Novellák

Angyali szemek
Angyali szemek


Nyomasztó sötétség lepi le a tájat, ami számomra olyan, mint maga a halál, ami talán nincs is messze. Minden porcikámban érzem, hogy itt van e szoba falai közt, várva az alkalmat, hogy lecsaphasson rám. Hideg van. Lehet, hogy havazni fog. Kinézve az ablakon látom, sötét felhők gyülekeznek távol, a horizonton. Egyedül, magányosan ülök a pattogó tűz mellet, és fáradt, öreg csontjaimat melengetem. A hosszú évek, mind rajtam hagyták keserű bélyegüket, a testemet és a lelkemet is egyaránt megsebezve.

Már nem vagyok olyan, mint régen, nem nézek le senkit, és nem harcolok senkivel, csak itt élek, távol mindenkitől, semmilyen kapcsolat nem fűz senkihez. Némán vezeklek bűneimért, amelyek egyre jobban emésztenek. Minden az én hibámból romlott el, mert önző voltam és kegyetlen. Meghalt az egyetlen ember, aki ismerte az igazi arcom és elveszettem a fiamat is, aki az én hibám miatt, választott rossz utat. Egy olyan harcban esett el, ami egy gátlástalan gonosz ember, hatalom miatti beteges vágya robbantott ki. Akkoriban még hittem Voldemort által hangoztatottakat, de már elveszett minden eszmének a jelentősége. Tudom, rosszul cselekedtem, aminek viselem is a fájó következményeit. Gyűlölöm tiszta szívből a Nagyurat, és nem éreztem semmi szánalmat, amikor meghalt, annak a kezétől, aki nem tartottam méltónak semmire.

Mára már, csak az emlékek maradtak elvesztett családomról, semmi más. Lázasan, keresem bennük, a boldog mozzanatokat, amikből erőt meríthetek, utolsó perceimben. Sajnos nincs sok válogatni valóm, kevés boldog dologban volt részem. De kegyetlen tetteim, amit már tiszta szívből bánok, egytől egyig előkerülnek, mint mindig, és kísértenek, miden egyes átkozott éjszakán, az őrület határára sodorva engem.

Szívemnek legkedvesebb emléke, egy kellemes áprilisi reggelen történt. Ekkor már utolsó évemet tapostam a Roxfortban. Gyönyörű idő volt, emlékszem nyíltak a virágok és illatukat sodorta a szél mindenfele, a Nap, pedig hétágra sütött. Ezen a reggelen késve ébredtem, ami szinte soha nem fordult elő velem. Mindig is híres voltam a pontosságomról, most mégis elhagyott időérzékem, de ahogy mondani szokás: A legjobbak is hibázhatnak.

Sietve öltöztem fel, összepakoltam, a bűbájtanra szánt, dolgozatomat – ami elég terjedelmesre sikerült – és taláromat a klubhelyiségben felejtve, rohantam az órámra, ami már tíz perce kezdetét vette. Eszeveszett tempóban száguldottam végig a folyosókon, nem figyelve senkire és semmire. Talán ez lett akkor a vesztem – természetesen jó értelemben – vagy inkább a szerencsém, már magam sem tudom. De az biztos, nagy sietségben nekimentem egy lánynak, akivel ráadásul ugyanabba a házba jártunk és mindig is tetszett nekem. Ütközésüknek következtében, óriási papírhalmazzal terítettük be az egész környéket.

– Azért néha, nézhetnél a lábad elé is, Lucius – szólt egy kicsit mérgesen.
Nekiálltunk összeszedni a folyosó kövén heverő pergamenlapjainkat.

– Ne haragudj, Narcissa! – mondtam. – Elég szétszórt vagyok ma.

– Vettem észre – szólt és halványan elmosolyodott.

Egy óvatlan pillanatban egyszerre nyúltunk egy lapért. Kezünk összeért, furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan, amit én – a hideg szívű és mindig megfontolt mardekáros – még soha sem éreztem. Megfogtam a puha kezét, ami hideg volt, mint a jég, majd mélyen egymás szemébe néztünk. Azok az angyali kék szemeket, míg élek, soha el nem felejtem. Narcissát, mindig is megközelíthetetlennek szépségen tartottam.

Nem olyan volt, mint a többi lány, akiket könnyen megkaptam. Távolságtartó, szerény és nagyon visszahúzódó volt mindig is. Soha nem engedett közel magához senkit, mintha félt volna a csalódástól és attól, hogy olyan fájdalmat okoznak neki, ami felemészti. Ezt, a mai napig sem tudom teljes bizonyossággal, hogy így volt-e, de nekem, akkor ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Velem nem volt már távolságtartó, amikor jobban megismertük egymást, kimutatta, hogy szeret és én is neki.

Az a megmagyarázhatatlan szépség, ami az egész lényéből sugárzott, mindig is magával ragadott. A hófehér bőre, a cseresznye piros ajka és a csodálatos szőke haja, amit meglibbent a folyosón átfutó szélben, teljesen megbabonázott. Csak néztük egymást, óráknak tűnő percekben. Alaposan fürkészve a másikat, hátha belelátunk egymás szívébe.

– Nem fogsz elkésni?– kérdezte lágyan csengő hangján Narcissa, egy pillanatra sem bontva meg, a köztünk lévő szemkontaktust.

Úgy éreztem magam, mint, aki álomból ébredt, volna fel, és nem tudja, álmodik–e vagy a valóságot látja. Nem tudtam mi történt velem, megzavarodtam, szívem hevesen kalapált, és fogalmat sem volt róla, mit teszek. Elveszettem a fejem, pedig ez még soha nem történt meg velem, nem tudtam higgadtan gondolkozni. Csak Narcissa arcára, és gyönyörű vonásaira tudtam gondolni.

– Nem érdekel – mondtam és közelebb hajoltam hozzá.

Ajakaink lassan összeértek és egy szenvedélyes csókban forrtak össze. Éreztem, hogy remeg a karjaimban, és egyáltalán nem tiltakozik. A mennyekben éreztem magam, és végre éltem, nem mások parancsa vezérelte tettemet, hanem saját magam. Olyan, akiben két ember él, egy szenvedélyes és egy olyan, aki nem képes érzelmekre. Végre, nem féltem kimutatni mit érzek Narcissa iránt. Ő láthatta egyedül, milyen a valódi Lucius Malfoy, csak neki mertem megmutatni, senki másnak. Sokáig így, összefonódva térdeltünk a folyosó hideg kövén, mit sem törődve a világgal.

Ez volt életem, talán egyetlen örömteli pillanata. A nő, akire legjobban vágytam, megtanított szeretni. Tudta, nekem is vannak érzéseim, és nem csak az a gátlástalan halálfaló vagyok, aki lelkiismeret nélkül, gyilkolt meg családokat, válogatás, cseppnyi szánalom nélkül. De az, hogy ő mit gondolt és érzett irántam, most már nem számít. Miket is beszélek, tulajdonképpen nagyon is számít még most is. Tele vagyok önváddal és keserűséggel, ha újra kezdhetném, mindet máshogy csinálnék.

Behunyom a szemem, felrémlenek előttem, kedvesem és fiam alakja. Fiam, akinek sosem mondta, hogy szeretem és azt sem, mennyire büszke vagyok rá. Kemény kézzel bántam vele, és ő teljesen eltávolodott tőlem, talán tiszta szívből gyűlölt. Fáj, nagyon fáj, még azt sem tudom eldönteni, mit érzett irántam a saját gyermekem. Szánalmas vagyok. Most, ahogy magam előtt látom mosolygós arcukat, elszorul a szívem, és a bocsánatukért könyörgök. Könnyek csorognak végig ráncos arcomon, óh, csak még egyszer a karjaimba zárhatnám őket, de már nem lehet. Melegség és mérhetetlen béke járja át a testemet. Majd nem látok mást csak az angyali szemeket, melyek egykor élettel telien nézek rám, de most olyan távolinak tűnnek. Egyre álmosabb vagyok, mélylevegőt veszek, és már nem gondolkodom. Átadom magam a megnyugvást jelentő álomnak.

Kint lassan esni kezd a hó, betakarva az egész köznyéket, mintha el akarná fedni a sok keserűséget és szenvedést, ami az évek során mindenki szívében megtelepedtek, a varázslók közt dúló harc után. A hatalmas pelyhek szállingózása, nyugodtságot és meghittséget árasztanak, de ezt már a kandalló tűzénél ülő, megtört öregember már nem látja. Eltávozott az élők sorából. Arcán egy megfáradt, mosoly jelezte csupán, hogy megbocsátást nyertek bűnei, élete utolsó perceiben. Már nem érez fájdalmat, és nem is fog soha.

Lucius Malfoy, egyedül magányosan halt meg. Kegyetlen halálfaló volt, de megbánta tetteit, bár nem tudta jóvátenni hibáit. Csönden és békében hagyta el, ezt a világot.
Nyugodjon békében!

hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Jul 31 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális