Novellák


Halloweeni álarcosbál 03
– Kezd egy kicsit hideg lenni – szólalt meg Hermione, majd az ajkába harapott. Fázósan megdörzsölte a karjait. – Itt már teljesen sötét van.

– Különös – mondta Draco. Körbenézett, de nem látott semmit. – Nem kellene ilyennek lennie. Még a töklámpások is halványabban világítanak.

– Nem kellene visszamenni? – tette fel a kérdést a boszorkány. – Semmi kedvem a tök sötétben lófrálni.

– De, rendben, menjünk vissza és igyunk valamit. – Ám amikor visszafordultak az út eltűnt. Hermione összevonta a szemöldökét. Hideg szél végigsüvített a derengő homályban. Hátborzongató bagolyhuhogás hallatszott nem messze az egyik göcsörtös fa felől. A hatalmas madár szárnyra kapott, majd alig néhány centire a fejük felett repült el.

– Ez nem jó így – csóválta meg a fejét Draco. Hirtelen a köd újra kavarogni kezdett körülöttük, aztán mikor kitisztult kissé, akkor három út jelent meg előttük, vigyorgó, világító töklámpásokkal kirakva. Egyik másik vérfagyasztóan felnevetett.

– Na melyik legyen szerinted?

– Ez egy bolyongó varázslat – morogta a boszorkány, majd fojtott hangon elkáromkodta magát. Mielőtt Draco ezt szóvá tehette volna, már folytatta is: – Nem jutunk ki addig, amíg nem csináltuk végig az egészet.

– Halloweeni tréfa?

– Nagyon remélem.

Ekkor vérfagyasztó üvöltés hangzott fel ekkor a bokrok közül, amit hátborzongató kaparászást hallottak. A növények megzizzentek. Draco azonnal elővette a pálcáját, majd maga mögé utasította Hermionét.

– Azt hittem, hogy én vagyok a boszorkány.

– Ez egy vérfarkas vonyítás volt – mondta a férfi komolyan. – Felismerem, kezeltem néhányat.

– Ez csak varázslat.

– Erre meg is esküszöl?

– Nem – csóválta meg a fejét. Teljesen kirázta a hideg tőle.

– Maradj mögöttem. Szép lassan elindulunk.

– Jól van.

– A középső úton megyünk. – Draco megfogta a boszorkány kezét, aztán ütemes lépetekkel haladtak tovább. A lány csak azt érezte, ahogy a férfi ujjai az övéire kulcsológnak. Érezni lehetett a levegő vibrálását. Hermione szájában fémes ízt érzett. A fejük fölött elsuhant egy denevérraj, mindketten ösztönösen lehajoltak. A fekete árnyak vijjogásától kirázta mindkettőjüket a hideg.

– Nem szeretem a sötétet – szólalt meg a boszorkány kissé remegő hangon. – Se ezeket a hálókat. Oh, te jó ég valami mászik a lábamon.

A boszorkány elengedte a férfi kezét, sikantva pöckölt le magáról egy pókot. Undorodva lépett pár lépést hátrébb. Zihálva húzódott közelebb Dracóhoz.

– El kell innen mennünk a francba.

– Lumos – mondta Draco. Hirtelen fény gyúlt és akkor mindketten riadtan kiáltottak fel. Az út tele volt velük, ott nyüzsögtek, mindent beborítottak a pókok. A varázsló pupillája kitágult, hangosan elkáromkodta magát. – Ez nem igazán hiányzott.

– Valami terv? – kérdezte Hermione vékony hangon.

– Azt hiszem, hogy le kellene vetnem a mugli jelmezemet.

– Ne most akarj vetkőzni, amikor pókok másznak rajtunk! – mondta, majd rácsapott a Draco vállára.

– Leveszem a szemüvegem, hogy jobban lássak, kedves Gonosz Nyugati Boszorkány, aztán elűzöm őket.

– Jó, jó, mert már a nyakamon másznak – váltott egyre vékonyabb hangnemre.

– Nyugi, elintézem – közölte Draco idegesen.

A varázsló suhintott egyet a pálcájával, amiből arany fényű szikrák törtek elő. A varázslat hatására a pókok sorban úgy rebbentek szét, majd tűntek el a helyszínről, mintha ott sem lettek volna, miközben a mágus és a boszorka futva keresztül vágtak a sötét ösvényen.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi aggódva.

– Igen – bólogatott a boszorkány megkönnyebbülten.

– Pókok?

– Nincs egy sem. – Ám alig hogy ezt kimondta dübörgő léptek rázták meg a környéket. Dühöngő üvöltés hallatszott nem is olyan messziről. A hatalmas lény valamivel hadonászott, majd jól erősen a földhöz vágta. A lábuk alatt érezték a föld remegését. – Merlinre.

– Ez meg micsoda? – kérdezte a varázsló. – Ugye nem?

– Egy troll.

– Na ne már – morogta Draco. – Pókok, vérfarkasok, és egy troll? Milyen beteg egy hely ez? Hoppanáljunk.

– Már próbáltam az előbb, de nem megy.

– Erre lennének keresetlen szavaim.

– Most mit csináljunk?

– Tudod hogyan kell elbánni egy hegyi trollal? – kérdezte a varázsló, miközben behúzta mindkettejüket egy fa mögé. Hermione most hozzásimult és a keze a férfi mellkasán volt. Ugyanúgy vert a szíve, ahogy az övé. Zihálva néztek egymás szemébe.

– Most ugye csak viccelsz? – kérdezte fojtott hangon.

– Nézd meg, ha nem hiszel a saját szemednek. Egy marha nagy monstrum, ja és ha veszel egy mély levegőt…

– Úristen, de büdös. Milyen beteg embernek kell egy ilyet idehozni? – sziszegte Hermione. – Intézzük el!

– Tuti griffendéles vagy.

– Mivan?

– A griffendélesek ennyire… vakmerők – fejezte be a mondatot, mert a lány igencsak közel volt hozzá, hogy egy csapással megtorolja, ha azt mondja, amit valójában gondol. A varázsló kinézett a fa mögül. – Még van egy kis időnk míg ideér.

– Ez hogy jön ide, hogy melyik házba jártam?

– Intézzük el? Normális vagy? – csóválta meg a fejét Draco. – Ez egy hegyi troll, veszélyes mellesleg. Kifejlett, marha nagy és még mindig oltári büdös. Ilyeneket nem lehet csak úgy elintézni. Hol voltál, amikor ezt az iskolában tanultuk?

– Melyik évben volt?

– Komolyan lökött vagy – nevetett fel a férfi. – Melyik évben? Biztos véletlen volt az a bájital baleset? Kicsit tényleg zizinek tűnsz.

– Na most pont úgy viselkedsz, ahogy gyerekkorunkban.

– Megmenteném az életed, Gonosz.

– Ohh, de kedves tőled.

– Mellesleg egy sereg póktól már megvédtelek.

– Magam is elboldogultam volna velük – hangzott a csípős felelet. Draco csak felnevetett. – Ne nevess ezen. Én is képzett boszorkány vagyok.

– És hogyan akarsz elintézni egy trollt?

– Leütöm a saját botjával.

– Édesem, te egy kicsit ittál ma, igaz? Hallottam azt a mesét, hogy Weasley és Potter elintéztek egy trollt, amit Granger felcukkolt, de azért ki hiszi el, hogy leütöttek egy majdnem öt méter magas monstrumot a saját botjával? Én ezt csak roxforti legendának tartom, ne ülj fel ilyen meséknek.

– Mégis hogy akarsz megszabadulni tőle?

– Megvárom, amíg elmegy, aztán előbújunk.

– És, ha ránk talál?

– Nem fog.

– Megígéred?

– Maradj itt mellettem, tedd, amit mondok, aztán gyorsan kijutunk innen – vázolta gyorsan a helyzetet Draco.

– Legyen úgy, ahogy mondod – sóhajtott fel a lány.

– Tiszta a levegő. Induljunk! – adta ki a parancsot Draco, megragadta a lány kezét, de ahogy elindultak, egyből sikerült belerohanniuk a hegyi trollba. Mindketten kissé meglepetten figyelték a nyáltól csöpögő hatalmas szörnyeteget. Hermione kitépte a kezét Dracóéból, majd kivont pálcával mellé állt. A hörgő, dühöngő, bűzös szörnyeteg egyenesen feléjük rohant.

– Na most mi legyen? – kérdezte Hermione. – Nem vált be a nagy terved.

– Annyira nem értek a trollokhoz, bocs. Azt hittem, hogy elmegy.

– Ez szét fog lapítani minket.

– Ez? Komolyan?

– Aha.

