Novellák


Koktélozás
Koktélozás

A kellemes esti szél meglebegtette Hermione szállodai szobájának lágy, átlátszó függönyét. A boszorkány egy kis jegesteával a kezében figyelte a naplementét az erkélyéről. Paracelsus életrajza a kis asztalkán feküdt, de már nem volt kedve tovább olvasni. A délutánt sétálva töltötte, vásárolt egy-két dolgot, végül mégis csak holnapra hagyta az üvegházi sétát. A piros ruha, amit kinézett magának, még mindig ott hevert az ágyon. Draco szavai harsogtak a fülében… Talán mégis el kellene mennie – kacérkodott a gondolattal. Mélyen felsóhajtott. Mégis is csak Malfoyról volt szó, most lehet, hogy más, de akkor is. Letette a poharat az asztalra, majd visszament a szobába. Elhaladt a piros ruha mellett, ami még mindig ott feküdt az ágyon.

A boszorkány a körmét rágva tépelődött, majd végül döntött. Mégis miért kellene itt kuksolnia? El is mehetne akárhova, nem muszáj Malfoyjal és a haverjaival együtt vacsoráznia. Gyorsan megfürdött, megmosta a haját és felvette a ruhát. A haját egy kusza, kócos kontyba csavarta, ami így is kissé kezelhetetlen volt a párától. Leheletnyi smink, egy kis parfüm, aztán belebújt a pántos szandáljába. Kész is volt. Megfordult, megnézte magát a tükörben. Furcsa volt ez a ruha, nem túl sokszor viselt hasonlót, viszont kényelmes, bár kissé rövid… Most másnak látta magát. Felsóhajtott, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Az Arany Főnix nem volt messze. De Hermione nem is tudta miért vezetett pontosan ide az útja. Végül is egy koktél nem árthat, aztán később még sétál a parton, majd alszik egyet. Jónak tűnt a terve, főleg a naplemente miatt, ami különösen gyönyörűnek érígérkezett. Malfoyt pedig szépen elfelejti, a mondandójával együtt. Bent elég nagy volt a nyüzsgés, Hermione elindult a bárpult felé.

– Mit adhatok? – kérdezte a poharat törölgető házimanót.

– Egy koktélt szeretnék.

– Milyet? Van vagy ezer féle – morogta, majd csettintett egyet és egy itallap jelent meg Hermione előtt.

– Legyen mondjuk, egy Trópusi Hurrikánt – mondta Hermione.

– Csodálatos választás – hangzott a gúnyos hang.

A boszorkány felsóhajtott, miközben körbenézett. Szólt a zene, kellemes volt és lágy, egy kicsit andalító. Mindenfelé varázslók és boszorkányok lézengtek. Hirtelen egy kezet érzett a karján. Megborzongott, s megfordult.

– Hello, szépségem! – vigyorgott rá egy igencsak rámenős férfi, aki már nagy valószínűséggel már nem először és nem egy poharat ragadott magához. A boszorkány igyekezett elhúzódni. A férfi beletúrt a fakó hajába, s vizenyős kék szemeit rámeresztette.

– Hello! – köszönt elfintorodva, majd kihúzta a kezét az ismeretlen szorításából, s megtörölte a szalvétában.

– Mi a neved? Engem Bradennek hívnak.

– Örülök – szűrte a fogai között, miközben azon gondolkodott, hogyan léphetene meg minél hamarabb.

– Hogy lehet egy ilyen csinos hölgy egyedül egy ilyen helyen?

– Nem vagyok…

– Láttam, amikor bejöttél. Nagyon dögös vagy.

Hermione már éppen válaszolt volna, amikor megszólalt mögötte valaki.

– A hölgy nincs egyedül – mennydörögte a mély bariton hang. Hermione lopva hátratekintett, még a szíve is megdobbant, amikor Dracót látta meg. A férfi keze gyengéden simult a vállára, amitől jóleső borzongás futott rajta végig.

– Nekem nem úgy tűnt – jegyezte meg a kissé spicces önjelölt hódoló. – Hagyj minket magunkra a hölggyel és keress valaki mást.

– Nem értetted jól? – lépett egy kicsit közelebb, úgy hogy Hermione és a férfi között helyezkedett el.

– Te nem értetted.

– Én nagyon is jól értettem. Tűnés!

– Azt már nem – förcsögte. Draco villogó szemekkel nézett rá.

– A hölgy velünk van – jelent meg egy fekete hajú, langaléta varázsló, aki édesen mosolygott, a színen. – Ezt benézted.

A boszorkány lopva megint hátra nézett. Három férfi állt Draco mellett: Alex Scott, Charlie Lenford és Castor Brown. Mindegyikük a Minisztériumban dolgozott. Hermione nem állíthatta, hogy jól ismeri őket, de most rémesen hálás volt a jelenlétükért.

– Vagyunk vele páran – szólalt meg egy újabb barát, ezúttal egy barna hajú, meglehetősen tagbaszakadt izmos férfi. – Úgyhogy húzás van.

– Igen – kontrázott rá még egy barát, aki Dracóhoz hasonló szőke volt és nagyjából egy magasak.

– Kisasszony, velünk jönne? – kínálta neki a karját Alex, majd üdítő vigyort villantott Hermionéra és kinyújtotta felé a kezét. Alex és Draco egy apró mérges szemvillanást váltottak, de aztán Malfoy csak megrázta a fejét.

– Rendben – fogadta el a felkínált kezet, aztán már ott sem voltak.

– Honnan szedted fel ezt pasit, Hermione? – kérdezte Charlie, majd beletúrt a rövidre nyírt hajába és közelebb hajolt a lányhoz. – Ez a pasas nem éppen a legjobb választás randira.

– Nem randiztam vele, csak leült mellém.

– De most elraboltnuk – nevetett fel Castor. – Úgyhogy velünk kell töltened az estét.

– Facérok vagyunk mindannyian – kacsintott rá Alex. – Választhatsz is.

– Ne hozd zavarba a hölgyet! – szólalt meg Draco. – Különben is én hívtam meg.

Hermione és Draco megint egymásra tekintettek. A boszorkány egy kissé bájosan elpirult, maga sem értette miért. Túlságosan is hálás volt a társaságnak, hogy éppen a legjobb pillanatban bukkantak fel, így ideje sem volt Dracónak megköszönni sem a meghívást, sem azt, hogy megmentette a kéretlen hódolójától.

A következő órák nagyon jól teltek, több mint jól. Hermione ennyit még soha nem nevetett. Nagyon jól érezte magát. A férfiak – Draco kivételével – egytől egyig kacérkodtak, s nyíltan flörtöltek vele. Miközben a színpompás koktélos poharak egyre másra kezdtek kiürülni, a hangulat pedig kezdett egyre oldottabbá válni. A vacsora felséges volt, egyre másra jöttek a finomabbnál finomabb egzotikus ételek.

Draco szemben ült Hermionéval, s néha-néha belefeledkezett a kipirult arcú boszorkány látványába. Most nem úgy tekintett rá, mint az egykori iskolás lányra, vagy mint Potter barátjára. Az a piros ruha, a mosoly és a szikrázó barna szemek, a hullámos, kócos kontyba tekert hajzuhatag. Túlságosan is szép volt, felszabadult, kedves és elvarázsolta őt.

A boszorkány sokszor tekintett a feltűr, halványkék inget viselő férfira. Sötétszürke nadrág és megint az a zöld tornacipő volt rajta, ami délelőtt is. A haja most kócos volt egy kicsit, és cseppet sem hasonlított arra a kimért, méltóságteljes varázslóra, aki otthon volt. A barátai jelenlétében sokkal természetesebbnek tűnt a viselkedése.

– Mi lenne, ha elmennénk valahova bulizni? – vetette fel az ötletet Castor. – Fel kellene ráznunk magunkat ezután a sok kaja után.

– Itt is bulizunk – jegyezte meg Charlie. – Vagy talán nem így van?

– Felpörgethetnénk.

– Én benne vagyok – mondta Alex. – Jó kis zene kell most nekünk ezen a fülledt éjszakán. Hermione?

– Igen?

– Van kedved velünk jönni? – fogta meg a kezét. – Nagyon örülnénk neki!

– Köszönöm, nem – utasította vissza félszegen. – Sok koktélt ittam. Még sétálok egyet a parton, aztán alszom egyet.

– Ilyenkor? – kérdezte Charlie, majd álmodozó tekintettel figyelte a piros ruha redőit. – Ebben a ruhában? Egy kis tánc még igazán beleférne.

– Holnap korán indulok. Van egy igazán érdekes üvegház a környéken…

– Egyetlen egy üvegház sem ér meg annyit, hogy érdemes legyen ilyen korán felkelni miatta – sóhajtott fel igazán mélyen és színpadiasan.

– Ettől még lehet érdekes – szólalt meg Draco.

– Oh, igen? – nevetett fel a barátja. – Nem tudtam, hogy érdekel téged a gyógynövénytan.

– Érdekelt. Elvégre bájitaltanhoz ez is csak kell – vigyorgott Alex.

– Persze, persze – bólogatott Castor, miközben lopva Hermionéra és Dracóra nézett. – Akkor mi lesz? Ki jön, ki marad?

– Rám számíthatsz – jelentkezett Charlie, majd gyorsan felhörpintette az italát. – Már mehetünk is.

– Én is megyek – mosolygott Alex.

– Köszönöm uraim, de én most inkább visszamennék – közölte Hermione. – Köszönöm a kellemes estét! Nagyon jól éreztem magam!

– Mi köszönjük! – mosolygott rá Alex. – De még meggondolhatod magad.

– Áh, köszönöm, nem – mondta, majd felállt az asztaltól.

– Elkísérlek! – szólalt meg Draco. A többiek lopva ránéztek, miközben elkezdetek készülődni.

– Igazán nem kell.

– Este van, sötét van.

– Pálcám is van.

– Én is inkább levegőznék.

– Édes Merlin! – morogta Charlie. – Menjetek már sétálni!

– Téged meg ki kérdezett? – fordult felé Draco.

– Azt hittem, segítség kell.

– Nem kell – rázta meg a fejét a férfi.

– Mi elmentünk! – jelentette be Alex. – Jó mulatást!

A fiúk nevetve hagyták el a terepet, s egy perc alatt a páros kettesben maradt.

– Hozok magunknak valami innivalót, aztán menjünk – fordult felé Draco. – Megvársz, ugye?

– Persze – bólogatott Hermione.

– Biztos?

– Igen. Nem szoktam megszökni.

– Jobb, ha az ember biztos a dolgában.

Draco amilyen gyorsan elment, olyan gyorsan vissza is jött, két koktéllal a kezében. Egy sima és egy epres mojitóval.

– Lehet, ez már túl sok lenne.

– Dehogy – nevetette el magát a férfi, aztán átnyújtotta az italt. – Gyere, menjünk!

– Rendben van.

Mikor kiléptek a szabadba, fülledt, meleg szellő csapta meg őket. Hermione egy pillanatra mélyen magába szívta a balzsamos levegőt. Most érezte csak igazán, hogy milyen sok koktélt is ivott, egy kicsit a fejébe szállt. De ez nem akadályozta meg, hogy a varázslóval koccintsanak és megigyák a koktélt is.

– Lehet ezt már nem kellett volna – mondta a boszorkány.

– Még pont belefért.

– Lehet, hogy vissza kellene mennem a szállodába.

– Óceánparti sétát beszéltünk meg – mosolyodott el a varázsló. – Most jót fog tenni, ha kiszellőztetjük a fejünket.

– Igen, ebben igazad van.

– Feltűnően sokszor adsz nekem igazat.

– Jobb lenne, ha veszekednénk – mosolygott Hermione, majd felnézett az égre. – Merlinre, mennyi csillagot látni itt. Londonban alig.

– Mert nem jó környéken laksz – incselkedett a férfi.

– Nem mindenkinek telik olyan lakásra, ami ennyire jó helyen van.

– Ugyan.

– Ez van.

– Gyere velem!

Mielőtt még bármit is szólhatott volna, Draco gyengéden megfogta a kezét, aztán átvezette az úton.

– Mit csinálsz?

– Csak gyere.

Halvány fényben haladtak a parton, a homokban. A varázsló gyorsan haladt, Hermione alig volt képes követni.

– Várj egy kicsit! – szólalt meg nevetve a boszorkány. Mindketten megálltak. – Tele ment a szandálom homokkal. Le kell vennem.

– Rendben.

Hermione elengedte Draco kezét, aztán lehúzta a szandálját. Elégedetten fúrta be a lábujjait a homokba. A varázsló követte a példáját.

– Így sokkal kellemesebb, nem? – kérdezte a boszorka.

– Igen, ez igaz.

– Miért vagy ilyen kedves?

– Miért legyek bunkó? – vigyorodott el Draco. – Ugyan már, Hermione, régóta nem vagyunk ugyanazok, akik régen. Nincs kedvem úgy viselkedni, mint egy dühös kamasz.

– Persze.

Közben leértek az óceánpartra. A kellemes hullámzás érintette a lábukat. A boszorkány elindult egy kicsit befelé, ahogy érezhesse a kellemes vizet.

– Olyan csodálatos itt.

– Igen az – mosolyodott el Draco, de inkább a boszorkát nézte. Annyira más volt, annyira nyugodt, kisimult, gyönyörű, lélegzetelállító, álomszép.

– Imádom. Haza se akarok menni, de persze muszáj.

– Maradj még akkor.

– Nem lehet – rázta meg a fejét, aztán a füle mögé tűrt el egy hajtincset. – Sajnos.

– Akkor ki kell élvezned, amíg lehet.

– Igyekszem.

– De amilyen merev vagy…

– Én merev?

– Kicsit talán most nem annyira, de máskor… Kellene neked egy kis őrültség.

– Komolyan mondod? – nevetett megint. – Itt sétálgatok, kézen fogva, ráadásul Draco Malfoyjal, egy távoli helyen.

– Nem is fogod a kezem, de ezen segíthetünk. – Azzal összefűzte az ujjaikat, aztán rámosolygott. – Így már egészen pontos a felállás.

– Határozottan.

– Nagyon jól áll neked ez a ruha.

– Nem túl rövid?

– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Túlságosan is szép vagy.

– Most bókolsz nekem?

– Úgy döntöttem, hogy megpróbálom – lépet hozzá egy kicsit közelebb, komoly volt eltökélt és rémesen magabiztos –, főleg most, hogy képesek vagyunk egymással beszélgetni.

– Ez még nem jelenti azt, hogy kedveljük is egymást – harapott kissé az ajkába zavartan a boszorka, de nem húzódott el. A vérében keringő adrenalin, az édes várakozás, és a hirtelen jött bátorság, kísértés, csábítás egyvelege hatott rá. A szürke tekintet perzselő pillantásait állva, heves szívdobogással várta, hogy a férfi megérintse.

– Ne áltasd magad! – tette a kezét finoman a derekára. Az érintése határozott volt, perzselő és egyben borzongató. Mégis olyan gyengéden húzta magához, hogy Hermione már csak azt vette észre, hogy nekifeszült az izmos mellkasnak. Draco közel hajolt hozzá, a boszorkány érezte az arcszesze illatát, bőrük összeért egy leheletnyit. A meleg leheletétől kirázta a hideg, nem is beszélve a mély baritonról, amikor a fülébe suttogott: – Nagyon is kedvelsz. Csak még nem tudod mennyire.

– Mire készülsz? – kérdezte kissé hátradöntve a fejét.

– Szerintem tudod – mosolyodott el a férfi.

– Nem biztos, hogy egyre gondolunk.

– Szerintem egyre gondolunk – húzta még közelebb magához. – Reggel óta csak te jársz a fejemben.

– Egészen más vagy – mondta a boszorkány, majd megfogta a karját. – Nagyon, nagyon más.

Draco felcsúsztatta a kezét a lány arcára, végig egymás szemébe néztek. Egy pillanatig, mintha tétovázott volna, de aztán lehajtott a fejét, lassan, követelőzően csókolta meg a cseresznyepiros ajkat. Erre várt, mióta csak meglátta, tudta, hogy ez kissé őrültség, hiszen még csak nem is randiznak, de annyira vágyott erre, mintha nem tudott volna létezni e nélkül az érzés nélkül. A boszorkány ajkainak eper íze volt, isteni, mennyei, ellenállhatatlan, ezek kívül volt valami ebben az ízben, ami maga volt Hermione, amitől muszáj volt elmélyíteni a csókot. Kellemes érzések egész hada rohanta meg.

Tökéletes csók, egy majdnem tökéletes pillanatban, attól a férfitól, akitől a legkevésbé várta volna. Hermione halkan sóhajtott fel. Csábító volt válaszolni erre a felkérésre, amit egy teljesen más helyzetben nem tett volna meg, és fele ennyire nem gondolt volna mámorítónak. Tisztában volt vele, hogy Malfoyról van szó, akit még csak nem is kedvel… Állj! Nem is kedvel? Hiszen most is hagyta neki, hogy a gerince ívét végigsimítva végül a csípőjére csússzon a keze. A boszorkány felcsúsztatta a kezét Draco tarkóján, majd beletúrt a selymes, tejfölszőke hajába. Borzongott attól, ahogy a férfi hozzáért, ahogy csókolta. A szíve hevesen vert, teljesen magával ragadta az érzés. Egymást homlokát összeérintve, szaporán kapkodva a levegőt, hallgatták a másik lélegzést.

– Így már világos? – kérdezte vágytól rekedtes hangon. – Vagy szeretnél ismétlést?

– Igen – rebegte hasonlóan, de aztán rájött, hogy még maga sem tudta mire mond igent. – Vagyis teljesen világos.

– Megzavartad a fejem. – A varázsló szeme még mindig csukva volt, mintha csak így merné megvallani az érzéseit, mintha nem lenne szabad, tiltott lenne… Holott ezekről szó sem volt. A meggyőződősek, ellenségeskedés, szabályok, ideák – ezeket már nem emlegette vagy követte senki. Végre úgy álltak egymás mellett, mint egy férfi és egy nő, semmi különbség, semmi olyasmi, ami az útjukba állhatott volna. Egyedül ők maguk volt a gátjai ennek a hirtelen jött, elsöprő érzésnek.

– Én? – kérdezett vissza Hermione. – Komolyan ezt gondolod?

– Igen, te voltál. – Mosolya ravasz és hamiskás volt egyszerre, pontosan olyan, amilyen ő maga. – Egyetlen egy bűbáj nem hagyta el az ajkad, mégis egyből megbabonáztál. Ez valami ősi mágia lehet.

– Mégis mivel?

– A piros bikiniddel – szólalt meg Draco és halkan felnevetett.

– Minden világos – kuncogott a boszorkány. – Kéket kellett volna felvennem. Abban biztosan nem okoztam volna neked ilyen nagy fejtörést.

– Nem egészen a szín a lényeg – mondta, majd egy apró csókot lehelt a boszorka orra hegyére. – Bármilyen lehetett volna.

– Hanem?

– Csodálatos voltál ma reggel.

– Hízelegsz?

– Talán egy kicsit. Nem kell ennyire meglepődnöd.

– Nem kellene? Nem is tudom. Nem arról vagyunk híresek, hogy jól kijövünk egymással – mondta Hermione.

– Most azt hiszem, megy.

– Igen, úgy tűnik.

– Bejövök én neked, Granger? – kérdezte meg hirtelen. Még mindig nem néztek egymás szemébe. Draco még mindig ölelte, Hermione a mellkasára tett tenyere alatt még mindig érezte a hevesen zakatoló szív, minden egyes dobbanását. Hogy verhet ennyire? Miért ennyire izgatott vagy ideges? Malfoy sosem szokott ilyen lenni, vagy talán csak ő maga nem tudott elszakadni a múlttól. Miért ennyire hihetetlen, hogy egy férfi ránéz, nőként kezeli és vágyat érez iránta? Gondolataiba révedve koncentrált a heves szívdobogásra. – De most ezt komolyan kérdeztem.

– Az előbb hagytam, hogy megcsókolj… – válaszolt Hermione, de aztán valahogy nem találta a szavakat. Bőven és kimerítően akart válaszolni, ellenben saját magának is kérdéseket kellett feltennie.

– Az egy dolog. És nem is válasz egy irtózatosan egyszerű kérésre. – Draco biztosra akart menni. Most nem viselt volna el egy visszautasítást, főleg, amikor a boszorka ilyen odaadóan simult hozzá. Annyi koktélt még egyikük sem ivott, hogy elveszítsék a fejüket, inkább csak a gátlások egy része szűnt meg egymás irányába.

– Nem könnyű erre válaszolni.

– Ha tiszta lappal indulnánk a múlt nélkül, akkor eljönnél velem randizni? – tett fel egy újabb kérdést. – Semmi kötelezettség, semmi kötöttség, csak mi ketten, még kiöltöznöd sem kell.

– Ez egyre furább.

– Kiborított a csók? – kérdezte, de ezúttal egymás szemébe néztek.

– Igen – vallotta be. – Fura volt.

– A csók?

– Nem… az jó volt csak…

– Nem velem képzelted el?

– Még ez sem – rázta meg a fejét is. – Téged határozottan nem lehet másvalakinek képzelni.

– Bók?

– Tény.

– Helyes, rám gondolj!

– Rád gondolok.

– Jól van – vigyorodott el és újra megcsókolta. Ezúttal kissé szenvedélyesebb volt, mintha ki akarná tapasztalni a határaikat. Hermione válaszolt csókjára, majd felcsúsztatta a tarkójára a kezét, s beletúrt a tejfölszőke tincsekbe. Mikor ajkaik elváltak egymástól mindketten zihálva vették a levegőt. – Jól alakul ez a randi.

– Randi?

– Mi más lenne? Séta az óceánparton, csók… Én hívtalak el végül is, te pedig eljöttél.

– Szó se volt randiról.

– Áh, a szánk is csak véletlen cuppant össze.

– Biztos véletlen volt. – Mindketten felnevettek, aztán az ajkuk ismét találkozott egy apró csók erejéig – Ez is véletlen volt?

– Csak annyira, mint ez – mondta Draco és ismét megcsókolta, ezúttal hosszan ingerlően. A lágy hullámok finoman érintették a lábukat. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól csókolsz.

– Én se gondoltam volna – sóhajtott halkan fel a boszorkány.

– Őrjítő vagy ebben a ruhában – mondta, majd lágyan végigsimította a lány derekát. Az érintése nem volt illetlen, sem provokatív, mégis Hermione bőrét úgy égette, mintha a csupasz derekát érintette volna. Beleborzongott a tudatba, amikor elképzelte milyen lenne, ha nem lenne ott az a ruhaanyag.

– Csak egy sima, egyszerű piros ruha – szólalt meg kiszáradt szájjal. – Nincs benne semmi különös.

– Akkor csak nekem jön be túlságosan? – tűnődött hangosan. – Nem hiszem, ma este mindenki neked akart imponálni.

– Kivéve téged.

– Én diszkrét vagyok mindig.

– Igen?

– Így kettesben sokkal kellemesebb, mint egy horda varázslóval együtt. És itt senkire sem kell licitálnom. Nem is beszélve arról, hogy engem megcsókoltál, a többieket azonban nem. Úgy látom, hogy jól játszottam ki a kártyáimat.

– Nem tudom, Draco – rázta meg a fejét a boszorkány. – Mégis mit csinálunk most mi ketten?

– Nyaralunk, Hermione… Bár ne tűnne ez az egész ilyen szörnyen bonyolultnak.

– Mire gondolsz?

– Ránk.

– Ránk?

– Igen. Gondolod, hogy csak úgy hazakísérnélek?

– Úriemberek ezt szokták tenni.

– Én csak félig vagyok az.

– Nos, ezzel nem nyugtattál meg.

– Nem is akartalak megnyugtatni – vigyorgott olyan magabiztossággal, ami egyedül rá volt csak jellemző.

– Milyen kedves vagy – nevetett fel Hermione. – Tehát, nem kísérsz haza?

– Jobb ötletem van.

– Mi lenne az?

– Üljünk le a homokba és csókolózzunk. Aztán a végén újra megkérdezem, hogy bejövök-e neked.

– Kísérletet végzel?

– Nem. Élvezni akarom az estét.

– Velem?

– Nem… tök egyedül akarok a parton csókolózni. Persze, hogy veled. A végére akarok járni annak, amit érzek.

– Beszélgessünk erről?

– A csók hatásosabb.

Draco varázsolt egy takarót mindkettőjüknek, aztán leültek egymás mellé. Hosszú csend következett. Persze nem közeledtek egymás felé, hanem inkább hallgatták az óceán hullámzását, s figyelték a vízfelszínen fodrozódó Hold sárga tükörképét.

– Ne legyél ennyire szótlan! – simogatta meg ujjai hegyével a lány karját Draco. – Nem kell miattam zavarban lenned.

– Tényleg? – nevetett fel Hermione, majd megigazította a ruháját. – Nem hiszem, hogy tudnék nem zavarban lenni melletted. Mégis csak szokatlan ez, ami most történik mindkettőnkkel.

– Egyrészt véletlen. De a csók nem az. Véletlenül nem szokott senki sem megcsókolni senkit sem, főleg nem ennyiszer. És még tervezem, hogy megteszem újra, de még hagyok neked egy kis időt, hogy megemészd.

– Milyen kedves vagy!

– Nem tehetek róla, így születtem.

– Micsoda szöveg…

– Beszéljünk valami semleges témáról – javasolta végül Draco.

– Mire gondoltál?

– Hogyhogy ide jöttél vakációra?

– Messze akartam lenni Londontól amennyire csak lehet – felelte Hermione. – Elegem volt mindenből.

– Meg tudom érteni, vannak olyan napok, amikor az ember legszívesebben menekülne valahova máshova, de aztán persze ezt nem lehet megtenni.

– Nem igazán – rázta meg a fejét Hermione. – De itt most jól érzem magam.

– És nem zavarlak? – hajolt hozzá egy kicsit közelebb.

– Régen elküldtelek volna a francba, ha zavarnál.

– Szóval mégis bejövök neked?

– Kérlek… ne kényszerítsd ki belőlem a választ.

– Ez egy szimpla kérdés.

– Te miért pont ide jöttél? – kérdezte Hermione hirtelen.

– Nem volt célunk, csak itt kötöttünk ki. Spontánok akartunk lenni. De megélgedtem volna valami kevésbé nyüzsgő hellyel is.

– Zavar a tömeg?

– Igen.

– Nem tudtam.

– Mindegy. Jó volt a lagúnánál. Visszajössz velem holnap? – kérdezte Draco.

– Lehet. Nem tudom. Eléggé érdekesnek tűnik az az üvegház.

– Elmegyek veled.

– Komolyan?

– Igen.

– Ez esetben határozottan az a válaszom, hogy nagyon is kezdesz nekem bejönni – mosolyodott el a boszorkány. – Ront és Harryt soha sem tudtam volna rávenni ilyesmire.

– Mindkettő bolond – mondta Draco. – Ki ne akarna veled elmenni növényeket nézni? Remélem, hogy lesznek nagy pálmafák.

– Miért?

– Aminek nekidőlhetsz, amíg megcsókollak.

– Szóval ezért jönnél…

– És azért mert tetszel, és kíváncsi vagyok, milyen ruhát veszel fel.

– Kész vagyok tőled…

– Miért? A csókért és azért megyek, hogy jól megnézzelek magamnak – vigyorgott Draco. – Emiatt nem ítélhetsz el. A barátaid miattad nem hajlandók az ilyesmit megtenni. Én pont miattad megyek. Szóval…

– Pergamen glóriát érdemelnél a fejed fölé.

– Bókolni próbáltam.

– Próbáltál.

– Hadd csókoljalak meg megint!

– Miért?

– Beleőrülök, ahogy látom az ajkaidat – hajolt hozzá egészen közel. Egyetlen lélegzetvételnyi távolság volt köztük, akár még össze is érhetett volna finoman, lágyan az ajkuk miközben beszéltek. – Legszívesebben hajnalig csókolnálak vagy addig. amíg ki nem szárad a szánk.

– Draco…

– Mi a baj?

– Miért csinálod ezt velem?

– Én? Veled? Ugyan… Te teszed ezt velem.

– Én?

– Teljesen megőrjítesz – mondta, majd ajkaival játékosan megsimogatta Hermione ajkait. – Elvarázsolsz, megbabonázol és elveszed az eszem, ezért jobb lesz, ha kényelmesen eldőlsz a takarón és hagyod megcsókolni magad.

Hermione felnevetett, majd hagyta, hogy Draco a karjaiba vegye és gyengéden hátradöntse. Mikor a férfi fölé hajolt, muszáj volt felnyúlnia, megragadnia és magához húznia. Megint csak az a bátorság – futott át Hermione gondolatain. Draco mosolygott, mielőtt elmélyítette volna a csókot. Mennyire édes volt, mámorító, őrjítő és perzselő, akár a forró trópusi levegő, ami körülvette őket. Az érzékek játéka lenne ez, vagy valami egészen más? Ki tudhatja igazán. A varázsló leküzdötte a vágyat, hogy megérintse a selymes combokat, s becsúsztassa a kezét a piros ruha redői alá. A csókjuk ezúttal olyan volt, mint egy tomboló vihar, ami nem akart csitulni.

– Miért vagy ennyire gyönyörű?

– Nem vagyok.

– Legszívesebben kibontanám a hajad – mormolta, aztán közel hajolt a füléhez, és belesuttogott. Hangától édes, kellemes, borzongatóan remegés száguldott végig a boszorkányon. Hermione lelke is beleremegett az egészbe, nem csak a teste, ami igencsak arra csábította, hogy hagyja Dracónak azt tenni vele, amit elmondott. Jó ideig viaskodott a józaneszével.

– Haza kellene már mennem.

– Nem kell – rázta meg a fejét a férfi, aztán apró csókokat hintett a lány nyakára. – Még annyira korán van.

– Nem ezért…

– Hanem?

– Túl messzire mentünk.

– Csak csókolóztunk.

– De amit mondtál?

– Ne foglalkozz vele! Kicsit elragadtattam magam.

– Kicsit?

– Nem kérek bocsánatot – jelentette ki határozottan.

– Nem számítottam rá.

Mindketten a hátukra gördülve feküdtek a takarón, és a csillagokat figyelték.

– Fázol? – kérdezte Draco.

– Kicsit.

– Bújj ide hozzám!

– Hmm?

– Komolyan mondom.

– Gondolom… De vissza kell mennem a szállásra – mondta végül Hermione. – Fáradt vagyok.

– Biztos, hogy csak ez a gond? – tudakolta kíváncsian Draco. – Nem lehet az, hogy félsz tőlem és inkább elfutsz?

– Elfutni? – mosolyodott el a boszorkány. – Lehet már délelőtt el kellett volna. Ennél furább nyaralásom még nem volt.

– Élvezhetnéd inkább, ahelyett, hogy kérdéseket teszel fel magadnak. – A férfi fölé hajolt, finoman simította végig az arcát. Lágyan csókolta meg, lassan, kínzóan. Hermione viszonozta a csókot. Őrültségnek tűnt, mégis így tett. Hagyta, hogy a meleg tenyér végigsimítja az oldalát. A boszorkány végül felült és Draco szemébe nézett.

– Most már tényleg ideje mennem!

– Pont most?

– Igen.

– Hazakísérhetlek?

– Hoppanálni fogok – közölte halkan, majd felállt a takaróról. A varázsló követte a példáját. A piros ruha a hűs esti szélben fodrozódott, s a férfi lábához ért.

– Jól van – bólogatott Draco. – Semmivel sem tudlak maradásra bírni?

– Ez nem olyan egyszerű – rázta meg a fejét Hermione.

– Holnap látlak?

– Kirándulni megyek, ha akarsz, jöhetsz.

– Jól van – mosolyodott el a varázsló. – Reggel találkozunk.

– Oké.

Mielőtt még Hermione elmehetett volna, Draco átölelte a derekát. Zúgott a fülében a vér, az adrenalin az ereiben. Túlságosan is megrészegítette még a gondolat is, hogy megérintheti. Draco olyan párás tekintettel tekintett Hermionéra, hogy elgyengült tőle a térde. A férfi tekintete olyan sötét volt, akár az óceán. Draco lehajtott a fejét, aztán az ajkuk összeforrt, a víz hullámzása, a szél suttogása elhalkult körülöttük. Hermione ajka önkéntelenül nyílt szét és engedett utat Draco nyelvének. A csók elmélyült, ő pedig átadta magát a férfinak. Szédült, kifulladt és elveszett. Álmodozni a mágus hercegről egy dolog, de a hatása alá kerülni, már teljesen más volt. Pislogva nézett fel rá, amikor megszakadt a csókjuk.

– Én…

– Nem kell semmit sem mondanod – rázta meg a fejét Draco. – Én is érzem.

– Hülyeség az egész?

– Nem. Határozottan tudom, hogy nem az.

– Ezt meg kellene beszélnünk – harapott az ajkába a boszorkány. Draco az álla alá nyúlt, aztán felemelte a lány fejét. Újra megcsókolta, megint lágyan.

– Majd holnap. Oké?

– Rendben van.

– Jó éjt, Hermione!

– Jó éjt, Draco!

A varázsló még megvárta, amíg Hermione eltűnik a sötétségben. Egy ideig zsebre tett kézzel állt, s hagyta, hogy az esti szél a haját borzolja, ugyanakkor a gondolatait persze nem tudta kiűzni a fejéből. Gyalog indult haza.
17 Mar 2018 by Nyx
Content Management Powered by CuteNews