Novellák


Hógömb
1. fejezet
Télvíz idején

Hó kavargott az északi szélben, amely táncolva süvített a kopár, dér köntösbe burkolózott fák között. Az apró pelyhecskék vidáman követték, szálltak vele együtt a messzeségbe. A táj meseországgá változott, s ahogy a lemenő nap fénye átsejlett a vasszürke felhőkön rózsaszínre festette a csillogó havat. A közel harminc centis hó olyan puhának tűnt, akár egy vattacukor dombocska, viszont ebben a hidegben senki sem tartózkodott a Godric’s Hollow falucska utcáin, így a dimbes-dombos vidék érintetlenül várta a gyereksereget, akik majd később nevetve szánkáznak majd le a domboldalon.

Késő délután volt, mikor Hermione Granger felbukkant a semmiből a falu hátárában. Nem indult tovább rögtön, inkább megállt egy pillanatra és a tájban gyönyörködött. A mély csendben csak a saját lélegzését hallotta és a kósza szél morajlását. Nem bánta, hogy a csípős hideg apró piros foltokat csókol az arcára, mintha csak a furfangos idő halálra akarná dermeszteni, de még csak tétovázik. A hó térdig ért, de a meleg csizma és néhány jól aztán utat engedett neki.

Harryék háza nem volt messze. Hermione a nyaka köré tekerte a piros sálat, ami lobogott a szélben. Csizmája alatt csikorgott a hó, de a bűbájai hatására minden lábnyomot elfedett maga körül. Az óvatosság soha sem árt – figyelmeztette magát újra. Amikor a kis, alacsony kerítéshez ért megtorpant egy pillanatra és elmosolyodott. Bent a házban Harryt és Ginny látta, ahogy egymást szorosan megölelve, nevetve néztek egymásra. Idilli és szívmelengető látvány volt, akár egy karácsonyi képeslap. Bár neki is része lehetne hasonlóban – gondolta egy kis keserűséggel. Meg volt elégedve az életével, mégis hiányzott neki az, ami Harrynek és Ginnynek már régen megvolt. Kinyitotta a kis kaput, aztán felsétált a bejáratig és becsengetett.

- Szia, Hermione! – köszöntötte Harry. – Ginny már nagyon várt téged. Gyere be! Egyébként is nagyon hideg van odakint.

- Szia, Harry! Végre téged is látni. Mostanában nagyon keveset látlak a Minisztériumban – említette meg, miközben levette a kabátját és a sáljával együtt a fogasra akasztotta.

- Nagyon sok a munkánk – sóhajtott a férfi. – Rengeteg szabályszegési ügyet kell felgöngyölítenünk és kevesen vagyunk. Szóval, ha…

- Ezt már ezerszer megbeszéltük. Az aurorság nem nekem való, nagyon is elégedett vagyok a jelenlegi munkámmal – mosolyodott el végül a nő. – De szívesen segítek neked, ha megkérsz rá.

- Ugyan hagyd, te is ismered a szabályokat. Nem mondhatok el semmit sem. Egyébként sem tartozik a Hoppanálási Vizsgaközpontra a bűnözők felkutatása – nevette el magát Harry.

- Oh, igen valóban. Egy vizsgabiztos foglalkozzon csak a roxfortos nebulókkal, akik most tanulnak hoppanálni – bólintott a boszorkány helyeslően. A két év alatt egyszer sem bánta meg, hogy otthagyta az auror szakmát és váltott.

- Tényleg, Neville átment a vizsgán? – kérdezte hirtelen a varázsló, egy álcázott ravasz mosoly keretén belül. Hermione felhúzta a szemöldökét és megcsóválta a fejét.

- Tudod, hogy ez bizalmas adat. Semmilyen információt nem adhatok ki a tanfolyamon részvevő személyekről – húzta fel az orrát színpadiasan.

- Ugyan már, Hermione, hiszen barátok vagyunk – unszolta Harry kedvesen. – Csak fejbiccentéssel vagy egy fejrázással is beérném.

- Tudom, hogy Ronnal fogadatok – sóhajtott végül. – Neville elmondta a múlt héten… Legalább egy hete kezdtünk el gyakorolni, minden nap két órát, hogy amikor a vizsgára kerül a sor, minden simán menjen.

- Tízszer megbukni azért egy kicsit sok nem? – próbálkozott Harry.

- Neked sem ment elsőre – emlékeztette Hermione. – Bár azóta nagyon sokat fejlődtél. Nevillenek nem létkérés a hoppanálás, de nagyon igyekszik.

- Szóval nem ment át megint ugye? – A boszorkány rosszallóan megcsóválta a fejét. Inkább Nevillnek kell ez elmondani

- Nem mondok semmit! – kötötte az ebet a karóhoz. – Ginny hol van?

- A konyhában. Nekem most mennem kell, de pár órán belül itt vagyok, addig is mulassatok jól.

- Rendben, Harry – bólintott, aztán mindketten elköszöntek és Hermione elindult a konyha felé. Útközben megnézte a nappali párkányára rakott tucatnyi varázsfényképet, amik a karácsonyi dekorációk között igencsak jól mutattak. Akárhányszor itt járt a képek mindig változtak. Ginnynek mániája volt őket cserélgetni. Elmosolyodott, amikor egy régi roxfrotban készült képen akadt meg a tekintete. Harry, Ron és ő voltak rajta és boldogan integettek a kamerába.

Az első évük végén készült a kép, amikor még nem is sejtették milyen kalandokban, nehézségekben, megpróbáltatásokban lesz részük. Megszorította bal karját, ahol még mindig látható volt a sok apró karcolás nyoma, ami azzá a gyűlölt szóvá állt össze… De ennek már öt éve, végre a múltat is el kellett volna engednie.

- De jó, hogy jöttél! – zavarta meg az emlékezésben Ginny. A vörös haja laza fonatban nyugodott a vállán és ragyogott a boldogságtól. Harryvel első babájukat várták, aki majd tavasszal érkezik.

- Szia Ginny! Mitől vagy így kipirulva?

- Egyszerűen nem tudom hol áll a fejem. A csokis süti receptemet tökéletesítem, de nem sikerül olyanra, amilyenre én akarom. – Meg sem várta míg Hermione megszólal, hanem maga után húzta a konyhába. Ginny csípőre tette a kezét, Hermione pedig eltátotta a száját. A helyiségben szinte mindenhol csokis süteményhalmok foglalták el a helyet.

- Mondtam, hogy súlyos az eset – sóhajtott a kismama miközben idegesen a körmét rágta. – Nem tudom mi ütött belém. Még szerencse, hogy Harry még nem tudja, sikerült távol tartanom a konyhától.

- Legalább nem unatkoztál – mondta végül Hermione és beleharapott az egyik kekszbe. – Ez istenien finom, Ginny. Fel tudnám falni az összeset.

- Remélem, hogy ezt nem csak úgy mondod – szólalt meg aggódva, aztán lerogyott az egyik székre és alsó ajkába harapva tétován a domborodó pocakját simogatta.

- Mi a baj, Ginny? Mondd el nekem, hogy mi bánt! – nógatta Hermione barátnőjét. – Van ennek köze a sok karácsonyi díszítéshez a nappaliban és a sok süteményhez?

- Talán – nézett másfelé a fiatalasszony. – Butaság az egész tudom, de egyszerűen nem tudok leállni. Állandóan rendezgetem a lakást, igyekszem még otthonosabbá és meghittebbé tenni a házunkat. Aggódom, folyamatosan és egyre többet.

- Miért aggódsz?

- Érte – simította végig a pocakját. – Most kezdtem csak felfogni mennyire veszélyes világban élünk, és ha neki is el kell szenvednie azokat, amiket nekünk, akkor azt nem bírnám ép ésszel.

- Oh, Ginny, nem lesz semmi baj! – nyugtatta Hermione és őszinte tekintettel nézett a kék szemekbe. – A babátoknak szép élete lesz és szerető családja.

- Nagyon remélem, hogy így lesz – bólintott Ginny és elmosolyodott. – Szerinted, mit csináljak ezzel a sok süteménnyel?

- Szerintem a legjobb, ha minden családtagnak küldesz egy csomaggal. Biztosan örülnének neki. Egyébként miért akartad tökéletesíteni a recepted? Már így is te készíted a legfinomabb csokis kekszet.

- Annyira jó lenne, ha én lennék a világ legjobb csokis sütijét sütő mamija. Ehhez pedig az kell, hogy tökélyre fejlesszem a receptemet – mondta végül Ginny. – Bár azt hittem egy kicsit túllőttem a célon.

- Hmm, ez isteni finom – jegyezte meg barátnője áhítattól fűtött hangon. – Nem baj, ha veszek még egyet?

- Persze, hogy nem – nevetett a vörös hajú boszorkány. – Egyébként nagyon jó, hogy el tudtál jönni. Mostanában Harry nagyon keveset van itthon.

- Szívesen jövök, ha tudok. Lassan levizsgázik az utolsó csoportom is, aztán január közepéig szabad vagyok. Aztán csak papírmunkám lesz csak és néhány apróság, amit meg kell csinálnom. Szóval van elég szabadidőm.

- Hiányzik az auror parancsnokság, ugye?

- Annak már vége – legyintett Hermione. – Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lenne a legjobb, de már nem akartam auror lenni, ezt inkább meghagyom Harrynek. Ő amúgy is sokkal jobb ebben, mint én.

- Mióta Ron is elment néha olyan elveszettnek tűnik.

- Tudom, hogy nagy változás ez neki, de meg fogja szokni. Az új csapattal sokkal sikeresebb lesz, mint velünk.

- Legalább nem veszekedtek miatta – bólintott Ginny, majd hozzátette. – Ron hazajön az ünnepekre.

- Tényleg? – kérdezte Hermione, majd zavarában még egy süteménybe beleharapott. Nem tudta, hogy miért kavarta fel ez, de mégis így történt. Fél éve nem voltak együtt; csúnya szakítás, veszekedés és ő még mindig nem lépett túl rajta.

- Igen és hozza még a barátnőjét is. Tudom, hogy ez nem esik jól neked, de gondoltam szeretnél tudni róla. Nem akarta, hogy a karácsonyi vacsora napján derüljön ki és sarokba szorítva érezd magad.

- Semmi baj, Ginny. Túl vagyok rajta, de azt hiszem még nem készültem fel arra, hogy találkozzak vele. Főleg nem így. Semmi kedvem egy új barátnőt vizslatni, sőt Ronnak sem jó, ha az exbarátnője ott ül az asztal másik felén. Ne nézz rám így! Én jól vagyok.

- Csak azt szeretném, ha boldog lennél.

- Jól vagyok. Semmi bajom és helyre jöttem. Már nem gondolok annyit Ronra és nem emésztem magam.

- Kiköltöztél a városból, egyedül egy kis házban laksz és azóta egyetlen pasival sem randiztál. Ezt nehéz úgy jellemezni, hogy túlléptél a bátyámon.

- Szánalmasnak tűnök?

- Nem, csak ne gubózz be annyira.

- Nem fogok, ne aggódj! Éppen egy randira igyekszem. A Reggeli Prófétában adtam fel egy hirdetést, hogy eladó az Abszolúton a lakásom, ő jelentkezett és párszor leveleztünk. Nem találkoztunk még, de ma belementem. Remélem, így már nem okozok neked csalódást.

- Ne butáskodj már! – legyintett Ginny. – Jó lenne, ha újra igazán mosolyognál és nem lennél egyedül.

- Megvagyok így is – bizonygatta Hermione. – Csak adok neki egy esélyt. Lehet, hogy egy pancser, de lehet ő az igazi. Nem tudom, majd meglátjuk.

- Már csak pár nap van karácsonyig. Megérdemled, hogy végre boldogság is legyen a fa alatt.

- Ennyire még ne haladjunk előre – figyelmeztette barátnője. Ginny csak mosolygott.

***

Ranulph Newson kidüllesztett mellkassal lépett be a Kísérleti Bűbájok osztályára, iszonyatosan el volt telve magától és még a szokásosnál is jobban irritálta viselkedésével a kollégáit. Hátrasimította fekete haját, aztán egy igencsak kaján mosoly kíséretében foglalt helyet kollégája mellett. Magas, hórihorgas

- Hello, Draco, mi az ábra! – köszönt kurtán, majd feltűnően elkezdett rakodni az asztalán. Draco felkapta a fejét és mérgesen a link kollégájára nézett. Micsoda egy barom, gondolta fáradtan, aztán folytatta az elemzést, amit a viszkető bűbájról kellett megírnia. – Nem is köszönsz!

- Hello, Ran! Éppen próbálnám befejezni a közös projektünket, amiben neked is segítened kellett volna, de nem tetted. Szóval hagyj békén, mert készen kell lennem vele holnaputánra.

- Ahogy látom, már a fele megvan. – Draco felhorkant. Az egész készen lesz két mondat múlva, de akart, hogy erről Ran tudjon, így legalább nem halmozza el a főnökük annyi munkával és akkor végre kísérletezhet. Az utóbbit sokkal jobban szerette, mint egész nap körmölni. Kortyolt egyet a kávéjából, ami már kezdett kihűlni.

- Meg sem kérdezed, miért vagyok ilyen vidám? – erőszakoskodott a férfi. Csak egy horkantás volt a válasz, de a kollégája letette egy pillanatra a pennát.

- Nem érdekel – válaszolt kurtán. Legszívesebben megütötte volna, de ez túlságosan egyszerű és elemi lett volna. Egy ekkora gyökérnek sokkalta kifinomultabb bosszút kell kitalálnia. Ran nem fért a bőrébe és tovább feszítette a húrt.

- Randim lesz. De soha nem találod ki, hogy kivel. – Úgy vigyorgott, mintha legalább nyert volna egy kiló sárkánypikkelyt, ami igencsak becses kincsnek számított varázsvilágban.

- Hidd el, nem túlságosan érdekel! – mondta unottan a férfi, majd betett egy aktát a fiókjába.

- A vicc kedvéért talán még is – erősködött tovább.

- Tudom, hogy addig nem hagysz békén. Kivel mész mégis? – Draco végül megadta magát, de egyszerűen legszívesebben belenyomta volna a kollégája fejét a hóba.

- Hermione Grangerrel – közölte diadalmas mosollyal. – Azzal a dögös barnával, aki Potterékkel együtt megmentette a varázsvilágot.

- Aha, értem. – Malfoy állkapcsa megfeszült. Rég nem látta Grangert, de már előre sajnálta, amiért az élet egy ilyen jellemtelen fickóval akarja összeboronálni. Elgondolkozva pörgette meg a pennáját az ujjai között.

- Most mi van? – kérdezte sértődötten Ran. Azt hittem Dracóból több reakciót vált majd ki ez az információ. Pedig nagyon is jól emlékezett, hogy kollégája igencsak ingerülté válik, ha szóba kerülnek egykori évfolyamtársai. – Nem is érdekel, hogy…

- Nem érdekel, sem te, sem a veled kapcsolatos bármilyen információ. Ran, most elmondom neked, amit már tudnod kellene egy ideje: Nem körülötted forog a világ. Mi lenne, ha inkább folytatnád a munkát? Még ebben a században szeretném befejezni. – Ran csak megforgatta a szemét és mélyes sóhajtott.

- Miért vagy ilyen? Nem mindennap jön össze az ember egy háborús hőssel. – Draco megvetően felhorkant. – Iszonyatosan jó lába van annak a nőnek. Alig várom, hogy közelebbről megismerhessem.

- Ha Grangernek van elég esze, akkor inkább lekoptat téged. – Ran gyilkos szemekkel nézett rá és legszívesebben pálcát rántott volna.

- Szerintem csak irigykedsz. Csak, hogy tudd, Granger velem fog hazajönni és az én ágyamban fog majd holnap reggel ébredni. – A varázsló felkapta a fejét és elöntötte a düh. Mégis létezik rajta kívül olyan ember, aki önteltebb, fennhéjázóbb és gőgösebb… A vágy, hogy meghiúsítsa ennek a pondrónak a randiját egyszerűen édes bosszúnak tűnt.

- Mondd csak, Ran! Mi lenne, ha kipróbálnák azt az átkot, amiről jelentést kellett volna írnod.

- Jól van – vonta meg a vállát a férfi. Draco elégedetten dőlt hátra a székében és már előre örült a feladatnak.


2. fejezet
Vakrandi


Karácsonyi dallamok halkan, fölbemászóan töltötték be a helyiséget. Mindenfelé már készültek az ünnepre. Hermione mindig is szerette a Foltozott Üst kellemes környezetét. A nyüzsgés, a vibráló mágia és a felettébb különös figurák gyülekezőhelye volt. Alig pár nap volt már szentestéig, így a forgalom is óriási volt. Az éneklő adventi koszorúk, girlandok, füzérek még különlegessé tették az Abszol útra vezető út első állomását. Fahéjas sütemény édes illata érződött.


Most azonban saját szerencsétlensége teljesen elvette a kedvét a nézelődéstől. Megint egy újabb magányos ünnep elé néz… Legalábbis így tűnt. A sötétkék szűk ruha, melyet csipkebetét tett még rafináltabbá, kezdett egyre kényelmetlenebb lenni vagy talán a helyzet volt kellemetlen? Ezt nem tudta volna biztosan megmondani. Ranulph nem volt sehol sem, akivel egy randija lett volna. Talán meglátta és elment inkább? Iszonyatosan kínos volt a szituáció… Magában füstölögve elhúzta a száját, majd kért egy jó nagy pohár teát és egy csokis süteményt, amivel végleg lemondott a találkozóról.


Mikor kinyílt az ajtó hűvös, csípős szélroham áramlott be rajta. Hermione egy pillanatra az ajtó felé nézett, még mindig reménykedve. Nagyot nyögött, amikor meglátta kit is fújt erre a csalafinta északi szél. Draco Malfoy gondterhelten pásztázta végig a helyiséget szabad hely után kutatva. Levette a sálját, majd tovább figyelte a vendégektől nyüzsgő fogadót. Ráadásul hamarosan karácsony, ilyenkor mindig tele van – korholta magát, miközben kikerült egy csomagokkal megrakodott boszorkányt, bár még így is súrolta a kedvenc kabátját az egyik doboz sarka. A nő még csak észre sem vette az apró balesetet, hanem a vidáman kiabáló kisfia után szaladt.


Draco megigazította a kabátot, aztán megpillantotta őt, azt a nőt, akit ma a legkevésbé sem akart látni, de amikor meglátta a formás, fekete magas sarkúba bújtatott kecses lábakat valahogy nem bírt ellenállni a kísértésnek és minden ellenérzése eltűnt. Grangernek az elmúlt évek csak jó tettek a szépség terén, s most valóban úgy tűnt, hogy kitett magáért. Ranulph egy vadbarom, amiért rábízta ezt a feladatot. Bár nem volt más választása – vigyorgott a férfi. Rannek sürgős vakarózni valója volt és bagoly helyett személyesebb üzenetet akart küldeni Hermionénak. Hogy bízhat meg valaki egy mardekárosban, aki meg átverte? Nem hiába volt egy agyatlan hugrabugos – gondolta Draco, aztán találkozott a tekintetük. Hermione gyorsan másfelé nézett és eltűrt egy nem létező kósza tincset a füle mögé, de aztán újra ránézett. A mogyoróbarna tekintet már most megvillant, amikor meglátta őt és ez Dracónak meglehetősen tetszett.


Egyszerűen nem bírta mosolygás nélkül, ami egyébként valójában gonoszabb vigyorra hasonlított. Amikor Hermione idegesen feszengeni kezdett egyenesen ujjongott a lelkének piszkálódásra vágyó része. A szemkontaktus már az első perctől kezdve fenntartotta. Végül, amikor már csak pár lépés volt hátra, Hermione félrekapta a tekintetét, majd idegesen kocogtatni kezdte a bögrét. Draco a lehető legtermészetesebben ült le a nővel szemközti üres székre.

- Csak nem randid lesz, Granger? – jegyezte meg vigyorogva és intett a pincérnek. – Máskülönben nem csípted volna ki magad így.

A magas sarkú cipő fájdalmasan koppant a fapadlón és Hermionénak nagyon nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne rúgja bokán a férfit. Annyira kísértette ez a gondolat, hogy percekig semmi másra nem tudott gondolni.
- Miért nem mész inkább tovább és hagysz engem békén? – tudakolta mérgesen, majd megpróbálta eltűrni az egyik tincset, amit a lazán felkötött kontyából szabadult ki. A viharszürke tekintet csillogóan követte minden egyes mozdulatát. – Ott egyébként még van hely.

- Nem ülök banyák mellé – jelentette ki határozottan. Kibújt a kabátjából és rendelt magának egy kávét. – Itt egyébként is jobb. Remélem, nem zavar, ha ide ülök. Innen csodálatos a kilátás.

- De igen is zavarna, mivel várok valakit – jött a csípős válasz. – Szóval, ha megtennéd, hogy elmész, azzal mindkettőnket megkíméled egy kínos beszélgetéstől.

- Csak addig maradok itt, míg a barátod meg nem jön – jelentette ki vigyorogva. – Nem jelenthet gondot addig elcsevegni velem. Régen láttuk egymást.

- Nem vagyok kíváncsi rád és nincs szükségem a társaságodra sem. Szóval, ha megtennéd, hogy másik asztalhoz ülsz, nagyon hálás lennék. – Ennél pontosabban meg sem fogalmazhatta volna a kérését.

- Tyűha, már mennyi az idő? Sokat késik, nem gondolod? – válaszolta Draco egyszerűen és feltűnően az óráját bámulta. Hermione arca piros lett a méregtől és a szégyentől. Malfoy remekül időzített ma, ezt meg kellett hagyni. Még maradt valamicske a büszkeségéből, amit a férfi perceken belül teljesen szét fog zúzni.

- Miért akarsz az őrületbe kergetni? Még csak hozzád sem szóltam az elmúlt öt év alatt. Folytassuk ezt a szép hagyományt – javasolta kimérten és önkéntelenül kihúzta magát.

- Miért hoztál egy könyvet erre a randira? – mutatott a bűbájtannal foglalkozó kötetre Draco. Hermione most már teljesen elvörösödött, de továbbra is álltak a szürke tekintet fürkésző pillantását.

- Csak nálam maradt – vonta meg a vállát, mintha valóban így lenne. – Sietnem kellett és… De minek magyarázkodom neked? Téged ez úgysem érdekel.

Draco átnyúlt Hermione térfelére és maga felé fordította a könyvet. Nem okozott különösebb meglepetést, hogy egykori iskolatársa érdeklődése mit sem változott az évek során.
- Ezt én is olvastam, nagyon jó és érdekes könyv – mondta végül. – Talán a legjobb műve Taurus Hexnek.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú könyveket képes vagy kiolvasni – jegyezte meg Hermione epésen.

- Ha hangosan olvasom, akkor sokkal könnyebben felfogom. – Hermione ajka megrándult a nyilvánvaló önirónia hallatán. A varázsló biztos volt benne, hogy hamarosan meg fogja törni a jeget.

- Legalább a javadra válik – mondta végül a boszorkány és belekortyolt teába.
- Sok meglepetés érne, ha megismernél.

- Ha jobban megismernélek, akkor rájönnék, hogy az agyad helyén galleonok, a szíved helyén pedig egy hatalmas, fekete lyuk tátong, nem is beszélve a gonosz lelkedről.

- Igazán tehetséges vagy te is a gonosz megjegyzésekkel. Komolyan mondom, Granger, az elmúlt öt év csak jó tett neked. Bár alábbhagyhatnál a cinikusságodból, így soha nem lesz olyan férfi, akit behálózhatnál. Hallottad már azt a mondást, hogy több doxit fogsz édesgyökér sziruppal, mint méreggel?

- Miért nem mész el inkább? – kérte reményvesztettel. Eközben a Foltozott Üst ajtaja kinyílt, Hermione önkéntelenül is odanézett, de csak egy vén boszorkány lépett be rajta. A csalódottsága egyre nagyobb méreteket kezdett ölteni. Hermione sóhajtva nézett vissza a vele szemben ülő Dracóra.

- Szóval ő sem a nagy Ő – mondta színtelen hangon a férfi. – Kíváncsi lennék, hogy kire vársz.

- Biztos vagyok benne, hogy sokkal kedvesebb, mulatságosabb és sokkal normálisabb, mint te vagy. – A varázsló alig bírta ki, hogy fel ne horkantson. Egyértelmű volt a nő reakciója és Draco rettenetesen sajnálta emiatt. Hiába így az ünnepek felé ő is kezdett egyre empatikusabban viselkedni a griffendélesekkel. Ugyanakkor nagyon jól ismerte ezt a magányt, amit a boszorkány kimondatlanul is közölt.

- De ő nincs itt – mondta végül tárgyilagosan. Hermione szóra nyitotta a száját, de csak nagy sokára tudott válaszolni.

- Biztos oka van rá, hogy nincs itt.

- Szóval ilyen könnyedén megbocsátasz neki, pedig még egyszer sem láttad.

- Honnan veszed, hogy egyszer sem láttam?

- Vele dolgozom. Elkapta valamiféle betegség és engem küldött, hogy mondjam meg.

- Nagyszerű, már mindent tudok, szóval már nincs értelme, hogy maradj – emelte fel a hangját a kelleténél is jobban. – Megkímélhettél volna ettől a bájcsevejtől, ha már az elején elmondod.

- Ugyan, Granger, sajnálsz tőlem egy kis szórakozást? – kérdezte egy mosoly keretében. – Imádom, amikor bosszantod magad miattam. Ran miatt pedig ne fájjon a fejed.

- Akkor most örülhet a lelked – válaszolta kimérten és belekortyolt a teába.

- Ne legyél ilyen! Lazíts egy kicsit! Élvezd a kellemes időtöltést velem – nevetett Draco a még mindig ellenségesen villogó szemű nővel.

- Kicsit sokat képzelsz magadról – húzta fel az orrát mérgesen. – Miért jöttél el egyáltalán? Kihaltak a baglyok?

- Ran aggódott, hogy azt gondolod, felültetett téged, de ez nem így van. Halaszthatatlan vakarózni valója támadt, így nem lehet most itt – közölte nemes egyszerűséggel, és ha lehet még gonoszabbul vigyorgott. Ugyan Draco nem Hermione randiját akarta tönkretenni, hanem Ranulph Newson töretlen lelkesedését akarta letörni, mégis most kicsit bűntudata volt. Hermionét tudtán kívül mentette meg egy kínos szituációtól, de nem akarta még jobban lerontani a boszorkány kedvét, másrészt nem is biztos, hogy hinne neki. Amikor megátkozta Rant, már hetek óta megtalálta az ellenbűbájt, de nem szólt a férfinak. – Nem reagált túlságosan jól a viszkető bűbájra és kelései lettek tőle. Képzelheted milyen kellemetlen helyeken.

- Ezt nem értem.

- Kínos, de az én kezem is benne van – vallotta be végül. Hermione csak összevonta a szemöldökét és értetlenül nézett rá. – Tudod, hogy nem szégyellem magam emiatt. De tényleg sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak.

- Megátkoztad a randi partneremet? – csattant fel a boszorkány mérgesen.

- Az időzítést nem mostanra terveztem, hanem akkora, amikor már itt van veled. Kicsit túllőttem a célon. Hiába, a te herceged és igazi troll…

- Nem igazán vicces.

- Pedig hidd el a Kísérleti Bűbáj Elemző Osztály összes dolgozója iszonyatosan jól szórakozott. Még Ranulph is, persze amíg nem kezdett el ott viszketni – tette hozzá vigyorogva. – Eddig senki sem akarta kipróbálni a módosított bűbájt. Bár az ellenbűbájt nem mondtam meg neki, így még pár napig vakarózni fog.

- Nagyon örülök ennek. Szóval akkor hazamehetek – morogta mérgesen, aztán felvette a kabátját. – Remélem, hogy jól fogsz szórakozni, Malfoy.

- Tényleg sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakadsz.

- Örülnöm kellene talán? Most lett volna az első… Nem fogok neked magyarázkodni. – Felállt a székből és igyekezett minél előbb magára rángatni a kabátját és eltűnni innen.

- Ran nem akkora nagy szám. A humora csapnivaló, a kedvességével vannak gondok és leginkább a nők ágyba csalogatásához van csak tehetsége. Nem vesztettél vele semmit sem – bíztatta Gragnert tovább Draco, de mintha csak a falnak beszélt volna.

- Hála neked ezt soha nem fogom megtudni. Egyébként sem hiszek neked. – Két sarlót csapott az asztalra és visszatolta a széket a helyére. Haragudott, maga sem értette miért húzta fel magát ezen. Hiszen nem várt semmit sem ettől a vakranditól, sőt el sem akart jönni. A csalódás még is fojtogatta a torkát, amikor kilépett a decemberi csípős szélbe.
Már éppen indult volna tovább, amikor valaki megragadta a karját. Erős, határozott szorítás volt ez és megborzongott tőle. Megfordult és Draco Malfoy-jal találta magát szembe. A viharszürke szemek különös tekintettel méregették őt.

- Gyere velem! – kérte a mély bariton. Tejfölszőke haját a szél összeborzolta, de még így is jól nézett ki.

- Miért mennék? Már tönkretetted az estémet, szóval nem kell tovább erőlködnöd. – A szorítás gyengült és kezdett kellemessé válni. A férfi valamiért most teljesen megkergült.

- Egy kicsit jóvá akarom tenni, ha már ennyire kicsípted magad egy balfácán miatt – jegyezte meg végül Draco és kedvesen elmosolyodott. – Vagyok olyan jó társaság, mint ő.

- Mióta érdekellek, Malfoy?

- Nem vagyok barom, ha erre vonatkozott a kérdésed. Csak nem bírom a bűntudatot. Gyere és meglátod, hogy jól fogunk szórakozni.

- Randizzak veled? – nézett rá elképedve és összevonta a szemöldökét.

- Nem feltétlen. Vacsorázz velem vagy sétáljunk, mihez lenne kedved? Nem kell, hogy randi legyen. De ajánlom, hogy ne kéresd magad.

- Ez egy kicsit hirtelen jött. – A boszorkány összehúzta a kabátját és mindketten fázósan tétován álltak kint a hidegben.

- Nem veszíthetsz semmit sem – tárta szét a karját Draco. – Ha rossz lesz, akkor nem fogsz csalódni bennem. Pontosan az lesz, amire számítasz.

- Eszemben sincs sehova sem menni veled – kötötte az ebet a karóhoz a nő és tüntetőleg felhúzta az orrát. – Őrültség lenne mindkettőnk részéről.

- Nem gondoltam, hogy ennyire gyáva vagy. Még hogy a Griffendélbe csupa bártor és vakmerő ember kerül…

- Igen is bátor vagyok! – jelentette ki határozottan, bár maga sem hitt ebben igazán.

- Mégsem mersz eljönni velem. Félsz tőlem? – Ez a kérdés alapjaiban megrengette Hermione önbizalmát. Mit is válaszolhatna rá?

- Nem félek és el merek menni veled – közölte kimérten. Draco könnyedén megtalált a gyenge pontját. – Csak túlságosan túlbecsülöd a társaságod értékét. Eszemben sincs veled menni.

- Mindenkivel ilyen goromba szoktál lenni? – kérdezte a férfi elgondolkozva. – És igen is félsz szerintem félsz. Már megértem miért nem került Weasley horogra, ugyanolyan száraz kóró vagy mint, amilyen régen.

- Tudom, hogy mire akarsz kilyukadni. Azért próbálsz felhúzni, hogy a végén beleegyezzek.

- Megint tévedsz. A tömény rosszindulat beszél belőlem – vonta meg a vállát Draco. – Akkor sem hiszem, hogy képes voltál valaha is szórakozni.

- Ez is egy igencsak téves feltételezés. Tudom, hogyan kell lazának lenni. – Jelen pillanatban is görcsösen fonta össze a karjait maga körül. Nem tűnt cseppet sem lazának.

- Na, azt tényleg elhiszem, hogy ezt a tükör előtt minden reggel elismétled magadnak – nevette el magát Draco.

- Minden nőt sértegetsz, akivel randizni akarsz? – kérdezte durcásan. A varázsló sejtelmesen elmosolyodott.

- Nem, Granger, veled nem randizni akarok. – A hangja annyira mély volt és rekedtes, hogy Hermione azonnal megborzongott. Vagy csak a hideg szél tette ezt? Inkább nem gondolt erre.

- Persze, ezt már tisztáztuk – bólintott elpirulva. Még szorosabbra húzta össze magát a kabátját.

- Mi lenne, ha mégis elmennénk valahova?

- Lehet megörültem, de jó rendben. Legyen.

- Add a kezed! – Azzal hoppanáltak a Foltozott Üst bejáratától.

3. fejezet
Tükörlabirintus

Először az arcába csapó jeges szelet érezte. Hermione úgy érezte örültséget követ el, de valami apró belső hang megszólalt benne, ami mindig olyasmire bíztatta, ami kívül esett a komfortzónáján. Amikor megfogta a férfi kezét jóleső bizsergés futott rajta végig. Izgalmat ígért a viharszürke szempár és valami olyasmit, ami végre valamit felrázott benne.

Tudta, rosszabbul nem is dönthetett volna, mégis eléggé felbosszantotta, hogy lépjen és belemenjen a játékba. Draco mesterien hoppanált vele egy ismeretlen környékre. Gondolatban kiváló minősítésre osztályozta a varázsló képességeit. A szél belekapott a kabátjukba és a Hermione kontyát is megtépázta, amiből most már egyre másra szabadultak el a rakoncátlan, göndör tincsek. Egy kihalt sikátorba hoppanáltak, meglehetősen szűk helyen. A boszorkány némiképp hozzápréselődött a varázslóhoz és meglepetten rebbentek szét.


A félhomályban a fények sokkal szebbnek néztek ki, zenét, ricsajt, nevetést hallott nem is olyan messziről. Karácsonyi díszítés sem maradhatott el, ami még inkább meghittebbé tette a hangulatot.

- Hol vagyunk? – kérdezte Hermione. – Még soha nem jártam erre.

- Én sem túl gyakran – vallotta be a férfi. – De most végre megteszem, amit már jó ideje meg akartok tenni.

- Akkor miért hoztál ide? – ráncolta össze a szemöldökét a nő. Draco csak mosolygott. – Ez amolyan magányos dolog, mármint megtenni valamit, amire régóta készülsz.

- Majd meglátod. Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen egy ilyen hely – mondta a férfi, majd megfogta a nő kezét és maga után húzta. – Igyekezz, Granger!

- Jól van, jól van – morgolódott a boszorkány, de nem engedte el a kezét. A hideg ellenére felmelegítette elgémberedett ujjait. Semmi másra nem tudott gondolni csak Draco érintésére. A férfi úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, vigyorogva húzta maga után kifelé a sikátorból.

- Ne siess annyira! Ki fogom törni a nyakam.

- Még mindig nincs benned kalandvágy. Jesszusom és ti mentettétek meg a varázsvilágot. Egy háborús hőstől többet várna el az ember – nevetett fel Draco.

- Ha rajtad is ez a cipő lenne, megnézném, mennyire van kalandvágyó – morogta végül elcsigázottan, de igyekezett felvenni a ritmust.

- Megátkozzam? Nagyon sok bűbájt tudok – ajánlotta fel előzékenyen.

- Nem teszem tönkre, még csak most vettem – magyarázta a boszorkány. – Mindegy ne törődj vele!

- Ranulph biztosan értékelte volna – horkant fel a férfi. De vajon ő értékelte volna? Botorság lett volna bármi ilyesmire gondolnia. – Megérkeztünk.

- Egy vidámpark? – nézett rá Hermione és összevonta szemöldökét.

- Ha így hívják – vette tudomásul csak úgy mellesleg.

- De ez egy hely tele muglikkal – nézett rá kérdően Hermione, egyszerűen nem értette Malfoy viselkedését. – Tudod egyáltalán hova hoztál?

- Persze, nagyon sokszor el akartam már jönni ide vagy ilyen helyre, de soha nem volt rá lehetőségem. Aranyévű családban ilyesmit nem szokás engedni – vonta meg a vállát. – Hiába könyörögtem gyerekkoromban… Mindegy.

- Miért pont most? Ráadásul iszonyatosan hideg van ehhez. – Draco nem viselte jól a nyafogást, de igyekezett úgy megmagyarázni ezt neki, hogy közben ne tekintse egy hisztiző kislánynak.

- Nézd, általában boszorkányokkal randizom, akik legtöbb esetben nem ismerik a mugli világot vagy nincs alkalmunk elmenni egy ilyen helyre. Szóval most átadnom az irányítást neked. Ennél jobban nem tudom kifejezni, hogy mennyire sajnálom, hogy tönkretettem az estédet.

- Jól van – bólintott Hermione és végre elmosolyodott. Megragadta Draco kezét, aztán elindultak befelé. Megvették a jegyeket és kezdődhetett a móka. A szürkület csak kedvezett a hangulatnak. Kézen fogva álltak egymás mellett és szinte egyszerre vettek egy mély levegőt.

- Na, mire várunk? – kérdezte Draco, drámaian felemelte a karját. – Ugye még mindig félsz?

- Nem félek. Mihez lenne kedved?

- Mondjuk ahhoz – mutatott a hullámvasút felé. Hermione már szóra nyitotta volna a száját, hogy nem igazán rajong túlzottan a száguldásért. A nyaktörő sebességgel száguldó lélekvesztőhöz, ami háromszázhatvan fokos fordulatot tesz; nem igazán az a fajta szórakozás, mit szeretett. Mégsem vallotta ezt be.

- Rendben van.

- Olyasmi, mint a Gringottsban – mondta Draco a lehető legnagyobb lazasággal. – Gyere, menjünk!

Hermionénak mosolyognia kellett, a hideg ellenére a szívét körbeölelő jég olvadni kezdett és a feszültség egyszeriben múlni látszott. Míg utat vágtak maguknak a tömegben egyre Dracóra pillantott, aki pontosan úgy viselkedett, mint egy nagy gyerek. A tekintete ide-oda cikázott és minden információt, képet magában szippantott, akár egy szivacs. Most már biztos volt benne, hogy mindketten meglehetősen őrültek. Amikor a hullámvasúthoz értek, Draco szinte rohanva haladt keresztül a forgókapun, ügyesen megelőzve egy négygyerekes családot. Hermione egy pillanatra megtorpant és hátramaradt.

- Gyerünk, Granger! – kiáltotta hátrafordulva, amikor észrevette, hogy a nő nincs már mellette. – Mi az? Csak nem beijedtél?

- Hova gondolsz? Soha nem félek semmitől.

- Akkor siess, mert lemaradunk róla! – Hermione az ajkába harapott, aztán követette Dracót. Megcsóválta a fejét és közbenézett maguk körül. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy ennyi ember sorban áll egy ilyen kínzásért és már ráadásul élvezi is – zsörtölődött magában, miközben követte Dracót, aki ösvényt vágott maguknak a tömegben. Gringottsba sem fordult meg sokszor, mivel mindig kirázta a hideg ettől az utazási formától… Nem lett volna szabad tolakodni, de a férfi ezzel nem törődött, még pár bűbájt be is vetett annak érdekében, hogy a sor elejére kerüljön.

- Hát nem nagyszerű, hogy nem kell sorban állni? – közölte boldogan Draco, amikor Hermione mellé ért.

- Na persze. Csaltál egy kicsit nem?

- Ne rontsd el a hangulatomat! – figyelmeztette a férfi. – Ha jó lesz, akkor annyiszor megyünk rajta akárhányszor csak akarunk.

- Nekem elég lesz, ha egyszer túlélem – sóhajtott Hermione nehezen és magában Merlinhez fohászkodott, hogy túlélje ezt a hamarosan estébe nyúló délutánt. Mégis volt ebben az egészben valami izgalmas, aminek nem tudott ellenállni. Maga sem értette miért, de a mindennapok nyűgjeit kisöpörte a fejéből ez az érzés.

- Szóval nem rajongsz az ilyesmiért – jegyezte meg Draco, megtörve a csendet.

- Nem éppen egy szokványos pénteki program.

- Élvezni fogod. Majd meglátod. – Ideje sem volt válaszolni, mivel a hullámvasút kocsija megérkezett és eljött az ideje a beállásra. Draco nem engedte Hermionénak, hogy középen foglaljanak helyet, hanem előre masírozott az első üléshez, mintha csak előre megtervezte volna hogyan akar vele a lehető legjobban kiszúrni.

A hatalmas fémhám leereszkedett. Hermione azon gondolkodott, hogy ezt vajon egyedül csak a biztonság miatt teszik-e fel vagy ezzel akadályozzák meg, hogy akik meggondolják magukat nehogy elszökhessenek. Másrészről, ha a biztonság miatt van, akkor biztosan olyan sebességgel száguldanak majd, hogy akár ki is eshetnek. Miért tűnt ez félelmetesebbnek Gringottsnál? Talán azért mert Malfoy itt volt vele?

Azonban ideje sem volt gondolkodni, egy hirtelen rántással a kocsi elindult. Hermione görcsösen a korlátba kapaszkodott és szorosan behunyta a szemét. A gyorsulásnak köszönhetően úgy érezte a gyomra feltódul a torkába a szívével együtt és olyan erősen lüktet, mint még soha.

Az adrenalin iszonyatos sebességgel áramlott a vérében. S semmi mást nem érzett csak a végtelen sebezhetőséget. De ezt már csak a hatvanméteres zuhanás tetézte egy köddel teli alagútba. Felsikított és ösztönösen megragadta Draco kezét, aki szintén vele ordított. Aztán következett egy gyomforgató hurok, félelmetes sebességre gyorsulás és egy újabb zuhanás. Hermione érezte, ahogy a jeges szél az arcába csap. Szorosan zárta össze a szemét. A zuhanás végén megtépázott idegekkel egy újabb meglepetés várta. A lejtő alján egy iszonyatos kanyar jött, s olybá tűnt, mintha a fejüket is beverhették volna az szűk alagútba.

Draco vigyorogva figyelte a lány reakcióját, miközben ő megkönnyebbülten széttárta a kezét, miután kiértek az alagútból. Több kisebb emelkedő és lejtő következett, azonban a sebességből semmit sem vesztettek. Aztán a legmagasabb lejtőn után jött a katarzis. A férfi újra megfogta Hermione kezét. Végül lezúdultak a mélybe. Szédítő élmény volt.

Amikor a szerelvény csikorogva megállt és lefékezett az állomáson Draco elengedte a lányt, aki még mindig görcsösen szorította a korlátot és igyekezett normálisan lélegezni. Végül a férfinak kellett kiszednie a kocsiból, hogy a következő őrült csapat elfoglalhassa a helyét. Hermione haja teljesen zilált volt, térde pedig még mindig remegett az élménytől. Mikor végre felfogta, hogy szilárd talajt érez a lába alatt végre megnyugodott. Kisöpörte egyik kezével a szemébe lógó göndör hajtincseket, aztán jelezte Dracónak, hogy elengedheti. Hatalmasat sóhajtott.

- Még egy kör?

- Szó sem lehet róla – ellenkezett a boszorkány remegő hanggal.

- Ennyire azért nem volt rossz – mondta Draco. – Persze azért Gringottshoz képest ez semmiség, de élveztem

- Könnyen beszélsz, neked nincsen tériszonyod. Seprűn lovagolsz és elég bolond vagy ahhoz, hogy felülj ilyesmire.

- Jól van, jól van, látom, hogy a griffendéles bátorságról még le kell fújnunk a port. Keressünk valami nyugodtabb helyet, amitől nem tör ki a frászt – ajánlotta előzékeyen.

- Ez egészen jó ötlet – nyugtázta Hermione, de még mindig a szívére kellett szorítani a kezét.

- Mi lenne, ha belém karolnál? Persze csak azért, mert még elég bizonytalanul állsz a lábadon. – Hermione bizalmatlanul nézett rá, de aztán legyőzte a kétségeit.

- Jól van.

- Oh, nem is gondoltam, hogy ennyire kezes bárány leszel, ha felültetnek a hullámvasútra – kuncogott Draco mély baritonján.

- Megtépázta az idegeimet. Egyébként meg hagyd abba az ugratást! – elemelte fel a hangját Hermione. Megengedte magának azt, hogy a fejét Draco vállára tegye és úgy menjenek tovább. A tömeg egyre ritkulni kezdett körülöttük, s lassan elkezdett esni a hó. A fények, a hó és a hideg olyan varázslatos állapotba juttatták mindkettőjüket, amire nem is gondoltak. Draco megragadta Hermione kezét, ráadásul már nem is először és a nő hagyta magát vezetni.

- Megtaláltam a neked valót. Ez egyáltalán nem félelmetes. – Mutatott a kis alagútra, ami előtt kis csónakok várakoztak.

- Most komolyan Szerelmesek Alagútja? Nem vagyunk ehhez túl öregek?

- Senki sem fogja megtudni, ha hozzám bújsz a sötétben – vigyorgott Draco. – Még egy csók is belefér, ha megígéred, hogy nem harapsz meg.

- Oh, Merlin.

- Mi a baj? Most csak mi lennénk ott… Senki sincs itt. – Hermione az ajkába harapott.

- Persze, mert mindenki elmúlt már nyolc éves és nem érdeklik az efféle játékok.

De Draco nem tágított, mindketten beszálltak a kis csónakba. Az alagútban fények és apró életképek tűntek fel, melyek különböző országokat elevenítettek fel, és tele voltak giccses szerelemre vonatkozó utalásokkal. Valami felismerhetetlen andalító zene szólt a hangszórókból, de ennek ellenére meghitté varázsolta az alagutat.

- Ez igazán bájos – mondta Hermione. – Mintha valamilyen giccses szerelmespár barlangja lenne.

- Akarod, hogy átöleljelek és kifulladásig csókoljalak? – ajánlott fel vigyorogva Draco, mivel sejtette a nő válaszát.

- Uhh, akkor inkább menjünk még egy kört a hullámvasúton – válaszolta viszolyogva és a biztonság kedvéért még meg is rázkódott a tetetett undora kíséretében.

- Ranulphnak tartogatod magad?

- Felejtsük már el! Nem is akartam vele találkozni – vallotta be végül, majd szembefordult Dracóval. – Semmi kedvem nem volt hozzá igazság szerint. De a barátaim szerint az univerzumnak esélyt kell adni.

- Nekem sem volt kedvem eljönni, de mivel rólad volt szó…

- Mi van? Szóval miattam jöttél el, és nem azért mert rád sózták ezt a feladatot? – kérdezte a boszorkány és furcsán méregette Dracót.

- Magam miatt vagyok itt – szólalt meg végül. – Csak azért, hogy tisztázzuk a dolgot. De ne sértődj meg, kérlek!
- Bóknak vettem és megnyugodtam, hogy nem vagy valami szatír vagy pszichopata. Manapság mi nők tudunk örülni az ilyesminek.

- És mi történt Weasleyvel? Ha jól számolom, már egy tucat kölykötök kellene, hogy legyen és legalább száz kilót kellene nyomnod. – Hermione ellenállt a kísértésnek, hogy kilökje Malfoyt a csónakból.

- Szóval a régi csontvázakra vagy kíváncsi a szekrényemből? – vonta fel a szemöldökét. – Azért nem vagyunk olyan viszonyban, hogy kitárulkozzak neked.

- Isten ments, hogy levedd a ruhádat! Nem akarok szívrohamot kapni – nevetett a varázsló ravaszul. – Nem akarok egy ilyen helyen kinyúlni.

- Fele annyira sem vagy humoros, mint amilyennek gondolod magad – sóhajtott Hermione nehezen.

- Gondolj bele, van egyáltalán valaki a közös ismerőseink közül, akik elhiszik azt, hogy mi együtt töltöttünk egy délután egy majdnem randin?

- Ebben valami. Egyébként sem hinne neked senki sem, azt hinnék, rosszindulatból terjesztesz rólam pletykákat – mondta mosolyogva a boszorkány.

- Erre azért nem vennék mérget, de nyugodtan beszélhetsz. A titkaid biztonságban lesznek nálam – vigyorodott el cinkosan Draco.

- A titkaim, mi? Olyan hülye nem vagyok, hogy mindent elmondjak magamról neked. Egyébként Ronnal soha nem működött. Pansy és te?

- Ezer éves történet. Semmi sem volt. Hisztis nőszemély és soha sem érdekelt.

- Azért azóta jó néhány boszorkány szívét összetörted.

- Figyelmesen követed a pályafutásom?

- Mindennap az összetört szíveken keresztül vezet az út a Minisztériumba – közölte Hermione teátrálisan. – A nők elég sok mindent megbeszélnek egymás között.

- Akarok erről tudni?

- Nem hiszem és nem is szívesen beszélnék róla. Én csak hallgatok, ők mesélnek, de ennyi. Én nem terjesztek rólad semmit sem. Megnyugodhatsz, ez az egész a mi kis titkunk marad – mosolyodott el a boszorkány.

- Ez igazán megnyugtató. Legalább még senki sem tudja a Minisztériumban, hogy egyszer fehér görény voltam.

- Nos, azt nem mondtam, hogy Harry és Ron semmit sem mesélt rólad a kollégáinak – nevette el magát Hermione. – De ki foglalkozik egy ezer éves történettel?

- Csak Ranulphnak ne mondd el! – figyelmeztette Draco. – Ritka vadbarom a fiú, még jogosulatlan előnyhöz jutna, és új meg kellene tanítanom vakarózni.

- Ezt most komolyan kérdezem: Tényleg ilyen vagy csak te nem kedveled? – kérdezte a nő érdeklődve.

- Nem illenétek össze, ha erre gondolsz. Neki mások az elvárásai, te túlságosan is komoly lennél neki és nem tudna értékelni téged. Egyébként meg tényleg egy barom. Ki az a hülye, aki hagyja, hogy megátkozzák egy kísérleti bűbájjal, mielőtt meggyőződne róla, hogy van-e ellenátok?

- Éreztem, hogy pocsék randim lesz – sóhajtott Hermione. – Soha többé nem megyek bele még egy ilyenbe. Egyszerűen hihetetlen. Az összes barát, aki elvileg szeret, azt hiszi, ha ő boldog és megtalálta a párját, képes megtalálni mindenkinek a hozzáillő párt. Egyébként hogy értetted azt, hogy magad miatt jöttél el a „randinkra”?

- Ez egyfajta teszt volt. Ha képesek vagyunk elviselni egymást, akkor valószínűleg sikerült megváltoznom vagy megváltoznunk. Eddig még nem ugrottál a torkomnak és én sem vágtam sértéseket a fejedhez.

- Egyikünk sem gyerek már. A múltat pedig jobb nem bolygatni.

- Nem is szeretném felemlegetni. Csak elrontanánk vele ezt a szép napot.

- Azért még annyira nem szép. Az előbbi hullámvasutazás nem volt éppen a kedvenc pénteki programjaim között – méltatlankodott.

- Látod, ez viszont egyáltalán nem félelmetes – mondta diadalmas mosollyal, majd a hatás kedvéért megmozgatta a csónakot. Nem bírta ki nevetés nélkül, amikor meglátta a boszorka arcát.

- Ha nyugton maradnál, és nem himbálnád a csónakot, akkor talán nyugodt is lennék – szólalt meg végül. Malfoy biztosan megőrült, ha ezt viccesnek találja.

- Ugyan már, Granger! Hol van belőled a kalandvágy – nevetett Draco, majd felállt és a csónak orrához lépett. – Nincs itt semmiféle veszély.

És ezt pont akkor jelentette ki, amikor egy híd alatt haladtak végig. Draco nem figyelt és már csak a tompa koppanás hallották. Hermione a szája elé kapta a kezét, de pont időben talált fogáspontot, amikor a csónak megbillent és Draco oldalt beledőlt a vízbe.

- Malfoy! – kiabálta Hermione, amikor látta, hogy nem bukkant fel a férfi feje. – Hol a francban vagy? Lumos!
Kiugrott a csónakból és az alig egy méteres vízben megpróbált visszamenni ahhoz a ponthoz ahol a férfi a beleesett.

- Draco! – kiáltott még egyszer. Furcsa volt a keresztnevén emlegetni a férfit, de jelen pillanatban cseppet sem volt nyugodt idegállapotban. A varázsló éppen ezt a pillanatot választotta, hogy előbukkanjon a vízből és egy vízsugarat köpjön, mintha valamiféle szökőkút lenne.

- Azt hittem beverted a fejed és eszméletlenül fekszel a víz alján – fedte kicsit hisztérikusan. – Mégis mi a fene ütött beléd?

Draco csak a fejét ázta, aztán hátrasimította haját és odagázolt Hermionéhoz, aki haragos tekintettel nézett rá.

- Mi történt veled? – kérdezte a nő. – A frászt hoztad rám, amikor nem láttalak sehol sem. A csónak tovább ment és…

- Nyugalom, nem történt semmi csak beleakadt a kabátom valamibe és jött a következő csónak, nem akartam még egy fejsérülést.

- Mutasd! – szólt rá a boszorkány fehér arccal. A varázsló csak megcsóválta a fejét.

- Semmiség. Különben sem látnál semmi ebben a sötétben. Gyere, másszunk vissza a következő csónakba!

- Az a terved, hogy teljes mértékben rám hozd a frászt? Mégis mi jutott az eszedbe?

- Meglep a törődésed, de nem magamtól estem bele – megdörzsölte fájó tarkóját és elfintorodott.

- Fáj?

- Szerinted? Visszhangot vert a koppanás a falakon.

- Persze, mert belül üres a fejed.

- Azt hittem ott galleon van.

- Tévedhetek én is néhanapján – vonta meg a vállát Hermione. – Azért ehhez tehetség kell. Ki gondolta volna, hogy a nagy Draco Malfoy majdnem odavész egy alig egy méteres vízben egy mugli vidámparkban, ráadásul velem együtt voltál itt. A Reggeli Próféta egyik számába is bekerülnél.

- Nem szükséges, hogy erről mások is tudjanak. Rohadt hideg volt az a víz. Még szerencse, hogy a pálcám nem veszett el.

- Igen. Most ha mugli lennél igencsak nagy bajban lennél.

- Vannak előnyei a varázsló létnek.

- Igen, ebben igazad van. – Miután megszárítkoztak és kimenekültek a veszélyessé váló alagútból egy egészen másfajta célt szemeltek ki.

- Tükörlabirintus? – állt meg Draco a bejárat előtt. – Ez meg mi akar lenni?

- Ez amolyan mugli varázslat – mosolyodott el Hermione sejtelmesen. – Meg kell találni a kiutat, de semmi sem olyan, amilyennek látszik. Ez már sokkal jobban tetszik, mint az előző kettő.

- Rendben. Akkor menjünk be!

Két különböző úton indultak el, így érdekesebb volt a játék. Mindenfelé a saját képmásukat látták, a legkülönfélébb szögekben. Nem volt egyszerű megtalálni a helyes irányt, néhol csak úgy találomra választották meg az útjukat. Hermione jól érezte magát, talán sokkal jobban, mint eddig bármelyik randiján.

Aztán újra megpillantotta a férfit. Itt volt mellette, de az nem volt más csak egy tükörkép. Vidám és szórakoztató kalandnak ígérkezett a halvány fényben és a visszatükröződő felületen figyelni Malfoyt. Minden szögből megfigyelhette és ez borongató élmény volt. Markáns, férfias vonások, A lenyűgöző végtelen folyosók remekül kiegészültek a fények játékával, ami még sejtelmesebbé tette a légkört. Egyikük sem fázott, sőt egészen kimelegedtek. Hermione újra vele szemben pillantotta meg Dracót, de aztán amikor közelebb ért, a képmás eltűnt és ő egy falba ütközött. Ekkor megfordult és hirtelen ott volt előtte, mintha a semmiből bukkant volna elő, s rettenetesen közel. A férfi még azelőtt megfogta mindkét karját, mielőtt még egymásnak ütköztek volna.

- Megtaláltál – szólalt meg rekedten.

- Igen – válaszolt kiszáradt szájjal. Felnézett a férfira, s megborzongott attól, amit látott Draco szemében.

Csak egyetlen pillanat volt, amikor a gyengéd szorításból ölelés lett és testük lágyan összesimult. Hermione szemét lehunyva hagyta, hogy az első csókjuk kellemes lebegésbe repítse. Selymes volt, mégis kicsit férfiasan keserű, akár az étcsokoládé. Lángra lobbantotta benne a vágyat. Erő volt benne és mégis olyan simogatóan gyengéd volt, hogy könnyedén adta át az irányítást neki.

Draco végigsimította a boszorkány hátát és azt kívánta bár ne érne véget ez a pillanat. Mikor megfogta a karját tudta, hogy ő kell neki. Bolondság, eszeveszett botorság, de mégis a bolond fekete szíve, mely szomjazott a tisztító tűzre, magának követelte a csodálatos ajkakat. Apró szikra volt ez a csók, amely izzó forróságot ébresztett bennük.

Mélyes sóhajtott és a kezébe fogta a boszorkány arcát. Olyan szenvedéllyel, birtoklón vette birtokba az ajkát, hogy Hermione azt hitte kis híján elveszti a maradék önuralmát is. Nem tudott gondolkodni, csak érezni ajkuk és nyelvük vad táncát. Csodálatos, mégis borzongató. Mélyen felkavarta mindkettőjüket, s megperzselte a lelküket. A varázsló erős karjával védelmezően ölelte át, olyasmit ébresztett benne… valamiféle különös, ismeretlen forróságot, ami egyszerre volt édes és bűnös. Nem csak csókolóztak, ez sokkal több volt annál… sokkalta több.

Nem tudták, hogy meddig álltak így egymásba fonódva, elmerülve szenvedélyben, de amikor szétvált az ajkuk percekig nem tudtak egymáshoz szólni. A férfi gyengéden szorongatta a nő kezét és mosolygott rá. Mit is mondhattak egymásnak most? A tükörlabirintus sejtelmes fényeiben olyan álomszerűnek tűnt minden.

- Azt hiszem…

- Ne rontsd el a pillanatot! – mondta a férfi. – Még a hatása alatt vagyok.

- Tudod mi a furcsa? – kérdezte a boszorkány.

- Micsoda?

- Hogy ez egyáltalán nem furcsa.

- Mégis mire számítottál? – nevette el magát Draco. – Én is csak olyan férfi vagyok, mint a többi. Egy csók velem is ugyanolyan…

- Nem – rázta meg a fejét Hermione. – Sokkal különlegesebb.

- Ez ma az első pozitív dolog, amit nekem mondtál.

- Azt hiszem, most már jobb, ha hazamegyek – mondta a boszorkány félszegen.

- Hazakísérlek.

- Nincs rá szükség.

- Ez egy randi, Hermione – közölte végül határozott meggyőződéssel. – És én mindig hazakísérem a boszorkányokat. Tökéletes úriemberként viselkedem.

- Rendben van.

Hermione belekarolt Dracóba, majd mindketten hoppanáltak. A kicsi ház fényei azonnal kigyúltak, ahogy a szépen letakarított térkővel kirakott útra megérkeztek. Olyan volt a környezet a hó dunnába burkolózva, mintha egy karácsonyi képeslap lett volna. Draco egészen az ajtóig kísérte őt. Szíve hevesen zakatolt, igazából maga sem tudta mit tesz, de hagyta, hogy az ösztönei vezessék. Még egy csókot váltottak az ajtóban, majd kifulladva érintették össze a homlokukat. A halvány fényben állva mindketten mosolyogtak.

- Most mennem kell – mondta a boszorkány.

- Jól van – suttogta a férfi, majd gyengéden végigsimította az arcát. – Nemsokára újra találkozunk.

- Azt hiszed, hogy elmegyek veled még egy randira? – kérdezte kedvesen incselkedve.

- Reménykedem – mormolta Draco, aztán egy gyors csókot lehelt a piros ajakra. – Jó éjt, Hermione!

- Jó éjt! – Azzal a varázsló egy halk pukkanás kíséretében eltűnt, mintha ott sem lett volna. Hermione még akkor is mosolygott, amikor belépett a házba.

4. fejezet
Hóesésben


A karácsony estét hóban üdvözölte a táj, az ég vasszürke köntösbe burkolózott. Halkan sóhajtott a világ a halovány, gomolygó ködfátylán át, mely a táj felett lengedezve eltakarta a látóhatárt. Egy pillanatra megállt az idő és nem mozdult semmi. A fák csupaszon, némán meredtek a szürkületbe, ágaikat a csípős dél szőtte be ezüstös ruhába, de ők csak csendesen aludtak tovább. Egy ösvény húzódott a tél ölelésében szunnyadó fák között, mely egy parkon vezetett keresztül. Hirtelen feltámadt az északi szél, elfújta a ködöt és örvényként felkavarta a frissen hullott havat.


A férfi alakja lassan bontakozott ki a félhomályból. Hosszú, fekete talárja szinte a földet súrolta, cipőjére már jócskán tapadt a hóból is. De őt ez egyáltalán nem zavarta, eltökélt, szürke tekintete a távolt kémlelte, tejfölszőke hajába apró hópelyhek hullottak. Hóna alatt egy apró csomagot szorongatott, néha-néha egy-egy lépés után kesztyűs kezével még szorított is egyet rajta. Feszültebb volt, mint életében eddig bármikor. Három nap telt el azóta, hogy megcsókolta és feje tetejére állította a világát Hermione Granger, akivel ugyan pár bagolyváltásuk volt, de most már tettekre szánta el magát. Túl korai volt, túlságosan is vágyott arra, hogy újra átélhesse az élmény, és semmi sem tudta visszatartani, hogy szenteste idejöjjön. A magányos lakás még soha nem kongott ennyire az ürességtől, és neki még soha nem volt ennyire szüksége arra, hogy a magányát enyhítse.


A hideg pirosra csípte a máskor hófehér arcát, de Draco nem tett ellene semmit sem. Pedig a zsebében lapuló varázspálcával megtehetett volna szinte bármit, amit akart. Vihart kavarhatott volna, elsöprő, pusztító orkánt támaszhatott volna a semmiből, a szélnél gyorsabban is utazhatott, ha úgy tartotta a kedve. Viszont erre az útnak mégis önerőből akart nekivágni, dacolva az elemekkel, saját fizikai erejével. Bolondságnak tűnt kilométerekkel odébb hoppanálni, de nem érdekelte. A szíve vadul zakatolt, dübörögve lüktetett a mellkasában.


A házacska csodálatosan szép volt ezen az éjszakán. A hó mézeskalácsházzá változtatta, az apró, megbűvölt gyertyák otthonos fénnyel vonták be. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy odabent a vidáman pattogó tűz mellett kedvese pihen. Kedvese? Milyen egyszerű szó, de mennyire nagy horderejű is. Még alig kezdődött el, mégis máris birtoklóan ragaszkodott hozzá. Ran Newsont is képes volt ellátni egy nagyon kedves karácsonyi ajándékkal, hogy távol tartsa magát Hermionétól. Hatalmasat sóhajtott. Lehelete meglátszott a decemberi hidegben.


A tükörlabirintusban váltott csókjuk úgy hatott rá, mint egy valóságos villámcsapás. Azóta csak levelek útján beszéltek, és egyre erősödött benne az érzés. Szerette őt – ismerte be végül. Kimondhatatlanul, torokszorítóan és őrülten. A legőszintébb érzése volt ez mindközül és azt akarta, hogy ő is tudjon róla. Draco Malfoy kinyitotta az aprócska kaput és végigment a kanyargós kerti ösvényen, aztán megtorpant. Be akart kopogni, de aztán… Inába szállt a bátorsága. Összeszorította az ajkait és megrázta a fejét.

Mégis mit gondolt? Csak egy csók volt, csak pár levelet váltottak. Mégis hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt ilyen mély érzéseket táplálni iránta? Vajon ő hogy érez? Keze vasmarokkal szorította az apró csomagot, amit olyan nagy gonddal bűvölt meg neki. Nem tolakodhatott az életébe – gondolta végig még egyszer. Egyetlen nap érzései nem adhatnak elég alapot erre. Annyi tisztáznivaló van még közöttük… Nem akarta elrontani a karácsonyt ezzel. Halkan letette a csomagot az ajtó elé. Amikor elment alakja eltűnt a hóesésben, mintha ott sem lett volna, fújni kezdett a szél, s lassan lábnyomait is eltüntette. Legalábbis ő ezt akarta hinni.


Bent a házban Hermione egyedül volt ezen az estén. A karácsonyfa feldíszítve, ünnepli pompában öltöztetve állt a hatalmas nappaliban. Amikor megvette ezt a kicsi házat nem gondolta volna, hogy ennyire üres lesz majd ilyenkor. A karácsonyi díszek és a meghitt hangulat boldoggá tette. De ma valami, vagyis inkább valaki rettenetesen hiányzott. Nem kérhette meg… Miért is tette volna? Draco Malfoy nem karácsonyozik vele, ezt akár írásba is adhatta volna. Leveleik ártatlan csipkelődése és csókjuk emléke boldoggá tette. Túl korai lett volna egy közös karácsony. Mégis miközben karácsonyi díszbe öltöztette a házat várta őt, annyira várta, hogy itt legyen, de nem így lett.


Kinézett az ablakon, mintha egy üveggömbön keresztül nézte volna a tájat, ahogy az apró csillogó-villogó hópelyhek táncolva kavarognak a szélben. Puhán szálltak ide-oda azt ígérve, hogy megmaradnak és még sok társuk követi őket majd. Csábította a hóesés ki a szabadba, ő is részese akart lenni ebben a csodának. Felvette a kabátját és kinyitotta az ajtót. Ekkor a pislákoló fényben észrevette a kicsiny dobozt. Lehajolt és felvette.


Boldog karácsonyt! Draco – hirdették a szépen hurkolt betűk. Kibontotta az csomagot és elmosolyodott. Egy hógömb volt benne, amiben varázslattal megbűvölt hópelyhek szállingóztak. Pontosan olyan házacskát tettek az gömbbe, amilyen neki is volt. Magához szorította a becses ajándékot, mintha a legértékesebb kincset szorítaná a szívéhez. Draco itt volt – dübörögte a szíve engesztelhetetlenül. Meg kellett találnia, letette a hógömböt, majd becsukta az ajtót. Elsuttogott egy varázslatot és láthatóvá tette a lábnyomokat. Becsukta az ajtót és szinte futva indult el követve a fénylő lépteket. A tél ölelésébe burkolózó, göcsörtös fák mellett haladt el, bukdácsolva a könnyű hóban.


- Draco! – kiabálta lélekszakadva. Meg akarta köszönni, meg akarta ölelni és meg akarta csókolni. Őrültségnek, bolondságnak tűnt, viszont nem akart egyáltalán ezen gondolkodni. Draco Malfoy miatt érezte magát így és nem akarta ezt az érzés elengedni, meg akarta tudni hova vezet mindez… De nem érkezett válasz sem hiába ismételgette a nevét többször is. Egyre több lábnyomot látott a finom hóban. A férfi többször is elindult visszafele, mégis valahogy minden elveszett az örvénylő hótömegben. Lehet, hogy innen hoppanálhatott? – kérdezte magától a boszorkány, de nem akart erre gondolni. Hermione hevesen dobogó szívvel nézett körül, de egyáltalán nem látta őt. Csend volt, s csak a fák között száguldó északi szél fütyült kíméletlenül. Megállt egy pillanatra, majd megtörölte az arcát. Mély csalódottságot érzett, amikor nem látott semmit csak a kietlen havas tájat, soha nem tűnt még ilyen zordnak minden.


A csípős északi szél jeges hópelyheket fújt az arcába, amitől hunyorognia kellett. Azt akarta hinni, hogy ezektől ég a szeme, de valójában könnyek égették… Nem akart nevet adni az érzésnek, ami belül mardosta… A kavargó hóesésben lassan elindult visszafelé. Fázósan húzta össze magán a kabátját, ami most nem melegített úgy, ahogy általában. A könnyű csizma kezdett átázni a rátapadt hótól. A fenyőliget mellett ment el és hamarosan kibontakozott a kicsi ház. A lebegő gyertyák fényében még idillibb látványt nyújtott, de ez most egyáltalán nem vigasztalta. Itt volt, de mégis elment – gondolta keserűen. Nem akart semmi mást, csak látni őt, még ha meg sem érintheti, meg sem csókolhatja. Túl korai lett volna – nyugtatta meg magát. Mégis miért érzett most még nagyobb űrt, magányt és keserűséget? Mély levegőt vett és kinyitotta a kertkaput. Egy szélroham kapta el ekkor, ami rengeteg hóval borította be. Felnézett a bejárati ajtó felé, aztán hirtelen megtorpant egy pillanatra.

A szíve nagyot dobbant, amikor meglátta őt. Draco ott állt fagyoskodva a hidegben az ajtaja előtt. A hideg pirosra csípte az arcát, kabátba burkolózva és rá várt. Az arca egyből felderült, amikor meglátta őt. Szélesen mosolygott és elindult felé.

- Már azt hittem nem nyitsz ajtót – mondta zakatoló szívvel. Hermione nem tudott azonnal megszólalni a torkát szorongató boldogságtól.

- Téged kerestelek – válaszolt a boszorkány és elindult ő is a férfi felé. – De ebben a hóesésben nem volt egyszerű

- Itt vagyok – szólalt meg a varázsló. Ekkor találkoztak félúton. Draco felemelte a kezét és végigsimította Hermione hidegtől piros arcát. – Ne haragudj… biztosan most programod van. Én csak… nem is tudom mire gondoltam.

- Nincs programom – rázta meg a fejét Hermione. Megfogta a kezét, aztán az ajkához érintette. – Nincs itt senki más csak én.

- Zavarlak? – kérdezte a férfi félszegen. – Tudom, hogy…

- Dehogy – tette az ajkára az ujját Hermione, aztán mindketten egymás szemébe néztek. – Hiányoztál nekem!

- Te is nekem – mondta Draco halkan, majd orruk egymáshoz ért. – És komolyan, őszintén mondom.

- Állandóan rád gondolok.

- Én is rád. Tudom, hogy ez furcsa. De igazából… nem akarom elemezgetni csak veled lenni. Érted mire akarok kilyukadni?

- Én is hasonlóképpen gondolom és érzem – bólintott félszegen. – Örülök, hogy eljöttél ma.

- Szívesen tettem.

- Őrültek és bolondok vagyunk mindketten – kuncogott a boszorkány és finoman hozzádörzsölte az orrát a férfiéhoz. – Azt akarom, hogy maradj itt velem. Tudom, hogy a múltunk…

- Nincs múltunk – szakította félbe a mondandóját Draco. – Jelenünk van és jövőnk. Más nem is kell.

- Rendben – mosolyodott el.

- Veled szeretném tölteni az ünnepeket, persze csak, ha megengeded – kérte zakatoló szívvel. Hermione bólintott és csillogó barna szemmel figyelte Draco viharszürke tekintetét.

- Biztos, hogy jól döntünk? – kérdezte végül.

- Nem tudom még, de ígérem, hogy nem hagyom el a kanapédat. – Hermione csak mosolygott rajta.

- Csak egyetlen egy aprócska probléma van – kezdte halkan.

- Mi lenne az?

- Nincs kanapém. – Ezen mindketten felnevettek. Draco átölelte és magához szorította a boszorkányt.

- Megoldjuk valahogy.

- Reméltem, hogy ezt mondod – szólalt meg a boszorkány és egy lágy csókot nyomott a férfi ajkára. – Maradj itt velem!

- Örömmel – válaszolt a férfi. Hermione megfogta Draco kezét és az ajtó felé vezette. Amikor mindketten bent voltak a jóleső melegben, mindketten még mindig mosolyogtak. A csodálatos karácsonyi fények mindkettőjüket körbeölelték. Már nem voltak többé magányosak. A kandalló előtt telepedtek le és gőzölgő forró teát iszogatva beszélgetni kezdtek. Éjfél elé, egymás ölelésében találta őket az álom. Kint a hó megállíthatatlanul hullott, s fehér dunnába burkolta a tájat. Meghitt csodává változtatta a világot, melyben két magányos szív egymásra talált.
20 Dec 2015 by Nyx
Content Management Powered by CuteNews