Silence in the Darkness

5. fejezet
5. fejezet
Holdfényben

Keara egyedül üldögélt a parton, levette a cipőjét, majd lábát beledugta a hűvös vízbe. Kéjes nyögés hagyta el az ajkait, amikor megérezte a hűs víz jótékony hatását. Barna haját kibontotta a hosszú fonatból és sóhajtott egyet. Megint egy eredménytelen nyomkeresési akció, de már nem volt értelme tovább kutatni. A női lábnyomokat egészen Darkness Fallsig követte. Futólag még látta a nőt Dracóval beszélgetni, ezért inkább csendben visszatette pálcáját a helyére és úgy döntött felfüggeszti a keresést. Holnap talán megtudja miért is jött ide. Ma este már nem akart semmire sem gondolni. A hold álmos fényét figyelte, ahogy megcsillan a vízgyűrűkön.

Minden el tud romlani egy rossz döntéstől – húzta el a száját. Colinra gondolt, aki még mindig utána kajtatott. A közeledő rossz, amit már hónapok óta érzett a levegőben egyre inkább fojtogatta, így a saját dolgai háttérbe szorultak. A nyomkeresés a nyomok eltűntetéséből is állt, és ő volt ebben is a legjobb, egyetlen szabad perce sem volt. Még Aidriant is túlszárnyalta, pedig ez igazán nagy dicséretnek számított. A varázsló sosem volt irigy rá, mindig összetartottak, ahogy Moira is.

Keara lehajolt egy kis vízért, aztán megmosta az arcát. Nem akart ide visszatérni megint, viszont a sors ellen ő sem harcolhatott. Az utolsó küzdelmet sem érezte olyan végérvényesen lezártnak, így csak idő kérdése volt, hogy mikor robban ki megint egy újabb háború. Vajon sikerül elejét venni? Nem tudta biztosan, de most már jobban félt a következményektől, mint eddig. Amira jelentette számára az életet, a levegőt és az életcélt. Miatta keresett fel iszonyatosan sok vámpír klánt, hogy megoldást találjon arra a problémára, amit Colin génjei hordoztak. Persze eredmény és siker nélkül.

Eleget ostorozta magát könnyelműsége miatt. Tudta nagyon is jól, hogy Colin fél vámpír, így nem szabadott volna soha együtt lenniük. De akkor eszébe sem jutott, hiszen szerelmes lett a férfiba. Amira pedig hordozta az apja génjeit, és… Keara gondterhelten gondolt a kislányára, akit mindennél jobban szeretett.

Még mindig annyira haragudott rá, egyszerűen elhagyta őt vagy legalábbis nagyon gyorsan megtette volna, ha megvárta Keara nem cselekszik előbb. Kihallgatott egy beszélgetést egy klán tag, konkrétan Colin a vérszívó apja és Colin között, melyben a vámpír egyértelműen közölte ellenérzéseit Kearával kapcsolatban.

Nem tagadta, hogy akkor igen is megijesztették a hatalmas, halálos agyarak, melyek elég komoly fenyegetést jelentettek számára. Igen, nem volt igazságos, amikor magyarázat nélkül elment a születendő gyermekükkel és fel sem világosította Colint a létezéséről. A biztonság volt az egyetlen, ami akkor a fejében járt.

Gondolatai és a víz lágy hullámzása egy pillanatra minden kellemetlenséget kiűztek a fejéből. Ilyen időszakok ritkán voltak az életében, sőt az utóbbi időben szinte állandóan feszültség járta át. Néha azonban közelebb voltak hozzá a feszültséget idéző tényezők, mint gondolta volna.

– Érdekes, hogy a lányodnak csak egy vámpírfoga van – szólalt meg egy csendesen settenkedő árny a bokrok közül. Nem kellett megfordulnia, hogy lássa férfit. Ugyan olyan ellenállhatatlan volt, mint mindig. Pontosan olyan veszélyes, mint amikor beleszeretett.

– Teljesen normális. Legalábbis a barátnőd, Roxanne szerint – vágyott vissza Keara, de nem nézett a hang irányába. – Teljes értékű vámpíroknál is előfordulhat.

– Nem a barátnőm, az ükanyám lehetne minimum. – Colin dühös képpel lépett ki a fák árnyékából, majd a holdfényben fürdő stég felé folytatta az útját. – Mióta jársz össze vámpírokkal?

– Mióta úgy gondolom, hogy erre szüksége van a negyedvérű vámpír lányomnak – válaszolt csípősen a barna hajú boszorkány. – Amira nagyon különleges kislány, nem akarom, hogy bármi baja essen.

– Mintha képes lennék bántani a saját véremet. Minek nézel te engem? Hiszen együtt nőttünk fel a szentségit – mordult fel a férfi. – Ennyire bízol bennem?

– Ez persze csak most jutott eszedbe. Amikor teherbe ejtettél, egyáltalán nem erre gondoltál.

– Miért van az, hogy minden az én hibám? – csattant fel Colin. – Elmentél egyetlen egy szó nélkül, most meg alig tudok magamhoz térni.

– Essünk túl a formaságokon, aztán tűnj el az utamból, Colin. Igen, Amira a te lányod, bár erre biztosan rájöttél már. Most pedig húzz innét!

– Nem megyek sehova! Először még szeretnék választ kapni néhány igencsak fontos kérdésre. Miért léptél le?

– Még te kérdezed, te vérszívó? – förmedt rá mérgesen, majd kihúzta a lábát a vízből. Hallotta Colin és az apja között lezajlott beszélgetést. Aztán találkozott a kedves papával, akinek földöntúli hangja, bűvös ereje és éles szemfogai távozásra késztették. Még mindig hallotta a gyűlölettel teli hangot, szinte érezte a nyakába mélyedő szemfogakat, s a félelem újra elöntötte a testét. Colin apja vezetőt akart faragni a fiából, meg akarta itatni vérrel, hogy teljes értékű legyen, persze akkor még Colin is ezt akarta. De akkoriban olyan zavaros volt minden körülötte.

– Igen, érdekelne, hogy miért. Nem válaszoltál senkinek sem, és úgy eltűntél mintha a föld nyelt volna el.

– Nemcsak a nyomolvasáshoz értek, Colin, de ezt nagyon jól tudod.

– Az elhallgatáshoz is, drágám! A szentségit! – csattant fel hirtelen, s öklével lecsapott a stégre. A tömör fa megremegett az erős ütéstől, Keara már megszokta Colin kirohanásait, amit most teljes mértékben jogosnak ítélt meg. – Miért csak most kell megtudnom, hogy van egy lányom? Nem vagyok az az apa típus, sőt momentán…

– Momentán nincs szükséged egy gyerekre.

– Momentán nagyon veszélyes időket élünk. Krisztusom, most először gondolnom kell egy másik lényre, akiért felelős vagyok. – Colin nem is ismerte Amirát, mégis azonnal feltámadt a védelmező ösztöne. Mindig is imádta a gyerekeket, persze ezt jól titokban is tartotta, hiszen az élete túlontúl bonyolult volt.

– Nem tartozol felelősséggel. Ha a kolónia vezetője leszel, akkor pedig már nem kell még aggódnod sem. – Keara igyekezett minél lazábbnak tűnni, majd visszadugta a lábát a vízbe.

– Mi a fenéről beszélsz? – morogta Colin, aztán ő is lerángatta a csizmáját és messzebbre hajította. A hűs víz egy kicsit enyhített a dühén, de még mindig igazságtalannak tartotta a boszorkány ítélkezését. – Olyan csodálatos, hogy meg akarod könnyíteni a dolgomat. De jól figyelj, nem mondok le a saját véremről. Nem akarok olyan lenni, mint az apám.

Finoman megfogta Keara állát, majd maga felé fordította, hogy bele tudjon nézni a barna szemekbe.

– Semmi vámpír woodoo, mert azonnal megátkozlak! – Ahogy ezt kimondta Colin oldalának szegezte a pálcáját. A férfi még csak nem haragudott rá. Az érzéseik valójában cseppet sem változtak az évek során.

– Gyorsak a reflexeid. – Mindketten egy pillanatra elmosolyodtak. Az első meghitt pillanatuk volt évek óta. Colinban még mindig lángolt a tűz, legszívesebben folytatta volna tervét és megcsókolta volna a rózsás ajkakat. De Keara hűvös tekintete elárulta, hogy még sokat kell dolgoznia a bizalomért. Őrjöngeni tudott volna a tehetetlenségtől, de a fák kicsavarása nem oldott volna meg semmit sem. Különben is Draco újratelepítette volna vele az egész erdőt.

– Ne játssz velem! – kérte Keara halkan. A férfinak eszébe sem volt ehhez folyamodni, hanem végigsimította a selymesen puha bőrt a nő nyakán.

– Szó sem lehet erről. De akkor sem engedlek el – odahajolt egészen közel a nyakához és finom csókot lehelt rá.

– Nem használhatsz fel arra, hogy teljes vámpír lehess. Nem engedem, hogy igyál a véremből.

Colin egy pillanatra megtorpant. Borostyán sárga szemei egy pillanatra megvillantak.

– Sok mindent akarok, de a véredre nem szomjazom – mondta komoran. Keara is tudta, hogy mi lesz, ha Colin vért iszik. Akkor minden varázserejét elvesztve teljes vámpír lesz. Ezt pedig a férfi soha nem akarta. – Hiszen mindig felforgatod az életemet, az érzéseimet, azt hittem elvesztettelek örökre.

– Soha nem voltál érzelgős típus – mondta halkan, de nem nézett a szemébe.

– Valóban. Most sem vagyok az, csak szeretném, ha tudnád, hogy én még nem felejtettelek el és most már nem fogsz megszabadulni tőlem – jelentette ki határozottan Colin.

– Mi lesz akkor a kolóniával?

– Nem tartozom nekik semmivel. Csak nagykövet vagyok, nem vezető. Nem akarok több lenni. Nem tagadom az akartam lenni, de inkább leszek halandó, minthogy olyan legyek, mint az apám.

– Hallottam akkor éjjel, amikor apáddal beszéltetek. Nem úgy tűnt, mint aki folytatni akarja az életét abban a világban, amiben én élek. Át akartad harapni a torkomat, nem hagyhattam, hogy megtedd.

– Szólnod kellett volna, megmagyaráztam volna. Apám manipulálni akart, egy pontig sikerült is neki, de aztán már nem tudott. Rá akart venni, hogy öljelek meg. Talán jobb is volt, amikor elmenekültél inkább – vallotta be végül Colin. – Ez egyáltalán nem olyan egyszerű helyzet. Én saját magam soha nem akartalak bántani. Nem igazán értettünk egyet apámmal.

– Engem csak ki akart nyírni, mindenesetre nem sikerült neki.

– Soha nem hagynám, hogy bántson, sem téged, sem Amirát.

Keara hinni akart neki és ebben a pillanatban a férfi valóban őszinte volt. A félvámpír bűvös szemével mélyen az ő barna szemébe nézett, s egy pillanatra engedte, hogy belenézhessen az érzéseibe. Tűz, düh, szomorúság és őrjítő magány – Colin ezt érezte, szüksége volt Keara szerelmére. Kész volt egyáltalán fordítani a sorsán? Az élet választás elé állította, de nem odázhatta el a döntést. Mintha mindig is várt volna egy okra, ami elég erőt ad neki.

– Meg akarom változtatni a sorsom – suttogta Keara fülébe. – Nem akarok többé nélküled élni. Túl fájdalmas volt.

Keara nem szólt egy szót sem, majd hagyta, hogy Colin megcsókolja. Megremegett a kísérteties érzéstől, mely átjárta a teljes valóját. Elsöprő vágy hatalmasodott el rajta, ami olyan tüzet korbácsolt fel bennük, amivel egyikük sem bírt igazán. Édes, bűnös, felkavaró csók volt, örült elementáris forgatagot hozott magával. Egy pillanatra megijedt, s zihálva tolta el magától a férfit, Colin ugyan többszörösen is erősebb volt nála, de teljesen alárendelte magát a nőnek, aki az egyetlen volt mindent tekintetben.

– Mi lenne, ha egy kicsit ezt abbahagynánk? – kérte kifulladva. – Még nem bocsátottam meg teljesen.

– Nekem nem úgy tűnt – mosolyodott el Colin szélesen, s végigsimította a nő hosszú haját.

– Még nem állok készen – mondta halkan. – Még nagyon sok éjszakát kell végigtárgyalnunk, mire dönteni tudok.

– Rendben van.

– De legelőször meg kell kérdeznem tőled valamit.

– Mi lenne az?

– Szeretnéd megismerni a lányunkat?

– Igen. – Ettől a választól először ébredt igazi remény Keara számára, nem is lehetett volna boldogabb. Egymás szemébe néztek és mindketten elmosolyodtak.

***

– Te nem vagy észnél, Draco! – hangzott egy meglehetősen hűvös női hang az éjszakában. Hideg szél süvített végig az úton és felkavarta a finom port. Egyszerre borzongató és vészjósló volt, akár a mérges, ingerült hang. Sötét fellegek borították az eget, s távolról hallatszott a mennydörgés moraja. Hamarosan oda fog érni az őszt jelző első vihar, aminek a pusztítása egyenértékű lesz Hermione haragjával.

– Mit tettél volna helyemben? – vágott vissza a mély bariton, ami még sosem szólt ennyire keserűen és szomorúan. – Ott állt előttem könyörgött, hogy fogadjam be a gyerekét. Mégis csak egy kisgyerekről van szó, nem? Tudom, gyűlölöd a mardekárosokat, de nem mindegyik olyan gonosz és gátlástalan, mint hiszed. – Draco lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd újra Hermione szemébe nézett, aztán folytatta:

– Pansy és Blaise a legjobb barátaim közé tartoztak. Fogadalmat tettünk egymásnak, hogy segítünk, ha baj vagyunk. – Érvelését elég nyomósnak érezte, de nem riadt vissza attól Hermione barátainak említésétől sem.

– Nem tudom, mit tettem volna a helyedben, de akkor sem fogadtam volna be egy idegen gyereket a sajátjaim közé – csattant fel a nő, majd idegesen rendezgetni kezdte az ágyneműt.

– Mindig is csodáltam az anyai ösztönödet, drágám – vetette oda gúnyosan, aztán az asztalra csapott mérgében. – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szívtelen vagy.

– Ne légy olyan, mint gyerekkorunkban! – sziszegte Hermione dühtől lángolva. – Ugyanaz a gőg és mardekáros keményfejűség, ezekből én nem kérek. Felelőtlen voltál!

– Nem értesz egyáltalán – csóválta meg a fejét Draco és a zsebébe lévő borítékra gondolt, amit még nem volt alkalma megnézni. – Ne akarj úgy kezelni, mint egy gyereket, akinek nevelésre van szüksége.

– Egy halálfaló gyerekét fogadtad be az otthonunkba. Mi van, ha ez egy csapda és kiszolgáltatod az egész családod? Így is elég gondunk van – vázolta röviden a helyzetet Hermione. – Bármelyik pillanatban kitörhet a háború és mi itt vagyunk a gyújtópontjában. Mindennap, amikor végignézek a gyerekeinken, azt gondolom, hogy bármelyik pillanatban...

– Lehetne, hogy egyszerre csak egy dologról vitatkozzunk? – morogta Draco. – Egyelőre Zane ügye fontosabb.

– Ne feszítsd túl a húrt! – emelte fel a hangját újra Hermione. – Tudod, hogy mindig is utáltam Pansy Parkinsont, miért lennék oda a gondolattól, ha a fiát is nekünk kell nevelni?

– De Pansy nem ártana nekünk. Tudom, hogy nem.

– Oh, nyilván nem. Miért is ártana nekünk egy halálfaló? Draco, mit tegyek, hogy végre reálisan lásd a dolgokat? Verjelek fejbe egy palacsintasütővel vagy esetleg valami boszorkányosabbat vessek be?

– Azt is vedd számításba, hogy bejutott a faluba. Tudod, ez nem megy mindenkinek. Ez egy menedékhely az elesettek és az üldözöttek számára. Ha jó szándékkal jössz ide, akkor a varázslat nem veszélyes rád.

– Tudom, de megérthetnéd, hogy féltem a családom – erősítette meg a mérge okát Hermione, és vádlón nézett Draco szemébe.

– Zane még csak gyerek. Annyi idős, mint Sophie. Nem gondolod, hogy magára hagyom, azon után, amin keresztül ment. A Zabini és a Parkinson család régóta ismeretségben áll a miénkkel. Ha hiszed, ha nem, az aranyvérűek között is születnek felbonthatatlan egyességek.

– Draco! – mondta fáradtan Hermione. – Más példát nem tudtál volna felhozni? Különben is nem mondhatod, hogy nem alaptalan a félelmem.

– Pansy és Blaise a barátaim voltak régen. Együtt nőttünk fel, ugyanazok az elvek határozták meg az életünket. Ahogy erre a gyerekre nézek, őket látom magam előtt, ahogy kisgyerekként állnak előttem. Te is befogadnád Potter gyerekeit, ha úgy adódik vagy tévedek? – emelte fel a hangját Draco és villogó szemekkel nézett felesége szemébe.

– De ez nem ugyanaz – mondta mérgesem Hermione. – Harry sosem volt halálfaló és nem tervezett semmiféle ármányt senki ellen.

– Háború volt, mindenki ugyan úgy mentette az életét, ahogyan mások. Én megszöktem, de nekik még csak lehetőségük sem volt. Próbáld meg elfogadni a döntésemet, és ne gyűlöld Zanet a szülei miatt! Nézz rá, mint egy egyszerű gyerekre.

– Sosem tudnék gyűlölni egy gyereket, de féltem tőle az enyémeket.

– Tudom, drágám – sóhajtott Draco fásultan. – Hidd mérlegeltem az esetleges kockázatokat, amikor meghoztam a döntést.

– Miért nem beszélted meg velem ezt? – kérdezte magából kikelve, már nem sok választotta el attól, hogy Dracót itt hagyja, és minél messzebbre megy innen. Soha nem akart megszabadulni egy veszekedéstől, de most valahogy mehetnékje volt.

– Egy öt éves gyerek hogyan tudna minket bántani? Sophie is csak pár apró varázslatra képes. Semmit nem manipuláltak Zane fejében, ezt ellenőriztem. Megtettem mindent, hogy megbizonyosodjam arról, hogy nincs vele semmi baj.

– Az a tény persze kiment a fejedből, hogy a szülei halálfalók voltak. – Ez volt Hermione legnyomatékosabb érve Zane ellen, amit persze Draco is mérlegelt.

– Akiket megöltek – mondta tárgyilagosan Draco, amivel persze egyből ütötte felesége érvét.

– Most mit vársz tőlem? Sajnálom őt, de nem akarom, hogy itt legyen.

– Nem értelek, Hermione. Nem voltál te soha ilyen. Miért nem tudod őt is elfogadni? Hiszen csak egy gyerek.

– Még mindig nem érted meg, hogy nem bízom benne? – emelte fel újra a hangját Hermione.

– Kérlek, fejezzük ezt be! A gyerek itt marad, mert megígértem Pansynek, hogy vigyázok rá.

– Nagyon remélem, hogy tudod, mit csinálsz. Nem vagyok hajlandó a gyerekeim életét kockáztatni egy halálfaló ivadék miatt.

– Nem lesz semmi baj – ölelte át Draco Hermionét. A maró düh ellenére, hagyta magát megölelni.

– Mindig halálra aggódom magam a gyerekeink miatt. Dylan úgy is vonzza a bajt, mint a mágnes. Hiszen tudod, mióta a Roxfortba jár egyre kezelhetetlenebb. Harcolni akar, mint annak idején mi, és nem állíthatja meg semmi. Nem kell még több gond.

– Tudom, kedvesem – duruzsolta lágyan Draco. – Már mindent elintéztem, és nem hagyom, hogy bármi bajotok essen.

– Jobb lenne, ha elmondanád, mit tervezel, és akkor talán nem kellene aggódnom – javasolta Hermione. – Soha nem titkolóztunk egymás előtt, tudom, hogy baj van és nagyobb, mint amit elmondasz. A Rend mozgolódik, de a gyerekek miatt egyik ülésen sem tudok részt venni. El sem tudod képzelni mennyire tehetetlennek érzem magam. Csak háziasszony vagyok, képzett aurorként, ami cseppet sem elég.

– Figyelj, Hermione, soha nem gondoltalak kevesebbnek, mert te a gyerekeinket gondozod. Nálad jobb anyát, feleséget, aurort nem is ismerek. Kinél lehetnének nagyobb biztonságban a gyerek, mint nálad? Ha te velük vagy, soha nem aggódom miattuk.

– Köszönöm. – Halványan elmosolyodott Draco őszinte szavai hallatán. S egy pillanatra sokkal erősebbnek érezte magát, mint korábban.

– Nem kell semmit sem megköszönnöd. De értsd meg, egyelőre nem akarlak beavatni a tervembe. Bízz benne, csak ennyit kérek.

– Rendben van – bólintott Hermione beleegyezően, aztán hozzátette: – De mi legyen ezzel a gyerekkel?

– Úgy gondoltam, hogy kap egy szobát az emeleten nem messze a miénktől, és figyelni fogom minden egyes lépését. De pillanatnyilag nem ez a legnagyobb gondunk. Kérlek, próbálj meg kedves lenni Zane-nel. Pansy megesketett, hogy vigyázok a fiára és ez nekem fontos.

– Próbálok, amennyire lehet – sóhajtott Hermione, úgysem számítana semmit, ha tovább ágálna ellene.

– Most el kell mennem, de hamarosan jövök. A többiek vigyáznak rátok. Dylanről később beszélünk. Addig is próbálj meg nem kiborulni. – Hermione válaszra se méltatta férje kijelentését. Draco maga sem tudta merre akar menni, de minél előbb ki akart jutni a házból. Más vágya nem is volt csupán ez. Összekavarodtak a dolgok körülötte és fogalma sem volt, hogyan is fog kikeveredni belőle.

***

Az emeleti ablakból kíváncsi szemek kísérték Draco útját. Mary nem akart kémkedni, de ilyenkor este szeretett az ablakban ücsörögni és nézni, ahogy a csillagok feljönnek az égre. Dylan szobájából gyönyörű kilátás tárult a szemlélődő elé, de persze ő nem ezért volt itt. Hajába belekapott a szél és kisimította az arcából a kósza tincseket. Még mindig nem szokta meg igazán a leengedett frizurát, de most már nem bánta. Egészen az erdőig tudta Dracót követni, aztán a sziluettje eltűnt a sötétben.

– Draco elment – törte meg a csendet Mary és visszaült a kanapéra. Dylan félretette a könyvét, majd megfordult az ágyban. Könyökén támaszkodva Maryre emelte tekintetét, majd komoran elgondolkodott.

– Utána kellene mennem – fontolgatta hangosan, s válaszra várva barátnőjét nézte. – Mit gondolsz?

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Nagyon sokáig veszekedtek Hermionéval, lehet, hogy egyedül akar lenni.

– Azt hiszem, igazad van.

– Nem lepett meg, hogy így gondolod – mosolyodott el Mary.

– Hát éppen ezt az – s elkezdett járkálni a szobában. – Mit nem adnék, ha egyszer végre mindent tudnánk, amit a szüleink el akarnak titkolni előlünk.

– Azért azt furcsának tartom, hogy egy régi iskolatársuk bukkant fel hirtelen a semmiből – jegyezte meg Mary. – Nem is hallottam soha Pansy Parkinsonról, valószínűleg halálfalóként sem volt valami emlékezetes.

– És itt hagyta a gyerekét. Miért tette ezt egyáltalán?

– Igen – sóhajtott a lány. – Nagyon sok megválaszolatlan kérdésünk van.

– Legalább addig sem velünk foglalkoznak – nevetett Dylan és leült Mary mellé, aztán megcsókolta. – Harry észre sem vette, hogy feljöttünk hozzám.

– Ez még nem azt jelenti, hogy akármit csinálhatunk. Igazából semmi kedvem nyomozgatni. Hamarosan amúgy is el kell mennünk.

– Miért nincs kedved nyomozni?

– Olykor olyan nyomasztónak érzem ezt a helyzetet. Feleslegesen nem akarok bajba kerülni.
– Most először félsz a következményektől? – vonta össze a szemöldökét Dylan. – Nem nagyon kellett győzködnöm téged egy kis kémkedés miatt.

– Talán kezdem megérteni a szüleinket. Nem tudom, mit tehetnénk.

– Most nem akarok erről beszélni – vigyorodott el Dylan, majd felállt és a kezét Mary felé nyújtotta. – Nemsokára vissza kell mennünk Roxfortba és mindenki a sarkunkban lesz.

– Mióta törődsz bele abba, hogy nem tudhatsz meg valamit, amire annyira vágysz?

– Most egészen más dolgokra vágyom – vonta magához Maryt. Finoman átölelte és gyengéden az ágyra fektette. Szemében a lány vágyat vélt felfedezni, ami egy pillanatra megijesztette. Végigsimította Mary hátát, majd haladt lefelé egészen a csípőjéig. Vadul kalapáló szíve elárulta, hogy a fiú nem ütközne ellenállásba, ha keze tovább haladna. Mary megijedt egy pillanatra saját érzéseitől.

– Tudod, jobb lenne, ha inkább hazamennék – hangja rekedt volt és egy csipetnyit félt is. Dylan az olajzöld szemekbe nézett, s egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ettől meghátrált volna.

– Ne menj még! – duruzsolta az igéző bariton, mely meg akarta törni minden ellenállását. Dylan ajkai lassú, élvezetes vándorútra indultak Mary nyakán, majd ajkuk egy édes csókban találkozott. Ennyire mélyen soha nem érintette a csók a lányt. Gyomrában milliónyi pillangó szabadult el, szíve, ha lehet még hevesebben vert, keze remegett az izgatottságtól. Először érezte, hogy talán engedhetne önuralmából. Nem akart engedni a csábításnak – agya megmakacsolta magát, s arra késztette, hogy eloltja magától Dylant. Mindketten zihálva néztek egymás zavarral teli tekintetébe.

– Azt hiszem, most jobb lenne, ha elmennék – vette szaporán a levegőt, s lassan kicsusszant Dylan ölelő karjaiból. A fiú egy pillanata megtorpant és megfogta a lány kezét.

– Lazíts egy kicsit – mondta neki szelíden. Biztatóan simogatta meg a számára olyan kedves arcot, majd lágy csókot nyomott a lány arcára.

– Inkább elmegyek – suttogta Mary, de a lábai nem engedelmeskedtek neki.

– Mi a baj? – kérdezte Dylan. – Úgy nézel rám, mintha kísértet lennék.

– Nem, semmi baj nincsen, csak… Tudod, én… – kezdte zavartan, majd elhallgatott. Rózsaszín pír lepte el az arcát. Dylan ujját a lány szájára tette és elmosolyodott.

– Rendben van. De akkor se menj el! – kérte és bevetette a mosolyát, amit valószínűleg már a bölcsőben is gyakorolt, hogy aztán mindent elérhessen a nőknél. – Szeretem, amikor itt vagy velem. Ígérem, hogy nem leszek tapintatlan!

– Jó, rendben, maradok. – Mary egy kicsit megnyugodott, s hagyta, hogy Dylan újra maga mellé fektesse.

– Olyan jó illatod van – fúrta bele az arcát a lány hosszú, fekete hajába. – Aludj ma esete itt velem!

– Miért szeretnéd?

– Még kérdezed? Máskor is volt ilyen, nem jelentene gondot.

– Akkor még gyerekek voltunk és cseppet sem voltunk ilyen közelségben. Nem gondolod, hogy az egy kicsit más volt?

– Most sem akarok semmit sem csinálni. Nem vagyok vadállat, csak szeretnék veled lenni, nem hiszem, hogy ez olyan nagydolog lenne.

– Ha az apám megtudja, akkor biztos az lesz – nevette el magát Mary. – Vajon elviselne még egy kiborulást?

– Nem kell senkinek sem megtudnia, elég, ha én tudok róla. Gyere, adok egy pólót, amiben alhatsz! Használhatod a fürdőszobámat is.

– És mi lesz, ha valaki ránk nyit?

– Nos, van annak sok előnye, hogy ha valaki elmúlt már tizenhét éves – nevetett, majd jelentőségteljesen suhintott egyet a pálcájával, amiből piros szikrák törtek elő. – Akkor mit mondasz?

– Rendben, itt maradok. – Dylannek talán nem volt még ilyen széles a mosolya, mint most.

***

A hold fénye lágyan szűrődött át a fák zöld levelei között, megvilágította a kicsinyke tisztást, melyen egy aprócska forrás futott végig. Egy nyúl oltotta szomját a hűs vízben, de azonnal elszaladt, mikor a bokrot baljós zizegésbe kezdtek. Tompa léptek az avaron, óvatos mozgás, aztán egy pillanatra elhalt minden, s csak az erdő hangjai vitte tovább a szél. Mélységes, nyugodt csend volt, mintha a világ egy pillanata megállt volna és csak az alapvető természeti szükségleteket lenne csak hajlandó végrehajtani.

Hirtelen támadt szélroham tépázta meg a bokrokat, panaszos zizegésre késztetve a méregzöld leveleket. Aztán néhány ág a sűrű lombok közül megadóan félrehajolt, hogy utat engedjen a varázslónak, aki az erdőbe érkezett. Draco gondterhelten követte a nyomokat, de mindhiába, a farkas nyomati a forrás vízénél elvesztette.

– Fenébe – morogta mérgesen, majd eltette a pálcáját, ami eddig elvezette. Hirtelen újabb zizegést hallott a háta mögül.

– Draco? – szólalt meg Tristen nem is olyan messze tőle. – Te vagy az?

– Igen, én vagyok – válaszolt mérgesen, sőt csalódottan. – Mit csinálsz itt, Tristen?

– Már semmit sem. Követtem a nyomokat és szétszórtam a bájitalokat, némi segítséggel. Ryan és Josh nagy segítségemre voltak.

– Ginnynek mindig kiváló ötletei vannak – mosolyodott el Draco ravaszul. – Amúgy sem tudunk volna megcsinálni ketten. Az egész éjszakánk ráment volna.

– Így csak egész délután kellett őket munkára fognom, de így is megérte. Iszonyatosan fáradtak, most adtam nekik egy kis vívóleckét. Tapasztalt varázslónak is sok lett volna a mai nap, nem pedig nekik. De nem találunk semmit. Pedig arra mentünk amerre Keara mondta.

– Én is elvesztettem a nyomokat, de egészen idáig el tudtam jönni. Remélem, hogy Aidrian ötlete beválik és akkor a bájital működni fog. Mit mondott mennyi időbe telik, mire kiszagolják, hogy most a kelleténél jobban figyeljük őket?

– Körülbelül egy hónap, ha szerencsénk van.

– Remélem, annyi idő elég lesz. A fiúk merre vannak? – kérdezte Draco kíváncsian.

– Kerülő úton jöttem, ők az emelkedőnél lemaradtak – vigyorgott Tristen kárörvendően. – Azt mondtam neki, hogy ez is része a rendtaggá válásnak.

– Csak vigyázz Leslievel, mert ha meg tudja mit csináltál a fiacskájával, akkor biztosan nem lesz túl boldog.

– Leslie örülni fog annak, ha nem billentem fenékbe. Valamit forgat a fejében és azt hiszen Perselus nem fog neki örülni, inkább Ryannel kellene foglalkoznia, de ismered az öcsémet.

– Bájitalokkal kapcsolatos leckéket vesz Rontól, legalábbis ennyit sikerült kiszednem belőle. Vak vezet világtalant, Weasley egy tisztességes köhögés elleni szirupot sem tud összehozni recept nélkül – sóhajtott Draco gondterhelten. – Örülök, hogy erre is van idejük, de remélem, ez nem megy a tervünk rovására.

– Merlin szentségére! Azt hittem csak viccel… Francba! Azonnal vissza kell mennünk a faluba és elejét kellene vennie a hülyeségnek.

– Mi az, amiről lemaradtam megint? – kérdezte fáradtan. Néha úgy érezte, hogy ez a világ éppenséggel sokkal bonyolultabb, mint amit valaha is el tudott volna viselni. – Mintha nem lenne elég bajom így is.

– Emily nem megy vissza tanítani Roxfortba. Váratlan khm… komplikációk léptek fel, amiért inkább Owennel mást terveznek.

– Miről van szó? Csak nem beteg?

– Gyermeket vár.

– Oh, gratulálok… Várj egy pillanatot! Tehát Leslie akarja a bájitaltan állást? – nézett rá hitetlenkedve Draco.

– Azt hiszem, valami ilyesmi van a dologban.

– Magasságos Merlin!

– Nekem mondod? Azt hiszem, jobban tesszük, ha szemmel tartjuk Lesliet is. Nem hagyhatom, hogy baromságot csináljon.

– Egyelőre ne szólj neki semmit! Van egy tervem.
Ahogy ezt kimondta újra zizegni kezdtek a bokrok, majd két fiú alakja bontakozott ki a bozótból. Mindketten ziháltak, izzadtak volna és istentelenül fáradtak.

– Én nyertem! – nyögte Ryan üdvözülten.

– Mire mész vele? – hörögte Josh, aki a vesztesen minden irigységével átitatott hangon beszélt vele. Mindketten elterültek a fövenyen, zihálásuk felverte az erdő csendjét. Tristen és Draco egy emberként kuncogott a két fiatalon, majd mindentudóan összenéztek. Mindketten mocskosak, porosak és elcsigázottak voltak, de egyáltalán nem bánták, hogy az egész napot végigkutyagolták.

– Jól van, fiúk! Mára végeztünk, mehetünk haza! – Beleegyező nyögésük hálától volt hangos. Négyesben, némán vágtak neki a rövidített útnak, amivel percek alatt beértek a faluba. Természetesen a két fiú annyira örült a hazatérésnek, hogy észre sem vették a cselt. Késő este volt már, amikor betértek a Repülő Sárkány fogadóba. Draco nem sokkal előtte elköszönt tőlük, és folytatta az útját a saját házába.

Josh és Ryan elcsigázottan rogytak le az egyik padra. Tristen pedig fitten, szinte erőfeszítés nélkül haladt az emeleti szobákhoz vezetőn lépcsőkön.

– Jó éjt, fiúk! Köszönöm a segítséget! Holnap találkozunk a reggelinél – mondta kedélyesen.

– Jó éjt! – nyöszörögték a fiúk, majd lehajtott fejjel borultak az asztalra.

– Holnap is jöttök segíteni? – kérdezte ravaszul a kedves rokon, aki egyébként csak Ryan nagybátyja volt, de mit számít egy ilyen népes ármádiában az ilyesmi…

– Nem! – vágták rá egyszerre mind a ketten.

– Vagyis még nem tudjuk. Anya mondott valamit, hogy meg kell csinálni – mentegetőzött Ryan. – Nem igaz, Josh?

– De, de… Ginny néninek kell segítenünk.

– Majd szólunk, ha tudunk menni – vigyorodott el Ryan kényszeredetten.

– Rendben – bólogatott Tristen némi nevetéssel küszködve.

Még egyszer utoljára rájuk mosolygott aztán felment az emeletre. Mikor a két fiú már nem hallotta a lépteit, még egy elkeseredett nyögést hallattak mind a ketten.

– Eszemben sincs még egyszer vele menni – morogta Josh Weasley mérgesen, úgy hogy még a vörös haja is még vörösebbnek nézett ki. – Olyan, mint egy rabszolgahajcsár.

– Azt hittem, hogy jó fej lesz és segít nekünk bejutni a Rendbe. Még hogy a kiképzés is ilyen… Nem hiszem el soha többet egy szavát sem – szónokolt fáradtan Ryan. – Biztosan anyámmal szövetkeztek.

– Varázslat nélkül bájitalt felhordani a hegyre és szétöntözni ott, ahol a druidák tanyáznak? Hogy a francba ültünk fel ennek? Még hogy a bájitalnak baja lesz, ha varázslattal kerül kapcsolatba. Holnap első dolgom lesz megkérdezni Maryt erről – döntötte el Josh azonnal, aztán fel akart állni, de a lábai cseppet sem akartak engedelmeskedni. – Kivagyok!

– Nem igazán erre számítottam a suli előtt. A nyár a pihenésről szól nem?

– Igen, és arról, hogy nem vadásztok a druidákra – érkezett az anyai tanács Ginnytől. – Szervusztok, fiúk! Hogy vagy, drágám?

– Fáradtan, anya – nézett rá fájdalmas képpel Ryan. – Apa is itt van?

– Nincsen, valami dolga akadt. Szeretnétek vacsorázni? Mindjárt készítek valamit – ajánlotta fel, mivel egy kicsit bűntudata volt, amiért mind a két gyereket Tristenre bízta.

– Nem kérünk semmit. Megfeküdte a gyomromat Tristen főztje – nyavalygott Josh, aki egyébként mindent képes volt megenni. De a sárkánykarom paprika egy cseppet nagyon erős volt az ízlésének. Ginny elhúzta a száját; Tristen egy hangyányit eltúlozta, amit kért tőle, bár így is örült, hogy sógora segítségére volt.

– Hát akkor ne maradjatok fent sokáig. Jó éjt!

Mind a ketten motyogtak valamit válasz gyanánt, de amire Ginny felért az emeletre, már húzták is a lóbőrt.

***

Draco gondterhelten feküdt le Hermione mellé. Egyszerűen nem tudta mihez kezdjen érzéseivel és az emlékeivel, de erről Hermionénak nem akart beszámolni. Mi értelme lett volna? Hiszen sosem értené meg igazán. Visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még roxforti diák volt. Csodás évek voltak azok, még akkor is, ha akkor mélységesen gyűlölte a lányt és Potteréket, de ez már csak a múlt.

Balise és Pansy igazi barátokként éltek az emlékezetében és ezen nem változtatott senki. A három aranyvérű gyerek, akik csak jobb életet szerettek volna maguknak, mint ami megadatott. Az arisztokrácia kegyetlen világában éltek és nem tehették sosem azt, amit ők akartak vagy egyáltalán jónak láttak. Csillogó, de fájdalommal teli világ volt ez, amihez Draco nem akart tartozni.

Máig bűntudattal töltötte el, hogy az utolsó diákévében elhagyott mindent, ami a barátaihoz fűzte. De ha nem tette volna, akkor sosem tudott volna megszökni. Undorodott magától és arra gondolt, hogy mennyire önző volt akkor, csak önmagára gondolt, amikor végleg búcsút mondott az aranyvérűeknek.

Blaise és Pansy szomorú története egyszerűen megérintette a lelkét és felkorbácsolta a mélyen szunnyadó bűntudatot. Nem egymásnak szánták őket a szüleik, de ők mégis csak kiharcolták, hogy legalább a szerelmük kárpótolja őket a gyerekként elszenvedett sérelmektől. Ennek nagy ára volt: egy jegy a karjukra és az örök hűségeskü, ami mindkettőjük és egyik gyermekük végzete lett.

Draco csupán pár kósza hírt hallott róluk és ez bántotta igazán. Egyelten mentsége az volt, hogy az életét akarta menteni és a Darkness Falls-i családját, akiket a nagy zűrzavarban végre megtalált. Loreen, Tristen és Leslie jelentették számára az igazi családot akkoriban, nem is beszélve a többiektől, akikkel nagyon szoros barátságot kötött.

Nem cserélte volna el ezeket az élményeket semmire, de nagyon hiányzott neki Blaise és Pansy. Hány éjszakát beszélgettek át, amikor a szüleik fényes partijáról megszökve a birtokon bolyongtak céltalanul. Szép is volt arról álmodozni, hogy egyszer majd megváltoztatják a világot és a maguk urai lehetnek. De sajnos már csak ő maradt. Egy Malfoy, aki már nem volt arisztokrata, csak egy egyszerű varázsló.

Szinte lehetetlen volt ez a változás, de neki még is sikerült. Boldog család, gyerekek és otthon – ez volt mindene és ennyi elég volt ahhoz, hogy ne menjen vissza soha többet a Malfoy kúriába. Nem jár ott már évek óta, mivel nem volt hajlandó oda még egyszer betenni a lábát. Persze anyja és apja ezt igen csak sérelmezték, de elfogadták. Luciusnak ezzel a legnagyobb fájdalmat okozta, de a férfi csak hallgatott és nem szólt semmit sem. Mindig is úgy képzelte, hogy a fia büszkén fogja a Malfoy nevet viselni. Draco nem bírt felejteni annak ellenére, hogy apján már nem volt rajta Voldemort jegye.

A tüskék megmaradtak, amik ugyan régiek voltak, de még ma is fájtak néha. Igaz már sok minden megváltozott és ez boldogította őt. Viszont nem akart semmit sem régi életéből. Nem nagyon látta esélyét annak, hogy egyszer visszatér a kúriába. Nagyon remélte, ez a nap nem fog bekövetkezni.

A férfi megfordult az ágyban és a plafont kezdte bámulni, amin már évek óta ugyanannyi repedés volt. Megcsinálhatta volna őket egy varázsütésre, de úgy érezte így tökéletes és álmatlan éjszakáin volt mit számolgatnia. Hermione békésen aludt, akár egy angyal. Vonásai kisimultak, fáradt arca elernyedt és Draco nála szebbet el sem tudott képzelni. Ennyi év után még mindig szerette és tisztelte a feleségét, akit élete legnagyobb kincseként védelmezett. Érte és a gyerekekért élt– ők számítottak, ők voltak a legfontosabbak.

És most Pansy és Blaise pedig rábízták a fiúk életét. Hogyan utasíthatna el egy gyereket? Úgy érezte helyesen döntött és megfogadta akármi történik, ő akkor is védelmezni fogja a fiút. Ennyivel tartozott Zane-nek a szülei emléke miatt. Remélte, hogy Hermione is egyszer bele fog nyugodni a döntésébe.

– Megint nem tudsz aludni? – kérdezte Hermione álmosan.

– Miről beszélsz? Egész eddig a falon lévő repedésekről álmodtam.

– Tehát nem tudsz aludni.

– Valóban nem – sóhajtott Draco. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek.

– Min rágódsz?

– Csak tűnődöm – válaszolta úgy, mintha minden rendben lenne.

– Évek óta ismerlek téged, és nem szoktál csak úgy tűnődni. Nem vagy az a fajta, te vagy kimondod, amit gondolsz vagy a gúnyolódó görényt játszol.

– Akkor nem ismersz elég régóta – kuncogott, most először zökkent ki egy kicsit a mélabúból.

– Mondd el! – követelte Hermione csendesen. Draco engedett a szelíd erőszaknak.

– A régi időkről gondolkodtam.

– Blaise és Pansy? – kérdezte a lány.

– Igen – jött a tömör válasz.

– Hidd el, nem tehetsz róla, hogy mindez így alakult! – mondta csendesen. – Más volt a sorsotok, ezen kár rágódni.

– Nem kellett volna cserbenhagynom őket – jegyezte meg szomorúan a férfi.

– Természetes, hogy magadat mentetted – simította végig a férje vállát Hermione. – Akkor csak így élhetted túl.

– Akkor így tűnt helyesnek – sóhajtott Draco.

– Tudom – válaszolta Hermione és közelebb bújt Dracóhoz.

– És ami Zane-t illeti.

– Ne aggódj! Átgondoltam az egészen és igazad van. Gondját fogom viselni. Elvégre egy fiúval több vagy kevesebb nem számít. A gyerek nem tehet róla, milyenek a szülei. Kicsit talán felkaptam a vizet.

– Köszönöm.

– Ugyan már, drágám.

– Először hallani sem akartál róla – szólalt meg újra.

– Tudom, de nézd el nekem. Anya vagyok és féltem a gyerekeimet.

– Ha veszélyt jelentetett volna, akkor nem engedtem volna a közelükbe – biztosította Hermionét a döntéséről.

– Túlságosan jó szíved van ahhoz.

– Ne kezdjünk megint veszekedni, Hermione! – javasolta.

– Akkor aludjunk. Jó éjt!

– Jó éjt, drágám!

Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális