, hogy a lányok otthon valami finomat készítenek.

– És arra van tervünk, hogy mi lesz, ha nem lesz fa? – kérdezte Harry.

– Erre gondolni sem akarok – húzta el a száját Draco. – Hermione nem maradhat fa nélkül. Valamit mindenképpen ki kell találnunk.

– Akkor kénytelenek leszünk varázsolni – szólalt meg Ron. – Más lehetőség nem nagyon maradt.

Majdnem húsz perc séta után értek el a Blackmore villa kapujába, ami utat engedett a varázslóknak. Felsétáltak egészen az ajtóig, ami egy ízléses koszorú díszített, más karácsonyi díszt nem láttak kint. A szél keresztülsüvített a tájon. Mindhárman fázósan húzták össze magukat, aztán Draco bekopogott a kopogtatóval. Bentről csilingelő hang hallatszott a nagy épületben. Nem jött válasz. Egy kis várakozás után a varázsló még egyszer megpróbálta. Kivártatva egy zöld taláros nő nyitott ajtót. Ariel volt az, akivel Draco és Hermione még az Abszol úti karácsonyfaüzletben találkozott.

– Segíthetek valamiben, uraim? – szólalt meg mosolyogva.

– Elnézést kérünk a zavarásért, de a nagyapjához jöttünk – hadarta egy kissé gyorsan Draco. – Segítenie kell nekünk.

– Oh, értem.

– Karácsonyi vészhelyzetről van szó.

– Ki az, Ariel? – kérdezte reszelős hangon.

– Mr Blackmore…

– Mr Malfoy, örülök, hogy újra látlak – vágott a szavába, és egyből megenyhült, kissé el is mosolyodott. – Gyertek be, fiam!

– A segítségére lenne szükségem.

– És miben?

– Tényleg elnézést, uram, hogy ilyenkor zavarom. Ha nem lenne fontos, akkor nem is tennék ilyet – fogott bele a történet Draco. – De sajnos tönkretettem a fát, amit öntől vettük, és szükségem lenne egy másikra. Hermione ezt kapná tőlem karácsonyra…

– Ez nehéz ügy lesz – válaszolta az öreg varázsló. – Neked hála az egész idei évi készletünket eladtuk.

– Igen, ez igaz – helyeselt Ariel. – Még az utolsó kicsit fákat is. Ilyen rohamunk még sohasem volt.

– Ennek örülök, de nem lenne mégis valami?

– Meglátjuk – válaszolt a férfi. – Alice, drágám, menj vissza a többiekhez, mindjárt megyek én is.

– Ne segítsek?

– Elboldogulok.

– Rendben, nagyapa.

Azzal a boszorkány elköszönt. Mr Blackmore pedig intett a varázslóknak, hogy kövessék. Áthaladtak a halon, majd egy mellékajtón egy folyosóra vezette őket. Egyikük sem mert megszólalni, csak csenden követték az idős mágust. Mr Blackmore hátborzongató nyikorgással nyitott ki egy régi ajtót. A beáramló csípős szél, jeges hópelyheket sodort az arcukba. Mindannyian pálcát gyújtottak, aztán elindultak az ösvényen.

– Ne nyúljatok semmihez! – szólalt meg az idős varázsló. – Mindegyik fa sérülékeny, és egy pillanat alatt megtörhet a varázslat.

Először nem is tudták, hogy Mr Blackmore miről beszél, hiszen a hideg széltől és a hóeséstől semmit sem láttak. Draco feszülten várta, hogy mi fog történni. Kezdett egyre jobban fázni, nem is beszélve a mögötte haladó másik két varázslóról, már egyikük sem tartotta jó ötletnek ezt a kis kirándulást. Aztán egyszer csak valami megváltozott, mintha valamiféle kupola alá értek volna. A kint süvítő szél itt csak gyenge szellőként hatott. A hó pedig puhán hullott az égből. A három varázsló ámulva nézett körbe.

– Mi ez a hely? – kérdezte Harry.

– Itt neveljük a karácsonyfákat.

– Ez egyszerűen…

– … lélegzetelállító – fejezte be a Ron a mondatot.

A völgyben katonás sorban sorakoztak a jövő karácsonyfái amerre a szem ellátott. Mélyre hatoló csend volt, mintha a fák mélyen aludtak volna a halvány fényben. Némelyiken még alig nőttek meg a díszek, mások csak normál fenyőfaként néztek ki. Egy közeli fa lerázta magáról a hópelyheket, majd csillámporos ágaival nyújtózott egyet. Mindent betöltött a semmi máshoz nem hasonítható gyanta illat. Lépteiket egyáltalán nem lehetett hallani, csak a tökéletes csendet, amit néha megszakított egy-egy fa keltette zaj. Itt-ott megcsillant egy dísz, megvillant egy égősor, felszikrázott egy csillagszóró. Ez egyik sorból halk csengő csilingelése hallatszott.

– Már nem vagyunk messze – szólalt meg az öreg varázsló. – Erre vannak azok a fák, amik nekünk kellenek.

