Silence in the Darkness

11. fejezet
11. fejezet
Holdfényben

Sűrű, sötét erdőn át vitt az útja, a bokrok, elszáradt ágak megszaggatták a ruháját, de nem törődött vele, csak haladt előre az ismeretlen úton, egy ismeretlen cél felé. Semmi más nem volt vele, mint az a pálca, amit egykoron még apjáé volt. Bátorságot adott ugyan a mágikus eszköz, viszont még nem volt eléggé képzett ahhoz, hogy használja is varázserejét. Még nagyon fiatal volt, azonban az elszántsága továbbhaladásra ösztönözte. Dacosan rótta a kilométereket, s a kanyargós eredi ösvények egyre messzebbre vitték a rengetegben. Fázott miután lement a nap és éhes volt, mivel már régóta az erdő mélyén járt, ahova alig jutott el fény és nem termett meg semmi sem. Utoljára egy aprócska forrásból ivott, de az már órákkal ezelőtt lehetett.

Zane valójában félt az ismeretlentől, mégis lehetőleg az összes nyomát eltűntette, hogy ne akadjanak rá. Nem akart visszamenni oda, mégis most már butaságnak tartotta, hogy elment Darkness Fallsból, de mikor meggondolta magát, hiába fordult vissza nem találta meg a helyes utat. Senkinek sem fog hiányozni – ismerte be magának keserűen. Hiszen nem is ismerik, nem is tudnak róla semmit sem. Nem volt hová mennie. A szülei és a nővére meghaltak, nincs már senki, aki gondoskodhatna róla. Az elfojtott érzelmek most lassan előtörtek és égették a szemét a könnyek.

Botorság volt azt hinne, hogy lesz jobb helye is, mint ahol édesanyja elhelyezte. Mégis nagyobb biztonságban lett volna ott. Vissza gondolt a történtekre; Sophie csupán kedves akart lenni, ő pedig dühös lett. Mindig, ha dühös lett, akkor valami észvesztő oktalanságot követett el. Anyja ilyenkor jól kiosztotta volna, aztán mosolyogva megbocsátott volna neki. De hol van ő már? Zane tudta, hogy Pansy már nem él. A búcsúzás nem pár napra szólt, hanem örökre. Nem kellett ezt anyjának elmondani, hiszen előtte hetekkel már érezte. A druidák elől való bujkálás nem tarthatott őrökké… Nem értette miért kellett állandóan menekülniük, miért kellett elhagyott helyeken meghúzniuk magukat.

A sötét bokrok megzörrentek mögötte. A fiú a szája elé kapta a kezét és megpróbált csendben lenni. Tudta, hogy csak akkor maradhat életben, ha egyetlen szót sem ejt. S ekkor egy szürke farkas ugrott ki az erdei ösvényre. Szeme gonoszan meredt a fiúra, Zane nem bírta tovább és sikoltani kezdett, aztán rohant, ahogy csak a lába bírta. Kétségbeesett próbálkozás volt, mivel nem volt esélye az állattal szemben.

Egyszerűen kilátástalannak látta a helyzetet. Utolsó kétségbeesésében apja pálcája után nyúlt és remegve elővette a zsebéből. Nem tudott egyetlen varázsigét sem, de valamit tennie kellett. Megfordult és szembenézett a farkassal. Kivont pálcával állt a fenevad előtt. Az állat belekapott a karjába, Zane fájdalmasan felüvöltött az éles fájdalom hatására. Aztán a farkas felnyüszített és elengedte őt. Ekkor óriási fényességet látott, ami szinte teljesen elvakította. Egy magas hórihorgas harcos jelent meg a tisztáson. Az ő kezéből tört elő a fényes világosság, ami elkergette a farkast. Zane szaporán vette a levegőt, és egy hang nélkül szorongatta sérült kezét.

– Jól vagy, öcsi? – kérdezte a dallamos bariton hang. – Nem kellene ilyenkor itt mászkálnod ilyenkor.

– Eltévedtem – szipogta a fiú. – Nagyon fáj!

– Azt hiszem, tudok segíteni. – A holdfény ekkor megvilágította a tökéletes fehér arcot, ami olyan volt akár egy angyalé. Zane megbabonázva nézett a zöld szemekbe, amik ekkor megcsillantak, s megigézték. A fiú abbahagyta a sírást, de nem tudta levenni a szemét a káprázatról. A férfi ekkor elmosolyodott, s két borotvaéles szemfog villant meg a halvány fényben.

– Nem kell félned – mondta mélyen búgó hangon, aztán közelebb ment hozzá. – Egyáltalán nem fog fájni.

***

A telihold fénye bevilágított a nagy üvegablakon, egyenesen Elison szemébe. Csak egy fél órát volt képes aludni, egészen addig, amíg egy rémálom fel nem ébresztette. Most egy vicsorgó farkassal álmodott, ami belemart a karjába. Érezte a fájdalmat és a fogak helyét, de a karja, ahogy mindig most is sima volt és sérülésmentes. Mostanság elég sok furcsaságot álmodott, de mindegyik egytől egyig szörnyűség volt, amik még inkább frusztrálták. Persze nem beszélt erről senkinek sem, csak csendben, magányosan szenvedett. Aztán, persze, ahogy mindig most sem tudott elaludni.

Nem kellett pálcát gyújtania, hogy jól lássa a szoba berendezésének sziluettjeit. Alig múlt el tizenegy óra, de őt még nem találta meg az álom. Még csak álmos sem volt. Keze ökölbe szorult és a hátára fordult, de a plafon bámulása sem segített. Fojtogatta a szoba mélyreható csendje… Emily és Owen nem maradtak itt, nagyanyja, pedig már régen lefeküdt, egyedül volt pontosan úgy, ahogy ezen a nyáron mindig. Nyugalmat keresett Roxfortban, de itt sem találta meg. Percről-percre egyre éberebb lett, és ez még jobban idegesítette. Az ablakot nem tudta kinyitni, a bűbáj sem segített, aztán hiába próbálta erővel, így sem engedett a kilincs, pedig kellett volna a friss levegő.

A szívverését is hallotta a sötétben, ami olyan gyors taktust diktált, ami cseppet sem volt normális. Félt valamitől, s várt valamire, ami rossz és fájdalmat okoz, de nem történt semmi sem, csak a torkát szorító kétségbeesés mardosta. Mikor jön már? Mikor lesz rajta túl és léphet tovább? A sötétség továbbra is hallgatott, mélyen és fojtóan. Menekülj, amíg nem késő – szólt egy apró hang a fejében, amitől még inkább megijedt. Apró kis hangocska volt ez, s talán csak a képzelete űzött vele csúfos tréfát ezen az éjszakán.

Fel kellett kelnie, nem maradhatott itt, ki kellett szabadulnia ebből a szobából – döntötte el határozottan. Felült az ágyban. Szaporán vette a levegőt és enyhén szédült, mégis erőt vett magán. Egy pillanatra becsukta a szemét, de aztán egyből rájött, hogy nem kellett. Képek, hangok, kiáltások és sikolyok. Nem akarta, hogy újra át kelljen élnie. Már hetek teltek el azóta, s már rég fel kellett volna dolgoznia, de nem ment olyan könnyedén, mint azt gondolta volna. Roxfort falai között is átszivárogtak a rossz gondolatok, s ott tekergőztek körülötte, mintha meg akarnák fojtani. Lassan felkelt az ágyból.

A szíve hevesen dobogott, és ő még mindig szaporán vette a levegőt. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, jeges rémület száguldott végig a testén. Pánik uralkodott el rajta. Lélegezz! – sulykolta magába, pedig alig bírt úrrá lenni a remegésén. Aztán lassan minden elmúlt és végre le tudta tenni a lábait a hideg márványpadlóra. Enyhén szédült még, ahogy kitámolygott a szobából. Erőt kell vennem magamon, ki kell jutnom innen, meg kell szabadulnom ettől – bíztatta magát. Megkapaszkodott a szekrényben, de nem állt meg. Talán elveszítheti az egyensúlyát, talán eleshet, viszont nem akart itt bezárva maradni. A vér dübörgött a fülében és továbbra is hallotta a szíve zakatolását. Kezét védekezően a mellkasára tette, érezte a szapora lüktetést, megzárta a fejét. Nem lehetett megalkuvó, különben is úgy gondolta több erő van benne, mint félelem attól…

Halkan csukta be maga mögött az ajtót, és mezítláb indult útnak az éjszakai folyosón. Olyan hideg volt, szinte fagyos vagy csak ő maga remegett? Nem tudta biztosan. A telihold jótékonyan mutatta neki az utat. Szorosan a fal mellett haladt, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. Egy pillanatra megállt és vett egy mély levegőt, s lassan kifújta. Most már nem lesz gond – gondolta megkönnyebbülten, de még mindig nem engedte el a pólót, amit azóta is szorongatott, hogy a mellkasára szorította a kezét. Egészen addig folytatta útját, amíg már nem dübörgött a szíve és nem érezte a kellemetlen nyomást a tarkójában. Nem törődött a márványpadló kellemes hűvösségével, lassú léptei halkan, egyenletesen hallatszottak, sőt a hideg jól is esett most a nyári este forrósága után. Viszont a nyugtalansága nem múlt el teljesen. Szorosan karba fonta a kezét, s görcsösen szorította magához a fekete cikesz mintás pólót, mintha nem akarná, hogy a mellkasa szabadon maradjon, pedig a póló egészen a nyakáig ért. Napközben a sebhelyet varázslat védte, de most éjszaka volt…

El kellett volna valakinek mondania, hogy mi történt vagy legalább a heget eltűntethette volna valakivel, de nem tett semmit sem, inkább a hallgatást választotta. Pedig itt nem bánthatta senki sem, biztonságban volt. Mégis miért érezte ennek az ellenkezőjét? A negatív rezgések minden irányból érkeztek és az egykoron otthonának nevezett kastély most olyan volt, akár egy sötét ellenség, aki bármikor megfojthatja. Csend volt és nyugalom, semmi nem zavarhatta meg ezen a kései sétán. A diákok még nem vették birtokba Roxfortot, talán ezért is volt furcsa érzése, hiányoztak az iskolához tartozó alapzajok.

A házirend ugyan nem engedte, hogy éjszaka csatangoljon, de úgy gondolta ez nem vonatkozik rá most, hiszen még el sem kezdődött a tanév. Különben is nagyapja biztosan nem haragudhatna rá egy ilyen apróság miatt. A mardekár klubhelyiségébe igyekezett, ahol talán végre nyugodtan alhatott volna, legalábbis ezt remélte. Lent a pincében, távol az ablakoktól és az épület gyomrában biztosan nagyobb biztonságban lesz majd. Loreen és Piton rezidenciája kényelmes volt ugyan, viszont Elison számára teljesen idegennek hatott. Semmi sem volt a megszokott… Ő, aki imádta a változást, mindig átrendezte a szobáját, átfestette a falakat, átalakította a bútorokat, bárhol képes volt jól érezni magát, most sehol sem érezte magát otthon. Kellett volna egyetlen egy nyugvópont, akármi, amit sajátjának érezhetett. Még emlékezett a tavalyi utolsó jelszóra és reménykedett benne, hogy még jó lesz.

A folyosó pincébe vezető csigalépcsőjén fáklyák gyúltak ki. Először elvakította a hirtelen támadt fényesség, aztán Elison felkiáltott, amikor ugyan csak váratlanul Maxszel találta szembe magát. Ijedten markolta meg a pólóját, s szorosan a falhoz húzódott. Szíve a torkában dobogott, és úgy simult a kőfalhoz, mintha az élete függne tőle. A fekete szemű fiú kifejezéstelen tekintettel nézett rá, a boszorkány más esetben már pálcát rántott volna, de megbénította az ijedtség. Max cseppet sem örült a találkozásnak, sőt meglehetősen felbosszantotta a lány jelenléte.

– Mit keresel itt? – dörmögte a mély bariton. Éppen egy késő esti nassolásból jött visszafelé, amikor eszébe jutott, hogy otthagyott egy pár zacskó rágcsát a konyhában, nos ekkor találkozott a riadt tekintetű boszorkánnyal. Nem akart együtt érezni vele, sőt sajnálni sem akarta. Éppen elég volt számára a saját családi problémáinak tömkelege… Nem kellett másét is nyakába vennie.

– A klubhelyiségbe akartam menni – cincogta a lány vékony hangon. Még mindig szaporán dobogott a szíve és ugyan így vette a levegőt is. Olyan fenyegetőnek, sötétnek, bűnösnek látszott az évfolyamtársa, mint az a sötét alak akkor a nyár elején. A pánik fojtogató, ölelő karjai egyre inkább átszőtték a mellkasát és szorosan rácsimpaszkodva szorították ki a levegőt a tüdejéből. Nem akart itt, előtte rosszul lenni, muszáj volt kitartania.

– Na persze – gúnyolódott Max és megvetően felhorkant. Elison ugyanúgy mardekáros volt, ahogy ő, mégis most úgy viselkedett, mint egy nyúl a reflektorfényben. Valószínűleg már nem volt olyan bátor, ha egyedül bóklászik a folyosókon és nem az udvartartásával együtt vihog a Nagyteremben. – Hihetőbb magyarázattal nem tudnál szolgálni? Tudom, hogy majd’ kifúrja az oldaladat a kíváncsiság, hogy miért vagyok itt.

– Nem érdekel miért vagy itt – rázta meg a fejét Elison, alig volt képes kimondani ezeket a szavakat. Nem mert egyszer sem Max szemébe nézni. Félt tőle, de nem csak tőle, hanem mindenkitől. Nappal jobban ment a tettetés, ellenben éjszaka kiszolgáltatottabbnak érezte magát. – Nem ezért jöttem.

– Hogy is hihetnék neked? – A fiatal varázsló pálcájával játszva figyelte a boszorkányt, aki ugyan nem tűnt kimondottan kíváncsinak, mégsem volt ínyére az ittléte.

– Igazat mondok… Nem tudok aludni. – Hangja valóban őszinte volt, de mindketten mardekárosok voltak. A ravaszság olyan volt számukra, mint az éltető levegő, azaz nélkülözhetetlen. Tudta, hogy Elison mennyire kíváncsi típus, sőt azt is, hogy mennyire kegyetlen tud lenni azokkal, akik nem felelnek meg a mércéjének. El nem tudta képzelni Malfoy hogyan tűrhette meg maga mellett.

– Miért nézel rám úgy, mint egy félénk is bólintér? Aki nem sántikál rosszban, az nem ijed meg egy apróságtól – hangja visszhangot vert a csupasz falakon és az arca iszonyatosan ijesztő volt a fáklyák lobogó fényében. Egészen közel ment hozzá, de szükségtelen volt az erődemonstráció, Elison már most is éppen eléggé félt tőle.

– Nem vettelek észre… Nem is számítottam rád – suttogta a lány még mindig megtörten. Nem akart Max szemébe nézni, pontosan tudta, hogy mennyire sebezhető volt most. Mi értelme lett volna még jobban kiszolgáltatni magát neki?

Elison csak el akart tűnni onnan, aztán bevackolni magát az ágyába és reggelig aludni. A torkában gombócot formáltak az elfojtott érzések, szeme égett a könnyektől. Elfuthatott volna, de nem mozdult. Helyesebben nem merte odébb lökni a fiút és elmenni mellette.

– Persze, hiszen tudtad, hogy itt vagyok – nevetett sötéten. A fiatal varázsló tudta, hogy milyen természete van Miss MacNamarának és az udvartartásának. Hígagyú tyúkoknak állították be magukat, akik alanyi joguknál fogva lenéztek másokat. A Mardekár ház elit klikkje gátlástalanul gúnyolódott mindenkin. Háztársak ide vagy oda, Maxwell ezektől undorodott a legjobban. Neki nem jutott annyi kegy, elismerés, mint nekik, ő csak egy átlagos varázslócsalád gyermeke volt; rossz csillagzat alá született…

– Nem miattad jöttem le ide. Nem érdekel, miért vagy itt. – Hangja őszinte volt és akármilyen is volt máskor, ma egyáltalán nem ítélkezett senki fölött sem. – Kérlek, csak…

– Kérni is tudsz? Milyen véletlen. Azt hittem csak parancsolni tudsz. – A szavak mélyen belemartak, és tudta, hogy a fiúnak igaza van. Azonban az a boszorkány meghalt, akkor este… A szeme lassan megtelt könnyel.

– Én…

– Ha pletykálni akarsz a kis barátnőidnek…

– Csak a szobámba akarok bejutni – csattant fel hirtelen és remegő dühvel nézett Max szemébe. Égették a könnyek, mégis a fáklyák homályában összekaparta méltóságának apró darabkáit. – Nem érdekel miért vagy itt… Nem miattad jöttem. Esküszöm, hogy ez az igazság – hangja végül erőtlenül fúlt el, és zöld szemeit továbbra is a varázsló sötét tekintetébe fúrta. Annyira akarta, hogy higgyen neki valaki. Akár egyetlen egy ember is lehet, neki az egyáltalán nem számított.

Gyengének és fáradtnak érezte magát, képtelen volt megjátszani a mardekáros dívát, aki már nincs többé, s egy másik, depresszióban szenvedő boszorkány vette át a helyét. A keze és lába újra remegni kezdett, megint a pánik, ami már egy hónapja tart, ismét meg fog történni. Már érezte a mellkasába az éles fájdalmat is. Görcsösen megfogta a korlátot, s próbált nem elesni. Igyekezett nyugodtan lélegezni, de folyton elakadt a lélegzetet. Aprókat köhögnie kellett, hogy ezzel saját magát becsaphassa, mintha csak beteg lenne, egy múló megfázás, amiből hamarosan teljesen felépül.

Az ifjú varázslónak nem kell sokáig agyalni, hogy Elison miért nem támadt rá és osztja ki pár replikával. Annyira gyámoltalannak és elesetnek látszott, mint egy aprócska kismadár. Egy pillanatra félre kellett tennie bunkó énjét és mutatott némi empátiát Roxfort üdvöskéjének. Utálta a fennhéjázó szépségeket, akikben nem volt szemernyi tisztesség sem. Pedig, ha tudta volna… Elison sokkal komplexebb egyéniség volt, mint azt magáról mutatta. Az az Elison MacNamara, aki a fáklyák homályos fényében a falnak dőlve zihált a pániktól, egyáltalán nem hasonlított arra a zöldszemű démonra, aki két éve lúzernek kiáltotta őt ki és elősegítette kiközösítését.

– Megadom a jelszót – mondta végül kimérten.

– Rendben – szólalt meg síri hangon.

– Sisakvirág – közölte nekem egyszerűséggel.

– Köszönöm szépen – suttogta a lány, majd idegesen köhögött egyet.

– Ne merj beárulni Pitonnak, mert azt megkeserülöd! – Elison némán bólintott, Max még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán tovább ment, amikor már nem hallotta a lépteket a lányból kitört a sírás. Az összeszedettség álarca lehullott és nem bírta tovább. Erőtlenül a lépcsőre rogyott és a kezébe temette az arcát.

Azt viszont nem tudta, hogy a lépcsőfordulóban Max a félhomályban rejtőzve hallotta a lány panaszos zokogását. Most először érzett iránta részvétet, és nagyon nem tetszett neki ez az érzés. Őt soha senki nem vette igazán emberszámba. Az anyja különösen keményen bánt vele mindig, akárcsak a nagyapja… Az apja pedig… nos, őt semmi sem érdekelte, ami vele kapcsolatos. Keménynek nevelték, most mégis megszánta ezt a lányt. Mégis minek kellett idejönnie és mi történhetett vele? A kis mardekáros hercegnőt valószínűleg meggyötörték, de az biztos nem a Malfoyjal való szakítás.

Akarja ő tudni? Nem, vallotta be magának végül határozottan. Az ő problémáit sem oldja meg senki sem, sőt állandóan akadályokat gördítenek elé. A kis kígyó megint csak felkúszott a kaján, amitől végre engedett benne a feszültség. Slyther soha sem volt hozzá kegyetlen, még akkor sem, amikor pár éve belémart, hiszen csak akkor kezdődött a különös barátságuk. Mégsem ment vissza a házimanókhoz, hanem egészen másban törte a fejét. Nem sokkal később már kint haladt a parkban. A feltámadó szél kisimította a fekete hajtincseket a hajából. Elszántan indult el a Tiltott Rengeteg felé, aztán az alakját elnyelte a sötétség.

***

Messze Roxforttól Darkness Falls erdejében, az éjszaka csendjében két alak sziluettje tűnt fel az egyik tisztáson. Zöld köpenyt viseltek mindketten, s gyorsan haladtak. A varázspálca imbolygó fényében nyomokat követtek a puha talajon, amik még nem voltak túl régiek. A férfi és a nő komor tekintettel figyelték, ahogy a lábnyomok haladnak az ösvényen. Szerencsére egy félvámpírnak nem okozott gondot az éjszaka, hiszen így is kitűnően látott, így a mögötte haladó férfinak más dolga nem volt csak őt követni.

– Azt hiszem, nyomon vagyunk, Draco – hangzott fel egy női hang élesen és tisztán. Nem törődött azzal, hogy van–e valaki a közelben. Shannon rettenetesen öntudatos volt, s imádta megzavarni a gonosztevők nyugalmát. A mai este azonban különbözött ettől, most egy gyereket kellett megtalálniuk. Zane Zabini mestere volt a bújócskának, ami most rettenetesen megnehezítette a munkájukat. Shannon kifinomult érzékei évek óta most először csődöt mondtak, és ezt meg kellett mondania a varázslónak: – Sajnos nem igazán érzem a jelenlétét.

– Keressük tovább, Shannon! – hangzott az ingerült hang. Draco magán kívül volt az idegességtől, de igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Nem veszhetett el, hiszen alig öt éves.

– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj – mondta a félvámpír, bár ezt a megjegyzést éppen úgy saját magának is szánta. Valami volt a ma esti levegőben, amitől folyton bizsergett a háta, jeges érzés a tarkójánál, ami csak egyet jelenthetett. Mikor is érzett hasonlót? Nem egészen emlékezett, viszont biztos volt benne, hogy rosszat jelent.

– Az én hibám az egész – fakadt ki a férfi mérgesen, s ezzel elterelte Shannon gondolait. A nő a varázsló felé nézett és együttérzően hallgatott. – Először beszélnem kellett volna vele. De persze megint voltak fontosabb dolgok is, amivel foglalkoznom kellett.

– Ez nem a te hibád. Végül is még csak…

– Akkor mégis kié? Az elmúlt tizenhét évben egyetlen egy Rendtag sem veszett el a felügyeletem alatt. Erre tessék, most elvesztek egy gyereket.

– Te is tudod milyenek a gyereket – sóhajtott nehezen. – Sophie általában egy kicsit rámenős, ha valami nem úgy történik, mint ahogy akarja. Ebben határozottan az apjára ütött.

– Nagyon köszönöm, igazán jól esik, hogy még te is rúgsz belém egyet–kettőt. – A férfi mérgében egy átkot küldött az egyik közeli fába, amiről letörött néhány ág is.

– Szívesen. Állok rendelkezésedre. Bár most kivételesen nem volt semmilyen hátsószándékom – folytatta némileg bűnbánóan. – Nem te tehetsz arról, hogy a gyerek nem bírt megülni a fenekén és…

– Te ezt nem értheted. Neked nincs gyereket. – Shannon megvetően horkant fel, mintha Draco megint valami olyasmit dörgölne az orra alá, amihez semmi köze. Megszaporázta a lépteit és nem nézett a varázslóra.

Valóban a helyzete komplikált volt és ez enyhe kifejezés volt. Az ő fajtájának nem is szabadna léteznie és ezt ő is nagyon jól tudta, minden egyes lélegzetvételével emlékeztette magát erre, ráadásul szaporodni végképp olyan lett volna, mint valami átok erre a világra. Már régen elvetette a lányos álmait, nem vágyott egyébre, mint egy tőrre, amit a sötét erők szolgálóinak a szívébe márthat. Ez a gondolat mindig felvidította, bár mostanában egyre kevésbé.

Az utódok gondolatától is sóvárgás fogta el, mostanság egyre gyakrabban. De tudta, hogy ez számára nem egy lehetőség, hanem egy átok lenne, amit nem szabadna szabadjára engedni. Egyetlennek lenni, aki képes lenne kihordani egy vámpír gyermekét egyáltalán nem jelentett életbiztosítást, sőt olykor vonzotta a kéretlen vámpírokat. Anyjától, aki egy egyszerű boszorkány volt varázserőt örökölt és az új élet teremtésének képességét, apjától pedig minden olyasmit, amivel egy vérszívó rendelkezhet. Teher volt ez és nem adomány. Két út jöhetett számításba: lemond a varázserejéről és teljes vámpírrá válik vagy megadja magát a sorsnak és hozzáköti magát egy vámpírhoz. B tervként pedig még ott volt még valami, ami felmentette mindkettő alól.

Voltak tervei, de Colin, Keara és Amira hármas egyszerűen megbénította, s megakadályozta, hogy végre teljesen elszánja magát a lépésre. Persze ikertestvére még messze volt a révbe éréstől és még rengeteget kellett bizonyítania. Shannon egyelőre nem szánta el magát a cselekvésre.

– Valami baj van, Shannon? – kérdezte Draco és összevonta a szemöldökét.

– Nekem bajom? – boszorkányosan felnevetett, ami még hátborzongatóbb volt a kieresztett, csillogó szemfogaitól és a borostyán sárga szemétől. – Nekem soha sincsen semmi bajom. Hiszen nem emlékszel, hogy mi is vagyok igazából?

– Még a szokottnál is cinikusabb vagy – állapította meg varázsló gondterhelten. Legszívesebben megcsóválta volna a fejét, de Shannon hamar képes volt begurulni. – Ilyen pedig pontosan akkor van, amikor…

– Nem beszélhetnénk másról? – szakította félbe durván Draco mondatát. – Mindig cinikus vagyok, és ha tovább feszegeted ezt a témát, akkor még megharaphatlak.

– Rendben. Megértettem – bólintott végül a férfi, bár erősen kételkedett a fenyegetés valódiságában. – Mostanság egyre bonyolultabb lett minden.

– Mire gondolsz?

– Amikor fiatalok voltunk…

– Úgy csinálsz, mintha fél lábbal már a sírban lennél. Amikor még fiatalok voltunk? – sóhajtott a nő mérgesen és megcsóválta a fejét. – Csak pár év telt el azóta.

– Majdnem tizenhét. Ezt nem nevezhetjük pár évnek. Akkoriban teljesen más volt minden. Most már elképzelni sem tudom, amiket akkor megtettem. Talán őrültségnek is tartanám, amit akkoriban tettem. Ha belegondolok, hogy Dylan… Nem, inkább jobb, ha nem gondolok bele.

– Nem volt az őrültség. Megmentettük a varázsvilágot. Vagy talán ezt is elfelejtetted? Ezzel elnyertük a tiszteletüket. Mi, a kitaszítottak győzedelmeskedtünk, persze ott voltak Potterék is… De ez most nem lényeges.

– Pontosan – helyeselt Draco. – De most már minden más.

– Mire gondolsz?

– Akkor nem gondoltam bele, hogy az életemmel fizethetek ezért harcért – szólalt meg a férfi gondterhelten. – Féltem a családomat. Mindannyian tudjuk, hogy valami készül és érezzük, hogy még szükség van ránk. Nem tudjuk, mire számítsunk, és ki az ellenségünk.

– Mindig is ezt tettük és most sem lesz másképpen. Legalábbis nekem biztos, hogy nem lesz az – szólalt meg Shannon. – Kockáztattuk az életünket, minden egyes alkalommal, amikor kimentünk a druidák közé. Ez soha nem volt másképpen.

– Nekem már teljesen más – mondta Draco őszintén.

– Értem mire gondolsz – vonta össze a boszorkány a szemöldökét.

– Én csak a családomra tudok gondolni. – Shannon együttérzően megveregette a vállát. – Meg akarom védeni őket és a lehető legbiztonságosabb helyre vinni őket. Drakness Falls már nem az a hely, ahova évekkel ezelőtt eljöttünk.

– Tudom – bólintott beleegyezően. – Meg is értelek, még ha nem is így tűnik… Akármilyen is a helyzet, nekem is van családom, még ha nem is olyan, mint a tiéd.
– A család az család, nincs mérce és nincs különbség a tiéd és az enyém között. Különben is, mi is egy család vagyunk. Egy hatalmas nagy boldog család – nevetette el magát.

– Soha nem voltál még ennyire őszinte velem, Draco. Mégis mi változott?

– Gyakrabban kellene az erődben mászkálnunk – vonta meg a vállát a férfi, aztán letört egy ágat, ami az útját állt. – Bár az igazat megvallva cseppet sem akarok gyerekeket hajkurászni a sötétben.

– Én sem – válaszolt Shannon mérgesen. – Állj meg!

– Mi történt?

– Maradj csendben! Valaki jár erre, aki egyáltalán nem ide való. – A félvámpír már nem is figyelt többet Dracóra, hanem határozott léptekkel indult el a zaj irányába. Érzékeny orra valami különleges, fűszeres pézsmaillatot érzett, amit csak vámpírokra volt jellemző és újra érezte azt jeges érzést a tarkójánál. Shannon előhúzta a tőrét és feszülten figyelt. Most már biztosan tudta, hogy mi ez az érzés és miért érezte ezt.

– Húzódj hátrébb! – szólalt meg fojtott hangon. Hátraseperte hosszú fekete haját, aztán megmarkolta a tőrt és egy hirtelen mozdulattal elhajította. A penge élén megcsillant a hold fénye, ahogy átsüvített a fák között, de nem történt semmi. Shannon összevonta a szemöldökét, aztán kilépett az árnyékból.

– Már nem olyan jó a szemed, mint régen – jegyezte meg egy magas hórihorgas alak. Lélegzetelállító látványt nyújtott ott a holdfényben. Arca finom metszésű, csontszerkezete olyan tökéletesre formált, mintha egy művész készítette szobor, amely minden szempontból tökéletesen megfelelt az aranymetszés szabályainak. Hangja dallamos volt és elbájoló, egy ember számára magával ragadó; pontosan így kapták el a zsákmányukat. A férfi kezében tartotta a tőrt, ami nemhogy nem ártott neki, de még csak meg sem karcolta. Agyaras mosolyt villantott a nőre. Szőke haja hanyagul össze volt kötve, ami még így is gyönyörű volt, méregzöld tekintete érdeklődve méregette a Shannont. Úgy nézett ki, mint egy harcos és egy angyal keveréke, de valójában az éjszaka gyermeke volt. – Nem mondta neked senki, hogy nem szabad tőrrel dobálózni?

– Reidar, te meg mi a francot keresel itt? – Shannon adrenalin szintje az egekbe szökött, szíve dübörgött, ahogy a vámpírférfit figyelte. Túlságosan is tökéletes volt, nyom nélkül forrtak össze azok a sebek, amiket még ő ejtett rajta mielőtt visszajött Darkness Fallsba. Azonban rajta még mindig látszott az a hosszú fognyom, amit a harc során kapott. – Azt hittem már régen felkoncoltak és eltemettek a koporsóddal együtt.

– Nincs olyan szerencséjük, édes! Remélem, hogy hiányoztam neked! – Shannon megvetően elfintorodott. A vámpír felnevetett, az éles fogak tökéletes sorban villantak ki a sápadt ajkai közül. Visszadobta neki a tőrt, amit a nő elkapott, de felsértette a kezét vele, de ez inkább szándékos volt. Reidar szeme összeszűkült, amikor megérezte a friss vér szagát. Zöld szeme megvillant a sötétben, de aztán gyorsan le. – Egyébként csak erre jártam. Megmondhatod az embernek, hogy eljöhet. A szagából ítélve egy Malfoy.

– Ezt meg honnan tudod? – szólalt meg Draco nem is olyan messziről.

– Egyszer megkóstoltam egy rokonodat – vonta meg a vámpír a vállát. – Nem szeretem a kékvérű arisztokrata vért.

– Ez igazán megnyugtató – bólintott a férfi enyhe megkönnyebbüléssel. Nem félt a vámpíroktól, de jobb volt megtartani a pár lépés távolságot.

– Mégis mit keresel itt? – szegezte újra neki a kérdést Shannon. – Azt hiszem legutóbb tisztáztuk, hogy mi az álláspontunk egymással.

– Nem miattad jöttem, de édes, hogy ezt gondolod. – Újra elmosolyodott és élvezte, ahogy a félvámpír egyre dühösebb lett. Megbabonázta ez a fajta szépség, sőt vágyott rá, jobban, mint azt valaha is sejtette volna. A nő vére egyszerűen csodálatos volt, de nem akarta megölni, hanem válaszokat néhány kérdésre. Bár egyelőre még nem akarta feltenni ezeket, hanem még játszadozni akart vele. – Azt hiszem elvesztettetek valakit.

– Mi közöd van neked ehhez?

– Én mentem meg, kiscsillag. Itt van nem messze a vízmosás mellett. Megharapta egy farkas, de még idejében mentettem meg. Jobb lenne, ha sietnétek, mert még nem tért magához. – Draco szó nélkül bólintott, majd otthagyta kettőjüket a tisztáson. Shannon még mindig dühösen nézett a vámpírra.

– Remélem, nem ittál a véréből – törte meg a hirtelen beálló csendet. A szél pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy összeborzolta a haját és az illatát Reidar felé vigye. A vámpír felpezsdült az édes, bódító illat hatására. Közelebb ment néhány lépést.

– Én adtam neki a véremből – mondta végül és újra kivillantotta megnyúlt szemfogait.

– Te nem vagy normális! – csattant fel, majd még készült arra, hogy megüsse, de a vámpír megállította. Jóleső melegség áradt a testéből, ami több volt, mint szokatlan egy vérszívó teremtménynél. Shannont ez a tény teljesen hidegen hagyta.

– Csak pár csepp volt – vonta meg a vállát a férfi. – Ettől még senki sem lesz vámpír. Ellenben meggyógyul a sebesülése.

– Akkor is hiba volt. De hát mit is lehetne egy ilyen öntelt vérszívótól várni – horkant fel megvetően. – Nem veszem be, hogy csak úgy véletlenül erre jártál. Rossz helyen vadászol, Reidar, legjobb lenne, ha elmennél. Colin is itt van, szóval ez lenne a legjobb neked.

– Én nem vadászni jöttem ide. Igazából csak válaszokat akarok és hidd el jó néhány kérdésem van – mondta vigyorogva, aztán végigsimította a nő arcát, majd egy gyors mozdulattal megragadta a sérült kezet is. – Tudod mennyire nehéz téged megtalálni?

– El tudom képzelni – forgatta meg a szemét Shannon, de hiába próbálkozott mégsem tudott kiszabadulni a szorításból. Hiába volt négyszer erősebb egy embernél, egy kétszáz éves vámpír nagyobb falat volt. Reidar az ajkához emelete a nő tenyerét, aztán lenyalta róla a vért, amitől mindketten megborzongtak. A seb eddig is rekord sebességgel gyógyult, most pedig teljesen bezárult. – Tűnj el innen!

– Addig nem, míg el nem mondod, hogy miért vonzódom olyan istentelenül fokhagymás báránysülthöz.

– Parancsolsz? – Noha a vámpírokat nem lehetett elijeszteni a fokhagymával, mivel irritálta a szaglásukat, de hogy vonzódást érzett volna a fokhagymás báránysülthöz? Enyhén furcsa volt.

– Jól hallottad, édes. Ráadásul rájöttem, hogy imádom a napsütést. Kétszázhuszonhét éve nem érte nap az arcomat, kicsit talán le is pirultam – búgta még egyszer. – És már nem vágyom az emberek vérére. De, ami a legjobban meglepett az ez. Lumos.

Azzal a keze fehéren felizzott, mintha pálca lenne. Shannont elképedve figyelte, ahogy a vámpír ökle felragyogott és finoman melegítette a karját.

– Azonnal mondd meg nekem te némber, hogy mit tettél velem? – csattant fel a férfi és zöld szeme fenyegetően felvillant. – Cseppet kellemetlen, hogy kezdem visszaszerezni a varázserőmet. Pár napja majdnem magamra gyújtottam a kedvenc hétvégi házamat, ráadásul alvás közben és nappal. Ekkor jöttem rá, hogy a napfény már nem is árt nekem annyira.

– Bár nemcsak majdnem lett volna – morogta a nő. – Mindenkinek szívességet tettél volna vele.

– Mi ketten most elmegyünk és megbeszéljük ezt az egészet.

– Nem megyek veled sehova – kiáltotta mérgesen. – Semmi közöm ahhoz a kórhoz, amiben szenvedsz.

– De még mennyire, hogy van. Te voltál az utolsó, akiből ittam – magyarázta a férfi. – Most pedig jobb, ha valami csendesebb helyre megyünk.

Mielőtt Shannon egyáltalán szólhatott volna, Reidar felnyalábolta, aztán elrepült vele, már ahogy a vámpírok szoktak.

Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális