Seprű

22. fejezet

Először friss szellő csapott mindkettejük arcába, amikor megjelentek a mezőn. Minden zöld volt és eleven, amerre a szem ellátott. Távol voltak London zajától, és a Repülés Centrum nyüzsgő világától, csak ők ketten, s a távolban gyülekező esőfelhők. Tücskök hangját lehetett hallani a magasra nőtt fűszálak között, amik lágyan ringatóztak a kissé hideg légmozgásban.

Hermione mélyen magába szívta a látvánnyal együtt a friss illatot is. Eszébe jutott milyen rég volt kirándulni. Draco karja még mindig a derekára fonódott, ő pedig megsimogatta a férfi kézfejét, és ráhajtotta a fejét a vállára. Nyugalom – ez volt az első érzés, ami megrohanta. Senki mellett nem érezte ezt. És furcsa kettőséget feltett benne, egyszerre rémítette meg és csendesítette le a lelkét. Igyekezett csitítani a kétségeit, és minden mást, ami megzavarta az idilljüket, most nem akarta tönkretenni azt, amitől jól érezte magát.

Csendben álltak egy ideig, élvezték egymás közelségét, mintha ennél a pillanatnál nem lehetne tökéletesebb és meghittebb. A férfi egy apró csókot nyomott a boszorkány feje búbjára, aztán még szorosabban magához ölelte.

– Ide tényleg nem kell kiöltözni, igazad volt – szólalt meg Hermione. – Hol is vagyunk pontosan?

– Nem messze a házamtól – válaszolt Draco készségesen. Mély levegőt vett, magába szívta a lány hajának kellemes illatát. – Gondoltam, sétálhatnánk egyet itt a környéken. Szeretnék neked mutatni valamit. Nemrég jutott eszembe, és olyan régen jártam itt.

– Jól van – bólogatott Hermione beleegyezően. – Nagyon szép ez a hely.

– Igen, és jó messze van mindentől – mondta elmélázva, miközben kibontakozott az ölelésből, megfogta a lány kezét, aztán intett egyet és elindultak. – Éppen ez a legjobb benne.

– Miért akartál ennyire messzire menni?

– Néha jól esik távol lenni mindentől – válaszolt komoran Draco. Hermione felnézett a férfira, megfigyelte markáns állat, a merengő, viharszürke szempárt.

Sokáig azt hitte, hogy mindent tud róla, de ezt koránt sem volt így. Annyi mindent nem tudott meg. Draco Malfoynak sokféle álarca volt, viszont most egyre többet látott az igazi Dracóból, s ahelyett, hogy ez elriasztotta volna, még inkább vonzotta az egykori griffendélest.

– Min gondolkodsz? – kérdezte, miközben a férfi vonásait figyelte. A varázsló tejfölszőke hajába belekapott a szél, és ahogy a nap felé fordította az arcát annyira másnak tűnt.

– Ez a hely egészen különleges nekem – szólalt meg Draco félhangosan, miközben a hüvelykujjával a boszorkány tenyerét masszírozta. Valóban megrohanták az emlékek, s ő hagyta, hogy magával sodorják. – Itt repültem először igazi seprűvel.

– Tényleg?

– Igen – sóhajtott fel. – Talán hat éves lehettem vagy talán hét? Nem emlékszem pontosan mikor, de arra, hogy milyen érzés volt… Valami elképesztő. Megrészegítő. Le sem akartam szállni a seprűről.

– Kicsit megszállott lettél? – nevetett fel halkan a boszorkány.

– Igen, egy kicsit – mosolyodott el Draco is. – Főleg, mivel apámmal tilosban jártunk.

– Tilosban?

– Anyám nem akarta, hogy seprűre üljek. Játékseprűimmel természetesen nem volt baja – mesélte a varázsló –, de egy igazi seprű már egészen más tészta volt. Apám persze nem értett egyet vele. Kicsempésztünk egy seprűt a kúriából, aztán ide jöttünk.

– El sem tudom képzelni apádat így.

– Néha én sem – válaszolta Draco, aztán elkomorult. – Jó buli volt.

– Elhiszem. Mindjárt esni fog, és vissza kellene mennünk – váltott témát Hermione. Noha szívesen hallgatta Draco történetét, ő maga nem akart a repülésről beszélni, hiszen nem rég eléggé megrázó élményben volt része. Ki akart szabadulni Draco szorításából, de a férfi egyáltalán nem akarta elengedni, sőt inkább szorosabban fogta a kezét.

– Még ráérünk – mondta egy kissé hamiskás mosollyal. – Bőven van időnk. Még egy kis séta, aztán megmutatom, miért jöttünk.

– Draco…

– Igen?

– Nem kell ezt csinálnod.

– Miért, mit csinálok?

– Valamit forralsz.

– Megint az előítéletek a mardekárosokkal szemben – ciccentett fel és megcsóválta a fejét.

– Nem alaptalanok azok – húzta el a száját a boszorkány.

A férfi nem felelt, hanem hosszú léptekkel haladt előre. Valamit keresett, de Hermionénak ez nem volt teljesen világos, hogy mégis miről van szó. Hamarosan a hosszú fűszálak ritkulni kezdtek, és megérkeztek a sziklamélyedésekhez. A varázsló elengedte a boszorkány kezét, aztán előre ment.

Ez volt az a hely – a férfi elmosolyodott. A sziklába vájt motívum, amit keresett. Draco hajába belekapott a szél, mielőtt megfordult volna mélyen magába szívta a hideg fuvallatot. Nemsokára esni fog – állapította meg, Hermionénak igaza volt. De még nem akarta a mai briliáns tervét teljesen feladni. Noha kissé tartott a boszorkány reakciójától.

– Mire készülsz, Draco?

– Meglátod.

Draco nem titkolta, hogy utálta a kudarcot, és Hermione repülés oktatása nagyon is felbosszantotta, noha most megfelelően palástolta az érzéseit. Még Longbottom tanítása sem vett ki belőle ennyi energiát. Ráadásul annyira elvarázsolta a barna szemű boszorkány, hogy ő maga sem tudta mit tegyen ezekkel az érzésekkel. Muszáj volt kitalálnia valamit, méghozzá sürgősen. És pontosan ezért hozta ide a lányt. Megfordult, és szürke szemét Hermionéra emelte, miközben benyúlt zsebébe, aztán egy seprűt varázsolt elő. A mahagóni nyélen megcsillant a felhők között bujkáló napfény.

– Nem akarok repülni – jelentette ki a boszorkány.

A férfi igyekezett megállni, hogy ne mosolyodjon el, mikor meglátta a boszorkány megvillanó tekintetét. Olyan szép volt, ellenállhatatlan, akár egy dühös, fénytündér. Veszélyes volt, amire készült, vagyis inkább a saját testi épségére veszélyes. A villogó barna szempár nem ígért neki semmi jót. Mindenesetre Draco nem az a fajta volt, aki csak úgy megfutamodott, ha nehézséget lát.

– Bízol bennem? – Hermione egy pillanatra nagyot nyelt, majd szorosabbra fonta maga körül a karjait. Bízni? Sok mindent el tudott mondani, de a feltétlen bizalommal lenni Draco Malfoy iránt… még ehhez el kellett telnie némi időnek.

– Mire készülsz? – kérdezte meg ismét a lány kissé meglepődve. Az eltökéltség ott csillogott a tekintetében, tudta, nem fog neki a férfi békét hagyni, de hogy ilyen gyorsan próbálkozzon újra arra nem számított. Attól a pillanattól fogva remegett a gyomra, amikor megpillantotta az áramvonalas repülési eszközt.

– Kérdeztem valamit – szólalt meg színtelen hangon Draco, s közelebb lépett a boszorkányhoz. A barna szemekben riadt fényt igyekezett figyelmen kívül hagyni. – Először válaszolj, kérlek!

– Most komolyan kérdezed? – nevetett fel idegesen Hermione, aztán másfelé nézett, hogy ne kelljen a viharszürke tekintetbe nézni, amilyen pontosan olyan volt, mint felettük az ég. Légzőgyakorlatba kezdett. Kényszerítenie kellett magát, hogy a varázsló szemébe nézzen. Vádlón szegezte neki a véleményét: – Ma már egyszer bíztam benned, majdnem rá is fáztam. Úgyhogy mi lenne, ha ma abbahagynád ezt?

– Nem fogod megbánni – válaszolta Draco. – Különben is egy kis centrumon kívüli repülés biztosan meghozza a kedved.

– Meghozza a kedvem? – vágott egy igencsak ronda fintort. – Mintha beleesnék egy kupac sárkánytrágyába, annyira hozza meg. Inkább hazamegyek.

– Ne merészelj itt hagyni! – figyelmeztette Draco. Hermione esküdni mert volna, hogy villámok cikáztak a szemében, markáns állkapcsa megfeszült. Ez a sok feszültség… A boszorka tudta, a férfi nem fog meghátrálni, neki pedig túlságosan nehéz napja volt a heves vitákhoz.

– Jaj, Draco… – fogta volna könyörgőre, bár sejtette, hogy ez hasztalan.

– Tudod van egy elméletem.

– Micsoda?

– Ha leesel a seprűről, akkor minél hamarabb vissza kell ülnöd.

– Komolyan? – húzta el a száját gúnyosan.

– Mutatni akarok neked valamit, amitől talán megváltozik a hozzáállásod – mondta, majd kinyújtotta a kezét. Most az arca ellágyult kifejezést öltött. Hermione nézte a kinyújtott kart. Repülni? Dracóval? Nos, nem először történt volna meg. – Gyere, velem!

– Meg fogom bánni… – forgatta meg a szemét, majd belecsúsztatta a kezét a nagy férfitenyérbe. Draco rácsukta az ujjait a kecses, törékeny kézére, majd kissé közelebb húzta magához, hogy megcsókolhassa.

– Megbánni? – ismételte meg a lány szavait rekedten. – Nem fogsz semmit sem megbánni, de igyekezzünk, mert hamarosan kitör a vihar.

– Rendben.

Azzal mindketten felültek a seprűre. Hermione nekidőlt Dracónak, aki szorosan magához ölelte egyik kezével, miközben a másikkal a nyelet fogta.

– Nem lesz semmi baj – mormolta halkan.

– Veled repülni nem félek – szólalt meg a boszorkány.

– Kezdetnek ez nem is rossz – mosolyodott el Draco. Egyszerre vettek egy mély levegőt miközben a levegőbe emelkedtek. A szél belekapott a hajukba. Draco boldogan ölelte magához a lányt, aki egyáltalán nem tiltakozott az óvó ölelés ellen. A férfi elmondott néhány varázslatot, így jól hallották egymást a menetszél ellenére is. Gyorsan távolodtak el a földtől, s egy pillanat múlva már minden olyan kicsinek látszott. A boszorkány szorosan behunyta a szemét, mintha nem akarná kinyitni soha sem.

– Ne legyél ilyen görcsös! – kérte Draco. – Itt vagyok melletted, és nem hagyom, hogy leess.

– Nagyon magasan vagyunk.

– Dehogy – nevetett fel a férfi. – Ez pontosan megfelelő magasság. Amikor legutóbb hazavittelek sokkal magasabban voltunk.

– Talán neked ez nem magas, de nekem… – mondta Hermione. – Miért nem szállunk már le?

– Elrontod az egészet – csóválta meg a fejét Draco, majd egy apró csókot nyomott a boszorka fülcimpájára. – Legyél egy kicsit lazább!

– Majd akkor, ha lent leszünk a földön – forgatta meg a szemét a lány. – Addig nem vagyok nyugodt.

– Nem vagy egyszerű eset, Hermione – közölte a férfi, majd megcsókolta a kecses női nyakat.

– Draco…

– Igen?

– Egy kicsit visszavehetnél a tempóból – javasolta Hermione. – Nem akarok leesni.

– Leesni? Gondolod, hogy nem kapnálak el? Fogó voltam.

– De csapnivaló – nevetett fel a boszorkány. – Nem emlékszem egyetlen egy meccsre sem, amikor…

– Mert csak azokat meccseket nézted meg, amiben Potter és Weasley szerepeltek – mondta Draco, de egyáltalán nem tűn sértődöttnek. – Nem hagyom, hogy leess! Ezt megígérhetem neked.

– Rendben.

– Viszont most már nyisd ki a szemed! – mondta kedvesen. – Lemaradsz a legszebb részről. Nézz le egy pillanatra?

– Le? – kérdezte egy kicsit megijedve.

– Igen, pontosan, ahogy mondtam.

Hermione kinyitotta a szemét, aztán körbenézett. Csodálatos volt idefent, sokkal szebb, mint azt gondolta volna. Figyelte a gyülekező viharfelhőket a smaragdzöld mező felett. A hosszú fűszálak úgy ringatóztak a szélben, mintha szilaj tajtékot vető tengerré állnának össze. De nem csak ezt vette észre, hanem a lankák között, a mészkőbe vésett figurát.

– Ez egy ló? – kérdezte Dracótól. A sziklába vájt ősi motívum fehér színével elütött a zöld mezőtől, s remekül kiadta a lóformát.

– Úgy mondják, de néhányan sárkánynak nézik – magyarázta a varázsló.

– Nem is tudom – hezitált a lány. – Nekem inkább lónak tűnik.

– Nekem a sárkány sokkal jobban teszik – mondta a férfi mosolyogva. – Noha a muglik az uffintoni Fehér Lónak hívják, és közel háromezer éves.


– Bár ez valahol érthető, hogy neked a sárkány jobban tetszik – nevetett Hermione.

– Egyébként nem messze van innen a Sárkány domb is, ahol a legenda szerint Szent György végzett a sárkánnyal. Mugli legendák, de biztos van benne valami igazság.

– Mugli legendák? – kérdezett vissza Hermione. – Ki gondolta volna, hogy ilyesmi is érdekel téged.

– Felvilágosult vagyok – mondta Draco egykedvűen. – Különben is mióta elkezdtem használni a Google Maps-et és a Wikipédiát…

– Ne folytasd! – nevetett a lány harsányan. – Ki vagy te, és mit tettél Draco Malfoyjal?

– Ez is én vagyok – szorította magához a boszorkát. – És mit szólsz a tájhoz?

– Nagyon szép – mondta Hermione. – Tényleg. Egyszerűen csodálatos. Emberi kéz alkotta, mégis mennyire csodálatos.

– Igen – helyeselt a férfi. – Itt Wiltshireben még nyolc ilyen geoglifa van, de azok nem ilyen régiek, és azok viszont egyértelműen lovak.

– Azokat is szívesen megnézném.

– De nem ma, drágám.

– Persze, nem is azonnal akartam.

– Most már mennünk kell, mert hamarosan ki fog törni a vihar. Még nem vagy kész viharban repülni – jelentette ki Draco.

– Ebben igazad van.

– Akkor most ereszkedni fogunk. Dőljünk előre!

– Jól van – egyezett bele Hermione. Lassan ereszkedni kezdtek a seprűvel. A lány akkor könnyebbült meg igazán, amikor újra szilárd talaj volt a lábuk alatt. Még egy kicsit remegett, amikor Draco megfogta a derekát és segített neki leszállni a seprűről. A varázsló magához húzta a boszorkány. Egymásra mosolyogtak. Csókot váltottak.

– Ugye nem volt olyan szörnyű? – kérdezte a varázsló lágyan.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione. – Igazad volt.

– Oh, milyen jó ilyet hallani – nevetett fel a tejfölszőke férfi. – Elmondod még egyszer?

– Ki van zárva – mosolyodott el Hermione, majd könyökével kicsit oldalba lökte a varázslót, aki egy picit összehúzta magát. – Még a végén nagyon is elbíznád magad.

– És azt nem hagyhatod – csóválta meg a fejét Draco.

– Dehogy – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Nyugodt lehetsz, nem fogom tápláni az egódat.

– Tudtam, hogy lehet számítani rád. – Mosolygott miközben birtokába vette a nő rózsás ajkait. Lassú csók volt, nem sietett, minden egyes pillanatot ki akart élvezni. Vágyott rá, valami nálánál erősebb dolog hozzá, amit nem akart megérteni, hanem csak érezni. Boldog volt. Évek óta először, igazán. Mikor elváltak az ajkaik, hüvelykujjával megsimogatta a kipirult orcát. Belenézett a nagy barna szemekbe. – Sétáljunk egy kicsit, mielőtt esni fog.

– Jól van – bólogatott Hermione. – Olyan békés itt. Szóval elárulod mégis, hogy miért ide jöttünk?

– Valóban akarod tudni?

– Akkor nem kérdeztem volna.

– De nem fog tetszeni – vigyorodott el a férfi.

– Remélem, hogy nem minden nődet ide hoztad.

– Olyan kedves tőled, hogy ennyire sekélyesnek gondolsz – nevetett fel jóízűen. – Egyébként még csak a közelében sem jársz az igazságnak.

– Akkor mondd el!

– Szeretem ezt a helyet. Ide jövök, ha nem bírom tovább és egy kis nyugalom kell – mesélte Draco. – Ahogy mondtam, itt repültem először igazi seprűvel.

– És ez miért nem tetszene? – kuncogott fel a lány. – Ennyire nincs repülésfóbiám, hogy a történeteket sem tudom elviselni róla.

– Oh, ki tudja mennyire vagy érzékeny – vigyorgott az egykori mardekáros. Megint csak ugratta, ahogy mindig. – Egyébként tudtam, hogy a történelem be fog neked jönni.

– Kihasználtad a tudásszomjamat?

– Fogadjunk azóta is azon gondolkodsz, hogy kik és miért hagyták itt ezeket a tájrajzokat – nevetett a férfi.

– Olyan bosszantó, hogy tudod mi a gyengém. De én még nem tudom a tiéd micsoda.

– Ez nem nyilvánvaló? – nevetett Draco, miközben a boszorkány szemébe nézett.

– Inkább mesélj arról a repülés élményedről!

– Amikor megkaptam az első igazi seprűmet, alig vártam, hogy repüljek – mesélte Draco mosolyogva. – Az anyám és az apám iszonyatosan összevesztek aznap emiatt. Én pedig hisztiztem, hogy engedjenek el. Anyám elzárta a seprűt. Akkora keveredés volt, hogy azt hittem, soha nem fogok repülni.

– Jaj, szegénykém! – mosolyodott el Hermione, majd megsimogatta Draco állát.

– Apám persze mindent megoldott. Ez az egyik boldog emlékem vele. Tudom, hogy nem nagy történet.

– Ugyan már! Aranyos. De mit értesz első igazi seprűn?

– Ami nem játék seprű – magyarázta a férfi. – Azok nem repülnek olyan magasra. Egy sor olyan bűbájjal kezelik őket, amikkel megvédik a gyerekeket a leeséstől, balesetektől. De egy igazi seprű az más.

– Tudom – sóhajtott fel Hermione. – Egy kiszámíthatatlan, zabolázatlan, Merlin csapása.

– Ugyan már.

– De, de. Nem tudom valaha sikerül-e normálisan repülnöm. Úgyhogy nem akarom, hogy túlságosan is sok energiát ölj az oktatásomba – szólalt meg a boszorka. – Reménytelen eset vagyok.

– Én biztos vagyok benne, hogy ez egyáltalán nem igaz – mondta Draco, aztán magához húzta a boszorkányt, aztán egy apró puszit nyomott a feje búbjára. – Ügyes vagy.

– Hízelgéssel semmire se mész.

– Úgy gondolod?

– Igen – bólogatott Hermione. – Nem fogok csak úgy bedőlni a mézes-mázas szavaidnak, és emiatt seprűre ülni.

– Nekem az is elég, ha az ágyamba tudlak csalogatni. Kit is érdekel az az átkozott repülés? – jegyezte meg színpadiasan. – Teljesen igazad van, aztán majd írok egy összegzést arról, hogy mennyire reménytelen eset vagy.

– Nem hiszek neked. Piszkálja a csőrödet ez az egész, igazam van?

– Meg tudnék őrülni – mormolta, miközben lassú csókkal kényeztette a boszorka ajkait. Nyelvük egymáshoz ért, finoman ingerelve egymást. – Egyszerűen teljesen bekattanok, szóval lehetnél kicsit együttműködőbb.

– Tudod, Draco…

– Igen?

–… nem mindent kaphatsz meg, amit akarsz.

– Tudom – mosolyodott el újra, azzal a szívdöglesztő, mindent tudó vigyorával Hermionéra nézett. Persze, hogy tudta, sőt azt is, hogy mindent el tud érni, ha keményen küzd érte. A lány biztos volt benne, hogy egy ideig nem lesz nyugta. Dracónak tervei voltak. – Jöhet a következő meglepetés?

– Meglepetés?

– Igen. Az elmaradt randit kell bepótolni.

– Így? Nem vagyok éppen a legjobb formában. Ráadásul át sem öltöztem.

– Megint aggódsz – csóválta meg a fejét Draco. – Megnehezíted a dolgomat. Ezt nem tudom, direkt csinálod vagy tényleg ennyire…

– Ki ne mondd!

– Akkor ezt megbeszéltük. Gyere velem, aztán csak annyi a dolgod, hogy érzed jól magad. Nem kell túlaggódni semmit.

– Hova megyünk?

– Majd kiderül. Mi lenne, ha bekötnénk a szemed?

– Draco.

– Nem akarsz tisztességesen játszani? – csóválta meg a fejét. – Csak most az egyszer. Nem Potterékkel akarok közös vacsorát szervezni. Az még várhat egy kicsit.

– Merlinre! Ne viccelj! – szörnyülködött a boszorkány. – Még erre nem készültem fel.

– Ugyan, Hermione, hagyd ezt rám, hogy én intézzem el! – simogatta meg a karját Draco. – Hidd el minden rendben lesz!

– Persze, néhány hét Szent Mungóban tett látogatást követően biztosan – sóhajtott fel gondterhelten.

– Most inkább élvezd a randinkat.

– Jól van – bólogatott beleegyezően.


***

Az eső éppen akkor kezdett el esni, amikor a Draco házához értek. Hermionénak már éppen elég ideje volt bekötve a szeme, hogy elege legyen a férfi játékából, amit már ki tudja mióta űzött vele. Hoppanáltak, sétáltak, hoppanáltak és megint sétáltak. A varázsló imádta ezt a játékot.

– És most, hol vagyunk? – kérdezte türelmetlenül a boszorka.

– Mindjárt meglátod – mondta a férfi. – Maradj itt!

– Micsoda?

– Ne aggódj! Ha valaki kérdezi, akkor mondd, hogy velem vagy.

– Draco!

– Nyugodj meg, drágám! – nyomott még egy csókot az ajkára a boszorkánynak. – Egy perc és itt vagyok.

– Ohh, hogy mit fogsz ezért kapni.

– Már alig várom.

– Azért annyira ne várd. Héé, te belecsíptél a fenekembe? – méltatlankodott Hermione, aki csak a férfi távolodó nevetését hallotta.

Eközben a varázsló nekilátott kényelmesebbé tenni a nappalit. Vidáman tűz gyúlt a kandallóban, ami elé Draco néhány takarót, párnát varázsolt. Olyan volt, mintha valamilyen menedékhely lenne, ahova mindketten kényelmesen elbújhatnak. Kint az eső egye hevesebben esett. A férfi figyelte Hermionét, aki még mindig bekötött szemmel állt nem is olyan messze tőle, elmosolyodott. Közelebb ment hozzá, s nem bírta megállni, hogy egy apró csókot ne nyomjon az ajkára.

– Én vagyok.

– Lehet, hogy nem látlak, de nem hiszem, hogy más is csak így megcsókolna.

– Milyen szűklátókörűek egyesek – nevetett fel a varázsló.

– Mikor láthatom már, hogy hova hoztál? Már kezd egy kicsit elegem lenni ebből – mondta nyűgösen a boszorkány.

– Mindjárt – ígérte a férfi. – Legyél türelmes!

– Nem olyan könnyű ez – sóhajtott fel Hermione. – És már nem bírom sokáig.

– Azért még tarts ki egy kicsit – vigyorgott elégedetten a tejfölszőke mardekáros. – Nem kell már sokáig várnod.

Draco időközben kiröptetett némi ennivalót a konyhából, majd ráérősen rendezgetni kezdte őket. Nem akart semmit sem elsietni. Idejét sem tudta, hogy mikor tett ilyesmit egy nőért. Nagyon, de nagyon régen, de most ezt egyáltalán nem nyűgnek érezte, hanem egyfajta kihívásnak, egy csodálatos boszorka meghódításának. Művészien rendezett el mindent, és rémesen büszke volt magára. Soha sem volt egy kimondottan romantikus típus, mégis most úgy gondolta egészen ügyesen megfelelt ennek is. Le akarta nyűgözni Hermionét.

– Csak ne kelljen olyan sokáig várnom – jegyezte meg türelmetlenül a boszorkány.

– Már kinyithatod a szemedet – adta meg az engedélyt Draco.

Hermione megtette, majd körbenézett. Elnevette magát, amikor meglátta, hogy hol is vannak valójában. Draco közelebb ment. Meghitt vacsora várta őket a nappali közepén, a kandalló mellett. Gőzölgő tea, fondü, édesség, gyümölcsök, sajt. És ne feledkezzünk meg a kényelmes fekhelyről sem, amit a varázsló rögtönzött. Elmosolyodott, amikor Dracóra nézett.

– Szóval még mindig meg fogom bánni? – kérdezte a férfi azzal a hamiskás mosolyával. – Hmm?

– Nem, nem fogod.

– Akkor jó. Gyere, kóstoljuk meg!

– Nagyon jól néz ki – mondta a lány, majd levette a cipőjét.

– Csak egy kis apróság – vonta meg a vállát Draco, s követte a boszorkány példáját, aztán mindketten helyet foglaltak a gőzölgő edény mellett. – Semmi különös.

– Ugyan már – mosolyogott még mindig Hermione. – Nekem nagyon tetszik.

– Örülök – mosolyodott el a férfi is. – Akkor lazítsunk egy kicsit.

– Igen, ez igazán ránk fér – bólogatott a boszorkány.

– Nagyon is – helyeselt a varázsló, miközben elhelyezkedett a párnák között. Elégedetten nyújtotta ki a lábát. – Hosszú nap volt.

– Túlságosan is. A repülésoktatóm egy igazi szadista – sóhajtott fel színpadiasan, miközben ő is elhelyezkedett, és felkönyökölt az egyik párnára.

– Komolyan?

– Igen – folytatta Hermione. – Nem is tudod mennyire…

– Beszéljek a fejével? – mondta Draco.

– Megtennéd?

– De mennyire – vigyorodott el.

– Lekötelezel – mosolygott vissza. – Nagyon, de nagyon önfejű.

– Komolyan?

– De mennyire.

– Egy igazán kelletlen alak – folytatta Hermione. – Csúnya, erőszakos, utálatos mardekáros.

– Ez igazán érdekes – vigyorodott el Draco. – Én úgy hallottam, hogy jóképű és megnyerő.

– Áh, maga az ördög – válaszolta incselkedve. – De van egy probléma.

– Micsoda?

– Azt hiszem, hogy kedvelem ezt az pasit – harapott az ajkába. – Ez az én sötét, bűnös titkom.

– Tényleg kedvelsz? – kérdezett vissza, majd ő is felkönyökölt.

– Úgy tűnik. Kezdem belátni, hogy egy kicsit félreismertelek – vallotta be Hermione. – Vagyis inkább úgy mondom nem ismertelek.

– Ezzel nem vagy egyedül. De ezen nem kellene rágódnod – mondta a varázsló. – Tudom, hogy sokszor visszanyúlunk a múlthoz, viszont többet nem akarok ezen pörögni.

– Kérdezhetek valamit?

– Akármit – bólogatott Draco.

– Én most a barátnőd vagyok?

– Hmm, nem is tudom – válaszolt elgondolkodva, mintha valami irtózatosan nehéz kérdést tett volna fel. – Szeretnél az lenni?

– Hmm nem is tudom. Lehet, hogy jobban meg kellene gondolnom – incselkedett, miközben csillogó szemében pajkos fény gyúlt.

– Szóval meg akarod gondolni?

– De mennyire. Nem szabad csak úgy beleugrani valamibe. Nem biztos, hogy jó ötlet, ha a barátnőd lennél. Hmm, ha jobban meggondolom lehet, nem is akarok.

Draco hirtelen felszámolta közöttük lévő távolságot, aztán heves csiklandozásba kezdett. Hermione nevetve, tiltakozva megpróbált eliszkolni előle, de a varázsló keze egyszerűen mindenhol ott volt.

– Hagyd abba!

– Addig biztosan nem, amíg nem mondod meg az igazat.

– Kérlek! – nevetett tovább, már nem bírom. Azonban Draco nem hagyta abba.

– Őszinte választ szeretnék – vázolta a feltételeket. – Nem fogadok el köztes megoldást.

– Már nem akarok a barátnőd lenni – közölte nevetve.

– Hazudós – csóválta meg a fejét Draco, majd abbahagytam a csiklandozást. Hermione fölé hajolt, aztán egymásba kulcsolta az ujjaikat. – Egyébként sajnálattal közlöm, hogy már a barátnőm vagy.

Hermione egy pillanatig elgondolkodott, aztán mélyen felsóhajtott.

– Talán elviselem valahogy – szólalt meg édes nevetéssel.

– Hmm, ez igazán kedves tőled. Majd csináltatok ilyen felirattal összeillő pólókat. „Talán elviselem valahogy.” Potterék oda lesznek tőle.

– Az biztos.

– Ha jól viselkednek, akkor nekik is lesz ilyenük.

A nevetésük betöltötte a szobát. Draco az arcát nézte. Olyan őszinte volt, sokkal őszintébb, mint bárki, akivel eddig együtt volt. Nem bírt betelni vele, csodálatos. Nem játszotta meg magát, nem akarta manipulálni, legalábbis, ha nem repülésről volt szó. Mire nevetésük elhalkult mélyen egymás szemébe néztek.

– Mire gondolsz? – kérdezte Draco.

– Nem is tudom, még annyira hihetetlen ez az egész.

– Pedig ez éppen most történik.

– Tudom – bólogatott a lány.

– Még mindig zavar a múltunk?

– Már nem annyira – rázta meg a fejét. – Egyre kevésbé zavar.

– Akkor jól haladunk – szólalt meg a rekedt bariton hang.

– Te nem gondolsz erre?

– Rég nem – csóválta meg a fejét Draco. – Nagyon rég nem. Nekem a jelen sokkal, de sokkal jobban tetszik.

– Igazán?

– Olyan szép vagy – hajolt hozzá közelebb a varázsló. A kezét a boszorka arcára tette, s mélyen a szemébe nézett. Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét, élvezte, ahogy a meleg tenyér hozzáér. Az ajka maga volt a csábítás, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja. A kirepedezett ujjbegye finoman karcolta a bőrét. Végigsimította az arccsontját, majd az ajkát.

– Mire készülsz? – kérdezte Hermione hevesen dobogó szívvel.

– Úgy nézel rám, mint aki csókra vágyik – szólalt meg rekedt hangon. – Gondoltam, miért ne? Vagy félreértettem a helyzetet?

– Nem, nem értetted félre.

Az ajkuk forró csókban forrt össze. Tökéletes volt, szenvedélyes, amilyen mindig. Nem számított hány csókot váltottak, akkor is jóleső borzongás futott végig a gerincén, a szíve ott dobogott a torkában. Mikor ajkaik szétváltak Draco újra a szemébe nézett.

– Tudod, hogy nagyon, de nagyon kedvellek?

– Én is – mosolyodott el Hermione.

– Kérsz egy kis gyümölcsöt?

– Igen – bólogatott.

Hermionét teljesen magával ragadta Draco. Órákon keresztül beszélgettek, csókolóztak, ölelkeztek a tűznél, lassan és szenvedélyesen szeretkeztek. Egymásra figyelve, kiélvezve minden percet. Mintha egy buborékban lettek volna, ahol senkitől, semmitől sem kellett tartaniuk. Elég volt pusztán az, hogy ott voltak egymásnak. Érzéki, mámoros pillanatok után kimerülten pihentek le. Csak az övék volt az egész este. Draco óvó ölelésében Hermione távoli zajként érzékelte a szél és az eső zúgását. Egyikük sem tudta mikor nyomta el őket az álom.
hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Nov 07 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális