Novellák

Terápia
Terápia

Mary Applegate, viselkedésterapeuta – hirdette réztábla a fehérre festett íróasztal tetején. Túl sok volt itt a fehér, szinte vakítónak látszott, noha akadt egy-egy zöld folt a helyiségben, az sem segített megtörni ezt a steril környezetet. Relaxációs zenét játszott egy megbűvölt hárfa a sarokban, ami inkább idegesítő volt, mint megnyugtató. Egy lustán, lebegő vízbuborékban színpompás halak úszkáltak, s akadt néhány szobanövény is, amik egymástól egyenlő távolságban helyezkedtek el. A könyvespolcon egyforma könyvek sorakoztak, eredetileg nem ilyenek voltak, de gazdájuk nem tűrt semmit, ami eltért a szimmetriától, így egyik kötet sem lóghatott ki a sorból. Süppedős szőnyeg fedte a padlót, bőrfotelek, bőrkanapé foglalta el a tér nagyobb részét. Tökéletes rend uralkodott mindenütt.

Az asztalnál egy szemüveges, barna hajú nő ült, egyenes testtartással, mintha semmi sem tudta volna kimozdítani ebből a pozícióból. Kerek szemüvegét nagy gonddal igazította meg, amikor az előtte fekvő két aktát tanulmányozta. Arca kifejezéstelen volt, minden erejét össze kellett szednie, hogy terapeutaként viselkedjen, és ne nyögjön fel. Hiszen ő a legjobb, mindennel meg tud birkózni – sulykolta magába, ahogy mindig, ha egy kicsi motivációra volt szüksége. Mélyen magába szívta a párologtató nyugtató gőzét, amitől természetellenesen nyugodt mosoly terült szét a rettenetesen fehér arcán. Újra megnézte a két aktát. Elgondolkodva követte a jellemzések hosszú sorát. Nehéz esetek, sokaknak beletört már a bicskája ebbe az ügybe. Ezért is küldték őket hozzá, a két rakoncátlan aurort, akik nem jöttek ki egymással.

Mary apró jegyzeteket készített a pergamenre, igyekezett, hogy semmi se kerülje el a figyelmét. Erőszak, szidalmazás, gyűlölet, mintha még maguk az iratok is szikráztak volna a két auror parázsló vitáitól, nem is beszélve a két fotóról, amik így öt centi távolságból is megvetették egymást. Mary tudta mit kell tennie. Felkészült a feladatra. Már csak a két paciens hiányzott. Megköszörülte a torkát, aztán megfogta a pálcáját, és egy varázslattal felerősítette a hangját.

– Miss Granger és Mr Malfoy, kérem, fáradjanak be az irodámba! – szólalt meg a lehető legnyugodtabb hangon. Nem történt semmi, az ajtó csukva maradt. Feszült várakozás következett. A falon lévő óra halk ketyegését hallotta csak a helyiségben. Azonban a kilincset senki sem nyomta le. Mary doktornő még mindig nyugodtan ült a helyén, majd ismét megköszörülte a torkát.

– Miss Granger és Mr Malfoy, kérem, fáradjanak be az irodámba! – ismételte meg újra a felhívást. Türelmes volt, nyugodtan lélegzett. Már csak két óra volt hátra ebédig, szeretett volna időben végezni. De a két páciensnek egyáltalán nem volt sürgős a bejutás. A doktornő ismét megismételte a hívást. Semmi válasz.

Végül a boszorkány úgy döntött nem vár tovább, hanem megnézi mi okozza a gondot. Felkelt az asztaltól, s hangtalan léptekkel, szinte végigsuhant a helyiségen, aztán kinyitotta az ajtót. Mikor kinézett két egymásnak feszülő aurort talált, akik karba tett kézzel egymást méregették. Le sem tagadhatták volna az egymás iránt táplált ellenszenvet. Egy tapodtat sem mozdultak. Szikrák csak úgy pattogtak körülöttük, mint valami mágikus, elektromos felhő, és szörnyen veszélyes volt mindenkire. Mary doktornő ösztönösen hátrébb lépett egyet.

A szürke és a barna szempár megvetően méregette egymást. Nem igazán törődtek a velük szemben álló nővel.

– Miss Granger és Mr Malfoy? – tudakolta Applegate doktornő, bár nagyon jól tudta kik állnak előtte. Mindketten egyszerre néztek rá, amitől a nőnek egyből riadtan dobbant meg a szíve, persze az arca még mindig kifejezéstelen volt. Most már értette miért került ide a két auror. Muszáj volt egy mély levegőt vennie, hogy újra megnyugodjon.

– Igen – válaszolták a páciensek egyszerre.

– Háromszor hívtam magukat – jegyezte meg némi szemrehányással a doktornő. – Megtudhatnám, mi okoz problémát a bejutásban?

– Még nem döntöttük el ki megy be elsőként – válaszolt Draco, majd egy félmosollyal beletúrt a tejfölszőke hajába. Hermione megvetően nézett rá, de ez a varázslót egyáltalán nem érdekelte. Aztán a férfi háttal a falnak támaszkodva felsóhajtott, majd pálcájával apró szikrákat varázsolt a folyosóra, s unalmában azokkal kezdett játszani. – Én ráérek.

– Oh, hogy te milyen időmilliomos vagy – jegyezte meg az auror boszorkány, majd idegesen kisimított egy tincset az arcából. Legszívesebben megfojtotta volna a varázslót. Kijöttek volna ők, ha Malfoy nem lett volna ennyire gyerekes, kicsinyes, utálatos, barom, és idióta. Egyszerűen felháborította, hogy a varázsló elintézte nekik ezt a kis külön beszélgetést, ami már a hatodik volt ebben a hónapban. – Neked van nagyobb szükséged a terápiára, szóval menj te előbb!

– Ugyan, Granger, hölgyeké az elsőbbség – mondta vigyorogva. Le sem tagadhatta volna, hogy mekkora élvezetet okozott neki az, ha valakit, történetesen Hermione Grangert, bosszanthatta. Nem is beszélve az apró varázsszikrákról, amik még jobban felhergelték a boszorkányt. – Én mindig udvarias vagyok, ha ilyesmiről van szó.

– Lemondok erről az elsőbbségről – közölte úgy, mintha ő tenne szívességet Malfoynak –, de csak a te érdekedben. Nehogy kimaradj a kezelés felemelő részeiből.

– Nem kell ekkora áldozatot vállalnod – szólalt meg Draco, majd jelentőségteljesen végignézett a boszorkányon, amitől Hermione rosszallóan összeráncolta a homlokát. – Menj csak előre, Granger!

– Nem mondták maguknak? – nézett rájuk kissé meglepetten Applegate.

– Micsodát? – kérdeztek vissza egyszerre.

– Csoportterápia lesz. Mindkettőjüket várom bent az irodában – közölte Applegate hűvösen. A két auror nem látszott különösebben meglepettnek. Ugyanakkor a terapeutát egyre inkább idegesítette a kialakult helyzet.

– Nagyon is jól tudjuk – mondta Hermione színtelen hangon. A boszorkány karba tett kézzel figyelte Malfoyt, aki még mindig nem hagyta abba a játékot a szikráival.

– Akkor nem értem, mi a baj? – kérdezte a doktornő értetlenül.

– Még nem döntöttük el, hogy ki megy be előbb az ajtón – magyarázta Hermione. Mary ajka megremegett, de nem mondta ki, amit gondolt.

– Értem. És hogyan fogják eldönteni? – kérdezte a doktornő, s karba tette a kezét. A két auror egymásra nézett, majd Draco mélyen felsóhajtott.

– Bármit javasoltam Granger mindig leszavaz – sóhajtott fel színpadiasan. – Egyáltalán nem képes együttműködni senkivel. De mit is várunk tőle…

– Mert egy kvintaped vagy azért szavazlak le mindig – válaszolt Hermione egyszerűen.

– Nagyon édes, hogy szerinted egy öt lábú, vöröses barna szőrős, agresszív lény vagyok – mosolyodott el Draco, mintha annyira viccesnek gondolná a lány megjegyzését. – Várj egy kicsit, amíg kitalálom, hogy te melyik legendás lényhez hasonlítasz! Egy sárkány és egy randalór között lehetsz.

– Húzhatnál befelé! – közölte Hermione kimérten. – Gyorsan túl lehetnénk ezen, de neeeeeem…

– Nem teszek neked szívességet, sajnálom – sóhajtott fel a varázsló színpadiasan, mintha még a beszélgetés is fájna neki a boszorkánnyal.

– Mekkora egy görény vagy!

– De régen hívtál így – vigyorodott el elégedetten –, szinte már hiányzott, hogy valaki így hívjon.

– Szíves örömest megteszem bármikor.

– Kérlek, mondd ki még egyszer! – nevetett fel harsányan. – Imádom, amikor ennyire ideges vagy.

– Teszel is érte éppen eleget, hogy idegesnek érezzem magam – fújt mérgesen a boszorkány. Applegate megpróbált közbe szólni, de a két paciens nem hagyott neki lehetőséget.

– Megköszönhetnéd.

– Szállj le a földre, aranycikesz! Mégis mit köszönhetek neked? Néhány migrént és némi fejtörést.

– Szívesen, Granger!

– De utállak.

– Én sem érzek irántad olthatatlan szerelmet.

– Még csak azt kéne – fújt egyet Hermione.

A parázs vita tovább folytatódott, válogatott sértésekkel, újra felidézett kellemetlen emlékekkel. Egy pillanat alatt hangos lett a két fiataltól a folyosó. Mary doktornő ajka pengevékonyra húzódott, legszívesebben megmasszírozta volna az orrnyergét, de nem mutathatta ki az érzéseit. Mégis mit tegyen? – tette fel a jogos kérdést. Közbe kellett avatkoznia.

– Kérem, hagyják abba ezt! – De a hangját mintha meg sem hallották volna. – A harag nem vezet semmi jóra.

A két páciens tovább sértegette egymást a folyosón, mit sem törődve a terapeuta jelenlétével. Mary azonnal belátta, hogy a szép szó nem fog használni, ezért új tervvel kellett előállnia. Mikor eszébe jutott a nagy ötlet, halványan elmosolyodott. Megfogta a pálcáját, majd tágított egy kicsit a bejárati ajtón. Nagyon elégedett volt magával. Vele nem fog senki sem kibabrálni – mosolyodott el, mintha ő lenne a legnagyobb lángelme a világon. Felerősített hanggal szólalt meg újra:

– Így már egyszerre is bemehetnek – közölte határozottan. Draco és Hermione hitetlenkedve néztek a doktornőre, majd egyetlen szó nélkül, de egyszerre léptek be a helyiségbe. Mary láthatóan megkönnyebbült, s elindult az íróasztala felé. – Kérem, vegyék le a cipőjüket, úgy kényelmesebb lesz!

– Minek kell ezt? – kérdezte Draco félhangosan, amire egyből megkapta a választ Hermionétól.

– Mert úgy ké-nyel-me-sebb lesz. Nem érted meg, Malfoy? – kiabálta a férfi fülébe tagoltan, mintha egy gyengeelméjűvel beszélne.

Mielőtt a varázsló visszavághatott volna, a terapeuta már át is vette az irányítást.

– Kérem, foglaljanak helyet mindketten! – Ismét egyszerre ültek le, aztán várakozva néztek Applegate doktornőre, aki elhelyezkedett az asztala mögött. – Nos, akkor vágjunk is bele! Tudják, hogy miért vannak itt?

– Nem – vágta rá egyből a szőke hajú mágus egyszerűen.

– Igen – szólalt meg Hermione a férfival egyidőben. Draco csak megvetően felhorkantott, ami inkább a stréber szóra hasonlított, erre a boszorkány megforgatta a szemét.

– Akkor elevenítsük fel a történteket – kezdte Mary doktornő nyugodtan. Jelentőségteljesen kinyitotta az előtte fekvő két aktát.

– Gondolja, hogy erre szükség van? – kérdezte Hermione fáradtan, majd Dracóra nézett, aki még mindig csak vigyorgott.

– Úgy gondolom, hogy a jelen helyzetben szükséges ez az apróság.

– Remek. Nem értek egyet – mondta a göndör hajú boszorkány. – Mindketten nagyon jól tudjuk mi történt, szükségtelen ezzel foglalkozni.

– Ezt megerősíthetem – emelte fel a kezét Draco, majd egy kisebb tűzijátékot szórt mindannyiukra. – Hoppá, kicsit kiégett a szőnyeg.

– Mekkora barom vagy! – horkantott fel megvetően Hermione, aztán megmasszírozta az orrnyergét. Mary doktornő először szólt volna valamit, de az indulatait nem engedhette szabadjára. Mindenesetre a lyuk a szőnyegen nagyon idegesítette, alig bírta megállni, hogy el ne tűntesse.

– Nos – kezdte lassan az orrára lecsúszott szemüveggel –, maguk szerint egy viharokkal, villámlással járó szélvihar és az auror parancsnokság mocsárrá változtatása, nem érdemel meg pár szót?

– Áh, hogy a balesetről van szó – szólalt meg színpadiasan Draco, mintha csak most értette volna meg, hogy mit is akarnak tőle. Valójában persze pontosan tisztában volt mindennel, csak annyira nem érdekelte ez az apróság. – Már minden világos. Csak néhány bűbáj volt, semmi különös. Teszteltünk ezt azt, ami balul sült el.

– Szóval baleset volt?

– Határozottan – bólintott a varázsló szent meggyőződéssel. Ha Hermione nem ismerte volna, akkor habozás nélkül hisz a férfinak, de tudta, hogy Malfoy úgy képes hazudni, mintha csak a leckét mondaná fel mágiatörténeten.

– És, ön, Miss Granger, mit gondol erről?

– Baleset volt – csikorgatta a fogait a lány mérgesen. Baleset? Méghogy baleset. Előre megfontolt szándékú párbaj, amit… Miért is kezdtek el párbajozni? Hermione köhintett egyet, de valahogy nem tudta felidézni az okot. Valószínűleg egymást sértegették. Lopva egymásra néztek Dracóval, majd mindketten vettek egy mély levegőt.

– Mehetünk? – kérdezte Draco.

– Még nem végeztünk – mondta a doktornő. – Ne siessünk el!

– Ugyan már… Hiszen feltártuk a problémát, baleset volt, ezt mindenki tudja. Felfüggesztettek minket egy hétre, ezen is túl vagyunk. Különben is asztalfoglalásom van – közölte a varázsló. – Szerintem bőven végeztünk.

– Akkor javaslom, Mr Malfoy, hogy működjön együtt vagy mondja el azt az asztalfoglalást. Addig nem mennek el innen, amíg minden probléma gyökerére rá nem tapintunk.

– Elnézést, Applegate doktornő, önnek mennyit fizet a Minisztérium? – tette fel az igencsak indiszkrét kérdést a varázsló.

– A honoráriumom nem tartozik önökre – húzta ki magát Mary doktornő. Idegesen tette keresztbe a lábát, majd megköszörülte a torkát. – Térjünk vissza az eredeti témánkhoz.

Draco összevont szemmel nézett a mellette ülő boszorkányra, aki azonnal felvilágosította a helyzetről.

– Ingyen csinálja – magyarázta Hermione egykedvűen. A varázsló helyeslően bólintott. – A Minisztérium és a Szent Mungó közötti 1858-as egyezmény miatt biztosítaniuk kell a dolgozók ingyenes kezelését.
– Ez szívás.

– Van pár ilyen dolog – értett vele egyet Hermione.

– Akkor tényleg jobb, ha nem tartjuk fel a sort a fizető páciensek előtt – vigyorgott a férfi, majd felállt a székből. – Ugye nem haragszik, ha most lelépünk?

– Üljön vissza, Malofy! – szólt rá Applegate.

– Ugyan minek?

– Ez nem így működik, ahogy ön elképzelte – emelte fel a hangját a doktornő, majd ő is felállt az asztaltól. Sajnos, a magasságával nem volt képes túlságosan nagy tekintélyt kivívni magának. Draco legalább két fejjel magasabbként tornyosult főlé, és nem akart meghunyászkodni senki előtt. Mary kezében azonban volt más ütőkártya is és nem késlekedett, egyből bedobta. – Én írom a jelentést magukról, és az én kezemben van a döntés, hogy újra dolgozhatnak-e, avagy sem. Úgyhogy mindketten működjenek együtt, így lesz a legjobb.

Hermione erre felhorkant, de aztán vett egy mély levegőt, s igyekezett elnyomni a mosolyát. Fél szemmel aurortársát méregette, aki megint olyan arcot vágott. Milyen is volt ez? Amikor valami eszébe jut, megtervezi, s kivitelezi az ötletét. A Malfoy módszer már csak ilyen volt, lecsapott az áldozatára, és most Mary Applegate terapeutát szemelte ki magának. Hermione kíváncsian figyelte az eseményeket.

– Hát hogyne, ahogy óhajtja, asszonyom – szólalt meg Draco, aztán leült és hátradőlt a fotelben –, másra nem is vágyom, mint szoros együttműködésre.

– Tényleg, Malfoy? – szólalt meg Hermione. – Nem is gondoltam rólad.

– Csupa meglepetés vagyok ma – mondta, miközben újra megjelent az a mosoly, ami egyáltalán nem ígért semmi jót. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. A Granger boszorkány szívesen belenézett volna Malfoy elméjébe, de tudta, hogy a férfi rögtön kiszúrná és akkor még nagyobb lenne a feszültség köztük.

– Tehát kezdjük az elején – köszörülte meg a torkát a terapeuta. Erre a két auror a figyelme ismét Maryre szegeződött. – Maguk ketten mindig utálták egymást, igazam van?

– Utálat, gyűlölet, megvetés, elvakult, mélyről jövő marakodási vágy – sorolta a tejfölszőke férfi nyugodtan. – Ezek ismeretében azt kell, hogy mondjam, hogy nem, igazából nem utáljuk egymást.

– Akkor mégis mi a francért kötsz belém mindig? – kérdezte Hermione, majd úgy nézett Dracóra, mintha meg akarná fojtani. – Hobbi vagy unaloműzés?

– Mindkettőnknek baja van, Granger. Ezt nem kellene tagadnunk. Szükségünk van erre a terápiára, hogy jobban együtt tudjunk működni. Ne legyél ennyire negatív és elutasító! Vegyél egy mély levegőt és fogadd be ennek a helynek a segítő atmoszféráját.

– Igen? Fogadjam be? – fordult felé a lány. – Nem vettem észre, hogy ilyen negatív és elutasító vagyok.

– Pedig innen érzem – szívta meg a fogát Malfoy, aztán ismét ravasz mosolyt villantott a boszorkányra.

– Mondják el, mit éreznek! Egyenesen, köntörfalazás nélkül. A jó kommunikáció biztos alapja egy szoros együttműködésnek – kérte Mary doktornő. Miközben beszélt Draco újra Hermionéra nézett, aki persze nem volt hajlandó a szemébe nézni, hanem inkább idegesen csavargatta a haját. A terapeuta közben folytatta a szövegét. – Itt nincsen olyasmi, amit ne mondhatnának el. Mitől érzik azt, hogy önkéntelenül bele kell kötniük a másikba?

– Talán ez valami belénk ivódott beidegződés lenne? – találgatott Draco hangosan, aztán megvakarta markáns állát. – Nem tudnám megmondani.

– Mindenesetre azért vagyunk itt, hogy megoldást találjunk erre a kialakult helyzetre –folytatta a doktornő, bár már maga sem tudta, hogy hányadszor ismétli meg ezt a kijelentést. – Bármit elmondhatnak, amit fontosnak tartanak.

– Gyerekkorunk óta tart ez – vonta meg a vállát Draco, miközben újra szikrákat lőtt ki a pálcából. – Elmeséljem az egész történetet onnantól?

– Nem szükséges.

– Az első Roxfortos évünkben a vonaton találkoztunk először – kezdett bele a mesélésbe a varázsló. – Akkor még nem gondoltam semmi rosszat Miss Grangerről…

– Nem gondoltál semmi rosszat? – nevetett fel a boszorkány.

– Igazad van, két perccel a megismerkedésünk után megtudtam, hogy tudálékos vagy, aki mindenbe beleüti az orrát.

– Én meg már az első pillanatban láttam, hogy szörnyen elkényeztetett, antiszociális, kis görcs voltál.

– Nem is voltam antiszociális. Rengeteg barátom volt – javította ki a jellemzést Draco.

– Két gorillát, akik kísérgettek jobbra-balra nem nevezném barátnak.

– Halottról jót vagy semmit, Granger – vágott vissza a férfi élesen, majd néhány lángnyelvet varázsolt elő, amit aztán körbereptetett a helyiségben. – A barátaim voltak.

– Elnézést!

– Elfogatom – mondta a varázsló, miközben visszatért a kevésbé veszélyes szikrák gyártásához. – Rajtuk kívül is rengeteg barátom volt.

– Pansy Parkinson? Ő a rajongód volt, ha jól emlékszem.

– Miért vagy irigy? – kérdezett vissza Draco. – Szívesen lettél volna te is a helyében?

– Persze, amikor mandragórának képzeltem magam – horkantott fel a boszorka. – Egyetlen egy pillanatban sem vágytam arra, hogy hozzámérj.

– És most?

– Ellenállhatatlan vágyat érzek most is.

– Tényleg?

– Arra, hogy megfojtalak.

– Kérem, hagyják abba! – szólt közbe a doktornő. – Nem kell kirobbantaniuk egy újabb veszekedést. Ráadásul a tettlegesség sem megoldás.

– Akkor folytassam az első közös óránkkal? – kérdezte Draco. Miközben a szikráival játszadozott.

– Ugorjunk, Mr Malfoy, előbbre az időben! – javasolta Mary, kimérten, miközben a pennáját szorongatva várta a pillanatot, hogy jegyzetelhessen.

– Emlékszem, amikor egyszer megnövesztettem a fogaidat, Granger – folytatta révedezve, majd elnevette magát, de egyből elhallgatott, amikor a boszorkány lángoló tekintetével találta szemben magát. – Most miért nézel rám így?

– Most is azt csinálnám veled, mint amit harmadikban – csikorgatta a fogát a lány mérgesen.

– Miért mit tettél velem, Granger? – kérdezte önelégült vigyorral, miközben rákönyökölt a fotel karfájára, s érdeklődve pislogott a lányra. – Már nem emlékszem kristálytisztán.

– Orrba vertelek – jegyezte meg a lány elégedetten. Draco néhány apró szikrákat küldött Hermione felé, aki egy pálcaintéssel eltüntette a varázsló összes bűbáját.

– Oh, hogy te mennyire barbár voltál akkoriban – hüledezett a férfi. – El sem hiszem, hogy megtörtént.

Draco továbbra is a pálcájával játszott, és cseppet sem érdekelte mennyire rosszalló tekintettel méregette a két boszorkány. Egyre kreatívabb varázslatokat mutatott meg, különböző figurákat rajzolt ki a szikrákból. Remekül tudta magát szórakoztatni.

– Tekintsünk el a régebbi sérelmektől! – javasolta a Mary doktornő. – Mostanság mi az, ami a legnagyobb feszültséget okozza maguk között?

Hermione hallgatott, de fél szemmel azt nézte, ahogy Draco egy sárkányt bűvölt a levegőben, ami átrepült egy karikán, aztán tüzet okádott. Szép varázslat volt, viszont ez sem mentette meg Malfoyt attól, hogy agyoncsapja.

– Feszültség? – kérdezte Draco álmodozó tekintettel, miközben tovább játszott a pálcájával. – Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mire gondol.

A helyiségben egyre több varázslény repkedett, s pár percen belül idegesítő zümmögés töltötte be az iroda csendjét.

– Ha megkérhetem, tegye le azt a pálcát! – szólt rá a doktornő erélyesen. – Így nem tudunk dolgozni.

– Jó – mondta a varázsló, de tovább játszadozott. S minduntalan Hermione felé irányította a szárnyas vadkanokat, apró unikornisokat és mindenféle varázslényt. A boszorkány mérgesen nézett a varázslóra, majd amikor már nem bírta tovább megfogta a pálcát és kirántotta Draco kezéből.

– Rakd már el a rohadt pálcádat! – szólt rá erélyesen, majd az asztalra csapta a varázseszközt. Mary szeme megvillant, majd kissé hátrébb húzódott, nehogy a pálcából kicsapó további szikrák megégessék, sajnos a szőnyeg már nem volt ennyire szerencsés. Hermione eközben tovább folytatta a mellette ülő férfi dorgálását. – Nem kell úgy viselkedned, mint egy hatéves.

– Ha eltörted a pálcámat, akkor te fizeted a másikat – jegyezte meg nyugodtan Draco, aztán megigazította a talárját.

– Kérem, kérem – csitította őket a terapeuta –, nyugodjanak meg! Térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Tehát, önök szerint, mi okozza a legnagyobb feszültséget a kapcsolatunkban?

– Én szakmai féltékenységet mondanám oknak – szólalt meg Hermione, mire Malfoy előre dőlt a fotelban, aztán a boszorkány felé nézve kíváncsian figyelte a további mondanivalóját. A lány egy pillanatra belenézett a viharszürke szempárba, amiből esélytelen lett volna bármit is kiolvasni.

– Szakmai lenne? – kérdezett vissza Draco nyugodtan. – Ez igazán érdekes.

– Pontosan, szakmai.

– Na, ne, mire lehetnék én féltékeny, amit te jobban tudsz, mint én? – kérdezte a varázsló továbbra is nyugodt hangon. – Hallgatlak, Granger!

– Legyen például a bájitalfőzés.

– Bájitalfőzés? – horkantott fel megvetően a férfi. – Ne röhögtess, mindenki tudja, hogy ki a jobb.

– Én.

– Ez nem igaz – nevetett fel Draco. – Csak szimplán áltatod magad, kedvesen. És mi a helyzet párbajtannal?

– Cöcöc… tizezer pontom lett – vonta meg a vállát Hermione. – Mire lennék féltékeny? Arra az esetlen bűbájra, amivel megnyerted az utolsó párbajodat?

– Arra a bűbájra gondolsz, amivel plusz tíz pontot nyerem, és pontosan ennyivel előrébb kerültem a listán. Már egy hete alattam vagy, Granger – mosolygott rá negédesen. – De nem magad ostoroznod, nagyon jó munkát végeztél.

– Összesítettben nekem van több pontom.

– Már nem – nevetett fel Draco. – Sajnálom, édes, de megvertelek. Gyakrabban kellene a kiírásokat nézned.

– Még nincs vége.

– Régen vége van, nem kell tovább erőlködni – mosolygott rá elnézően. – Én vagyok a jobb.

– Nem lehet, hogy mindketten egyformán jók? – kérdezte a terapeuta. Mind a két auror ránézett, mintha valami szörnyűséget mondott volna. A két metsző pillantással ölni lehetett volna.

– Nem – válaszolták egyszerre.

– Mégis, csak a próba kedvéért. Tegyük fel, hogy mindketten egyformán jók mindenben…

– Ez teljesen ki van zárva – szakította a félbe a gondolatot Draco, aztán kegyesen elszakította a tekintetét Grangerről, s a doktornőre emelte. – Nincsen ilyen, hogy valaki ugyanolyan jó, mint a másik. Ez maximum csak egy párhuzamos univerzumban jöhetne szóba. Kettőnk közül kell, hogy legyen egy legjobb, és én vagyok az.

– Tehát mindketten akkor versengő típusok – állapította meg egy nagy sóhajtással Mary doktornő. – Ez igazán megnehezíti a dolgot.

– Megnehezíti? – nevetett fel Draco.

– Igen, Malfoy, megnehezíti…

– Granger egyébként is generálja ezeket a versengéseket – állt elő egy újabb ötlettel a varázsló. Hermione jelentőségteljesen ránézett, majd megforgatta a szemét. – Bár ha említenem kellene egy dolgot, ami közös bennünk az a versengés. Igen, valóban, ez helytálló lehet.

– Gondold, Malfoy?

– Tudom, nem gondolom – közölte tényként a varázsló. – És jobb auror vagyok nálad.

– Én harcoltam Voldemort ellen is – mondta Hermione csikorgó fogakkal.

– Gragner – kezdte, majd látványosan megvakarta az állát, mintha a világ legnagyobb hülyeségét hallotta volna –, nem takarózhatsz egy ilyennel éveken keresztül. Attól még nem leszel jobb auror, hogy tinikorod végén nem bírtál magaddal… Érted mire gondolok, és ugye nem kell részletezni?

– Nem, nem értem – csattant fel a boszorkány. – Akkor is a jóért harcoltam, még most is ezt teszem. Ezt nem tagadhatod le, nem másíthatod meg, és nem gúnyolódhatsz rajta. Megtettem azt, amit sok hozzánk hasonló fiatal nem tett volna meg.

– Nagyobb jóért, ugye? – nevetett fel Draco. – Milyen érdekes… Minden hőstettet a nagyobb jóért hajtanak végre. Most köszönjem meg az áldozatos munkádat? Ugyan már…

– És te? Te miért harcoltál akkor? Ha már felhánytorgatjuk a múltat.

– Az életemért, a családom életéért, mindenki más életéért – közölte a férfi szárazon. – Nekem sem volt könnyebb, ha már itt tartunk.

– Aha…

– Azt hiszed, ezt is – mutatott a karjára, miközben felhúzta az ingujját. Még mindig ott virított a Sötét Jegy a bőrébe égve –, csak úgy díszként viselem?

– Nálad soha nem tudni meddig terjed ki a hatalommánia – jegyezte meg hűvösen a boszorkány.

Mary doktornő eközben nagyra tágult pupillákkal figyelte az előbukkanó Sötét Jegyet. Igyekezett napirendre térni e fölött, s nem figyelni rá, de Draco Malfoy nem könnyítette meg senki dolgát, egészen a könyökéig feltűrte az inget, hogy mindenki jól láthassa a fekete billogot. Hanyagul rátámaszkodott a karfára, s Hermione szemébe nézett.

– Kedves tőled, hogy ilyen jó véleménnyel vagy rólam – vigyorodott el Draco. – Egészen meghatódtam.

– Nagyon szívesen.

– Mindig is tudtam, hogy igazságos vagy mindenkivel.

– Veled soha – közölte a boszorkány hidegen.

– Tehetnél kivételt, ha jobban megismernél, akkor imádnál – sóhajtott fel színpadiasan a férfi.

– Ki van zárva – rázta meg a fejét Hermione. – Ne legyél nevetséges!

– Csak tenned kéne egy lépést.

– Egy lépést? A szakadék szélén előre? Biztos vagyok benne, hogy nem ment el az eszem, Malfoy.

– Te tudod – vonta meg a vállát.

Egy hosszú pillanatig hallgatás állt be a beszélgetésbe. A két auror csendben meredt a terapeutára. Mary doktornő fejében egyre-másra cikáztak a gondolatok. Ő törte meg a csendet először.

– Most próbáljunk meg egy gyakorlatot – vette át újra az irányítást Mary doktornő. – Álljanak egymással szembe!

– Muszáj ezt? – kérdezte Hermione türelmetlenül. – Semmilyen fura bizalomjátékban nem akarok Malfoyjal részt venni.

– Isten őrizz, hogy a szemembe nézz! – kapott a szívéhez Draco. – Még a végén kölcsönösen szemmel verjük egymást. Akkor pedig vége lesz a világnak és az egész univerzumnak.

– Ebben biztos lehetsz.

– Álljanak fel és forduljanak egymással szembe! – adta ki az utasítást a terapeuta boszorkány. A két auror ugyan nem volt éppen lelkes, de megtették, amit kértek tőlük.

– Meg kellene fognunk egymás kezét is? – kérdezte Draco.

– Nem szükséges.

– Pedig az segítene elmélyíteni a kapcsolatot.

– Hagyd már ezt, Malfoy! – szólt rá Hermione. – Elég lesz az egymás szemébe nézés is.

– Így gondoltad? – kérdezte Draco.

– Idióta! Nem kellene bandzsítanod – emelte az égre a tekintetét a lány, miközben megakadályozott egy apró mosolyt. – Rendesen nézz a szemembe!

– Rendben, a szemedbe nézek.

– Csodálatos.

– Most mi jön? El kell mondanom mit látok? – tudakolta a Draco.

– Jól van, az első lépés megvolt. Most pedig mondják egymás szemébe, hogy mit éreznek – tanácsolta Mary doktornő.

– Te kezded, Malfoy!

– Mindig én? – nevetett fel a férfi. – Félsz elmondani, amit gondolsz igazán? Pedig rendszeresen szórod felém a szitkaidat. Most meg zavarba jössz? Ki érti ezt a viselkedést? Lehet, hogy egyedül kellene ide járnod néha-néha.

– Félek, hogy túl kedves lennék, ha én kezdeném sorolni az érzéseimet veled kapcsolatban – veregette meg a vállát kedvesen Hermione. – Semmiképpen nem akarok túl kedves lenni.

– Mondd ki nyugodtan, el tudom viselni! – mosolyodott el ravaszul a férfi újra. – Gyerünk, Granger, add ki magadból azt a feszültséget, amitől olyan merev vagy, mint a három éves mandragóra gyökér!

– Hogy te mekkora görény vagy – rázta meg a fejét a boszorkány, majd a terapeutára nézett. – Meddig kell még ezt csinálnunk? Nem érzem, hogy fejlődött volna a kapcsolat köztünk.

– Legyen türelemmel, Miss Granger! – intette le Mary. – Ezek a dolgok nem mennek olyan könnyen. Nézzenek magukba, a lelkük mélyébe, nyissák meg a szívüket!

Draco erre majdnem hangosan felröhögött, de sikerült egy köhögésnek álcáznia a kirohanását. Hermione segítőkészen megveregette a hátát, talán a kelleténél erősebben.

– Jól vagy, Malfoy? Meg ne fulladj! – húzta el a száját undorodva a boszorkány. – Nyisd meg inkább a belsődet, a lelkedet vagy bármit, ami segíthet!

– Próbálom, de…

– Mi a baj? – kérdezte Hermione.

– Elvesztettem a kulcsot – jelentette ki a varázsló nagy komolyan. A boszorkány igyekezett nem felnevetni, így ő is köhögésnek álcázta a feltörni készülő vihogását.

– Ne legyenek túl szigorúak magukhoz! – figyelmeztette őket a terapeuta. – Nem megy minden olyan könnyen, és nem megy magától. Vegyenek mindketten mély levegőt, aztán próbáljuk áttörni azokat a falat, gátakat. Mondják el, mit éreznek?

– Én érzek valamit – szólalt meg Draco, mintha spirituális hangulatba került volna –, furcsa is, kissé nehéz, nem is tudom megfogalmazni pontosan.

– Mondja el, Malfoy auror! – avatkozott közbe Mary auror kitárulkozásába.

– Ez túl személyes – fordult felé szenvedő arcot vágva.

– Lehet, hogy pont ez lesz a megoldás. Ne fojtsa most el!

– Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás.

– Akkor is mondja ki, hogy mit érez! – követelte egy kicsit erélyesebben a terapeuta. – Ha meg tud nyílni előttünk már elindultunk egy új úton.

– Gondolja, doktornő?

– Tudom.

– De ez… olyan… mardosó.

– Nem egyszerűek az érzések. Néha nem mindegyik kellemes, vannak köztük sötétek, amik megmérgeznek minket. Egy vallomás akár felszabadító is lehet – bizonygatta Mary. – Gyerünk, Malfoy auror, mondja ki!

– Kínzó.

– Megkönnyebbül, ha elmondja.

– Mély üresség, görcsös vágy – folytatta tovább Draco, amitől Mary doktornő egyre izgatottabb lett.

– Folytassa! Milyen ez az érzés? Mihez köthető?

– Mardosó. Egy ideje érzem.

– Tudná egyetlen egy mondatban megfogalmazni?

– Talán – vont meg a vállát.

– Akkor halljuk!

– Éhes vagyok – közölte Draco laza könnyedséggel.

A helyiségben megfagyott a hangulat. Valahogy minden egyszeriben megállt. Mary doktornő úgy nézett a férfira, mint akit leforráztak. Legszívesebben a diplomájával verte volna agyon a tejfölszőke varázslót. Erősen megmarkolta az aktákat, kellett egy hosszú pillanat, amire képes volt újra uralkodni magán. A pergamenakták itt-ott végzetesen meggyűrődtek, elszakadtak, egyes részek szétmállottak.

Eközben Hermionénak kissé rá kellett harapnia az ajkára, hogy fel ne nevessen. Draco üdvözült arckifejezéssel figyelte a két nőt, és magában megállapította, hogy igen, most valóban ő nyerte ezt a kört. Kihúzta magát, aztán mély levegőt vett.

– Nos, rendben – szólalt meg a terapeuta rekedt hangon. – Egyelőre végeztünk. Elmehetnek.

– Köszönjük! – mondták egyszerre, majd villámgyorsan elhagyták a helyiséget. Kifelé menet az ajtó hangos, dühös csattanással csapódott be mögöttük. A két auror magányosan állt a csendes folyosón. Hermione oldalra fordította a fejét. Draco mély levegőt vett, aztán lassan kifújta.

– Éhes vagy? Komolyan? – szólalt meg a boszorkány, aztán elindult kifelé.

– Jó volt, nem? – nevetett Draco, majd elindult ő is. Egy hosszú lépéssel beérte a lányt. – Láttad az arcát?

– Olyan volt, mint akit eltaláltak agyfagyasztó bűbájjal – mondta Hermione, aztán elnevette magát. A két fiatal tekintete találkozott. Draco még mindig el volt telve magától, de nem bírta nem észrevenni a boszorka kedves mosolyát. – Nagyon elmés meg kell hagyni.

– Látod, Granger, azért tudsz néha kedves is lenni.

– Néha. Talán.

– Tényleg meg kellene oldanunk ezt az ellenségeskedést valahogy – jelentette ki határozottan Draco.

– Gondolod? – nevetett Hermione.

– Aha. De nekem van erre egy sokkal jobb terápiás ötletem – mondta, majd megfogta a lány karját és magával húzta. Körülnézett, mielőtt kinyitotta a lépcsők felé vezető ajtót, aztán miután bementek, bezárta maga mögött. Egyedül voltak a lépcsőházban, senki sem követte őket.

– Addig nem mész el, amíg meg nem oldjuk ezt a feszültséget, ami köztünk van – közölte Draco, azzal az ellentmondást nem tűrő hangjával. Hermione egy pillanatra belenézett a szemébe, de az ezüsttel pettyezzel szürke szemek teljesen összezavarták.

– Malfoy, ne már! Nincs erre időm.

– Pedig kell, hogy legyen itt és most – szólalt meg, miközben közelebb ment hozzá. Hermione egészen a falig hátrált, amikor észrevette, hogy már nincs hova menekülni, kénytelen volt egyenesen a varázsló szemébe nézni. Draco egyik kezét a falra tette, mintha csak meg akarná akadályozni a boszorkány szökését.

– Egy fenét! – morogta a lány idegesen. Észre sem vette, hogy mennyire szabálytalanul veszi a levegőt. – Hagyjuk ezt az egészet, jó?

– Nem akarom hagyni – rázta meg a fejét Draco. – Ezt meg kell oldani.

– Gondolkodnom kell rajta.

– Ne játsszuk ezt! – mondta, majd lecsapott a cseresznyepiros ajkakra. Édes és bűnös íze volt. Belemosolygott a csókba, pontosan erre vágyott, erre a részegítő, heves érzésre. Szorosan ölelte át a lány derekát, mintha nem akarná soha elengedni. Hermione először tiltakozott, aztán ajka önkéntelenül nyílt szét, nyelvük egymáshoz ért. A lány hagyta, hogy a csók elmélyüljön, és átjárja a bizsergés, ami mindkettejüket elszédítette. Ez volt talán az egyetlen dolog, amiben tökéletesen passzoltak egymáshoz, ami nem végződött parázs vitával. Szédítő, mámoros, ellenállhatatlan. Teljesen más volt álmodni róla, mint megtapasztalni, Draco a hatása alá vonta, megzavarta a fejét.

Hermione felcsúsztatta a kezét és mélyen beletúrt a férfi tejfölszőke hajába, s nekinyomta a lépcsőház oldalának. A világ szédítő színekben kavargott kettejük között. A boszorkány nem gondolkodott, csak az érzései vezették, végre nem fogta vissza magát. Felszabadító megkönnyebbülést hozott ez a csók. Érezni akarta Dracót. A lány a saját fegyelmezettség korlátait teljesen áttörte, a tökéletes auror jelmez eltűnt, és így már nem kellett visszafognia magát. Most csak egy nő volt, aki titkos vágyainak tárgyával vadul csókolózott egy lépcsőházban. Ez maga volt a tiszta, elemi vágy.

Dracót magával ragadta ez az érzés. Fegyelmezettnek gondolta magát mindig, de ez más volt… határozottan elsodorta ez a sóvárgás. Ez volt talán a legőrültebb dolog, amit valaha tett, bár nem érdekelte. Gyengéden becézgette tovább a lány ajkait, majd egyre követelőzőbben csókolta. Imádta ezt a játékot, ahogy Hermione megremegett a karjaiban. Végigsimította a boszorkány derekát, majd fel egészen a hátáig. Meg akarta érinteni mindenhol és most szörnyen útban voltak azok az átkozott egyenruhák.

– Elég már, Draco, hagyd abba! – nevetett fel a boszorkány, és kissé kizökkentette mindkettőjüket. Egy lélegzetvételnyire eltávolodtak egymásról. – Vissza kell mennünk.

– Egy fenét, még lenne egy fél óránk – mormolta, miközben finoman lehúzta a talár nyak részét, aztán apró csókokkal borította be a finom bőrt.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy fordítva vetted fel a talárod – mondta vigyorogva a varázsló. – Egy picit nehezebb lesz levenni, de megoldom.

– Igazán szólhattál volna – forgatta meg a szemét a boszorkány, aztán ki akart szabadulni a férfi öleléséből.

– Így sokkal izgalmasabb – mosolyogott továbbra is Draco. – Hiába ellenkezel tudom, hogy mire vágysz.

– Tudod, tudod… Persze.

– Ismerem a nőket.

– Pansy Parkinsont is?

– Féltékeny vagy?

– Nem, dehogy vagyok.

– Akkor ezeréves ügyeket ne említsünk – rázta meg a fejét Draco. – Engem a most sokkal jobban érdekel.

– Mikor hagyjuk már ezt abba? Már nagyon nehéz állandóan sértegetnem téged – sóhajtott fel Hermione. – Nem tudok több szinonimát a dühös görényre.

– Amikor akarod – simított ki egy göndör hajtincset a lány arcából. – Nekem aztán mindegy, hogy mikor veszek össze megint a barátaiddal.

– Jobb lenne, ha nem.

– Igen, jobb lenne, ha te vesznél velük össze – mondta elgondolkodva.

– Draco!

– Mi van? Ez egy párhuzamos univerzumban megtörténhet.

– Hihetetlen vagy. De most már mennünk kell.

– Még nem – rázta meg a fejét, aztán megint átkarolta a boszorkány derekát.

– Határidő.

– Jó rendben – sóhajtott fel Draco, aztán megigazította a talárját, majd segített Hermionénak is. – Előbb én megyek ki.

– Jól van – bólogatott a boszorkány. A varázsló megfogta a kezét, kinyitotta az ajtót, és körülnézett. Elindultak kifelé a folyosóra. Draco elmosolyodott, aztán magához húzta a boszorkányt, és újra megcsókolta.

– Este nálad vagy nálam? – kérdezte a varázsló.

A lány elmosolyodott, közelebb húzódott a férfi füléhez és belesuttogta a választ. Draco elvigyorodott. Még egy utolsó apró csókot váltottak, aztán elindultak mindketten az ellenkező irányba. Hermione megérintette az ajkát, s elmosolyodott. Alig várta a ma estét.


hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Dec 24 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális