Silence in the Darkness

4. fejezet
4. fejezet
A Sötét Jegy

Nem messze a hatalmas fűzfáktól egy kőépület ódon falát, amit régen benőtt a vadszőlő, a délutáni nap sugarai barangolták be. Pár levél között egy napos folton egy gyíkocska sütkérezett. Örült még a jó időnek és gondtalanul töltötte az idejét. Ezt a tevékenységét azonban nem folytathatta sokáig, mivel vékony, apró kezek nyúltak felé, viszont veleszületett gyorsaságának hála elkerülte, hogy megfogják vagy megfojtsák – egy Malfoy ivadéknál soha nem tudhatta az ember, pláne egy gyík.

– Apa! – kiabált mérgesen a szőkés barna hajú kislány, akinek a haját majdnem teljesen kifakította a nap, így jobban hasonlított Malfoy felmenőire. Sophie cseresznyepiros ajkai lefelé görbültek. Nem viselte jól, ha tervei füstbe mentek, legfőképpen akkor nem, ha egy komisz gyík megfutamodik előle.

– Mi a baj, Sophie? – kérdezte Draco, aki éppen a Reggeli Próféta horoszkóp rovatát olvasta. Erre a hétre se ígértek semmi jót sem számára. Lánya hangját hallva szinte ösztönösen ellapozott, nehogy kiderüljön érdeklődése. Aztán nyugodtan tudomásul vette, hogy mai napon óva intették a futóférgektől.

– Elfutott – panaszolta a kislány. – Soha nem sikerül.

– Micsoda, kincsem? – érdeklődött az apa és letette az újságot az asztalra. Reménykedett, hogy nem futóférgekről van szó.

– Hát a gyíkocska – mondta magától értetődően a kislány és karba tette a kezét. – Soha nem tudom megfogni őket. Olyan gyorsak.

– Szabad szeret lenni – vonta meg a vállát. – Nem kellene bántanod őket.

– De én meg akarom fogni! – ráncolta össze a homlokát és dacosan tekintett Dracóra. Sophie az ő természetét örökölte és még talán némi plusz makacsságot Hermionétól.

– Gyere csak ide! – intett neki. Sophie szomorúan kullogott oda apjához; Draco ölébe vette a durcás kislányt. – Nem szabad csak úgy elvenni valakinek a szabadságát, még ha az egy gyík is. Ha nem akarja, akkor nem kell mindenáron üldöznöd.

– De miért? Dylant is rengetegszer küldtétek szobafogságra. – Draco tanmeséje ebből véget ért és már kezdhetett egy másik okfejtést is.

– Az büntetés volt. A bátyád különben sem gyík. Rossz fát tett a tűzre, így meg kell tanulnia a leckét.

– Oh – hajtotta le a fejét a kislány. – De csak barátkozni akartam vele.

– Nem kellene neked inkább babázni? – próbálkozott Draco. Bár biztos volt benne, hogy az ő hercegnője soha nem nyúlt azokhoz a babákhoz, amiket még nagyanyjától kapott.

– Nem szeretem őket, olyan rondák – mondta a kislány ismét durcásan lebiggyesztette ajkát. A kis elkényeztetett Malfoy hercegnő nem volt boldog és Draco sem lehetett az. – Sárkányokat akarok szelídíteni, mint Charlie bácsi. Ezért akartam megfogni a gyíkot, de ha nem sikerül, akkor nem lehetek sárkányszelídítő sem.

– Áh és mit szeretnél még csinálni? – kérdezte Draco, miközben halványan elmosolyodott. Titkon azért reménykedett benne, hogy lánya később valamilyen kevésbé veszélyes foglalkozás mellett dönt majd.

– Meg akkor tanulni kardozni, ahogy te és Tristen bácsi szoktatok. Olyan jó lenne – lelkendezett vidáman. – Ellátnám a gonosz emberek baját.

– Ehhez túl fiatal vagy – sóhajtott Draco. Soha nem akarta ezt a mondatot kimondani a gyerekeinek, de mostanában nagyon sokszor megtette. Őt is mindig ezzel nyugtatta meg apja, ha valami képtelenséggel állt elő. Bár mostanság már megértette miért. A gyerekei valahogy ellenállhatatlan vágyat éreztek a gyors felnőtté válásra.

– És ha holnapra megnövök? – alkudozott a szürke szemű boszorkány olyan mosollyal, ami a legkeményebb apai szívet is meglágyította volna.

– Majd meglátjuk – borzolta össze a haját Draco. Ravaszul megjegyezte magában, hogy nagyon elmés ötlet volt egy vonalat húzni a lánya szobájának ajtófélfájára, amikor Sophie megkérdezte mekkorának kell lenni egy sárkányszelídítőnek. Biztos volt benne a lánya soha nem fogja elérni azt a magasságot.

– Draco, gyere be, kérlek! – hangzott egy ingerült hang. Hermione villogó szemeit látva, Draco inkább a gyors cselekvés mellett voksolt.

– Megyek, drágám! Gyere, angyalom, anyukád valószínűleg már nem bír az ikrekkel.
Azzal Draco megfogta a kislány kezét aztán elindultak befelé a házba. Észre sem vette, hogy egy sötét taláros alak őket figyeli a közeli bokrok sűrű szövevényes rejtekéből. A levelek egy hirtelen mozdulatra megrezdültek. Sophie egy pillanatra visszanézett és pont egy sötét szempárral találta szembe magát. A kislány ijedten megszorította apja kezét.

– Valami baj van?

– Láttam valamit – suttogta a kislány, de amikor visszanézett már nem volt ott semmi. – De már nem látom.

– Ne félj! Itt nem bánthat senki – nyugtatta Draco Sophiet. A lány végül is mosolyogva nézett az apjára. Végül egy ötlet pattant ki hirtelen a fejéből.

– Kapok egy kis csokifagyit? – kérdezte elgondolkozva a kislány.

– Oh, szóval erre ment ki a játék – nevetett Draco. – Azt hiszem, erről inkább anyádat kérdezd meg.

– Már kérdeztem, azt mondta nem kapok majd csak holnap.

– Akkor nincs mit tenni – sóhajtott Draco tehetetlenül. – De kaphatsz valami mást.

– Micsodát? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Draco, gyere már Merlin szerelmére! – kiáltott újra Hermione és kihajolt az emeleti ablakon.

– Megyek már! Majd később megbeszéljünk, csillagom.

– Rendben – mondta Sophie, majd Draco megelőzve befutott a házba.

A férfi sóhajtva cammogott fel az emeletre, ahol már nagy felfordulás várta. Hermione a gyerekszobában próbált rendet rakni, de az ikrek minduntalan megakadályozták ebben. A szóba úgy nézett ki, mintha egy gigantikus tornádó söpört volna végig rajta és szinte mindent beterített a hintőpor, amitől Draco tüsszögni kezdett.

– Mi történt itt, drágám? – kérdezte megrökönyödve. – Elszabadultak volna az ikrek?

– Ez mind a csodálatos génjeid eredménye – zsörtölődött Hermione és a pálcájával hadonászva végre eltüntette a szétszóródott hintőport. – Nézd meg, hogy mi történt!

– Ezt most nem értem – vakarta meg az orrát, ami telement porral.

– A fiaid műve mindez – nézett rá mérgesen Hermione.

– De hiszen alig két hónaposak sincsenek. Hiszen még meg sem tudnak fordulni.

– Igen, ez igaz. Szinte képtelenség, hogy ilyen korán megmutatkozzanak a varázsképességek, de most már éjjel nappal szemmel kell tartanunk őket. Gratulálok, Draco, sikerült még két varázsló van a családban, remélem, hogy örülsz neki.

– Hermione, nyugodj meg! Azt hiszem, tudok erre valami megoldást.

– Nagyon remélem, hogy igen, mert ezt nem bírom idegekkel. Dylan és Sophie soha nem csinált ilyet – mondta és elkezdtek potyogni a könnyei. – Alig aludtam mostanában és teljesen megőrjítenek, nem is beszélve, hogy mindenki itt van. Semmit sem lehet megszervezni, ha Moira és Jane nem segítene, már régen felkötöttem volna magam.

– Szükséged lenne egy kis pihenésre – ölelte át Draco a feleléségét. – Van egy ötletem hogyan oldjuk ezt meg. Gyere, édes, adj egy csókot és megszabadítalak ezektől a sárkányfiókáktól egy időre.

– De ki lenne az, aki addig vigyázna az ikrekre? – bontakozott ki a feleség az ölelésből, majd letörölte az arcáról a hintőpor és könnyei keverékéből született foltokat. – Senki sem ér rá a te ivadékaidra vigyázni.

– Mit szólnál Dylanhez és Maryhez? Mindig is vágytak a kihívásra, nem is beszélve arról, hogy már megint nem maradnak nyugton. Elison is be akart jutni a gyűlésre, szóval ma este ők is meg akarják tartani a magukét. Annyira vaknak hisznek minket, de már intézkedtem, hogy ne tudjanak találkozni.

– Azt hiszed, hogy ezzel majd megoldod a problémát?

– Nem véglegesen, de egy időre biztosan – mondta reményekkel telve Draco. – Mindenkit igyekeztünk lefoglalni. Elison elment Roxfortba Loreen kérésére, és iskolakezdésig ott maradnak. Ryan és Josh Tristennek segítenek, aki megígérte, hogy majd csak sötétedés felé hozza őket vissza. Vittoriát szerelmi bánat kínozza, de Moira szemmel tartja. Mary és Dylan pedig éppen ráérnek. Szóval megszervezem a délutáni programjukat. És szerzek egy jó pontot Potternél.

– Harrynél?

– Hidd el két üvöltő kibaba mellett elmegy a kedvük, hogy…

– Ugye ezt most nem mondod komolyan? – nézett rá Hermione, de muszáj volt elnevetnie magát. – Néha olyan ördögi vagy. Ezt egyedül hoztad össze?

– Mi tagadás néha tényleg briliáns az elmém – mosolyodott el mindent tudóan Draco. – Már előre kiterveltem mindent.

– Nagyon ügyes.

– Legalább elveszem a kedvüket attól, hogy…

– Oh, a mardekárosok híres és hírhedt ravaszsága. Minden elismerésem, Mr Malfoy!

– Majd később számítok a háládra, kedvesem – kacsintott a feleségére, majd egy csókot nyomott az ajkaira.

– Szóval erre ment ki az egész játék? – bújt hozzá egészen közel Hermione.

– Megfordult a fejemben – mondta a férfi és egy szenvedélyes csókot váltott feleségével.

– Akkor megkeresed őket?

– Igen, erre mérget vehetsz – sóhajtott Draco, majd kiment a szobából.

Ráérősen halad végig a folyosón. Tulajdonképpen jó kedve volt ma, hiszen most már bizonyos, hogy mindegyik gyermeke nagy varázsló, boszorkány lesz és természetesen mindegyikük egészséges. Ennél nagyobb boldogság nem is kellett neki. Végül is a hatalmas varázserő egyáltalán nem volt szokatlan a családjában.

Sőt a felesége, Hermione is rendkívüli erővel rendelkezett, szóval ez csak jót jelenthet. Először nagyon félt mi lesz, ha mégis kvibli gyerekei születnek, de most már megkönnyebbülten dőlhetett hátra. Eddig apai ágon nem született varázstalan a Malfoy családba. Remélte, hogy ez így is marad. Noha nem tervezett több csemetét, azonban gondolnia kellett gyerekei jövőjére is.

Ahogy bandukolt a folyosón is veszekedés ütötte meg a fülét, ami Dylan szobájából szűrődött ki. Illetlenség ide vagy oda az ajtóra tapasztotta a fülét, hogy mindent tisztán hallhasson. Végül is a fiáról volt szó és neki, mint apjának kötelessége figyelemmel kísérni a lépteit. Így magyarázta meg magának, hogy valójában nem csinál semmi rosszat.

– Hányszor mondjam neked, hogy nem teszünk fátyolkát abba a bájitalba? – csattant fel dühösen Mary és Dylanhez vágott egy rongyot.

– De igen is kell! Itt van a recept a 341. oldalon, ha nem látnád. Olvassam vagy te is tudsz olvasni? – vágott vissza Dylan. – Nem is értem miért csináljuk ezt?

– Olyan gúnyos tudsz lenni – sziszegte a lány, és lapozott egyet a vaskos könyvben. A haja kibontva szállt mindenfelé, és Dylan nem bírja mosoly nélkül a dühös lányt kémlelni.

– Örülj neki, hogy megbocsátottam – közölte nagy kegyesen, majd megtörölgette a körmeit a pólójában és fél kézzel keverte tovább az üstben rotyogó bájitalt.

– Azért, mert a képedbe vágtam az igazságot, még nem kell ennyire túlértékelned azt az állítólagos megbocsátást. És nem kell fátyolka – jegyezte meg hidegen a lány.

– De igen is kell! – erősködött tovább.

– Ha elolvasnád a jegyzeteket és eszedbe jutna mit mondott Piton professzor tudnád, hogy nem kell – emelte fel a hangját a lány ismételten.

– Talán zavarok? – kérdezte Draco, amikor benyitott a szobába.

– Csak valaminek a közepén tartunk, apa, szóval egy cseppet sem zavarsz – zsörtölődött Dylan, miközben egy vaskos könyvet egyensúlyozott a szabad kezével.

– Lenne egy kis feladatom a számotokra és akkor talán eltekintek fiam a szemtelenségedtől.

– Mi lenne az? – kérdezte Dylan, ki sem pillantva a könyv mögül. – Bármi legyen is
elvállalom, ha megszabadulok ettől a hülye bájitaltól.

– Ördögöd van, mert pontosan ez a szándékom.

– Elvállalom! – kurjantott a fiú, majd beledobta a kanalat a főzetbe, Mary az utolsó pillanatban mentette ki, mielőtt még elmerült volna. – Egyébként mi lesz a feladat?

– Vigyázni kellene az ikrekre – mondta úgy, mintha ez lenne a világon a legkönnyebb dolog.

– Kizárt dolog, apa. Ne tedd ezt velem! – húzta el a száját Dylan. – Meg kell csinálnunk ezt a házi feladatot, még mielőtt visszamennénk Roxfortba.
Draco nem akart egyből visszavágni, inkább ész érvekkel akart fiára hatni.

– Egy: az ikreket szinte nem is fogod látni egész évben, szóval megtehetsz ennyit anyádért és a családi boldogságért. Kettő: a bájitalba már csak két kanál porított sárkányfog kell és kész.

– Ugye mondtam neked – öltött rá nyelvet Mary, mint egy csintalan tízéves. – Köszönöm, Draco!

– Csodás – morgott Dylan, majd hozzáadta az utolsó hozzávalót is. A főzet zöld színűre változott, majd fehér színű buborékok jelentek meg benne. Tökéletes, pont, ahogy a könyvben le volt írva.

– Vigyázz azzal a könyvvel! – szólt rá Draco. – Ha beleejted, felrobban az egész. Nincs kedvem egész nap a házat építeni. De ezt miért nem a pincében csináljátok?

– Ott Leslie csinál valamit – vonta meg a vállát Dylan.

– Magasságos Merlin! Mi a francot kereshet ott? – emelte az égre a tekintetét Draco. Még élénken élt pár kellemetlen emlék az emlékezettében unokatestvére tehetségéről. No meg, hogy mennyit kellett Loreen néni jóvoltából az egész csapatnak takarítani. Még ma is tele van a pince fekete foltokkal és sok furcsaság szokott történni ott.

– Szerintem jobb lenne, ha megnéznéd – javasolta a fiú.

– Akkor ti meg váltástok fel anyádat. Most! És tartsátok kézben a pálcátokat, ha valami gond történne odalent.

– Jól van, jól van, megyünk már – legyintett Dylan.

Draco megforgatta a szemét, majd elindult lefelé a lépcsőn. A két gyerek még hallani vélt pár Merlin édesanyjával kapcsolódó kifejezést és Mardekár Malazár legnemesebb testrésze is szóba került.

Amikor már messze járt Mary megszólalt:
– Nem szép dolog átverni a szüleidet.

– Akkor sosem hagyott volna minket békén.

– De ez akkor sem volt szép.

– Sosem tudhatod, hogy Leslie bácsinak mikor juthat eszébe a bájitalkészítés. Láttam arrafelé ma ólálkodni egy bájitaltan könyvvel. Szóval olyan nagyot nem is hazudtam Emlékszem még arra az esetre, amikor az egész ház tele volt valamilyen ragaccsal és legalább fél évig nem tudtuk eltakarítani rendesen? Mindezt egy hétvége alatt hozta össze, amikor anyáék nem voltak itthon.

– Jól van. Inkább nézzük meg az ikreket. Csodálatos ez a nap, főleg, hogy senki nincs itt a csapatból.

– Rendben, menjünk. Nem értem mit vannak úgy oda – mondta Dylan, és megtörölte a kezét. Mary csak a fejét csóválta. – Hiszen mit tudnak csinálni? Még a fejüket se tudják felemelni.

A páros gyanútlanul elindult az ikrek szobája felé. Dylan benyitott és szembetalálta magát egy igazi természeti katasztrófával.

– Mit is mondtál? – kérdezte Mary nevetve. – Még a fejüket sem tudják felemelni? Az öccseid mesterei a rendzavarásnak.

– Mindig elfelejtem, hogy apám is mardekáros – sóhajtott Dylan. – Még jó, hogy már használhatom a pálcám.

– Milyen jó neked – forgatta meg a szemeit Mary és egy fintorral gondolt a zsebében lévő pálcára, amit még nem használhatott, mert nem volt még nagykorú.


***

A régi altatódal lágy bariton hangon szólt az éjszaka csendjébe. Csillagok gyúltak fent az égen, amik milliónyi apró fénypontként világítottak a sötétben apró, pislákoló lámpásként, amik mutatták az eltévedt lelkeknek a helyes irányt. Panaszos huhogás hallatszott közeli fáról, amin egy hatalmas fülesbagoly pöffeszkedett. Érdeklődve meredt a sötétbe, s hamarosan meglátta a vacsora gyanánt kinézett egeret, majd egy pillanat alatt lecsapott rá.

A közeli tornácon Draco Sophienak dúdolva kémlelt a sötétbe. A mai nap igencsak sűrű volt főleg azért, mert egész nap Leslie után rohangált és vallatta. Már eszébe jutott egy kis igazságszérum alkalmazásra, mire a férfi hajlandó volt elmesélni neki az alibiét. Így Dracónak minden oka megvolt rá, hogy kellemetlenül érezze magát. De a nap már a végéhez közeledett és elérkezett a pihenés ideje. Oltalmazóan ölelte át Sophiet.

A kislány apjához simulva hallgatta az ismert dalt, amiért számtalanszor könyörgött. Ősi dallam volt ez, akárhol járt mindig megnyugtatta és eszébe juttatta, hogy mennyire törődnek vele a szülei. Mosolyogva adott puszit apja arcára, amin az idők során már megjelent néhány ránc, de ez cseppet sem zavart senkit. Sőt inkább még markánsabbá tette a megjelenését.

A meghitt pillanat hirtelen tovaszállt, mikor mozgolódást hallott nem is olyan messze. Valami zörgő, susogó hangot hallott a bokrok felől. A kislány érdeklődve emelete fel a fejét. Hozzászokott már az éjjeli állatokhoz, de érezte, hogy ez valami más. A legutóbbi különös esett után, amikor a láncot kapta, sokkal éberebb lett. Korához képest nagyon is figyelmes és bölcs leányzó volt, ami a szüleit ismerve nem volt meglepő.

– Apu.

– Tessék, drágám.

– Valami van ott – mutatott a bokrok felé. Draco hunyorítva nézett arra, de nem látott semmit, mindenesetre ellenőrizte, hogy a pálcája a helyén van–e.

– Micsoda, kincsem? – duruzsolta halkan.

– Nem tudom, de hallottam valamit.

– Biztos csak egy borz – legyintett Draco. Igyekezett elaltatni a kislány gyanúját, s csendben bevinni a biztonságos házba. Úgy tervezte ezek után Harryvel körülnéznek a házuk táján.

– Az nem csinál így – mondta a kislány. – Sokkal nagyobb volt, hatalmas, mint egy sárkányvadász.

– Medve lehetett talán?

– De nincsenek is itt medvék – mosolygott Sophie. – Anya megmutatta a képeskönyvben az állatokat, akik errefelé laknak, és medve egy sem volt.

– Hmm, egy nagy vérszomjas farkas? – próbálkozott Draco és mosolyogva megcsiklandozta a kislányt.

– Nem, apu, ez valaki.

– Nem lehet, hogy a Mrs Mandrake macskája?

– De, apu, hiszen az a cica mindig bent alszik a házban.

– Lehet, hogy egy szellem – vetette fel a lehetőséget Draco. Sophie határozottan megrázta a fejét.

– Nézzük meg mi volt az! – nézett rá a kislány nagy szürke szemekkel, amikkel majdnem mindenre sikerült rávennie az apját.

– Jól van, drágám.

Azzal Draco felállt és a karjaiban a kislánnyal elindult a bokrok felé. Persze nem akart közelebb menni, de mindenképpen el akarta altatni lánya kíváncsiságát. Nem látott és nem hallott semmi különöset. Sophie szorosan bújt hozzá apjához belélegezve a friss menta illatot. Draco mosolyogva nézett körbe, de sehol semmi.

– Na, hercegnőm, itt nincsen semmi.

– De igen – erősködött a kislány és apja vállgödrébe fúrta a fejét.

– Majd reggel körbenézünk, Keara nénivel – mondta elhamarkodva, amikor hirtelen egy sötét alak bukkant elő a bokorból pálcát rántva rájuk.

Draco azonnal letette lányát és szorosan maga mögé bújtatta, majd ő is pálcát rántott, mindezt meglepő gyorsasággal. Fogalma sem volt, hogy blokkolhattak le ennyire az érzékszervei. Máskor kilométerekről megérezte a veszélyt, most pedig itt állt szemben egy idegennel.

Sophie kinézett egy pillanatra Draco háta mögül, de az apa egy kicsit durván vissza tuszkolta maga mögé. A kislány már nem félt; tudta, hogy az idegen jó szándékkal érkezett ide, máskülönben nem is engedték volna el idáig a védővarázslatok.

– Mi keres maga itt? – kérdezte Draco durva érces hangon. A lánya ettől kicsit megijedt, mivel soha nem hallotta apját így beszélni. Ő nem ismerte azt a kíméletlen harcost, aki Draco igazából volt.

– Téged – jött az érces női hang.

– Ki maga? – emelte fel a hangját még jobban. A félhomályban csak a sziluettjét látta, de senkivel nem találta hasonlatosnak.

– Hát nem ismersz fel, Draco? – kérdezte lemondóan a nő. – Valóban egy ideje nem találkoztunk. Talán el is felejtetted már a barátaidat a Mardekár házból.

– Nem felejtettem el senkit sem, csak nem kerestem őket. Ez nagy különbség.

– Rég volt már – hangzott fel az erőtlen nevetés, ami egy köhögő rohamba csapott át. A betegség megnyomorította a testét, nem is beszélve az állandó rettegéstől, de hamarosan már egyik sem fogja kínozni.

– Áruld el végre ki vagy?

– Ereszd le a pálcád, Draco! – utasította a nő határozottan, mintha megszokta volna a parancsolgatást. – Nem foglak bántani, ha te se engem. Különben is itt van a lányod is, nem hozom szégyenbe pont az apja előtt.

– Addig nem hátrálok, amíg nálad van a pálcád. Ez elég méltányos ebben az esetben, hiszen te vagy az, aki betolakodott ide.

– Legyen – mondta erőtlenül, azzal ledobta a földre a pálcát. Egy laza mozdulattal hátrahajtotta a csuklyáját.

Dracónak a vér is megfagyott az ereiben. Egyből megismerte a nőt, pedig utoljára még a roxforti évek során találkoztak. Lényeges változáson mentek át mind a ketten, de annyira nem, hogy ne ismerték volna meg egymást. A beesett arc és csont sovány alak ellenére nem változott sokat. Régen barátok voltak, sőt talán többek is, de ez annyira a múlt ködébe veszett, hogy már évek óta nem gondolt rá. Hirtelen egy halom rég elfeledett emlék idéződött fel benne, olyan tisztán és élesen, mint eddig még soha.

– Pansy? – kérdezte Draco meglepetten.

– Én vagyok, Draco – szólt erőtlenül a nő, majd kisimította az ébenfekete kincseket az arcából. Hosszú, vékony ujjai voltak és szinte már betegesen sovány volt.

– Hogy kerülsz te ide?

– Segítened kell – mondta halkan és megtörten. – A barátságunk miatt.

– Honnan tudjam, hogy nem ártó szándékkal jöttél ide? – kérdezte Draco gyanakodva, és Sophiet még mindig a háta mögé bújtatva lépett egy lépést közelebb.

– Akkor nem hoztam volna magammal a fiamat – magyarázta egy halvány mosollyal, majd szétnyitotta a talárját. Egy alig öt éves forma fiúcskát rejtett a vastag talár, aki görcsösen ölelte Pansyt. – Segítened kell! – könyörögött a nő, majd a bal kezéhez kapott, amin újra érezte az égető érzést, ami egyre csak erősödött. – Kérlek! Zane-nek te vagy az utolsó esélye.

– Azt hiszem, be kellene mennünk.

– Nem maradhatok sokáig, Draco. Üldöznek, kell nekik a fiam. Blaiset már elfogták korábban és engem is elfognak majd.

Pansy segélykérően nézett Dracóra, majd lefejtette a kisfiú ujjait a derekáról, aztán megsimogatta a gyerek ébenfekete haját, ami pont olyan volt, mint az övé. A kisfiú fél szemmel Sophiet nézte, aki érdeklődve pillantott ki apja mögül.

– Jobb lenne, ha mégis bemennénk – javasolta Draco. – Itt biztonságban vagytok.

– A gyerekeket vidd be! – kérte Pansy. – Aztán itt kint találkozunk.

– Rendben – egyezett bele Draco. Nem akart felesleges vitákba bonyolódni, főleg egy ilyen fontos pillanatban.

Zane sem volt jobb bőrben, mint az anyja. Űzött tekintete félelmet rejtett, Draco azonnal szánalmat érzett iránta, hiszen Sophienál alig volt idősebb, akinek a fiúval ellenétben életteli tekintete volt. Pansy finoman átölelte fiát, aztán valamit suttogott a fülébe és egy puszit nyomott az arcára. A kisfiú visszanézet anyjára, majd Dracót követve elindultak befelé a Repülő Sárkány fogadóba. Zane ekkor értette meg, hogy utoljára nézett rá.

***


Draco egyedül jött ki a fogadóból, némi étellel. Nem tudta jó ötlet-e a lányát és Blaise fiát egyedül hagynia, de legalább Harry ott volt velük. Természetesen ő is kíváncsi volt, vajon mi is lehet ez az egész, viszont Draco nem engedte, hogy vele menjen és kihallgassa Pansyt. Draco szokásához híven csendre intette és megkérte figyeljen a két gyerekre. Harry nem tiltakozott tovább.

Most pedig Draco itt állt, hogy szembenézzen a múlttal. Mennyire megváltozott minden a roxforti évek után. Ő elhagyta a kastélyt, nem is gondolva se a családjára, se a barátaira, egyedül a saját életét mentette. De később hősként védelmezte meg a varázsvilágot. Természetes nem tartotta hősnek magát, hanem inkább gyávának, aki elmenekült a saját sorsa elől, hogy megváltoztathassa azt. Igaz így rengeteg emberéletet mentett meg, viszont a bűntudat örökre megmaradt.

Végül is Pansynak nem itt kellene lennie. Hiszen szinte összes halálfaló az Azkabanban senyved, s teljesen őrületben hánykolódva tengeti a napjait. Neki is voltak megválaszolatlan kérdései, talán régi iskolatársa tud majd ezekre választ adni. Végignézett a megtört Pansyn, akit egykor ismert, de mostanra teljesen megváltozott. Furcsa volt most itt látni ennyi év után.

Pansy akkor már a tornácon ülve meredt a csillagos égre, arcán semmilyen érzelmek nem tükröződtek. A holdfény beragyogta az arcát, mintha ebből merített volna erőt, egy utolsó harchoz. A férfi gyanakodva nézett rá, de a nő ügyet sem vetett Dracóra. Mennyire megváltozott – gondolta merengve. A nagyszájú, olykor buta fruskából, egy megfontolt nő lett, aki még a sok megpróbáltatás ellenére sem felejtette el azt az arisztokratikus tartást, amit fiatal kora óta belé neveltek. Pansy nyugodtan, csendben ült, talán hónapok óta ez volt a legnyugodtabb pillanata. Csont és bőr volt, percről perce egyre szürkébb és szürkébb lett a bőre. Draco úgy sejtette, hogy a nőt komoly betegség támadta meg.

– Emlékszel, amikor még Roxfortba jártunk mennyire szerettük egymást? Akár két testvér.

– Igen. A két testvér azonban egy kicsit túlzás – felelte Draco kurtán. – Az már nagyon régen volt.

– Igen, de szeretek bátyámként gondolni rád. Megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül ebben az átkozott világban. A lányod egy igazi Malfoy. Nagyon hasonlít Narcissára, de a szeme a tiéd.

– Valóban így van. De azért több van benne az anyjából, mint hinnéd.

– Vigyázz rá nagyon! – nézett rá szomorú szemekkel. – Sok bajba keveredhet még, ez azonnal látszik rajta.

– Így lesz. Félelmetes varázsereje lesz, ha megnő – tette hozzá gondolkozva.

– Tudom – mondta Pansy elcsigázottan. – A jóslat erről is szólt, bár te nem hiszel benne. A jó öreg Trelawney nem csak hazugságokat jósolt. Ez akkor tudatosult bennem is, amikor megszületett a fiam. A jóslat róluk szól és még sok más gyermekről, akik ha felnőnek, újra szembeszállnak a gonosszal. Örök körforgás ez, és sosem tudhatjuk, ki melyik oldalon fog állni. Vannak, akik a nagy tettek elvégzése miatt születtek, de vannak olyanok, mint én, akik csak porszemek ebben a hatalmas gépezetben.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Draco értetlenül.

– Ironikus. A legnagyobb halálfaló fia segített Voldemort legyőzésében – nevetett fel keserűen. – Egész kellemes sorsot választottál magadnak, amikor megszöktél Roxfortból.

– Ki mered mondani már a nevét? – kérdezte Draco megrökönyödve. – Régebben sosem tettél ilyesmit.

– Mit számít még egy bűn? – köhögte újra a nő, majd kisöpörte az arcából a felesleges tincseket. – Nem félek már a nevétől, talán ez mentett meg az őrülettől és Blaiset is.

– Miért jöttél, Pansy? – szegezte neki egyértelműen a kérdést Draco. – Miért most jöttél el segítséget kérni?

– Szívességet kérek tőled és információt adok érte cserébe. Bár a szívesség sokkal nagyobb annál, mint amit el tudok neked mondani – sóhajtott nehezen, mintha a világ súlyát cipelné magán.

– Hallgatlak.

– Kérlek, vedd magadhoz a fiam! Hamarosan teljes árva lesz, és nem akarom idegenekre bízni. Bántanák, soha nem lenne olyan élete, amilyet én szeretnék neki. Megváltoztathatod a sorsát némileg, ha megteszed ezt nekem.

– Hiszen engem sem ismersz már. Régen volt…

– Tudom, hogy jó ember vagy és megtartod a szavad. A Mardekár ház tagjai összetartanak, még ha néha nem is egyeznek a nézeteik. Nézz rám, Draco! Haldoklom. Blaise pedig… – itt szünetet tartott, hogy elfojtsa a feltörő kétségbeesett sírást. – Hibáztunk, Draco, nem kellett volna Voldemort mellé állnunk. Mikor erre rájöttem elárultam őt, hogy megszabadulhassak a Sötét Jegytől és magammal rántottam Blaiset is. Elvesztettem a lányomat is, aki egyidős volt a fiaddal. Megölték őt is, ahogy Blaiset. Alig pár hónapja ránk találtak a rejtekhelyünkön és... Zane-nek nem mondtam el, úgy tudja az apja és a nővére fogságban vannak. Nem akartam felesleges terhet róni rá, különben is olyan kicsi még.

– Nem értem. Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Honnan tudsz a családomról? – tudakolta Draco gyanakodva.

– Mit gondolsz, minden titokban marad? Az egyetlen rejtekhelyen vagy, ahova menekülhetnek az jó szándékú emberek. Nem volt egyszerű idejutnom, de sikerült. Csak ígérd meg, hogy vigyázni fogsz a fiamra. Ez most a legfontosabb.

– De nem hiszem, hogy rám kellene bíznod. – Hiába szabadkozott Pansy hajthatatlan volt.

– Bízom benned, Draco! – fogta meg a hideg kezeivel Draco kezét. – Nem marad már senki, akire számíthatnék. Ha gyűlölsz, megértem, de emlékezz a régi időkre. A mardekárosokra, a barátaidra.

Valóban eszébe jutottak a régi idők, a sok nevetés és kaland, amiben együtt vettek részt. A sok átbeszélgetett éjszaka, amikor arról ábrándoztak vajon milyen életünk lesz, ha majd felnőnek. Emlékezett Blaise bugyuta és vicces történetei, amit a lányok ámulva hallgattak a klubhelyiségben. Pansy mérges arca, amikor Crack megkérte nyilvánosan a kezét. És a többi mardekáros arc, akik közül páran már meghaltak. Eszébe jutott a hetedik évük is.

Hogyan lehetne ezeket az embereket elfelejteni? Ők képezték a családját egész évben. Hiszen abban az időszakban apja nagyon rideg volt vele és anyjával. Rájuk viszont mindig, mindenben számíthatott. Ebben a pillanatban jött rá arra, hogy igen is befogadhatja Blaise és Pansy fiát. Így jóváteheti a legnagyobb hibáját.

– Rendben van, Pansy – bólintott rá Draco. – Vigyázni fogok a fiadra!

– Köszönöm – mondta hálásan a nő, majd letörölte a könnyeit az arcáról. Megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán, talán hosszú évek óta először. – El sem tudom mondani mennyit jelent ez nekem. Nem lehetek eléggé hálás neked ezért. Az életemet is rád bíznám, hiszen tudod. Nem változott a barátságunk, hiába teltek el úgy az évek, hogy nem láttunk egymást. Van olyan kötelék, ami fölött nem múlik el az idő. Tudom, nincs jogom ezt kérni tőled, de te vagy az egyetlen, aki segíthet. Nem csak nekem, hanem a fiamnak és az egész varázsvilágnak.

– Egy gyerekkel több vagy kevesebb – sóhajtott Draco és biztatóan elmosolyodott.

– Tessék – mondta Pansy és egy vaskos pergamenborítékot nyújtott át Dracónak. – Mint a fiam gyámja ez a te tulajdonod és ha Zane nagykorú lesz, kérlek, add át neki. Ebben benne van az öröksége, minden adata, iratai és a széfkulcsok. Ez minden, amit adhatok neki. Bár többet tudnék, de sajnos ez már nem lehetséges.

– Rendben van.

– A másik pedig az információ, amit ígértem – és egy vörös színű boríték is előkerült. – Minden benne van, amit tudnod kell és…

A nő szemei kerekre tágultak, majd a karjához kapott. Egyre inkább nehezen vette a levegőt, és görcsösen kapaszkodott meg a szék karfájában. Remegő kézzel kutatott a talárja zsebében az üvegcse után.

– Mi van veled, Pansy? – kérdezte Draco és megfogta a nő karját, nehogy elessen a székről.

– Az időm lassan lejár, Draco – rebegte halkan, majd felcsúszott a talár ujja és a férfi szembesült a rettegett jellel.

– De hát…

– Ne kérdezz semmit! – csitította Pansy. – Ez most nem a legjobb alkalom. A levélben minden benne van.

De ez más volt, mint az, amit apja karján látott. Vörösen izzó, mély seb tátongott a Pansy kaján. A bélyeg – ami Voldemort közeledtét jelezte egykor, most valaki mást, akinek köze volt ehhez a förmedvény alakhoz. A nő fájdalmasan nézett Dracóra, aki elképedt arccal bámulta a Sötét Jegyet. Kérdések hadát akarta hozzá intézni, de Pansy csendre intette és egy halvány mosolyt villantott rá, ami keserű volt és fájdalmas.

– Láthatod, itt a bélyeg, ami mindig is emlékeztetett a rossz döntésemre. Hittem egy eszmében. Eszköze voltam egy őrült embernek, aki tulajdonképpen egy fattyú volt és szégyent hozott mindannyiunkra. Ez a bélyeg jár az árulóknak. Nem a teljes őrület, csupán csak a lassú halál.

– De lehet rá valami gyógymód.

– Nincsen, Draco, ez visszafordíthatatlan varázslat. Jobb is így. Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek a fiam mellett. Nem taníthatom meg, hogy viselkedjen úgy, mint egy igazi aranyvérű. Nem mesélhetek neki több történetet és nem ölelhetem meg többet – hullatta tovább a könnyeit nő, de se a hangja se az arca nem mutatott egy szikrányi érzelmet sem.

A szíve volt az egyetlen, ami jobban fájt annál, amit a Sötét Jegy okozott neki. Már csak az nyújtott számára vigaszt, hogy fiát biztonságba tudhatta. Az idő egyre jobban fogyott, és érezte már nincs sok hátra.

– El kell mennem. Még el kell intéznem valamit – suttogta halkan. – Merlin legyen veled, Draco! Vigyázz a fiamra és szeresd úgy, mintha a sajátod lenne!

– Merlin legyen veled, Pansy! – kívánta a legjobbakat egykori barátja számára.
Draco Malfoy látta utoljára Pansy Parkinsont, aki a legbecsesebb kincset bízta rá, ami egy anyának a legdrágább. Alakját gyorsan elnyelte a sötétség, szinte olyan volt, mintha eggyé volt volna a sötéttel. Órák teltek el, amikor Draco egy hatalmas fényt látott az égen, majd egy sárkány alakja rajzolódott ki rajta.

Pansy akart neki így üzenni, hogy emlékezzen egy régi beszélgetésükre a bagolyházban, amikor a Sötét Jegyről beszélek. Akkor a lány azt mondta neki, hogy hozzá egy sárkány jel illene. Íme, a jel – gondolta keserűen, ami pontosan ugyan olyan volt, mint amilyen az ő vállát díszítette. Vajon honnan tudhatta, Pansy?

Sejtelme sem volt arról, hogy ez a jel nem neki szól. Nehéz sóhajt hallatott, majd tovább nézte, ahogy a fénynyaláb lassan eloszlott a horizonton. Soha nem tudta meg Pansynek mi volt az utolsó tette, de biztosan tudta, hogy ez volt az egyetlen és határozottan jó cselekedet, amit a nő valaha is véghezvitt.


Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális