Silence in the Darkness

2. fejezet
2. fejezet
Baljós előjelek


Az ébredő nap első sugarai finoman cirógatták meg a harmatcseppekben fürdő fűszálakat. A leheletnyi köd, mely a rét felett ráérősen kavargott, lassan elpárolgott a tűző napsugarakban. Varjak károgása, baglyok huhogása ébresztette a falut. Nyár vége felé járt az idő, de az ősz még váratott magára, csak lapult, csendesen, türelmesen számolta a perceket, amikor minden erejével birtokba veheti a tájat. A nap még nem adta fel, még utoljára tűztáncot lejt, aztán majd, ha kifulladt csendesen megpihen. A mosolygós kék égen lusta bárányfelhők úsztak komótosan, hogy aztán áldozattá váljanak az égi forróságnak, enyhülést azonban nem hoztak ők sem.

Enyhe szellő lengedezett a fák között, ezernyi virág balzsamos illatát hordozva magával, melyek vidám táncot lejtettek a réten és a kertekben. A bódító, friss élettel teli levegő kúszott be a nyitott ablakokon, meglebegtetve a függönyöket. Reggeli madárdal ébresztette Darkness Falls lakóit. A középkori kőből készült épületek egy régi, ódon falucskára emlékeztettek, ahol mintha megállt volna az idő. Különösen a Repülő Sárkány fogadó rozsdás címere árulkodott az idő vasfogáról, de most csendesen lógott a helyén, meg sem rezzentette a légmozgás sem.

A nagy tölgyfaajtó azonban némi nyikorgással engedte ki vendégét. Harry Potter ráérősen lépett ki a szabadba és mélyen magába szívta a friss, virágillattal teli, reggeli levegőt.
Mosolyogva hallgatta a vidám gyerekzsivajt, ami mindig eszébe juttatta csemetéit. Milyen hamar elröppent az idő, mintha csak most lett volna, hogy egy megszeppent kislányt vitt ki a Roxfort Expresszhez. Emlékezett, ahogy Mary görcsösen kapaszkodott belé és olajzöld tekintetével szívszaggatóan nézett rá és könyörgött, hogy ne kelljen iskolába mennie. Mennyire más volt James, őt szinte alig lehetett visszatartani, még nem is akart elbúcsúzni a szüleitől. Révedezve igazgatta meg ébenfekete haját, amibe már jócskán vegyültek ősz hajszálak is.

De nem bánta az idő múlását, szeretettel töltötte el a tudat, hogy az élet nemcsak a rosszat képes számára adni. Ugyan nem szűnt meg szüleinek fájó hiánya a szívében, mégis a család vigaszt nyújtott számára. Megigazította szemüvegét, majd hatalmasat ásított és úgy folytatta az útját.

Álmos volt még és hiába ivott egy forró kávét, a koffein ezúttal cserben hagyta. Egész éjjel alig sikerült aludnia, ettől némiképp zsémbesen kelt, de ezt a közelgő ősz hűvös szelének tudta be. Különös módon néha az utóbbi időben enyhén fájt a sebhelye, ami már hosszú évek óta csupán egy heg volt. Szórakozottan végigsimította a heget; sok emléket idézett fel benne, amiből egyetlen sem volt jó vagy örömteli. Ez a gondolat sem segített a hangulatán, sőt most még inkább mogorva lett.

Voldemort halott – emlékeztette magát határozottan. Meg volt győződve arról, hogy az öregedéssel és a megpróbáltatásokkal együtt lassan kezd paranoiás is lenni. Szinte hallotta Malfoy nevetését, amint előadja neki a sebhelyével kapcsolatos aggodalmait. Micsoda égbekiáltó képtelenség?! Egyébként is miért neki mondaná el? Dumbledore lett volna erre az alkalmas személy, de ő kitudja, hogy merre jár. Tehát a legjobbnak látta inkább nem foglalkozni ezzel továbbiakban.


Magabiztosan nyitott be a Malfoy rezidencia ajtaján. Ruganyos léptekkel haladt felfelé a lépcsőn, ami a lánya ideiglenes szobájába vitt. Mióta hazajött a nyári száműzetésből alig váltottak pár szót. Sőt mintha talán kerülte is volna az apját, Harry azonban nem kívánta tovább folytatni ezt a képtelen szituációt. Ki igazodik ki egy kamaszlányon? Nos, Harry egyáltalán nem volt ebben a kiváltságos helyzetben.

Gyanútlanul fordult be a folyosóra, majd megállt az ajtóban, ahonnan elég fura hangok szűrődtek ki.

– Jaj, Dylan, hagyd már abba! – Fojtott nevetés hallatszott, ez cseppet sem nyugtatta meg Harryt, érezte, ahogy agyát ellepi a vörös köd, amiben egyetlen egy dolog szerepelt: Mary bármit is csinál, azonnal ki fogja menteni ebből a szituációból.

– Nem fogom, ezt felejts is el! – nevetett a fiú, majd tompa zajok hangoztak fel ismételten.
Harryt a kirobbanó dühe arra sarkallta, hogy azonnal feltépje az ajtót, és mint egy megvadult bika rontott rá a két ölelkező és vad csókcsatát vívó két fiatalra.

Mary és Dylan azonnal ijedten szétrebbentek, s úgy néztek egymásra, mintha semmit sem csináltak volna. Harry azonban egyáltalán nem kapott felejtés átkot, így örökre az emlékezetébe égett lányának vágytól izzó tekintete, ahogy Dylanre nézett. Megadott volna mindent, hogy ezt örökre elfelejtse, az ifjú Malfoy megátkozását éppen elég elégtételnek tekintette.

– Mit csinálsz a lányommal? – mennydörögte a dühös apa. Dylan nem válaszolta meg az ennyire nyilvánvaló kérdést. Egy rakás galleonért sem mondhatta meg mire készült az imént. Mary félig lehúzott pántja beszédesebb volt mindkettőjüknél.

– Én igazán semmit, keresztapa – próbált nyugodtan válaszolni Dylan. De az a közhely nem hűtötte le Harryt. – Ez nem igazán az volt, minek látszott.

– Apa, ez tényleg nem az, aminek látszik – védekezett Mary is, de már akkor biztos volt sikertelenségében, amikor kimondta ezt a mondatot.

– Igen? Magyarázatot várok most azonnal vagy mindkettőtöket a lábatoknál fogva lógatom fel! Mit képzeltek magatokról? Hiszen még gyerekek vagytok.

– Mi csak csókolóztunk – válaszolta Dylan. – Nem akarunk semmi rosszat. Soha nem tennék olyat, amit Mary nem akar.

– Nekem nem úgy hangzott – fújtatott tovább Harry mérgesen. – Most azonnal hord el magad a lányom közeléből! Meg ne lássalak mellette, mert megátkozlak.

– De én nem csináltam semmi rosszat. Itt többről van szó, mint amit gondolsz. Én szerete…
– Na persze, szereted. Tűnés, de azonnal!

– Apa, nem küldheted el! – fakadt ki Mary mérgesen és Dylan elé állt.
Olajzöld tekintetét dacosan Harryébe fúrta, megpróbálta magára vonni a figyelmét, de azonnal megbánta, amikor csalódottságot vélt felfedezni bennük. Harryt egészen addig nem érdekelte Dylan csapodár természete, amíg meg nem látta őt Maryvel; nem akarta, hogy lányának fájjon a csalódás.

– Mi ez az üvöltés korán reggel? – jött ki Draco a hálószobából, pálcát szorongatva a kezében, harca készen kihúzta magát. Kimerült volt és kócos, mióta fiai megszülettek alig volt ideje aludni, nem beszélve a folyamatos járőrözésről. Mégis elszántan állt Harry mellé, aki még mindig dühös bikaként fújtatott

– A fiad meg akarta rontani a lányomat – hadarta el Harry dühösen, nyála fröcsögése meggyőzte Dracót arról, hogy baj van. – Amikor rájuk nyitottam éppen…

– Dylan! – kiáltotta Draco feldühödött sárkányra emlékeztetve. – Azonnal gyere ide!

– Ne üvölts, apa, itt állok melletted! – szólalt meg Dylan, aki már egyre kínosabban érezte magát ma reggel.

– Én nem üvöltök. De te meg vigyázz a szádra, mert visszaküldelek MacCaulum professzor védőszárnyai alá. Igaz az, amit Potter vartyog? Mit műveltél már megint?

– Malfoy, ne feszítsd tovább a húrt! – sziszegte Harry, ha lehet, akkor még több dühvel. Draco egyszerűen még nem volt felkészülve erre a beszélgetésre, pláne nem korán reggel. Ismerte fia természetét, de egyszerűen nem fért a fejébe, hogy miért pont Maryt választotta.

– Jól van, jól van. Válaszolj, Dylan! – pirított rá Draco erélyesen. – Ajánlom, hogy az igazat mondd!

– Csak csókolóztunk, apa. Nem akartam semmi rosszat. Tényleg semmi hátsószándékom nem volt. – Valóban igazat mondott, de ez egyik férfit sem győzte meg. Segélykérően nézett Maryre.

– Apa, kérlek…

– Hallgass! – rivallt rá Harry. – Később ezt veled is megbeszélem!

– Harry, ne fújd fel ennyire! – próbálkozott a békítéssel Draco.

– Nem a te lányodról van szó. Egyébként meg pont ezért vagyok mérges, ismerem a fiatalságot és meggondolatlanságot. A fiadnál mindkettő megfigyelhető – közölte Harry kimérten.

– Dylan, nem csinált volna semmi olyat, amivel bánthatja a lányodat. Nézz csak rá, hiszen semmi baja sincs. A fiam soha nem bántana egyetlen nőt sem, főleg nem Maryt.

– Kérdezzük meg erről a többi roxfortos lányt. Mégis hány fordult meg a fiad ágyában? – Dylan az ég felé emelte a tekintetét és már átkozta magát a múltbéli bűneiért, amit most mind a fejére olvastak. Bár azt nem tudta, hogy bármilyen makulátlan lehetne a múltja, akkor sem lenne elég jó Harry Potter lányának.

– Ugye nem akarod komolyan, hogy erre válaszoljon a kölyök? – kérdezte Draco fáradtan. – Nevetségessé teszed magad, Harry, nem vetted még észre?

– Draco! Harry! – viharzott ki a folyosóra Hermione karjában a kis Darrennel, aki úgy bömbölt, mint egy fúria. – Hagyjátok már abba vagy menjetek ki a ház elé! Felébresztettétek az ikreket.

– Ne haragudj, Hermione, de most komoly dolgokról van szó! – Harry vérben forgó tekintete azonnal maradásra bírta Hermionét, aki eközben igyekezett lecsitítani a bömbölő apróságot.

A nő összeráncolta a homlokát, aztán próbálta helyre tenni a történet hiányzó darabkáit, azért a kivont pálcák komoly dologra engedtek következtetni.

– Nem érdekelnek a kviddiccsel kapcsolatos vitáitok! – mondta végül dühösen. – Sőt elegem van belőle, hogy állandóan ezzel vagytok elfoglalva.

– A fiad megrontotta a lányomat! – közölte Harry tömény méreggel. – Ezt azért nem nevezheted semmiségnek. Vagy talán tévedek? A te fiadnak megbocsátjuk?

– Hogy mit csinált? – emelte fel a hangját Hermione és próbálta ringatni a sivalkodó kisfiát, aki egy pillanatra abbahagyta a bömbölést, mintha maga is megbotránkozott volna, aztán újra kezdte elölről az egészet, pedig nem is őt vádolták meg. – Magyarázzátok meg ezt, de most azonnal!

– Az előbb még csak arról volt szó, hogy meg akarta, de most már meg is rontotta. Kezdesz teljesen összezavarni, Harry – szólalt meg Draco. – Mondd meg pontosan mit is tett a fiam, aztán majd megkapja érte a büntetést.

– Kasztrálni kellene, de még az is enyhe büntetés lenne neki – sziszegte Harry még mindig fortyogva.

– Harry, kérlek, nem hiszem, hogy Dylan ilyesmit tett volna – csóválta meg a fejét Hermione, majd végigmérte a két megszeppent fiatalon. Mary dühösen meredt az apjára, Dylan pedig tanácstalanul állt mellette.

– Vigyázz a szádra, Potter! – vette védelembe családtagjait Draco. – Fáradt vagyok ugyan, de nem bírom, ha a családomat sértegetik.

– Dylan! – ripakodott rá az anyja, félbeszakítva a hirtelen véresre fordult vitát. – Magyarázatot várok!

– Csak csókolóztunk. Esküszöm, anya, semmi más nem történt. Szeretem Maryt. – Dylan őszinte tekintete egyből meglágyította boszorkány édesanyja szívét. Még magát is meglepte ez a fokú őszintesége.

– Oh – enyhült meg egy kicsit az asszony és szélesen elmosolyodott. Végre a két szerelmes pártfogóra talált Hermione személyében.

– Szóval ez csak így ennyivel elintézed? – üvöltötte Harry. Természetesen ő nem volt ilyen megbocsátó, sőt egyáltalán nem hitt Dylan tiszta érzéseiben. Persze ő nem tudta azt, amit Hermione már évek óta tudott, anyai szívét örömmel töltötte el a két fiatal egymásra találása.

– Mégis mit tehetnék? – kérdezte Hermione. – Tiltsam el őket egymástól?

– Ezt nem vártam tőled, Hermione.

– Mégis miről beszélsz, Harry?

– Arról, hogy idő előtt nagyszülőket csinálnak belőlünk? Komolyan mondom, Hermione, olykor téged sem értelek. Nem mindenkinél szokás a házasság előtti gyermekvállalás.

– Harry, ezt te sem gondolod komolyan. Ez egy nyilvánvaló sértés nekem is! – csattant fel a boszorkány is. – Hogy merészelsz ilyet mondani?

– Fegyelmezd meg a fiadat, Hermione! Én nem hiszek ebben a nagy egymásra találásban. Az én lányomat nem fogják lábtörlőnek használni. Előbb akadályozom meg, hogy…

– Harry, szerintem már túlzásokba esel és még egyszer egy rossz szót szólsz a feleségemre és a fiamra komolyan beverem a képedet! Emlékezz, te is voltál fiatal! – hangoztatta korábbi érveit Draco. – Cho Chang…

– Oh, igen, de én nem szedtem fel az összes lányt, aki az utamba került!

– Ezzel most a fiamra célzol vagy rám? – fortyant fel a Malfoy család feje hirtelen. Nem akart nagy jelentet, de a Potter család feje nem hagyott neki más választást.

– Rád is. Az évfolyam háromnegyed részét legalább te szedted fel. Ráadásul a feleségemet sem ejtettem teherbe a házasságunk előtt.

– Olyan jó, hogy ezt a gyerekek előtt beszéljük meg – csóválta meg a fejét Draco. – Nagyon gyorsan vond vissza azt, amit mondtál, és akkor csak az irigységednek tekintem a hozzászólásodat.

– A tényeken nem változtat. Dylan pedig képes számolni, és tudja mikor házasodtatok össze.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy a fiam nem elég jó a te lányodnak? – üvöltötte mérgesen és ujjai kifehéredtek, miközben a varázspálcát markolta. – Ezt igazán nem vártam tőled, Potter. Állítólag barátok vagyunk.

– És, hogy ha ez így van?

– Ezt megkeserülöd! – sziszegte Draco, úgy ahogy volt, zöld pizsamában, megragadta Harry ingét és kivonszolta a ház elé. – Ezt egyszer és mindenkorra el kell rendeznünk.

– Vedd le rólam a kezed, Malfoy!

– Nem tudom milyen agybaj ütötte fel a fejét nálad, de uralkodj magadon – szűrte a fogai között Draco. – Csak nevetségessé tesszük magunkat.

– Agyonverlek!

– Bár hallgatnál rám.

– Anya, nem nekem kellene Harryvel párbajoznom? – Vetette fel az ötletet Dylan, mire Hermione megforgatta a szemét. Momentán ő is eléggé dühös volt Harryre, de az ikrek pillanatnyilag eléggé lefoglalták.

– Hallgass, Dylan! Azonnal indíts kifelé és… Ahh mindegy, ne hagyd, hogy megöljék egymást!

– Azonnal megyek– bólintott beleegyezően.

– Ez a reggel sem indulhatott simán – zsörtölődött magában. – Gyere, Mary, segíts nekem is kicsit!

Közben Hermione Mary kezébe nyomta Darrent, és a szintén bömbölő Duncant hozta ki a szobából, no meg a pálcáját, hogy beleavatkozhasson a kakasviadalba, ha úgy adódik. Eközben a ház többi lakója is ébredezni kezdett a nagy ricsajra.

– Mama, mit csinál apu? – kérdezte álmosan Sophie egy pufók sárkány plüssállatot ölelgetve, aki megpróbált kiszabadulni a szoros ölelésből.

– Megvédi a családunk becsületét és nevetségessé teszi magát – sóhajtott Hermione és elindult lefelé a lépcsőn.

– Nem is tudtam, hogy van olyan nekünk – válaszolta a kislány álmosan. – Mi is az pontosan? Miért kell megvédeni?

– Ez egy nagyon hosszú mese, csillagom. – A kis csapat együtt folytatta az útját a ház elé, ahol már javában készülődött a két ellenfél. Valahogy mindketten várták azt a pillanatot, hogy megküzdhessenek egymással, de soha nem találtak megfelelő indokot erre. Most pedig volt egy nagyon vaskos indok.


Mary és Dylan megkövülten álltak a tornácon, de csak tisztes távolságban egymástól. Néha egy-egy röpke sokatmondó pillantást váltottak. Mary gyűlölte bevallani, azonban Dylannek megint igaza lett. Kajában az ifjú Darren érdeklődve nézegetett, majd megpróbált játszani a lány hosszú fürjeivel. Mikor Mary és a kis Malfoy tekintete találkozott, a kicsi elmosolyodva tekintett az olajzöld szempárba.


Más esetben ez a kis apró mosoly megnevetette volna, ellenben most leginkább sírni tudott volna. Apja és Draco úgy nézett ki, mint két gyerek, noha a párbajok látványos és veszélyes volt. Mary arcát a szégyen égette. Miért tilos neki az, ami másoknak szabad? Egyszerűen boldog akart lenni.

– Készülj, Potter! – sziszegte Draco és felkészült a párbajra. – Végre elválasztom a fejedet a nyakadtól.

– Nem látod, hogy készen vagyok? Komolyan a gringottsi vak sárkányok is többet látnak, mint te.

– Az én látásom tökéletes, nem úgy, mint a tiéd, te varangyos béka. – Nem volt a legjobb replika, de a mardekáros varázsló zsigereiben érezte, hogy újra feltámad majd híres képessége és megalázza Pottert.

– Durrfarkú szurcsókot csinálok belőled, te görény! – helyezkedett újra alapállásba Harry.
Elszánt volt és némiképp kijött a béketűrésből. Soha nem volt hirtelen haragú, de a kislánya mindennél többet jelentett számára. Közben egyik férfi sem vette észre, hogy mennyire nevetségesen néznek ki, nem beszélve a tettükről.

– Te futóféreg! – kedveskedett neki Draco.

– Harry, nem lehetne ezt megbeszélni normális keretek között? – szólt rá Ashley a felesége, aki éppen akkor szerzett tudomást férje és Draco párharcáról.

Igazság szerint már a fél falu tudott arról, hogy Potter és Malfoy meg akarja egymást ölni vagy legalábbis párbajoznak valami miatt. Néhány körbejártak a faluban érdeklődőket keresve. Talán még fogadást is kötöttek.

– Nem! Már megpróbáltuk elintézni, de mit látod nem sikerült.

– Apa, kérlek! – fogta könyörgőre Mary. Nem akart egy ilyen képtelenségnek a része lenni és kínosan érezte magát. – Muszáj nevetségessé tenned magad?

– Te csak hallgass! – sziszegte Harry mérgesen. – Kész vagy, Malfoy?

– Igen.

– Teljesen megzavarodtak – jegyezte meg Hermione fáradtan. – Szinte vártam, hogy mikor fognak végre egymásnak esni. Fogd meg az öcsédet, Dylan!

– Mire készülsz, anya? – Hermione villogó szemekkel nézett Dylan szemébe.

– Helyre teszem őket! Capitulatus! – kiáltotta mérgesen és mind a két férfi pálcája a kezében landolt. – Most pedig megbeszélitek a dolgot egymás között.

– Hermione, kérem vissza a pálcámat! – morogta Draco mérgesen. – Még egy átkot sem tudtam szórni vele.

– Nem, édesem, nem kapod vissza. Vagy megbeszélitek a dolgokat vagy ma este mind a ketten a szabad ég alatt töltitek az éjszakát.

– Nem vagyunk gyerekek! – ellenkezett Harry. – Nem tudod, hogy mit láttam ma reggel a lányom szobájában.

– Nem hiszem el, hogy nem tudjuk megbeszélni a gyerekink dolgait civilizáltan – emelte fel a hangját Hermione. – Inkább hülyét csinálunk magunkból az egész falu előtt. Gratulálok, mindketten felnőttként kezelitek ezt a helyzetet.

– Egyetértek – szólalt meg Ashley. – Bármi is történt, mindenképpen meg kell oldanunk egymás között a problémát. Igaza van, Hermionénak.

– Nem engedem, hogy a lányom egy Malfoy játékszere legyen! – üvöltötte Harry. – Hermionéval is mit tett egy Malfoy.

– Elvett és van tőle négy gyerekem – mondta Hermione higgadtan. – Mégis mit csinált velem egy Malfoy, Harry?

– Keresztapa, hallgass meg…

– Hallgass, Dylan! – utasította rendre Draco a fiát. – Biztosíthatlak, Harry, Dylan nem követett el Mary ellen semmit sem. Sem most, sem később. Tudom, hogy dühös vagy, de ismered a fiamat, nem olyan megátalkodott, mint amilyennek látszik.

– Tartsa magát távolt Marytől és akkor minden rendben lesz.

– Elég volt, apa! Azt persze nem kérdezed meg, hogy én mit akarok Dylantől? – kérdezte Mary dühösen, majd visszaadta a legkisebb Malfoyt Hermionénak. – Az eszedbe sem jutott igaz?

– Te jobbat érdemelsz, mint egy Malfoyt. Meg fog bántani, mint ahogy a többi lánnyal tette és nem akarom a lányomat összetörve látni.

– Álljon meg a menet, Potter! Az én családom a legősibb aranyvérű család az egész varázsvilágban. A te lányod nem elég jó az én fiamnak.

– Elég legyen ebből! – szólt bele a vitába Hermione. – Nem akarom, hogy egész életetekben egymást marjátok! Törődjetek bele a döntésükbe. Még akkor is így akartok viselkedni, ha majd egy család leszünk?

– Anya! – szólt rá Dylan, akinek egyelőre esze ágában sem volt Maryt feleségül vennie. – Nem szabadna ennyire előre szaladnod.

– Mi van? – kérdezte egyszerre Draco és Harry.

– Nem akartunk még összeházasodni – próbálta Dylan menteni a menthetőt.

– Csak a testemen keresztül – sziszegte Harry.

– Apa, kérlek, hagyjátok már abba ezt az egészet! Szeretjük egymást. Nem tettem semmi rosszat és Dylan sem.

– És ezért a szerelemért képes vagy csak úgy eldobni az ösztöndíjadat? – kérdezte Harry csalódottan. – Emlékszem mennyire örültél neki és mi is, amiért ilyen komoly megtiszteltetés ért.

– A Roxfort is megfelelő iskola, hogy ott elvégezhessem a tanulmányaimat. Sőt az egyik legjobb iskola, Franciaország pedig nem vonzott különösebben.

– Azt hittem többre vágysz, minthogy egy Malfoy mellett legyél. Tanulnod kell és vinni valamire.

– Harry! – szólt rá Hermione. – Jobb lenne, ha itt befejeznétek ezt a vitát. Ma már kétszer végigsértettél. Ez túl megy minden határon.

– Ne vedd magadra, Hermione!

– Ne vegyem magamra? Hát elég jó vicceid vannak. Azért jó tudni, hogy ezt gondolod a hátam mögött – sziszegte a boszorkány. – Fejezzétek be, mielőtt még jobban megbántjuk egymást!

– Ez az én életem! – emelte fel a hangját Mary. – Azt teszek vele, amit akarok és neked ebbe nincs beleszólásod.

– De igen is van. Elmész Franciaországba!

– Nem fogok! Nem kényszeríthetsz.

– De igen.

– Tudd meg, gyűlöllek! – kiáltotta a lány immáron könnyes szemekkel. – Meg akarsz fojtani? Csak rajta, akkor nem látsz többet.

– Mary! – szólt rá anyja. – Miért nem beszéljük ezt meg higgadtan?

– Nem vagyok kislány, ezt jobb, ha végre észreveszed, apa. Mindig is utálni foglak azért, amit most tettél.

Harry megütközve nézett lányára és ez a pillanat elég volt arra, hogy elgondolkozzon a korábban történteken. A méreg kezdett elpárologni, a vörös köd oszlani kezdett. Mary egy végtelennek tűnő percig nézte őt, aztán elrohant az erdőbe.

– Várj! – kiáltott utána Dylan. – Harry, vissza fogom hozni, ígérem!

Harry némán nézett Dylanre. Ennyire őszintének még soha nem látta, bólintott egyet, aztán már csak az út porát nézhette, amit Dylan kavart fel. Az összegyűlt csődület lassan eltűnt, s csak Harry és Draco maradtak a ház előtt.

– Ezt akartad? – szólalt meg Draco egy csepp gúny nélkül.

– Nem – mondta Harry halkan. – Elvesztettem a fejem. Remélem, hogy…

– De ugye nem gondoltad komolyan, amiket mondtál? Merlinre…

– Semmit nem gondoltam komolyan – vallotta be Harry. – Nem tudom mi ütött belém, de amikor megláttam. Vannak dolgok, amiről… Sajnálom, tényleg elvettem a sulykot.

– Akár hiszed akár nem megértelek – sóhajtott Draco és hátba veregette Harryt. – Én is mindent megtennék a gyerekeimért.

– Nem a te lányodról van szó. Azt hittem soha nem következik be ez, és soha nem kell szembe néznem vele… Nem értem, hogy miért nem álltak elénk és mondták el.

– Persze… Én a világ minden kicsérért se mondtam volna el apámnak, hogy kivel járok. És miután elszöktem nem is kellett – vigyorodott el. – Neked meg nem voltak szüleid, akiknek elmondhattad volna.

– Ugye mi rosszabbak voltunk az ő korukban?

– De mennyire – bólogatott az egykori mardekáros. – Szóval emészd meg szépen.

– Igyekszem.

– Nekem van B tervem – nevette el magát Draco. – Van egy üveg Lángnyelv Whiskey a fiók mélyén, arra az esetre, amikor Sophie elkezd randizni. Ha gondolod, megihatjuk.

– Most jó lenne, de korai még.

– Vagy már túl későn van.

– Talán nem.

– Beszélj a lányoddal, ha visszajön! – tanácsolta Draco.

– Feltétlen – sóhajtott Harry és még mindig az ö kis hercegnőjének szavai visszhangzottak a fülében. – De előbb még bocsánatot kell kérnem a feleségedtől.

– Rendben. Jössz?

Harry mélyen felsóhajtott. Nehezére esett megérteni, hogy a kislánya többé, már nem az, hanem egy fiatal nő, aki még csak most kezdi meg az élete egyik legnehezebb szakaszát. Szégyellte magát, amiért így viselkedett. Hiába az évek során minden átértékelődött benne és elfelejtette, milyen is volt fiatalnak lenni. A felelősség, az oltalom a szerettei számára – csak ezek lebegtek a szemei előtt. Persze neki a gondtalan boldogságból sosem jutott elég kamaszkorában.

Mindig is jó apa akart lenni, de most szembesülnie kellett azzal, hogy ez koránt sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Gyűlöllek – hangzott fel ismét a szó, ami egy tőrként hatolt a szívébe. Tudta, hogy lánya sem gondolta komolyan, amit mondott, mégis fájt neki. Sóhajtozva haladt Draco mellett, aki sajnálkozva nézett Harryre.

Draco is vegyes érzelmekkel küzdött éppen. Mi lesz, ha a fia feleségül veszi Maryt? Akkor soha az életben nem szabadul meg Pottertől. De nyilván, ha ezt megemlítette volna feleségének, akkor nem úszta volna meg szárazon. Amúgy is ezt csak a gúnyos természete mondatta vele. Bár így is szúrós pillantások kísérték a lépteit és még számíthat egy kiadós veszekedésre Hermionétól.

Sophie éppen ezt az időpontot választotta ki arra, hogy kérdezősködni kezdjen.
– Papa, miért kiabáltál Harry bácsival? – rángatta meg a pizsamáját Sophie. A kék szemű kislány áratlanul nézett fel Dracóra, aki persze egyből elolvadt tőle. – Talán valami rosszat csinált?

– Ne aggódj, nincs már semmi baj, csillagom! – mondta Draco és karjaiba vette a kislányt. – Néha az emberek elveszik a fejüket, aztán olyasmiket tesznek, amiket később már nem gondolnak komolyan.

– Ugye most Mary és Dylan bajban vannak? – Draco elmosolyodott gyermeke aggodalmán, aki persze nem értette mi történt pontosan.

– Nem, kincsem, nincsenek – mondta Harry. – Csak egy kis félreértés történt.

– Apu, de ugye velem nem fogsz kiabálni, ha szerelmes leszek valakibe? – Draco ekkor jött rá, hogy Sophie már sokkal többet ért a világból, amennyit ő, Draco szertett volna, hogy értsen. Mit is válaszolhatna egy ilyen kérdésre?

– Ha nem egy bűnöző, akkor nem – felelte végül nagy komolysággal. Sophie szélesen mosolygott és mindentudó tekintettel nézett apjára.

– Akkor jó – nyugodott meg a kislány, majd megpuszilta Draco arcát. – Én csak a jó varázslókat szeretem.

– Úgy látom a nyugodt éveid meg vannak számlálva – szólalt meg Harry a hátuk mögött.

– Nekem mondod?

– Draco szívem, segítenél megetetni az ikreket? – hangzott Hermione kérése. Draco tisztában volt vele, hogy felesége nem egészen ezért kéri a segítséget, hanem némi információt akar megtudni tőle.

– Persze, drágám. No, Sophie hercegnő, segítesz nekünk a babák körül?

– Ha kapok sütit akkor igen.

– Igazi, Malfoy – jegyezte meg Harry. – Semmit sem csinál meg ellenszolgáltatás nélkül.

– Hallottam ám, Potter!

– És szíven ütött?

– Nem igazán.

– Kár. Hermione?

– Igen, Harry?

– Beszélhetnénk egy percet?

– Remélem, hogy bocsánatot akarsz kérni – tette csípőre a kezét a boszorkány.

– Többek között.

– Gyere beszéljünk!

– Jól van – sóhajtott Harry nehezen. Életében nem volt ennyire kacifántos szituációban.

***

Már vagy fél órája futott, és mindene fájt, de nem akarta abbahagyni. Dühös volt, csalódott és nem tudott megbocsátani apjának. Könnyei égették a szemét. Soha nem érezte, hogy lázadnia kellene szülei ellen, de most… Valami megváltozott. Izzadságcseppek lepték el az arcát az oldalába nyilallt az erős fájdalom. Nem bírta tovább, lassítania kellett.

Dylan jelent meg hamarosan, ahogy áthaladt a bokrokon. Mary nem akart vele sem beszélni, sőt senkivel. Ám a fiú cseppet sem akart tágítani.

– Miért nem álltál meg? – tette fel szemrehányóan a kérdést. Az viharos égbolt színit öltötte magára a szikrázó szempár, amitől Mary egy kicsit megijedt. Nem emlékezett valaha látott-e már ehhez hasonló átható tekintetet Dylantől.

– Hagyj békén! – kérte nyomatékosan és kitépte karját a fiú szorításából. Dylan azonban cseppet sem volt hajlandó feladni a harcot. – Most egyedül akarok lenni.

– Nekem már mondat, hogy gyűlölsz, de ettől még nem hátrálok meg.

– Egyedül akarok lenni! Miért nem akarod ezt megérteni?

– Különös elképzeléseid vannak néhány probléma megoldásáról. Mi lenne, ha visszamennénk és beszélnék Harryvel?

– Te ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Alig pár hete vagyunk együtt és most sem lettem olyan lány, mint akikkel előttem jártál. – Mary nem akart elmaradni Dylan mögött a harciasságban. – Te is tudod milyen vagyok igazából.

– Ebben a pillanatban nem tudom, Mary, hogy kivel is állok szemben – mondta a fiatal varázsló. – Kifordulsz önmagadból?

– Nem fogok apámmal többet beszélni! Nevetségessé tette magát mindenki előtt, nem is beszélve a te apádról. Mi a franc történt velük? Megsütötte a fejüket a nap vagy egyszerűen csak megőrültek?

– Ne viselkedj úgy, mint egy kislány! Szerinted miért gondolja úgy Harry, hogy nem vagy érett egy kapcsolatra? Jézusom, Mary, hiszen nem én szoktam felnőttként viselkedni, hanem te… Szedd össze magad!

– Tudod egyáltalán, hogy mit érzek most?

– Nem csak te szenvedted végig ezt a reggelt. És is ott voltam. Fogalmazzunk úgy, hogy nem sokon múlt, hogy én is aktív résztvevője legyek egy párbajnak. Pont ezt hiányzott a Rend első ülésnapján.

– Mert a Rend első ülésnapja annyira fontos.

– Harry szeret téged. Kicsit begőzölt, de szerintem nem csak miattunk – magyarázta Dylan. – Beszélj vele!

– Jaj, Dylan, elegem van! – mondta a lány és megölelte a barátját. – Nem hittem volna, hogy ez valaha is megtörténhet. Fogalmam sem volt apa érzéseiről velem kapcsolatban.

– Tudom, de akkor sem lehetsz haragban apukáddal – rázta meg a fejét. – És ez nem megoldás, hogy elmenekülsz.

– Tudom. Sajnálom, nem tudom mi ütött belém – szabadkozott Mary. – Nem akarok elmenni Roxfortból. És már nem érzem akkora lehetőségnek, hogy Franciaországba menjek tanulni.

– Én sem akarom, hogy elmenj. Beszélünk vele, ne aggódj!

– Ne tudom, hogy ez jó ötlet-e – sóhajtott a lány.

– Mondtam én neked, hogy baj lesz ebből. Jobban jártunk volna, ha egyből elmondjuk nekik. Én soha nem titkoltam el barátnőmet sem.

– Most mondjam azt, hogy igazad van?

– Hmm, megteszi egy csók is.

Mary elmosolyodott és egy gyors csókot lehet a fiú ajkaira. Aki persze követelőzve folytatta volna a cseppet sem kellemetlen tevékenységet, de a lány inkább szorosan magához ölelte a fiút és belesimult a karjaiba.

– Gyere, visszamegyünk! – mondta Dylan gyengéden.

– Maradjunk még egy kicsit – rimánkodott a lány. – Olyan jó így együtt.

– Szó sem lehet róla!

– Nem akarok vele beszélni.

– De igen is, hogy kell beszélned vele. Mielőtt menthetetlenül meggyűlölnétek egymást vagy valami megváltozhatatlan történne.

– Nem tudhatod.

– Én mindent tudok – zárta le a vitát.

– Mióta lettél ilyen bölcs? – kérdezte Mary, aztán Dylan szemébe nézett.

– Csak nem akarom, hogy minden széthulljon körülöttünk egy félreértés miatt.

Dylan kézen fogta barátnőjét és elindultak vissza Darkness Fallsba. Remélte, keresztapja nem gondolta komolyan, amit mondott. No meg abban is erősen reménykedett, hogy majd szemet hunynak Maryvel való kapcsolata fölött. Oltalmazóan ölelte át a lányt, aki egy cseppet sem tiltakozott ez ellen. Jól esett neki a fiú közelsége. Kicsit félt újra találkozni apjával, de már ő is úgy gondolta, hogy bocsánatot kell kérnie. Nem gyűlölte apját, soha sem tenne ilyet. Mégis, mint egy őrült vágta apja szemébe ezt a szót. Talán a szerelem heve vette el némileg a józan eszét.

Meghitten haladtak tovább az erdei ösvényen, amin hamarosan kikanyarodott a falu határához. Mary meglátta, amint apja a Repülő Sárkány fogadó teraszán gubbaszt és elszorult a szíve. Elengedte Dylan kezét és megszaporázta a lépteit. Harry úgy érezte, mikor a karjaiba zárta lányát, hogy a világ egy csapásra újra a rendes kerékvágásban halad tovább.
Idegesen végigsimította a villám alakú sebhelyet, s megpróbált uralkodni a tompa fejfájáson és örülni Mary boldogságának.

***

Keara, a Sárkányok legjobb nyomkeresője, fáradtan haladt végig az erdőn, az éjszakai járőrszolgálatból igyekezett hazafelé a lányához. Már hetetek óta rendszeresen vállalt szolgálatot és egyre aggasztóbb jelenségeket vélt felfedezni. Valamiért a druida hordák mozgolódni kezdtek, és változtatni kezdték táborhelyüket. Veszélyes volt ugyan megközelíteni őket, de ez egy olyan macska ügyességű nőnek, mint amilyen Keara volt, könnyebb feladatnak ígérkezett.

Már hiányzott neki az erdő, az elmúlt öt évben messze elkerülte ezt a helyet, nem is beszélve Colinról. Most is inkább a mellékutcán haladt végig, ami faluvégi kis házához vezetett, ahol egyébként Amira, a kislánya, is lakott.

– Mi lenne, ha végre szembe néznél velem? – szólalt meg egy öblös hang a háta mögött. Keara nyaka bizseregni kezdett, amikor meghallotta. Némiképp megijedt, de biztos volt benne, hogy Colin nem fogja bántani, csak amíg tudomást sem szerez a meglepetésről, ami Amiraval kapcsolatban fogja érni, ha találkoznak.

– Mit képzelsz magadról? Nem körülötted forog a világ. Különben sem kerüllek, csak soha nem volt időm beszélni veled.

– Micsoda véletlen? Keara, ennél jobb magyarázatot is kitalálhattál volna. Valahogy sejtettem, hogy nem fogsz egyenesen a szemembe nézni, de azt hiszem, öt év után megérdemelnék egy kis magyarázatot is.

– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne. De jobban tennéd, ha elkotródnál az utamból. Nem igazán vagyok kíváncsi a képedre, amúgy is fel kell készülnöm a gyűlésre. Nem is beszélve arról, hogy le kell mosnom magamról némi mocskot.

– Ilyen könnyen nem mehetsz el innen! – szorította meg a kezét a férfi. Magasabb volt, mint Keara, erősebb és a hosszú fekete haja puhán végigsimította a nő fehér bőrét. A barna szemek hirtelen megteltek olyan érzések árnyképeivel, amit rég feledni véltek mindketten. A férfi borostyán sárga tekintete zavartságot tükrözött, s észre sem vette, hogy Keara egy kést szorít a szívéhez. Colin metszőfogai megnyúltak és fenyegetően összehúzta a szemöldökét.

– Mintha csak tegnap lett volna, hogy először hajba kaptatok – nevetett fel harsányan Shannon, Colin ikertestvére, aki amolyan női eszményképe volt a félvámpír fajnak. Soha nem volt egyszerű életük, arról nem is beszélve, hogy ez még tovább bonyolódott az évek során.

– Van egy kis megbeszélni valónk, Shannon, szóval tűnj el innen! – morogta az idősebb fivér, majd fenyegetően a húgára sandított.

– Nem hinném, hogy Keara beszélgetni akar. Inkább kivágja a szívedet. Stílusos és egyszerű halálod lesz, testvérem, szóval én inkább egy bocsánatkéréssel kezdeném és húzd be a fogaidat.

– Nem vagy az anyám, hogy kioktass!

– Hála Merlinnek, hogy nem – vonta meg a vállát Shannon. – Mégis elárulnátok, hogy mi a fene folyik itt?

– Csak nem értünk egyet egy-két kérdésben – mondta villogó szemekkel Keara.

– Mami – szólalt meg hirtelen egy nem várt résztvevő a helyszínen. A két vámpír meglepően fordult hátra. Borostyán sárga szem, fekete haj és fehér bőr – már az első látásra felismerték az jellegzetes jegyeket a vézna kislányon. – Azt ígérted, hogy együtt fogunk reggelizni.

– Mindjárt megyek, kedvesem – szólalt meg mosolyogva Keara, s megigazította a szemébe lógó barna haját.

– Mit csinálsz azzal a bácsival? – kérdezte érdeklődve. Az ikrek még mindig megkövülten bámulták a lánykát, akinek mosolya egyetlen egy már kibújt hosszú metszőfogat rejtett.

– Colin és Shannon barátok, köszönj szépen nekik.

– Szia! Amira vagyok, öt és fél éves, s nagyon szeretem az unikornisokat.

Colin elengedte Keara kezét, majd közelebb ment az aprósához, aki, ha lehet még kisebbnek látszott, mint eddig. A kislány egy kitömött állatkát szorított magához, de egyáltalán nem félt tőle.

– Neked is olyan fogad van, mint nekem – állapította meg Amira nevetve. Colin leguggolt hozzá, hogy szemmagasságba legyenek. – Szereted az állatokat?

– Igen – csupán ennyit volt képes kinyögni, de azért bíztatóan elmosolyodott, s óvatosan végigsimította a fekete hajt, ami pontosan olyan volt, mint amilyen az övé.

– Amira, gyere, kérlek, még nem reggeliztünk! – törte meg a varázst egyszeriben Keara. – Menj előre és én mindjárt utánad megyek.

– Rendben, mami! – bólogatott a kislány, majd még egy utolsó mosolyt villantott Colinra és integetve elköszönt. Keara vérmes anyatigrisként állt Colin előtt, aki ha lehet még dühösebb képet vágott.

– Még mindig nincs semmi mondanivalód a számomra?

– Nincs, Colin – jelentette ki határozott, majd egy mosoly kíséretében faképnél hagyta.

– Nem tudom, hogy mit tettél ellene, de nem véletlen nem árulta el neked a kis vérszívó létezését – szólalt meg Shannon nyugodtan.

– Nem tűnsz olyan meglepettnek.

– Nem igazán tűnik lehetetlennek. Amennyit együtt voltatok kicsi lett volna az esélye, hogy Keara ne essen teherbe. Nem fog neked megbocsátani, ha nem változtatsz a modorodon.

– A derűlátásod üdítően hat rám, hugi – morogta a félvámpír mérgesen. – Most mit tegyek?

– Ebben nem segíthetek, bátyus. – Shannon felszegte a fejét, aztán elment. Colin végül egyedül maradt a meghökkenésével, döbbenetével és a mérgével, nem is beszélve a tehetetlenségről. Vajon a többiek mind tudnak róla? Ki kellett derítenie.
Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális