Seprű

23. fejezet


A következő napok jobbára eseménytelenül teltek. A két újdonsült szerelmes igyekezett a legtöbb időt együtt tölteni, ami a kviddics edzések ugyan kissé megkönnyítettek, de mindkettőjüknek ezer dolga volt. Mivel a repülés még mindig kényes pont volt kettejük között, Draco taktikát váltott az oktatás során, így inkább először Hermione formába hozását vette előre a listán. A boszorkány nem tiltakozott sem a futás, sem a tornagyakorlatok ellen, viszont a seprű lovaglást még mindig szívből gyűlölte.

Sokat veszekedtek, de a varázslónak annyit sikerült elérnie, hogy a lány legalább fél méterrel a föld felett lebegjen, és nem ismételte meg az múltkori ámokfutását. Hermione ezt eredménynek nevezte, ám ez a maximalista varázslónak egyáltalán nem felelt meg. Ezért sokkal ravaszabb tervhez folyamodott. Fogadást ajánlott a lánynak, amiről tudta, hogy meg fogja nyerni, és már azt is tudta, a rakoncátlan tanítványát hogyan fogja megleckéztetni.

Egy szép pénteki napon Hermione és Draco a kviddics pályán álltak egy-egy seprűvel a kezükben, nem messze a palánkoktól. A boszorkány meglehetősen feszültnek tűnt, és igazán kényelmetlennek érezte a talárt, annak ellenére, hogy a mérete volt. Barna haját kusza kontyba csavarta, amiből jócskán kiszabadult néhány tincs. Igyekezett nem morogni, de mély sóhajjal jelezte Dracónak, hogy nincs ínyére az egész délután.

A varázsló nem szólt semmit, de igyekezett elnyomni a mosolyát. Mostanság könnyebb volt rávennie Hermionét, hogy együttműködjön, ám Draco még mindig nem érte el a célját. Ahogy most…

– Nem hiszem el, hogy rávettél erre – mondta Hermione, miközben seprűvel a kezében állt Draco mellett. A férfi remekül nézett ki a zöld kviddics talárjában, s úgy mosolygott, hogy a lány legszívesebben megütötte volna, vagy megcsókolta volna, vagy akár mindkettő.

– Vesztettél – sóhajtott fel Draco, mintha valóban sajnálná, de az szája szélében bujkáló mosoly egyáltalán nem erre utalt, sőt rettenetesen élvezte a helyzetet. Az elmúlt napokban igyekeztek összecsiszolódni, de megmaradt köztük a kis csipkelődés, ugratás, ugyanakkor nagyon jól érezték magukat együtt. – Sajnálom, drágám, de megegyeztünk.

– Csaltál – jelentette ki Hermione szent meggyőződéssel. A szürke szemű varázsló felhúzott szemöldökkel nézett a boszorkányra. Valóban csalt volna? Nem igazán, ismerte be magának. Varázslósakkban nagyon ügyes volt, amit persze nem kötött az eminens boszorka orrára, aki órákon keresztül feszült figyelemmel igyekezett megverni őt, ami csak egyszer sikerült.

– Én sosem csalok – vigyorgott rá megint Hermionéra. Legszívesebben megcsókolta volna újra, de hamarosan kezdődött a program, és a világért sem akart lemaradni róla, főleg, hogy a boszorka is részt fog venni rajta. – Tisztességes versenyben nyertem, szóval most hagyd élvezni a győzelmemet.

– Tisztességes? – nézett rá a lány fejcsóválva. – Te játszottál valaha tisztességesen.

– Egyszer hagytalak nyerni – mondta a férfi, majd közelebb hajolt hozzá. – Csak, hogy annyira ne legyél elkeseredve. A varázslósakk kemény játék. Nem mindenki tudja feldolgozni, ha veszít.

– Szóval szerinted én nem tudok veszíteni?

– Nem tudsz – rázta meg a fejét. – És én sem tudok.

– Ez nagyon megnehezíti ezt az egészet.

– Ha felülnél arra az átkozott seprűre, és le tudnálak vizsgáztatni, akkor mindkettőnek könnyebb dolga lenne – javasolta a tejfölszőke varázsló. – Megkímélnél ettől attól. Nem gondolod, hogy megtehetnéd?

– Hova gondolsz…

– Akkor még egy idegig lesz egy-két izzasztó edzésed. Mit gondolsz, bírni fogok?

– Oh, ennyire ne félts engem, Malfoy!

– Imádom, amikor a vezetéknevemen szólítasz – jegyezte meg továbbra is jókedvűen Draco. Remekül szórakozott, és nem is szándékozott titkolni ezt. A következőket már a lány fülébe suttogta. – Az ágyban is megtehetnéd.

– Másra nem is tudsz gondolni?

– Ha mellettem vagy? Nem – rázta meg a fejét. – Csak rád tudok gondolni… De mivel más dolgunk is van, így muszáj későbbre halasztani a kellemesebb dolgokat.

– Oh, te szegény.

– De előbb még tudjuk le a mi kis fogadásunkat.

– Miért felejtem el mindig, hogy nem szabad egy mardekárosban megbízni? Ezt minden lánynak tanítani kellene az iskolában is – tűnődött Hermione, miközben kisimított néhány hajszálat az arcából. – Vagy legalább annyit, hogy tartsa távol magát minden nő az ilyen megátalkodott gonosztevőktől, mint te.

– De te imádsz a tűzzel játszani – sóhajtott fel a varázsló, mintha ez amolyan elnézendő jellemhibája lenne Hermionénak. – Ezt már mindketten tudjuk. Szóval ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lett volna.

– Ha nem jöttem volna el a tanfolyamra, sosem lenne köztünk semmi – nevetett fel a boszorkány. – Az igazat megvallva nem kerestem lélekszakadva a mardekárost, akivel nem voltunk jóban a suliban.

– Összetöröd az álmaim, a szívem és átgyalogolsz rajta. Kegyetlen vagy.

– Szegényem.

– Nekem is azt mondták a griffendélesekről, hogy tartsam távol magam tőlük – nevetett fel Draco jóízűen. – Legjobb lesz, ha elismered, hogy én vagyok a jobb, aztán jóképet vágsz ehhez.

– Mindjárt odébb megyek, hogy elférj a nagy egódtól – csipkelődött tovább a boszorkány. – Hozzak esetleg egy tükröt, hogy lásd magad miközben önelégült képet vágsz?

– Nem vagyok nárcisztikus – tette a szívére a kezét a varázsló, majd hanyagul beletúrt a hajába.

– Ugyan dehogy – legyintett a boszorka. – Inkább meg akarok szabadulni ettől a helyzettől. Utálom ezt a kviddics talárt.

– Le is veheted, ha akarod – mosolygott Draco, majd közelebb húzódott hozzá. – Ha leveszed, akkor azzal is csak nekem teszel jót.

– Nem teszek neked jót – nézett rá villogó szemekkel.

– Megint ellenállsz? – mondta a férfi.

– De mennyire – nézett rá a boszorkány. A barna szemekben huncut fény villant. Draco imádta nézni. Legszívesebben behúzta volna egy paraván mögé, és addig csókolta volna, amíg eszüket nem vesztették volna.

– Ne izgulj, nem lesz semmi baj! – simogatta meg az arcát a férfi gyengéden.

– Nem izgulok – vágott egy fintort. – Mérges vagyok rád.

– Várd ki a végét, szerintem jól fogsz szórakozni! – vigyorgott tovább. – De ha mégsem, akkor garantálom, hogy után kárpótolni foglak.

– Draco.

– Igen?

– Szexszel nem lehet mindent megoldani – közölte Hermione, miközben a szemét forgatta.

– Én egy kis sütire gondoltam, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá feláldozom magam. Áúúú – kiáltott fel egyszerre nevetve, és fájdalmasan, majd a bicepszét kezdte dörzsölgetni. – Azért nem kellett volna pont seprűnyéllel megütnöd.

– Bocs, más nem volt a kezemben – vonta meg a vállát. – De legközelebb lehetek kreatívabb is.

– Szóval? Süti vagy szex? – hajolt hozzá közelebb a férfi.

– Pont most kell ezt megbeszélünk?

– Te említetted.

– Én csak…

– Mindkettőt megkapod, nem kell aggódnod – súgta a fülébe, aztán egy gyors csókot nyomott a boszorkány ajkára, pontosan mielőtt a kis boszorkányok és varázslók be nem értek kviddics pályára.

– Oh, Merlin!

– Gyerünk, Granger, állj csak be a srácokhoz! – jegyezte meg vigyorogva, majd megpaskolta a boszorkány vállát.

– Meg foglak ezért fojtani egyszer.

– Nem hiszem.

– De, de álmodban, és megfizetsz, minden egyes gonoszságodért – szűrte a fogai között a boszorkány.

– Hiányoznék neked.

– Persze, mint a sárkányhimlő – morogta a boszorkány.

– Vágjunk bele! – mosolygott rá a varázsló, majd elindult, hogy összeszedje a csapatot. – Fiúk, lányok remélem, hogy felkészültetek az edzésre.

– Igen! – hallatszott a kitörő örömmel a kis boszorkák és varázslók kiáltása. A kis lurkók imádták Dracót, aki teljesen megváltozott a környezetükben. Önfeledten nevetett, megsimogatta egyik-másik gyerkőc buksiját, aztán belekezdett az edzésbe.

– Nagyon helyes – vigyorgott az oktató. – Ma egy különleges vendéggel gazdagodott a csapatunk.

Dracót nem zavarta a barna szempár villogása, sőt igencsak mulatta. Tudta, hogy ez az egész nem marad megtorlatlan, mégis egyetlen egy percet sem hagyhatott ki. Ellenkezett volna az elveivel.

– Köszöntsétek nagy szeretettel Hermionét.

– Szia, Hermione! – köszöntek a kis lurkók jól nevelten.

– Ma velünk fog edzeni.

– De ő olyan öreg – jegyezte meg az egyik kislány.

– Hermione pontosan olyan kezdő, amilyenek ti a csapatban – mondta Draco.

– Nem hat éves – rázta meg a fejét Jeremy.

– Valóban nem, de igyekezni fog. – Varázsló elmondott még pár dolgot, majd a repülésre terelte a szót. Mialatt beszélt Hermione észrevette, hogy valaki nagyon figyeli. Először nem akart neki semmilyen jelentőséget tulajdonítani, de amikor a kisfiú közelebb lépett hozzá, már nem hagyhatta figyelmen kívül. Úgy gondolta, hogy egy mosollyal jutalmazza, ám ennyi nem volt elég a kis varázslónak.

– Te hány éves vagy? – rángatta meg a talárját Hermionénak egy átható kékszemű fiúcska.

– Annyi, mint a Mester.

– Az nagyon sok – hüledezett a fiú. – Ugye te félsz a repüléstől?

– Kicsit.

– Én is féltem tegnapelőtt, de ma már nagyfiú vagyok – húzta ki magát.

– Komolyan?

– Aha. Ha félsz, akkor foghatod a kezem – ajánlotta fel cinkos mosollyal.

– Nagyon kedves tőled.

– De csak akkor, ha nem kell a seprűt fogni – helyesbített a kicsi. – Még nem tanultam meg egy kézzel fogni.

– Oh, ez csak természetes.

– Mindenki figyeljen rám! – hangzottak a kviddics mester dörgedelmes szavai. Nem kellett felemelnie a hangját, hogy mindenki ráfigyeljen.

Hermione néhány percig figyelte a férfi minden egyes mozdulatát, aztán mélyen levegőt vett. Egy edzés a sok-sok poronttyal… Mit is gondolt? Sosem volt jó varázsló sakkban, sőt… az a fránya nagy győzni akarása, megbolondítva azzal, hogy lenyomjon egy mardekárost. Hogyan is lehetett ennyire idióta? Mostanság folyton egymást szekálták, annak ellenére, hogy tényleg jól megvoltak egymás mellett. Sokat nevettek együtt, talán Hermione még senki mellett nem érezte ennyire jól magát. De az ígéret az ígéret. Elfoglalta a helyét a gyerekek között, aztán igyekezett követni a gyakorlatokat.

– Mindenki felkészült? – kérdezte Draco.

– Igen – válaszoltak újra kórusban.

– Mindenkinek megvan a seprűje?

– Igen.

– Akkor ki fog kijönni ide mellém, és mutatja meg, hogyan kell helyesen fogni a seprűt? – tette fel a kérdést a varázsló. A gyerekek egymást túllicitálva jelentkeztek. Draco elmosolyodott, majd egy kvaffot reptetett oda magához. – Akkor most döntsük el ezt egy játékkal. Aki elkapja, ő fog kezdeni.

Hermione mosolyogva figyelte a következőket. Draco minden igeszálával a tanításra összpontosított. Igyekezett mindenkit szerepeltetni, ami majdnem két tucat kis diáknál nem is volt olyan egyszerű feladat. Tanácsokat adott, kijavította a kicsi hibákat, megmutatta a gyakorlatokat. Látszott rajta, hogy minden egyes percét élvezte, de ami a legfontosabb volt; mosolyt csalt a kis lurkók arcára. S Hermione azon kapta magát, hogy ő is feszült figyelemmel kíséri a mardekáros varázslót, ugyanakkor kezdett felengedni a gyerkőcök között.

– Egyenes a hát. Ez az!

– Mikor tanulunk meg seprűn egyensúlyozni? – kérdezte az egyik türelmetlen újonc.

– Hamarosan – válaszolt Draco. – De előbb még sok mindent meg kell tanulnod.

– Én már tudok egy csomó mindent – bizonygatta a szőkésbarna hajú varázsló. – Már varázsoltam is.

– Komolyan, Sam? – kérdezte az egykor mardekáros.

– Igen – bólogatott elégedetten.

– Ez nagyon szuper. De mielőtt még megtanulunk kviddicsezni, addig még rengeteg mindent meg kell tanulni.

– Hát jó – törődött bele a kis varázsló.

– Látok ám mindenkit, Alexander, nagyon vicces, hogy fordítva próbálod megülni a seprűt – korholta a fekete hajú fiúcskát, aki a többiekkel együtt kuncogott. – Gyere ki te is, légy szíves, és mutasd meg, hogyan kell rendesen!

A kis varázsló nem is habozott sokáig, hanem egyből kiment a kislány mellé, aki korábban elkapta a kvaffot.

– Jó, és most egyszerre mutassátok meg a gyakorlatot, amit mutattam. – A kicsik egyszerre kiáltották, hogy fel, mire a seprű a kezükbe röppent, és mindketten elhelyezkedtek a seprűn. – Nagyon jó! Most mindenki.

Hermione hasonló lelkesedéssel követte az utasításokat. A tekintete egy pillanatra találkozott Dracóéval. A varázsló elmosolyodott, majd csak biccentett egyet.

– Most jön a neheze. Emelkedni fogunk. Ma öt méterre fogunk felrepülni – magyarázta Draco. – Mindenki egyszerre kezdjen el emelkedni. Sípszóra indul.

A boszorkány újra a varázsló tekintetét kereste, de be kellett látnia, hogy nem maradhat alul néhány gyerek előtt, így megmarkolta a seprűnyelet, s várta Draco jelzését. Mikor megkapták a jelet a csapat elkezdett emelkedni. A menetszél kisimította Hermione arcából a kósza hajtincseket, mély levegőt vett, s igyekezett nem lenézni. Láthatóan a gyerkőcöket egyáltalán nem zavara a magasság, sőt kimondottan élvezték a helyzetet.

– Nagyon ügyes volt mindenki – dicsérte meg őket a büszke oktató. – És most jön a következő feladat. Izgalmas lesz.

– Júj micsoda? – kérdeztek vissza többen is izgatottan.

– A póznákig fogunk repülni – mondta Draco. – Megmutatom a feladatot. De nem kapcsol senki sem csúcssebességre, és nem repülhet magasabbra!

Hermione elmosolyodott. Tudta, hogy egyedül az ő seprűje tudna nagyobb sebességre kapcsolni, hiszen a többiekét gondosan lekorlátozták, sőt jó néhány bűbájjal ellátták, elkerülve a baleseteket. Ezt mind Dracótól tudta. Különös volt mennyi mindent mesélt neki a varázsló.

Mielőtt az elmélkedés teljesen magával ragadta volna már repülnie is kellett tovább. Még soha nem repült így, senkivel sem. Gyanította, hogy a gyerekek voltak rá ilyen remek hatással. Sokkal könnyebbnek érezte így a repülést, és a seprűje is mintha most engedelmeskedett volna neki. Milyen furcsa – elmélkedett magában. A gyakorlat remekül sikerült, s áttértek még egyre, aztán egy újabbra.

Ahogy egyre jobban belemélyedtek a feladatokba, minden kezdett egyre összetettebb, bonyolultabb lenni, de követte a kis boszorkák és varázslók tanulási tempóját. Dracónak könnyedén kordában tudta tartani a lurkókat, félelmetes volt, hogy mennyire oda tudott figyelni mindenre, mindenkire. Mire a kis tanoncok észbe kaptak már a póznákat kerülgetve repkedtek.

