Fejezetek

35. fejezet
35. lecke

Draco, Hermione, Ron, Harry és Neville nem jutottak messzire. Gyakorlatilag a nagy tölgyfaajtóig sem értek le, amikor a palota kőszobrai megállították őket és elállták a kastélyból kivezető utat. A társaság értetlenül állt előttük, de ekkor Neville előrelépett, majd lecsendesítette a társait. A gyógynövénytan professzor megköszörülte a torkát.

– Engedjetek át! – szólította fel őket Neville határozottan, de nem történt semmi sem. A férfi először csak furcsállotta az esetet, így újra felszólította a szobrokat: – Mondom, engedjetek át!

Továbbra sem történt semmi. A rendületlenül álló lovagok még csak meg sem mozdultak. Neville megvakarta a fele búbját, de nem fordult vissza a többiekhez, így is kínosnak érezte a helyzetet. A szobrok szilárdan tartották magukat, továbbra sem mutatták annak a jelét, hogy egy lépést is elmozdulnának. Ekkor Neville pálcát rántott, és tett egy lépést előre, erre a márványból készült őrök kardot rántottak. A fém csikorgását hallva a professzor inkább hátrált egyet.

– Ez meg mi a szar? – csattant fel a vörös hajú griffendéles, aztán előkapta a pálcáját, noha fogalma sem volt milyen varázslattal hatástalaníthatná az őröket. – Ezek mit parádéznak itt, Nev?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Neville. – Eddig nem volt itt dolguk vagy legalábbis nem gyakran.

– Hm, ez váratlan fordulat.

– Menjetek odébb! Én mondom, Neville Longbottom professzor, hogy engedjetek utat nekünk – szólalt meg mennydörgő hangon a Hugrabug ház feje. Persze most sem történt semmi.

– Aha – szólalt meg Harry, aztán kissé csipkelődve hozzátette. – Ahogy látom kővé dermedtek a félelemtől. Sőt, az egyik talán még sírni is elkezdett.

– Haha – fintorgott. – Nekem engedelmeskedniük kell.

– Nyugi, biztosan van erre magyarázat – nyugtatta egykori iskolatársa. – Majd kitalálunk valamit.

– Ez van, ha beengedik Lavendert Roxfortba – morogta Ron. – Minden vackot összeszed, hogy kénye kedve szerint menjenek a dolgok.

– Beszélj vele – javasolta Harry. – Talán rád hallgatni fog.

– Inkább nem, kösz. Nekem semmi közöm nincs hozzá, és ez maradjon is így.

– Nincs valami jelszó? – kérdezte Hermione. – Varázsige.

– Nem tudjuk őket felrobbantani? – adott még egy ötletet Draco. A boszorkány mérgesen nézett a mardekárosra. – Mi a baj, szívem, miért nézel ilyen morcosan rám? Neked ma ez egészen jó ment.

– Nem fogok a kedvedért iskolai tulajdont rongálni – húzta ki magát, majd karba tette a kezét a boszorkány. – Ezek a szobrok különlegesek.

– Ja, simán megölnének, mielőtt megátkozod őket – jegyezte meg Ron.

– Téged talán igen, Ronald – csipkelődött a boszorka.

– Ez mennyiben más, mint a fekete tükör? – tette fel a fogós kérdést a tejfölszőke varázsló. – Az is különleges volt.

– Az teljesen más – válaszolt kimérten Hermione. – Az egy veszélyes, sőt irtózatosan kiszámíthatatlan tárgy volt, ezek pedig az iskola tulajdonát képezik.

– Össze lehet őket rakni – mondta Draco bujkáló mosollyal. Feltett szándéka volt, hogy meggyőzze a boszorkányt.

– Akkor sem.

– Szóval ennek semmi köze ahhoz, hogy Lavenderé volt a tükör?

– Nincs – mondta, majd jelentőségteljesen más irányba nézett.

– Nem hazudj olyan jól, mint gondolod – nevetett fel a varázsló.

– Ja, Malfoy – mosolyodott el Harry –, Hermione tudja, hogy mi van a házirendben. A diák vagyis Lavender tulajdonának a megrongálása sokkal kisebb vétség, mintha az iskoláéval történne valamit, sőt a helyzet azt hozta, hogy teljesen rákente az egészet Ronra.

– Én semmit sem kentem rá – szólalt meg a boszorkány élesen, majd barátjára nézett. – Lavender gyanúsítja őt teljesen magától. Ezt csak a pontosság kedvéért mondom. Nem tehetek róla, hogy rögtön téves következtetéseket vont le abból, amit látott.

– Ez most mindegy – folytatta Harry. – Tehát, Hermione, az iskola tulajdonát semmiképpen nem rongálja meg.

– Pontosan – bólogatott helyeslően.

– Eszében sincs hetvenhét ponton megsérteni a házirendet – fűzte tovább a gondolatot Ron. – Igazam van?

– Csak négy vagy öt pontban, Ronald – válaszolt duzzogva a lány. – És nem, nincs igazad. Csupán csak tisztelem elődeinket.

– Lavendert meg nem.

– Tök mindegy – vágta rá még durcásabban. – Nem fogok bocsánatot kérni, amiért széttörtem egy veszélyes tükröt.

Eközben néhány lépésre tőlük Neville még mindig azon tanakodott, hogy mégis mi történt a szobrokkal. Egyszerűen nem bírt rájönni, bár valahol sejtette, ennek biztosan az évfolyamtalálkozóhoz van közel.

– Én ezt nem értem, pedig engedelmeskedni szoktak nekem – vonta meg a vállát Neville, aki még mindig azon agyalt, hogy miért nem engedelmeskednek neki a szobrok, és ügyet sem vetett a többiekre, akik most Hermione cikizésével voltak elfoglalva. A varázsló tett pár lépést, de a szobrok láthatóan nem akarták kiengedni őket az iskolából, fenyegetően léptek egyet a professzor felé.

– Biztos nem ismernek fel – vonta meg a vállát Ron is, aztán megveregette a barátja vállát. – Lehet, hogy ma reggel nem borotváltkoztál vagy balra fésülted a hajad. Rá se ránts valahogy majd kijutunk.

– Ez nem így működik – mondta a professzor és kezdett egyre jobban bepöccenni. – Mint az iskola tanárának jogaim vannak. Nem rázhatnak le, mint egy tacskót.

– Senki sem csinál ilyet, Neville.

– Úgy tűnik ma Roxfort leszarja a jogaidat – közölte nemes egyszerűséggel Ron. – De ne szívd mellre, vége lesz ennek az évfolyamtalálkozónak, aztán újra te leszel Longbottom professzor a legjobb gyógynövénytan tanár.

– Úgy legyen – húzta el a száját a varázsló.

– De miért is vannak ezek itt, ha már itt tartunk? – tette fel a fogós kérdést a vöröshajú varázsló. – Nem az Azkabanban vagyunk, korlátozzák a jogainkat. Harry, szerintem szólnod kellene, hogy auror vagy.

– Persze, mindjárt előveszem a jelvényemet és megmutatom nekik – horkantott fel gúnyosan. – Ettől mindig utat engednek nekem a kőszobrok.

– Akarsz Lavenderrel beszélni, Weasley? – szólalt meg Draco is. – Úgy gondolom ennek a történetnek is ő a kulcsszereplője, és szerintem tudja a választ a kérdésedre.

– Nem, nem, nem, és nem, felejtsd el, amit mondtam. Inkább találjunk ki valami mást – válaszolt gyorsan Ron, aztán témát váltott: – Szóval, Neville, miért is vannak ezek a kő fickók szolgálatban?

– A háború óta itt vannak az iskola területén – magyarázta a professzor. – Így nem mászkálnak összevissza a diákok és meg tudják őket védeni, ha valaki illetéktelenül lépne be ide. Bár erre a háború óta nem volt példa. A régi alagutaknál is vannak, szóval már semmi sem marad titokban. És persze meg tudják a mi dolgunkat is nehezíteni, nem igaz fiúk? És Hermione. Igaza van Harrynek, lehet, hogy részük van a játékban, de nekem nem mondtak semmit.

– Engedjetek át! – szólalt meg Ron.

– Ez nem jött be, Weasley! – nevetett Draco. – Ígérj nekik valamit, mondjuk polírozást, egy kis csiszolást. Ja, megvan egy márvány nőt vagy kettőt. Lehetőleg olyat, aminek mindegyik karja megvan. Biztosan nagyon fognak örülni

– Nagyon vicces! – morogta a Weasley fiú, majd kihúzta magát. – Mégis inkább a robbantást választom.

– Persze – forgatta meg a szemét Neville.

– Merre menjünk tovább? – lépett előre Hermione is, hogy próbára tegye a márványszobrokat.

A kőszobrok nem feleltek, hanem az egyik kinyújtotta a karját és a helyes út felé mutatott. A csapattagok egymásra néztek, mindannyian tudták, hogy ez mit jelent. Egy hosszú séta elé néztek.

– Köszönöm! – A kőszobor csak tisztelgett felé, aztán alapállásra állt vissza. Hermione diadalmasan elmosolyodott. – Látjátok? Csak meg kellett őket kérdezni.

– Remek – morogta Neville.

– Lehet, hogy mégsem jó ötlet a seprű, srácok, sajnálom – vigyorodott el Hermione elégedetten. A varázslók meg sem szólaltak, inkább csak elkönyvelték a vereségüket. – Akkor irány a Csillagvizsgáló torony?

– Hacsak fel nem adjuk – mondta Harry és széttárta a kezét. – Nekem így is jó, legalább tudok pihenni.

– Lehet azt kéne – sóhajtott fel Ron. – Így tuti nem maraduk le…

Mielőtt bármit mondhatott volna, megint csak kirobbant egy újabb botrány. Az előcsarnok csendjét újabb hangorkán szakította meg. Mindannyian egy emberként néztek hátra.

– Ki terjesztette azt, hogy lefeküdtem Pitonnal? – hallatszott Lavender Brown varázslattal felerősített dühtől csöpögő rikácsolása. Ron felnyögött, Neville és Harry prüszkölve felröhögött, Hermione pedig a könyökével megbökte Dracót, aki igyekezett elrejteni elégedett vigyorát, ami persze nem sikerült neki.

– Most komolyan, Draco? – kérdezte Hermione félhangosan. A varázsló belenézett a barna szemekbe, de még mindig csak mosolyogni tudott. – Mást nem találhattál volna ki?

– Nos, téged zavartak a pletykálkodók – vonta meg a vállát a férfi, mintha tényleg hatalmasan szívességet tett volna Hermionénak és a varázsvilágnak együttvéve, noha a boszorkány nem várt el tőle ilyesmit. Mégis Draco szeretett játszadozni, és ez most nagyon is jól jött. Hátrasimította hanyagul a haját, majd folytatta: – Én csak adtam nekik egy másik témát, ennyi volt az egész. Persze nem gondoltam, hogy egyből elterjed, mint a röhögőgörcs bűbáj. Ezért igazán nem lehetsz rám dühös.

– Csoda, hogy elfér a hatalmas egod egy ekkora kastélyban – mondta fejét csóválva a boszorka. Végül ő is elmosolyodott, mert amilyen bizarr volt maga a pletyka már önmagában is vicces volt. Draco gyengéd csókot nyomott Hermione feje búbjára, és átölelte a derekát. – Hihetetlen vagy néha.

– Szerencsém, hogy így szeretsz – suttogta a fülébe úgy, hogy csak ők ketten hallják.

– Igen, ebben lehet valami.

– Miért milyen pletykáról volt szó? – vágott közbe Ron. – Lemaradtam volna valamiről, Hermione?

– Neked ehhez, Weasley, nincs sok közöd – szólt Draco ellentmondást nem tűrően. – Foglalkozz a saját dolgoddal!

– Most bezzeg nem beszélsz…

– Weasley! – üvöltött Lavender. – Ha te voltál…

– Szerintem menjünk, nem? Most? Szuper pucoljunk innen! – szólt közbe Ron, aztán magában morogva eliszkolt. – Még csak az kellene, hogy ezt az ügyet is a nyakamba varrja. Bőven elég a tükör is basszus.

– Miért fél ennyire Weasley Lavendertől? – kérdezte Draco.

– Nem volt túl szép a szakításuk – válaszolta Hermione egyszerűen. – Gondolom az első komoly csalódás megviselte Lavendert, Ront pedig egyáltalán nem. És pontosan ez volt a baj. Ron gyorsan továbblépett.

– Ciki.

– Azóta mindig feszültek, ha találkoznak eymással.

– Muszáj a szerelmi életemen csámcsogni? – tudakolta mérgesen a vöröshajú varázsló. – Fogalmam sem volt, hogy Lavender egy szociopata.

– Dehogy – ellenkezett a boszorkány. – Egyszerűen nem illettetek össze, ennyi az egész.

– Akkor se csámcsogjatok rajta! Főleg te ne, Malfoy. Én is felemlegethetném a kapcsolataidat.

– De egyről se tudsz – mosolyodott el Draco.

– Daphne Greengrass.

– Vele sose jártam.

– Akkor kivel jártál?

– Oh, Weasley, mindig diszkréten intéztem az ügyeimet.

– Hogyne – morogta Ron. – Maradj ki az én szerelmi életemből!

– Csak azért beszélünk róla, mert ilyen vicces – nevetett fel Draco.

– Vicces? Emlékeztesselek a drága Pansy Parkinsonra? – horkantott fel megvetően, aztán elmosolyodott, amikor meglátta a tejfölszőke férfi villogó tekintetét. – Emlékszem, hogy nem tudtad levakarni magadról. Hallottam, hogy egyszer-kétszer elbújtál előle a mágiatörténetteremben.

– De nem haragszik rám még most is, és nem akart megölni – mosolyodott el gonoszul. – Sőt mi több biztos vagyok benne, hogy még néha napján jó szívvel gondol rám.

– Baglyot is küld neked karácsonykor?

– Nem – rázta meg a fejét Draco.

– Akkor nem gondol rád, szóval te is ciki vagy – zárta le a témát Ron.

Draco csak legyintett, de nem látta értelmét egy újabb vitának. A csapatnak így is rengeteg folyosón, lépcsőn kellett végigmenniük, mire a harmadik emeletre érkeznek. Egy újabb akadállyal néztek szembe. A folyosót széltében-hosszában sűrű butykornyálra emlékeztető mocsaras valami borította a padlót. Oltári büdös mocsár szag terjengett a folyosón, amitől elakadt a lélegzetük. Nád, fodrozótó víz, elviselhetetlen rothadásszag töltötte be mindent. Harry egy varázslattal kinyitotta az összes ablakon.

– Ez irtó büdös – szólalt meg Harry, majd az orra elé emelte a pulcsija ujját. – Mi a szentséges Merlin történt itt? Ez borzasztó.

– Mobilmocsár – szólalt meg Ron elcsigázottan. Nem először találkozott a testvérei találmányaival, de ez mind közül a legrosszabb volt. – Nagyon népszerű mostanában a tini varázslók körében. Bemész a közepére és fél órára elnyel. Senki sem tud kiszedni, és nyugodtan elmélkedhetsz az életeden.

– Ki az a barom, aki ilyet vesz? – kérdezte Draco, aztán felhorkantott.

– Ugyanolyan aranyvérű seggfejek, amilyen te is – vigyorgott a varázsló. – És ne szólj egy szót sem a mocsárra! Bele is lökhetlek és ott töltheted az egész hétvégét.

– Nem szóltam egy szót sem.

– Nem tudom minek kellett egy ilyen – mondta Neville elcsigázottan. – Vagyis még egy. Az ötödik emeleten, a keleti szárnyban van még egy ilyen, de az kisebb.

– A bátyáimnak különös humora van. Valakinek tetszett ez.

– És hogyan jutunk át rajta? – tette fel a fogós kérdést Harry.

– Keresztülröptethetnénk egymást a folyosón – javasolta Draco nemes egyszerűséggel. – Meg tudnánk csinálni, és hamar túl lennék rajta.

– Túl hosszú a folyosó – mondta Hermione, aztán az ajkába harapott. – És nagyon sokáig kellene a levegőben lenni, nagy koncentrációt igényel és sokat kéne gyakorolni. Azt hiszem, hogy rá menne a maradék időnk.

– Varázsolhatnánk csónakot is szerintem – vetett fel Harry egyszerűen. – Az mégis egyszerűbb lenne, mint veszélyes mutatványokat bemutatni.

– Vagy el is tűntethetnénk a mocsarat – szólalt meg Neville folytatva az ötletelést. Talán az ő ötlete tűnt a leghasznosabbnak. – Ez még egyszerűbb lenne.

– Ez nem olyan egyszerű – rázta meg a fejét Ron. – Ha nem a megfelelő varázsigével csinálnod, akkor nem ér semmit. Szerintem sokan próbálták már eltűntetni, ettől pedig egyre nagyobb és nagyobb lett.

– Véletlenül nem árulták el a bátyáid, hogy milyen varázslatot használtak? – tette fel a kérdést Draco. – Ezt még egyszerűbb lenne használni, mint itt kísérletezni. Nem kéne még nagyobbra varázsolni ezt.

– De igen – válaszolt duzzogva a varázsló. – Ez viszont újabb fejlesztés és mindegyik más-más varázsigével tűnik el. Szóval, ha megpróbáljuk őket, akkor nagyobb eséllyel mocsarasítjuk el Roxfortot…

– Veled is csak eggyel többen vagyunk, Weasley.

– És neked van jobb ötleted, Malfoy?

– Nincs véletlenül innen egy varázsalagutad? – kérdezte Neville reménykedve. – Most nagyon jól jönne.

– Nincs – mondta Draco. – De mi lenne, ha kimásznánk az ablakon, végigmennénk a párkányon, aztán visszamásznánk a másik ablakon?

– Oh, persze, ha pedig szárnyat növesztek, akkor én lennék az aranycikesz – horkantott fel Ron megvetően. – Ez baromság.

– Én sem vállalom be – rázta meg a fejét a boszorkány. – Nem akarok leesni.

– Hol van belőletek a kalandvágy?

– Éppen elég volt a csúszda – válaszolt Hermione. – Van valakinek jobb ötlete?

– Akkor varázsoljunk egy hidat – tárta szét a karját Harry. – Ha már a csónakos ötletem nem jó.

– Na, ki volt a legjobb bűbájtanból? – tette fel a kérdést Neville.

– Hermione – vágta rá Ron és Harry egyszerre.

– Ne nézzetek így rám! – húzta el a száját a boszorka. – Úgy csináltok, mintha stréber lettem volna suliban.

– De hát az voltál – nevetett fel a vöröshajú férfi. – Biztos benne volt valamelyik könyvedben, amit az elmúlt évek alatt olvastál. Haladjunk, Hermione!

– Nem vagy túl kedves, Ronald.

– Ugyan már. Mi kutyaütők voltunk – vonta meg a vállát. – Ha nem vagy, akkor már elsőben kipurcantunk volna.

– Ez nagyon is valószínű – bólogatott Harry. – Ugyanakkor néhány rázós dologba bele se fogtunk volna, ha te nem vagy.

– Szép, még a végén én leszek az őrült hármunk közük – húzta el a száját a boszorka. – Micsoda barátaim vannak…

– Ugyan, Hermione…

– Ne is mondjatok többet! – emelt fel a kezét, majd felhúzta az orrát. – Természetesen meg tudom csinálni.

– Segítek – ajánlotta fel Draco, aztán jelentőségteljesen odalépett Hermionéhoz. A három varázsló tekintete a maredákorsra irányult. Ron persze még mindig csak az ellenséget látta a férfiban, de a többiek látták Draco mozdulataiban a gyengédséget. – Ketten megbűvöljük azt a hidat. Rendben van?

– Te? Ez most komolyan mondod? – hüledezett a vöröshajú griffendéles. – Mi a fenét akarsz te megbűvölni?

– Igen, én is varázsló vagyok, ha nem tudnád. A varázspálcám nem azért van, hogy kiszúrjam a szemed, bármilyen hihetetlen is a számodra – világosította fel derűsen a szürke szemű varázsló, aztán vett egy nagy levegőt, és úgy nézett a griffendélesre, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne – Tartanék bemutatót mekkora varázserőm van, de nem akarom, hogy kiröhögjenek, ahogy végigrohansz égő seggel a mocsáron.

– Ja, persze, el is felejtettem… Malfoy minden idők legnagyobb mágusa. Bent se vagy a Modernkori Híres Mágusok könyvében. Harry benne van.

– Engem hagyj ki ebből, Ron! – sziszegte Harry félhangosan.

– Nem mintha annyira számítana, de bűbájtanból várakozáson felüli volt az eredményem – közölte csak úgy mellékesen Draco, nem mintha megsértette volna a csipkelődő megjegyzések hada, amivel Ron folyamatosan piszkálta.

– Apád megkente Flitwicket?

– Kezdesz az agyamra menni, Weasley!

– El is mehetnél már a francba, Malfoy!

– Hagyjátok már abba! – szólt rájuk Harry türelmét vesztve. – Már kezd az agyamra menni, hogy egész álló nap beszóltok egymásnak. Legyünk túl ezen az egészen!

– Oké, segítek én is – vett vissza Ron, majd hátrébb lépett egy kicsit.

– Csináljátok akkor!

– Én is segítek – jelentkezett Neville.

– Nagyszerű. Én is beállok.

Azzal a csapat nekiállt a varázslatnak mindannyian. Hermione vezetésével mindenki kivette a részét a folyamatból, ami koránt sem volt egyszerű. A semmiből felhúzni ez hidat egészen embert próbáló varázslatnak bizonyult és öt ember munkáját összehangolni még nehezebbnek tűnt. Mégis Hermionénak egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy sikerülni fog. Torkában dobogó szívvel várta, hogy a körülöttük kavargó mágia testet öltsön. A tarkója bizsergett az izgalomtól. Nem telt bele sok idő, a bűbáj működésbe lépett. Egy egyszerű híd jelent meg a mocsár felett kényelmes magasságban és szélességben. Látszólag stabilnak tűnt, de ebben nem lehettek biztosak. Hidat varázsolni egy dolog, de hogy az statikailag is működjön és megbírja a súlyukat az egy másik történet volt.

– Mit gondoltok elbír mindenkit? – kérdezte a boszorkány, amikor közelebb lépett a közös építményhez. – Még soha nem csináltam ilyesmit korábban.

– Szerintem egyesével kell átmennünk rajta – szólalt meg Harry, majd megfogta a híd korlátját. Első látásra biztonságosnak tűnt, de nem ártott körültekintőnek leniük. – Ha valaki leesne, akkor a másik egy varázslattal meg tudja állítani.

– Jó, akkor én vállalom, hogy első leszek – mondta Hermione.

– Majd megyek én – jelentette ki Draco és közelebb lépett hozzá, majd gyengéden rátette a kezét a boszorkány vállára. – Nem mehetsz elsőnek.

– Mondtam, hogy vállalom.

– Tudom, de én meg nem hagyom.

– Ha te leesel, Malfoy, akkor nem állítalak meg – mormolta Ron a bajusza alatt.

– Én is piszkosul kedvellek, Weasley – mosolygott rá a varázsló, aztán elindult a hídon. Az első lépések könnyen mentek, de egyikük sem számolt a kilengéssel. Dracónak lassan kellett haladnia, óvatosan, hogy ne mozogjon túlságosan az építményük. A férfi minden egyes lépésnél lenézett.

A mocsár bugyborékolva terült el a híd alatt. Egyáltalán nem volt szívderítő látvány, inkább undorító. A varázslónak semmi kedve nem volt elmerülni benne, főleg nem órákra, akármennyire is szüksége lett volna a pihenésre. Alig pár lépés múlva sikeresen átért a folyosó másik oldalára. Megkönnyebbülten vett egy mély levegőt.

– Oké, rendben. Jöhet a következő.

Először Hermione, majd Harry, aztán Neville és végül Ron zárta a sort. Mind a négyen szerencsésen végighaladtak a hídon. Alig, hogy átértek feltűnt a színen a rivális csapat.

– Kösz, hogy itt hagytátok nekünk – nevetett fel Marcus Monty egykori mardekáros diák.

– Haverod volt? – kérdezte Ron fojtott hangon Dracótól.

– Nem – válaszolta a varázsló, majd megzárta a fejét. – Egyszer majdnem eltörte a seprűmet.

– A Nimbuszt?

– Aha.

– A szemét – jelentette ki a férfi halkan, majd alig észrevehetően egy átkot szórt a mocsárra. Elmosolyodott, aztán felkiáltott. – Remélem, hogy jó hasznát veszitek a hídnak fiúk. Nagyon jól sikerült, stabil szerkezet. Gyertek csak át!

– Kösz, Weasley! – hálálkodott a varázsló.

– Mi most megyünk.

Azzal mindannyian elindultak a Csillagvizsgáló torony felé. Ron arcáról levakarhatatlan volt a mosoly, sőt egészen ördöginek tűnt a folyosói fáklyák fényében. Mindenkinek nagyon is furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mit is követett el a barátjuk.

– Mit csináltál? – kérdezte kíváncsian Draco.

– Öt… négy… három… kettő… egy – számolt vissza még mindig vidáman. Üvöltés hangzott fel a mocsár felől. Olyan sátáni kacajt halltatott, amire a többiek is felfigyeltek.

– Weasley! – harsogta a csapdába esett mardekáros. – Ha megtalállak, akkor szétverem azt a hülye képedet.

– Egy kis meglepetés – vonta meg a vállát Ron, mint aki jól végezte a dolgát. – Olyan gyorsan elillannak a varázslatok, a mocsár pedig annyira ragadós… Sajnálom szegényeket, de ha már végigszenvedjük ezt az átkozott játékot, akkor nem akarok vetélytársakat. Ki tudja mennyien vannak előttünk.

– És mit tettél volna, ha azt mondom, hogy a haverom?

– Megvártam volna, míg a híd közepére ér, és nyíltan átkozom meg, úgy, mintha te tetted volna – veregette meg Draco vállát Ron. – Mire várunk, menjünk fel azon a rengeteg lépcsőn.

– Te nem vagy normális.

– Túl sok volt ez a hétvége…

– Menjünk! – csatlakozott hozzá Harry. – Már majdnem ott vagyunk.

Ütemes léptekkel haladtak tovább. Szerencsére az útjukba senki sem akadt, sőt a rivális csapatnak sem sikerült áthaladnia a mocsáron, hála Ron híd eltűntető varázslatának. Mire felértek mindannyian a Csillagvizsgáló toronyba, már kezdett alkonyodni és jócskán el is fáradtak. Az égen már látszott a hold félhold alakja, és felcsendült estére hívó madárdal a Tiltott Rengeteg fái közül.

Hermione szétnézett, majd rögtön megtalálta, amit nekik szántak. Igazából el sem tudta téveszteni. Egy tucat seprű tűnt fel a falnak döntve. Oh, igen, a következő feladat már ott körvonalazódott előtte.

– Ezt nem hiszem el – forgatta meg a szemét. – Ez most komoly? Csessze meg, Lavender!

– Nem úszod meg – simogatta meg a karját Draco. – Látod, látod, mindig van egy seprű a történetben.

– Iszonyatosan örülök.

– Nem halsz bele – mondta Ron, majd elindult válogatni a seprűk között, mint egy valóságos szakértő. – Ez csak egy kis repülés.

– Csak egy kis repülés? Le is lehet róla esni.

– Akkor fogd a nyelet, Hermione.

– Köszönöm a jótanácsot – szólalt meg gúnyosan a boszorkány. – Majd jusson ez eszedbe, ha kitörted a nyakad.

– Szóval a következő helyszín valószínűleg a kviddicspálya lesz – váltott témát Harry, megakadályozva ezzel egy újabb vitát. – Akkor nincs más választásunk, innen seprűn kell átrepülni oda.

– Oda, ahol mi vagyunk az erősebbek – vigyorodott el a mardekáros ravaszul. – Szerintem oda is adhatják nekünk a kupát.

– A két gyenge láncszemet kivéve, egészen jó a csapat – intett a fejével Neville és Hermione felé Ron.

– Héé, én átmentem a vizsgán, oké? – mondott ellent Neville. – Sőt az oktatóm még meg is dicsért.

– Tényleg jó volt – mondta a tejfölszőke varázsló. – Kviddics is remekül megy neki, szóval nem kell cseszegetni.

– És mi a véleményed Hermione teljesítményéről?

– Ezt az információt nem adja ki – vágott közbe gyorsan Hermione. – Úgyhogy, hagyjátok békén Dracót ezzel!

– De most komolyan – erősködött Ron. – Mégis.

– Elég! És nem szállok seprűre – mosolyodott el a boszorkány.

– Velem fogsz jönni – jelentette ki Draco.

– Én a lépcsőn mennék.

– Egy frászt! – Azzal elindult seprűket válogatni. Nem sokkal később már mindenkinek volt megfelelő repülésre alkalmas eszköze. – Nem csinálunk magunkból bolondot. Szóval szépen felszállsz az én seprűmre, elrepülünk a kviddics pályáid, aztán ott leszállsz. Ennél sokkal hosszabb utat is megtettél már.

– Ugye tudod, hogy utállak – mormolta Hermione Dracónak, de csak úgy, hogy a varázsló hallja.

– Később megmutathatod mennyire utálsz – vigyorgott a férfi, aztán finom csókot nyomott a boszorka nyakára. – Hidd el már alig várom! Felkészültél?

– Lehet erre felkészülni?

– Azért csak próbáld meg.

– Jó, amíg ti itt győzköditek egymást, mi elindulunk – mondta Ron, majd intett Harrynek és Nevillenek, aztán már ott sem voltak.

A két szerelmes egyedül maradt a Csillagvizsgálóban. Hermione karba tett kézzel állt Draco mellett, és még mindig nehezen vette rá magát, hogy újra seprűre szálljon. Ez azért mégicsak nehezebb volt, mint egy mezőről elindulni.

– Nem egészen erre gondoltam, amikor ide akartam jönni – szólalt meg Draco bujkáló mosollyal.

– Tényleg?

– Az romantikusabb lett volna.

– Menjünk! Érjük utol a többieket.

– Rendbe, ahogy akarod.

Mindketten felszálltak a seprűre, elrugaszkodtak, és elröppentek a pálya felé. A szél az arcukba csapott. Vajon még mi várhat rájuk ezen a napon?
hozzászólások: 0
feltöltötte:Nyx | 2021 Sep 12

Powered by CuteNews