Azzal egyenesen bevezette őket a fák közé. Draco, Harry és Ron igyekeztek nem hozzáérni a csodálatos karácsonyfákhoz. Annyira különlegesek voltak, annyira szépek, sosem láttak ehhez hasonlót. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni őket. A varázslók csendben követték Mr. Blackmore-t, és nem kérdeztek semmit.

Az ösvény egyre keskenyebb lett, majd a következő kanyarban egy tisztásra értek ki. Itt a fákat majdnem teljesen befedte már a hó, puha takarót képezve az ágaikon. Mr Blackmore megállt egy pillanatra. Arca elkomorult, ahogy megszemlélte az itt álló fákat. Tizenkét teljesen egyforma fát pillanthattak meg. Ezek pontosan olyanok voltak, amit Hermione fája. Draco megkönnyebbülten vett egy mély levegőt. Már csak egy lépésre volt a sikertől.

– Itt is vagyunk – mondta Mr Blackmore rekedtes hangon.

– Ezek csodálatosak – szólalt meg Harry.

– Megértem, hogy Hermionénak miért tetszett – helyeselt Ron is. – Még soha nem láttam ilyen különleges karácsonyfákat.

– Elképesztő – szólt halkan Draco

– Vidd el az egyiket!

– Ingyen semmiképpen – közölte a tejfölszőke, majd elővette az erszényét.

Mr Blackmore odalépett hozzá, aztán nemet intett a fejével. A fiatal varázsló értetlenül nézett rá. A férfi arcán mélyen megültek a ráncok.

– Kérlek, ne sérts meg! Segítettél nekem – válaszolta az idős varázsló, aztán kissé szomorúan elmosolyodott. – Én pedig viszonzom a szívességedet. Jó ideje nem volt ilyen forgalmam, és ezzel megmentetted ezt a helyet, ami az életem.

– Szívesen tettem – mondta a tejfölszőke varázsló. – Ez semmiség volt a részemről, legalább anyám és az arisztokrata barátnői végre jót is tettek valakivel. Boldoggá tette a nőt, akit szeretek, és ez nekem sokat jelent. És tényleg kínosan érzem magam, amiért ilyen szívességet kérek öntől pont karácsonykor.

– Tudod miért választottam azt a fát? – tette fel a kérdést.

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem tudom.

– A kisasszony a feleségemre emlékeztetett. Csak ő tudott ilyen csillogó szemekkel nézni egy karácsonyfát. Mindene volt az ünnep, ez a karácsonyfatelep. De sajnos már négy éve nincs velünk. Ezek a fák az utolsók, amiket ültetett.

– Nagyon sajnálom a feleségét – mondta Draco. Mr Blackmore nem figyelt rá, hanem a fákat figyelte.

– Ritkán látok hasonló, igazi örömöt, mint a te kedvesed szemében. Ezért kapott egyet ezekből a fákból. Tizenhárom fa volt itt eddig. A négy év alatt csak egyet adtam el belőle. Tudtam, hogy jó helyre kerül.

– Így nem vihetem el – szólalt meg Draco.

– Elviheted – legyintett a varázsló. – Pontosan azért, amit mondtam. Ha annyira szereted azt a boszorkányt, mint gondolom, akkor valóban elviheted.

– De… – szabadkozott zavartan.

– Malfoy! – vicsorogta Ron, majd fojtott hangon közölte: – Ne húzogasd a girlandjainkat! Már minden testrészem vagy vizes vagy átfagyott.

– Nem hallottad azt, amit én az előbb? – ripakodott rá hasonlóan fojtott hangon Draco. – Tényleg nem fogadhatom el. Inkább vállalom, azt, amit Hermionétól kapok.

– Fogadd el! – emelte fel a hangját az öreg és kihúzta magát. – Amíg még jó kedvemben találtok és teng bennem a karácsonyi szellem. Legyen az ünnep olyan, amilyennek elterveztétek.

– Köszönöm! – válaszolt hálásan Draco. – Tényleg megmentette a karácsonyt, és engem.

– Ne hagyd, hogy szomorú legyen! Soha.

– Nem fogom, ígérem!

– Helyes, fiam, nagyon helyes! – mosolyodott el az idős varázsló. – De menjetek, mert erősödik a havazás. Seprűvel nem lesz könnyű repülni egy fával.

– Nem lehet vele hoppanálni? – kérdezte Ron kissé vékony hangon. – Ez egészen biztos?

– Leesneének róla a díszek és meg is rongálódhat. Mindig házhoz szállítjuk seprűvel az összes fát – magyarázta az idős varázsló. – Előkészítem szállításra.

Ronnak szép gondolatok fordultak meg a fejében, amikor Dracóra nézett, de nem szólt egy szót sem, csak ökölbe szorította a kezét és szúrós szemekkel méregette a mellette álló férfit.

– Ne nézz rám, így Weasley! – szólította fel. – Éppen megmentjük a karácsonyt. Hermione boldog lesz.

– Ha ezt tudom, akkor biztosan azt választom, hogy Hermione inkább nyírjon ki – morogta mérgesen. – Csak, hogy tudd.

– Srácok, srácok – emelte fel a kezét Harry. – Nem kell ez a veszekedés. Még hosszú út áll előttünk.

– Ez igaz.

hozzászólások: 0