Novellák


Csontmentes Karácsony

A parkban csend volt és végtelen nyugalom, mintha az idő megállt volna egy pillanatra ezen az éjszakán. A hó lassan-lassan beterítette a tájat. Az utcai lámpa fényében megcsillanó pelyhek olyanok voltak, mint aprócska fénylő csillagok. A fákat fedő zúzmarába belekapott a csípős szél, s ezüst porként vitte tovább. A fehér fergeteg elfedett mindent, ami rossz, s fehér köntösbe burkolta.

Temperance Brennan egyedül sétált a hóesésben. Karácsony volt és nem tudott elmenekülni az ünnep elől. Igen – vallotta be magának is -, menekül előle. A szörnyű emlékek elől, amiket az idő nem tudott teljesen eltűntetni. Az utazását sajnos el kellett halasztania, viszont a családjával sem akart lenni. Mindig is utálta ezt az ünnepet. Az édesanyja nélkül nem volt semmi sem ugyanolyan. Annyira fájt neki az emlék, de erről sosem beszélt. Mindenkinek a kemény, racionális énjét mutatta, saját maga is így, ilyennek látta magát. Viszont mélyen koránt sem volt ilyen erős.

Mélyen beszívta a tiszta, friss levegőt. Megnyugtatta a táj szépsége, ilyenkor annyi emlék eszébe jutott. Merengve nézte a hulló pihék táncát. Legszívesebben ő is táncra perdült volna, de nem tudta magát elengedni. Fázósan összehúzta magán a kabátot. Milyen szépek voltak az ezüstös, fehér köntösbe burkolózott fák. Emlékezett rá, amikor édesanyjával egy ugyanilyen éjszakát kimentek a szabadba és nevetve próbáltak minél többet hópelyhet elkapni. Aztán puha hóba huppanva hóangyalokat készítettek. Talán ez volt a legtisztább emléke az édesanyjáról. De többre nem elékezett és ez elszomorította.

Temperance még szorosabban húzta össze magán a kabátját. Valójában miért nem akar együtt karácsonyozni a családjával? Miért ilyen elutasító mindennel, ami az érzelmekkel kapcsolatos? Mindig csak azt ismerte el, amit látott, tapintott és szagolt. Minden olyasmit, amit tényekkel igazolni lehet. Most mégis azt kívánta bár hinne másban is.

Homályos gyerekkori emlékképek zavarták leginkább. Miért nem tud felidézni tiszta emléket az anyjáról? Ezt egyszerűen nem bírta tényekkel megmagyarázni. Utálta mindig is a pszichológiát. Csupa feltételezés és találgatás – ezeket mindig is utálta. Ő csupán egy olyan emléket akar, amiben tisztán, élesen emlékezett az anyjára. Igazából azt akarta, hogy anyja vele legyen. Persze, ez teljesen lehetetlen volt. Most már csak csont a föld alatt.
Egy apró könnycsepp gördült le az arcán. Nem szokott sírni, sosem sírt. Dacosan letörölte a könnycseppet az arcáról. Ő erős és igazi harcos szellem volt. Ezt nem kellett senkinek sem bizonygatnia, ő mégis így érezte. Válaszokat szeretett volna kapni a kérdéseire. Nem lenne racionális, ha engedne mindazoknak, amiket érez és szeretne átélni.

Megállt egy pillanatra és kinyújtotta a kezét. Elmosolyodott a kesztyűjére szálló pihék láttán. A természet valahogy mindig megnyugtatta. Elsimította a háborgó gondolatait és segített újra racionálisan gondolkozni. Haza kellene mennie, de még nem akart elmenni. Egyedül volt, és ez kellett neki most, legalábbis így gondolta.

Aztán lépteket hallott a háta mögött. Temperance nem érezte veszélyben magát. Nem is érdekelte igazán a gyalogosan közeledő alak.
- Mit csinálsz itt, Bones? – hallatszott Seeley Booth oly megnyugtató hangja a háta mögött. Temperance szíve megdobbant az ismerős hanglejtés hallatán. Igen, tetszett neki mindig is Booth. De nem csak a markáns arcvonásai.
- Te mit csinálsz itt, Booth? Nem Parkerrel kellene lenned?
- Az anyjával együtt elutaztak a nagyszüleihez. Így, majd csak holnap találkozunk – magyarázta Booth.
- Sajnálom – mondta Temperance. – Tudom, hogy ez fontos neked.
- Ez van – sóhajtott Booth. – Sajnos nem tudok eleget lenni vele.
- Ne okold magad! Ez nem a te hibád. Jó apa vagy – bíztatta Temperance.
- Köszönöm, kedves tőled, hogy bíztatni akarsz.
- Szívesen. Csak az igazat mondtam. Honnan tudtad egyébként, hogy itt vagyok?
- Nem tudtam, csak megláttalak. Hívtalak otthon, de nem vetted fel. Aztán eljöttem errefelé és itt vagy – mondta a férfi és sóhajtott egyet. – Mondhatjuk, hogy a vétlen műve. Miért nem vagy a családoddal?
- Lehet, hogy erre a kérdésre ne adjak neked egyenes választ? – kérdezte a nő, majd belekarolt a férfiba.
- Persze – mosolyodott el a férfi.
- Köszönöm.
- Mit szólnál, ha együtt karácsonyoznánk? – vetette fel az ötletet Booth. Tempi mélyen a férfi szemébe nézett.
- Velem ünnepelnél egy ősi pogány rituálét? Ez igazán megtisztelő – mosolyodott el a nő.
- Miért, ez olyan szörnyű lenne? Együtt lenni egy baráttal, akivel már sok kalandon vagy túl.
- Egyáltalán nem szörnyű – mosolyodott el Tempi. – Hiszen te vagy a legjobb barátom. Antropológiai szempontból…
- Nem kell mindent megmagyarázni, Bones – vágott a szavába Booth. – Túl sokat gondolkodsz. Néha csak élvezni kell az életet.
- Éppen ezért akartam Peruba menni. Van ott egy ősi temetkezési hely, ahol…
- A csontok vizsgálata cseppet sem karácsonyi tevékenység – mondta a férfi. – Ilyenkor azokkal kell lenni, akiket szeretsz.
- A csontokat is szeretem.
- Élő emberekre gondoltam. Mint mondjuk a családod.
- Értem. De nagyon érdekes egy út lett volna.
- De akkor sem ezt a legtökéletesebb karácsonyi tevékenység – erősködött Booth.
- Már megmondtam, hogy mit gondolok erről – sóhajtott Temperance és közelebb húzódott Boothhoz. Magának sem akarta bevallani, de megnyugtatta a férfi közelsége. Mióta együtt dolgoztak Booth volt az egyetlen biztos pont az életében.
- Miért jöttél egyébként ide? – kérdezte a Booth.
- Csak sétálni szerettem volna, ha már így meghiúsították a programomat.
- Apád és Russ? Őket nem akartad meglátogatni?
- Apa Russnál és a családjánál karácsonyozik. Hívott, hogy menjek el hozzájuk.
- Akkor miért nem mentél el? – tudakolta a férfi kíváncsian.
- Nem volt kedvem hozzá.
- Csak egy kis boldogság kellene neked, Bones.
- Talán igazad van – bólintott a nő. Booth elmosolyodott, majd hirtelen elengedte Tempit és játékosan felkapott egy marék havat, célzott és lőtt.
- Ezt még megbánod! – fenyegette a nő és próbálta kirázni a nyakából a havat. – Ez rettentően hideg.
- Mi az, Bones? Feladod?
- Esélyed sincsen – nevetett. Pár perc alatt egészen ádáz hócsata alakult ki közöttük. Olyanok voltak, mint két kisgyerek, akik örültek a télnek, a hónak és annak, hogy együtt lehetnek. Végül mindketten nevetve elterültek a hóban.
- Én nyertem – jelentette ki a Temperance és elnevette magát.
- Ez nem is igaz – mondta Booth.
- Utoljára Russal játszottam ilyesmit – emlékezett a nő. – De az már nagyon régen volt.
- Én sem túl gyakran hógolyózom. Nincs ebben semmi különös.
- Nincs valóban.
- Mondom, hogy néha nem árt lazítanod.
- Még soha nem szórakoztam ilyen jól. És ehhez csupán egy kis hó kellett.
- Ennek örülök – mondta a férfi, majd kisimította a nő arcából a havas tincseket. Szépnek és ellenállhatatlannak látta.

Meg akarta csókolni, a karjai között akarta tartani. Vágyott rá, minden egyes perccel kapcsolatban egyre jobban. Ő jelentette számára azt, amit mindig is keresett. Temperance csillogó szemekkel nézett a férfi szemébe. Miért félt ezektől az érzésektől? Booth az egyetlen férfi, akinek odaadta volna a szívét. Nem akart elveszíteni sem a barátságát, sem a közelségét. A férfi nem késlekedett véghezvitte azt, amire vágyott.

Megcsókolta a nőt. Mindkettőjükre egyformán hatott az élmény. Nem ez volt az első csók, de olyan volt. Számíthattak egymásra. Egyek voltak most. Nem csak az érzések, hanem a közös múlt is összekötötték őket. Úgy érezték többet nem lesznek soha sem egyedül. Ugyan nem láttak a jövőbe, nem tudták mi lesz ebből. Csupán az érzéseik vezetették őket.
- Még mindig úgy gondolod, hogy idővel eljön az, amire vágyom? – kérdezte Temperance és kezét Booth arcára tette.
- Igen. És mit gondolsz eljött?
- Igen és azt gondolom, készen állok rá. - S akkor ott a hóban úgy érezték náluk nincs boldogabb a földön.
25 Dec 2011 by Nyx
Content Management Powered by CuteNews