– Potterék mit is csináltak? – vakarta meg a fejét. – Jó lenne, ha emlékeznék rá. Hátha hasznos lehet.

– Ez most nem jó időpont nosztalgiázni – sziszegte Hermione. – Egyszerre fogjuk kilőni az átkot.

– És melyiket? – érdeklődött Draco. – Mert úgy van egy pár.

– Kábító átkot.

– Legyen – vonta meg a vállát.

– Háromig számolok.

– Oké.

– Egy… kettő… három…

– Stupor – üvöltötték mind a ketten. Fényes sugár robbant ki a pálcákból, ami átsüvítette az éjszakát, s telibe találta a hatalmas monstrumot. A troll megszédült, pörgött egy párat, aztán elterült a földön.

– Na így kell elintézni egy hegyi troll – húzta ki magát a boszorkány, aztán diadalmas vigyort villantott Draco felé, aki persze szintén mosolygott. – Egyébként Harry és Ron tényleg leütötték azt a trollt.

– Potterék?

– Igen.

– Hiszen még azt se tudták melyik a varázspálca jó vége – csóválta meg a fejét Draco. – És egy rakás pontot kaptak érte.

– A sértettség beszél belőled.

– A józan ész.

– Higgy, amit akarsz – mondta Hermione, majd elindult az úton. Fázósan összefonta a karjait maga körül. Mit is gondolt? Malfoy még mindig Malfoy. Csak arra nem számított, hogy a férfi pár hosszú lépéssel ott terem mellette.

– Most megsértődtél? – kérdezte kissé bűnbánóan. – Sajnálom, tudom, ha Potterék a téma és én őket becsmérlem, akkor mindig kitör a varázslóháború.

– Nem számít.

– Állj meg! Mi volt ez? – Draco kérdőn nézett rá.

– Micsoda? – alighogy ezt kimondta szellemek egész hada lepte el a tisztást. Vadul csörgették a láncaikat, és az egyik volt olyan merész, hogy átment Dracón is. – De utálom ezt az érzés.

– Menjünk tovább.

– Meg se ijedtek? – kérdezte az egyik szellem.

– Nem – válaszolták egyszerre.

– Fenébe… Gyertek fiúk, ezek itt nem félnek. – Azzal a tizenhárom átlátszó alaka összeverődött, majd ordítva, földöntúli nyelven beszélve, összeolvadtak, s jeges fuvallatként suhantak a páros felé. Hermione és Draco megtántorodott, még a varázslónak volt annyi lélekjelenléte, hogy a lányt magához szorítsa, aztán mindketten felkiáltva estek el.

– Merlinre – sopánkodott Hermione, aki most teljes testsúlyával Dracóra támaszkodott. A férfi kissé felnyögött, majd felemelte a fejét.

– Jól vagy?

– Rád estem.

– Tudom. Így intézem, nehogy beverd megint a fejed.

– Ohh – szólalt meg Hermione gyengéden. – Ez annyira kedves és lovagias tőled.

– Ugyan – csóválta meg a fejét, majd megérintette ismét a boszorkány arcát. Nagyon közel voltak egymáshoz, már csak egy apró sóhajtásnyira. Hermione kifulladva várta az élményt, a szíve hevesen dobogott. – Gonosz Boszi?

– Igen, Tom Felton?

– Jussunk ki végre innen. Mit gondolsz?

– Oké – rebegte, mintha valamiféle álomból ébredt volna. – Ennyi elég volt a Halloweenből.

– Nekem mondod? – nevetett fel rekedten. – Még mindig a földhöz nyomsz.

– Bocsánat ne haragudj!

– Ha most megcsókolsz, akkor nem fogok haragudni.

– Jaj, Malfoy…

– Ne hívj a nevemen! – korholta Draco. – Ma Tom vagyok.

– Tom.

– Igen?

– A varázspálcád mindjárt kiszúrja a szemem, mi lenne, ha inkább felkelnénk innen?

– Rendben. De a csókra még visszatérünk.

– Feltétlenül – sóhajtott fel, miután megkönnyebbülve felállt.

– Menjünk mielőtt még megint egy troll jönne vagy rosszabb – zsörtölődött a varázsló.

– Mi lehet rosszabb?

– Van rosszabb. – Draco fintora valóban ezt mutatta. – Már látom is. Sőt két dolgot is.

– Jaj Merlin mi jöhet még?

– Mondjuk Aranycikesz és Potter csókja a teraszon – forgatta meg a szemét Draco. – Na az igaz, hogy Potter az első cikeszét a szájával kapta el. Most is sikerült neki… A mázlista rohadék.. Vagy nézheted Weasleyt, ahogy egy mandragórával smárol egy kicsit arrébb. Merlin, az életben nem hittem, hogy ezt vagy ilyesmit fogok mondani.

– Mi lenne, ha hazakísérnél? – javasolta Hermione. Tudta, hogy éles váltás, de így lesz a legjobb. Elköszönnek egymástól, aztán többet nem találkoznak.

– Nem vagy jól?

– De, csak sok volt ez a Halloween mára.

– Még egy tánc belefér?

– Tánc?

– Igen, mert nem végződhet úgy ez az este, hogy két idióta évfolyamtársam is becsajozik, én meg, mint egy kretén, halálra rémítem a kedves Gonosz Nyugai Boszorkányt – mondta, majd felvette a szemüvegét. – Szóval?

– Nem a te hibád.

– De az igen, ha nem nevetve mész haza.

– Kedves vagy.

– Pedig szerinted igazából én gonosz vagyok.

– Hm át kell értékelnem azt, amit tudok rólad, kedves Tom.

– Mi sem egyszerűbb, ha nem rohansz haza, és inkább táncolsz velem.

– Rendben, táncoljunk.

– Ez a beszéd. De előtte innék valamit. Ez a troll kikészített. – Hermione hátravetette a fejét és felnevetett. Egymás mellett haladva léptek be a helyiségbe, ahol még most is dübörgött a zene. Draco először egy szabad asztalhoz vezette Hermionét, aztán mindkettőjüknek rendelt egy italt. A boszorkány hálás volt érte, mert az utóbbi háromnegyed óra igencsak megterhelő volt a számára.

– Jól vagy?

– Miért ne lennék jól? – kérdezett vissza Hermione.

– Kicsit gyorsan iszod az italodat – jegyezte meg Draco. – Gondoltam jobb, ha rákérdezek.

– Kicsit sok volt az ott kint a kertben – válaszolta egy mély sóhajtás után. – Nem hiszem, hogy még egyszer eljövök ide Halloweenkor.

– Én se akartam – rázta meg a fejét Draco. – De most már egyáltalán nem bánom.

– És miért?

– Mert találkoztam veled.

– Olyanokat mondasz… – Közben a férfi megfogta a lány kezét. – És teszel, hogy nem tudok kiigazodni rajtad.

– Nem kell – vonta meg a vállát, miközben szórakozottan köröket rajzolt a boszorkány tenyerébe.

– Jobb lenne, ha tudnám van-e vagy nincs hátsó szándékod.

– Temérdek hátsószándékom van – vigyorodott el végül hamiskásan. – Az első és legfontosabb, hogy még ma este meg akarlak csókolni.

– Látom, hogy nem kertelsz.

– Nem szoktam. Amikor megláttalak, már akkor tudtam, hogy kellesz nekem.

– Mert a kedvenc színed a zöld?

– A piros, mint az ajkad.

– Komolyan? – nevetett fel Hermione. – Ez egy sötét titkod, hogy a kedvenc színed a piros?

– Van ennél sötétebbek is – mosolyodott el Draco.

– Akkor mondj el egyet.

– Rettegtem, hogy a Hugrabugba kerülök – közölte a férfi.

– Mert ennek volt esélye nálad?

– Akkor, amikor fiatalon nem ismered magad és kétségeid támadnak, akkor igen sok baromság megfordul a fejedben – magyarázta a varázsló.

– De mi baj van a Hurgabuggal?

– Az a sárga szín borzalmasan állt volna nekem – nevetett fel jóízűen. – Egyébként semmi bajom velük.

– Te hülye vagy.

– Mondd el most te egy sötét titkodat.

– Én?

– Aha.

– Hmm… lássuk, nagyon rossz tanuló voltam mielőtt a Roxfortba kerültem – vallotta be a boszorkány.

– Ez nem éppen sötét titok.

– Nekem az. Amikor elolvastam az Roxfort történetét egy új világ tárult fel előttem, onnantól kezdve faltam a varázskönyveket.

– Furcsa. Van ember, aki olvasta azt a könyvet?

– Ne gúnyolódj! Mondj el még egy titkodat.

– A Sötét Jegyem nem igazi – közölte Draco fa arccal.

– Komolyan? – komorodott el a boszorkány és kikeredett szemmek nézett a férfira. – De miért, hogyan és minek?

– Lemosható.

– Na ne már.

– Pedig elhiheted.

– Nem hiszem.

– Jó, mert most tényleg kamuztam.

– Idióta vagy Mal… Tom Felton.

– Láttad volna az arcodat.

– Miért mondasz hülyeségeket? – kérdezte Hermione.

– Mert nem jutott eszembe több sötét titkom.

– Ahh… rosszabb vagy, mint… Hagyjuk.

– Kicsoda?

– Ha megmondom, akkor könnyedén rájössz ki vagyok.

– Már sejtem.

– Komolyan?

– Aha.

– És ki vagyok?

– Amilyen szerencsém van Neville Longbottom.

Hermione hátravetette a fejét és felnevetett. A varázsló is követte a példáját.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem vagyok fiú. Remélem, hogy ezzel nem okozok neked nagy csalódást.

– Megkönnyebbültem, hogy nem csináltam magamból hülyét.

– Szóval még mindig nem tudod ki vagyok?

– Bezavar ez a zöld szín, az álarc, a smink, ráadásul a hangod is rekedt – sóhajtott fel Draco tanácstalanul. – Roxfortban nem próbáltalak elcsábítani?

– Nem – kuncogott fel a boszorkány. – Egyáltalán nem volt ilyesmi.

– Pedig randiztam griffendélesekkel.

– Megint ugratsz.

– Pedig igaz.

– Amúgy nem zavar. Menjünk táncolni – váltott témát, aztán kihúzta a kezét Dracóéból és elindult a táncparkett felé.A varázsló nem mozdult csak figyelte, ahogy a boszorkány eléri a táncparkettet.

A klub sötét volt és fülrepesztő hangerővel üvöltött a zene. Hermione felszabadultan vetette bele magát a vadul ringatózó, hullámzó tömegbe. A jelmez eltűntette a kétségeit, a visszatartó tényezőket. Sosem volt még ilyen és ennyire szabad a gátlásaitól, amik olykor-olykor gúzsba kötötték, megbénították. Nem érdekelte ki van körülötte, csak táncolt, ahogy ő akart, nem függött senkitől, semmitől. Álomszerűnek tűnt az egész, mégis volt valami, ami a valóság talaján tartotta. Nem akart gondolkodni, sem semmit, csak átadni magát a zene lüktető taktusának.

Ám ekkor villódzó fényekben hirtelen találkozott a tekintete Dracóéval. Először megborzongott ettől, de hamar rájött, hogy ez igazából jóleső borzongás. Egyikük sem nézett félre. Draco minden mozdulatát figyelemmel kísérte, a tekintete felforrósította a lány arcát, lyukat égetett a mellkasában, a bordái között, s nagyobb hatással volt rá, mint bármi más lett volna, ez olyan izzás volt, ami bekúszott a bőre alá, felpezsdítette a vérét, izgalommal töltötte el. Hermione elmosolyodott, majd az ajkába harapott. Ha nem a Gonosz Nyugati Boszorkány képében jelent volna meg, akkor biztosan feszélyezte volna a tudat, hogy őt nézik, de most… Lehunyta a szemét. Most csak neki táncolt. Élvezettel töltötte el maga a gondolat is.

A férfit letaglózva figyelte, ahogy a boszorkány felemeli a karjait, s a ruhája felcsúszik a combján. Letette az üres poharat, aztán elindult a lány felé. Egyetlen egy dolog járt a fejében, meg kellett érinteni. Ahogy a közelébe ért Hermione a karjai a nyakába fonta, Draco pedig a derekára tette a kezét. Együtt mozdultak a zene ütemére. A varázsló átvette az irányítást, majd megpörgette a boszorkányt, aki most már egyáltalán nem titkolta a nevetését. Dracót megbabonázta a látványa, a szépsége, a lány maga. Végül úgy döntött levezeti a táncparkettről, hogy újra beszélgetni tudjanak. A zene még mindig ott lüktetett, ahogy a szívük is.

– Kíváncsi voltam, mikor jössz közelebb – hajolt a férfi füléhez kacéran.

– Néztem, ahogy táncolsz.

– Tudom, láttam.

– Őrjítő vagy.

– Ha tudnád…

– Mindig ilyen előadást csinálsz? – kérdezte Draco, miközben megsimogatta az arcát.

– Soha – rázta meg a fejét, majd elpirult, de ez nem látszott a sminktől és a zöld színtől. – Csak neked.

– Szóval már nem utálsz? – tudakolta tovább hevesen dobogó szívvel. Hermione most Draco mellkasára tette a kezét.

– Jár a második esély.

– Mondd meg ki vagy!

– Még nem.

– Már nem sok van hátra éjfélig.

– Egy órát mondtál – nevetett Hermione. – Most már nem másíthatod meg a döntésedet.

– Azért még van egy-két dolog, amit megtehetek.

– Mire gondoltál? – Nem kellett hallania a választ, ugyanis nagyon jól tudta. A szürke szempár őt figyelte a szemüvegen keresztül. Túlságosan is tetszett a helyzet, hogy ellökje magától a férfit. Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy ki mozdult először, ki kezdeményezte. A csók vérpezsdítő volt, egyszerre lágy és kemény, követelőző és ráérős. Hermione érezte, hogy a lábai megremegnek, s még erősebben a férfiba kapaszkodott. Malfoyt csókolni olyan volt, mintha egyszerre elvesztené a fejét és látna tisztán. Őrjítő volt ez a kettősség, de nem akarta megszakítani ezt.

Draco beletúrt a boszorkány hajába, magához húzta, s elmélyítette a csókot. Akár a drog, a cukor, azonnal függővé vált. A rabjává vált teljesen, de ezt már akkor sejtette, amikor először meglátta. Uralkodnia kellett magán, hogy ne vegye le az álarcát, s ne tudja meg, hogy kit rejt valójában. Viszont még nem akarta, hogy vége legyen a játéknak. Kifulladásig csókolták egymást. Mikor már úgy érezte egyikük sem kap levegőt megszakították a csókot. Azonban a férfi még nem végzett. Hermione érezte, hogy Draco ajka a nyakára vándorol, ahol az ütőere lüktetett, s a varázsló apró csókkal halmozta el.

– Fogalmam sem volt, hogy ennyire édes vagy – suttogta Draco, miközben apró csókot nyomott a boszorka fülcimpájára. – Függő lettem.

– Ez csak egy csók…

– Ezt te sem hiszed el.

– Draco.

– Igen?

– Én… nekem… haza kell mennem.

– Elfutsz előlem? – kérdezte mosolyogva, miközben apró csókokat adott a lány ajkaira.

– Igen, méghozzá minél hamarabb annál jobb – mondta Hermione, de viszonozta a csókot. Ösztönösen-e vagy akarattal? Erre a kérdésre magának sem szívesen válaszolt. Miért kell ennyire hatása alatt lennie?

– Nem érzed biztonságban magad? – kérdezte, mielőtt újra elmélyítette a csókot.

– Nem – rázta meg a fejét, de ennek ellenére mégis beletúrt a tejfölszőke tincsekbe, és most ő csókolta meg Dracót. Túl jó volt, túl intenzív, hozzá simult, mellkasuk összeért. A szívverésük és a zene dübörgő, lüktetése egybeolvadt. Soha nem érezte ennyire nőnek magát, ennyire szexinek, bátornak. A férfi először meglepődött a boszorkány hevességén, kellett egy perc mire fel tudta venni vele a ritmust. Elmosolyodott, miközben csókolta. Felcsúsztatta a kezét a nő hátán, majd beletúrt a hajába. Őrült egy pillanat volt mindkettőjüknek. Zihálva dőltek a falnak, majd egymást homlokát összeérintve, becsukott szemmel pihentek.

– Őrület – suttogta rekedten Draco.

– Aha – zihálta Hermione. – Rá is fogok erre fázni.

– Komolyan nem akarod, hogy legyen folytatás?

– Nem tudom – rázta meg a fejét, majd mindkét kezét férfi vállára tette, aztán mellkasára dőlt. Nem akart a szemébe nézni, sőt közelében sem lenni. Miért? Mert úgy tűnt, hogy a szíve és a izzó vágyban forrongó vére nagyon is ellent mondott a racionális énjének. – Én? Veled? Mi együtt? Annyira abszurd, hogy egyszerűen elgondolkodni is nehéz.

– Én nem azt kértem, hogy gondolkodj, hanem azt, hogy legyen ennek folytatása. – Draco a boszorkány álla alá nyúlt, aztán gyengéden felemelte a nő fejét, hogy a szemébe nézhessen. A barna szempár kissé meglepetten nézett rá. Egy újabb csókra egyesültek az ajkaik. – A szád nem azt mondja, hogy hagyjam abba.

– Ha tudnád, hogy a többi testrészem mit mond... – mondta Hermione félhangosan. – Nem tudod mit kérsz.

– Azért annyira nem vagyok rossz.

– De, ha tudnád… Ez eleve katasztrófára van ítélve, ez itt… nem is tudom minek nevezzem.

– Micsoda kilátások.

– Sajnálom.

– Már nem érdekel ki vagy – mondta, majd ismét magához húzta, s megcsókolta, pontosan olyan szenvedéllyel, amiről ő sem tudta, hogy képes. Dracót még ennyire sosem kapta el a vágy. Úgy tűnt, mintha a fegyelmezettséget egyikük sem ismerte volna. Ott a félhomályban, a kíváncsi szemektől távol felfedezték vad önmagukat, amiről sejtelmük sem volt, hogy létezik. A varázsló finoman beleharapott a boszorka ajkaiba mielőtt megszakította volna a csókot.

– Az előbb még nagyon érdekelt – sóhajtott a boszorkány, aztán felnyögött. – Szörnyeteg vagyok.

– Miért is?

– Mert nem kellett volna megcsókolnom téged. Kihasználtalak.

Draco hátravetette a fejét és felnevetett.

– Nagyon is kellett ez a csók – mondta egy nagy sóhajjal, majd egy apró csókot lehelt a boszorkány homlokára. – Sőt többet is elviselnék.

– Ez rossz játék.

– Ma te vagy a gonosz, és én az áldozat, aki önként vállalja ezt a szerepet.

– Ez nem az Éhezők Viadala.

– Átvitt értelemben talán mondhatjuk erre a helyzetre ezt is – nevetett fel a férfi. – Az a baj, hogy nagyon nehéz leállni.

– Pedig le kéne.

– Túl józan vagy ehhez – csóválta meg a fejét Draco. – Elveszthetnéd a fejed egy kicsit. Nekem határozottan tetszik ez az érzés.

– Bolond vagy.

– Kettőnk közül nem én vagyok zöld és öltöztem Gonosz Nyugati Boszorkánynak.

– Hülyén néznél ki harisnyával, női ruhában – mondta Hermione, miközben a férfi kócos haját csavargatta. – De ez a mugli szerelés…

– Gond van vele.

– Nincs – csóválta meg a fejét a boszorka, majd lábujjhegyre állt, hogy belesúghassa a varázsló fülébe. – Nagyon is rendben van.

– Nos, mondok valamit neked, kedves Gonosz Nyugati Boszorkány.

– És pedig?

– Két választásod van.

– Kettő?

– Kettő. Az egyik hazakísérlek, beleegyezel egy tucat randiba és kitaláljuk, hogy a régi sérelmek ellenére, hogyan lehetne működőképes ez köztünk, a másik pedig ugyanez, csak még több csókkal.

– Tehát nincs választásom.

– Mindig van. Már rég mondhattad volna, hogy takarodjak a közeledből.

– Takarodj a közelemből! – húzta gúnyos mosolyra a száját, aminek az lett az eredménye, hogy Draco gyorsan elhallgatta egy csókkal. A hirtelen jött érzések azonnal elgyengítették Hermionét.

– Jaj, akárhányszor kinyitod a szádat, mindig hazudsz.

– Annyira nem kellene ezt csinálnunk.

– De én annyira akarom és te is.

– Azt hiszed mindent tudsz?

– Ez azt hittem nyilvánvaló – nevetett fel Draco. – Add meg magad! Nincs más lehetőség.

– Mégis el kellett volna futnom – mormolta Hermione és vágott egy fintort. – Túl nagy falat ez nekem.

– Majd segítek.

– Ezt te nem értheted.

– Nem is akarom. Én megélni akarom.

– Merlinre… Inkább hazamegyek.

– És a csókok?

– Én… – már nyílt szét az ajka, de mielőtt megszólalhatott volna Draco újra lecsapott rájuk. Végül aztán Hermione elfelejtett tiltakozni és beszélni is.
31 Oct 2018 by Nyx
Content Management Powered by CuteNews