Mire végeztek Hermione úgy érezte teljesen elfáradt, nem is beszélve a gyerekekről, de jól érezte magát. Hamarosan az anyák és apák megjelentek, hogy elvigyék a kicsiket. Az egykori griffendéles boszorkány pedig úgy döntött ideje visszamenni a centrumba. Már a pálya szélén bandukolt, amikor Draco utolérte.

– Hogy tetszett az edzés? – kérdezte mosolyogva.

– Nagyon is tetszett – mondta valóban őszintén. – Egészen jó tanár vagy.

– Egészen jó? – húzta fel a szemöldökét. – Na, biztosan csak késnek a bókjaid.

– Nagyon jó – helyesbített a boszorkány. – Ügyesen bánsz a gyerekekkel. Mindegyik egytől egyig imád. Nincs okod arra, hogy azt gondold, hogy rosszul végzed a dolgodat.

– Régóta én csinálom – vonta meg a vállát. – Először nem ment olyan könnyedén, de aztán lassan sikerült beletanulnom. Imádom a kölyköket. Néhányan, a korábbi csapatokból, a suli szünetekben is eljárnak ide.

– Megértem őket – mosolyodott el Hermione. – Tényleg jó volt az óra.

– Akkor máskor is eljössz?

– Nem tudom – rázta meg a fejét.

– Miért nem tudod?

– Mert nem égő egy kicsit? – kérdezte félszegen. – Ennyi gyerek előtt egy felnőtt nő bénázik a seprűvel.

– Nem bénáztál – jegyezte meg Draco. – Egyáltalán nem voltál béna, sőt szerintem egészen sokat fejlődtél. Tudtam, hogy segíteni fog, ha másokat is látsz repülni.

– És pont gyerekekre esett a választásod?

– Miért is ne? – nevetett fel, de nem volt semmi gúny, se semmi. Őszintén örült Hermione sikerének, miközben átkarolta a vállát és közelebb húzta magához. – Sokkal jobb gyerekkel tanulni, mint olyan felnőttekkel, akik olyanok, mint te.

– Gondolod?

– Igen – bólogatott a tejfölszőke oktató. – A gyerekek sokkal lazábban veszik a veszélyes helyzeteket, mint a felnőttek.

– Ez nem olyan biztos.

– Na, pont te ne mondj ilyet, Hermione! – nevetett fel Draco. – Trollok, százfűléfőzet, pókok, időnyerő, soroljam? Ezt se mind aggastyánként követted el.

– A pókoknál ott sem voltam – javította ki a boszorka, nem mintha annyit számított volna, de legalább egy dolgot lehúzhatott az egykori mardekáros listájáról. – Akkor ugyanis kővé dermedve feküdtem a gyengélkedőn.

– Bocs, rosszul emlékeztem. De attól még igazam van.

– De nekem is. Kilógtam a sorból, ezt te is megerősítheted. Nem az én korcsoportom a hat és hét évesek.

– Annyira azért nem volt vészes – rázta meg a fejét a varázsló. – Szerintem így legalább megtudtad, hogy annyira nem is gáz a repülés. Ráadásul a kis tökmagok nagyon kis ügyesek voltak, így te sem maradhattál el mögöttük. Ha korábban rájövök erre, akkor betettelek volna már korábban a csapatba.

– Valóban van benne valami igazság – sóhajtott fel nehezen, majd hagyta, hogy a férfi megölelje. – De ha lehet, akkor nem mennék vissza, hanem folytassuk a gyakorlást, úgy ahogy eddig.

– Biztos vagy ebben?

– Igen – sóhajtott fel. – Igyekszem minél többet megtanulni, hogy be tudjam fejezni a tanfolyamot, aztán a főnökeim megnyugodjanak.

– Mi történt veled és hol van Hermione Granger?

– Itt van – mordult fel. – Csak rájöttem, hogy semmire sem megyek azzal, ha ellenállok. Előbb nem fogunk végezni.

– Már nem félsz annyira? – váltott témát Draco. – Mert, ha igen, akkor kitalálok valami mást.

– Már nem annyira – vallotta be a boszorkány. – Tényleg, nem hazudok. És ne nézz így rám, légy szíves!

– Miért hogy nézek?

– Mint aki nem tudná, hogy komolyan beszélek-e – mondta egykedvűen. – Tudom, hogy nem lesz belőlem egyből csodálatos kviddics játékos, de akkor is legalább a vizsgán át fogok menni.

– Jól van. Felkészítelek, amennyire tudlak.

– Köszönöm!

– Tudod, hogy ezt az egészet nem a Minisztérium miatt csinálom, hanem miattad – kezdte Draco komolyan, mire Hermione szíve megdobbant. – Szeretném, ha nem félnél többet a repüléstől.

– Köszönöm! – mosolyodott el a boszorkány hálásan. – Ez igazán kedves tőled.

– Ez nem kedvesség, hanem így van. Akkor is megtenném, ha nem kérnék tőled ezt a munkahelyeden.

– Tényleg?

– Igen.

– Akkor is megtennéd, ha nem lennénk együtt? – kérdezte Hermione.

– Akkor is – suttogta, majd megsimogatta az rózsaszínes női arcát, ami egyre kedvesebb volt a számára.

– Túl kedves vagy.

Draco szorosan magához ölelte Hermionét. Mélyen magába szívta a boszorkány édes illatát, ami keveredett a frissen nyírt fűével. Boldog volt, és ezt nem is akarta tagadni. Jó volt megölelni valakit, nem is tudta, hogy ez a fajta intimitás mennyire hiányzott neki.

– Örülök neki, hogy vesztettél – szólalt meg újra Draco.

– Ah, mert te nyertél – válaszolt Hermione, miközben a fejét a férfi vállára hajtotta.

– Nem azért – mormolta, miközben apró csókokat nyomott a boszorkány arcára. – Láttam, hogy mennyire élvezed az egészet.

– Annyira azért nem élveztem – húzta el a száját, de nem bírta megállni, hogy végül el ne mosolyodjon.

– Nehéz lenne bevallani, hogy oda vagy a repülésért – vigyorgott továbbra is Draco. – Mosolyogtál végig.

– Nem vagyok oda a repülésért, és csak a fintoraimat láthattad – ellenkezett a hevesen. – Semmit sem szeretek a repülésben.

– Én nem így láttam – incselkedett tovább a varázsló. – Egy pár óra és már le se lehet szedni a seprűről.

– Hű, ettől félek én is – nevetett a boszorkány. – Hiú ábrándokat kergetsz, Malfoy.

– Viszont annyira sajnálom, hogy megint ki fogsz rám akadni – sóhajtott fel Draco nehezen –, de meg kellett tennem.

Hermione kicsit kibontakozott az ölelésből, hogy szembe nézhessen a varázslóval. Annyira nem látszott bűnbánónak, sőt úgy vigyorgott, mint egy gonosz zseni. A boszorkány bajt szimatolt. A viharszürke szemekben huncut fény gyúlt. Oh, tényleg valamit forgatott a fejében.

– Mit csináltál? – kérdezett rá komolyan. Zsigereiben érezte, hogy meg fogja bánni, ha meghallja a választ. Draco fél percig vívódott, aztán belevágott a mondandójába. – Jobb, ha elmondod.

– Írtam Potteréknek. Holnap este találkozunk az Bronz Cikeszben. – Olyan könnyedén közölte ezt, mintha egy valós tényt között volna valamiről. A boszorkány ajka pengevékonyra húzódott, s a szeme úgy összeszűkült, akár McGalagony professzornak.

– Draco… – kezdte kissé dühtől remegő hangon, de a varázslót nem lehetett ilyen könnyen megijeszteni, egyből a szavába vágott.

– Tudom, tudom, de már elegem van ebből, hogy “titokban” találkozgatunk, és előbb vagy utóbb úgyis kiderülne – magyarázta még mindig halálos nyugalommal, mintha egy előadást kellene tartania. – Nézd a jó oldalát, az évfolyam találkozóra már együtt mehetünk!

– Nincs ebbe beleszólásom, hogy ez mikor legyen a nagy beismerés? – nézett rá dühösen, majd megpróbálta lerázni magáról a férfi kezeit, de az erős karok nem engedték el. – Jaj, eressz már el!

– Ha rajtad múlna, akkor soha nem találkoznánk velük – közölte Draco. – És ne mondd, hogy soha helyett valami mást mondtál volna.

– Igen, pontosan, de akkor is az én döntésem lett volna. Mit szóltál volna, ha én is összehozok valamit a szüleiddel a hátad mögött? – morogta Hermione.

– Örülnék neki – válaszolt a férfi. – Sőt megkönnyebbültem volna, hogy nem nekem kell megszervezni.

– Kiakadnál.

– Kicsit, de nem annyira.

– Na persze… Hihetetlen vagy, Draco Malfoy. Ezt nem hiszem el, hogy ezt meg merted csinálni úgy, hogy nem is szóltál nekem.

– Ja és a nevedben írtam nekik. Jobbnak láttam így. Ha én kértem volna, akkor biztos, hogy el sem jöttek volna.

– Még jobb… És el tudták olvasni a macskakaparásodat? – kérdezte gúnyosan. – Vagy addig gyakoroltad, amíg meg nem tanultad a kézírásomat?

– Túl sokáig tartott volna… A titkárnőmmel írattam meg – vonta meg a vállát. – Nem nagy ügy, és szépen ír. Meg is kaptam a választ tőlük ma reggel.

– Ez hihetetlen – szörnyülködött tovább a boszorka. – Az ember azt gondolná, hogy ennyi év után az auror barátaim megismerik az írásomat, de nem. Egyből vakon beleesnek egy álnok, mardekáros kígyó csapdájába. Gratulálnom kell mindegyikőtöknek.

– Emlékeztetlek, hogy tegnap még teljesen mást mondtál rólam – nevetett fel a varázsló. – Szexistennek neveztél, aztán meg Mardekár Hercegének szólítottál.

– Én ilyet sosem mondtam, rosszul emlékszel – vágott vissza elpirultan Hermione. Olyan hülyén hangzott mindkettő Draco szájából. – De engedj már el, hogy agyon tudjalak csapni ezért az egészért.

– Nem lehet – rázta meg a fejét. – Ha agyon csapsz, aztán elmész, akkor hogyan tudnálak meggyőzni, hogy én vagyok az a rendes, jófej srác, akit szeretsz? Úgyhogy nem kockáztathatok.

– Per pillanat nem kedvellek – morogta a boszorkány, aztán mérgesen fújt egyet. – Nem értem, hogy miért nem beszéltük meg… Ez annyira kellemetlen, és kínos.

– Ne haragudj! – mondta, majd egy apró csókot lehelt a boszorkány nyakára. – Minél előbb túl leszünk rajta annál jobb.

– Ne csókolgasd a nyakam! – méltatlankodott még mindig. – Ezzel nem fogsz levenni a lábamról, Malfoy.

– De igen, csak még egy kicsit rá kell tennem a lapáttal. Meg kell bocsánatod nekem. Nincs más lehetőséged.

– Igen? – kérdezett vissza. – Inkább meg kellene, hogy átkozzalak.

– Tudod, hogy ez elkerülhetetlen, mármint a megbocsátás – mondta Draco, majd még szorosabban ölelte magához a boszorkány, s lassan ringatni kezdte, de nem törődött Hermione. – Haragszol még?

– Igen.

– De nem hagysz el.

– Nem, de még nem tettem le róla, hogy meg ne átkozzalak.

– Jól van – szólalt meg Draco. – Kapsz tőlem sütit.

– Rendben – sóhajtott fel a boszorkány, aztán hagyta, hogy a férfi megfogja a kezét, aztán maga után húzza.

– Valami szépet vegyél fel holnap este! – vigyorgott a varázsló.

– Meg ne szólalj!

– Süti?

– Jöhet, de nagy legyen – mondta Hermione, majd mélyen felsóhajtott, aztán elindultak mindketten kifelé a kviddics pályáról.

hozzászólás: 2
feltöltötte: 2020 Nov 28 by Nyx

by Kriszti @ 28 Nov 2020 09:26 am
Ahw, ez elképesztően aranyos rész volt. :) Egyetértek Draco-val, Hermione számára ez egy igazán jó fejlődési lehetőség.
És alig várom azt a vacsorát, kíváncsi vagyok a kiakadásokra. :D
by Nyx @ 29 Nov 2020 04:15 am
Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki, hogy tetszett. Valóban azért Dracónak igaza van, bár Hermione azért még mindig nem akar annyira fejlődni. Oh, és a vacsora. Hát igen lesz még itt ez az
Powered by CuteNews

Aktuális