Novellák


Halloweeni álarcosbál 02
– Ez nem fog menni – morogta Hermione a tükörképének. Három órája próbált elkészülni, de feladta. Egyszerűen ez az ötlet iszonyatosan rossz volt. Ott állt hosszú, fekete ruhában, hozzáillő harisnyában, magassarkúban, kisminkelve, már amennyire a zöld színre festeni lehetett, vörös ajkakkal, feltupírozott hajjal. A körmeit feketére színezte át, de valahogy egyáltalán nem érezte magát jól így. – Inkább nem megyek…

Levette a fejéről a csúcsos süveget, félredobta, aztán mélyen felsóhajtott. Éppen ekkor csengettek a többiek. Felnyögött, majd a kinyitotta az ajtót. A két barátnője Katie és Sam álltak kint, és ők határozottan elkészültek, sőt az álarcuk is rajtuk volt. Mindketten jól néztek ki, és Hermione fintorogva meredt a saját öltözékére. Katie jelmezén virágok nyíltak a zöld ruháján, s mozgó papír pillangók voltak a vörös hajában. Sam aranycikesznek öltözött, nagyon bájos volt a mozgó szárnyaival és az aranyszálas, napsárga térd fölött végződő ruhájában, szőkésbarna hajába ugyanolyan aranyszálas díszítés volt, mint a ruhájában.

– Uh, Hermione, mi ez a jelmez? – kérdezte Sam. – Ez igazán… egyedi.

– Gonosz Nyugati Boszorkány – morogta az ajtófélfának támasztva a homlokát.

– Te boszorkánynak öltöztél? – nevetett fel a barátnője. – Ez igazán egyedi. Nem mugli buliba megyünk. Ott szokás az ilyesmi, ha jól tudom.

– És mi ez a zöld? – kérdezte Katie.

– Pont te kérdezed? – tette csípőre a kezét Hermione, majd szélesre tárta az ajtót. – Összecserélted az üvegeket, aztán a robbanás után már így keltem fel a padlóról. Azért a Nyugati Boszorkány a jelmezem, mert neki zöld színű volt a bőre… Mindegy is hagyjuk.

– Ohh, a fenébe, sajnálom az egészet – tette a kezét a szájára Katie. – Hidd el nem akartam ezt. És jól vagy?

– Most már mindegy – morogta a boszorkány. – De egyébként semmi bajom nincs.

– És mikor múlik ez el? – kérdezte Sam, majd közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse a látványt. – Nagyon durva. Mivel próbáltad leszedni?

– Nem múlik el. Nem reagál semmilyen varázslatra. Egy órát áztattam magam diófalevél és vipera orchidea fürdőben, de az sem hozta le – tárta szét a karját Hermione. – Ez nem jön le sehogy, sehonnan.

– Mindenhol zöld vagy?

– Nekem elhiheted mindenhol az vagyok.

– Ez igazán nagy szívás.

– Nekem mondod? – csóválta meg a fejét, majd beletúrt a hajába, s leroskadt a kanapéra. – Az álarcos buli még rendben van, de ha hétfőre ez nem múlik el.

– Ne szaladjunk előre! – vette át a szót Samantha. – Egyszerre csak egy problémát oldjunk meg. Hogy érzed magad? Nem fáj valamid vagy nem érzel valami furcsát?

– Nem – rázta meg a fejét.

– Akkor nem kell bemenni az ügyeletre – állapította meg. – De ha bármit érzel legyen az a legkisebb furcsaság is, akkor azonnal mennünk kell.

– Jól vagyok és nem kell, hogy előjöjjön belőled a javasasszony. De nincs valami tipped?

– Pillanatnyilag nincs – csóválta meg a fejét Sam sajnálkozva. – Még nem találkoztam ilyen esettel. Ne haragudj, Hermione! Viszont nem tűnik mérgezésnek, bár erre magadtól is rájöttél, és ha nem érzel semmit, akkor ez csak egy szimpla bőrszín változtató bájital volt, amit sikerült kikeverned, mellesleg úgy tűnik nagyon jól sikerült. Ennyire egyenletesen egyik se bájital sem dolgozik. Megjegyezted a receptjét? Még ez használható lenne. Mit nem adnék egy némi hosszantartó barnaságért.

– Ohh, persze, a főnököm majdnem kirúgott a robbanás miatt és zöld lettem. A kettő között valahogy egyáltalán nem jutott eszembe jegyzetelni – túrt bele a hajába.

– Sajnálom – szólalt meg Katie bűnbánóan, majd leült Hermione mellé a kanapéra és vigasztalóan átölelte. – Egyáltalán fogalmam sem volt, hogy összecseréltem az üvegeket. Ez annyira kínos. Biztos legszívesebben megfojtanál.

– Gondoltam rá – vallotta be. – De a főnök elterelte a figyelmemet. Egyébként a viccet félretéve nem haragszom.

– Jól áll a zöld szín.

Ezen mindhárman felnevetett, ami egy kicsit segített oldani Hermione feszültségét.

– Hogy lehetek ilyen idióta – ostorozta magát tovább.

– Most már mindegy. Ezen nem lehet változtatni – sóhajtott fel a boszorkány. – Sajnálom, lányok, de nem megyek veletek Roxmostba.

– Még szép, hogy jössz! – Tette a kezét csípőre Sam, majd csípőre tette a kezét. – Harry végre felfigyelt rám, és te pont most akarsz cserben hagyni?

– Nem, de…

– Valahogy le kell vakarnod róla Ront, mert fixa ideálja, hogy az aurorknak összenőve kell közlekedni. Ne értsd félre Ron aranyos srác, de amikor a dögös haverját be akarom cserkészni, akkor igazán nem kívánatos a jelenléte.

– Jaj, Sam…

– Ez a legjobb alkalom, Hermione.

– Majd Katie – javasolta a barátnőjüket.

