Seprű

29. fejezet
29. lecke

A kínos találkozás után Pitonnal Draco és Hermione elindultak a Nagyterem felé. A professzor így is elég sokáig haladt velük, végül az előcsarnokban gyorsan elköszönt, majd hosszú léptekkel elillant, mintha nem akarna valakivel találkozni. Távoli, tompa rikácsolást hallottak, de mire a folyosóra értek elhalkult. Draco összevont szemmel fülelt, bár nem tudta mi történt.

– Mi baja lehet Pitonnak? – kérdezte Hermione.

– Nem tudom, de biztosan valami fontos dologról van szó, ok nélkül nem szokott kihagyni egy ilyen belépőt – vonta meg a vállát Draco. – Menjünk!

A tölgyfaajtónál azonban nem jutottak tovább. Hermione nyakát nyújtogatva kíváncsiskodott, hogy miért nem mennek már be. Egyelőre nem tudta az okát, viszont Harryéket kiszúrta a tömegből, és inkább abbahagyta a nézelődést. Hosszú sor gyűlt hirtelen össze, és sokan várták a bebocsátást. A boszorkány nem is gondolta, hogy ennyien várták már az évfolyamtalálkozót. Egyszer csak élénk beszélgetés foszlányai hangzott fel a háta mögött.

– Hallottátok? – szólalt meg egy hugrabugos lány olyan izgatottsággal, mintha egy kiskamaszlány lenne.

– Mit? – kérdezte kíváncsian két hollóhátas, akik szintén ki voltak éhezve a pletykára. Egyből közelebb léptek egymáshoz. – Mondd már!

– Valakik az évfolyamból szexeltek a vonaton – jelentette ki a hugrabugos Erin Walters izgatottan. A többiek felhördülve, nevetve vagy épp füttyentve fogadták a hírt.

– Ne, komolyan?

– Aha.

– Legalább valakinek jól kezdődik a hétvége – nevetett fel Angus Watkins horkantva. – Úgy hallottam még a kupé ablaka is beremegett.

A többiek felnevettek. Azonban volt, aki egyáltalán nem nevetett. És ez a valaki nem volt más, mint Hermione Granger. A boszorkány igencsak szúrós szemmel méregette a mellette álló mardekáros, aki az ajkára harapva megpróbált nem nevetni, de a szája szegletében bujkáló vigyor nem segített.

– Meg foglak fojtani, Malfoy! – szólalt meg félhangosan Hermione, majd erőseb megbökte a férfi oldalát. Draco egy kicsit összegörnyedt, majd közelebb hajolt a lányhoz, és fülébe suttogta.

– Tudom, hogy élvezted. – A mély baritontól Hermione hátán finom bizsergés futott végig, de nem akart elgyengülni.

– Az egy dolog…

– És most sincs rajtad bugyi – folytatta a pajzán beszélgetést, majd egy hirtelen öltettől vezérelve Draco lecsúsztatta a kezét a boszorkány derekáról a fenekére. – Csábító.

– Ja, valóban nincs, mert Pitonnál van.

Draco erre jóízűen felnevetett, mire néhányan a sorból ránéztek. Persze a varázsló úgy tett, mintha észre sem venné őket. Hermione mélyen elpirult, de szerencsére senki sem volt le messzemenő következtetéseket. Bár valami suttogást hallottak arról, hogy talán ők ketten együtt jöttek. A sor eközben megindult, és kettesével bebocsátást nyertek a Nagyterembe.

– Miért nem kéred tőle vissza? – vigyorgott Draco, majd gálánsan felajánlotta a karját Hermionénak, aki persze nem fogta el. Erre a varázsló a boszorkány hátára tette a kezét, és finoman előre tolta, hogy induljanak el. – Biztosan megszabadulna tőle.

– Megőrültél? – kérdezett vissza a boszorka. – Nem fogom leégetni magam. Már így is szörnyen kínosan érzem magam.

– Jó lesz ez a találkozó, a zsigereimben érzem – nevetett felszabadultan a férfi.

– Dugulj el, Malfoy!

Eközben odaértek a bejárathoz. Két vigyorgó boszorkány nyújtotta át nekik egy-egy programfüzetet, aztán kellemes szórakozást kívánt nekik. Nem ismerték egyiküket sem, de túl fiatalok voltak ahhoz, hogy az évfolyamtársaik lehessenek, valószínűleg a szervezőkhöz tartoztak. Draco figyelmesen átnézte a prospektust, aztán zsebre vágta.

– Van kedved körbe menni az iskolában? Ahogy látom ez most a program, de nem kötelező.

– Nincs – válaszolta a boszorkány. – Majd később, ha túl leszünk a vacsorán. Semmi kedvem együtt mászkálni senkivel.

– Hol az ülésrend?

– Azt mondták, hogy a bejáratnál balra.

– Rendben – mosolyodott el a férfi. – Mit szólnál egy kis változtatáshoz?

– Draco…

– Most mi van?

Hermione csak megcsóválta a fejét, aztán követte a mardekárost. A táblán pihenő ülésrend egészen hosszú volt, és túlbonyolított. Lavender kitett magáért, talán túlságosan is. A boszorka éppen az ülésrendet figyelte elmélyülten, amikor Draco mellé lopózott és direkt összeérintette a kezüket.

– Mit csinálsz?

– Ezt az elcseszett listát nézem – mondta Draco aztán egy kicsikét közelebb lépett a lányhoz, és a fülébe suttogta: – Nem tetszik ez az egész.

– Borzalmas – csóválta meg a fejét Hermione. – Látod, hogy hol ülök?

– Igen, az asztalfőnél, ráadásul Potterékkel – ciccentett fel Draco. – Mit gondolsz külön megvilágítást is kaptok majd?

– Mit valami cirkuszi attrakció – morogta a lány mérgesen. – Ez egyszerűen… Nem is értem. Lavender ezt hogy gondolta?

– Mire célzol ezzel?

– Amikor mindenkinek mutogatni akarnak, de te nem akarod – magyarázta meg a boszorkány dühösen. – Ezért nem szeretem ezeket az összejöveteleket.

– Mint egy hippogriff vásár – sóhajtott fel Draco, aztán elővette a pálcáját. – Még szerencse, hogy ezen könnyen segíthetünk, és én itt vagyok neked.

– Mire készülsz?

– Mondjuk úgy, hogy én sem szeretnék ott a „Felejtsük el, azt a szégyenletes halálfalót” asztalhoz ülni, pláne olyan rémesen távol tőled. Egy sikeres vállalkozásom van – csóválta meg a fejét a varázsló. – Ráadásul nem is azok az asztalok vannak, mint gyerekkorunkban. Ez így cseppet sem jó.

– De nem változtathatod meg az ülésrendet.

– Képes vagyok rá – jegyezte meg vigyorogva Draco. – És pontosan ez benne az élvezet.

– Nem a képességeiddel van a gond.

– Ugyan, Hermione, szexeltünk a vonaton, elkötöttünk egy csónakot, rajtam kívül Piton is tudja, hogy nincs rajtad bugyi, szóval egy kicsi apróság már igazán nem nagy ügy, vagy mégis?

– Jó, akkor csináld, de azt ne hangoztad, hogy mi történt a vonaton, kérlek! Így is éppen eléggé zavarban vagyok.

Draco átrendezte az egész ülésrendet és közben vigyorogva figyelte Hermionét. Eközben néhány hollóhátas haladt el mellettük.

– Hallottátok, hogy valakik szexeltek a vonaton? – lépett melléjük Anna Golden.

– Ki hitte volna – csóválta meg a fejét Hermione.

– Hallottad, Granger? – kérdezte fennhangon Draco. – Valami arcátlan párocska megszentségtelenítette a Roxfort Expresszet. Hogy mik vannak?

– Hihetetlen, nem is gondoltam, hogy ilyen érdekes lesz ez az évfolyamtalálkozó – lelkendezett a hollóhátas lány. – Szerintetek kik lehettek?

– Potter és Weasley – vágta rá Draco egyből, mire Hermione újra oldalba bökte, a hollóhátas lány pedig elkerekedett szemmel nézett rájuk. – Csak vicceltem.

– Hát nem izgalmas?

– De az.

– Meghiszem azt – húzta el a száját Hermione. Anna gyorsan elköszönt, és elment megkeresni a többieket. – Normális vagy?

– Szóval mit szólsz a vonaton történtekhez? – vigyorgott Draco. – Legalább, most nem ránk gyanakszanak.

Hermione ránézett Dracóra, s úgy válaszolt neki, hogy csak a varázsló hallja.

– Szóval piszkos játékot űzöl? Nos, akkor lássuk, fel tudom-e venni a kesztyűt.

– Lássuk.

A lány kihívóan kihúzta magát, aztán felzárkózott a hollóhátasokhoz, és Dracót hátrahagyva besétált a Nagyterembe. Harryék negyedóra múlva jelentek csak meg, de addigra Hermione már túl volt egy koktélon.

– Sziasztok! – köszönt nekik vidáman. – Végre itt vagytok?

– Szia, Hermione! – válaszoltak egyszerre.

– Mikor jöttél? – kérdezte Ron. – Egy ideig vártuk a peronon, de nem akartuk lekésni a vonatot.

– Az utolsó pillanatban szálltam fel – mondta Hermione. – Szerencsére elértem a vonatot.

– És hol van a… Mal… a barátod? – tudakolta Harry kíváncsian.

– Nem tudom – válaszolt a boszorkány. – Majd jön.

– Lemaradt a vonatról? – reménykedett Ron.

– Nem, már találkoztam vele. Itt van Roxfortban. Csak körbenéz.

– Csodás – morogta Ron. – De ne is beszéljünk róla. Eszméletlen, hogy megint itt vagyunk.

– Körbementetek már?

– Igen, Lavender, már lezavarta az első kört – mondta Ron.

– Sajnálhatod, hogy lemaradtál Lavender beszédéről – húzta el a száját Harry. – Most volt az előbb. Egész szépen beszélt.

– Talán még is jobb, hogy kihagytam. Addig ittam egy koktélt. – A fiúk felnevettek, aztán helyet foglaltak Hermione mellett, hamarosan megérkezett Neville is, és kezdett egyre kellemesebb lenni a hangulat. Ám a boszorkány egyre csak a bejáratot figyelte, Dracót viszont nem látta sehol.

– Ki változtatta meg az ülésrendet? – hangzott fel egy elnyújtott sikítás, amit aztán hisztérikus átkozódás következett. – Nem, nem, nem…

Tíz centis tűsarkak kopogása hallatszott. Majd megjelent egy fekete alapon, lila mintás koktélruhába öltözött, dekoratív, fiatal nő és Piton, aki igyekezett nyugodt maradni, miközben valaminek roppantul örült. Lavender Brownnak jót tettek az évek, noha az idegesség rettenetesen kikészítette.

– Brown kisasszony, csillapodjon Merlin szerelmére! – jegyezte meg nyugodtan. – Ez így is teljesen rendben van.

– Dehogy van rendben – morogta a boszorkány. – Harry Potternek nem a társaság közepén kell ülnie, a többieknek is máshol és az emelvény és...

– Hát persze – horkantott fel Piton. – Potternek a rivaldafény jár.

– Ha megtalálom ki volt, akkor kitekerem a nyakát és semmilyen átok nem akadályozhat meg benne – füstölgött Lavender.

– Itt senki nem fog megölni senkit – jegyezte meg a professzor zordan. – Szedje össze magát!

– Na, de professzor, én…

Aztán mindketten eltrappoltak az asztalok mentén.

– Úgy látom Lavender ideges – szólalt meg Neville. – Majdnem egy hete tervezi az ülésrendet. Pitont az őrületbe kergeti.

– Miért ne ülhetne oda mindenki, ahova akar? – horkant fel Ron. – Nem mindegy?

– Az túl könnyű lenne, Weasley – szólalt meg mögötte Draco. – Egyébként a helyemen ülsz.

– Na ne mondd, Malfoy!

– Ott a nevem a kártyán – mutatott a pálcájával a papírra.

– Mindegy…

– Idehívjam Lavedert? – kérdezte Draco. – Úgy tudom, hogy a volt barátnőd ma nagyon felpaprikázott hangulatban van.

– Nehogy! – morogta Ron, majd kellemetlen emlékeivel viaskodva átült egy másik székbe. Draco pedig helyet foglalt Hermione mellett. Rámosolygott a boszorkányra, aztán szemtelenül végigsimította a combját, amiért egy boka rúgás lett a jutalma.

– Üdv, mindenkinek! – szólalt meg ismét Draco lazán. – Milyen jó, hogy így összejöttünk, nem igaz?

– De, Malfoy, ez igazán jó. – Harry szúrós szemmel figyelte a varázslót. – Főleg, hogy itt ülsz velünk, együtt. Ugyan annál az asztalnál. Milyen érdekes – mondta irónikusan.

– Hallottátok? – csevegte Draco. –Valakik szexeltek a vonaton idefelé.

– Micsoda hír – csóválta meg a fejét Ron. – Kíváncsi vagyok ki lehetett az? Vagyis nem is érdekel annyira. Mikor lesz már kaja?

– Két óra múlva – jelentette ki Harry a programfüzetet tanulmányozva.

– Micsoda? Ezt nem mondod komolyan.

– Most a kötetlen beszélgetés program van – jegyezte meg Draco, miközben ő is átnézte a ma esti programot.

– Ezt a baromságot…

Hermione mosolyogva nézett végig a többieken, miközben belecsípett Draco oldalába, amitől a varázsló egy kicsit meggörnyedt.

– Nagyon feszültnek tűntök – jegyezte meg Neville. – Van valami, amiről nem tudok?

– Hermione együtt jár Malfoyjal – közölte Harry egykedvűen.

– Oh… Gratulálok! – mosolyodott el a varázsló.

– Ez így igaz – mondta Draco, aztán átölelte Hermionét, aki mélyen elpirult. – Egymásba bolondultunk a seprűleckék alatt.

Neville felnevetett.

– Ennyi kellett volna, hogy mi is összejöjjünk? – kérdezte nevetve a varázsló.

– Azért az nem – csóválta mosolyogva a fejét Draco.

– De az vigasztaljon, Neville, hogy én még nálad is pocsékabb vagyok a seprűn – mondta Hermione jókedvűen.

– Nem vagy az – szólalt meg Draco ismét, aztán gyengéden rámosolygott. – Csak gyakorolnod kell.

– Kedves tőled, de tudom mit beszélek.

– Ugyan már, drágám, ezt ezerszer megbeszéltük már.

Ron a jelenetet látva nagyot kortyolt a lángnyelv whiskeyjéből, aztán jelentőségteljesen összenézett Harryvel.

– Holnap kviddics, Nev? – kérdezte az egykori mardekáros.

– Benne vagyok – nevetett a férfi. – Talán ezt élvezni is fogom.

– És te, Potter? – fordult oda a varázsló.

– Ellened?

– Egy csapatban – mondta Draco.

Ron prüszkölve kiröhögött.

– Mi van, átigazolsz a griffendélesek közé? – hörögte a vöröshajú varázsló.

– Dehogy. Csak szervezem a csapatot. Elég jó voltál őrzőnek, ha jól emlékszem, de ki tudja lehet, hogy rosszul emlékszem.

– Jó vagyok.

– Helyes – mondta Draco.

– De nem is holnap lesz a kviddics mérkőzés, hanem az utolsó napon – mondta Harry.

– Tudom, de lefoglaltam a pályát.

– És te, Hermione, kviddicsezel velünk vagy inkább drukkolsz? – kérdezte Neville. – Jó lenne együtt játszani.

– Viccelsz velem? – kérdezte a boszorkány, aztán felkönyökölt az asztalra. – Még nem tartok ott egyébként.

– Nem vált be az egyenruha? – nevetett Neville.

– Nagyon is bevált – válaszolt Draco és sóhajtozva gondolt vissza az egyenruhára.

– Hát ez olyan remek csevegés – vágott egy fintort Ron.

– Mi bajod van, Weasley?

– Az, hogy elegem van belőled – válaszolt azonnal a varázsló. – Semmi keresnivalód nincs az asztalunknál. Nem vagyok hajlandó még egy percet is a veled való üres csevegésre pazarolni. Egy közös kvidicsezéssel nem oldjunk meg ezt a helyzetet.

– Szeretem Hermionét, fogadd el, emészd meg! Maradok.

– Fiúk! – szólalt meg a boszorkány. – Talán, ha abbahagynátok, akkor…

– Hermione, inkább mondd meg a kedves barátodnak, hogy üljön át a mardekáros haverjaihoz.

– Mondd meg neki te – csattant fel Hermione. – Értelmes emberek vagytok, nekem pedig semmi kedvem egy ilyen vitát végigülni.

– Mi van?

– Jól hallottad, Ron! Egész hétvégén nem fogjuk ezt játszani – közölte mérgesen Hermione. – Világos voltam?

A fiúk csak néztek rá, majd a boszorka legyintett egyet és felkelt az asztaltól.

– Hermione, maradj! – kérte Harry. – Nem fogunk veszekedni.

– Tisztázzátok le, hogy mi van veletek. Én addig elmegyek és beszélek McGalagonnyal. – Azzal a boszorkány hosszú léptekkel elindult a tanári asztal felé. A négy férfi ott maradt és csak pislogtak. Mikor hallótávolságon kívül kerültek Draco szólalt meg először.

– Hagyjátok békén, Hermionét! – jegyezte meg zordan.

– Mit képzelsz ki vagy te? – pirított rá Ron. – Csak úgy megmondod mit csináljunk, miközben megpróbálod elhitetni velünk, hogy őrülten szerelmes vagy belé?

– A pasija vagyok – jelentette ki Draco. – Hermionénak éppen elég baja van a munkahelyén, nem kell, hogy ti is cseszegessétek.

– Joga van tudni, hogy hibát követ el.

– Ugyan már – szólalt meg Neville. – Ezt te sem gondolod komolyan, Ron.

– Te most véded, Malfoyt?

– Jó fej, sokat segített nekem.

– Nehezen hiszem el – vágott egy fintort Ron.

– Nyugalom, Weasley, nem kell minden vasárnapi ebédet együtt végig ülni. Csak annyit kérek, hogy Hermionét ne piszkáljátok – mondta Draco. – Ez főleg neked szól, Weasley.

– Elmész ám a pi…

– Elég lesz! – szólalt meg végül Harry. – Malfoynak igaza van. Hermionét nem kellene kiakasztanunk. Így is látom rajta, hogy feszült.

– Weasley? kérdezte felhúzott szemöldökkel Draco.

– Rendben van, de ettől még nem kedvellek.

– Majd a holnapi kviddicsnél elpáholhatsz, ha akarsz. Felőlem lehetsz az ellenséges csapatban is – vonta meg a vállát Draco.

– Hű, de jó, hogy a javából kimaradtam – sóhajtott fel Neville.

– Sajnálom, Nev – csóválta meg a fejét Draco. – Nem fogunk együtt menni talárszabászatba, vagy egyforma frizurát csináltatni.

– Milyen kár.

– Más téma?

– Nekünk, Malfoy, nincs más témánk – sóhajtott fel Harry. – Egyelőre biztosan nem lesz.

– Mi lenne, ha tennél egy kört a Tiltott Rengetegben? Van pár kurva nagy pók, amik szívesen megismernének téged – mosolygott kényszeredetten Ron.

– Nagyszerű ötlet. Azért foglaljatok nekünk helyet a vacsoránál – vigyorgott a mardekáros.

– Akkor viszlát, Malfoy!

Draco hátra simította a haját, aztán elindult kifelé a Nagyteremből. Köszönt néhány ismerősnek, udvariasan biccentett másoknak, de eszében sem volt senkivel sem túlzottan sokáig elidőzni, mert Hermionét kereste. Fél szemmel látta, ahogy elindult kifelé a Nagyteremből. A varázsló megszaporázta a lépteit, hogy beérje.

– Hová mész? – kérdezte Draco, majd átölelte a boszorkány derekát.

– Nosztalgiázni.

– A könyvtár nem erre van – mosolyodott el Draco.

– Tudom, de nem oda megyek – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Meg se kérdezem, hogy miért gondoltad ezt.

– Áh, most is legalább három könyvet hoztál magaddal.

– Négyet – sóhajtott fel Hermione. – Kémkedsz utánam?

– Nem, csak tippeltem – adott egy puszit a boszorka arcára. – Szóval hova megyünk?

– A Giffendél toronyba megyek, de oda nem jössz velem.

– Nem hívsz meg?

– Nem.

– Pedig elsimítottam majdnem mindent a barátaiddal – sóhajtott fel a Draco.

– Hmm.

– Potter és Weasley épségben vannak – folytatta az egykori mardekáros. – Szóval, ha ez az információ segít a döntésben…

– Inkább érted aggódom – mondta Hermione, aztán gyengéden Dracóra mosolygott.

– Ilyen nagyon nyápicnak nézek ki? – húzta fel a szemöldökét.

– A túlerő miatt.

– Ugyan már – legyintett Draco. – Meg tudom védeni magam, ha kell, bár egyelőre szeretném vérontás nélkül megoldani a barátaiddal a beszélgetéseimet.

– Tudom, tudom.

– Akkor bemehetek a veled Griffendél toronyba? – tudakolta zsebre tett kézzel.

– Rendben, legyen. Gyere velem! – egyezett bele Hermione. Igazság szerint egyedül szeretett volna lenni, de nem volt szíve elküldeni Dracót.

– Mintha nem repesnél az örömtől, drágám – vigyorgott rá a varázsló.

– Örülök, hogy eljössz velem – mosolyodott el a boszorkány. – Tényleg.

– Jól van – bólintott Draco. – Sosem voltam még a Griffendél toronyban.

– Én sem voltam a pincétekben – sóhajtott fel Hermione. – Habár egyszer majdnem.

– Mikor? Vagyis inkább ki akart meghívni?

– Ilyen hihetetlen, hogy egy mardekáros meg akart hívni? – kérdezte a boszorkány incselkedve.

– Tennem kell róla, hogy mindenki tudjon a mardekárosodról – vigyorodott el Draco. – De áruld el hogyan is történt ez a majdnem látogatás a Marderkár klubhelyiségében?

– Amikor azt hittük, hogy te vagy Mardekár utódja, akkor akartunk bejutni.

Draco egy pillanatra megállt, először megütközve nézett Hermionéra. Aztán felnevetett, olyan felszabadultan, hogy az egész folyosó zengett tőle.

– Mekkora egy marhaság – szólalt meg végül, mire sikerült erőt venni magán.

– Hát nem igazán hangzottad az ellenkezőjét – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Mondtál pár érdekes dolgot.

– Gondolod, hogy egy tizenkét éves kamasz, aki nem az arany trió egyik tagja, képes átvenni az uralmat az egész iskola felett? – kérdezte Draco hitetlenkedve, de még mindig jól szórakozott. – Jesszusom, még egy egeret se tudtam rendesen akkoriban talpas pohárrá változtatni. Hogyan nyitottam volna ki a Titkok Kamráját?

– Most már tudom – mosolyodott el Hermione.

– De nagyon hízelgő, hogy ilyen komoly varázslónak gondoltatok – nevetett még mindig a mardekáros mágus.

Mindketten kézen fogva, jó hangulatban haladtak felfelé a lépcsőkön. Draco mindig sejtette, hogy valamerre erre van a Griffendél torony, de soha nem volt meg benne a kalandvágy, hogy meg is találja. Viszont most Hermionét követve ez sokkal izgalmasabbnak ígérkezett.

– Volt még ilyen mellényúlásod velem kapcsolatban? – kérdezte Draco kíváncsian.

– Nem tudok róla. De egyszer kémkedtem utánad – vonta meg a vállát Hermione. – Ez minden.

– Értem – mondta a férfi, aztán elmosolyodott. – A bagolyházba is erre kell menni. Igaz?

– Igen, de az jobbra van. A tornyunk pedig balra.

Nem kellett sokáig menniük, amíg el nem érték a Kövér Dáma portréját.

– Jelszó? – kérdezte a Dáma álmatag hangon.

– Ezüstszárny – mondta Hermione, aztán a portré utat engedett nekik a klubhelyiségbe.

– Emlékszem erre a portréra – szólalt meg Draco, miközben követte a boszorkányt a helyiségbe. – Ezt vágta szét Sirius Black.

– Igen.

– Tudtad, hogy a rokonom volt?

– Láttam a családfátok falikárpitját a Black házban – válaszolt a lány.

– Mikor voltál ott? – vonta össze a szemöldökét Draco. Hermione megfordult, aztán a félhomályban válaszolt a varázslónak.

– Mindent nem mondhatok el neked.

– Imádom, amikor ilyen titokzatos vagy – nevetett fel jóízűen. Mindketten elindultak befelé. A boszorkány szíve hevesen dobogott, amikor megszemlélte a helyiséget. A kandallóban vidám tűz lobogott, a kényelmes vörösbársony kanapék és fotelek szigetes elrendezésben foglaltak helyet. Minden ugyanolyan volt, ahogy emlékezett rá. Hermionét megrohanták az emlékek.

Draco kíváncsian nézett körbe, de aztán inkább Hermionét figyelte. Itt a Griffendél klubhelyiségében és a kandalló tüzének sárgásvörös fényében olyan gyönyörű volt, mint még soha. A férfi nem bírt betelni a látvánnyal, ami sokkal jobban érdekelte a klubhelyiségénél.

– Furcsa újra itt lenni – szólalt meg Hermione. – Minden olyan, mint gyerekkorunkban, de mégis kicsit más.

– Otthonos. A miénk egy kicsit rideg – mondta Draco. – De szerettem ott lenni. Mindig a kandallónál volt a törzshelyem.

– Nekem meg itt – simította meg a lány az egyik fotel háttámláját. – Rengeteget olvastam itt.

– Tényleg?

– Ne mondd, hogy meglepett – nevetett fel halkan a lány.

– Igaz, annyira nem lepett meg. Mi rengeteget dumáltunk – révedezett vissza a varázsló. – Ültünk a tűz körül, és rémtörténeteket meséltünk egymásnak szörnyű lényekről. Sokat nevettünk.

– Elmenjünk oda is? – kérdezte a boszorkány. – Piton biztos megadná a jelszót.

– Nem – rázta meg a fejét a varázsló. – Nincs kedvem ott nosztalgiázni.

– Biztos?

– Aha – bólogatott Draco. – Nem csak kellemes emlékek kötnek oda, hanem néhány kellemetlen is. Ma pedig nem akarom elrontani a kedvem a múlttal. De a Csillagvizsgálóba felmehetünk.

– Most nem – rázta meg a fejét Hermione. – Majd talán máskor.

– Tudod, van egy visszatérő álmom – szólalt meg a varázsló, miközben megkerülte az egyik kis asztalt.

– Tényleg? És mi lenne az?

– Eljönni a Griffendél toronyba és megcsókolni egy griffendélest – mesélte a varázsló. – Mit gondolsz, teljesítenéd?

– Hmm, nem is tudom.

– Remek alkalom lenne ez most. Lehet, hogy több nem lesz ilyen – vigyorodott el Draco. A boszorkány mélyen belenézett a huncut szürke szemekbe.

– És mi volt abban az álomban?

– Gyere egy kicsit közelebb, aztán megmutatom! – ígérte sejtelmesen.

Hermione elmosolyodott, aztán közelebb ment a varázslóhoz, átkarolta a nyakát. Draco még mindig vigyorgott, miközben a boszorkány derekára tette a kezét. Nem habozott sokáig, szenvedélyesen csókolta meg. Még átfutott a gondolatin, hogy talán a boszorkányé a legpuhább, legédesebb ajak, melyet valaha csókolt. Lassú volt és alapos. Imádta, ahogy a nyelvük összeér, órákig képes lett volna így ölelni őt. Annyira belefeledkezett pusztán a csókba, hogy elfelejtette mennyire vágyott sok minden másra is. A boszorkány hozzásimult és elmerült a feltámadó érzéseikben.

Draco anélkül, hogy megszakította volna a csókot a falhoz nyomta a lányt. Tenyerét a szoknyája alá csúsztatta, kissé szétválasztva a combokat, először a selymes bőr simogatva.

– Ez még mindig az álmod? – kérdezte elhaló hangon a boszorkány. Felnyögött, amikor érezte, hogy Draco ujjai megtalálták, amit kerestek. Ott, ahol a legédesebb volt az érintés.

– Nem – válaszolt rekedten a férfi. – Ez valami egészen más.

A varázsló a boszorkány füle alatti érzékeny pontra siklott ajkával, és ott becézte. Hermione libabőrös lett, s beletúrt a férfi dús, tejfelszőke hajába.

– Draco – suttogta halkan, miközben két tenyerébe fogta Draco arcát, és ajkaik ismét összeforrtak. Egyre vadabbul, élvezettel csókolta. A férfi kihúzta a boszorkány blúzát a szoknyából. Az egykori mardekáros újra elvesztette a fejét, egyszerűen nem bírt betelni boszorkánnyal. Ahogy végigsimította hüvelykujjával a lány gerincét, egyre jobban akarta őt. Mindkettőjüket elragadta a szenvedély mámorító heve.

Hermione kapkodó, kissé remegő kézzel gombolta ki a varázsló ingét, aztán elhajította valahol a klubhelyiségbe, majd nekiállt a nadrágnak is, miközben Draco egy varázslattal kikapcsolta a melltartóját. Őrültség volt az egész. Nem gondolkodott, nem akart merengeni azon, hogy mit tesznek. Újra el akarta veszteni a fejét, feloldani a gátlásait. Érezni akarta a férfit, beleborzongani az ölelésébe, elakadó lélegzetig csókolni. Egészen az egyik kanapéhoz hátráltak, aztán ledöntötte rá a varázslót.

– Biztos, hogy akarod? – kérdezte rekedt hangon Draco, miközben szinte lélegzet nélkül csókolta a rózsás ajkakat.

– Biztos, hogy ezt a kérdést most akarod feltenni?

– Gondoltam zavar a helyszín.

– Utállak ezért, Malfoy! – Draco belenevetett a csókba.

– Tudom, hogy szeretsz.

– Oh, fogd már be!

Ellenvetés nélkül adta meg magát az érzéseknek. Színes örvénnyé olvadt körülöttük minden. A férfikarok a lány csípőjét simogatták, újra és újra, mintha nem tudná elengedni. Élvezettel barangolta be mindenét. Az akarta, hogy csak az övé legyen, és soha senki másé. Megszámlálhatatlanul sokszor akarta szeretni ott, és ahol kedvük tartotta.

Találkozott a tekintetük. A férfi szürke szeme félelmetesen, borzongatóan izzott, a boszorkány teste már a tekintetétől is finom remegésbe kezdett. Élvezni akart minden érintést, csókot, és viszonozni vad érzékiséggel. Megérinteni mindenhol, érezni a vágyát. A férfi suttogása mindent elfeledtetett vele. Mellette mindig magabiztosnak érezte magát, engesztelhetetlennek, gyönyörűnek.

Reszketett az érintésétől, kifulladva várta az élményt. Hevesen küzdött a szemére boruló sötétség ellen. Nagyra nyílt szemekkel nézte Dracót. Vad villanás, izzó tűz és a perzselő tekintet. Könnyedén, ellenállás nélkül siklott bele. Megállás nélkül egyenesen és teljesen. Képtelen volt nyitva tartani a szemét. Leeresztette a szemhéját, s felnyögött. Melege volt, kábult, szédült, s minduntalan magán érezte az izzó tekintetet.

Bár a férfi tartotta a csípőjét, nem erőltette rá a ritmusát, hagyta, hogy a boszorkány fedezze fel a sajátját. Inkább édes csókokkal ingerelni kezdte kebleit. Megbabonázva figyelte a vágytól kipirult arcot. Hermione lehajolt és ajkai összeforrtak Dracóéval. Elemésztő csók volt.

Egymás után borították el mindkettőjüket a gyönyör hullámai. A mámor színes örvénye milliónyi apró, csillogó darabra hullott szét hirtelen. Minden, ami a testüket alkotta atomjaira hullott, hogy aztán újra összeállhasson. Hermione zihálva érintette össze a homlokát a varázslóéval.

Nem sokkal később a kandalló előtt Draco és Hermione egymás karjaiban heverve pihentek a férfi által varázsolt takaró alatt. Mély nyugalomban hallgatták a tűz pattogását. Képtelen voltak akár egy percre is gondolkodni.

– Nem hiszem el, hogy rávettél erre – törte meg a csendet Hermione.

– Túl gyönyörű vagy.

– Túl piszkos a fantáziád – csóválta meg a fejét.

– Egyszerűen káprázatos vagy.

– Oh, ne tereld el a szót! A vonaton, a Griffendél toronyban… Milyen álmaid vannak még? – kérdezte a boszorkány.

– A kviddics pálya – szólalt meg álmodozó hangon Draco.

– Hülye – nevetett fel Hermione, miközben felkönyökölt a párnára. – Elveszed teljesen az eszem. Én ilyen őrültségeket nem csinálok.

– De igen, drágám, szerintem alig vártad, hogy valaki felforgassa az életed.

– És ez a valaki te lennél?

– Nincs jobb egy mardekárosnál – sóhajtott fel Draco. – Szeretlek, ugye tudod?

– Igen, és én is szeretlek.

Draco rámosolygott, aztán kisimított egy göndör hajtincset a boszorkány arcából. Olyan szép volt, annyira csodálatos. Lágyan csókolta meg újra.

– Még soha senkit nem szerettem így – szólalt meg Draco újra, kissé rekedten. – Néha ez már egészen félelmetes.

– Ugye? Nem is értem igazán – rázta meg a fejét Hermione.

– De azért nem fogsz megfutamodsz?

– Nem hiszem – intett nemet a lány. – De innen el kellene mennünk. Tudom, hogy a hétvégén nem lesz itt senki, viszont mi van, ha valaki másnak is kedve támad nosztalgiázni…Mi lenne, ha mennénk?

– Rendben van. Vacsi a Nagyteremben? – kérdezte Draco, majd felkelt a padlóról. Hermione egy félmosollyal nyugtázta, hogy a varázslónak most már cseppet sem volt makulátlan a külseje.

– Nem, nem – válaszolt végül. – Már csak a szállásra menjünk. Meg kell fürdenem, de sürgősen, aztán alszom egyet. Már semmihez sincs erőm.

– Szerzek mindkettőnknek ennivalót, és én is megyek.

– Lehet, hogy nem várlak meg ébren – ásított egyet a lány.

– Csokis sütit is hozok.

– Akkor talán mégis megvárlak.

Draco felnevetett, aztán segített Hermionénak felkelni. Újra felöltöztek, majd kilopakodtak a Griffendél klubhelyiségéből. Ezúttal egy ruhadarabot sem hagytak a tett helyszínén.

hozzászólás: 0
feltöltötte: 2021 Feb 07 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális