Silence in the Darkness

10. fejezet
10. fejezet
Tiltott Rengetegben

A Roxfort Expressz vidáman gördült be a pályaudvarra. Elison pontosan ekkor ébredt fel az álmából, amikor a vonat végre megállt. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és megigazította a nyári ruháját. Iszonyatosan meleg volt a kupéban, így nem is csodálkozott azon, hogy elnyomta a buzgóság, valamiért a hőhűtő bűbáj kimerült. Mikor az ajtók kinyíltak végre hűs légáramlat tódult be, ettől némileg sikerült felébrednie.

Hoppanálhatott volna, legalábbis Roxmortsig biztosan, hiszen már tavaly letette a vizsgát, de kellett egy kis idő a gondolkodásra, nos, valójában nagyon sok időre volt szüksége. Dylan és Mary ügy feldolgozása iszonyatosan nagy erőfeszítésébe került. Ő akart Dylannel szakítani, mégis nehezére esett boldog mosollyal örülni nekik. Annyi minden történt vele az elmúlt hónapokban… Mégis mire számított? Mary érzései nyílt titokként mindig is világosak voltak számára, talán ezért is akart együtt lenni a fiúval, dacból, és kicsinyes főlényességből, amit barátnője felett aratott? Nem hiába volt mardekáros. Vett egy mély levegőt és nagyon remélte, hogy ő valójában nem ennyire sekélyes és gonosz.

Lassan összeszedte a kis csomagot, amit sebtében összepakolt magának. Szerencséjére elkerülte a tömeget, így nem volt nehéz egy szabad kupét találnia, ahol nem zavarta senki sem. Az iskolakezdésig itt akart maradni Roxfortban, legalább pár napig valószínűleg nyugta lesz és biztonságban érezheti magát. Darkness Falls soha nem volt a szíve csücske, noha a nyarakat rendszerint ott töltötte. Igyekeznie kellett, mert a vonat hamarosan tovább fog menni. Nem volt más hátra, mint leszállni és találkozni nagymamájával.

Loreen különleges képességgel rendelkezett, hogy szinte azonnal kiszúrja, ha valami nem volt rendben unokái szerelmi életével vagy csak szomorúak voltak valamiért. Elisonnak ellenben most cseppet sem volt kedve semmilyen lelkizős beszélgetéshez sem, főleg olyasmiről, amivel igazság szerint nem is kellett volna foglalkoznia.

Természetesnek látszó műmosoly mögé akart mindent rejteni, de nem teljesen volt még tökéletes a rendszer. Nem hozott magával sok holmit, bár az utazóládái most nem hiányoztak, remélte, hogy a szülei nem feledkeznek meg róla. Felesleges út lett volna visszamenni és az iskolakezdéskor újra eljönni – bizonygatta magának döntése helyességét. Így is gyűröttnek érezte magát, mikor végre kiért a peronra. A pályaudvar semmit sem változott a nyár eleje óta. A vállára vette a táskáját, majd elindult a fiákerek felé. Eszébe sem jutott, hogy hamarosan meglepetésben lesz része.

Nővére, Emily és Owen éppen akkor léptek ki a peronra, amikor ő. Elison rögtön elmosolyodott, hiszen olyan régen látták egymást. Megszaporázta lépteit és nevetve ölelték meg egymást.

– Annyira hiányoztál, hugi! – szorította magához Emily. – Annyi mesélnivalóm van.

– Na, igen, az biztosan van – nézett végig Owenen Elison. – Jó napot, tanár úr!

– Eli, nagyon örülök, hogy újra látlak. De ha megkérhetlek, ne szólíts tanár úrnak. Hiszen már családtagok vagyunk – mosolyodott el Owen ellenállhatatlanul. – Ráadásul ezer éve ismerjük egymást.

– A tanórán is hívhatlak a keresztneveden? – somolygott ravaszul a fiatal boszorkány.

– Inkább ott maradjunk meg a tanár úr megszólításnál. Tudod, ahogy régebben is volt – tette hozzá a varázsló és kacsintott egyet. – Talán még emlékszel rá.

– Hát persze – nevette el magát a lány, aztán nővéréhez fordult. – Anyáék tudnak már erről?

– Részben – mondta álmodozó hangon a boszorkány. – A babát elmondtam nekik, de azt nem, hogy már házasok vagyunk.

– Már nem is kérdezem meg, hogy ez szerinted jó ötlet-e – csóválta meg a fejét Elison. – Egyébként honnan tudtad, hogy itt leszek?

– Anya küldött egy baglyot és elmondta. Mi meg itt voltunk Roxmortsban megnézni egy házat, ami valószínűleg meg fog felelni, szóval miért ne köthettünk volna össze a kellemest a hasznossal? – mosolyodott el nővére.

Ugyan nem voltak édes testvérek, de úgy szerették egymást, mintha azok lettek volna. Emily végre ismerte a múltját, viszont nem feledkezett meg a jelenről sem. A családját brutális kegyetlenséggel ölték meg, amikor kicsi gyerek volt. Jane és Tristen mentették meg, és Emily őket választotta szüleinek. A boszorkányt mindig is büszkeséggel töltötte el, hogy nagytestvérként vigyázhat Elisonra. Most is látta azt a mély szomorúságot a lány szemében, és meg akarta tudni miért érez így. Mindig közel álltak egymáshoz, de most mintha Eli két lépést távolságot tartott volna mindenkitől.

– Örülök nektek, de tényleg – mosolygott ő is a sugárzó Emilyre. Bár ő maga is képes lett volna ilyesmire, ám egyelőre nem tudta beleadni a szívét.

– Az egész nyarat kihagytuk, de ígérem, hogy beszélgetünk majd egy kicsit.

– A lányos traccspartiból inkább kimaradnék – jegyezte meg Owen.

– Mi lenne, ha kerítenél nekünk egy szabad fiákert, ami elvisz minket Roxfortig? – kérte kedvesen felesége és huncutul csillogó szemét férje tekintetébe fúrta.

– Ahogy akarod – nyomott egy futó csókot a homlokára a férfi, majd elindult. Emily egy ideig még nézte távolodó alakját, aztán húga felé fordult.

– Szóval találkoztál Maryvel és Dylannel? – szegezte neki a kérdést egyből. Elison egy pillanatra riadtan nézett és szíve egyből szaporábban kezdett verni. Időhúzásként hátrasimította a haját, és másfelé nézett.

– Örülök kettőjüknek – mondta végül, ráadásul így is gondolta. – Csak látni őket, már teljesen más kategória. Nem tudom, mi van velem. Már régóta nem szeretem Dlyant és egyáltalán nem érdekel már. Hiba volt erőltetnünk azt, ami nem működött soha sem.

– Ne aggódj, nem lesz semmi gond! Majd fedezlek a nagyi előtt és akkor nem lesz semmi gond.

– Megtennéd? Annyira hálás lennék érte. Most semmi kedvem erről beszélni és nem akarom, hogy olyasmit mondjak, amivel megbánthatom a nagyit. Hiszem olyan régen nem láttam, nem akarom elrontani a találkozást.

– Hát persze. A jelenlegi helyzetem bőven elég megemésztenivalót hoz majd az egész családnak – nevetett Emily. – Sajnálom, amiért annyira összevesztünk még nyár elején, de annyira izgatott voltam az állás miatt, amit nagyapától kaptam. Nem gondoltam, hogy…

– Undok voltam, Emily – vallotta be végül a boszorkány. – Nem csak akkor, hanem mindig is. De próbálok megváltozni, hogy jobb ember lehessek. Jól jött az egyedüllét, bár azt hiszem, hogy túlontúl is sok időm volt gondolkodni. Különben is felzaklatott, hogy el kellett költözünk aztán pedig vissza.

– Azt hittem szívesen mész el innen.

– Az elején így is volt – válaszolt halkan. – Szakítottunk Dylannel, aztán pedig teljesen össze voltak zavarodva a dolgok. Állandóan rossz érzésem van amiatt, hogy vissza kellett ide jönnünk.

– A Rend miatt – suttogta Emily. – Valami készül, de többet nem mondhatok. Mindenképpen szólj, ha nem érzed itt jól magad, mert találhatunk rá megoldást.

– Ne is beszéljünk erről! Végül is örülök neki, hogy visszajöhettem ide. Nem igazán lett volna jó döntés pontosan az utolsó évben iskolát váltani. De örülök neki, hogy Owen teherbe ejtett, legalább nem fogsz az idén tanítani engem – nevetett fel Eli.

– Erre nem vennék mérget. Nagyapa még nem talált a helyemre senkit sem. Az idén még több kis boszorkány és varázsló kezdi a tanévet. Mindenesetre addig dolgozom, amíg lehet. A felsőbb évfolyamokat azonban nem fogom tanítani, szóval örülhetsz. Ez már teljesen biztos információ.

– Hálás vagyok ezért – tette a vállára a kezét a lány. – Elég nekem a Sötét Varázslatok kivédését is végigszenvednem.

– Owen miatt?

– Igen. Egyszerűen feszélyez a jelenléte. Amikor fasírtban voltatok egyszerűen elviselhetetlen volt.

– Talán az idén nem kell aggódnod – mondta a boszorkány, s jelentőségteljesen végigsimította a pocakját, ami szinte egyáltalán nem látszott még. – Szerinted nem örültség ez az egész?

– Férjhez menni és gyereket szülni? Nem tudom Emily – rázta meg a fejét Eli. – Örülök nektek, de szerintem kissé elsiettétek.

– Összekuszáltuk a dolgokat, de úgy érzem, hogy hamarosan minden a helyére kerül.

– Úgy örülök, hogy nagynéni leszek – lelkendezett Elison. – El fogom kényeztetni és ő lesz a legfelfuvalkodottabb az egész családban. Megengedek neki mindent. Iszonyatosan sok édességgel fogom megtömni és az összes játékot megkapja.

– Ehhez lesz nekem is egy-két szavam.

– Bocsáss meg, de ő az én unokahúgom lesz – emlékeztette vidáman. Izgatott volt, és a nővére örült ennek. Elisonnal nem volt könnyű zöldágra vergődni, de most valamiért kezdett felnőni. Mégis mi okozhatta ezt a változást?

– Vagy unokaöcséd – mondta Emily. – Még egyáltalán nem tudjuk milyen nemű lesz. Bár szerintem ez teljesen mindegy, csak egészséges legyen.

– Szerintem lány lesz – jövendölte meg húga egy mindent tudó mosoly kíséretétben. A jóslástan nem tartozott a kedvencei közé, legalábbis az oktató személyével volt némi problémája. Viszont ő értett a tarot kártyához és néha órák hosszat tanulmányozta a csillagokat. – Alig várom, hogy megszülessen.

– Tavaszig mindenképpen várnod kell. De aztán tényleg szükség lesz egy jó fej nagynénire.

– Kivel is beszélné meg a zűrös szerelmi életét, ha nem velem? – kuncogott vidáman. – Végül is az enyém sem egyszerű, de legalább tanulságot.

– Sok összetört szívet hagytál Írországban?

– El sem tudnád képzelni. – Ezen mind a ketten nevettek. Elison ezt követően némileg elkomorult, valóban történt valami Írországban, ami megváltoztatta, de erről senkinek sem beszélhetett. Ezt a titkot inkább megőrizte magának. Felvéve álarcát szállt be a fiákerbe Owen és Emily páros mellé.

***

A Piton család Roxfortban kiemelt helyet foglalt helyet. Az egyik magasba ívelő torony járt az új igazgatónak és népes családjának, ami már azóta az otthonukat képzete, hogy Perselus feleségül vette Loreent. Persze az év nagyobbik részében Perselus és Loreen kettesben laktak itt, de nyaranta vagy különleges alkalmakkor megtelt vendégekkel.

Owen, Emily és Elison elfogadták Loreen ajánlatát és elfoglalták a szokásos szobájukat, bár Owen számára nem volt ez egyedül szokásos. Azonban Loreen meleg fogadtatása és őszinte öröme a friss házasokat meggyőzte arról, hogy van, aki osztozik a boldogságukban. Emily igyekezett a háttérben maradni és nem részt venni a csacsogásban, pedig ez egyáltalán nem volt rá jellemző cselekedet.

– Hogy érezted magad Írországban, Eli? – szegezték neki a kérdést.

– Jól, nem volt semmi különös. Szép hely, de nem tudom, hogy visszamegyünk-e. – Bár miért is menne vissza a szüleivel, hiszen hamarosan már felnőttnek számít a varázsvilágban is. Így nem volt muszáj visszamennie. Ez a gondolat sokkal jobban megnyugtatta, mint bármi más.

– Roxfort miatt különben sem lett volna ideális ott maradni – szólt Emily. – A vizsgákat itt érdemes letenned. Anyának is elmondtam ezt, de nem hallgatott rám. Aztán a sors megoldotta, hogy mégis vissza kelljen jönnötök.

– Anyátok mindig is önfejű volt – mondta Loreen kedélyesen. – Ezért is jutott olyan messzire a munkájában. Csodálatos ember és remek gyógyító.

– Legalább az önfejűséget biztosan tőle örököltem – nevetett Elison.

– Annyira örülök, hogy itt vagytok lányok! Mindketten annyira hiányoztatok nekem – nézett rájuk mély szeretettel Loreen és torokszorító boldogságot érzett. Reménykedett benne, hogy Jane és Tristen visszajönnek. Merlin pedig meghallgatta az imáit. – Perselus annyira sokat van távol mostanában, hogy szinte alig látom. Ezzel az igazgatói kinevezéssel együtt és a Rendben végzett munkája miatt egyre kevesebbet van itthon.

– Harrynek is átadhatná a Rend ügyeinek intézését vagy legalábbis egy részét. Teljesen kikészíti magát – mondta Emily teát szürcsölgetve. – Valamelyik levelemben beszéltünk is erről, de persze nem hajlandó semmit sem tenni. Félek, hogy az egészsége látja kárát.

– Soha nem ismerné be, ha szüksége lenne bármilyen fajta segítségre – csóválta meg a fejét Loreen. – De beszéljünk inkább másról.

– Szeretnék tőled valamit kérdezni, nagymama – szólalt meg Elison, aki egész eddig csendben ült az asztalnál. – Mit szólnál, ha itt maradnék veled, amíg el nem kezdődik az iskola? Eredetileg nem így terveztem, de már semmi értelme erre a pár napra visszamenni Darkness Fallsba.

– Ennek nagyon örülnék, drágám! – mosolyodott el Loreen. – Különben is szükségem lenne egy kis segítségre, hogy rendbe hozzuk az négyes számú üvegházat, ami már évek óta üresen áll és csak szaporodnak benne a gyomnövények.

– Ez igazán jól hangzik. Le vagyok maradva gyógynövénytanból, és ha be akarok kerülni a haladó csoportba muszáj lesz tennem valamit.

– És te Emily drágám? Itt maradtok?

– Sajnos nem lehet. Még el kell mennünk Darkness Fallsba. Nem hagyhatjuk ki, mert akkor hetekig várnunk kell, amíg a család újra együtt lehet. Nem tudom apáéknak mi a terve és hol fognak lakni, szóval elég nagy a káosz.

– Néztünk egy házat – szólalt meg Owen. – Nem túl nagy, de akár átmenetileg ellakhatunk ott többen is.

– A szüleimmel? – kérdezte Emily.

– Miért ne? – mondta a férfi és elmosolyodott. – Meg kell oldanunk egy problémát.

– Többet is – sóhajtott fel a lány. – Úgy hallottam a Rend új főhadiszállást keres.

– Miért? – vágott közben Eli. – Darkness Falls biztonságos.

– Már nem annyira – közölte Owen. – Megsérülnek a varázslatok. Senki sem tudja, hogy miért.

– A druidák… De inkább hagyjuk a Rend témát – mondta Emily. – Ez most igazán nem fontos.

– Miattam ne zavartasd magad – mondta Elison nyugodtan. – Jó lenne egyszer végre megtudni, hogy mire is készültök.

– Mire készülünk? Jaj, hugi, ez nem valami klub bátor embereknek – magyarázta Emily gondterhelten. – Ezért is kerültetek bajba mindig is. Nem szabadott volna a druidák közelében lennetek.

– Ne kezdjük el újra ezt a vitát! A nyári balhéért különben sem én vagyok a felelős – sóhajtott nehezen a fiatal boszorkány, majd fellapozta a mellette lévő Reggeli Prófétát. – Csak tudni akarom, mire kell számítanom.

– Éppen ez a baj – vágott közbe Loreen szelíden.

– Micsoda?

– Egyáltalán nem tiszta még nekünk sem, hogy mire számíthatunk a jövőben.

– Hagyjuk a Rendet… Ki kér még egy kis süteményt?

– Én inkább friss levegőre vágyom – nyújtózott egyet Elison, mint egy elégedett macska.

– Menj csak sétálni egyet, drágám! Olyan sápadtnak tűnsz. Jót tenne neked egy kis friss levegő – nézett rá aggódva nagyanyja.

– Igazad van – bólintott kedélyesen. – Később találkozunk.

***

Kellemes meleg szellő borzolta a fák lombját. Elison ráérősen haladt végig a Tiltott Rengeteg jól ismert ösvényein. Nem kellett aggódnia, hogy felfalja egy akromantula, mivel messze elkerültek őket. Nagyapja és néha Hagrid is magával vitte egy-egy sétára, így egyáltalán nem félt. A többi iskolatársa persze nem volt ennyire bátor és jobban féltek a büntetéstől, minthogy megszegjék a szabályokat és saját maguk vágjanak neki a rengetegnek.

A boszorkánynak megmagyarázhatatlan megérzése vezetette ide, megnyugvást várt a zöld lomboktól és a kellemes fák között suhanó széltől. Soha nem ment mélyebbre az erdő sűrűjébe, mint azt a felnőttektől megtanulta. De most valami azt súgta, hogy tegye meg. Csábította, hívogatta az ismeretlen, így némi tétovázás után letért a szokásos ösvényről.

Megállt egy pillanatra. Ezen a ponton a fák között átszűrődött a napfény megvilágította az arcát. Mélyet lélegzett, végre tudott szabadon lélegezni, eltűnt a kényelmetlen szorítás a mellkasáról. A friss virágillattól terhes levegő csodálatosan megnyugtatónak hatott. Kezét a mellkasára tette, mintha hirtelen érte volna a megkönnyebbülés. Smaragdzöld, térdig érő nyári ruháját meglebegtette a lenge szél.

Pántos szandálját nem éppen ezekre az erdei sétákra tervezték, de egy-két tűlevél vagy apró kavics nem állíthatta meg. Vöröses, rozsdabarnába hajló haja most kibontva egészen a derekát súrolta. Nem volt olyan szép színe, mint amilyen anyukája hajának, az övé sokkal sötétebb volt, inkább sötétbarnás. Mindig is rá akart hasonlítani. Évekig varázslattal igazította hajszínét Janéhez, most azonban már két hónapja nem törődött ezzel, sőt sok minden mással sem. Viszont az érzékeivel nem volt semmi baj sem, azonnal pálcát rántott, amikor léptek összetéveszthetetlen hangját hallotta meg közvetlenül a háta mögött lévő bokrokból.

Egy magas árny sziluettje haladt végig a tájon. Elison összeráncolta a szemöldökét, közelebb ment, majd hamarosan szembe találkozott egy ismerős alakkal. Egy mardekáros fiúról volt szó, de nem ismerte túl jól, még a nevét sem tudta biztosan. Rengetegen jártak az évfolyamába, és különben sem érdekelte mindenki. Most azonban sajnálta önfejű, önzőségét, amiért az elmúlt hat évben magán kívül szinte semmivel sem foglalkozott.

A fiú morcos képpel állt előtte, amitől marcona harcos benyomását keltette, amihez termete és izomzata is hozzájárult. Szemei feketék voltak, s iszonyatosan mélyen gyökerező sötétséget hordoztak, egyszerre félelmetes és titokzatos. Fekete haja a vállát verdeste, amit hanyagul hátra fésült. Bal kezén néhány kacskaringós vonalban tetoválást karcoltak, ami a nyomott mintás mugli pólójának ujjrésze majdnem teljesen eltakart. Egyik ujját hanyagul beleakasztotta sötét farmerjának zsebrészébe. Egyértelműen rossz fiú benyomását keltette, de mégis valahogy felkeltette a zöld szemű boszorkány érdeklődését.

Az ifjú varázsló jobb kezén egy sárga, fekete mintás kígyócska tekergőzött, a kicsi hüllő feljebb csúszott a karon, majd eltűnt a póló alatt. Elison egy lépést hátrált, mivel felismerte a fajt és tudta, hogy a mérge halálos. Hiába volt Mardekár ház diákja, egyáltalán nem vonzódott a kígyókhoz. Azt is sejtette, hogy hamarosan meg kell szólalnia valamelyiküknek, hogy ne feszüljön kínos a csend közöttük.
– Szia! – köszönt a boszorkány egy mosoly kíséretében. Aztán beugrott a fiú neve. – Maxnek hívnak, ugye?

– Te meg mit keresel itt? – hangzott a mély bariton hang fenyegetően. Maxwell Larkin nem igazán díjazta, ha megzavarták. Főleg nem akkor, ha az iskola igazgatójának unokájáról van szó. Mérhetetlenül utálta a nagycsalád tagjait, gyomorforgató volt látni a kölyköket egymás nyakán.

Szeme összeszűkült, és magában pozitívumként könyvelte el, hogy a lány valószínűleg fél tőle. Évekig a közelébe sem ment, most meg egyszer csak feltűnik. Elison a háta mögé rejtette a pálcáját, de egyetlen rossz mozdulatra támadt volna. Max nem volt bolond, tisztában volt ezzel. Most valahogy mégis más volt, mint a korábbi években, kevésbé tűnt mesterkéltnek. A szemei… űzöttség és félelem volt bennük.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – húzta fel az orrát. Csípőre tette a kezét. Igyekezett nem mutatni semmilyen félelmet, de Max észrevette, hogy a lány keze valamiért remeg. – Elvégre is szünet van és te itt vagy.

– Kérdezd meg a nagyapádat, ha kíváncsi vagy. Most pedig megyek. – Meg sem várta, míg a boszorkány reagál valamit, hanem folytatta tovább az útját. Piton egyetlen egy szót sem fog elmondani, és ez így volt jó. Különben sem tartozott számadással egy kotnyeles csitrinek.

– Nagyon udvariatlan vagy – kiabált utána a boszorkány.

– Nem igazán érdekel – hangzott a felelet.

– Minden fiú bunkó – jegyezte meg Elison és folytatta az útját.

Max egy ideig még figyelte, hogy a dühös boszorkány követi-e. Akármennyire is szép volt a délutáni napfényben, akkor is csak az iskola üdvöskéje volt, nem is beszélve, hogy soha nem állt volna szóba vele, meg aztán most cseppet sem terelhette el semmit sem a figyelmét. Egy év és végleg elmegy innen. Üdítően hatott rá ez a gondolat.

– Most már előjöhetsz, Slyther – mondta párszaszóul, majd a kicsit kígyó kidugta a fejét a pólóból, aztán elégedett a karjára csavarodott. Max folytatta tovább az útját.


Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális