Silence in the Darkness

15. fejezet
15. fejezet
Roxmorts

Hajnalodott, amikor a két varázsló megjelent Roxmorts kertvárosi részében. A falu csak ébredezett, az utcákon egy lélek sem járt. A két férfi komótos léptekkel haladt a macskaköveken. Sokféle ház volt látható a környéken, mindegyik mellőzte a mugli építészet szabályaik, sőt egyenesen szembe ment vele. Akár egy absztrakt, szürrealista festmény. Lehetett két egyformát találni erre, mindegyik maga volt az egyediség.

Harry érdeklődve figyelte a különös épületeket. Mindegyikre jellemzőek voltak a girbegurba falak, aszimmetrikus tornyok, hullámos szélű ablakok, némelyik építmény ellent mondva a fizika törvényeinek lebegett a föld felett, egy másik fejjel lefelé állt, szomszédja pedig az oldalára döntve pihent. A házak színeiben sem követte az egységet, volt kockás, csíkos, szivárványszínű, egyszerű szürke pöttyös, mintha csak a kísérleteztek volna a színekkel.

A kertekben varázsnövények hajladoztak a reggeli szélben. Aszú füge bokrok, lebegő ringló, csengő barack, harapós hajnalka kúszott az egyik kerítésen, imitt-amott éneklő jázminbokrok várták a nappal, hogy újra megszólalhassanak. Harry kíváncsian nézett közbe. Hozzászokott London és az Abszol út látványához, de ez most teljesen más volt. Roxmorts jócskán kívül esett a hatáskörén, nem is emlékezett mikor járt erre legutoljára, akkor is csak a boltokig jutott a falu elején. Lenyűgözte az, amit látott.

– Még soha nem jártam itt – szólalt meg Harry, miközben szemügyre vett egy buborékokat eregető postaládát. – Melyikben lakik Dumbledore?

– Amelyik a legjobban hasonlít egy mugli házhoz – válaszolt Perselus kissé mogorván. Nem szeretett a környéken járni. Gyakran megrohamozták az utóbbi időben a Roxfortos diákok ügyeivel, így inkább kerülte a falut, ha volt rá lehetősége. – Az ott az a fehérre festett.

– Meglepő – vont fel a szemöldökét a fekete hajú varázsló. – Azt hittem, hogy valami különlegeset találunk.

– Nem igazán – rázta meg a fejét Piton. – Kívül legalábbis nem.

– De, talán mégis furcsa – mondta Harry. – Dumbledoretól az ember mást vár. Sok furcsaságot leginkább.

– Pálcát elő! – szólalt meg az igazgató durván félbeszakítva a varázsló elmélkedését. – Valami nincs itt rendben.

– Mire gondol? Hiszen nem látok semmit – nézett körbe Harry, de elővette a pálcáját.

– Hol vannak a kifinomult érzékeid? – csóválta meg a fejét az igazgató. Potter csak megforgatta a szemét.

– Most nem tudom pontosan mire gondol – intett nemet a férfi. – Minden csendes és nyugodt, mintha… Oh, a francba!

– Pontosan.

– Ez…

– Tudom – mondta Piton és penge vékonyra húzódott az ajka. – Egymás után menjünk be.

Mindketten elnyomtak egy szitkot, majd közelebb mentek a házhoz. Valóban semmi mozgás, semmi feltűnő dolog, mégis volt valami ott, ami mindkettejüket felhúzta. Harry állkapcsa megfeszült. Idegesen csapongtak a gondolatai jobbra-balra. Piton ellenben olyan hideg, megfontolt nézéssel haladt előre, mintha mindig is erre az akcióra készült volna.

– Várjon! – szólalt meg Harry hirtelen. – Mégis csak én vagyok az auror. Nekem kellene először bemennem.

– Ez, hogy jön ide? – kérdezett vissza kissé sértődötten a professzor. – Mintha nem ismerném a járást.

– Úgy, hogy nagy bajba kerül, ha csak úgy bemegy oda, holott tudja, semmi keresnivalója nincs ott hivatalosan – magyarázta a varázsló, majd felsóhajtott. – Nem akarhatjuk, hogy gyanúba keveredjen vagy a Rend munkájára fény derüljön. Maradjon meg a fedhetetlensége, professzor.

– És neked Potter mi keresnivalód lenne Dumbledorenál? – tette fel a jogos kérdést Piton. – Elvégre kettőnk közül nekem több okom lenne, hiszen átvettem tőle az iskola irányítását.

– Jogos kérdés. De aurorként bemehetek bárhova indoklás nélkül.

– Ez annyira nem igaz – mondta Perselus. – De nem bárom, legyen úgy, ahogy akarod. Menj előre!

– Köszönöm, hogy megengedi. – Azzal Harry elindult a kertkapu felé, amikor kinyitotta azt, semmilyen bűbáj nem aktiválódott, így könnyedén haladtak tovább. Mindketten a bejárati ajtó felé haladtak, ami határozottan résnyire nyitva volt. Körbe néztek, de nem láttak senkit sem. Harry egy varázslattal ellenőrizte a környéket. Sehol senki.

– Nem értem – szólalt meg. – A kéményből varázsfüst jön, az emeleten olyan, mintha járkálna valaki. A dolgozószobában is van mozgás. A konyhában készül valami a tűzhelyen, fent mosás bűbájt érzékelek, de egy lélek sincs a házban.

– Minden álca – morogta Piton. – Valaki azt akarja elhitetni, hogy Dumbledore itthon van.

– Házimanók?

– Dobbyt rendeltem ide – mondta az igazgató. – Jelentette volna, ha valami furcsát tapasztal. Idehívom.

– Egyelőre ne rendelje ide – rázta meg a fejét Harry. – Jobb, ha csak ketten tudunk erről. Egyelőre csak nézzünk körül.

– Rendben.

– Menjünk be! – szólalt meg újra az auror, aztán egy varázslattal szélesre tárta az ajtót. Mindketten beléptek az előszobába, majd átfésülték a terepet. Minden rendezett volt és nyugodt, semmi sem utalt arra, hogy jártak volna bent. Harry erősen megmarkolta a pálcáját, majd bűbájokat mormolt.

Piton pedig elindult a dolgozószoba felé. Panaszos ének ütötte meg a fülét, majd megszaporázta a lépteit. Fawkes egy vékony aranylánccal kötözték oda az ülőrúdjához. Perselus kimondott egy varázslatot, aztán a madár dühösen felröppent, majd rátelepedett a professzor vállára.

– Nincs itt senki – rázta meg a fejét Harry. – Az emeleten is csak egy régi padlásszellemmel találkoztam, amire ráadták Dumbledore ruháit.

– Remek.

– Hogy az ördögbe tűnhetett el egy száztíz éves varázsló?

– Honnan tudhatnám? – sziszegte Piton. – Gondolod, hogy csak úgy felügyelet nélkül hagytam?

– Átfutott az agyamon.

– Iderendeltem egy manót – védekezett a férfi.

– Se manó, se Dumbledore. – Perselus egy pillanatig úgy tűnt képes lett volna megfojtani a kis pápaszemes túlélőt, aki megpróbálta megleckéztetni.

– Nem az én hibám – jelentette ki Piton. – Dumbledore nyugdíjba ment. Nem tartozik számadással senkinek.

– Ez igaz – bólintott Harry. – Visszamegyünk Roxfortba és megkeresem Dobbyt.

– Vizsgáljunk meg mindent alaposan a házat előtte – szólalt meg a professzor. – De ne szüntessünk meg egyetlen egy varázslatot sem.

– Rendben – egyezett bele Harry. – Mit gondol, ismerhette azt, aki bejött ide?

– Lehet – válaszolt Piton mogorván. – Nem hiszem, hogy erőszakos behatolás lett volna, nincsenek ilyen bűbájnyomok sehol. De az is előfordulhat, hogy önként távozott.

– Mit tegyünk?

– Ezt nem hozhatjuk nyilvánosságra.

– Ja, hát kissé rosszul venné ki magát, hogy elvesztette minden idők legnagyobb varázslóját – szurkálódott Harry.

– Nem vesztettem el – jegyezte meg Piton mérgesen. – Hozzátenném, hogy Dumbledore nem az én felelősségem és egy felnőtt emberről beszélünk.

– Meg kell találnunk.

– Igen, haladéktalanul.

Fawkes dühösen hallatta a hangját. Perselus gépiesen megsimogatta a karmazsin tollakat. A madár még mindig nem volt nyugodt, kissé fészkelődött a professzor vállán.

– Tényleg, Fawkes képes lenne megtalálni, Dumbledoret? – kérdezte Harry.

– Nem tudom – rázta meg a fejét professzor. – A főnixekről keveset lehet tudni. Meglehet, hogy képes rá. De igazság szerint magunkra számíthatunk.

– Megszervezem a csapatot.

– De csak nagyon körültekintően – figyelmeztette a professzor. – Minél kevesebben tudnak róla annál jobb. Fawkesot pedig elengedem, hogy kutasson Dumbledore után.

A főnix beleegyezően felvijjogott, aztán felröppent újra, a nappali ablaka pedig egyből kinyílt előtte, hogy könnyedén kijutott rajta.


***

Darknass Fallban Draco hosszú léptekkel haladt a folyosón a Hermionéval szobájuk felé. Már egy tucatszor végigvette magában, hogy mit fog mondani a feleségének, de a tapasztalatok szerint soha nem alakultak úgy a dolgot, ahogy eltervezte. Kissé még mindig ideges volt a történtek miatt, de már nem halogathatta tovább a beszélgetést. Draco ugyan nem szívesen hagyta el az otthonát, ami annyi éven át a menedéket jelentette a családja és az ő számára, viszont nem maradt más választása.

Mielőtt bement volna a hálószobájukba ránézett az ikrekre. A kisfiúk édesdeden alutak az ágyukban. Draco elmosolyodott, majd megcsukta az ajtót. Mielőtt tovább ment volna szembe találta magát Hermionéval.

– Történt valami? – kérdezett rá rögtön a boszorkány.

– Honnan veszed, hogy történt valami? – szabadkozott a varázsló, bár láthatóan kissé meglepődött, hogy ilyen hamar rátalált a feleségére.

– Ezer éve ismerlek, és tudom, hogy milyen képet vágsz, amikor valami történik, és azon rágod magad hogyan fogod velem közölni. – A boszorkány megsimogatta a férje arcát. – Gyere be a szobába, ott nyugodtan tudunk beszélni.

– Rendben van – egyezett bele a férfi. – Úgyis a falnak is füle van errefelé.

– Melyik gyerek? – kérdezte Hermione.

– Annyi van errefelé – mosolyodott el a varázsló, majd megvárta, amíg Sophie visszamegy a szobájába, aztán követte a feleségét. A boszorkány időközben a mosott ruhák hajtogatásához fogott, amit néhány bűbáj segítségével végzett.

– Szóval miről is kell beszélnünk?

– Már beszéltünk a költözésről – sóhajtott fel Draco. – És úgy tűnik, hogy…

– Itt az idő? – kérdezte Hermione. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. Hirtelen egyikük tekintetéből sem lehetett volna kiolvasni, hogy mire gondol.

– Igen, eljött az idő – bólogatott a varázsló. – Sajnos nem maradhatunk itt tovább. Ez a hely nekünk már nem biztonságos. Gyengítjük az varázslat erejét, és ez már nem lesz menedék azoknak, akiknek szükségük van rá.

– Értem – nyugtázta Hermione, majd megkerülte az ágyat, és közelebb ment a férjéhez. Megérintette az arcát. – Rettenetesen fáradt vagy. Mi lenne, ha pihennél egy kicsit, és utána folytatnánk a beszélgetést?

– Egy beszélgetéssel több vagy kedvesebb… Az erdőben jártam egész éjjel, és a ma reggeli beszélgetés a többiekkel sem volt egyszerű – sóhajtott fel Draco elcsigázottan, aztán megfogta Hermione kezét és belecsókolt a tenyerébe. – Kezd nagy lenni a teher, a szokásosnál is nagyobb.

– Tudom – simogatta meg a férfi arcát, majd lágy csókot nyomott Draco ajkára. Bár át tudott volna venni pár terhet tőle. De talán most végre egyet dolgot képes volt megtenni. Elmosolyodott, aztán újra megszólalt: – Engedd, hogy megkönnyítsem a helyzetedet.

– Ezt, hogy érted? Elintézed az összes druidát helyettem?

– A szakmunkát meghagyom neked – nevetett fel a boszorkány. – Én másra gondoltam.

– Mire?

– Már az ikrek születése óta tudom, hogy el kell mennünk, csak az időpontot nem tudtam mikor lesz – válaszolt komor hangon a nő, majd az íróasztalhoz lépett és néhány pergamen lapot vett elő belőle, egy kis fekete notesszel együtt. Majd visszafordult Dracóhoz, aki közben leült az ágyra. – Kerestem a legideálisabb helyet, ahol új otthonunk lehet.

– Mikor volt erre időd? – kérdezte Draco fáradtan. Mindig is tudta, hogy okos nőt vett feleségül, de Hermione ennyi év után is meglepte. – A gyerek mellett mindent megszervezni.

– Nem tudom, de amikor volt, akkor igyekeztem kihasználni – mondta Hermione elégedetten, aztán letette a pergameneket az ágyra. – Tudod, hogy milyen vagyok, ha nagyon akarok valamit. Könnyen átesem a ló túloldalára, és kicsit megszállott lettem.

– És ez nagyobb szerencse most, mint gondolnád – mosolygott rá elnézően Draco. – Időnk az már nem sok van.

– Meglehet – vonta meg a vállát a boszorkány. – Szóval Roxmortsban lenne a legjobb hely, ahova költözhetnénk. London sem lenne éppenséggel rossz, de túl szűkösen lennénk.

– Ez logikusnak tűnik. Különben is Roxfort mellett laknák sok előnyt jelent. Dylan is gyakrabban haza tudna jönni.

– Igen, ez így van – mosolyodott el Hermione. – Ezért is tűnik a leglogikusabb választásnak.

– Igaz.

– Sok a varázsló és a boszorkány ott, biztonságos és könnyebben védhető a helyszín, mint itt. Kicsit a környezet is hasonló – folytatta a boszorkány az előnyök ecsetelését. – Anyukád segített kiválasztani egy egészen tűrhető villát.

– Villát?

– Nézd, Draco… te tudod a legjobban, hogy rengeteg gyerekünk van – ecsetelte a felesége. Draco csak egy apró mosollyal figyelte, ahogy az asszony fel-alá járkálva beszélt. – Ráadásul most még Zane is itt van. Szükségünk van a helyre. Ha maradtunk volna, akkor is bővítenünk kellett volna a házat.

– Tudom – bólogatott a varázsló fáradtan. – Csak attól félek, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy ilyen helyen éljünk. Ez a druidákkal harcoló meló nem fizet túlságosan jól.

– Nos, akkor nem fogsz örülni annak, amit mondok – mosolyodott el kissé kényszeredetten a boszorkány.

– Elképzelhető.

– Tudom, hogy lemondtál a Malfoy örökségről.

– Hülyeség volt – sóhajtott Draco. – Eszembe sem jutott tizenhét évesen, hogy esetleg négy gyerekem is lehet. De nézd a jó oldalát, legalább nincs annyi agyonkényeztetett gyerekünk, akik állandóan seprűért, tündérszárnyért, repülő motorért, meg ki tudja miért nyafognak.

– Helyette inkább druidákra vadásznak, veszélyben vannak, mert kiválasztottak – húzta el a száját Hermione, miközben Draco szemébe nézett. – Nos, valóban megnyugtató. Szóval nem is tűnik olyan rossznak négy elkényeztetett gyerek. De most nem erről van szó.

– Mondjam, hogy sajnálom? – próbálkozott a férfi.

– Nem ezért mondtam, amit mondtam – rázta meg a fejét Hermione. – Ráadásul egy percig sem gondolom azt, hogy másképpen kellett volna döntened, amikor mindent magad mögött hagytál. Büszke vagyok arra, amit elértél.

– Köszönöm.

– Viszont vannak dolgok, amiket most átgondolhatnál – jegyezte meg a felesége komoran.

– Mire gondolsz?

– Ez lesz az, amiért biztosan haragudni fogsz rám – sóhajtott fel a boszorkány, aztán kisimított egy hajtincset az arcából.

– Remélem, hogy ez nem az, amire gondolok.

– Nem tudhatod, amíg el nem mondom – hangzott a válasz egy újabb sóhajtás kíséretében.

– Ne kímélj!

– Szóval Lucius mindig is szeretett volna nekünk segíteni anyagilag is – közölte a felesége, amitől Dracónak önkéntelenül is rángatózni kezdett a homlokán egy ér. – Ezért…

– Hermione…

– Tudom, hogy nem helyesled…

– Persze, hogy nem helyeslem – csattant fel a varázsló mérgesen. – Mindig is önerőből boldogultunk. Ez most sem lesz másképpen.

– Ez mind szép és jó, de…

– Majd találunk egy másik házat.

– Nem akarok másikat. Lucius és Narcissa megvette nekünk azt, amit kiválasztottam Roxmortsban – közölte Hermione ellentmondást nem tűrően. – És ezt nem miattad tette, hanem az unokáik miatt.

– Francba.

– Nem lehet visszacsinálni – tárta szét a karját a boszorkány. – Hidd el, hogy ez lesz a legjobb megoldás a családunknak. És most tedd félre az önérzetedet, kérlek! Legalább most az egyszer.

– Most ez komoly? Nem tudod, hogy mit kérsz tőlem – állt fel az ágyról. – Megesküdtem, hogy semmit sem fogadok el, amit a Malfoy vagyonból akarnak adni nekem.

– De most igen – közölte a felesége ellentmondást nem tűrően. – Ez inkább ajándék a gyerekeknek. Igazából mindegy hogyan hívom.

– Remek – túrt bele a hajába Draco. – Hihetetlen, hogy képes voltál a szüleimmel szövetkezni. Mi volt a feltétel?

– Milyen feltétel? – kérdezte Hermione. – Semmilyen feltételben nem egyeztünk meg.

– Ezt ne próbáld nekem beadni, hogy az apám és az anyám önzetlenül felajánlották nekünk a villát. Ők semmit nem tesznek viszonzás nélkül. Jól tudom.

– Gyakrabban akarják látni az unokáikat – mondta egyszerűen, majd felsóhajtott. – Ez pedig teljesen természetes. Soha nem tiltottunk el egyik gyerekünket sem tőlük. Ebbe te is beleegyeztél. Magunk mögött hagytuk a múltat Voldemort halála után.

– Akkor nincs is beleszólásom ebbe?

– Őszintén?

– Igen.

– Nincs – vágta rá Hermione. – Meg akarom védeni a családomat. Össze akarom tartani őket. Éppen elégé fáj, hogy az én szüleimet nem tudom annyira belevonni az életünkben, mint szeretném, de legalább te szüleidet ne lökjük el magunktól.

– Akkor már mindent elrendeztél? – kérdezte elcsigázottan a varázsló, aztán visszaült az ágyra.

Hermione kinyitotta a noteszt, aztán kivett belőle egy kulcsot. Egy apró, míves ezüstből készült koboldok munkáját dicsérő zárnyitó eszköz volt. Nem is lehetett volna szebb, és előkelőbb. Dracónak nem kellett látnia a helyet, hogy tudja nem egy egyszerű villáról van szó, és valószínűleg Hermione helyett inkább Narcissa választotta az új otthonukat. Szegény anyja annyit éven át akart valamit tenni értük, és most megtehette.

– Szóval mindent elrendeztél – válaszolta meg a saját kérdését. Úgy érezte, hogy az egykori makacssága darabjaira hullik szét, aztán hamuvá lesz a padlón. Hosszú pillanatig figyelte az állhatatos boszorkány csillogó barna szemeit.

– Igen.

– Hol van a fejfájás elleni bájital? – nyögte Draco és végül engedett a szelíd erőszaknak. – Ezt már nem tudom másképp elviselni.

– Ennyire azért nem drámai a helyzet.

– Nekem kicsit az – jegyezte meg a varázsló. – Nem is tudod mennyi év munkája van abban, amit most egy pillanat alatt lezúztál.

– Draco, kérlek, ne legyél ennyire patetikus! Az én dolgom is az, hogy megvédjem a családunkat. Még egyszer nem akarom átélni azt, amit az ikrek születésénél vagy akár említhetném Dylan kilógását a druidákhoz. Amennyire lehet szeretném nyugodt környezetben felnevelni a gyerekeinket. Sophienak, Zanenek és az ikreknek is jót fog tenni, ha lát egy normális varázsközösséget. Én is vágyom erre.

– Soha nem mondtad.

– Mert szeretek itt élni – válaszolt Hermione. – De annyi minden mást is szeretnék. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak a gyerekeimre, mert valahol az isten háta mögött menekültek között éltek. Tudod mennyire korlátozottak itt a lehetőségeink.

– Igen – bólintott Draco. – Ebben teljesen igazad van. Mennyire van megfelelő állapotban a villa?

– Bármikor mehetünk – válaszolta a boszorkány.

– Rendben.

– Mikor indulunk?

– Ma – mondta a férfi. – Muszáj elmennem Roxfortba is, és Potterrel is beszélnem kell, de nagyon gyorsan.

– Rendben – bólintott Hermione. – Zanet, Sophiet és az ikreket előkészítem az utazásra. Te pedig szólj a szüleidnek, hogy a Foltozott Üstben találkozunk.

– Moirával beszéltem. Vigyáz Zanere és Sophiera, és holnap elindítják a többieket Roxfortba. Előbb érkeznek, de legalább biztonságban lesznek. A szüleimnek pedig csak a két kicsire kell vigyázni. Nem hinném, hogy egyszerre néggyel elbírnának. Zanere amúgy sincsenek felkészülve.

– Ebben van némi igazság – helyeselt a boszorkány.

Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális