Novellák


Sisterhood

Sisterhood



Az éjszaka fekete szárnyival már befedte a tájat. A hold is fel jött az esti égboltra és álmos fényével világította be a környéket. Egyetlen felhõ sem takarta el a megannyi csillagot, melyek tündöklõen ragyogtak, akár sok-sok fénylõ drágakõ. A hold ezüstös sugarai megvilágították a hatalmas kúria ódon falait, amit itt-ott borostyán nõt be. Lágy, esti szellõ susogott a fák között, finoman megrezzentve, azok zöld lombkoronáját. A szél huncut módon, mintha varázserõvel rendelkezne, kinyitotta az egyik emeleti szoba erkélyajtóját, és kíváncsian beszökött a tágas helyiségbe, meglibegtetve az ezüstösnek tetszõ függönyöket.

Bent a hálószobában egy nõ aludt egyedül, egy hatalmas baldachinos ágyban. A nõ szemei hirtelen megrezzentek és kipattantak, megérezte a hideg légáramlatot, és fázósan húzta magára a takarót, de valami miatt nem tudott visszaaludni. Felkelt az ágyából és felvette a székrõl a fehér selyem köntösét. Nyomasztó érzés lett úrrá rajta. Elindult a nyitott ajtó felé, majd kilépett az erkélyre. A hold fénye belevilágított a finomvonású arcába, ami egy árva hibát sem talált volna, még keresve sem. Szemeinek hideg kéksége csak úgy tündöklött a sötétségben, s ahogy ott állt az erkélyen, alakja tündéri tüneménynek tetszett.

Hosszú, szõke hajával, a lenge szél játszadozott, lágyan lebegettet a sötét éjszakában. Narcissa kifejezéstelen tekintettel nézte az ezüstös fényben fürdõ parkot. De a látvány nem foglalkozatta egy cseppet, hanem egészen más dolog, egy érzés, amit nem tudott volna leírni. Mély levegõt vett, és halkan sóhajtott egyet. Furcsa dolgot érzett, de tudta nagyon jól, hogy ez maga a valóság, mivel férje sincs itthon ezen az estén. Készül valami, ami megszabadít egy rab meggyötört embert az azkabani cellák kínzó rabságából.

Aztán egy emlék rémlett fel elõtte, ami már sok-sok éve történt, akkor még csak 18 éves volt. Ugyanilyen idõ volt akkortájt is. Mint most, akkor is felkelt az éjszaka közepén. Bár a helyszín nem a Malfoy kúria volt, hanem szülei háza. Valami megmagyarázhatatlan, ok miatt furcsa érzése támadt akkor este is, de nem tudta miért. Sétálni indult a kertbe, hogy nyugtalanságát eloszlassa. A virágzó késõ augusztusban nyíló rózsák között járva, próbált megnyugvást találni. Már napok hosszú során keresztül kísértette egy gondolat, amit se elfogadni, se felfogni nem tudott.

Gondolataiból hirtelen visszatért a valóságba, amikor egy fekete, szaténköpenyes alakot pillantott meg a kapu felé igyekezni. Szíve heves dobogásba kezdett, testét jeges félelem öntötte el. Hát mégis megtörténik, amirõl eddig csak sejtette, hogy bekövetkezik. Megszaporázta a lépteit. Tudta kit rejt a köpeny és még utol akarta érni mielõtt az illetõ távozna.
- Bellatrix! - szólította meg a távozni készülõ alakot.
- Narcissa, menj vissza!- szólt rá Bellatrix és levette a fejérõl a csuklyát.
Gyönyörû fekte haja laza hullámokban hullott a vállára, finomvonású hófehér arcára, kemény, határozott kifejezés ült ki, szemeiben pedig különös fény villant, ami megijesztette Narcissát. „Pont, mint egy bukott angyal”- gondolta magában a lány. Egyszerre volt gyönyörû és ördögien gonosz. A szemei árulták el szándékát, amit Narcissa más napok óta sejtett, de nem akart elfogadni.
- Hová mész?- kérdezte, bár nagyon is jól tudta kérdésére a választ.
- Beteljesítem a sorsom - mondta a feketehajú lány eltökélten és érzelemmentes hangon.
- De nem mehetsz el, nem lehetsz…
- A Nagyúr számít rám.
- Ha halálfaló leszel, többet nem élhetsz úgy, ahogy te akarsz. Biztos, hogy ezt akarod?- kérdezte Narcissa.
- Kész vagyok szolgálni a Nagyurat, halálom napjáig- mondta Bella határozottan, tudta neki ez a sorsa, ezt várják el tõle. Így hát meghajolt a szülõk akarata elõtt, akár egy frissen vágott fûzfaág, ami meghajol, de soha el nem törik.
Narcissa ijedten nézett rá, nem tudta mit mondjon testvérének, nem akarta elveszteni. Még ha olyan nagy dicsõség is a Nagyurat szolgálni, mégsem engedheti el a nõvérét. Bellatrix volt az egyetlen, aki valaha is törõdött vele. Szüleit csak az érdekelte, hogy aranyvérûhöz méltóan menjen férjhez. De Bellára mindig számíthatott és most, hogy eljött az indulás ideje, nem engedhette el õt, így nem. Gondolatok ezrei cikáztak a fejében, és nagyon tanácstalannak érezte magát. Mindenképpen tennie kellett valamit, együtt kell maradniuk.
- Én is veled megyek - mondta hirtelen és olyan eltökélten, hogy még testvérét is meglepte ezzel.
- Nem lehet - rázta meg a fejét Bellatrix, gyilkos fény minden szikrája kialudt a szemébõl, és félelem jelent meg a jég kék tekintetben, nem engedhette, hogy húga ugyanarra az útra lépjen, mire õt kényszerítik a szülei- Nem lennél képes gyilkolni és a Nagyúr ezért kivégeztetne. Ezt pedig nem hagyhatom! Neked itt kell maradnod a te érdekedben. Te soha nem lehetsz halálfaló, nem engedném.
- Ne hagyj itt egyedül! Nélküled nem érek semmit, te vagy az egyetlen, aki megért, és tényleg törõdik velem- rimánkodott.
- Sohasem hagylak el!- szólt Bella és õszinte, határozott hangja, félelmetesen csengett a sötétségben - A testvérem vagy, összetart minket a vér.
Bellatrix egy tõrt vett elõ a ruhája ujjából és egy vágást ejtett a jobb kezén. Narcissa habozás nélkül nyúlt a tõrért és követte a példát. A következõ pillanatban már õ is vérzõ tenyérrel állt testvére elõtt. A fájdalom cseppnyi jelét sem mutatta arcuk. Csupán egymás szemébe fürkészték mély elszántsággal. Aztán a két kéz összekulcsolódott, jelezve az elválaszthatatlan kapcsolatot a két testvér között.
- Mindig veled leszek!- suttogta Bellatrix.
Szorosan átölelte húgát. Mikor kibontakoztak az ölelésbõl, Narcissa megszólalt:
- Vigyázz magadra!
- Te is vigyázz magadra!- mosolygott- Ne félj, hamarosam még találkozunk.
Aztán újra felvette a csuklyáját és eltûnt a sötétségben…
Narcissa az erkélyen állva hosszasan tanulmányozta a régi forradást, ami egy cseppet sem halványult el az évek során. Mindig gondolt az Azkabanban sínylõdõ nõvérre, akit õ nem tudott megszabadítani, a vastag fekete falak fojtogató rabságából. Azt kívánta bár elég ereje lenne hozzá. Gyûlölet támadt a szívében, mikor eszébe jutottak azok, akik nõvére bebörtönzéséért felelõsek.
„Megfizettek mindannyian. Ha egyszer Bella kiszabadul, vége az életeteknek. Már nem sok idõ van hátra, közeledik a szabadulás pillanata. Minden percben egyre erõsebben érzem, hogy az idõ egyre csak közeleg.” – gondolta magában. Szemébõl egy könnycseppet fújta ki az esti szellõ, és a messzi távolba vitte.
Távol a kúriától, az Azkaban sötét falai közt, egy koszos cellában, Bellatrix ült egy sötét sarokban, ahova a holdfény is alig tudott magának utat törni. Megtörten, öntudatlanul ült ott egyedül, és motyogott valamit, ami már nem volt hasonlítható értelmes beszédhez sem. Piszkos kezeit a kócos hajába túrta és ültében elõre hátra hintázott. Néha fájó nyöszörgést hallatott és fülére tapasztotta a kezeit, majd a mocskos vászonruhájához nyúlt. Csont soványan ült ott egyedül a sötétben térdeit átkarolva és szánalomra méltóan, akár egy gazdátlan kóbor kutya.

Hova tûnt az a dicsfényben fürdõ halálfaló, akitõl rettegett mindenki? Már nem létezik többé, egy rossz emlék csupán. Akár régi, angyalinak tetszõ szépsége is már a múlt árnyékéba veszett, gyilkolás vágytól csillogó szemei, most már fénytelenül a semmit fürkészték. Gyötrõ emlékek kínozták nap, mint nap, amitõl már nem volt képes gondolkozni sem. Az állandóvá vált sikolyok és halálhörgések, már elviselhetetlené tették a magányt, ami felemésztette a józan ítélõképességet is. A dementorok kiváló munkát végeztek, soha nem engedték neki, hogy felejtsen, hanem napról napra, egyre erõteljesebben hozták elõ az emlékeket, amiket a múlt homálya mögé akart söpörni és lelkiismeret nélkül, tovább lépni felettük. De mikor már az öntudatát is elveszette, magára hagyták a kínzó õrületben.

Aztán, hirtelen furcsa dolog történt Bellával. A sikolyok a fejében tompulni kezdetek, már nem furdalta tovább a lelkiismeret. Csönd hatalmas, csönd, semmi beszéd. Érzékei felébredtek a hosszú álomból, és újra felébredt az öntudata. Visszatértek az emlékei, amiket már eltûntnek hitt. Már nem érezte a kínzó önvádat, hanem most valami egészen mást: gyûlöletet bebörtönzõi iránt. Hinni sem mert a hirtelen, hogy mindez igaz és nem valami reménnyel kecsegtetõ illúzió, ami csak sejteti, hogy közeleg a halál, ami egy utolsó táncra hívja.

Majd kattant a zár, a rács megcsikordult és az ajtó teljesen kitárult. Bellatrix dobogó szívvel állt fel és sugárzó mosollyal köszöntötte urát. „Végre eljött értem és megszabadat, óh Merlire, add, hogy ne csak álom legyen”- gondolta magában. Érõtlenül felállt és lassan közeledett megszabadítója felé, akik a holdfényben még hatalmasabbnak és félelmetesebbnek látott, mint eddig bármikor. Szemében a régi gyilkos tûz újra feléledt. Kilépett a cellából, kint a folyosón egy sötét köpenyes alak és még néhány másik halálfaló várta.
- Nagyuram! Boldog vagyok, hogy épségben látlak- mondta alázattal és lehajtott a fejét.
Örömtõl sugárzott a sovány és piszkos arc. Az erõtlen test a Nagyúr lábai elé rogyott. Bellatrix szemébõl a könnyek patakzottak és tisztelettel, mély alázattal nézett a fölé magasodó alakra. Akkor Voldemort varázslattal talpra állította hû szolgáját, hideg kezével a lány álla alá nyúlt és felemelte a fejét, hogy Bellatrix a szemébe nézhessen.
- Bocsáss meg Nagyuram a gyengeségemet, nem vagyok méltó a kegyelmedre- rebegte elcsukló hangon és felkészült a kínok átkának kínzó fájdalmára.
De nem történ semmi, nem érzett semmi fájdalmat. Voldemort szótlanul letörölte a könnycseppeket, majd újra belenézett kedvenc alattvalója szemébe és kifürkészte lelkének összes apró titkát. Bellatrix alázattal tûrte, hogy izzó szemek, mélyen a lelkébe vájjanak. Aztán megszólalt a jeges hang:
- Bellatrix- kezdte- Bizonyítottad hûségedet irántam, ezért jutalmat érdemelsz. Most pedig hagyjuk el azt a helyt- adta ki az utasítást.
Bella és az összes társa, egy szó nélkül követte Voldemortot, aki szemükben megdicsõülten haladt elõre a nyirkos folyosón, suhogó éjfekete talárban. Aznap az éjszaka leple alatt, az összes rabságban sínylõdött halálfaló elhagyta a varázslók börtönének vastag, visszatartó akadály jelentõ falait, és elindultak urukkal együtt, hogy bevégezzék sorsukat és gyõzelemre vezessék a sötét oldal seregeit.
Bellatrix, mikor újra szabad lett és feltekinthetett a sötét égboltra, holdat kezdte nézni, ami éles fénybe volta a környéket.

Neki is eszébe jutott a régi emlék, ami nem sokkal ezelõtt Narcissának is. Elmosolyodott a fáradt arc és egy gyöngyházfényû könnycsepp folyt végig rajta. Végighúzta az ujját a forradáson, ami a legerõsebb kapcsot jelképezte közte és a testvére között. Aztán halkan suttogni kezdett az esti szélben, ami lágyan simogatta a meggyötört vézna arcát.
- Hamarosan találkozunk Narcissa. A vér összeköt minket, bármi történjék is.
Nem idõzött soká az emlékek között kutatva, hanem a többiekhez sietett, majd egytõl egyig hoppanáltak a halálfalók fõhadiszállására. Alakjuk nyomtalanul elveszett a sötétségben, mintha ott sem lettek. A hold egyre halványabban kezdett világítani, keleten pedig némi hajnalpír jelezte, hogy az éjszaka ideje már nem tart soká.
12 Jul 2010 by Nyx
Content Management Powered by CuteNews