– Nem az esetem.

– Tartozol nekem ezért a zöld bőrszínért – mondta Hermione. – Különben is egy ótvar ez a jelmez.

– Én már kitaláltam – szólalt meg Katie. – Egy kicsit erősítek a sminkeden.

– Igen, ez jó ötlet – bólogatott Sam. – Ezt a szoknyát kicsit rövidre vágjuk, a dekoltázsodat pedig nem takarjuk el.

– De…

– Nyugi, Hermione, mi majd mindent elintézünk.

– A végén még valami mindenre kapható boszorkányt csináltok belőlem – nyögte kissé mérgesen.

– Az én szerelmi életem a tét – nyomatékosította Sam. – Azért öltöztem cikesznek, hogy végre észrevegyen és elkapjon.

– Merlinre, Harry kviddics játékosnak öltözik… Ohh, már mindent értek – nevetett fel Hermione, míg a többiek a ruháján, sminkjén és a haján dolgoztak.

– Mi másért vettem volna fel ennyi aranyat? – forgatta meg a szemét a boszorkány.

Fél óra múlva Hermione úgy nézett ki, mintha kicserélték volna. A ruhája teljesen megváltozott, finoman rásimult az alakjára. A térd fölé érő szoknyarész határozottan jobb választásnak tűnt, fekete harisnyáját tíz centis, vízszintes csíkokban átlátszóra varázsolták, hogy a lábának zöld színe is látszódjon. Dekoltázsa merészségét egy ezüst nyaklánccal és hegyikristály medállal ellensúlyozták. Haját kócos kontyba rendezték, majd felkerült a fekete csipkéből készült álarc is. Mikor a boszorka belenézett a tükörbe elképedve figyelte az átalakulást.

– Merlinre, ez nem én vagyok.

– Nem, hanem a Gonosz Boszorkány vagy ki – nevetett fel Katie. – Észbontóan nézel ki.

– El sem hiszem.

– Na, így nézett ki az a boszorkány is? – kérdezte Sam.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione, majd megmutatta a görbe orrú, igencsak csúnya banya képét a többieknek.

– Vegyük úgy, hogy ezt nem is láttam – fintorodott el a barátnője. – Indulhatunk?

– Igen.

– Akkor segítsetek nekem Harryvel.

– Gyönyörű vagy, Sam – mondta Hermione. – Oda lesz érted.

– Ezért vagy te a kedvenc barátnőm.

– Hé és én?

– Veled vigyázni kell, mert zöldre fested az embereket.

Mindhárman nevetve hoppanáltak Hermione lakásáról.

***

– Most komolyan, Draco – szólalt meg a vámpírnak öltözött Theo, miközben kint a töklámpásokkal szegényezett úton haladtak, s várták, hogy végre bemehessenek –, jobbat nem tudtál kitalálni? Mugli?

– Gondod van? – kérdezte a morogva Malfoy, majd rosszallóan ránézett a fekete keretes szemüvege mögül.

Még ez a jelmez is a részéről megerőltetés volt… Hazafelé bement egy mugli boltba, megfigyelte az ott lézengő muglikat. Kiválasztotta azt, akinek nem volt annyira borzalmas ízlése, aztán vett egy acélszürke, koptatott farmert, ami mellesleg nagyon kényelmesnek talált, egy sötétkék tornacipőt, ez utóbbival most legszívesebben bokán rúgta volna a barátját. Végül egy egyszerű Szent Mungó címeres, világos szürke pólót és sötétkék, csíkos inget vett fel, aminek az ujját feltűrte a könyökéig. A szemüveg az álarcot volt hivatott helyettesíteni, a haját pedig annyira összekócolta, hogy félő volt soha többet nem tudja majd kifésülni. És így érezze jól magát? Nevetséges…

– Nehogy kritizáld! – szólt rá Blaise, aki egy auror uniformisban feszített. – Még így is fél órába telt, mire kirángattam otthonról. Majdnem én öltöztettem fel a végén.

– Idióta – válaszolt Draco. – Nehogy elhidd neki.

– Egy szavát sem.

– De nem igen akartál jönni.

– Csodálkozol? Felnőtt emberek jelmezben. Szerinted?

– Túlságosan is Malfoy vagy az ilyesmihez – legyintett Blaise. – Engedd el magad és szórakozz egy kicsit! Talán találsz magadnak Astridnál egy jobb nőt.

– Astoria.

– Sosem tudom megjegyezni nevét, de már nem kell.

– Vége a nagy szerelemnek? – kérdezte Theo csodálkozva. – Ezt miért nem említetted?

– Mert basszus titeket más se érdekel, csak a bulizás – jelentette ki Draco. – Különben is nem nagy ügy…

– Nem? – hördült fel a vámpír. – Méghogy nem? Elmehettünk volna egy görbe estére.

– A részegség erre nem volt megoldás.

– Majd most iszunk együtt – vergette meg a vállát Blaise. – Aztán fogunk egy jó nőt... Oh, hello cica!

Integetett pimasz mosollyal egy boszorkánynak, aki elnevette magát, majd összesúgott a barátnőivel. Draco csak a szemét forgatta.

– Akkor, ha már elrángattad, akkor kitalálhattál volna neki jobb jelmezt – szólalt meg Theo rosszallóan. – Hogy néz ki szegény? Mint valami buggyant, fazon, már csak a kapafogak hiányoznak.

– Hippogriff jutott eszembe vagy bagoly. Merlin nem akart lenni, de nem tudom miért – vonta meg a vállát Blaise.

– Mert vagy hat hippogriffet, tíz baglyot és legalább húsz Merlint láttam.

– El se akart jönni.

– Még mindig elmehetek, ha tovább csesztettek – próbálkozott Draco, de olyan erősen szorította meg a vállát a barátja, hogy kedve lett volna orrba vágni a őt a kedvességéért. Így inkább megpróbálta kiszabadítani magát, ám úgy tűnt, hogy egy mágiajogi ügyvédnek sikerült kibabrálnia vele.

– Ennyi erővel Hagridnak is öltözhetett volna – horkant fel Theo, majd a vámpírfogait mutogatva felnevetett.

Draco már éppen folytatta volna vitát és megfordult volna, aztán egyszerűen hazahoppanált volna, amikor egy nő suhant el mellette. Torkára forrtak a szavak, s már nem is figyelt a barátaira. Először csak az illatát érezte, s ahogy a válluk véletlenül egymást, egy leheletnyit súrolta. A férfi feléfordult, majd megpillantotta őt, a boszorka visszanézett, de valószínűleg nem is figyelte őt. Vörös ajka mosolyra húzódott. Zöld volt… nagyon zöld, mindenhol, neki pedig egyből utána kellett mennie, s már nem is érdekelte a többiek torzsalkodása, elindult a lány után, aki gyorsan beleveszett a tömegbe. Draco megigazította a szemüvegét, aztán folytatta tovább az utat befelé, amikor valaki megállította.

– Hova, hova? – kérdezte a bejáratnál egy magas, tagbaszakadt férfi, aki szúrós szemmel nézett végig Dracón.

– Mennék tovább.

– Álarc?

– Szemüveg – mutatott a fekete keretes szerzeményére.

– Az nem álarc.

– Ugyan már…

– Álarcban bemehetsz.

– Figyelj, ha… Pottert ott beengedik kviddics talárban, akkor engem is beengedhetsz. – Mutatott Harry felé, a férfi megforgatta a szemét.

– Ő Harry Potter.

– Én meg Tom Felton a mugli – jelentette ki határozott meggyőződéssel. – De ne akard, hogy megmondjam valójában ki vagyok, mert nem tetszik ez a bánásmód és meg tudom keseríteni az életedet.

– Haver, én csak a munkámat végzem.

– Helyes, akkor engedj be. Különben is Potter meg a Furkász barátja már várnak odabent. Kicsit elkéstem.

– Menj akkor – morogta a férfi. – De nem én engedtelek be.

Draco még intett neki egyet, aztán belevetette magát a tömegbe.

***

A zene dübörgött a hatalmas helyiségben, ami tömve volt emberekkel. Hermione a bárpultnál ülve éppen a koktélcseresznyével játszott, s nézte, ahogy a rózsaszín koktél kavarog a pohárban. Itt kicsit távol volt a hangos zenétől, amitől kissé megfájdult a feje. A ma délelőtti fejsérülése nem sokat segített abban, hogy élvezni tudja az estét. Első találkozás Harryvel és Ronnal nagyon jól sikerült.

A meglepett és elámult Harry hamarosan Sammel már a táncparketten táncoltak. Katie az első körben megszökött valami vámpírral, aztán Hermione egyedül maradt a furkásznak öltözött Ronnal, akit pedig két perccel később egy mandragórás jelmezű boszorka elrángatott táncolni. Így most már barátok híján üldögélt. Egy pillanatra becsukta a szemét, felidézte, hogy éppen mit vegyített mivel, amikor megtörtént az a csúnya robbanás. Megvakarta az orrát, s már majdnem levette az álarcot, amikor valaki megszólította.

– Szabad ez a hely?

Hermione mielőtt kinyitotta volna a szemét automatikusan válaszolt, anélkül válaszolt, hogy egyáltalán tudta volna ki akar mellé ülni.

– Igen – válaszolta, majd a férfi felé fordult. Kellett egy fél perc mire felismerte a varázslót, akiről rögtön eszébe jutott minden, ami miatt soha sem kedvelte. – Nem, jesszus, nem. Menj ahova akarsz!

– Úgy látom ismersz – állapította meg, de a halvány mosolya elárulta, hogy most ez egyáltalán nem zavarta, sőt mintha még örült volna neki.

– Hogy a fenébe ne ismernélek… te…

– Ne mondd ki a nevem! – kérte kedvesen. – Tom Felton vagyok. Legalábbis ma estére. Egy mugli, semmi különös.

– Miért nem Denem?

– Denem?

– Mint Tom Rowle Denem – szurkálódott a boszorkány. – Ez a név jobban passzolna, nem?

A férfi hátravetette a fejét, aztán felnevetett. Különös volt. Malfoyt így soha nem látta nevetni, sőt nem is látta egyáltalán nevetni.

– Ez az első halálfalós poén, amin ilyen jót nevettem – szólalt meg ismét, némi elismeréssel a hangjában.

– Örülök, hogy segíthettem – jegyezte meg Hermione, majd kivette a cseresznyét a koktéljából, gyorsan elfogyasztotta, aztán utána küldte a rózsaszín folyadékot is. Már éppen le akart csusszanni a székről, amikor Draco megérintette a kezét, amitől mintha elektromosság áramlott volna végig az egész testén. Egymás szemébe néztek. Hermione nem volt képes megmozdulni, nem is értette miért. Olyan gyengéden érintette meg a kezét… Nem is bírt másra gondolni.

– Meredek lenne.

– Micsoda?

– Voldemortnak öltözni egy álarcos bálra – válaszolt a varázsló nyugodtan. – Nem gondolod, hogy ezzel még nem érdemes viccelni vagy talán soha?

– De valóban.

– És a mugli jelmez?

– Ez nem jelmez – csóválta meg a fejét a boszorkány.

– Megengeded, hogy maradjak? Csak beszélgetni szeretnék, aztán ha nem érzed jól magad, akkor el is köszönhetünk egymástól vagy rá is jöhetsz, hogy nem vagyok akkora seggfej, mint iskolás koromban.

– Felnőttként más lettél? – kérdezte Hermione, majd a felkönyökölt a bárpultra.

– Eléggé más. Szóval?

– Foglalj helyet Tom Felton – mondta végül. – Tegyünk egy próbát.

Draco elmosolyodott, aztán leült mellé, rendelt egy italt neki is és saját magának is, majd ismét a boszorkának szentelte a figyelmét.

– És te ki vagy ma este?

– A Gonosz Nyugati Boszorkány – mondta Hermione.

– Ez igazán érdekes. Gonosz lennél? – kérdezte kissé közelebb hajolva, mintha bizalmas információra számítana.

– Nagyon is – mosolyodott el végül ő is. A jég megtörni készült, amitől mindketten kicsit megkönnyebbültek.

– Szép ez a zöld szín – érintette meg a kezét újra Draco éppen, hogy csak az ujjbegyével. – Amikor elmentél mellettem odakint egyből felfigyeltem rád.

– Komolyan?

– Igen – bólogatott. – Végigjártam ezt a termet, amíg meg nem találtalak a sarokban. Erre nem számítottam.

– Miért?

– Mert amilyen feltűnő vagy ebben a jelmezben, azt gondoltam, hogy egyből bele veted magad a tömegbe és egy hippogriffel vagy furkásszal táncolsz, de egy Merlin is szóba jöhetett volna.

Hermione most már tényleg elmosolyodott.

– Ez nem én világom.

– Igazából vagy csak a gonosz varázslatodhoz keresel valakit? – incselkedett tovább. – Mondjuk egy gyanútlan muglit, aki besétál a csapdába.

– Nem is tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni – hajolt hozzá egy kicsit közelebb Hermione. – Most annyira más vagy. Talán ez az igazi éned?

– Már nem játszom meg magam – csóválta meg a fejét Draco. – Kivéve ma este, most mugli vagyok, semmi varázslat. Csak Tom. Tehát miért is ülsz itt egyedül a bárpultnál?

– Jól gondoltad. Az áldozatomat keresem – jelentette ki színpadiasan. – Akinek a segítségével még nagyobb hatalmam lesz, s legyőzi a nagy ellenségemet. De itt nincs olyan, aki elég rátermett lenne erre a feladatra.

– Én jelentkezem. Noha, nincs ma este varázserőm, de az erős akaratom, kitartásom és bátorságom talán ellensúllyozza ezt.

– Megteszi – bólogatott Hermione, majd elgondolkodva folytatta a beszélgetés. – Tudod, más esetben, észre sem vennél.

– Tényleg? Ez különös.

– Sőt te igazi Gonosz Nyugati Varázsló lennél.

– Valóban?

– Többször is keresztül néztél rajtam az elmúlt időben.

– A szemedre emlékeznék.

– Sosem néztük annyit egymás szemébe, hogy emlékezhess rá.

– Ez igazán kár.

– Hát, ha tudnád ki vagyok, akkor nem így viselkednél – nevetett fel Hermione. – Viszont, ha már belementem a játékba, győzz meg, hogy mégsem vagy annyira gonosz varázsló, mint amilyennek gondollak.

– Szóval a legrosszabbat gondolod rólam?

– Pontosan így van, kedves Tom.

– Kicsit zavar, hogy te tudod én ki vagyok igazából – sóhajtott fel Draco, majd belekortyolt az italába. – De nem rontom el a játékunkat, kedves Gonosz Nyugati Boszorkány. Viszont az este végére ki fogom találni, hogy te ki vagy igazából.

– Megtörnéd a varázst?

– Igen, de csak hajnali egy után.

– Miért nem éjfélkor?

– Mert addigra elérem, hogy hazakísérhesselek – válaszolt Draco magabiztosan. – Az éjfél túl közelinek tűnik ahhoz, hogy meggyőzzelek arról, hogy én csak egy egyszerű mugli vagyok, aki nem az, akinek hiszed.

– Ez tetszik – mosolyodott el Hermione. – És hogyan kezdenéd?

– Egy tánc?

– Rendben.

– Nem is kell meggyőznöm téged róla.

– Elfelejtetted? Én vagyok a Gonosz Nyugati Boszorkány. Honnan tudod mi a szándékom veled a táncparketten? Annyi a lábadnak.

– Azt majd meglátjuk – ígérte, majd feljebb nyomta a szemüvegét az orrán. – Csak előbb megszabadulok ettől a vacak szemüvegtől.

– Ne! – állította meg Hermione, majd megfogta a karját. – Ez része a mugli jelmeznek. Addig ezt magadon kell hagynod.

– Rendben.

Draco kinyújtotta a kezét, majd mikor Hermione egy hosszú pillanatig csak nézte a kinyújtott kart, amin tisztán látszott a Sötét Jegy kacskaringós vonala. El kellett volna riasztania, meg kellett volna bortánkoznia, viszont ahogy a férfi szemébe nézett ezek a kétségei kezdtek elhalványulni. Második esély? Vajon belemenjen-e a játékba? Miközben habozott a varázsló kissé türelmetlenül megszólalt.

– Meggondoltad magad? – kérdezte mosolyogva. – Vagy csak megijedtél?

– Én nem szoktam megijedni.

– Akkor fogd meg a kezem. – Hermione lecsusszant a bárszékről, aztán vett egy nagy levegőt. Kinyújtotta a kezét. – Ez a beszéd – mondta egy hamiskás mosollyal, miközben összezárta az ujjait a kecses kézen. Figyelte a lány minden egyes arckifejezését, a mosolyra húzódó burgundi vörös ajkait, valahogy a fekete, zöld és a vörös szín annyira passzolt egymáshoz, ő maga sem gondolta volna. Soha nem foglalkozott ilyesmivel, de most… elvarázsolta a látvány. Tudta, hogy a boszorkány valószínűleg vívódott magában, hiszen ő is így érzett. Ott a villódzó fényekben, a tömegben, csak őt látta maga előtt. Ki lehetett valójában? Túl sok volt azoknak a száma, akiket megbántott, semmibe vett.

Ma este a legjobb formáját akarta mutatni. Túlságosan is különleges volt a pillanat, a helyzet, és a lány, hogy feladja, elkullogjon. Vétek lett volna otthon gubbasztania, hiszen ez a fajta bizsergés, érzés, heves szívdobogás végre felébresztette. Félig nyitott szemmel élte a hónapokat Astoria mellett és után is, soha nem érezte azt, hogy teljesen képes lenne magát átadni valami másnak, újnak. Most viszont éber volt. Játék volt vagy sem, mégis úgy érezte tele van energiával, elmúlt a fáradtság, a fásultság. Ahogy a Gonosz Nyugati Boszorkányt a táncparkett felé kísérte felszabadultnak érezte magát.

A boszorkány egy teljesen más embert látott maga előtt, egy felszabadult, élénk férfit, akinek köze sem volt ahhoz a karót nyelt arisztokrata fiúhoz, aki gőgösen, felhúzott orral jár, mintha az egész világ a lábai előtt hevert volna. Lehet csak a jelmez hatott rá így, ami még véletlenül sem rejtette el a Malfoyos vonásait, sőt igazán jól nézett ki. A tömeg közepére mentek, majd gyorsan felvették a zene gyors ritmusát. Nem kellett sok idő hozzá, hogy mosolyogva mozogjanak a zene ütemére. A zene őrjítően hangos volt. Draco néhányszor megpörgette a boszorkányt, aki nem bírta megállni, hogy ne nevessen. Lendületes volt a táncuk, felszabadult és vérpezsdítő, pontosan olyan, mint a zene maga. A férfi igyekezett úgy vezetni a lányt, nehogy az ígéretéhez híven rálépjen a lábára, pedig Hermione nagyon próbálkozott. Mindketten nevettek.

Aztán a zene lassabb tempóra váltott. A varázsló a kezét a boszorka derekára tette, összesimultak, Hermione a férfi nyakába tette a kezét, s elmélázva csavargatta a mágus tarkóján a kócos tincseket. Egymás szemébe néztek. Draco felcsúsztatta a kezét Hermione arcára, majd megsimogatta az álarc széleit, aztán végül közelebb húzódott hozzá.

– Mi lenne, ha kimennénk?

– Jól van – bólogatott a boszorkány.

A férfi újra megfogta a kezét, aztán kivezette a tömegből. Ahogy kifelé haladtak a folyosón a zene egyre tompulni kezdett, majd amikor fedett kert részhez értek már csak távoli zajnak hallatszott. Töklámpások, apró kis fénygömbök kellemes fénybe vonták a helyet, a varázslatok miatt nem volt hideg. Hermione elengedte Draco kezét, majd a korláthoz sétált. Mély levegőt vett és lassan kifújta.

– Sokkal jobb – sóhajtott fel megkönnyebbülten, s megmozgatta a nyakát, aztán megmasszírozta a fejét.

– Fáj a fejed?

– Kicsit – vonta meg a vállát Hermione.

– Ez jobban fáj, mint amennyit bevallasz – jegyezte meg. – Hadd nézzem!

– Nem kell.

A varázsló nem reagált, csak közelebb ment hozzá, aztán megvizsgálta Hermionét. A boszorkány kissé felszisszent, amikor a férfi kitapintotta a kis púpot a fején.

– Áúú…

– Bocsánat. Csinos kis púp. Hogy történt?

– Hosszú történet – sóhajtott fel, majd megigazította a frizuráját. – Röviden: bájital baleset, rossz összetevő, robbanás. Ja és a zöld szín is ehhez kapcsolódik.

– Ohh, nagyon szép az árnyalat.

– Köszönöm – mosolygott Hermione. – Ennyi erővel karácsonyfának is öltözhettem volna.

– Úgy is gyönyörű lennél.

– Na ne röhögtess.

– Egy szép, karcsú karácsonyfa, de az az ünnep még messze van – sóhajtott fel Draco, majd ő is nekitámaszkodott a korlátnak.

– Addig nem szándékozok zöld színben pompázni.

– Pedig így könnyebb dolgom lenne, ha meg akarnám tudni, hogy ki vagy valójában – mosolyodott el Draco.

– A Gonosz Nyugati Boszorkány nem fedi fel csak úgy akárkinek a kilétét – húzódott vigyora az ajka. – Ezt ki kell érdemelni.

– És mivel érdemelhetném ki?

– Nem is tudom.

– Ennyire gonosz voltam?

– Velejéig romlott – közölte Hermione.

– De azért jól táncolok.

– Pedig igyekeztem rátaposni a lábadra.

– Tudom – nevetett fel felszadultan –, észrevettem a hasztalan próbálkozásaidat.

Hermione feltornázta magát a korlátra, aztán keresztbe tette a lábát.

– Nem félsz, hogy leesel?

– Nem fogok – mondta, majd egy hatalmasat nyújtózkodott.

– Jó, kérdezni fogok – jelentette ki Draco, aztán ő is felült a korlátra. – Mert ahogy látom nem megy ez a hódítás.

– Hódítás?

– Aha.

– Te meg akarsz hódítani engem? – nevetett fel jóízűen, aztán hátravetette a fejét. Annyira vicces volt ez az egész.

– Ha már nem győztelek meg a tánccal – vonta meg a vállát Draco. – Túlságosan is érdekelsz ahhoz, hogy hagyjalak elmenni csak úgy.

– Pedig, ha tudnád ki vagyok – nevetett fel kissé boszorkányosan. – Jobb, ha most menekülsz.

– Miért a Minisztériunak dolgozol és elkapnád a magamfajtákat?

– Mondjuk, hogy nekik dolgozom, de csak közvetve, viszont nem szoktam a magadfajákat elfogni.

– Szóval nem vagy auror.

– Nem – rázta meg a fejét.

– Roxfortból ismerlek? – folytatta tovább Draco.

– Igen, de ez igazából nem volt nagyon kacifántos kérdés. Nagyjából egykorúak vagyunk, szóval ez indokolt volt.

– Lehettél volna külföldi cserediák is.

– Nincs akcentusom.

– De eléggé be vagy rekedve – jegyezte meg Draco. – Ezzel rémesen megnehezíted a dolgomat.

– Átkozott mágikus füst – morogta Hermione. – Ez nem hiányzott volna a napomból. A zöldre váltás pedig nem volt az álmaim netovábbja.

– Kérdezhetek?

– Aha.

– És mindenhol zöld vagy?

– Igen.

– Még az intim területeken is? – incselkedett, majd egyből megbánta, mert a boszorkány szúrós szemmel nézett rá.

– Erre a kérdésre nem válaszolok – hördült fel Hermione. – Nem vagy a gyógyítóm.

– De gyógyító vagyok – húzta szét az ingét, és megmutatta a címert.

– Ezt nem tudtam rólad – válaszolta a boszorkány.

– Én is okozok meglepetést?

– Mondjuk úgy, hogy igen. Hogyhogy gyógyító lettél?

– Mert piszkosul jól áll a limezöld talár – vigyorgott rá Draco. – Egyébként nem akartam irodai munkát. Sokan rámszálltak a Sötét Jegyem miatt. Ez tűnt a legegyszerűbb foglalkozásnak, noha nem egyszerű. Persze a családnak ez sem tetszik… de nekem igen.

– És mit szeretsz a munkádban?

– Majd egyszer elmesélem – válaszolt Draco. – Akarod, hogy megvizsgáljalak?

– Most?

– Akár.

– Nem, nem, ki van zárva.

– Te tudod.

– Annyira nem vagyunk jóban.

– Tényleg?

– Aha.

– Hmm...egy házba jártunk?

– Nem, még csak az kellett volna – rázta meg a fejét. – Különben nem utáltál volna.

– Én mindenkit utáltam – vonta meg a vállát Draco. – És ehhez az állításhoz mégcsak nem is kell elgondolkodnom.

– És mi ez a pálfordulás?

– Nem lehet mindig mindenkit utálni.

– Ebben van igazság. Kibékülsz Harry Potterrel is?

Draco felhorkantva nevetett fel, s egy jó ideig nem tudott megszólalni, annyira elkapta a helyzet abszurditása.

– Ennyire ne menjünk előre – szólalt meg egy gyors torokköszörülés után. – Leszögezem, hogy nem vagyunk se jóban, se rosszban, tisztes távolságban vagyunk egymástól. Ez pedig azt hiszem így marad.

– Pedig ez jó alkalom a barátkozásra.

– Hogyne majd éppen most fogok barátkozni vele, amikor éppen egy aranycikeszt próbál fűzni. Inkább a kedves Gonosz Nyugati Boszorkányt kérdezgetem.

– Ez igazán megtisztelő.

Ahogy beszélgettek Sam tűnt fel a kertben, a halvány fény megcsillant a haján és a ruháján. Draco visszatolta az orrára a szemüvegét, majd elmosolyodott. Legalább most már ismert valakit, aki valószínű a Gonosz Nyugati Boszorkányhoz tartozott, aki mikor meglátta Hermionét ingetett neki, s a boszorkány visszaintett neki. Aranycikesz elindult kettejük felé.

– Hát itt vagy… vagyok – javította ki magát Sam, majd egy pillanatra megállt és megpróbálta feldolgozni a látottakat. Semmi gyanús nem volt benne, ahogy egymás mellett ültek, noha nagyon jól tudta, hogy Draco és Hermione nem kedvelték egymást egy kicsit sem.

– Igen, itt vagyok – szólalt meg Hermione.

– És ez, így?

– Nini egy Aranycikesz – szólalt meg Draco megelőzve a boszorkányt . – Megszöktél, Pottertől, és ő most halálra keres? Az a százötven pont nagyon kellhet neki.

– Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdezte Sam. – Nem kellene valahol máshol lenned?

– Tom – fejezte be a mondatot Draco. – Hívj csak nyugodtan Tomnak.

– Tomnak? – vonta össze a szemöldökét

– Tom. Tom Felton – mutatkozott be Draco. – Egy mugli.

– Egy mugli? Ez valami vicc? – nézett rájuk kérdően. Annyira furcsa volt őket így együtt látni.

– Jaj, Aranycikesz, nem kell mindent érteni. Mi jól elvagyunk a Gonosz Nyugati Boszorkánnyal.

– Lemaradtam valamiről? – kérdezte Sam zavartan. – Ti ketten? Mégis mi közös témátok lehet?

– Azért akad.

– Ülünk és beszélgetünk – mondta Hermione.

– Tudod, hogy kivel beszélgetsz? – érdeklődött a boszorkány félrefordított fejjel.

– Igen, tudom – bólintott.

– Én nem tudom – jelentkezett Draco, mintha az iskolában lenne.

Samből feltört a nevetés, mintha ennél viccesebben nem is hallott volna egész évben. Draco és Hermione egymásra nézett, majd a varázsló megvonta a vállát.

– Ez igazán jó – nevetett tovább a boszorkány. – Vicces. De nem ezért jöttem.

– Hanem? – kérdezte Draco.

– Még kell egy perc, amíg összeszedem magam – vett egy mély levegőt Sam. – Szóval Katie elment egy vámpírral.

– Hogyan? – szólalt meg Hermione. – Egy vámpírral?

– Egy sráccal, aki vámpírnak volt öltözve – forgatta meg a szemét a boszorka. – Nagyon összemelegedtek, és khmm szerintem folytatják máshol.

– Oh, már megint…

– Tudom, de tudod… Ne is beszéljünk róla. Odajössz hozzánk? Harryvel találtunk egy asztalt hátul.

– Jobb itt kint a levegőn – mondta Hermione és vett egy mély levegőt. – Bent annyira fülledt a levegő.

– Ugye jól vagy? – kérdezte aggódva. – Fejed nem fáj? Nem szédülsz?

– Semmi bajom.

– Csak, hogy tudd – fordult Sam Draco felé. – Balesete volt, és beverte a fejét.

– Jaj ne már – nyögött fel Hermione. – Nem kell atyáskodni felettem.

– Tudom, már megvizsgáltam a púpját – mosolyodott el a gyógyító, mintha a zöld bőrű boszorka ott sem lenne.

– Ezt nem hiszem el. Én is itt vagyok.

– Legjobb lenne, ha csatlakoznál hozzánk. Harry biztosan örülne. Ron talált magának egy mandragórát… Nem bánom ezt a muglit is hozhatod magaddal.

– Milyen kedves vagy, Aranycikesz – mosolygott rá édesen Draco.

– Csak amennyire mindig… Tom – mosolyodott el Samatha – Istenem ez a név…

– Most mi van a Tom Denem már foglalt volt.

– Ha most lenne egy italom rádköpném – vallotta be a boszorkány. – Nos, fiatalok, jöttök vagy nem?

– Majd talán később – rázta a fejét Hermione.

– Ha akarsz mehetünk – szólalt meg Draco. – Nem zavar Potter.

– Maradni akarok inkább, ha nem baj.

– Persze, hogy nem.

– Akkor én bent leszek – mondta Sam. – Majd később még beszélünk. De, ha rosszul leszel, akkor elmész haza ezzel itt. És ha lehet, akkor előbb még szólj vagy üzenj. Oké?

– Rendben van, értettem.

– Te meg, Tom vagy hogy hívnak, ha nem vigyázol rá, akkor valami nagyon rosszat teszek a kávédba.

– Megértettem.

– Jó mulatást nektek.

– Meglesz – mondta Draco, majd beletúrt a hajába. Sam még mormolt néhány keresetlen szót mielőtt még otthagyta volna őket, de azzal már egyikük sem törődött. Egy ideig mindketten a félhomályban ültek a korláton. Hermione hátrahajtotta a fejét és felnézett az üvegtetőre, amin átszűrődött a csillagok és a hold fénye.

– Nem kellene ilyesmit csinálnod – jegyezte meg a gyógyító. – Ez cseppet sem tesz jót a fejednek.

– Akkor mit javasolsz?

– Sétáljunk egyet. Kíváncsi vagyok, hogy milyen dekorációt készítettek elő a kertben. Minden évben van, de sose nézem meg.

– Halloweeni partikra jársz?

– Nem – rázta meg a fejét. – Mindig elrángatnak.

– Nem vagy az a beöltözős típus?

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Úgy nézek ki?

– Nem – nevetett fel Hermione jóízűen. Draco eközben leugrott a kőkorlátról, aztán a derekára tette a kezét. – De egészen jól elvegyülhetnél a muglik között.

Hermione Draco vállára tette a kezét, aztán a varázsló segített neki leszállni. Mélyen egymás szemébe néztek. A boszorkány nem akart tudomást venni az érzésről, amit az átható tekintet váltott ki belőle, de a meleg, erős kéz érintésére, ami még mindig a derekán nyugodott, még rosszabb volt gondolni.

– Ez egy bók volt? – kérdezte Draco.

– Igen. Jól nézel ki. – Most vészesen közel álltak egymáshoz. A boszorkány túl merésznek érezte magát ehhez a vallomáshoz, de most ő volt a Gonosz Nyugati Boszorkány, nem lehetett az a félős fajta. A férfi keze még mindig a boszorka derekán pihent, de az egyiket szabaddá tette, hogy meg tudja simogatni Hermione arcát, s ujjbegyeivel végighaladt az álarc mentén.

– Mi lenne, ha levenném az álarcodat? – A lágy bariton és az érintés kezdte teljesen elbűvölni, a hatása alá vonni. Sosem történt még senkivel sem ilyen gyorsan. Talán ez a játékuk, az este, az elfogyasztott koktélok, a férfi, a szeme, az erős karja… Legszívesebben megpaskolta volna az arcát, hogy végre észhez térjen. Draco még mindig a csipkés álarc szegélyét simogatta, s itt-ott hozzáért az arcához.

– Nem – rázta meg a fejét. – Bár akkor se ismernél fel, de még messze van az egy óra.

– Tudni szeretném ki vagy. – Hajolt hozzá közelebb. Az arcuk súrolta egymást.

– A Gonosz Nyugati Boszorkány – suttogta a fülébe Hermione, majd mosolyra húzódott a vörösre festett ajka, és eltávolodott Dracótól, aztán kibontakozott a férfi öleléséből. Most kihívóan nézett a férfira.

– Nem tűnsz gonosznak – csóválta meg a fejét Draco, és karba tett kézzel méregetni kezdte a boszorkányt, aki most felnevetett.

– Pedig az vagyok – közölte, aztán beleharapott az ajkába.

– Én vagyok a gonosz kettőnk közül – mondta a varázsló, majd egy lépéssel ismét közelített a boszorkány felé. – Te nem tudod milyen gonosznak lenni.

– Én már nem vagyok benne biztos, hogy gonosz vagy. Főleg így mugliként, varázserő nélkül… Hmm így egészen ártatlannak tűnsz.

– Pedig az vagyok. Láttad a Sötét Jegyemet? – mondta egy igazán gonosz mosollyal, aztán úgy fordította ki a karját, hogy jól látható legyen. Még a félhomályban is teljesen jól kivehető volt. Hermione megborzongott. – Most már félsz tőlem?

– Nem.

– Sötét a múltam is.

– És akkor mi van? Vannak olyanok, akiknek van és nem gonoszok – mondta Hermione. – Csak hajlamosak vagyunk a sztereotípiák szerint beskatulyázni az embereket.

– Mondj egy valakit, akinek volt és nem volt gonosz.

– Perselus Piton.

– Mondj még egyet?

– Hmm, ha kimondom a nevét, akkor vége a játékunknak.

– Meg tudod zavarni az emberek fejét. Ismerlek én igazából?

– Nem hinném – nevetett fel rekedtesen Hermione, miközben eltűrt egy elszabadult göndör tincset a füle mögé. – Nem voltunk soha sem barátok.

– Ellenségek?

– Halálos ellenségek – nevetett fel boszorkányosan. – De azt hiszem ezzel bőven túlzok. Nem voltunk jóban.

– Ezzel semmi újat nem mondtál – sóhajtott fel Draco, majd végül elnevette magát. – Menjünk, sétáljunk egyet.

– Rendben van.

Egymás mellett indultak el a lépcsőn lefelé. Az út mentén töklámpásokat helyeztek ki, a fákról pókhálók lógtak le, némelyiken élő denevérek lógtak le az ágakról, füst gomolygott a bokrok és a fák között.

– Azt hittem félelmetesebb lesz – törte meg a csendet Draco.

– Talán nem is ez volt a cél – válaszolt Hermione – Ez mégsem a Tiltott Rengeteg.

– Na oda nem megyek be még egyszer, az biztos – úgy tett, mintha kirázná a hideg, de talán így is volt. – Szörnyű egy hely.

– Én sem vágyom oda – helyeselt Hermione. – Az a sok pók, meg a többi.

– Meg a többi. Más téma?

– Jöhet.

– Szóval mióta ismered Aranycikeszt?

– Ez igazán nagy témaváltás, Tom – sóhajtott fel a boszorkány.

– Részletezzem milyen lények vannak még a Tiltott Rengetegben? Mert fel tudom idézni mindegyiket – nevetett fel kissé kényszeredetten. – Ott vannak az unikornisok, bicegócok, rőtsipkások, lidércek…

– Oké, oké – mondta majd megköszörülte a torkát. – Öt éve ismerjük egymást körülbelül. Egy fánkozóban találkoztunk. Elvitte előlem az összes fánkot.

– Nem lepődöm meg – nevetett fel Draco jóízűen.

– Sam az Sam, de adott belőle. És te honnan ismered?

– Együtt kezdtük a gyógyítói tanfolyamot, de én aztán tovább tanultam. Jóban vagyunk mióta először vitáztunk a mérgek semlegesítéséről.

– És kinek lett igaza?

– Neki – forgatta meg a szemét a varázsló.

– Legalább bevallottad.

– Az utóbbi időben igyekszem kevesebbet hazudni – vallotta be a varázsló, majd egy pillanatig egymás szemébe néztek. – Sokkal kifizetődőbb.

– Ez igazán dicséretes, kedves Tom Felton – mosolygott a boszorkány édesen.

– Ha nem ilyen éllel mondanád, akkor még el is hinném, hogy dicsérsz.

– Veled kapcsolatban nem lehetek, nem szarkasztikus.

– Ezt meg kellene köszönnöm? – nevetett fel a férfi.

– Ugyan…

– Miért nem akartál bemenni és Potterékhez ülni?

– Nem akartam őket megzavarni. Talán ez egy kezdődő románc. Ki tudja? Nem hiszem, hogy én lennék az, akire szükségük van.

– Gondolj bele, ha még én is megjelentem volna – hátravetette a fejét, majd felhorkantva hahotázott egyet. – Potter randiján megjelenik Tom Felton. Biztos egyből megismerne. De igazad van, nem szabad belerondítanunk egy randiba.

– Milyen nagylelkű vagy.

– Sokat kérdezett Potterről, majdnem megőrjített vele. Mintha valaki többet tudna egy másik emberről, akit mégcsak nem is kedvelt… Azt se tudom milyen a szemszíne.

– Komolyan ezt megkérdezte? Tőled? – nevetett fel Hermione. – Nem is tudom melyik a viccesebb.

– Ugyan, ha egy nő nekem öltözne aranycikesznek, akkor biztosan értékelném – vigyorodott el ismét. – De nekem a nehezebb esetek jönnek be.

– Tényleg?

– Aha azok a nők, akik utálnak és zöldre változott a bőrük.

– Hmm, benne vagyok a halmazban.

– Ez igazán nagyszerű – nevetett fel Draco.

– De te nem vagy rajta az én listámon.

– Nem?

– Nem.

– Még nem.

– De magabiztos vagy és annyira nevetnem kell ezen.

– Komolyan?

– Jézusom, Merlinre, lehet, hogy tetszem neked, de tíz éve Roxfortban biztosan utáltál – bizonygatta a boszorkány.

– Ahh hát látom, hiába is tiltakozom ellene, de mégiscsak végig kellene mennem azon a névsoron – vakargatta meg az állát Draco. – Mit gondolsz róla?

– Hogy ez nem is olyan rossz ötlet, mielőtt még végzetesen belémszeretsz.

– Randiznunk kellene.

– Mikor?

– Néhányszor, hogy kiderüljön összepasszolunk-e.

– Álarcban és zöld bőrrel? Te nem vagy normális.

– Egyik sem kell – nevetett a varázsló. – Úgy értem randiznunk kellene, mielőtt még végzetesen belédszeretnék.

Nevettek, jól érezték magukat, de ahogy beszélgettek egyre jobban körbe vette őket a köd, s hamarosan már csak a töklámpások derengő fénye látszott. Mire észbe kaptak, már csak egy méternyi volt a látóhatár. A fák egyre magasabbak lettek. Miközben egyre mélyebbre haladtak az elvarázsolt kertben. Az út egyre összeszűkült. Csípős szél csapta meg az arcukat, mintha egy erdőbe kerültek volna. Lépteik lelassultak.
31 Oct 2018 by Nyx
Content Management Powered by CuteNews