30. fejezet

Draco alig merte elhinni, de erőfeszítései nem voltak hiábavalóak. A kezében tartotta a McGalagonytól, hogy a Roxfort igazgatótanácsával és végül a minisztériummal folytatott több hónapos huzavona elnyerte jutalmát.

A Hermione J. Granger Alap, A Nem Mágikus Szülők Gyermekei Számára nevű alapítvány megvalósulásához már csak két vacak aláírás, majd a hivatalos minisztériumi jóváhagyás volt hátra. Az első aláírási sor a Gringotts kijelölt páncélszekrényéből szabadította fel a felosztott pénzösszegeket, és Dracónak kellett aláírni. Ez lenne az első alkalom, hogy arany töltőtollát használná. McGalagony néhány ügyes varázslatának köszönhetően azonban az aláírás „névtelen jótevő” -ként látszik majd mindenki számára, kivéve Dracót, vagy bárkit, akinek ezt el akarja mondani. Draco csodálta a Fidelius bűbáj zseniális játékát, amelyet kizárólag egy aláírt dokumentumra alkalmaztak – lenyűgöző kreativitás volt ez egykori átváltoztatástan professzorától.

Az utolsó aláírási sor az alap végrehajtójának és az egész jótékonysági szervezet ügyvezető igazgatójának tintájára várt. Ez a személy teljes ellenőrzést gyakorolt a kezdeményezéshez tartozó minden egyes knut felhasználása felett, mivel minden adomány magánszámláról érkezett, nem pedig a minisztériumból. Hermione itt írta volna alá.

Mivel július hamarosan véget ér, amint Hermione áldását adta, a program a jövőre érkező elsőévesek számára életbe léphetett. Tekintettel az időzítésre, McGalagony azt javasolta, hogy az első adománygyűjtő gálát szeptemberben vagy októberben tartsák, hogy megfelelően beinduljon a dolog, kihasználva az új tanév kezdetét.

Draco ma este végre mindent elmondhatott Hermionénak. Csakhogy neki más is járt a fejében, mint a lány alapítványa. Nem, ma este Draco végre hangosan ki akarta mondani, amit április óta, vagy talán még azelőtt is érzett. Hermione megérdemelte, hogy megtudja, mielőtt egy alkalmatlan időpontban kirobbanjon belőle. Már megint.

Nem érzett mást, csak megrázó megalázottságot, valahányszor visszagondolt arra a végzetes éjszakára, amikor dühösen a lány arcába kiabált egy meglehetősen fontos kijelentést. Ha Draco legközelebb ilyen szavak mögé teszi a hangját, az megfontolt és őszinte lesz, nem pedig az érzelmi stabilitásának teljes felbomlása nyomán.

Míg Hermionénak igen, azt mondta, hogy „szerelmes vagyok beléd”, addig Draco számára a „szerelmes vagyok beléd” és a „szeretlek” szavak egyértelmű elválasztása volt. Lehet, hogy a szerelemről szóló tapasztalatlan értekezése mások számára furcsának tűnhet, nem mintha valaha is méltóztatott volna ezt bárki másnak elmagyarázni, de ez segített neki abban, hogy a lány iránti érzéseit tényként, nem pedig hiedelemként kategorizálja.

Szerelmesnek lenni azt jelentette, hogy egy eszmény rabszolgájává válni, átadni a racionális elmét egy csábító fogalomnak, amely potenciálisan a megszállottság határát súrolhatja. Draco már régen felhagyott mindenfajta eszmény iránti talpnyaló odaadással.

A szerelem választást jelentett. Olyan döntést, amit Hermione előtt nem hozott meg. Tudnia kellett, hogy Draco számára a szerelem tudatos, szándékosan meghozott döntés volt.

Nem van szerelemből. Ő szeretett. Igazán szerette őt.

És istenek, annyi mindenben cserbenhagyta őt a kapcsolatuk kezdetén, a legkevesebb, amit Draco megtehetett, hogy ezt különlegessé tette számára. Két szó. Csak két szó.

Az két kis szó azzal fenyegetett, hogy minden hülye mondatához hozzákapcsolódik, amit kimondott. Ott lógtak a torka mélyén és a nyelve hegyén, arra várva, hogy lecsapjanak, abban a pillanatban, amint kiengedi a fejéből a védelmet. Nem számított, mennyire közhelyes, mennyire ártalmatlan a kijelentés, ezek a makacs szavak elég nagy harcot vívtak azért, hogy meghallják.

– Add ide a cukrot. – Szeretlek.

– Jó reggelt! – Szeretlek.

– Nem, nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nincs több áfonyás süti. Azért nincs több áfonyás süti, mert az utolsót magamnak vettem. – Szeretlek.

– Granger, nem gondolhatod komolyan, hogy ezt be akarod mutatni a varázslótanácsnak. – Szeretlek.

– Rendben, elég érett vagyok ahhoz, hogy elismerjem, Potter kevésbé volt idióta a múltkor, boldog. – Szeretlek.

Szex közben volt a legsebezhetőbb. Minden kis lélegzetvisszafojtott nyögés, hogy „Draco”, és majdnem kimondta. Minden egyes alkalommal, amikor a tekintetük összeakadt, miközben a lány a férfi alatt vonaglott, majdnem kimondta. Minden egyes alkalommal, amikor elélvezett benne, visszaharapta a mondatot, amit legszívesebben kiejtett volna, és helyette azt zihálta, hogy „Hermione”. A lány nevét úgy mondta ki, mint egy biztosítékot, így megakadályozza magát abban, hogy kimondja azokat a szavakat, amelyeket soha senkinek nem mondott ki.

Ma este nem. Nincs több menekülés, nincs több bujkálás, nincs több tettetés, hogy nem érez annyira iránta, hogy a jelenléte nélkül fizikai fájdalmat érez a mellkasában.

Draco aggodalmasan végigsimított a haján, miközben szürke szeme végigsöpört az étkezőasztalon. Egy múlt heti beszélgetésük alapján hirtelen felütötte a fejét a kételyek cikázó érzése. Hermione frusztráltan forrongott, hogy a kentaurcsordák számára fenntartott és magánjótékonysági alapítványok által finanszírozott, ahelyett, hogy a minisztériumi törvények által védett területeket most a varázslófajok betolakodnak. Draco előtt szónokolt, hogy a kormányzati védelem hosszú távon előnyösebb lett volna, mivel néhány jótékonysági szervezet kasszája már kimerült.

– Nem lehet csak úgy pénzt szórni egy problémára, és elvárni, hogy megoldódjon.

Draco megvonta a vállát, és így vágott vissza:
– Úgy tűnik, nem dobtak ki elég pénzt ahhoz, hogy megoldják a problémát.

A pillantása, amit a lány rávetett, több volt, mint egy kicsit hervasztó.

Ó, bassza meg, ezt gondolná erről a mugligyerekeknek szánt alapítványról?

Nekem ez nem gond.

Nem, bíznia kellett Minerva McGalagony és az igazgatótanács ítéletében, valamint a saját elképzeléseiben. Ha meg tudta győzni a hozzájuk hasonlókat ennek az alapnak az érdeméről, akkor Hermionét is meg lehetett győzni.

Az ebédlő átment az ellenőrzésén. Megint szabadnapot adott Cricknek és Watsonnak, és ételt rendelt abból a francia étteremből, amiről tudta, hogy Hermione szereti. Éppen az alapról szóló pergamen nagy részét tette Hermione tányérjára, amikor meghallotta, hogy a kandalló életre kelt.

Draco elkomorult, és megnézte az óráját. A fenébe, tizenöt perccel korábban. Sebaj, teljes gőzzel belevetette magát, és remélhetőleg megmutatta a lánynak, hogy több mint egy bájitalfüggő. Több, mint egy volt halálfaló. Több, mint a pénze, a neve, a vére.

Szerette őt, és talán soha nem lesz méltó rá, de a lány megérdemelte, hogy tudja, mit érez.

Idegesen rángatta a tengerészkék öltönye mandzsettáját, ahogy végigsétált a folyosón. Draco nem felejtette el, amikor Hermione azt kotyogta neki, hogy jól áll neki a kék szín. Ma este mindent megtett volna, hogy a maga javára billentse a mérleg nyelvét, beleértve azt is, hogy aprólékosan ügyelt arra, hogy tengerészkék öltönyt vegyen fel egy ropogós, kék gombos inggel.

– Hé, egy kicsit korán jöttél, de mi… anya!

– Szia, drágám!

Az utazó szalonjának kandallójából kilépő nő nem Hermione volt, hanem egy nagyon is váratlan Narcissa Malfoy.

Draco megdermedt az ajtóban, és tátva maradt a szája, amikor anyja megpöccintette a pálcáját, és több láda jelent meg a szoba ajtaja mellett.

– Mit keresel itt? – Ne ma este, ó, bassza meg, ne ma este, ma este nincs szükségem erre a szarra.

Narcissa felvonta a szemöldökét, mintha a válasz nyilvánvaló lenne, Draco kérdése pedig pofátlan.

– Butaságot beszélsz, kedvesem, tudom, hogy megkaptad a levelemet. – Átment a szobán, és üdvözlésképpen finoman arcon puszilta Dracót.

– Biztos nagyon lefoglalnak téged abban az irodában. Nos, ha már itt vagyok, mondd meg a manóidnak, hogy vigyék a holmimat a szobámba. Azt hiszem, vacsora előtt átöltözöm, és utána veszek egy fürdőt.

Draco csak hitetlenkedve tudott rá pislogni.
– De… de azt hittem… hogy csak később jössz vissza ebben a hónapban?

Narcissa könnyed, dallamos nevetést eresztett meg.
– Már a hónap vége van, drágám.

A boszorkány elsöpört mellette a folyosóra, Draco tehetetlenül követte őt.
– De mit keresel te itt? A szárnyadban maradsz? Itt?

Anyja ingerült pillantást vetett rá a válla fölött.
– Őszintén szólva, már kezdtem gyanakodni, hogy nem olvastad elég figyelmesen a leveleimet. Ahogy néhány hete írtam neked, felújításokat végeztetek a keleti szárnyban, és a munkálatok borzasztóan zavaróak lesznek, ebben biztos vagyok. Nem emlékszel, hogy beleegyeztél abba, hogy addig maradjak, amíg a munkálatok be nem fejeződnek?

Vajon beleegyezett ebbe a látogatásba? Draco agya gyorsan dolgozott, próbálta felidézni, mit írt az anyja. Aztán eszébe jutott az a levélhalom, amelyet nemrég gyújtott fel ingerült dührohamában. Hoppá. Bassza meg!

– Ó, valami nagyon finom illatút érzek! – Narcissa a teljes pompájában megterített ebédlő felé közeledett: fedett tányérok várták, hogy lakomázzanak, gyertyák égtek, és két terítéket terítettek.

– Ó, Draco, ez csodásan néz ki! Hadd ugorjak fel az emeletre, és öltözzek át valami megfelelőbb ruhába. Talán neked is át kéne öltöznöd, drágám, mi a csudát viselsz egyáltalán? – Anyja kritikus szemmel végigpásztázta a nyakkendő nélküli, mugli kinézetű öltönyét, és rosszallóan fújt egyet.

Narcissa a fejét rázva kisiklott a szobából, Draco pedig ökölébe szorította a száját, hogy elnyomjon egy kiáltást. Ahogy meghallotta anyja cipősarkának kattogását, amint eltűnik az emeleten, az utazószalonba sprintelt.

Bassza meg, bassza meg, bassza meg és bassza meg. Nekem ez így jó.

Vajon volt ideje figyelmeztető üzenetet küldeni Hermionénak? A kétirányú jegyzetfüzete a könyvtárban az íróasztalán ült, és lehet, hogy Hermione még nincs a sajátja közelben. Még sosem idézett meg testet öltött patrónust, így ez kizárta a kommunikációnak ezt a módját. Épp, amikor elhatározta, hogy gyorsan hop-porral átmegy az övéhez, és elmagyarázza a helyzetet, a tűz zöldre gyulladt, és Hermione mosolyogva lépett át rajta.

Szeretlek!

Draco néhány hosszú lépéssel átment a szobán, és magához húzta Hermionét. Mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna, a férfi átölelte az arcát, és heves csókkal ragadta meg az ajkát. Kétségbeesetten csókolta, belekapaszkodott az arcába, a hajába, a nyakába, a vállába… minden részébe, amit csak meg tudott ragadni. Amikor elváltak, hogy levegőt vegyenek, a homlokát az övéhez támasztotta, és lehunyta a szemét, azt akarta, hogy az idő megálljon, és megfagyjon itt, Hermione mellett. Ez a találkozás az élete két legfontosabb nője között soha nem történhetett volna meg véletlenül. Draco egy semleges területet választott volna, lehetőleg úgy, hogy egy vagy öt nyugtató ital is legyen a szervezetében. Előzetesen kellőképpen felkészítette volna mindkettőjüket, figyelmeztette volna az anyját, hogy legyen udvarias, és biztosította volna Hermionét arról, hogy mennyire fontos a kapcsolatuk, és mennyire sokat jelent neki, függetlenül attól, hogy Narcissa mit gondol erről a témáról.

Nem akarom elveszíteni ezt, nem akarom elveszíteni minket. Én szeretlek téged.

– Akkor neked is szia – incselkedett a lány. Draco kinyitotta a szemét, és a lányra meredt, miközben szorosan fogta a felkarját. Aggódó homlokráncolás váltotta fel a vigyorát.

– Szia – mondta Hermione megnyugtatóan, és átkarolta a férfi derekát. – Mi a baj?

– Itt van az anyám – közölte Draco gyorsan.

– Az anyád? – visszhangozta zavartan.

– Igen, most bukkant fel, fogalmam sem volt róla, hogy jön. Figyelj Granger, ez semmin nem változtat, bármi is történik, én…

– Draco hova tűntek azok a manók? A szállásom nincs előkészítve, és én… ó!

Draco és Hermione ölelkezésének láttán Narcissa megdermedt az ajtóban.

Draco anyja láttán Hermione úgy ugrott ki a karjaiból, mintha leforrázták volna.

Draco látta, ahogy anyja szemei mögött forognak a kerekek, ahogy végre összerakta a furcsa meglepetést, amit a lány érkezése okozott: miért volt megterítve az asztal, de Narcissa szobája nem volt előkészítve; miért kérdezett Draco annyit a látogatásáról, pedig egyértelműen mást várt a kandallóban.

Draco megköszörülte a torkát, megtörve a szoba kínos csendjét.
– Anyám, emlékszel Hermione Grangerre – mondta magabiztosabban, mint amennyire a kifogástalan modorára támaszkodhatott.

Narcissa, mivel ugyanabból az arisztokrata öntőformából származott, azonnal magához tért a döbbenetből, és azonnal válaszolt:
– Természetesen, örülök, hogy újra látom, Miss Granger!

Draco megfordult, hogy lássa, mit válaszol Hermione, de a mellette lévő helyet üresen találta. Érezte, hogy egy test elmozdul a háta mögött, teljesen megfordult, és rájött, hogy a lány a háta mögé húzódott, hogy megvédje magát. Tanácstalanul felvonta a szemöldökét, amit a lány nem vett észre, miközben mereven a padlót bámulta. Mi az ördögöt csinált? Az arca szinte fehérnek tűnt, a kezét az oldalára szorította, és úgy tűnt, mintha kissé remegne, próbálna magába roskadni.

– Üdvözlöm, Mrs. Malfoy! – felelte végül a rá igencsak nem jellemző remegő hangon.

– Granger – kezdte halkan. – Mi…?

– Elnézést a zavarásért! – ciripelt hirtelen fölé hamisan derűs hangon. – Én most már megyek is! – tette hozzá ugyanezen a hangon, a normális beszédhangjánál több hangmagassággal magasabbra emelve. Ez már-már a hisztériával határos volt.

Draco szíve a hang hallatán összeszorult. Az ideges hangja. A pánikhangja. A „közelgő összeomlás szélén állok” hangja.

Ahogy a lány kimért lépésekkel visszalépett a kandalló felé, Draco pontosan rájött, hogy mit csinál: menekül. Hermione Granger, a boszorkány, aki olyan rettenthetetlen volt, hogy az őrült nagynénjének adta ki magát, és egy vak sárkány hátán szökött meg a Gringottsból. Minden egyes lépéssel érezte, hogy a lány egyre távolabb kerül tőle.

– Granger, várj! Hová mész?

A lány nem nézett rá, és érezte, hogy a mellkasa összeszűkül. Elveszíti őt.

A keze a hop-por után nyúlt.
– Élvezd az estét az anyáddal. Hamarosan találkozunk.

Nem, nem, ezt nem tűrhette. Hermione Granger nem futott el semmi elől, magasra emelte a fejét és a pálcáját, és nekirontott. Nem kuporgott, nem tört meg, nem adta fel.

– Granger, ne…

– Semmi baj, Malfoy. Hamarosan találkozunk. – Ismételte egykedvűen, még mindig nem volt hajlandó a férfi szemébe nézni. A puskaport a kandallóba dobta.

– Hermione – könyörgött halkan. Az utolsó erejével, kétségbeesett könyörgéssel kérte, hogy maradjon, hogy beszéljen vele, hogy ne hagyja el. Kérlek, ne hagyj el, engem mindenki elhagy, baszd meg!

A boszorkány szeme a keresztneve hallatán a férfiéra rándult, és egy szikrányi reményt adott neki, ami azonban rövid úton elszállt, ahogy a varázsló végigmérte a lány arckifejezését. Szinte átnézett rajta, mintha nem is ismerte volna fel, kísérteties szemeiből hiányzott minden melegség vagy szeretet. Bezárkózott, védte magát.

– Hermione, kérlek! – Próbálkozott újra, nem törődve azzal, hogy milyen szánalmasan hangzik.

Enyhe fejrázással suttogta újra:
– Hamarosan találkozunk. – És a címét kiáltotta, miközben eltűnt a lángok között. Draco az üres rácsba bámult, és azon tűnődött, vajon elég erősen bámul-e, hogy Hermione hirtelen úgy döntsön, visszatér. A világa összeomlott körülötte, és Draco ott állt a hulló törmelék közepén, ijesztően tehetetlenül, hogy megállítsa.

– Bassza meg! – kiáltotta, és a tenyerét a kandallópárkányra csapta.

– Vigyázz a szádra! – figyelmeztette az anyja az ajtóból, és Draco megpördült a hangja hallatán. Már el is felejtette, hogy a nő még mindig ott állt.

Csalódottan felnyögött, de nem törődött a nővel, és végigsimított az arcán. Szüksége volt egy tervre, gyorsan kellett cselekednie, és…

– Feltételezhetem, hogy az a bájos vacsora nem nekem, hanem Miss Grangernek készült? – Narcissa félbeszakította kétségbeesett gondolatmenetét.

– Helyesen feltételezed – vágott vissza Draco türelmetlenül.

– Feltételezhetem továbbá, hogy ez a… figyelemelterelés az oka annak is, hogy az utóbbi időben meglehetősen ritkán írsz leveleket? Ha egyáltalán vesződsz azzal, hogy válaszolj nekem…

– Ne tedd! – morogta figyelmeztetően. – Ne hivatkozz rá úgy, mint figyelemelterelésre.

Narcissa összeszűkítette a szemét a fia hangjára.
– Szereted őt?

– Igen.

A válasza pontosan abban a másodpercben röppent ki a száján, amikor a lány befejezte a kérdést. Ez volt a legelső alkalom, hogy önként és hangosan bevallotta a szerelmét, ráadásul pont az anyjának. Bassza meg.

– Értem – jött a nő jeges válasza.

Draco nem törődött vele, és előhívta a vastag pergamenpaksamétát, amiről tudta, hogy Hermione helyén van az ebédlőasztalnál. Feltéve, hogy a lány nem blokkolta már a kandallót, vagy nem állított vissza néhány varázslatot, most azonnal odamegy, hogy rendbe hozza ezt az egész zűrzavart. Nem volt ideje Narcissa rideg rosszallásával vagy értelmetlen kérdéseivel foglalkozni. A megfelelő alkalom, hogy ezzel foglalkozzon, a soha nem múló kedd volt.

– És hová szaladsz? – Volt képe megszólalni, miközben a férfi a kandalló felé lopakodott.

Draco visszanézett rá, elképedve, hogy egyáltalán meg kellett kérdeznie.
– Granger után megyek.

Narcissa gúnyosan gúnyolódott, és türelmetlenül intett a kezével.
– Ó, ne légy nevetséges, Draco. Az a lány aligha éri meg az idődet és a fáradozásodat.

Draco vöröset látott, de kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon. A pergament a belső mellzsebébe dugta, és egyik kezével végigsimított rajta, hogy biztosítsa a hop-por utazáshoz.

– Draco, ugyan már, légy észnél – fújt rá Narcissa. – Nem várhatsz komolyan valami maradandót attól a lánytól. Őszintén szólva, bármit, ami egy lázadó kalandon túlmutat, teljesen őrültség lenne egy olyan ígéretes fiatalembertől, mint te vagy.

Merlin megereszkedett golyóit, tényleg, tényleg nem volt ideje erre, de rendben, ha a lány ezen akart szekálni.

– Őrült? – Draco halkan kérdezett rá. – Azt hiszed, hogy őrült vagyok? – Lassan megfordult a helyén, hogy szembeforduljon az anyjával. – Én óvatosan dobálóznék ezzel a szóval, mert nem biztos, hogy tetszeni fog a definícióm. Az őrült az, aki eladja a lelkét, az otthonát és a családját egy dühöngő, őrült félvérnek. Őrültség azt gondolni, hogy a háború után mindannyian folytathatjuk az életünket. Nem, én inkább úgy gondolom, hogy te és apám sarokba szorítottátok az őrültség piacát.

– Ne merészeld! – sziszegte Narcissa. – Ne merészelj rosszat mondani az apádról!

– Úgy beszélek róla, ahogy akarok! – bömbölt Draco. – Van fogalmad róla, hogy milyen volt az életem az elmúlt években? – Narcissa vékony vonallá préselte az ajkát, és nem válaszolt Draco költői kérdésére. Inkább úgy nézett ki, mint egy elkeseredett szülő, aki egy gyerek hisztijét kezeli, és ez csak még jobban feldühítette Dracót.

– Apa meghalt – köpte, és vitriolját az anyja szemében felcsillanó érzelmek rövid villanása jutalmazta. – Meghalt, és egyetlen fiára és örökösére csak egy szégyenletes örökséget és a vezetéknevünk terhét hagyta. Egy vicc vagyunk, anya! És ezt te is tudnád, ha feleannyi időt töltenél itt, mint amennyit a kontinensre menekülve, más félrevezetett rokonok szerető ölelésében biztonságban töltesz.

A férfi megfontoltan lépkedett feléje.
– Tudod, hogy mit csináltam? Amikor befejeztem, hogy lassan, bájitalokkal próbáltam megölni magam, megpróbáltam halálra inni magam. Amióta kihúztam a szánalmas seggem abból a pokolból, lehajtottam a fejem, és csendben újjáépültem. Még a kemény munkám ellenére is rengeteg üzletet kell elkerülnöm az Abszol úton és Roxmortsban, mert nem fogadják el a „halálfaló aranyat”.

Mellkasát megemelve megállt Narcissa előtt.
– És akkor végre, végre találtam valakit, aki elnézi minden szégyenletes, sajnálatos dolgot, amit valaha tettem, és te veszed a bátorságot, hogy azt mondod, nem éri meg az időmet és az erőfeszítéseimet? Ez az anyám, ez őrültség.

Ha Narcissát meglepte is érzelmi kitörése nem adta jelét.
– Ennek nem lesz jó vége, kedvesem.

Draco gúnyosan elfintorodott, bosszúsan, hogy szavainak látszólag semmi hatása nem volt, és sarkon fordulva a kandalló felé indult.

– A legjobb lenne, ha a vonzalmadat egy alkalmasabb jelöltre helyeznéd – mondta pikirten.

Összeszorult a torka, ahogy próbálta elnyomni a nyomasztó gondolatot, hogy a vonzalma talán nem elég ahhoz, hogy megmentse azt, ami jelenleg Grangerrel van.

– Hermione a legjobb dolog, ami valaha történt velem – közölte rekedten. Ezúttal nem várta meg az anyja válaszát, hanem belelépett a lángok közé.

Egy pillanattal később kilépve Granger otthonába, végigsietett a nappalin, minden jelet keresve, hogy hol lehet. De a csend a levegőben elárulta Dracónak, hogy nem találta. Sóhajtva besétált a konyhába, és a pergament az asztalra dobta. Valószínűleg a zaj miatt riadt fel, Csámpás beugrott a konyhába, és megállt, amikor meglátta Dracót.

– Ó, te vagy az. Elment, te idióta.

Draco körülnézett, mérlegelve a lehetőségeit. Kizárt dolog, hogy most hazatérjen, és szembenézzen az anyjával. Az önelégültség szintje ismeretlen lenne. Volt egy olyan érzése, hogy Hermione valószínűleg Potterhez és Weasley-lányhoz menekült. Bár a kapcsolata a párossal mostanában a barátságos határát súrolta, egy feldúlt Hermione, aki berobban a kandallójukon keresztül, bizonyára elrontotta volna azt a fejlődést, amit az elmúlt hetekben elért. Nem lenne szép dolog Potterékhez kergetni a lányt, és minden valószínűség szerint csak rontana a helyzeten.

Talán csak el tudott volna hoppanálni egy kocsmába, és berúgni. Igaz, horkantott fel magában, mert ez a fajta döntés a múltban jól bevált.

Különben is, ma este látnia kellett Hermionét, és meg kellett győznie arról, hogy még mindig megéri a sok fáradságot. A legjobb, ha nem részeg a segge, amikor ez megtörténik. De a kibaszott Mardekár, most azonnal akart egy italt. Nem akart arra gondolni, hogy Hermione pánikszerűen reagál az anyja jelenlétére, nem akarta hallani, ahogy Narcissa kemény szavai kergetik magukat a fejében, nem akarta elképzelni, mit fog mondani Hermione, amikor végre visszatér…

Álmatlan álomfőzetet akart.

Nem. Nekem ez nem gond.

Draco nehézkesen leült a székre, és az állát a kezére támasztotta. Csámpás felpattant a szemközti székre, és rezzenéstelen tekintettel nézte Dracót az asztal túloldalán.
– Sajnálom, öregem, fogalmam sincs, mikor tér vissza. Jobb, ha kényelembe helyezed magad.

Mi a fene ütött belé, hogy így elszaladt az anyja elől? Mi sarkallhatta ilyen riasztó reakcióra? Hermione nem is ismerte az anyját, legalábbis személyesen nem. Miért, a két nő még csak egy szobában sem volt soha együtt!

Kivéve… ó, bassza meg!

Ó, baszottul baszottul baszottul baszottul.

Mi van azzal a kedves találkozással Madam Malkin boltjában a hatodik év kezdete előtt? Azzal, amikor Draco megdicsérte Hermione monokliját, Narcissa pedig söpredéknek nevezte? Igen, kedves.

De amikor az anyja és Hermione utoljára egy szobában voltak, Hermione a padlón feküdt, vonaglott, vérzett és sikoltozott a nagynénje pálcája és kése alatt, miközben Draco és a szülei csak álltak és hagyták, hogy megtörténjen.

És csak úgy, mintha ugyanolyan nyomasztóan tehetetlennek érezte volna magát, mint aznap. Talán fel kellene hívnia Browning gyógyítót.

Nem, neki Hermione kellett.

Ordítani akart, és addig dühöngeni, amíg az arca el nem kékül, hogy soha többé nem hagyja, hogy bárki bántsa őt, hogy egy szánalmas ürügy volt egy fiúnak, de azóta felnőtt. Soha többé nem hagyja, hogy bárki vagy bármilyen bájital miatt gyengének érezze magát.

Draco lenyelte a szorongó gombócot a torkában. Nem, egyelőre teret kell adnia a lánynak. Potter és társai elvárnák tőle, hogy elveszítse a hidegvérét, és fenyegetőzni és követelőzni kezdjen Hermione hollétével kapcsolatban. Nyugodtnak kell maradnia, racionálisnak kell maradnia, és nem szabad hagynia, hogy az érzelmek irányítsák. Be kellett bizonyítania neki, hogy nem ő az apja, függetlenül a fizikai hasonlóságtól. Be kellett bizonyítania neki és az egész világnak, hogy tévedtek Draco Malfoyt illetően.

Nekem ez nem gond.

Abban a pillanatban, ahogy Hermione elrepült Dracótól, érezte, hogy a mellkasában pánik támad. Vakon botorkált ki a kandallóból, tüdőnyi levegőt kapkodott, és próbálta megnyugtatni remegő testét. Nem tudta elzárni az elméjét, és nem tudta megállítani a szörnyű emlékek áradatát.

***

– Várj – mondta Narcissa élesen. – Igen-igen, Madam Malkinban volt Potterrel! Láttam a képét a Prófétában! Nézd Draco, nem a Granger lány az?

– Én… talán… igen.

Abban a pillanatban, hogy megpillantotta Narcissa Malfoyt, Hermione azonnal visszarepült a Malfoy-kúria szalonjának padlójára. Amikor azok a hideg kék szemek utoljára végigsöpörtek Hermionén, akkor felmérték az értékét, mint alkudozási eszközt Harry elfogásához, hogy visszanyerje Voldemort kegyeit.

Lélegeznie kellett, levegőre volt szüksége, szüksége volt…

– De hát biztosan – mondta halkan –, ez a sárvérű lány? Ez itt Granger?

– Igen, igen, ez Granger! – kiáltotta Lucius.

Nem tudta lerázni a szorításukat, nem tudott tisztán gondolkodni. Biztonságos helyre kellett jutnia, méghozzá gyorsan.

– Hazudsz, mocskos sárvérű, és ezt én is tudom! Te már jártál a Gringotts páncéltermemben! Mondd meg az igazat, mondd meg az igazat!

Harry és Ron életben van. Harry és Ron biztonságban van. Ginny él és biztonságban van. Él és biztonságban van. Mindannyian egy sárga tengeralattjáróban élünk. Harry él, mindannyian élnek. Mindannyian egy sárga tengeralattjáróban élünk, egy sárga tengeralattjáróban. Ginny jól van, Ron és Harry jól vannak.

Harry. Ginny.

El kellett jutnia Harryhez és Ginnyhez.

– És azt hiszem – szólalt meg Bellatrix hangja –, megszabadulhatunk a sárvérűtől. Greyback, vidd el, ha kell neked.

Hermione remegő kézzel sikerült némi hop-port dobnia a rácsba, és bedugta a fejét a lángok közé.
– H-Harry? – szólt fojtott hangon, a fejét most már a Potterék házikójának kandallójában.

Ginny söpört be a képbe, kötényt viselve.
– Hermione! Mi a baj?

– Ginny, annyira sajnálom… átjöhetek?

– Persze, hogy bejöhetsz, de… nos, mindegy, csak gyere át, semmi baj.

Hermione kiugrott a tűzből, és egyenesen Ginny karjaiba szökkent, akit heves remegés vett erőt rajta. Nem tudta, hogy rosszul lesz-e vagy elájul.

– Harry! Gyere ide gyorsan!

Hermione érezte, hogy egy erős karpár óvatosan elrántja Ginnytől, Hermione pedig Harry mellkasába temette az arcát, és megremegett.

– Megsérültél? Mi történt? – Harry halk és nyugtató hangjában mégis volt valami sürgető. Hermione nem tudott mást tenni, mint levegőt kapkodni és ide-oda rázni a fejét.

– Hozd át ide, Harry, én hozok egy kis teát.

Gyengéden terelgetve Harry a konyhába kísérte, és kihúzott egy széket a tűzhely melletti, súrolt faasztalhoz.
– Tessék, drágám – mondta Ginny, és egy gőzölgő bögrét tett elé. Hermione zsibbadtan meredt rá, és figyelte, ahogy a gőz örvénylően felszáll. Összeszedte magát, és Harry és Ginny aggódó arcába nézett. Hol is kezdjem egyáltalán?

– Történt valami Malfoyjal? – kérdezte Harry finoman, figyelmen kívül hagyva Ginny éles pillantását.

Hermione mélyen belélegezte a levegőt, és lassan kifújta az orrán keresztül.

We all live in a yellow submarine, a yellow submarine, a yellow submarine…

– Igen, úgy értem, nem… úgy értem… – Nem működött, a mantrája nem működött. – Istenem, Harry, hogy lehettem ilyen hülye! Hogy győzködhettem magam, hogy ez működhet?

Ginny újra átölelte, és Hermione végül engedett a könnyeinek.
– Olyan hülye vagyok, olyan átkozottul hülye… – sírt Ginny vállába.

– Hagyd ezt abba – mondta Harry szigorúan. – Te soha életedben egy pillanatig sem voltál hülye, Hermione. Megpróbálnád elmondani, hogy mitől vagy ilyen állapotban? Segíteni szeretnénk.

Harry ragyogó zöld szemeiben olyan őszinteség volt, hogy Hermione még jobban sírni akart.

– Nem… ő volt… Malfoy igazából nem csinált semmit, ő csak… Ó, Harry, az ő a-anyja volt! – Hermione fuldoklott. Azoktól a jeges, érzéketlen szemektől Hermione úgy érezte magát, mintha két méter magas lenne.

– Narcissa? – kérdezte Harry színtelenül. – Mit csinált?

Hermione megpróbált erőt meríteni Ginny megnyugtató kezeiből, amelyek a vállát dörzsölték és a haját simogatták, de ez vesztes csata volt. Régóta nem érezte magát ilyen gyengének, ilyen mélyen, mintha minden kisebbrendűségi komplexus, amit valaha is érzett mugli születésűként, egyenesen az elméje előterébe rontott volna, és nem volt hajlandó feladni a hatalmát.

– Ma este megjelent, és rám nézett… csak nézett rám, mintha egy senki lennék. Hogy merészel valaki, mint én… egy mocskos… – Hermione elakadt, Harry és Ginny pedig felhúzott szemöldököt cseréltek. – Hogy merészeli valaki, mint én, átkarolni az ő drága fiát?

– Pontosan mit is mondott? – kérdezte Ginny.

– Semmit, de istenek, Ginny, minden ott volt az arcán, az ítélkezés, a magamfajta emberek megvetése, egyenesen az arcán.

– És Draco? Csinált valamit? – bökte rá Ginny. Harry keresztbe fonta a karját, és a homlokát ráncolta.

Hermione lassan megrázta a fejét, próbált visszaemlékezni.
– Nem, ő… megkért, hogy maradjak, de én… én nem lehettem ott. Nem a szobában, kettejükkel együtt… a tisztavérűek tartásának és kiváltságainak a képmása és… – fordította a tekintetét Harryre. – Olyan volt, mintha ott lettem volna a Malfoy-kúria padlóján – vallotta be. A többit kimondatlanul hagyta, és figyelte, ahogy Harry grimaszol a fájdalomtól és a bűntudattól. Tudta, hogy annak az éjszakának az emlékei őt is kísértik.

– Hermione nagyon sajnálom, és nagyon örülök, hogy eljöttél hozzánk. – Ellökte magát a pultról, és megállt előtte és Ginny előtt. – Akarod, hogy beszéljek Dracóval? Megmondhatom neki, hogy itt vagy, vagy…?

Harry kínosan elhallgatott, láthatóan nem volt biztos benne, hogy Hermione mit akar tőle. Hermione sóhajtott egyet remegve.

– Nem, semmi gond, azt sem tudom, mit mondjak neki most. Én csak… én csak… – A pánik ismét fokozódott, és a lélegzete szúrós zihálásban jött. – Nem tudom, mit… őrült voltam, hogy azt hittem, működhet köztünk egy kapcsolat?

Harry és Ginny is válaszra nyitotta a száját, de a hop-por hívás félbeszakította őket.

– Ó, a francba, ez Ron lesz – mormolta Ginny. – Bocsánat, Hermione, tudtuk, hogy ma este Malfoynak terveid vannak, ezért meghívtuk őket vacsorára.

– Hé Harry, Gin! Padma mindjárt jön a szamószával, kapcsold be a sütőt, és máris…

Ron besétált a konyhába, Padma egy lépéssel mögötte, kezében egy edénnyel és egy üveg pezsgővel. Az újonnan érkezett pár megállt az előttük lévő jelenet láttán.

– A fenébe, Hermione, mi a fene történt? Mi folyik itt?

Csend fogadta Ron kérdését, miközben Harry és Ginny nyugtalan pillantásokat váltottak, Hermione pedig szavakkal küszködött.

Végül sikerült kiböknie:
– Semmi baj, Ron, én csak…

– Nem, Hermione – szakította félbe határozottan Ron. – Nagyon is nyilvánvalóan nem semmiség. Miért vagy ilyen feldúlt?

Amikor még mindig senki sem válaszolt, Ron egyre frusztráltabb lett.
– Nézd, jobb lenne, ha valaki most azonnal elmondaná, mi történt. Elegem van ebből a titkolózásból! Nem vagyok teljesen idióta, tudod!

Hermione meglepetten nézett fel Ronra.
– Hogy érted ezt? Titkolózás?

– Hát, igen, veled kapcsolatban – mondta Ron egyértelműen. – Az összes hétvégédet egy pasassal töltöd, és senki sem tudja, hogy ki az, és… várj egy percet. – Állt meg, mintha mindent összerakott volna. – Erről szól ez az egész? Mit csinált veled? Bántott téged?

– Hagyd abba Ron, semmi ilyesmiről nincs szó! – szólt közbe Hermione gyorsan. – Egy buta félreértés, ez minden. Túlreagáltam a dolgot, és idejöttem, hogy egy kicsit kifújjam magam. Nem lesz semmi bajom.

Ron keresztbe fonta a karját.
– Nem úgy tűnik, hogy jól vagy – mondta nyersen. Ginny rosszallóan nézett a bátyjára. – Komolyan, Ron? Ne légy már ilyen bunkó. – Ron megvonta a vállát, tekintete csak Hermionéra szegeződött.

– Én is a legjobb barátod vagyok – mondta makacsul. – Megérdemlem, hogy tudjam, miért fáj. Hermione, kérlek. – Ma este ez volt a második alkalom, hogy valaki így könyörgött neki.

Hermione mély levegőt vett, tudta, hogy Ronnak igaza van.
– Ma este váratlanul összefutottam Narcissa Malfoyjal. Kissé… megrázottnak éreztem magam tőle.

– Micsoda? Hol? Mit mondott neked? – A kérdései sűrűn és gyorsan röpködtek, és Hermione tudta, hogy bolond volt, amikor azt hitte, hogy ezt el tudja hallgatni.

– Nem mondott sok mindent, nem mintha muszáj lett volna… – válaszolt Hermione keserűen, és megtörölte a szemét. – Váratlan vendég volt a vacsoránál, és…

– Vacsora? Nyilvánosan megszólított téged?

Édes Merlin, ez fájdalmas lesz.

– Nem, a fiánál volt látogatóban. Az otthonában.

Istenek, ma este tényleg többszörösen gyáva volt.

Ron összevonta a szemöldökét, és úgy tűnt, mintha a teremben mindenki visszatartotta volna a lélegzetét.
– De akkor… hogyan…? De ez azt jelenti… Nem! – Ron rémülten hátrált el a konyhaasztaltól. – Hermione mondd, hogy nem arra gondolsz, amire gondolok.

Hermione kérlelően találkozott a megdöbbent tekintetével, de úgy tűnt, ez csak még jobban felhúzta Ront.
– NEM! Te Malfoyjal randizol? Azzal a kibaszott nyálkás görénnyel!? TE MEGŐRÜLTÉL!

– Ron, fogd be és… – Ginny megpróbálta félbeszakítani, de a férfi átkiabált a húga hamgját.

– Mióta!? – kérdezte Hermionétól. – Mióta titkolod ezt előlünk?

Hermione rávette magát, hogy ne inogjon meg a férfi vádló kiabálása alatt.
– Április óta járunk.

– APRILIS!? – Ron felrobbant. – Négy átkozott hónapig titkoltad ezt mindenki előtt?!–

Hermione megrázta a fejét:
– Ez nem így van, Ron, mi először barátok voltunk… elég sokáig…

– Barátok?! Te megőrültél? Hermione emlékszel, hogy hogyan hívott téged!?

– Élénken – mondta hidegen. – És mivel én vagyok az egyetlen személy ebben a teremben, akit valaha is így szólítottak, köszönöm, ha elhiszed nekem, hogy Draco már nem használ ilyen kifejezéseket, és nem is táplálja többé ezeket a nézeteket.

Ron gúnyosan gúnyolódott, és könyörögve fordult Harry felé.
– Mondd meg neki te, Harry, rajta. Mondd el neki, mit mondott nekünk a drága Draco a Mardekár közös klubhelyiségében másodévesen. Emlékszel, amikor azt hitte, hogy mi vagyunk Crak és Monstro? Emlékszel, mit mondott Hermionéról?

Harry megrázta a fejét.
– Gyerekek voltunk, Ron, mindannyian. Egy ostoba, félrevezetett kölyök volt.

– A halálodat kívánta! – Ron visszapördült Hermione felé. – Azt mondta, reméli, hogy a Mardekár szörnyetege öl meg téged! Téged, Hermione, konkrétan téged! – harsogota Ron.

– Ron, elég legyen! Hogy Hermione kivel randizik, az az ő dolga – mondta Harry figyelmeztetően.

– Ugye nem lehet, hogy komolyan nem bánod, hogy Malfoyjal randizik? – kérdezte Ron hitetlenkedve.

Harry felnyomta az orrába a szemüvegét, és sóhajtott, miközben bocsánatkérő fél pillantást vetett Hermionéra.
– Ez nem rajtam múlik, Ron. Úgy tűnik, igyekszik, hogy… ööö… más legyen. És különben is – vakargatta meg Harry a tarkóját, miközben pír kúszott az arcára. – Úgy tűnik, umm… úgy gondolom, hogy boldognak tűnnek együtt.

Ron undorodva fordította el az arcát, de aztán lesújtó következtetésre jutott.

– Várj csak… te tudtad!? Tudtad, hogy azzal a gonosz kis köcsöggel randizik? – A hangjában érzett árulás miatti megbántottság Hermione lelkiismeretét szúrta, és megsajnálta Harryt.

– Ne haragudj Harryre, Ron, én kértem, hogy ne mondják el – mondta Hermione halkan.

– Őket! – Ezután Ginny felé fordult, aki visszabámult, kihívóan meredve rá. Hátradőlt a pultnak, legyőzöttnek tűnt.

– Szóval – kezdte Ron duzzogva. – Én vagyok az egyetlen ebben a szobában, akiben nem bíztál annyira, hogy elmondd?

Harry és Ginny elfordították a tekintetüket a Ron hangjában lévő nyomorúságtól. Amikor Padmához fordult, a szemei tágra nyíltak a lány bűnös arckifejezése láttán.
– Te is?

Padma félig megvonta a vállát, és bocsánatkérően Hermionéra nézett.
– Hallottam egy pletykát Susan Bonestól, hogy Draco komolyan jár egy boszorkánnyal, aztán eszembe jutott, amit karácsonykor mondtál… – mondta, és visszanézett Ronra. – Volt egy megérzésem, de nem akartam továbbadni a pletykákat Hermionéról, sajnálom.

Ron hitetlenkedve rázta a fejét.
– Szóval mi van, ti hárman – mutatott Harryre, Ginnyre és Hermionéra – a hátam mögött összejöttetek egy hangulatos kis dupla randira?

Hermione szemei ismét megteltek könnyel.
– Ron, nem, nem így volt, esküszöm! Én csak mindenkit be akartam vezetni a gondolatba, hogy… én Dracóval lassan és a saját feltételeim szerint. Nem így akartam, hogy megtudjátok, hogy… hogy…

Dadogva elakadt, és Ron beugrott, mielőtt összeszedhette volna magát.
– Hogy te mi voltál? Összebújsz egy halálfalóval?

Padma zihált, mire Harry és Ginny tiltakozó hangokat adott ki, míg Hermione visszalőtt:
– Ne hívd így!

– Hát miért ne? Mert ő az, Hermione! Ugyanolyan, mint az apja!

– Nem az! – kiáltotta Hermione, újabb könnycseppek futottak végig az arcán. – Nem az –ismételte meg halkan.

– Azt hiszem, egy bizonyos jel az alkarján másképp gondolja – felelte Ron hidegen.

– Nem volt választása, Ron! Voldemort megfenyegette, hogy megöli a szüleit! – válaszolt Hermione kétségbeesetten, és próbált Ron megbocsátó természetére apellálni.

De Ron csak gúnyosan felhorkant.
– Ne próbálj meggyőzni arról, hogy nem akarta azt az életet, csak azt sajnálja, hogy a vesztes oldalon végezte. Komolyan azt hiszed, hogy rosszul érzi magát emiatt a döntés miatt?

– Tudom, hogy igen – szólt Hermione határozottan.

– Vak vagy, Hermione, teljesen vak – mondta Ron szomorúan. – Ha Harry és én nem törünk ki a kúria pincéjükből azon az éjszakán, bármibe lefogadom, hogy elcserélte volna a kedves Bella nénivel, amikor ő maga is belefáradt a kínzásodba.

Hermione élesen belélegezte a levegőt, és úgy érezte, mintha pofon vágták volna.

Távolról hallotta, hogy Ginny vicsorog, miközben Harry azt kiabálta:
– Ron, elég volt! Ne beszélj így Hermionéval, mi ütött beléd?

Ron nem törődött vele, és tekintetét Hermionéra összpontosította.

– Nem, ez csak rám és rá tartozik. Ő tudja… tudja, hogy az az éjszaka… hogy az az éjszaka milyen hatással volt rám.

Látva a férfi kísérteties kék szemeit, hallva, ahogy a hangja megtörik, a lány akkor érezte meg, a szégyen égető érzését. Ron úgy gondolta, ez a legnagyobb hibája, hogy nem tudta megvédeni Hermionét Bellatrix ellen. Sok olyan éjszakát szenvedtek át együtt, amikor Ron Hermione nevét kiabálva ébredt fel tiszta rémületében, és arról álmodott, hogy elhurcolták tőle a Malfoy-kastély pincéjébe, élete és az övéi legrosszabb éjszakáján.

Hermione nem tudott elfordítani a tekintetét Rontól, még akkor sem, amikor érezte, hogy megszakad a szíve. Ron, aki átölelte őt az éjszakai rémálmok alatt, aki megfékezte a könnyeit, és Nyugtató csapolt neki, aki feltakarította a hányását, és letörölte izzadt homlokát, amikor a legrosszabb emlékeinek engedett… most igazi gyötrelemmel nézett rá. Hogy tudtad ezt eltitkolni előlem, Hermione? Azok után, amit egymásnak jelentettünk? Hogy tehetted ezt? A családja majdnem széttépett téged, mit képzelsz?

– Pálcája volt – mondta Ron remegve. – Volt pálcája, Hermione, és nem tett semmit. Akár a lába előtt is elvérezhettél volna, és az ujját sem mozdította volna.

Hermione még mindig nem volt hajlandó meghátrálni.
– Meghalt volna, Ron.

– HOGYAN? – Ron felordított. – Szívesen megölettem volna magam érted! Ezt ne feledd, Hermione! Inkább meghaltam volna, minthogy lássam, hogy így megkínoznak!

Zengő csend szakította meg kiáltott szavait, és Padma békítő kezet tett Ron karjára. A férfi lerázta magáról, és végigsimított a haján.

– Te… – nyelt sűrűn, de folytatta. – Szereted őt?

– Igen.

Négy szempár pillantott az arcára a válasz gyorsasága miatt.

Ron csalódottan és undorodva rázta a fejét.
– Soha nem hittem, hogy bolond vagy, Hermione.

Ginny hangosan tiltakozni kezdett, de Ron megint nem törődött vele. Tompa tekintetével letette Padma edényét és a pezsgősüveget a konyhaasztalra.

– Tessék – mondta egykedvűen. – Ma este akartuk bejelenteni a jó hírt. Padma és én összeköltözünk… de én most nem lehetek itt.

Ron sarkon fordult, és kisétált a konyhából. Padma zavartan suttogott egy bocsánatkérést, és utána sietett.

Harry Ginnyre nézett segítségért.
– Menj – biztatta őt azonnal a felesége. – Menj utána, győződj meg róla, hogy jól van.

Miközben Harry a kandalló felé sietett, Ginny a vállára irányította Hermione fejét. A szeretetteljes, testvéri gesztus újabb könnyhullámot váltott ki Hermionéból, és a vörös hajú hagyta, hogy csendben sírjon, nyugtató hangokat adva ki magából.

Vajon Ronnak igaza volt?

Tényleg ennyire naiv lehetett? Lehunyta a szemét, és tenyere sarkát a szemhéjához szorította, próbálta megnyugtatni kavargó elméjét és száguldó szívét. Tudta, miért érzi magát Ron most annyira megbántva és elárulva iránta és Harry iránt. Ron csak úgy emlékezett Malfoyra, mint az ingerlékeny zsarnokra, aki mindent megtett, hogy Ron értéktelennek érezze magát. Fogalma sem volt arról, hogy Malfoy milyen érett férfivá vált, amiért olyan keményen megdolgozott, fogalma sem volt arról, hogy milyen démonokkal küzdött, hogy mennyire elborzasztaná most, ha Luciushoz hasonlítanák.

És tényleg hibáztathatta volna Ront a túlreagálásáért? Harrynek és Ginnynek mindkettőjüknek volt ideje és első kézből szerzett tapasztalatai, hogy kibékítsék Draco két változatát, de ez a semmiből pottyant a gyanútlan Ronra. Nem, Ron számára Draco volt a vigyorgó pöcs, akinek nem okozott gondot, hogy gúnyolódjon a kevésbé szerencséseken, és erkölcsileg megkérdőjelezhető átkokat lőjön ki az iskolatársak hátára.

Több mint másfél évvel ezelőtt Hermione nem ugyanezt gondolta volna? Akkoriban a „Draco Malfoy” név egy vicsorgó, sápadt arcú, a „sárvérű” szót feléje hajigáló, vicsorgó, sápadt arcú embert idézett volna fel emlékként.

Most azonban a „Draco Malfoy” név olyan emlékeket idézett, mint amikor az ajkai lágy csókokat vezettek végig a testén, az arca a combjai között, a reggeli kávé melletti heves viták, a mugli zenéről szóló jóindulatú ugratások, ahogy szenvedélyesen leheli a keresztnevét, a szürke szemei, amelyek égnek a szükségtől és a kimondatlan kijelentésektől, az ujjai, ahogy az övével játszik, ahogy átöleli őt, amikor elengedi a védelmet, ahogy bevallja a gyengeségeit és a hibáit, ahogy arra kéri, hogy bocsásson meg neki…

Mert a nő megbocsátott neki. Még novemberben kérte a bocsánatát, és a lány szabadon meg is adta.

– Jól vagy? – kérdezte Ginny.

– Nem.

– Ronnak nem volt joga ilyeneket mondani neked.

Hermione szipogott, és félig megvonta a vállát.
– Fáj neki, megértem, hogy miért ilyen zaklatott. Ron mindig is érzékeny volt arra, hogy én és Harry bármit is eltitkolunk előle, miután… miután

– Miután mindkettőtöket otthagyott a menekülés közben? – fejezte be Ginny helyette.

Hermione bólintott.
– Ezt sosem bocsátotta meg magának igazán. Ha hozzávesszük a Malfoy miatti komplexusát… nos, ez volt a tökéletes vihar, tényleg, hogy Ron kiakadjon.

Harry hirtelen újra megjelent a konyhában.
– Padma azt mondta, hogy épp elszalasztottam őt. Biztos benne, hogy átment George-hoz. Szerinte most az lenne a legjobb hely neki.

Hermione az alsó ajkát a fogai között tördelte, bűntudata volt, hogy tönkretett egy tökéletesen jó vacsorát, valamint Ron és Padma izgatottságát a kapcsolatuk következő lépése miatt. Harry észrevette Hermione aggodalmaskodó habitusát, és elkomorult.

– Gin, beszélhetnék Hermionéval négyszemközt egy pillanatra?

Ginny lágyan megszorította Hermione vállát, arcon puszilta Harryt, majd eltűnt a nappaliban, és becsukta maga mögött a konyhaajtót. Harry felsóhajtott, és elfoglalta Ginny megüresedett helyét Hermione mellett. Megdörzsölte a halántékát, majd kezeit az előtte lévő asztalon összekulcsolta.

– Tudnod kell, hogy nem értek egyet Ronnal. Gin és én is teljes mértékben támogatunk téged, bárkit is választasz, és még ha… még ha Malfoy és én nem is… kedveljük egymást… soha nem állnék az útjába annak, hogy olyasvalakivel legyél, akit… szeretsz. – Harry úgy nézett ki, mintha az utolsó szó kimondása fájt volna neki, de mégis kimondta.

– Ó, Harry – mondta Hermione hálálkodva, gyengén, képtelen volt mást mondani. Harry megrázta a fejét, elutasítva a lány kimondatlan bocsánatkérését és köszönetét.

– Elég Ron érzéseiből. Hogyan segíthetek neked… bármi is történt Malfoyjal? Azt mondtad, hogy nem mondott semmit, de szörnyen zaklatottnak tűntél.

– Nem mondta, megpróbált meggyőzni, hogy maradjak, de túlságosan sokkolt és feldúlt voltam, és… – Hermione lehunyta a szemét, ahogy rájött a szörnyű felismerésre. – Ó, Istenem, Harry, egyszerűen hátat fordítottam és elfutottam! Még csak nem is kételkedtem benne, a legrosszabbat feltételeztem róla, amikor megláttam az anyját ott állni.

A döbbenet, hogy Draco és az anyja együtt vannak vele a szobában, visszarepítette az időben a kastélyban elszenvedett kínzások borzalmas emlékeibe. Rémült pánikba esett, mielőtt igazán feldolgozhatta volna, hogy Draco már nem így érez.

Felnyögött, és kinyitotta a szemét, hogy találkozzon Harry türelmes tekintetével.
– Ezt most aztán jól elszúrtam, nem igaz?

Harry megigazította a szemüvegét, és megköszörülte a torkát.
– Hát, ebben nem vagyok biztos, de szerintem legalább Malfoynak meg kellene magyaráznod, miért mentél el úgy, ahogyan elmentél. Tudom, hogy ő nem… Úgy értem, nem hiszem, hogy sok olyan ember van az életében, akire számíthat, rajtad kívül. És mivel te eléggé friss támasza vagy… biztos vagyok benne, hogy mostanában eléggé magányosnak érzi magát.

Hermione felsóhajtott, és szárazra törölte az arcát. Félénken hangot adott a félelemnek, ami a Narcisszával való összeütközés óta gyötörte.

– Szerinted van esélyünk? Dracónak és nekem?

Harry vállat vont, de aztán odanyúlt, és Hermione egyik kezét a sajátja közé szorította.
– Ez nem igazán rajtam múlik, ugye? Én támogatni foglak, bárhogy is döntesz.

Hermione vizes kuncogást eresztett meg.
– Harry Potter, öregkorodra kezdesz nyálas lenni.

Válaszolt egy fiús vigyorral.
– Hát, apa leszek, úgyhogy azt hiszem, gyakorolnom kell ezt az egész érzésekről-beszélni-dolgot.

Hermione úgy érezte, mintha a lábai újra elbírnák a súlyát, felállt, és kihúzta a kezét Harry kezéből.

– Nézd – mondta Harry kissé kínosan. – Nem hiszem el, hogy ezt fogom mondani, de, talán nem ártana meghallgatnod Malfoyt. Mindazok ellenére, ami történt… szerintem tényleg próbál megváltozni, vagy uhh, megváltozott.

Hermione döbbenten nézett rá. Mi történt azzal a gyanakvó fiúval, aki annyira meg volt győződve Draco rosszaságairól, hogy a hatodik évük alatt két házimanót rendelt meg, hogy kövessék őt?

Mintha Harry hallotta volna a gondolatait, folytatta.
– Hermione, ha egyáltalán tanultam valamit abból a zűrzavarból, ami az ifjúságom volt, az az volt, hogy az emberek meg tudnak lepni. Még azok is, akikről azt hitted, hogy nem képesek a szerelemre vagy a változásra… a legjobb, ha nem vonsz le elhamarkodott következtetéseket, ugye?

– Megértem. Azt hiszem, most már mennem kell.

Harry átkísérte a nappaliba.
– Találkozunk holnap az Odúban?

– Persze. Mondd meg Ginnek, hogy köszönöm, és sajnálom, hogy elrontottam az estét.

– Nem tetted. Nem baj, ha hazamész? Szívesen látunk itt, tudod.

Hermione szorosan átölelte.
– Tudom, Harry. De azt hiszem, most Csámpáson a sor, hogy foglalkozzon az érzelmeimmel. Holnap találkozunk.

hozzászólások: 0