Seprű

28. fejezet
28. lecke

A Roxfort Express zakatolva haladt a síneken. Hermione még mindig kissé hevesen dobogó szívvel ült a kupéban. Még ennyire soha nem kellett sietnie, s pont az utolsó pillanatban érte el a vonatot, és már csak itt volt hely. Nem is bánta, hogy egy kicsit egyedül lehet, sőt kimondottan jól esett. Miután a szerelvény kigördült az állomásról, s maga mögött hagyta Londont megnyugodott.

Oldalra fordította a fejét, aztán mellette elsuhanó, festői táj szépségén merengett. Milyen rég volt már, és szinte semmi sem változott. Egyedül a tavaszi, vadvirágok tengere pettyezte a zöld mezőket. Annyira belemerült a látványba, hogy észre sem vette a folyosóról beszűrődő hangokat, s csak akkor kapta fel a fejét, amikor kinyílt a fülke ajtaja. Megdobbant a szíve, amikor meglátta őt.

– Végre itt vagy – szólalt meg Draco széles mosollyal, karjában egy halom édességgel. – Már mindenhol kerestelek. Azt hittem, el se jössz. Többször is hívtalak.

– Alig értem el a vonatot – sóhajtott fel Hermione, majd rámosolygott. – Csak még nem szedtem össze magam, hogy megkeresselek.

– Mindegy, mert most már itt vagy – vigyorgott elégedetten, aztán lehajolt hozzá és egy apró csókot nyomott a boszorkány ajkára, de nem foglalkozott vele, hogy az édességcsomagjának egy része Hermione ölébe hullik. A csokibékák mocorogtak a dobozukban, a boszorkány lábai pedig megremegtek, finom bizsergés kúszott fel a gerince mentén. A tekintetük összekapcsolódott, Draco szája mindentudó mosolyra húzódott. A boszorka vett egy mély levegőt.

– Te mit csináltál? Csak nem kifosztottad a büfés boszorkányt? – kérdezte mosolyogva.

– Kihasználom ezt a nosztalgiahullámot – mondta, majd elégedetten lehuppant a szemközti ülésre, ledobta a terhét. Mindent különféle édességgel borított be. – Olyan régen ettem ilyesmiket.

– Tényleg?

– Úgy bizony. Néha egy-egy csokibékát megengedek magamnak, de a többi…Isteni ez a tökös derelye. Kéred a felét?

– Most köszönöm nem – nevetett fel Hermione. – Úgy eszed, mintha az életed múlna rajta.

– Tudod régen nem ehettem csak úgy ilyesmiket – mondta Draco, majd eltüntetett még egy derelyét. – Anyám nem engedte. Mindig küldött valami finomságot, de csak az egészséges, házi koszt híve volt.

– Megint a sajnáltatod magad?

– Dehogy – legyintett, s megforgatta a szemét. – Anyámnak volt egy táplálkozási terve, amit hamar meg is unt, de addig igazán kemény életem volt.

– Brokkoli és karfiol?

– Édesség nuku. Néha apám csempészett be nekem ezt-azt.

– Ne sajnáljalak meg még is? – kérdezte Hermione. Draco előre hajolt majd egy harapással eltüntette a kezében fickándozó izgága csokibékát.

– Mert megsajnálnál?

– Nem hiszem – nevetett fel. – Túlságosan is jól emlékszem rád kis, gúnyos varázsló korodból.

– Remélem, hogy azért jóvá tettem már ezt-azt.

– Ezt-azt talán… Mondjuk úgy, hogy talán – mosolyodott el Hermione, majd bekapott egy Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, amivel alapvetően nem lett volna probléma, ha nem a nyelőcsövét végigmaró égető érzéstől köhögnie kellett, és levegő után kapkodott. Draco kibontott egy üveg extra bugyborékos töklevet, aztán átnyújtotta neki. Hermione azonnal kapott az éltető nedű után.

– Szörnyen bátor vagy, hogy csak így be mered kapni azt a fekete bors ízű rettentetet – mondta Draco. Hermione még mindig köhögött, aztán könnybe lábadt szemmel a varázslóra pislogott.

– Ez chillipaprikás volt – válaszolt elfúló hangon, s kiitta a maradék innivalót is az üvegből. – Iszonyatosan erős…

– Jól vagy? Ne hozzak valamit? – kérdezte aggódva.

– Nem kell. Jól vagyok – köszörülte meg a torkát. – Azt hiszem, hogy vissza kell vennem a nosztalgiahullámból.

– Egyél rá egy csokibékát, attól sokkal jobb lesz, hidd el nekem.

– Nem is tudom mit gondoltam – csóválta meg a fejét Hermione, de még mindig köhögnie kellett. Draco ismét megbontott egy másik, eper ízű innivalót, s átnyújtotta a boszorkánynak.

– Rég ettem ilyesmit, de olyan jókat nevettünk, ahogy egyikünk másikunk kifogott egy-egy érdekes darabot – váltott csevegő hangra a varázsló, s hátradőlt az ülésben. – Egyszer kifogtam egy fa ízűt, aztán meg egy jegeset, de attól úgy megfagyott a nyelőcsövem… Ah, a régi szép idők, bulik a haverokkal. Jut eszembe. A trió többi tagja hol van? Annyira nem kerestem őket.

– Örültem, hogy elértem a vonatot, aztán már nem akartam mászkálni, és megkeresni őket – vallotta be Hermione. – Majd Roxfortban találkozunk. Nem akartam különben sem veszekedni.

– Meg is sértődhetnék, hogy engem sem akartál megkeresni – tette karba a kezét kihívóan. – Pedig hozzám most már több közöd van, mint a másik kettő barátodhoz.

– Jaj, Draco…

– De most az egyszer nem csinálok jelenetet, hiszen most éltél át egy igencsak megterhelő traumát – jelentette ki elnézően.

– Köszönöm, ez igazán kedves tőled.

– Különben is miért keresnéd őket, ha itt vagyok én? – mosolyodott el Draco.

– Milyen igaz – sóhajtott fel Hermione. – Majd később Roxfortban is ráérek megkeresni őket, így lesz a legjobb.

– Majd, ha túl leszel ezen a mardekáros gonosztevőbe szerettem bele, akivel állati jó a szex, onnantól sokkal lazább leszel. – Hermione még mindig szúrós szemmel figyelte a férfit. – Még ezzel nem szabad viccelni?

– Hát nem.

– Ugyan már, Hermione… Mosolyogj egy kicsit. Tök jó lesz ez a hétvége – folytatta Draco. A boszorkány felnyögött. – Nem lesz gond.

– Biztos?

– Persze, mert már van gondjuk velem. Mit szólnál, ha elmennénk és megkeresnénk őket? – Hermione hátra döntötte a fejét és felnyögött. – Nem jó ötlet?

– Még van több, mint másfél óra legalább Roxfortig. Mi lenne, ha inkább nem adnák alkalmat arra, hogy egymás torkának ugorjatok? Ehhez most nincs energiám.

– Akkor mit csináljunk addig?

– Hoztam egy könyvet.

– Tényleg?

– Mindig hozok – vonta meg a vállát Hermione.

– Ennyire nem vagyok unalmas – vigyorodott el a férfi.

– Nem vagy unalmas.

– Inkább beszélgessünk. – Draco felállt a szemközti ülésről, majd lesöpörte az édességeket Hermione melletti ülésről, aztán helyet foglalt a boszorkány mellett. Kinyújtotta a kezét, aztán egy kósza tincset kisimított a boszorka arcából. Egymás szemébe néztek.

– Szóval mit gondolsz? Ki fogok jönni a barátaiddal valaha?

– Lássuk be utáljátok egymást. De mi lenne, ha nem beszélnénk erről? – kérdezte Hermione, és felnyögött. – A tegnapitól még mindig kicsit kivagyok.


– Remélem – mondta Draco, majd egy kicsit közelebb csúszott a boszorkányhoz. Nagyon közel húzódott hozzá, már csak egy apró csóknyi távolságra voltak egymástól. – Hiányoztál nekem!

– Tegnap este együtt voltunk.

– Az nekem nem elég.

– Úgy gondolod? – kérdezte Hermione.

– Igen.

– Az jó – bólogatott Hermione. Draco felcsúsztatta a kezét boszorkány arcán, aztán újra megcsókolta, először csak röviden, majd egyre hosszabban, mélyebben, szenvedélyesebben. A boszorkány hirtelen arra eszmélt, hogy a varázsló az ölébe emeli, s a ruhájának szoknya része felcsúszott a derekára.

– Te mit csinálsz? – kérdezte a lány, miközben másra sem tudott gondolni csak Draco kezére, ahogy végigsimítja a combját és lassú köröket ír le finom bőrén.

– Hiányoztál – mormolta miközben apró csókkal borította be a lány nyakát. – Rettenetesen hiányoztál.

– Tegnap este is veled voltam – vett egy mély levegőt. Halkan belesóhajtott a férfi fülébe. – Te teljesen megbuggyantál.

– Most meg már majdnem este – sóhajtott fel Draco is. – Ilyen hosszú időre nem tudlak nélkülözni. Olyan gyönyörű a bőröd. Imádom.

– Draco…

– Komolyan mondom. Egész nap rád gondoltam, és majdnem leestem egy seprűről. Megint. Teljesen kikészítesz.

Hermione beletúrt a szőke fürtökbe, és a férfi tarkójánál a játszott a tincseket. Összeérintette a homlokukat, aztán elmosolyodott.

– Csak viccelsz – mondta Hermione. – Mindig pompásan repülsz, és ezt is mondod.

– Pedig nem mindig. Nagyon is igaz, hogy teljesen meg vagyok érted veszve – folytatta tovább a kényeztetést a férfi, s a keze elindult újra egyre feljebb Hermione combján.

– Draco.

– Tessék?

– Ne csináld! – fogta meg a férfi kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Ezt itt nem csinálhatjuk.

– Lazíts egy kicsit! – mormolta, miközben a boszorka nyakát apró csókokkal borította, aztán finoman megkóstolta a finom bőrt.

– Ne kísérts!

– Csodálatosan gyönyörű vagy.

– Jaj, Draco, hagyd abba!

– Nem fogom.

– Kérlek, bárki megláthat!

A varázsló nem hagyta magát ennyivel lerázni. Elvégzett néhány varázslatot, amitől becsukódott az ajtó, a függönyök behúzódtak, közben pedig egy pillanatra sem vette le a szemét Hermionéról. Miközben újra megcsókolta egy ügyes nyisszantó bűbájjal eltüntette a boszorka alsóneműjét.

– Ezt nem gondolod komolyan – suttogta a csókba Hermione.

– De igen – vigyorgott a férfi miközben felcsúsztatta a kezét a gerince mentén, aztán lehúzta a ruha cipzárját. – Ezt pontosan így terveztem. Itt és most a Roxfort Expresszen.

– Örülök.

– Nem tűnsz úgy.

– Miért pont a vonaton?

– Mert ki tudja mikor érinthetlek meg ezen a hétvégén – sóhajtott fel Draco, majd lehúzta Hermione válláról a ruha pántját, s apró csókokkal borította a finom bőrt. – Ez az átkozott évfolyamtalálkozó.

– Biztos, hogy bezártad az ajtót?

– Igen.

– Ez nekem így nem megy.

– Dehogynem – mormolta a férfi. – Csak engedd el magad!

– Ahh, Draco… nem bírlak megfejteni.

– Én nem vagyok rejtvény, se rúnaszöveg, szóval hagyd ezt abba és csókolj meg!

Egy fél másodpercig sem hagyta, hogy Hermione habozgasson, azonnal lecsapott az ajkára. Nem bírt ellenállni neki, egyszerűen, amikor meglátta elvesztette a fejét. Mindig is az önuralmát tartotta a legnagyobb erényének, de most már alig egy hajszálon egyensúlyozott. Sőt Draco bebizonyította, hogy ez cseppet sem olyan szilárd, mint amilyennek gondolta.

A boszorka ajkai izzóak, édesek és a mámorítóak voltak, végül teljesen elvesztette a fejét. A bőre, az illata az érintése. Tegnap is pontosan ilyennek látta, de ahogy újra megérintette, egyszerűen teljesen elvesztette az eszét. Nála nem tudott volna szebbet és kívánatosabbat elképzelni se.

– Csodálatos vagy – mormolta bele a csókjukba Draco. – Annyira csodálatos.

A férfi keze ahogy Hermione hajába túrt, ahogy a meztelen bőrét érintette, teljesen megvadította. Kissé remegő kézzel gombolta ki Draco ingét, majd végigsimította a mellkasát. A csókjaik egyre mélyebbek, hosszabbak és szenvedélyesebbek lettek. Megint csak elcsábította, és csak egyetlen egy dologra tudott gondolni.

A ruhák surrogása, kéjes sóhajaik hangzottak fel a kupéban. Kifulladásig ölelték, csókolták egymást, s belefeledkeztek egymás értésébe. Hermione úgy érezte teljesen Draco bűvkörébe került, aki olyasmiket csalogatott elő belőle, amire ő magam sem tudott, hogy képes vagy egyáltalán létezik ilyesmi. Annyira vad volt, kiszámíthatatlan, kissé még idegen, de mégis megbízott Dracóban. A férfi karai körülfonták, és olyan köteléket érzett maguk között, ami eltéphetetlen. Nem sok ideje volt gondolkodni, mert az őrült forgatag, amikor elragadta őket a magasba emelte.

Leírhatatlan mosoly ült ki az arcára. Mintha egy pillanatra felrepült volna a levegőbe, hogy aztán leessen Draco karjaiba. Összefonta ujjakkal, homlokukat összeérintve ziháltak. A félhomályban egymás szemébe néztek.

– Draco.

– Igen?

– Teljesen elveszed az eszem.

– Igyekeztem – mondta a férfi, miközben a boszorkány karját simogatta.

– Rendbe szedem magam.

– Várj segítek!

A Roxfort Expressz tovább zakatolt síneken, keresztül a skót táj lankáin. A kupéban nyugodt csend uralkodott. Mindketten ott álltak a félhomályban. Draco felhúzta Hermione cipzárját és egy apró csókot nyomott a nyakára, aztán karjait körbe fonta a boszorkány derekánál, majd magához ölelte. Hirtelen kigyúltak a fények a fejük felett.

– Mindjárt megérkezünk – törte meg a csendet a varázsló, majd még szorosabban hozzásimult.

– Nem hiszem el, hogy rávettél erre – szólalt meg Hermione kissé rekedten. Nem kellett látnia a férfi arcát, így is tudta, hogy ravaszul mosolyog, pontosan úgy ahogy szokott.

– Spontán ihlet volt.

– Spontán mi? – forgatta meg a szemét rosszallóan. – Megátkoztad a vonatot.

– Ez azért egy kicsit erős. Inkább gondoskodtam róla, hogy senki se zavarjon meg minket.

– Látod a táblát? Varázsolni tilos a vonaton – mutatott az ajtó fölé függesztett kis táblácskára a boszorkány. – Ezért le is csukhatnának.

– Lecsukni? Ugyan, ez a diákoknak van.

– Nem hiszem.

– Azért, mert magamévá tettelek a Roxfort Expresszen nem fog senki sem megbüntetni. Adja az ég, hogy ez ki ne derüljön – nevette el magát a varázsló.

– Idióta! A varázshasználatra gondoltam, de ha belegondolok…

– Túl sokat aggódsz – mondta, majd adott még egy csókot a boszorkány nyakára, aztán elengedte, s megigazította az ingét. Hermione fél szemmel figyelte, ahogy a varázsló rendbeszedi magát, neki elég volt fél perc is, de saját magának… El se merte képzelni, hogy mennyire ziláltan nézhet ki. Nos, igen, nem mérhette magát egy Malfoyhoz, akinek a vérében volt az elegancia.

– Hihetetlen vagy.

– Ugyan…

– Hagyjuk! – legyintett végül Hermione. – Hogy nézek ki?

– Lássuk csak – szólalt meg, aztán végigmérte a boszorkányt, miközben az állát vakargatta. – Pontosan úgy, mint az, aki negyed órája még a karjaimban kéjesen sóhajtozott. Mondtam már, hogy édes vagy, amikor elpirulsz?

– Te meg egy… javíthatatlan vagy. Egyébként komolyan kérdeztem.

– Gyönyörű vagy, de várj egy pillanatot! – kérte, majd odahajolt hozzá elmondott pár igézetet és gyengéden megigazította a laza, hullámos hajtincseket, az érintése nyomán az ujjaiból áradó mágikus energia eljutott egészen a hajtövekig, s minden rakoncátlan hajszálat kellemes hullámokká varázsolt. Az igézet hatására a fekete szoknyarész kisimult, és a masni feszesen megkötötte magát a ruha derékrészénél. – Így már teljesen tökéletesen áll minden.

– Köszönöm!

– Szívesen – mosolyodott el gyengéden, majd egy kis vigyorra húzódott a szája. – Nem tudom mi van velem, de legszívesebben összekócolnám a hajad.

– Inkább most már ne.

– Jól van. Beszéljünk másról. Milyen napod volt?

– Borzalmas – mondta Hermione majd lesimította a szoknyáját és visszaült az ülésre. Draco követte a példáját, s összefűzte az ujjaikat.

– Történt valami? – kérdezte, miközben hagyta, hogy Hermione közelebb bújjon hozzá és a fejét a vállára tegye.

– A főnököm… a többiek… utálom az egészet. Várom, hogy előléptessenek.

– Akkor jobb lesz?

– Ebben reménykedem. Legalább akkor már nem kell a seprű lovaglással bajlódnom.

– Ez fájt. Akkor már nem jössz hozzám edzeni? – tette fel a kérdést, de nem hagyta Hermionét válaszolni. – Én próbállak rávenni, hogy csináld azt, amit én akarok, de annyira makacs vagy és önfejű.

– Szóval, mint tanítvány idegesítelek?

– Nem – rázta meg a fejét Draco és egy apró csókot nyomott Hermione homlokára. – Imádlak téged tanítani.

– Nem volt ez olyan őszinte.

– Dehogynem. Bár az tény, hogy az ágyban jobban összepasszolunk, mint a tanár-diák szituációban – közölte a varázsló komolyan. – Imádom, amikor karjaimban tarthatlak.

– Ez nem ellened irányul, csak… én nem akarok megtanulni repülni – húzta el a száját Hermione. – Sajnálom.

– Tudom, hogy odavagy értem, de azért nem hittem volna, hogy ennyire kreatív vagy, ami a repülés elkerülését illeti. És azt sem, hogy nekem esel az irodámban.

– Annak semmi köze nem volt a seprű edzéshez – mondta Hermione, aztán játékosan rácsapott Draco karjára. – Nagyon ki voltam bukva tegnap, de nem csak azért mentem, látni akartalak.

– Én nem tudhatom mire gondoltál – sóhajtott fel a varázsló. Hermione tudta, hogy a férfi csak ugratja. – Az viszont biztos, hogy emelted a tétet és túlszárnyaltad Longbottomot.

– Ilyenkor jár valami díj? – nevetett Hermione édesen. – Egyébként nem voltak ilyen céljaim. Te kezdted, hogy pontosak legyünk.

– Én? Dehogy kezdtem.

– Megcsókoltál.

– Előfordult már. Különben is, ha már itt tartunk, akkor elmondanám, hogy csak egy ártatlan csóknak szántam a barátnőmnek.

– És azt, hogy lesöpörted az asztalod, aztán feldobtál rá, az mennyire volt ártatlan?

– Héé nagyon nem panaszkodtál tegnap, ha nem tévedek – nevetett fel Draco, aztán egy apró csókot nyomott Hermione homlokára.

– Tudod, el kell mondanom valamit – szólalt meg a boszorkány. Mélyen belenézett a viharszürke tekintetbe.

– Ez túl komolynak hangzik.

– Mert az is.

– Nekem bármit elmondhatsz.

– Azt hiszem, hogy kezdek egyre jobban belebonyolódni ebbe, ami köztünk van – mondta ki egyszuszra a lány. Nagy szemekkel nézett Dracóra. – Tudom, hogy túl gyors az egész, de akkor is.

– Nem kell magyarázkodnod.

– Valóban nem?

– Szeretlek – szólalt meg nyugodtan a férfi, mintha a világ legtermészetesebb és lekönnyebben kimondható szavát mondaná. – Komolyan mondom.

– Én is szeretlek – mondta ki a boszorkány, s mintha megkönnyebbült volna. Draco nevetve vette az ölébe, aztán lassú csókokkal halmozta el Hermionét.

***

Az út hátralévő részét a két szerelmes javarészt csókolózással töltötte. Mindketten úgy viselkedtek, mint két túlfűtött tini, de ez valahogy egyiküket sem zavarta.

– Hermione? – szólalt meg Draco két szenvedélyes csók között.

– Hmm? – kérdezett vissza Hermione, de valahogy nem volt kedve megszakítani a csókokat.

– Megállt a vonat – mondta a férfi.

– Menjünk, mert feltűnő lesz, ha nem jelenünk meg a Nagyteremben – jegyezte meg Hermione, aztán igyekezett összeszedni magát.

– Nem akarlak a világért sem kiábrándítani, de már az is feltűnő, hogy édes kettesben utaztunk Roxmortsig – közölte Draco. – Amikor bejöttem ide, nem tudom ki látott meg.

– De a varázslatok…

– Annyira sokat nem használom. És szerintem a szomszéd fülkében tuti hallottak minket – szólalt meg a varázsló elgondolkodva.

– Draco! – kiáltotta el magát Hermione, aztán keményen rácsapott a férfi karjára. – Azt hittem, hogy… Ezt nem hiszem el.

– Áúúú. Nem kellene rácsapnod a karomra.

– Idióta!

– Sajnálom, de szörnyen rád vagyok kattanva. Esetleg, ha talárt vennél fel… Nem, nem, akkor meg azt találgatnám, mi van alatta.

– Oh, hogy neked mennyi problémád van.

– Szörnyű nem?

– Az… De ha már itt tartunk, akkor vissza kellene adnod a bugyimat.

– Akkor imádkozz, nehogy hűvös legyen a szél, mert fogalmam sincs hova tettem, és ha jól látom, akkor most már tényleg lassan le kell szállnunk.

– Draco!

– Gyere utánam!

– Nem is tudom, hogy miért egyeztem bele ebbe az őrültségbe – mondta miközben a folyosón haladt. – Várj, amíg kiveszek a csomagomból egy másik bugyit.

– Mert oda vagy értem, azért volt mindez. És hagyd az a vackot, nem lesz rá szükséges.

– Tudnám, hogy miért…

– Én tudom – vigyorgott majd leemelte a boszorkány a vonatról. – Gyere velem!

– Jól van. De még ezt megbánod.

– Alig várom. – Draco remekül szórakozott.

Roxfort Expressról leszállva lelkes tömeg izgatottan indult el a fiákerek felé. Hermione nem is gondolta, hogy ilyen sokan el fognak jönni, de láthatóan tévedett. Egy pillanatra megállt, s nézte a többieket. Hirtelen arra eszmélt, hogy Draco összefűzi az ujjaikat, aztán egymásra néztek. Elment mellettük néhány pletykálkodó évfolyamtársnőjük, akik egyáltalán nem voltak diszkrétek.

– Hallottad? – mondta az egyikük.

– Micsodát? – kérdezte a másik.

– Azt mondják, hogy az egyik kupéban vadul szexeltek.

Hermione tágra nyílt szemekkel nézett Dracóra, aki csak igyekezett visszafogni a nevetését. A boszorkány némán, de keményen oldalba boxolta a varázslót.

– Szóval a hangtalanító bűbáj tényleg elfelejtetted!?

– Valóban lehet, hogy elfelejtettem azt a bűbájt – mondta Draco, aztán masszírozni kezdte a bordáit. – Nagyot ütsz és szerelmes vagy belém, ugye tudod?

– Igen – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Én belehalok, ha valaki rájön, hogy mi történt köztünk.

– Nem fog senki sem rájönni.

– Remélem is – sóhajtott fel a boszorkány. – Menjünk, mert nem lesz több fiáker.

– Itt a seprűm, repüljünk!

– Nem, nem – rázta meg a fejét Hermione. – Nem repülök veled sehova.

– Tudom, hogy nagyon nem panaszkodtál, amiért elmaradt a mai edzés – nevetett fel Draco, aztán egy apró csókot nyomott Hermione homlokára. – Viszont most jó lenne gyakorolni egy kicsit.

– Ez nem jelenti azt, hogy muszáj seprűn menni Roxfortba – magyarázta a boszorkány. – Nem kell flancolni.

– Ha flancolni akartam volna, akkor valami más módon repültem volna ide – ismételte meg az előző gondolatát, majd megint elmosolyodott. – Mi lenne, ha nem a hagyományos módon mennék Roxfortba?

– Mi a bajod a fiákerekkel?

– Alapvetően semmi, de ma máshoz támadt kedvem – sóhajtott fel Draco.

– Mire gondoltál?

– Menjünk csónakkal.

– Csónakkal? – vonta össze a szemöldökét. – Ezt most komolyan gondoltad?

– Szép az idő, a hold már felkelt, kicsit hűvös van, de majd ezt megoldom – mondta a varázsló elégedetten. – Nem mondhatod, hogy nem vagyok romantikus lélek. Csónakázás a holdfényben, aztán ki tudja még mit találok ki.

– Rendben.

– Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne lásson meg senki. Gyere menjünk! – húzta magával Draco Hermionét, majd egy ösvény felé vezette.

– Magassarkúban nem tudok ezen lemenni – mondta Hermione.

– Nélküle is szép vagy – adott egy csókot az ajkára Draco. – De még nem tudom, hogy nélküle hogyan tudunk lejutni a partra.

– Rendben.

– Nem tűnsz túl lelkesnek vagy izgulsz?

– Draco… Nem szeretek a tilosban járni.

A férfi hátravetette a fejét és felnevetett. Túl hangos is volt, így Hermione biztos volt benne, hogy meghallották őket.

– Most mi van? – kérdezte a boszorkány. – Te is tudod, hogy mennyire szabálytisztelő vagyok.

– Te mondod ezt, aki Potterrel és Weasleyvel kóborolt iskolaidőben ki tudja merre… Rengeteg dolgot fel tudnék sorolni.

Draco eközben lépcsőt varázsolt, amin könnyedén lemehettek a partra vagy legalábbis, akkor még így gondolta.

– Az más – legyintett Hermione.

– Illegális klubot szerveztetek.

– Te kis Umbridge párti – böködte meg a férfi oldalát. – Nem mernél vele szembeszállni, és inkább beálltál mögé.

– Utáltam, mint az állat, inkább más vezetett. El akartalak kapni téged… meg persze a kis barátaidat – húzódott a szája gonosz vigyorra, majd közelebb hajolt és megcsókolta a boszorkányt. – Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ezt mennyire fogom élvezni.

– Komolyan? – fordult felé Hermione, majd a kezét Draco arcára tette.

– Igen.

– Fenébe, ebben a cipőben nem tudok oda lemenni – morogta a boszorkány. – Levenni nem akarom, mert ebben a sötétben nem tudom mibe lépnék bele.

– Tudod mit? Ugorj fel a hátamra! – ajánlotta fel Draco.

– Megbolondultál? – nevetett fel kényszeredetten Hermione, aztán megállt. – Szoknyában és bugyi nélkül? Te nem vagy eszednél!

– Ki fogod törni a lábad, és Madam Pomfreynak mit mondok, ha el kell vinnem téged a gyengélkedőre?

– Nem fogom kitörni … Áááúúú a francba – mondta, aztán felszisszent. A lába kicsit megbicsaklott.

– Tessék, én megmondtam. Még jó, hogy megfogtalak.

– Csak megbotlottam, semmi bajom.

– Így nem fogok kockáztatni, ezt megértheted te is.

– Mit csinálsz?

– Amit kellett volna – mondta a varázsló, aztán felkapta a boszorkányt.

– Tegyél le, te eszelős! – nevetett fel.

– Karold át a nyakam! Képzeld azt, hogy valami ájult, bajba jutott nő vagy, akit elcipel a szőke herceg – vázolta fel a nyálas történetet Draco. Hermione csak nevetett rajta. – Mondjuk nem pontosan így képzeltem el ezt az estét.

– Jaj, tegyél már le, nehéz vagyok.

– Elbírlak, csak ne izegj-mozogj a karomban.

– Fúj a szél és… na mindegy – Draco elröhögte magát.

– Befúj a szoknyád alá a szél, igaz? – Hermionával ellentétben a varázsló szörnyen jól szórakozott ezen a dolgon.

– Most képen törölnélek.

– Nem javasolnám itt egy kis sár van. Csúnyán piszkod lenne a ruhád, ha véletlenül elejtenélek itt.

– Megérné.

– És mit mondanál? Mi lenne a kifogásod? – nevetett még mindig. – Egyelőre szerintem várj a bosszúval.

– Hagyjuk ezt!

– Mindjárt a parton. Merlinre, nem gondoltam volna, hogy edzenem is kellett volna előtte.

– Mégis nehéz vagyok? – mosolyodott el a boszorkány.

– Drágám.

– Tessék?

– Kezdesz tényleg nehéz lenni – vallotta be Draco. – Elbírlak, csak nem szoktam hozzá, hogy nőket cipeljek le meredek hegyoldalakon.

– Pedig olyan kényelmes így – sóhajtott a boszorkány. – És te bizonygattad, hogy elbírsz.

– Mi lenne, ha letennélek?

– Ne vacillálj sokáig, mert tényleg leérünk. Innen már biztosan menni fog.

– Jó, jó, rendben. – Az utolsó pár métert kéz a kézben tették meg, majd egy pillanatra megálltak a parton. Az épület, ami eddig a csalitos, bokron és fák takarásában volt, most teljesen pompájában rajzolódott ki. A holdfényben fürdő Roxfort látképe és a megannyi ablakokon kiszűrődő fények csodálatos látványt nyújtottak. Draco hátulról átölelte Hermionét, majd a vállára tette az állát.

– Ugye milyen gyönyörű? – kérdezte a boszorkány meghatottan, és alig bírta visszanyelni a könnyeit. Annyira meghatotta, mintha hazaért volna. A torka elszorult.

A látvány, az érzések, és Draco ölelése egyszerre rohanták meg. Nem is beszélve az emlékek hadáról, amitől a szíve egyszerre vert hevesen és fájdalmasan. Emlékezett, ahogy először látta, akkor is, amikor lángokban állt, amikor a hetedik év végén örökké maga mögött hagyta. Roxfort kortalan, ezer tornyú kastélya továbbra is állta az idők próbáját.

Hermione halkan szipogni kezdett. Forró könnyek egész sora folytak végig az arcán, ahogy ott ketten álltak a sötétben. A boszorkány mély levegőt vett.

– Mi a baj? – kérdezte Draco gyengéden.

– Ahh csak egy kicsit most ez sokként ért – mondta, aztán kitörölte a szeméből a könnyeket. –Butaság az egész.

– Dehogy az – szorította meg a varázsló, aztán egy újabb monogramos zsebkendőt nyújtott a boszorkány felé, aki készségesen elfogadta. – Roxfort mindannyiunk számára különleges.

– Itt látom magam előtt a gyerekkoromat, a múltamat és… ahogy ránézek… tessék és itt bőgök neked.

Draco maga felé fordította a boszorkányt, és elvette tőle a zsebkendőt, lágyan, gyengéden törölte le a könnyeket, majd visszaadta a finom anyagot, hogy Hermione kifújhassa az orrát, aztán újra a karjaiba zárta.

– Tudom, hogy butaság az egész – suttogta a boszorkány.

– Ugyan dehogy – válaszolta a férfi kissé rekedten. – Pontosan tudom, hogy mit érzel. Roxfort nekem is inkább az otthonom volt, mint az igazi otthonom. Még akkor is, ha szeretem a szüleimet, az összes hibájukkal együtt.

– Ne haragudj, amiért így…

– Ne mondj semmit! – tette az ujját Hermione ajkaira Draco. – Annyi mindent mondanék most neked, de érd be most az öleléssel.

– Rendben van.

– Gyere menjünk! – mondta Draco. – Mert tényleg lekéssük a vacsorát.

– Rendben.

Azzal beszálltak a csónakba mindketten. A varázslat magától működött, egyből elindultak, ahogy elhelyezkedtek. Leírhatatlan érzések rohanták meg Hermionét, ahogy ott ült Dracóval kézenfogva. Mélyen magába szívta a friss illatot, élvezte a mély csendet, ami még a lelkét is megremegtette. Ez több volt, mint csodálatos vagy szimplán romantikus.

A fekete vízen, ami visszatükrözte a kastély fényeit és a holdat hangtalanul siklott a kis csónak. Egyikük sem szólalt meg, inkább magukba szívták a látványt és az érzést. Draco a derekánál fogva ölelte magához a boszorkányt. A lány pedig amennyire lehetett hozzásimult a férfihoz. Melegség és meghittség áradt belőle. És ő csak hagyta magát sodródni ebben az érzésben, akár a kis csónak a fekete vízen.

– Vigyázz a fejedre! – törte meg a csendet a varázsló rekedtes hangja. – Mindjárt beérünk a barlangba.

– Igen, látom. Örülök mert kezd hűvös lenni.

– Tényleg? – nevetett fel Draco.

– Ne nevess már!

– Miért? – mondta a varázsló, miközben kiszállt a csónakból és segített a boszorkánynak is kiszállni. – Maga a gondolat is, hogy bugyi nélkül ül mellettem Roxfort valaha volt legeminesebb diákja… ördögi dolgokra késztet.

– Például arra, hogy az iskola tulajdonát használd alantas céljaidra, Malfoy – szólalt meg Piton a hátuk mögött.

Mindketten meglepetten kapták fel a fejüket. Az egykori bájitaltan professzor úgy állt ott, mint egy fenyegető fekete árny, ami lecsapni készült valamire, vagy inkább valakikre. Hermione torkára forrt minden szó és semmi sem jutott eszébe, amivel megvédhette volna magukat. Dracót ellenben nem lehetett megijeszteni.

– Professzor! – lelkendezett a varázsló. – Rég láttam, hogy van mindig?

– Jobban, ha nem kellene ezt a komédiát végigszenvednem – húzta el a száját a varázsló. – Évfolyam találkozó… ki hallott már ilyet.

– Nem örül, hogy újra láthat minket?

– Kellett ez nekem, mint egy púp a hátamra – morogta Piton. – Áruljátok el miért nem volt jó a fiáker?

– Stílusos érkezést szerettünk volna.

– Látom. Menjünk, a szervező már vár mindenkit egy nosztalgia túrára a kastélyban. – Ezt olyan megvetéssel jelentette ki, mintha ennél rosszabbat nem is tudna elképzelni.

Hermione és Draco csendesen követte a Pitont a kastélyba.

– Azt hiszem, hogy megúsztuk – jegyezte meg fojtott hangon Draco.

– Egyelőre, Malfoy! – szólalt meg a professzor gúnyosan. – De legközelebb jobban figyelj Granger kisasszony alsóneműjére.

– Majd igyekszem, professzor!

– Gondolom mennyire.

Hermione legszívesebben elsüllyedt volna, és muszáj volt ezért oldalba vágnia Dracót.


hozzászólás: 0
feltöltötte: 2021 Jan 20 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális