Silence in the Darkness

1. fejezet
Silence of the Darkness

1. fejezet
Téli napforduló
(Voldemort halála után 7 hónappal)


Ködfátyol ereszkedett a tájra, a telihold sikoltó fénye még mindig ott kúszott a lombtalan fák között, s átsejlett a finom ködön. A hó befedett mindent, eltakarva az ősz által megtépázott tájat, mely szunnyadva várta a kikeletet. A gyér fény megvilágította a szikrázó havat, s láthatóvá tette a hatalmas lábnyomokat, egy hatalmas farkasét. Mély, kísérteties csend honolt a tisztáson, a fák dermedten magasodtak az égig, zúzmara és hó borította csupaszon maradt ágaikat. Némaságot fogadva álltak mozdulatlan, mintha örök kárhozatra ítéltettek volna. Pedig szörnyű titkok tudói voltak, de a véráztatta, megszentelt földön nem volt ajánlatos beszélni titkokról. A porhavat felkavarta a metszően zimankós légörvény, s az apró szemcsék csillámlottak a hold gyenge fényében. Jéghideg fuvallat száguldott végig a tisztáson, s a forgószéllé összeálló fergeteg végigsöpört a fák között is, majd egy barna csuklyás alak jelent meg a helyén, mintha csak a szelek szárnyán érkezett volna. Lerázta köpenyéről a rátapadt fehér hópelyheket.

A hóban csikorgó lépteinek zaja törte meg a némaságot, a csuklyás férfi fekete sziluettje egyre jobban kivehető volt a homályos fényben. Határozott léptekkel haladt előre. Senki sem tudta volna megállítani, csupasz keze egy rúnákkal ékesített botot szorongatott. Varázserővel bíró eszköz volt, melyet egy jókora, némiképp fénytelen kristály díszített. Nem volt tanácsos ezen a vidéken tartózkodnia, hiszen ellene is hajtóvadászatot indítottak, viszont bízott a mágiában. Jól tudta, hogy még messze van a halál órája. Fehér kezét megvilágította a gyér fény. Bőrébe számtalan rúnajelet karcoltak, melyeknek ugyanolyan titokzatos jelentése volt, mint az ő létezésének.

Metszően hideg volt a levegő, szinte csontig hatolóan vérfagyasztó. Ő azonban nem törődött vele, évek óta nem érezte sem a hideget, sem a meleget. Miért is lett volna ez másképpen most? Csak az előtte lévő távolságot kémlelte, de már látszott a célt. Gonosz vigyorra húzódott az ajka és talán hosszú évek óta először izgatottan szaporázta meg a lépteit. A fák ölelésében egy kis kunyhó bújt meg, aminek egyik rozzant ablakából némi pislákoló fény szűrődött ki. Farkasok ólálkodtak körülötte, de a férfi nem félt tőlük. Egy pillanatra meglibbentette csuklyáját a szél, és néhány ősz tincse kiszabadult alóla.

A távolban örömtüzek égtek, a felszálló pernyét pedig messze vitte a szél. A férfi szinte érezte a tűz melegét, ahogy átmelegíti a testét, de ez már soha ebben az életben nem történhet meg. A tűz lesz az első, amit megtanulsz, és az első, amit elveszítesz – rémlett fel benne tanítósmesterének a hangja. Sosem gondolta, hogy ez a nap eljön, noha minden egyes perccel közelebb került hozzá. De most nem a saját sorsa járt a fejében. Egy ígéretet miatt jött ide, és ez alól nem szabadította fel egyetlen varázslat sem. Egy sokkal különlegesebb esemény hozta ide. Tanúja akart lenni az első lélegzetvételnek, az új reménynek.

A téli napforduló a leghosszabb és legsötétebb éjszakája volt az évnek, a legtökéletesebb bolygó együttállással, amit csak kívánhatott volna. Hálát adott a mágia isteneinek, hogy tanúja lehet ennek. Telihold volt, ami szintén neki kedvezett. Neki? Nem – rázta meg a fejét. Hanem a reménynek, aki majd elhozza népe számára a megváltást. Ez jó előjel – gondolta a férfi elégedetten. Egy pillanatra megállt és élvezettel hallgatta a kántálást, a dobok ütemes ritmusát. A testvérei itt voltak vele, ugyan kevesen maradtak, s sokan nem érték meg a telet, mégis kitartottak egymás mellett. Hajlandóak voltak rabszolgasorsban tengődni, míg el nem jön a nap, amikor… Nem szaladhatott túlságosan előre gondolkodnia. Kockázatos terv volt ez.

– Üdvözöljük a felkelő napot, reménnyel és örömmel – suttogta halkan. Egy pillanatra lecsukta a szemét és a régi hagyományokra emlékezve idézte fel az első rituálét, amin egykoron részt vett. Akkor még teljesen máshogy látta a körülötte elterülő világot, akkor még lelke ártatlan és sebezhető volt. Most azonban lelke olyan fekete volt, mint maga a dermesztő sötétség. Hamarosan nem kell semmi miatt sem aggódnia, fejét elfordította, majd folytatta az útján egészen az ajtóig. Bekopogott, s várt egy pár percet.

A rozoga ajtó keserves nyikorgás közepette kinyílt, majd egy öregember lépett ki rajta. Intett a farkasoknak, hogy menjenek el onnan, s meglepő módon egy szempillantás alatt továbbálltak. Nem szólt egymáshoz semmit sem a két férfi, csak fejet hajtottak. Az öreg visszament a kunyhóhoz és szélesre tárta a kalyiba ajtaját, aztán beengedte őt. Miután a nagyhatalmú druida belépett, ő csendben távozott.

Bent fülledt meleg volt, szinte alig lehetett kibírni azt a forróságot, akár egy katlanban. A tűz vidáman égett a kandallóban és ontotta magából a meleget. Elhaló nyöszörgés hallatszott az egyik sarokból, ahol egy ágy állt elfüggönyözve. A szegényes kalyiba nélkülözött mindenfajta fényűzést. Meg kellett lapulniuk, varázserejüket nem meríthették ki az utolsó cseppig. Az férfi azonban nem érzett szégyent, hogy ide hozta egyetlen leányát, akinek a sors olyan terhet rótt a vállára, amivel csak egyedül birkózhatott meg.

A kandallóból kicsaptak a lángnyelvek, sárgás fénybe burkolták a kicsiny házat. A szőttesen átsejlett egy kínok közt fetrengő nő alakja. Halk suttogás és biztató szavak hangzottak fel mellette, bár most semmi sem enyhített fájdalmán. Kimerült volt, elcsigázott és iszonyatos dühöt érzett magzata iránt, akit kilenc hónapig hordott méhében. Legszívesebben kést rántott volna és véget vetett volna az egésznek, de a testét fedő rúnák nem engedték ezt. Gyűlölte az apját, amiért engedte, hogy ezt tegyék vele, gyűlölte azt, aki megbecstelenítette és most gyűlölte a gyermeket is, aki hamarosan megszületik. Éjfél felé járt az idő, talán lassan megkönyörül rajta a sors és végre mindennek vége lesz. Alig maradt ereje már, szinte érezte a halál jeges érintését, félt és azért imádkozott, hogy véget érjen minden. Az istenei azonban nem hallgatták meg könyörgését, sőt inkább megvetették.

Újra suttogás hangzott fel, majd egy vén bábaasszony bicegett ki a függöny mögül. Ezernyi ránc és komor tekintete nem sok jót ígért. Mikor meglátta a férfit, mélyen meghajolt előtte, alig észrevehetően megremegett. Az idegen bátorítóan a nő vállára tette a kezét, majd halkan mondott valamit. Az asszony kiegyenesedett, homlokán mélyebbek voltak a barázdák, mint eddig bármikor, öregebbnek tűnt, mint amikor utoljára találkoztak. Elhaló nyögés hallatszott a hátuk mögött. A férfi érzéketlenül nézett az alacsony asszonyságra, jelentést várt tőle.

– Elhúzódik – mondta aggodalmasan. – Még soha nem segítettem ilyen nehéz szülésnél. Uram, ideje lenne valamit tennünk.

– Már két napja vajúdik – sóhajtott a férfi, de még mindig nem vette le a csuklyáját. – Hamarosan meg kell születnie. Nem hiába vártunk a téli napfordulóig.


– Nem engedte, hogy beleavatkozzak – feleselt vissza az asszony. – Már rég megszületett volna a gyermek. Ne hagyja szenvedni azt a szegény lányt!

– Tartsa szemmel és majd meglátjuk, hogy mi fog történni! – hangja hideg volt, akár a fuvallat, ami beszökött a rések között. – Nem kell varázslathoz folyamodnunk. Néha a természetes út a legjobb. – Most pedig különösen így van, gondolta magában. Az ősi varázslat csak akkor lehet teljes, ha nem segítenek. Ha a gyerek vagy az anya meghal szülés közben, akkor amúgy is minden elveszett. A gyermeknek meg kellett születnie.

– Magának elment az esze, az a vérveszteség akár meg is ölheti a lányt, sőt mindketten meghalhatnak. Nem hagyhatom, amikor tudom, hogy segíthetek mind a kettőn. Nem erre esküdtem fel. Az istenek megbüntetnek, ha hagyom őket meghalni…

– A természet rendje az, amit szolgálsz, így aggodalmad alaptalan. Az istenek is úgy akarnák, ha a gyermek az év legsötétebb éjszakán szülessen meg, saját akaratából – emlékeztette a vén druida asszonyt a férfi. – Tehát jobb lenne, ha nem feleselnél velem. Én tudom mi az istenek akarata…

– Miért nem hagyja, hogy tegyem a dolgom? – ellenkezett hevesen, bár tudta, hogy életével játszik minden egyes helytelen mondatért. – Mi lesz, ha rosszabbra fordul a helyzet? Nem tudom képes leszek-e segíteni rajta.

– Akkor meghalnak – morogta szárazon a férfi, majd leült a tűz mellé, egy pillanatra kivillantak a krétafehér, rúnákkal tarkított kezek a kopott köpeny barna redői közül. Nem érzett megbánást, együttérzést a saját lánya és unokája iránt. Eszköznek tekintette mindkettőjüket, akik majd segítenek később hatalomra jutni őt. Mérgesen szorongatta a fiolát a zsebében, amiben értékes hamvakat tartott. A sorsra bízta teljes mértékben a saját boldogulását, ha megérdemli, akkor a sors megadja neki, amire vágyik.

– Nem lehet ilyen gonosz! – hüledezett az asszony. Még soha nem érzett ekkora sötétséget, ami most a férfiból áradt. Nem hagyhatta szó nélkül; eldöntötte, hogy kerül, amibe kerül, de segít a lánynak túlélni. Bár isten a tanúja, volt olyan kegyetlen, mint a lány apja, pedig régen még egy jólelkű teremtés volt. Ekkor eszébe jutott, hogy miért van itt. Az öregasszony tartozott az öreg druidának, s ezzel végre lerótta volna a tartozását. Szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Bocsáss meg, uram! A szavaim…

– Fizettek neked a szolgálataidért – szólalt meg az öreg hidegen. – Nem kértem, hogy a lelkiismeretem légy, csak tedd a dolgodat. Ennek a gyereknek varázslat nélkül kell a világra jönnie. Csak a természet erői lehetnek szolgálatára, ha nem így lesz, téged foglak felkoncolni.

– Értem – motyogta a boszorkány, majd elindult az ágy felé, mikor a függöny felé ért visszafordult, és így szólt: – Vannak mugli módszerek is, csak dönteni kell, kit mentsek?

– A gyereket… a gyereket – nyomatékosította fáradt hangon a férfi. – Nélküle semmit sem ér a tervem.

A fájdalmas kiáltások arról árulkodtak, hogy a lánya hallotta apja érzelemmentes szavait. Düh fellángolt benne és a sötét gyűlölet az apja iránt. Kántálni kezdett, olyan igét, melyet megtiltottak neki, de csak halkan alig hallgatóan.

– Értettem, uram! – bólintott beleegyezően a bába, aztán visszament a lányhoz. A férfi, ha lehet, akkor még inkább megkeményítette a vonásait.

Erős utódot nevelt, aki tudta a kötelességét, aki egyetlen szót sem intézett apjához, nem akarta, hogy megmentse a haláltól. Most először büszke volt rá ezért. Nagy áldozatot vállalt apjáért, amikor Voldemort szeretője lett, most pedig életet ad a sötét trón várományosának. Erős és okos lány – gondolta büszkén. Elmosolyodott, amikor tervére gondolt; kivárja még azt a tizenhét évet, amikor is újra megfelelő lesz a csillagállás.

Tompa sikoly töltötte be a kis kunyhót és egy nő erőtlen sírása hangzott a függöny mögül. Kérte az apját, hogy ölje meg miután megszülte a babát, de az öreg csupán a fejét fordította el. Erőtlen nyögések és velőtrázó sikolyok egyre erősödtek. Nem segített, nem bíztatta. Nem akart szégyenkezve gondolni rá, inkább becsukta a szemét és elmondott egy imát. Mintha nem is hallotta volna őt többé. Elbúcsúztatta, noha nem tudta életben marad-e a lány.

Majd gyereksírás váltotta fel a panaszos kiáltásokat. Az öreg most már felkapta a fejét, mintha minden álma egyszerre teljesült volna. A gyermek keservesen sírt, mintha erőnek erejével kényszerítették volna a világra, s adtak volna neki életet. Sejtelme sem volt a jövőjéről, a vele kapcsolatos sötét tervekről, megpecsételt sorsa ekkor eldőlt egyszer és mindenkorra nagyapja szemében. A bába remegő kézzel bugyolálta be a kisbabát, aztán a nyivákoló csöppséget, s a férfi karjába nyomta. A gyerek azonnal elhallgatott és nagy szemekkel az öregre nézett.

– Fiú lett – közölte a boszorkány érzelemmentesen. – Remélem, hogy elégetett.

– Maradéktalanul – válaszolta egykedvűen. Az asszony megcsóválta a fejét, majd megtörölte a homlokát. Összeszedte a feleslegessé vált holmikat, a használhatatlanokat pedig a tűzbe dobta.

– Túl fogja élni a lányom? – kérdezte a férfi.

– Nagyon sok vért vesztett – sóhajtott a nő gondterhelten. – Pár bájital, és ha túléli az éjszakát, akkor már nem lesz veszélyben. Remélem, most már szabad varázslatokat használnom, uram? – kérdezte némi éllel a hangjában.

– Igen, most már szabad – egyezett bele az öreg druida elégedetten. – Hála Merlinnek, megszületett a fényhozó gyermek.

– Egészséges és életerős meg kell hagyni.

– Helyes, ennek így kellett lennie. Itt a pénzed – mondta és egy erszényt rakott az asztalra. – És jól figyelj! Senkinek nem szólhatsz erről.

– Számíthat a diszkréciómra, mint mindig.

– Reméltem is. Nem akarom, hogy kiderüljön született utód a sötét oldal trónjára.

– Ez nem lehet – tátotta el a száját az asszony, s ijedtében kiejtette az erszényt a kezéből. – A Sötét Nagyúrnak nem lehet gyermeke.

A férfi rájött, hogy túl sokat árult el, túlságosan is meggondolatlanul cselekedett. Szerencsére mindig is tudta hogyan kell elrejteni mindazt, amit nem akart senkinek sem a tudomására hozni. Felemelte a kezét, amin egy furcsa szimbólum jelent meg. Az asszony felé emelete a tenyerét, aki teljesen megdermedt, majd pislogott egyet és felvette az erszényt a földről.

– Nagylelkű voltál velem, uram – és megcsörgette az erszényt.

A férfi bölcsen hallgatott, s hagyta, hogy az asszony végezze a dolgát. Az apróság a takaróba bugyolálva, teljes bizalommal bújt nagyapjához, aki talán a legnagyobb ellensége volt a világon. De egyelőre az álom elragadta az új világból, amibe megérkezett. Az öreg gyengéden ringatta az újszülöttet. Ősi altatódal töltötte be a kicsiny kalyiba nappaliját, melyet maga a druida főpap énekelt.

Eközben a vékony vászonfüggöny mögött a gyermek anyja örökre lecsukta a szemét. A bába nem tudta megmenteni az életét. Ezzel egy időben egy aprócska ezüstös, kacskaringós vonal jelent meg a kisbaba kezén, de csak halványan, alig láthatóan, aztán pár perc múlva kihunyt a fény. A druida főpap ebből semmit sem vett észre, zengő hangon tovább énekelt.

Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális