Novellák


Pirosba csomagolva 4
– Bögrék? – kuncogott Hermione, majd Dracóra nézett – Ez olyan sablonos. Vagy tévedek?

– Tudod, Granger, gondolkodtam – jelentette ki elégedetten, mintha egy csodálatos bájitalt fedezett volna fel.

– Oh, nocsak – húzta fel a szemöldökét. – Történnek ilyesmik?

– Elmondom mi a helyzet. Ezt mi kényszerből tesszük, és túl késő eredetinek lenni. Máskülönben biztosan kitennék magamért – bizonygatta Draco. Hermione csak a szemét forgatta. – Ne nézz így rám, ebben biztos lehetsz, hogy így van.

– Ennyire komolyan veszed az ajándékozást? – kérdezte kíváncsian, s az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel a férfi különös, nyugodt és méltóságteljes arckifejezésén. – Valahogy egyáltalán nem tudom ezt elképzelni rólad.

– Véresen komolyan veszem az ajándékozást – közölte kimérten Draco, kicsit ki is húzta magát.

– Tényleg? – mosolygott rá a lány.

– Igen.

– Oh.

– Tudom, hogy ez meglepő, de igaz.

– Ma csak meglepetést okozol, Malfoy – csóválta meg a fejét Hermione. – Igazán érdekes, amiket mondasz.

– Bebizonyítsam?

– Kérlek. Kezdjük valami egyszerűvel. Mit veszel a szüleidnek az idén?

– Anyámnak a szokásos kedvenc parfümjét – kezdett bele a mesébe. – Apámnak meg egy első kiadású Fekete mágia felemelkedése és bukása című könyvet, amit maga a szerző dedikált.

Hermione hátravetett a fejét és felszabadultan nevetett fel. Néhányan még meg is álltak, és rosszallóan néztek a lányra, aki megkapaszkodott Draco vállában, alig bírta türtőztetni magát. Kellett néhány perc, amíg sikerült összeszednie magát.

– Ez hihetetlen.

– Gyönyörű bőrkötés, arany szegély. Meséljek még arról a kötetről?

– Körültekintő voltál – kuncogott még mindig. – Te nem vagy normális, Malfoy!

– Miért? Ez igazán praktikus ajándék.

– Praktikus? Na, ne már. Ez egy otromba ajándék. Körülbelül olyan, mintha egy sötét jegyes zoknit ajándékoznál neki.

– Köszönöm a jó tanácsot.

– Komolyan ezzel viccelődsz? – kérdezte, miközben a szemét törölgette. – Ennyi év után ez már vicces?

– Tavaly apámtól a Prefektusok, akik sokra vitték könyvet kaptam – közölte mély sóhajjal. – Kigúnyolt, amiért még nem vagyok osztályvezető sem. Éppen itt az ideje, hogy én is megköszönjem ezt a csodálatos ajándékot neki. És mi is lehetne jobb?

– Apádnak van humora. Neked nincs.

– Ugyan már.

– És a barátok? – váltott témát Hermione. – Nekik mivel készültél? Személyre szabott könyv csomaggal?

– Oh, Granger, neked is össze tudnék egyet állítani.

– El tudom képzelni.

– Majd elmondom egyszer – mosolyodott el elégedetten.

– Lekötelezel vele.

– Egyébként nem vagyunk szentimentálisak a baráti körömben. Nem szoktunk egymásnak ajándékot venni – sóhajtott fel Draco végül. – Csak a gyerekeiknek szoktam néhány apróságot venni.

– Oh, szóval akkor a két plüss, buborékokat eregető unikornis és a három játék seprű nekik lesz.

– Mit hittél? Hogyan nem létező gyerekeimnek vásárolok?

– Jótékonyság.

– Nem tudtam, hogy ilyen romantikus képzelgéseid vannak rólam, Granger. Végén még kiderül, titokban engem bálványozol.

– Valld be, hogy tavaly te voltál az, akit láttam Mikulásnak öltözve a Szent Mungóban.

– Ezt meg honnan?

– Oh, hát nem volt nehéz kitalálni.

– Te megfigyelsz, Granger?

– Csak igyekszem, nem azt a gazembert látni, akivel együtt kell dolgoznom.

– Csak így tovább – mosolygott Draco. – Válassz egy bögrét!

– Ez mind egyforma.

– Tudom.

– És fehér.

– Nagyon jó. Nem hibába rebesgették, hogy te vagy az évfolyamunk egyik legeredményesebb boszorkánya. Remekül tudsz következtetni.

– Nem lehet mellényúlni – nevetett Hermione ismét.

– Majd bűvölünk rá feliratot – emelt fel egy bögrét a férfi. – Ez majd feldobja egy kicsit.

– És mire gondoltál?

– Boldog Karácsonyt. Mi mást? Túl késő lenne karácsonyi verset írni, különben sincs ilyesmire időm.

– De eredeti – kuncogott a boszorkány.

– Ugye? Briliáns az elmém.

– De mennyire. – Azzal mindketten kifizették a bögréjüket, aztán elindultak visszafelé. Amikor beértek egy mellékutcába Draco megállt, közben körbenézett, majd elővette a pálcáját és rábűvölte a feliratot, végül az aláírását a bögrére.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte a lány szörnyülködve és nevetve. – A végén még egy bögre miatt lepleződik le a varázsvilág.

– Nyugi, már csak színváltósra kell varázsolnom a feliratot.

– Jó, hogy a képedet nem bűvölöd az oldalára.

– Zordót akartam a belsejébe – vigyorgott elégedetten. – Mit gondolsz?

– Merlinre. De irigylem azt a nőt, akit húztál.

– Neked is csinálhatok ilyet – mosolyodott el Draco. – Ma nagyon is elememben vagyok. De ha akarod, neked keresek valami színesebbet. Mondjuk egy zöldet vagy pirosat.

– Azt látom elemedbe vagy ma este. Végén még bögre festőként fogsz tovább dolgozni. Amúgy szörnyen ocsmány a kézírásod.

– Te nem tudsz nekem semmi kedveset mondani, Granger? Cikized még az írásomat is…

– Boldog Karácsonyt Kívánok Neked, Malfoy! – mosolyodott el édesen, miközben ugyanezt bűvölte a bögre, amit aztán elsüllyesztett a táskájában.

– Köszönöm, Granger, neked is! – vigyorodott el, majd kicsit közelebb ment Hermionéhoz. – Még egy forró csoki, mielőtt hazaviszlek?

– Hazaviszel?

– Komolyan mindig csak azt hallod meg, amit akarsz? – kérdezett vissza fejcsóválva.

– De miért vinnél haza? – vonta össze a szemöldökét.

– Este van, hideg van, te vagy a gyámolításra szoruló hölgy, és mert úriember vagyok. Egyébként követni foglak hazáig, ha nem egyezel bele.

– Már nem tudom kettőnk közül ki nem normális.

– Forró csoki?

– Legyen.

– De most én választok.

– Te választottad a vacsorát is.

– Megkérdeztelek.

– Igen, ez igaz.

– Akkor megint én választok, de most az Abszol útra megyünk. – Azonban mielőtt még Hermione bármit mondhatott volna már hoppanált is.

Draco szorosan ölelte magához a boszorkát, s biztosan tartotta. A lány ösztönösen hozzásimult, kezét a férfi mellkasára tette. Kissé megszédült a hoppanálásról, de gyorsan ellépett a varázslótól. Mielőtt azonban elmerült volna a saját zavarában, megfordult, az Abszol út karácsonyi fényei egy kissé elhomályosították a látását. Draco gyengéden érintette a karját, aztán elindultak a férfi kedvenc kávézója felé.

Hermione ámulva nézte a csillogó, mozgó, éneklő díszítéseket. Eltelhetett akármennyi év, akkor is mosolyogva nézte azt a mesevilágot, amit varázslattal tettek még szebbé. A hó még most is nagy pelyhekben hullott, de amikor a lány arcára esett a szokásostól eltérően nem hideget érzett, hanem kellemes meleget. Percekig képes lett volna ott állni, érezni az elvarázsolt hó érintését. Viszont Draco nem hagyta elmerülni a gondolataiban, hanem ütemes léptekkel haladtak tovább.

A fejük felett csomagokkal megrakott hóbaglyok repültek el. De a karácsonyi forgatagot nézni is felemelő volt. Két varázsló mellett egy karácsonyfa bicegett komótosan. Egy kis boszorkány néhány lebegő maci miatt nyaggatta az anyukáját. Néhány gyerek egy igazán gyors versenyseprűt bámultak vágyakozó sóhajjal az egyik üzlet kirakatában. Itt-ott csillagszórók szórták a fényes, színes szikrákat.

– Megint szépen feldíszítették az Abszol útat – szólalt meg Draco. Hermione most figyelt fel rá, hogy a férfi kezével még mindig a karját fogta.

– Igen – mosolyodott el végül. – Minden nappal egyre szebb és szebb.

– Ide megyünk – mutatott a jobb oldalon lévő kávézóra a férfi. Hermione annak ellenére, hogy kissé zavarta a varázsló keze a karján, hagyta Dracónak bevezetni a helyiségbe. A zaj és a kellemes meleg megcsapta Hermionét. A varázsló gyorsan talált helyet mindkettőjüknek az ablak mellett. A jégvirágos üvegen keresztül remek kilátás nyílt a pislákoló fényekben fürdő utcára. A boszorkány a párkányra könyökölve nézett kifelé, miután kibújt a kabátjából és megszárította a ruháit.

Dracot egy pillanatra megállt a tömegben, s leplezetlenül figyelte Hermionét. Gyönyörű volt ebben a fényben, ő pedig nem bírt nem odafigyelni rá. A hosszú hónapok alatt, amikor kénytelenek voltak együtt dolgozni, mindig ott motoszkált benne valami a lánnyal kapcsolatban. És most tessék itt voltak ketten, egy egészen más környezetben. Izgatott volt. Megrázta a fejét, aztán két bögre forró csoki társaságában indult el az asztaluk felé. A boszorkány visszafordult.

– Hihetetlen vagy – szólalt meg. Hermione megfogta a keverőként használatos cukorpálcát, amit a bögre szélére akasztottak, és megkeverte a sűrű csokoládés italt. – Hogy jutottál ilyen gyorsan a pulthoz?

– Törzsvendég vagyok – húzta ki magát a férfi, aztán levette a kabátját. – És a mestere vagyok a meggyőzésnek.

– Oh, az már más – húzta mosolyra a száját a boszorka. – Ki gondolta volna?

– Kóstold meg! Ez a kedvencem. Külön nekem készítik – igyekezett Draco még inkább lenyűgözni a lányt. Noha lassan világossá vált számára, hogy ilyesmikkel nem tudja.

– Tényleg? – kérdezte Hermione.

– Nem, de jól hangzott.

– Jaj, Malfoy! – csóválta meg a fejét.

– Kóstold meg! – nógatta tovább. – Majdnem kétszáz éves recept alapján készítették.

– Komolyan? Te mindent tudsz?

– Ha mondom. Egyébként, ha tudni akarod – hajolt közelebb egy kissé bizalmasan –, akkor elolvashatod a bejáratnál.

– Hülyére akarsz venni – rázta meg a fejét. – Próbálom kitalálni, hogy milyen játékot játszol velem.

– Még magam sem tudom. De ne legyél olyan savanyú, Granger! – váltott hirtelen témát a varázsló. – Rádfér egy igazán finom forró csoki.

– Ahh – forgatta meg a szemét, majd belekortyolt a finom italba. Teljesen átmelegítette. Lehúnyt szemmel élvezte, ahogy a mennyei csoki a torkát simogatja. Aztán valami furcsát érzett, először a nyelve kezdett bizseregni, aztán a szájpadlása. Az ajka megremegett, de nem tudta visszatartani. Felkuncogott. – Ebben kuncogócukor van.

– Tudom – nevette el magát Draco. – Egyébként tényleg ez a kedvencem. Mindig jó kedvem lesz tőle. És neked ízlik?

– Finom – kuncogott fel újra Hermione. Zavartan ért az ajkaihoz. Egyszerűen nem tudott magán uralkodni. Annyira el volt ezzel foglalva, hogy nem is figyelt Dracóra, aki folyamatosan őt nézte. A kipirult arcát, a kedves mosolyát, az apró csoki foltot az ajka fölött, legszívesebben megérintette volna, de ennyire nem volt bátor. Hermione még mindig kacarászott az asztal túloldalán. – Meddig tart ennek a hatása?

– Kiszámíthatatlan – közölte Draco komolyan, miközben lassan a saját forró csokiját kevergette. – Olykor hetekig kitart.

– Micsoda? – nevetett fel Hermione. A férfi felnevetett, mikor meglátta a boszorkány arcát.

– Vicceltem.

– Ez nem vicces – rázta meg fejét, aztán vágott egy fintort, de még ezt is mosolyogva tette. – Bohócot csináltál belőlem.

– Ugyan már, dehogy. Jó látni, hogy nevetsz – állapította meg a férfi, majd belekortyolt az italába. – Ha most szemét akarnék lenni, akkor vicceket mesélnék, hogy még jobb legyen a hangulatod.

– Meg ne próbáld! – ripakodott rá kacarászva, amitől egyáltalán nem tűnt komolynak, sőt mintha csak heccelte volna a varázslót.

– Pedig nagyon vicces lenne ez a helyzet.

– Hihetetlen, hogy belementem ebbe.

– De ennyit még nem nevettél mostanában. Igazam van? – vigyorogta a varázsló.

– Furcsa varázsló vagy te, Draco Malfoy.

– Furcsa? Teljesen átlagos varázsló vagyok.

– Valóban – mosolygott, miközben megtörölte a száját. – Átlagos… nem hinném.

– Szép a mosolyod – jegyezte meg a férfi, miközben átnyúlt az asztal felett és megérintette a boszorkány kezét.

– A te forró csokidban volt még valami? – kérdezte a lány, de nem húzta el a kezét. Élvezte, ahogy a hátán végigfut a kellemes bizsergés, ahogy a férfi lassú köröket írt le a tenyerében. – Biztos volt benne valami.

– Komolyan mondtam, Granger – mondta, majd halkan nevetett, miután még egy korty forró csokit ivott. – Más vagy, mint amilyennek gondoltalak. Most egészen ellazultál és mosolyogsz. Gyönyörű.

– Zavarba akarsz hozni.

– Szó sincs erről.

– Rászedtél ezzel a forró csokival.

– Egy varázslónak találékonynak kell lennie, ha a fejébe vesz valamit – mosolyodott el elégedetten.

– Ravasz – mondta, majd kihúzta kezét a varázslóéból. Megszűnt a kellemes bizsergés, pontosan egy időben a forró csoki hatásával.

– Ahogy a mardekárosok általában. De nem tehetek róla – vonta meg a vállát és mélyen levegőt vett. – Ez amolyan természetes ösztön, ha így jobban tetszik.

– Mióta jársz ide?

– Mostanában csak. Néhány hónapja, hogy pontos legyek. Egy kis kávéra vágytam, de aztán amikor megkóstoltam ezt a finomságot hmmm… – átszellemülten elmosolyodott, és elégedetten felsóhajtott. Hermione figyelte a varázsló arcát. Mélyen egymás szemébe néztek. A varázslóé átható volt, huncut és csillogó, egy ragyogó elme, aki most úgy nézett rá, ahogy férfi már rég nem. – Átmelegített és felvidított.

– És a kuncogócukor?

– Ez most extra feltét. Kíváncsi voltam hogyan dobja fel a mi kis találkánkat.

– Látom, hogy kísérletezős kedvedben vagy– mondta a boszorkány aztán ismét kortyolt egyet az italából, a szája elé kellett tennie a kezét, hogy ne nevessen fel hangosan.

– Mondd, hogy nem érzed jól magad, aztán…

– Jaj, nem, nem – rázta meg a fejét gyorsan. – Jól érzem magam, tényleg. Igazán jól. A bögre is és minden.

– Örülsz, hogy elhoztál? – próbálkozott Draco egy cinkos vigyorral.

– Olyanokat kérdezel…

– Teljesen helyénvaló a kérdésem.

– Én annak örülök, hogy jól alakult ez a délután – mondta végül egy halvány mosoly kíséretében. Draco maga sem tudta, hogy ez most neki szól vagy csak a bűvös cukor hatása.

– Micsoda kitérő válasz.

– Ez az igazság – vonta meg a vállát Hermione, s ezúttal kedves derű látszott az arcán. – Munkán kívül egészen más vagy.

– Ez az első bók, amit tőled kaptam.

– Sajnálom, de nem vagyok az a bókolós fajta – rázta meg a fejét. – Egyébként tetszik az inged, jól áll.

– Köszönöm! – mosolygott Draco. – Óvatos vagy velem.

– Csodálkozol? Mardekáros vagy Malfoy. Nálatok nem tudhatja az ember, hogy mire számíthat. Ráadásul évek óta ismerlek, és mit ne mondjak, nincs túl jó híred.

– Ne hasonlíts egy tudatlan, önző kisfiúhoz. Ma már tudok egy, s mást, amit akkoriban nem.

– Áh, szóval már rejtélyes férfi lettél?

– Talán majd egy bátor griffendéles meg tud fejteni.

– Már, ha találsz egyet.

– Talán ezzel nem lesz gond – mosolyodott el szélesen a varázsló. – Ugyanis találtam egyet.

– De, ma nem fejtek rejtvényeket, ha nem gond. Késő van már ehhez.

– Menekülsz?

– Nem.

– Akkor belemennél ebbe a játékba?

– Talán majd máskor – szólalt meg Hermione. – Ma már éppen elég volt veled.

– Menjünk akkor – egyezett bele a varázsló. – Hazakísérlek!

– Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – kérdezte a boszorkány magát is meglepve a kérdéssel. – Nem lakom messze.

– Jól van.

– Akkor induljunk – mondta, majd felvette a kabátját. Pár perc múlva már ismét az Abszol úton haladtak. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott. Hermione gyakran nézett az ég felé.

– Megálljunk egy kicsit? – kérdezte a Draco, majd egészen közel ment Hermionéhoz. A válluk összeért.

– Nem kell – szabadkozott a lány, majd beburkolózott a kabátjába.

– Ugyan már. Tudom, hogy oda vagy a hóesésért.

– Ohh, megint csak furmányosnak érzed magad, igaz? – A boszorkány belépett a Foltozott Üstbe, végighaladt a helyiségen, Draco szorosan mögötte haladt.

– Dehogy. Ezt nem azért mondtam – rázta meg a fejét a varázsló. Kicsit közelebb hajolt Hermionéhoz, s mielőtt még kiléptek volna London sokkal hidegebb és zordabb részébe a fülébe suttogta: – Szerintem aranyos.

A lány egy pillanatra megtorpant, majd vett egy mély levegőt. Úgy döntött inkább nem válaszol Draco megjegyzésére, amitől még mindig jólesően bizsergett a háta. Szívesen belenézett volna a férfi kedves, szürke szemébe, ami sokkal kifejezőbb volt, mint bármikor. Mindig ilyen volt? Nem tudta, hiszen ő maga sem vesztegetett egyetlen egy percet sem, hogy jó alaposan megnézze. Végül, hogy zavarát leplezze megszólalt:

– Ugyan… – Aztán elindult kifelé az ajtón. A hideg szél egyből megcsapta az arcát, átjárta a testét, s talán ki is ölte azt a gyengédséget, bizsergést, ami az egyetlen egy mardekároshoz köthette, aki nyíltan megkérte, hogy fejtse meg. Kissé összezavarodott. És a bókok. A varázsló loholt utána, mivel a boszorkány már egyre hosszabb és gyorsabb léptekkel haladt előre.

– Hé – állította meg egy pillanatra Draco, és megfogta a karját. Egymás szemébe néztek. – Nézd, én…

– Ne magyarázkodj!

– Pedig kellene.

– Meg fogunk fagyni.

– Dehogy – hajolt hozzá közelebb, majd néhány bűbájjal teljesen átmelegítette. – Most már addig nézheted a hópelyheket, ameddig akarod.

– Kedves tőled – pislogott Hermione. Mindkettőjüket körülölelte a hóesés, és a szél, ami felkapta, majd megtáncoltatta a hideg pihéket. Egymás szemébe néztek, mintha valamit keresnének, de egyikük sem mert volna megszólalni vagy elmondani. Draco elmosolyodott.

– Menjünk akkor!

– Jól van – bólogatott a lány.

A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott. Hermione és Draco csendesen sétáltak az utcán, a narancsságra színű utcai lámpa fényében. Egy lélek sem járt már a környéken. A járdákon a lábnyomokat befedte a hó, csupán a szótlan páros nyomait lehetett látni. Néha lopva egymásra néztek, de már jó ideje nem szóltak egymáshoz, csak egy-egy apró mosolyt váltottak. Csak a hulló hó halk hangját és a lépteik csikorgó zaját hallották. Megnyugtató volt ebben a csendben haladni.

– Nem is tudom, hogy mikor sétáltam ennyit utoljára – törte meg a csendet Draco.

– Olykor jobb, mint hoppanálni – válaszolta a boszorkány. – Aki nem sétál, sok mindenről lemarad.

– Például a hóesésről?

– Igen, pontosan.

– Gyönyörű – mosolyodott el Draco. – Igazad van.

– Lassan megérkezünk – szólalt meg Hermione egykedvűen.

– Megint le akarsz rázni?

– Megint savanyúnak fogsz nevezni, ha folytatjuk ezt a beszélgetést?

– Dehogy. Fáradt vagyok már a veszekedéshez, élcelődéshez.

– De azért még sétálnál? – nézett rá fél szemmel a boszorkány.

– Inkább megnézném, hogy hol laksz. Persze szigorúan csak kívülről.

– Még jó – nevetett fel Hermione jóízűen. – Vicces vagy.

– Nagyon poénos vagyok ma este – vigyorgott Draco, majd kisimította a haját a homlokából.

– Ohh nem is tudtad titkolni.

– Mikor ismételjük meg a mai estét? – tette fel a kérdést hirtelen.

– Jövőre? – mosolyodott el Hermione, majd felnevetett Draco arcát látva. – De csak akkor, ha nem bukik meg ez az ajándékozós buli az osztályunkon.

– Nem az ajándékvásárlásra gondoltam – rázta meg a fejét. – Jól éreztem magam ma este.

– Én is.

– Ennek örülök – mosolyodott el elégedetten.

– Megérkeztünk – szólalt meg Hermione, majd a fejével egy fehérrel meszelt emeletes épület felé biccentett.

– Nagyon szép.

– Örülök, hogy tetszik.

– Az egész a tiéd?

– Nem – rázta meg a fejét. – Csak a harmadik emeleti lakás az enyém.

– Értem.

– Köszönöm, hogy hazakísértél – közölte kedvesen.

– Akkor ideje elbúcsúzni – szólalt meg rekedten a varázsló. Egymás szemébe néztek a hópelyhek sűrű függönyében. Draco szíve hevesen dobogott, miközben közelebb hajolt Hermionéhoz, a boszorkány meglepetten fordította oldalra a fejét. Ösztönös reakció volt, pontosan a varázsló felé fordult. Ami ártatlan puszinak indult apró csókká változott. Mindkettőjüket meglepte ez az aprócska fejlemény. Nem sokáig tartott, s csupán az ajkuk ért össze, de mindketten zavartan néztek egymásra.

Draco melegbarna szempárt olyan szépnek látta, ahogy még soha. Sosem gondolta volna, hogy ennyire vágyott volna valami olyasminek a folytatására, amiből csupán egy apró ízelítőt kaphatott. Még több csók. Sosem gondolta, hogy ennyire édes lehet. A férfi keze még mindig a boszorkány vállán nyugodott.

Hermione piros arccal nézett a szürke szempárba. Nem várt tőle ilyesmit. Az ajka még mindig égett, ahol Dracóé hozzáért. A szíve eszeveszetten tombolt a mellkasába, rettenetesen melege lett. Szótlanul álltak a hóesésben a mélyen hallgató téli táj tompa csendjében. Nem mozdultak, csak a másikat figyelték, a zavarukat igyekezet feldolgozni.

– Én – kezdte Draco, aztán elhallgatott és vett egy mély levegőt, mielőtt újra megszólalt: – Nem vagyok otthon az ilyesmiben.

– Draco… – szólalt meg Hermione, de a férfi felemelte a kezét és boszorkány ajkára tette.

– Ne mondj semmit, kérlek! – kérte rekedten.

– De…

– Ne! – mosolyodott és a fejét rázta. – Legalább most ne!

Draco ismét közelebb hajolt a boszorkányhoz, egyik kezével megérintette az arcát. Hermione szíve annyira dobogott, hogy már a torkában érezte. Nem mozdult. A varázsló egy apró puszit nyomott az arcára. Hermione levegőt sem mert venni. Égette a bőrét Draco ajkának a nyoma, s magában talán arra számított, hogy ismét megcsókolja. Egy pillanatra lecsukta a szemét, miközben a férfi a meleg tenyerével megsimogatta az arcát.

– Köszönöm a mai estét! – A boszorkány újra kinyitotta a szemét és egyenesen Dracóéba nézett. Csak egy kicsit kellett volna közelebb hajolnia. Annyira vágyott rá. Nem is kereste ebben az értelmet.

– Én is köszönöm! – szólalt meg Hermione. Draco levette a kezét, majd tett egy lépést hátrafelé. A boszorkány érezte, ahogy a hideg megcsapja az arcát. A varázsló még egyszer rámosolygott, majd hoppanált. A lánynak még kellett néhány perc, amíg képes volt bemenni a házba.
24 Dec 2018 by Nyx
Content Management Powered by CuteNews