Novellák


Pirosba csomagolva 1
Pirosba csomagolva


Hermione álmodozó tekintettel nézett ki a Minisztérium megbűvölt ablakain. Szakadt a hó, hatalmas nagy pelyhekben, kavarogtak a szélben és csillogtak a napfényben. Már hetek óta esett a hó, de a munkahelyén kívül még csak nem is látott havat. Felsóhajtott. Már csak egy hét volt hátra karácsonyig, ellenben valahogy nem volt ünnepi a hangulatban. Ráadásul rengeteg munkája lett volna. Fél szemmel odapillantott a kisebb halomban álló dossziékra. Még egy óra és mehet haza. Az álmodozását egy süvítő papírrepülő szakította félbe, ami kíméletlenül landolt a hajában. Felsikkantva pattant fel a helyéről.

– Héé! – kiáltott fel dühösen, miközben igyekezett a papírrepülőt kiszedni a hajából, amit az a szemét munkatársa megbűvölt. A ravasz papírdarab csak nem akart kiszabadulni, vergődőtt a hullámos tincsei között. Mire kiszedte, addigra a remekbe szabott kontyából egy kócos madárfészek lett, az arca kipirult és legszívesebben ő is visszaadta volna azt a bizonyos kölcsönt. – Ezt most miért kellett?

– Végre, hogy visszatértél közénk – szólalt meg mély búgó hang. Hermione szikrázó szemekkel nézett a vele szemben ülő Draco Malfoyjal. Jó néhányan rájuk néztek, de aztán mindannyian visszatértek a munkájukhoz, mert már megszokták, hogy a varázsló és a boszorkány gyakran összekülönbözik egymással. És ez már régóta nem volt vicces. Draco mélyen felsóhajtott, aztán hátradőlt a székében, és összeérintette az ujjait egymással. Átható tekintettel figyelt a boszorkányt. – Hatszor szóltam neked.

– Hatszor, mi? – fújtatott a lány mérgesen, miközben kibontotta a haját a kontyból és összeborzolta. A varázsló halványan elmosolyodott. – Jó, ha egyszer szólhattál.

– Figyeltél? – kérdezte halálos nyugalommal Draco. A kimért higgadtság, ahogy mindig. És ezzel annyira bosszantott mindenkit.

– Nem – morogta Hermione. – Mi bajod van megint?

– Bajom? Granger, ma a szokásosnál is harapósabb vagy. Talán segíthetek valamiben neked? Nagyon jó probléma megoldóképességem – ajánlkozott a férfi.

– Nem vagyok harapós – ellenkezett hevesen a boszorkány. – Mondd meg, hogy mit akarsz, rengeteg dolgom van!

– Komolyan? Nem vagy harapós? – nevetett fel Draco elégedetten, mivel ismét sikerült lazításon kapnia a kolléganőjét. – A rengeteg dolgodat álmodozással akarod megoldani? Megsúgom, hogy ez nem fog segíteni.

– Nem vagyok vevő a humorodra – jelentette ki, aztán felhúzott orral igyekezett újra normális formában hozni a haját, bár ha lehetett volna, akkor kirohant volna az irodából.

– Hiába igazgatod, ehhez tükör kell, kislány.

– Hagyj békén! – sziszegte a dühösen. – Foglalkozz a saját dolgoddal!

– Jaj, Granger, lehetnél kedvesebb is – könyökölt fel mindkét kezével Draco, s egy kissé előre hajolt. – Elvégre kollégák vagyunk.

– Akkor sem akartam kedvesebb lenni veled, amikor még egy évfolyamba jártunk – sóhajtott fel Hermione. – Bár, ha jobban meggondolom, akkor te kimondottan bunkó voltál mindig. Mit is vártál?

– Azóta sokkal kedvesebb lettem – mosolyodott el Draco negédesen. Mulattatta, hogy a boszorkány mindenen felhördül, viszont ma szívesebben látta volna mosolyogni. Ki tudja miért? – Olyan csinos vagy ma, Granger.

Hermione éppen valamilyen csípős replikán gondolkodott, amikor meghallotta ezt a kijelentést. Először ő maga sem tudta ezt mire vélni. A huncutfényű szürke szempár most őt fürkészte, leste a reakcióját, talán még elemezte is.

– Ez egy újabb trükk?

– Oda vagyok a kócos hajadért – folytatta tovább a varázsló, amitől a boszorka egyre mérgesebb lett. – Egy bagolyfészekhez tudnám hasonlítani.

– Na, fejezd be!

– Néha nevethetnél is, Granger! – sóhajtott fel a férfi. Ritka pillanat volt, amikor a boszorka jókedvű volt. Gyakran figyelte mostanában. Lassan minden arckifejezését ismerte. Most például zabos volt rá, ami nem volt újdonság. – Akkor nem tűnnél ennyire savanyúnak.

– Malfoy?

– Igen, Granger kedves?

– Elmész a jó büdös francba!

– Tudtam, hogy szeretsz – nevetett fel gonoszul.

– De mennyire – fújt egyet Hermione, majd epésen hozzátette: – Annyira oda vagyok érted, hogy átnyúlnék az asztal felett és megfojtanálak a nyakkendőddel.

– Mielőtt ezt megtennéd, kezdhetnénk valami könnyebbel. Nehogy megerőltesd magad.

– És mivel kezdjük?

A varázsló átható tekintettel nézett rá, jelentőségteljesen hátradőlt újra és tovább pöffeszkedett a remekül szabott öltönyében. Alig egy fél éve dolgoztak együtt, de a tejfölszőke rettenettel még mindig nehéz volt együtt dolgozni… Hermione csípőre tette a kezét és várta a választ.

– Kellenének az akták – mondta Draco, majd beletúrt a hajába. – Megkaphatom, vagy még ülnél rajtuk egy kicsit, amíg az ablakon kibámulva merengsz a sivár életeden?

– Gyere ide érte! – horkant fel a boszorkány. – Nagyfiú vagy már, hogy felkelj a székedből, tegyél pár lépést és elvidd magadnak. Nem olyan bonyolult, ha kicsit gondolkodsz rajta, akkor magadtól is meg tudod csinálni.

– Megint pimaszkodsz? – tette karba a kezét a férfi. – Nem lesz ennek jó vége, Granger. Nagyon rá is faraghatsz.

– Mert beárulsz a főnöknél? – morogta továbbra is Hermione. – A múltkor sem jöttek be a számításaid.

– Nem ismétlem önmagam. És úgy gondolod, hogy nem jöttek be a számításaim? Ki kapta a nagyobb asztalt.

– Azzal a pár centivel nem vágnék úgy fel – forgatta meg a szemét a lány.

– Nagyon is fontos az a pár centiméter – közölte kaján vigyorral. – Tudhatnád… de hát mit is hittem.

– De imádok veled dolgozni…

– Részemről az öröm, de most már pontot tehetnénk ennek a beszélgetésnek a végére.

– Tegyünk.

– Szóval? – húzta fel a szemöldökét megint és várakozóan kinyújtotta a karját. – Ideadnád az aktát?

– Tessék – nyújtotta át Hermione, de mielőtt Draco átvehette volna „véletlenül” kiejtette a kezéből. A lapok szanaszét repültek a helyiségben. – Oh, hoppá! Jaj, Malfoy, olyan ügyetlen vagyok, és most minden szétszóródott.

– Milyen kár, hogy én nem mugli vagyok és tudok pár varázslatot.

– Tényleg?

– Aha. Kiemelkedő RAVASZ eredménnyel rendelkezem. – Mindig is kérkedett az eredményeivel, de ez nem hatotta meg a ravasz mosolyú boszorkányt. Kezdett egészen mestere lenni a közös játékuknak.

– Egyetlen fogós kérdésem lenne hozzád, Malfoy. – Kihívóan nézett rá, amitől Draco összehúzta a szemöldökét.

– Kérdezz csak – közölte a mély, búgó bariton hangján.

– Hogy a szentséges mandragórában fogsz varázsolni, ha a pálcád itt van nálam? – kérdezte Hermione, majd meglóbálta a varázsló pálcáját. Draco egy pillanatra elfehéredett, aztán egyből elvörösödött, de még most is nyugodt hangnemben szólalt meg.

– Ezt meg hogyan csináltad, Granger?

– Én sem árulok el titkokat – mosolyodott el a boszorkány. – Szedd össze azokat a papírokat, aztán visszaadom a pálcádat.

– Ezt megkeserülöd.

– Oh, tényleg?

– Kamatostul visszakapod…

Mielőtt azonban folytatták volna a torzsalkodást, egy boszorkány lépett be a helyiségbe és hangját felerősítve vonta magára a figyelmet. Hermione és Draco kiléptek az asztaluk mellé. A rózsaszín talárba öltözött fiatal nő elindult a terem közepére, hátrasimította a szőke loknijait, amibe itt-ott szivárványszínű tincseket bűvölt, majd negédes mosollyal körbenézett a hallgatóságán.

Igazából túl nagy érdeklődést nem látott. Voltak, aki még mindig a fejét támasztotta, mások szorgalmasan körmöltek valamit, megint mások papírrepülőkre vadászva járkáltak fel-alá a helyiségben, Thomas megint a kávéját öntötte magára, Malfoyék gyanúsan egy halom papír közepén álltak egymás mellett. Az iroda alapzaja elnyomta a boszorkány hangját, aki nem figyelt, hogy elmúlt a varázslat, ami a hangját nemrég még felerősítette. Megfogta a kezében lévő szintén rózsaszín, aranyveretes edényt, amiben csillámos folyadék kavargott, aztán megköszörülte a torkát.

– Szerinted mit akar megint Edyth? – kérdezte Draco, miközben közelebb hajolt Hermionéhoz és finoman megfogta a pálcáját, amit a boszorkány nem igazán akart elengedni.

– Megint valami baromság lesz – morogta a boszorka. – Ezt nem hiszem el, hogy mindig ki kell találnia valamit.

– Ja, ha megint csapatépítő tréningre kell menni, akkor inkább felkötöm magam – folytatta a zsörtölődést Draco. Ebben az egyben egyetértettek, Edythet mindketten ki nem állhatták.

– Bárcsak – mosolygott elégedetten a boszorkány.

– Te talán jól szórakoztál? – tudakolta a férfi, aztán folytatták a huzavonát, de a varázseszköz még mindig nem került vissza a kezébe, amit a pálca úgy torolt meg, hogy kezdett apró szikrákat hányni.

– Jól szórakoztam? – horkant fel mérgesen. – Most komolyan, hogy élveztem volna, amikor vadvízi evezésen voltunk és kiestem a csónakból, mert állandóan fészkelődtél.

– Dehogy is. Én tudom, hogyan kell egy kajakban evezni – húzta ki magát a varázsló. – Kikérem magamnak a feltételezését is.

– De, de, majdnem megfulladtam.

– A tíz centis vízben, amit varázslattal vadvízzé változtattak, micsoda nevetséges dolog. Főleg, hogy én eveztem – morogta Draco, majd ismét megpróbálkozott a pálcája megkaparintásával.

– Gyűlölöm ezt a spinét! – Mutatott a szőke, rózsaszín, csillámporos nő felé. Aztán újra fogást váltott, így megint csak nem tudta a férfi visszaszerezni a pálcáját. – Mindig kitalál valamit. Ki a fene akar veled egy csónakban lenni.

– Vannak ilyen boszorkányok, akik szívesen beszállnak velem egy csónakba – mosolyodott el a férfi.

– Jaj, az a sok szerencsétlen… – gúnyolódott Hermione. – Az, hogy ennyi idióta van az egyszerűen kétségbeejtő.

– Tudod nem mindenki olyan szűklátókörű, mint te, aki a Potter és Weasley féle pasikra gerjed – ciccentett fel a férfi.

– A Potter és Weasley féle férfiak egyenesebbek, odaadóak, és rendes emberek, nem úgy, mint a Malfoy féle rossz arcok.

– Mégse fűzött be egyik idióta sem – szólalt meg sajnálkozóan Draco.

– Mert a barátaim.

– Jaj, Granger, ne mondd nekem, hogy egyikbe se voltál szerelmes – feszegette tovább a témát, és most már még inkább hadakoztak a pálcáért.

– Nem voltam – csikorgatta a fogait Hermione.

– Oh, láttam, ahogy Potterre nézel. Merlinre, edzettél, Granger? Olyan vaskos a markod.

– Tudod én is ismerek ám párbűbájt.

– De a csónakban maradni…

– Inkább figyelj arra, amit Edyth mondd – javasolta Hermione. – Nagyon érdekes.

– Biztos az. De tuti, nem megyek sehova, ha megint kitalált valamit.

– Karácsonyi buli – sóhajtott fel a boszorka. – Én se megyek el.

– Egy közös pont fél év alatt – nevetett fel Draco, s most már megfogta Hermione a kezét. Ebből senki sem látott semmit, mert minden Hermione háta mögött zajlott. Bár, ha figyeltek volna a többiek, akkor mindenkinek gyanús lett volna, hogy a férfi már jócskán benne volt a boszorkány aurájában. – Add vissza a pálcámat! Ez annyira gyerekes.

– Malfoy?

– Igen?

– Vidd el innen a kezedet!

– Add vissza a pálcámat! Nem fogom még egyszer elmondani, mert a következő lépésemet annyira nem fogod díjazni.

– Szedd fel a papírokat, aztán visszaadom! – mosolygott édesen. Egymás szemébe néztek. Hermione megborzongott, amikor a férfi ujjai megérintették az övét. – Addig nem fogom elengedni.

Draco egy kicsit közelebb hajolt hozzá, most már nagyon közel voltak egymáshoz. A szürke szemek ezüstös villanása egy pillanatra megijesztette a boszorkányt. Talán mégsem kellett volna emelnie a tétet.

– Granger.

– Igen, Malfoy?

– Veszélyes terepre tévedtél.

– Na, ne mondd – forgatta meg a szemét Hermione.

– Egyébként megint kiszakadt a harisnyád.

A boszorkány ezen annyira meglepődött, hogy elengedte a férfi pálcáját, majd végignézett magán. Szörnyen dühös lett, majd ösztönösen rácsapott a varázsló karjára, aki elnevette magát. Draco gúnyos mosollyal nézte tovább.

– Örülj neki, hogy nem verlek orrba! – morogta a boszorka. A férfi nem is figyelt rá, hanem csak túljátszott mozdulatokkal varázsolt.

– Wingardium Leviosa! – mondta ki hangosan, aztán mindkettőjüket körbevették a repülő papírok. Draco gonoszul mosolygott rá.

– Micsoda hólyag vagy.

– Dehogy is.

– És te lyukasztottad ki a harisnyám – korholta a férfit.

– Granger, Granger, nem mindenért én vagyok a hibás.

– Ja, a sáskajárásért, meg az aszályért talán nem, de ez… most vehetek egy új harisnyát – morogta a boszorkány.

– Az a vacak magától futott fel. Különben is vedd le, ki hord mostanában harisnyát?

– Tél van.

– És?

– És? Hideg van – mondta Hermione. – Ha nem vetted volna észre, akkor itt a tél.

– És te nem vagy boszorkány egészen véletlenül? – dőlt neki az asztalának Draco, és kimondott egy csillagszóró bűbájt, amivel néhány apró szikra tört elő a pálcájából. Rémesen büszke volt magára.

– De az vagyok.

– Adjak tippeket, trükköket? – incselkedett tovább Draco. – Melegítő bűbáj például, de vannak azért még ilyesmik. De eszembe jutott még néhány bűbáj, amit hasznosíthatnál.

– Alig várom, hogy halljam.

A férfi ekkor közelebb hajolt hozzá, aztán belesúgta a lány fülébe. Hermionét megcsapta a férfi fűszeres arcszeszének illata, egy pillanatra nem tudott másra gondolni. Az arcuk kicsit összeért. Draco búgó hangja térítette magához, amitől arca vörösre váltott, végül ismét rácsapott a férfi karjára.

– Hogy te mekkora, de mekkora…

– Mi vagyok?

– Egy vadbarom – közölte végül. – Hogy lehetsz ennyire, de ennyire bunkó?

– Hidd, el jót tenne neked! Még csak meg sem kellene erőltetned magad. Csodákra képes ez a bűbáj.

– Menj a francba! Nincs szükségem ilyen varázslatokra.

– Pedig lehet, hogy kipróbálhatnád – nevetett Draco elégedetten. – Vagy esetleg, ha félsz, akkor segítek a kipróbálásban.

– Nem vagy vicces.

– De tudod, hogy az vagyok.

– Lapozzunk.

– Segítsek?

– Szállj le rólam! – szólt rá félhangosan. – Dolgozz vagy csinálj valamit, csak én hadd maradjak ki belőle!

– Ugyan, Granger, ne legyél ilyen földhözragadt!

– Draco és Hermione? – zavarta meg a kettejük egy kis idilljét Edyth. Mindketten dühösen villogó szemekkel néztek a mosolygó boszorkányra. – Kérem, hogy dobjátok be a neveteket az edénybe.

– Miért is? – tette karba a kezét Draco, és szúrós szemmel kolléganője felé fordult.

– Miért? Az előbb mondtam el – forgatta meg a szemét a boszorkány, majd hátrasimította a haját, amiből mindenfelé hullott a csillámpor. Draco undorodva söpörte le a törmeléket az öltönyéről. – Nem figyeltél?

– Üzleti megbeszélés volt – közölte a férfi komolyan. – Nem igaz, Granger?

– Úgy valahogy. Dolgoztunk, és nem értünk rá másra figyelni. Ez a munka határidős, így el kell készülnünk.

– Pontosan. Valami fontosról maradtunk le? – kérdezte Draco mézesmázosan.

– Igen – húzta ki magát Edyth. – A karácsonyi bulit az idén feldobjuk egy egészen új dologgal, amiben mindenki részt vesz az osztályról.

– Én nem érek rá – sóhajtott fel a varázsló. – Halaszthatatlan dolgom lesz.

– Meg sem mondtam mikor lesz.

– Miért mikor lesz?

– December 24-én.

– Na, az biztos nem jó – csóválta a fejét. – Tele a naptáram.

– Aha – húzta el a száját. – De az osztály már megszavazta és részt kell venned rajta.

– Én sem tudok jönni – jelentkezett Hermione. – Nagyon fontos dolgom van.

– Nézzétek, velem nem fogjátok eljátszani azt, amit mindenkivel – toporzékolt idegesen Edyth. – Úgyhogy dobjátok bele a neveteket az edénybe.

– Még mindig nem mondtad el miért?

– Mert húzunk, és mindenki annak vesz ajándékot, akit húzott. Nagyon kedves és aranyos szokás. Mindenki örült, amikor ezt felvetettem.

– Ne már, nem az oviban vagyunk – szólalt meg Hermione. – Ennek az egésznek semmi értelme. Egy ideét múlt szokás.

– Úgy van – helyeselt Draco. – Mit vegyek egy teljesen ismeretlen embernek, aminek örülne? Egy narancsfacsarót? Mi van, ha allergiás a narancsra?

– Ez így van – bólogatott Hermione. – És vizsgáljuk meg azt a tényt is, hogy ezt mindenki utálja. Nem kellene belekényszeríteni senkit sem egy ilyen kellemetlen szituációba és felesleges költségekbe.

– Készíteni is lehet az ajándékot – próbálkozott tovább a boszorkány.

– Ne legyél nevetséges! Ennyi munka mellett? – húzta el a száját Draco. – Nem tudom elképzelni, Grangert, ahogy képet pingál egy ecsettel.

– Én sem bírom elképzelni, Malfoyt, ahogy faból farag hattyút vagy papírból hajtogat hattyút.

– Uhh ne is mondd – borzongott meg a férfi. – Ilyen mugli dolgoktól mindig ideges leszek. Remegni kezd a kezem és kiver a hideg veríték.

– Menjünk, igyunk egy kávét! – javasolta Hermione. – Attól helyre fog állni a bioritmusod.

– Ez jól fog esni.

– Álljunk meg egy percre! – emelte fel hangját a rózsaszín loknis boszorkány.

– Mi a baj?

– Megszavaztuk – rikácsolt Edyth, és elkezdett toporzékolni. – Addig nem mentek sehova, amíg bele nem dobjátok a neveteket.

– Marhaság – fújt egyet Hermione.

– Jól van, jól van, beledobjuk – forgatta meg a szemét Draco, majd letépett két darabot a pergamenből, aztán az egyiket átnyújtotta Hermionénak, a boszorka kirántotta a kezéből. Mindketten pennát fogtak, aztán írni kezdtek.

– A saját nevedet, Draco – csikorgatta a fogát Edyth.

– Ez az aláírásom.

– Erősen hasonlít ez az aláírás Deamon Mallfordra, aki a bájital engedélyekkel foglalkozik – sziszegte a rózsaszín boszorkány. – Írj egy újat!

– Jól van – sóhajtott fel a varázsló, majd megint leírt egy nevet. – Hermione eközben megpróbálta magát kontrollálni, nehogy elnevesse magát.

– Ez meg Dan Mallony… Komolyan vennéd?

– Ez csak egy hülyeség – morogta Draco.

– Nem az! Megszavaztuk.

– Hallottam róla.

– Akkor dobd már bele a nevedet – rivallt rá megint. – Neked semmit sem számít a közösség, a csapat, és a karácsony szelleme.

– Legyek őszinte, kedves Edyth – könyökölt rá az asztalra Draco, miközben Hermione az ajkára harapva átnyújtotta a saját pergamenjét. Nem akart nevetni, de annyira vicces volt a szituáció, hogy alig bírta magát visszafogni.

– Dobd bele a nevedet! – szólította fel ismét Dracót Edyth, de most már mérgesen rikácsolt. – Nem igaz, hogy még ennyit sem vagy hajlandó megtenni ezért a közösségért.

– Tessék D-R-A-C-O M-A-L-F-O-Y – véste rá a papírra a nevét szótagolva. – Így már jó lesz, édesem, vagy írjam rá a középső nevemet is?

– Megfelel.

– Remek.

– Nemsokára az edény kisorsolja ki kinek adja az ajándékot – mosolyodott el elégedetten Edyth, mintha legalább a lottón nyert volna. – Addig senki sem mehet sehova.

– Csodás – ült le a székére Hermione.

Edyth még egy lesújtó pillantást vetett mindkettőjükre, aztán odább ment a csillámporával együtt. Draco közelebb ment a boszorkány asztalához.

– Idióta ez a csaj.

– De mennyire…

– Várj egy percet – szólalt meg Draco. – Tiszta csillámpor lett az arcod.

– A francba.

– Ma lesz egy jó cselekedetem – sóhajtott fel színpadiasan, majd elővette a zsebkendőjét és letörölte a csillámokat a boszorka arcáról. Hermione csak pislogott. – Így már jó lesz.

– Köszönöm.

– Szóra sem érdemes.

– Mindenki jöjjön közelebb! – kiabált Edyth megint.

– Jobb, ha megyünk – sóhajtott fel a férfi nehezen. Hermione csak bólintott, majd mindketten elindultak a helyiség közepére. A közönség nem volt túlságosan lelkes, néhányan ugyan izgatottan susmorogtak, de jó néhányan unottan állták körbe az edényt. Hamarosan az asztalra helyezett förmedvényben elkezdett kavarogni a csillámos massza.

– Fontos! – szólalt meg Edyth. – Cserélni nem szabad. Aki pedig nem ad ajándékot annak egy hétig rózsaszín lesz a füle.

– Ezért egyezett bele mindenkit – morogta Draco.

– Ez a nő egy idióta. Áuu! – kiáltott fel Hermione, amikor fejen találta az összecsavart pergamen, amit az edény lőtt ki. A mellette álló varázsló már éppen kinevette volna, amikor ő is hasonlóképpen járt.

– Senki sem mondhatja el senkinek, hogy kit húzott, mert zöldre változik az orra! – hangzott a következő figyelmeztetés.

– Remek – mondta Draco, majd eltette a zsebébe a kis pergamen galacsint és visszament a helyére.

Hermione kisimította az összegyűrt papírt, aztán elolvasta a nevet.

D-R-A-C-O M-A-L-F-O-Y

– Remek. – Közölte elfintorodva, aztán összegyűrte ismét. Nem sokkal később visszaült a helyére és belevetette magát a munkába. S igyekezett elfelejteni, hogy Draco Malfoyt kell meglepnie valamivel, ami nem az, hogy megfojtja a nyakkendőjével.
24 Dec 2018 by Nyx
Content Management Powered by CuteNews