Silence in the Darkness

7. fejezet
7. fejezet
A padlásszoba kis lakója


Draco megmosta az arcát a vízzel teli hordóban, aztán saját arcképét kémlelte meredten a vízgyűrűkben. Még mindig rosszul érezte magát, de közel sem annyira, mint előzőleg az irodában. Piton és Potter – gondolta mérgesen Draco. Nekik nem kellett volna itt lenniük, akkor nem lenne ilyen feszült és nyugtalan. Nem is beszélve az értékes bizonyítékokról, bár úgy gondolta a pergamen sokkal értékesebb volt.

Az eresz alá bevert az eső, de ez egyáltalán nem zavarta, valahogy még jól is esett számára a hűs szellővel együtt is. Egy pillanatra becsukta a szemét. Visszagondolt azokra az időkre, amikor még barátok voltak Pansyvel és Blaise-zel. Mintha fényéveknek tűnt volna, olyan régen volt. Vajon miért aggasztja a szokásosnál is jobban ennyire ez a helyzet? – gondolta Draco. Pansy emléke miért hat rá ennyire intenzíven? És miért nem tudja a helyzetet higgadtan kezelni?

Még egyszer megmosta az arcát. Ez a hideg víz most nagyon jól jött, így sokkal jobban érezte magát. Gondolatai azonban nem csillapodtak le, ahogy a fodrozódó feketének látszó víztükör sem, ami csak az arcképét mutatta meg, de a válaszokat gondosan elrejtette. A pergamenért nyúlt, azonban egy pillanat kénytelen volt megtorpanni.

– Szia, apa! – köszönt rá Dylan, aki éppen akkor lépett ki a Repülő Sárkányból.

– Jó reggelt, Dylan! – bólintott Draco fáradtan egy fél mosollyal. – Korán keltél vagy le sem feküdtél?

– Miből gondolod, hogy le sem feküdtem? – kérdezte ártatlanul a fiú, de nem tudta elrejteni mosolyát. Az arckifejezése egyből elárulta, nem kellett többet mondania.

– Mary volt nálad ma reggel – közölte apja a nyilvánvaló tényt. Dylannek fogalma sem volt mivel álljon elő. – Meg sem kérdezem miért volt nálad.

– Csak beszélgettünk – védekezett, bár igaz volt, amit mondott, legalábbis többnyire. Bár Dracónak nem kellett legilimenciát alkalmaznia, hogy tudja, kamasz fia fejében mi minden fordul meg. – Elszaladt az idő, aztán úgy gondoltuk jobb, ha nálam alszik.

– Ugye nem kell majd megint Harryvel veszekednem? – kérdezte gyanakodva Draco, ugyan magában mosolygott a fia viselkedésén. Halványan még emlékezett kamasz önmagára. Azonban azoknak az időknek nem csak boldog emlékei voltak. – És ez nem arról szól, hogy lefeküdtél-e a lányával, hanem arról, hogy jó ötlet volt-e együtt aludni Maryvel, amikor jól tudod mi történt alig egy napja?

– Nem kell semmit sem mondanod neki– forgatta meg a szemét Dylan. – Egyébként meg tényleg nem csináltunk semmit sem. Nem vagyok kisgyerek.

– Tudom én azt – mondta Draco. – De annyira nagy a rózsaszín köd, hogy semmit sem láttok egymáson kívül. Ami egyrész nagyon cuki, másrészt rettenetesen nagy könnyelműség.

– Igazad van – sóhajtott fel a fiú. – Másrészt nem kell aggódnod.

– Ezt jó lenne, ha Harryben is tudatosítanátok. Bármit is tetszetek azért ti vagytok a felelősek és vállalni fogjátok a követkeményeket – szögezte le Draco.

– Nem fogom teherbe ejteni, ha erre gondolsz – vonta meg a vállát Dylan, mire Dracónak egy pillanatra torkára forrtak a szavak.

– Igazából nem egészen erre gondoltam. Inkább arra, hogy ne sodord veszélybe. Meg ne forduljon a fejetekben, hogy egy percre is beteszitek a lábatokat az erdőbe – jelentette ki a varázsló zordan. – De most már erre gondolok. Fiatal vagyok még nagypapának.

– Eszemben sincs bajt okozni – hangja őszintesége ellenére, önmaga is kételkedett ebben. Mary koránt sem volt kész a kapcsolatukat szorosabbra fűzni. – Megtanultam a leckét.

– Nekem nem probléma, ha Potterékkel összezördülünk. Viszont anyád már egészen más kérdés – vetítette előre az esetleges következményeket Draco. – Ne okozz neki még több fejtörést! Hallottad, hogy Potter miket vágott a fejéhez.

– Igen, hallottam – bólogatott Dylan. – Egyik sem volt túlságosan kedves.

– Nem bizony – rázta meg a fejét, s közben ökölbe szorította a kezét.

– Mindezt azért, mert régen nem voltatok jóban?

– Mindennek a gyökere onnan ered – sóhajtott fel Draco.

– De bocsánatot kért.

– Lehet, hogy megbánta és bocsánatot kért, de ezeket gondolja valójában. Ne tévesszen meg az ilyesmi! – közölte a lehető legérzelemmentesen a varázsló. – Akármennyire is próbálunk jóban lenni, mindig is lesz köztünk ellentét. Szerinte elrontottam anyád életét.

– Nem értem miért gondolja ezt – rázta meg a fejét Dylan. – Hiszen jól kijöttök egymással.

– Potter sok mindent nem tud – jegyezte meg sejtelmesen a férfi. Hirtelen újra érezte azt a fájdalmat. A fia szemébe nézett, és próbálta elrejteni a szomorúságát, azért az egyért, aki most nem lehetett itt velük, akiről soha nem beszéltek.

– Azt hiszem értem, amit mondasz – bólogatott hevesen, majd sóhajtott egy nagyot. Valahogy nem akart túl nagy bonyodalmat maga körül. Persze már kiskora óta ismerte a feszültséget apja és a népes griffendéles bagázs között, amit ugyan az idő némiképpen megoldott, de nem tűntetett el teljesen. – Semmi rosszat nem csinálok és jófiú leszek.

– Nem vagy már gyerek. Ne is viselkedj úgy! – figyelmeztette Draco. Olyan öregnek érezte magát most. Mikor telt el ennyi idő? Nemrég még őt fegyelmezték, most pedig neki kell ezt megtenni.

– Rendben, apa. – Dylan fintort vágott és alig várta a felnőttkort, hogy megszabadulhasson a szülői szigortól.

– Komolyan beszéltem – váltott hangnemet az apja. – Te többé nem lehetsz jó fiú, csak helyesen cselekedő férfi.

– Rendben, apa, akkor viszont kérnék valamit. Beszéljünk komolyan végre. Tudni akarom, hogy mi zajlik a környezetünkben. Miért nem hagyjátok nekünk... – fakadt ki hirtelen, de félbeszakították a dühös szóáradatot.

– Sétáljunk egyet – ajánlotta fel Draco és elindult az erdő felé. Dylan nem egészen tudta mit akar az apja, de ellenkezés nélkül követte. Miután az fák sűrűjébe veszett az alakjuk Draco újra megszólalt, s hangja komolyan csengett: – Tudod nem volt mindig olyan békés az életünk, mint most.

– Tudom, hogy mi történt Voldemort idején. Ezerszer hallottam már – sóhajtott Dylan és azt hitte tényleg mindent tud. Unta már egy kicsit a témát, úgy gondoltam nemes idők voltak azok, amikor a szülei harcolhattak és győzhettek a sötét varázslók felett.

– Elképzelni sem tudod milyen volt. Hála Merlinnek, te nem éltél abban az időben – kezdte a történetet Draco. – Félelem és rettegés, sosem tudhattad mikor fognak megtámadni. Rengeteg ember halt meg, rengeteg tűnt el végleg és bujkálni kellett.

– Ezekről meséltetek.

– Arról is, hogy mit akartak velem tenni?

– Nem tudom – bizonytalanodott el a fiú egy kicsit.

– Tudod, hogy mi volt Lucius nagyapád?

– Arisztokrata varázsló, aki a sötét oldalon állt, de átállt a harc idején – mondta Dylan.

– Halálfaló – szólalt meg Draco. Hideg szél söpört végig a környéken. Mindkét Malfoy kicsit megborzongott.

– Ez…

– Gyerekként megérteni ezt más, mint felnőttként. Akkor még nem tudtam miért tette, miért állt arra az oldalra. Egy ideig felnéztem rá, mint egy hősre, aki kiáll valamiért.

– Nem kell ezt elmesélned.

– Talán mégis. Roxfortból kellett megszöknöm, hogy ne csináljon belőlem a saját apám halálfalót. A nagyapád, akit most ismersz, közel sem az az ember, mint aki akkoriban volt. Soha nem kényszerítettelek semmi rosszra, így nem tudhatod milyen érzés ez. Muszáj volt szembeszállnom a saját apám akaratával. Csak azt nem sejtettem, hogy én magam is leszek az apám helyében.

– Én nem akarok halálfaló lenni – sóhajtott Dylan és nem érette apja mire akar kilyukadni.

– Meg is átkoználak, ha még csak hasonló eszedbe is jutna... Te is szembeszállsz az én akaratommal. Értem én, nem vagy már gyerek, de egy felnőtt nem sodorja magát veszélybe, sem a társait, ha nincs rá komoly oka – fejtette ki Draco és közben ütemesen haladt előre a jól ismert ösvényen. – Ti nem vagytok még felkészülve arra, hogy harcoljatok.

– Nem akartam soha sem rosszat – szólalt meg Dylan. – Csak segíteni.

– Nem akarom neked azt az életet, mint amit én éltem a te korodban. Te is tudod, hogy a záróvizsgáimat is anyád unszolására, a te születésed után tettem le.

– Ezerszer elmesélted már milyen megalázó volt annyi tizenéves kölyökkel vizsgázni – sóhajtott Dylan. – Nekem nem lenne az.

– Neked nincs más választásod, mert visszaküldelek Roxfortba, még akkor is, ha utazóládába kell becsomagolnom téged. Én nem fogok anyáddal veszekedni miattad.

– Szívesebben maradnék inkább itt – mondta Dylan.

– Nincs túl sok választásod. Egyébként sem vicceltem. A családi béke szent és sérthetetlen, nem akarok több zűrt. Megértetted?

– Igen, apa, teljesen világos voltál.

– Fékezd az indulataidat!

– Rendben van – forgatta meg a szemét a fiú. Draco még mindig úgy érezte, hogy fia nem veszi komolyan. Draco keserűen tette a Dylan vállára a kezét. Nem akart egyetlen hibát sem elkövetni a fia nevelésében, de mégis csak megtörtént. Egy forrófejű, meggondolatlan gyerek állt itt előtte, aki ugyan cseppet sem hasonlított az ő régi énjére, mégis terelgetésre szorult.

– El sem tudod képzelni mennyire más életünk lenne most, ha halálfaló lett volna belőlem – mondta Draco halkan. Dylant egy pillanatra megijesztette a feltételezés.

– Ezért nem mész vissza soha sem a Malfoy kúriába? – Draco felkapta a fejét és fia szemébe nézett.

– Elkényeztetett, gazdag fiú voltam, akinek soha nem kellett semmiért sem küzdenie. Elrendezetett jövő várt, egy zsíros állás, házasság, vagyon, amikért csupán a hűségemet kellett volna adnom egy őrültnek. Soha nem vágytam ezekre igazán és volt egy pont, amikor már tudtam is, hogy nem akarom ezt. Merlinre megesküdtem, hogy nem megyek oda vissza többet.

– Értem – válaszolta Dylan. Draco mélyet lélegzett, majd vállon veregette Dylant, a fiú rá nézett és így szólt: – Miattam nem kell aggódnod. Visszamegyünk Roxfortba galiba nélkül, erre a szavamat adom.

– Mi sem maradunk itt sokáig – sóhajtott Draco megkönnyebbülten. Hónapok őrlődését mondta ki végül ezt először.

– Ezt hogy érted? Ez a hely az otthonunk. Anya tudja már? – csattant fel Dylan hirtelen. – Nem mehetünk el csak úgy.

– Egyelőre csak te tudod a családból.

– De miért? – kérdezte a fiú.

– Nem vagyunk többé itt biztonságban. Így is tovább maradtunk a kelleténél. Tudod ez a hely többé már nem ad nekünk olyan védelmet, mint régen – mondta Draco szomorúan. – Talán azért mert már nincs szükségünk erre a védelemre.

– Bárhova mennénk, ott sem lennék nagyobb biztonságban.

– Ebben igazad van. Viszont eljött az ideje.

– Szerintem beszélj minél előbb anyuval – javasolta Dylan. – De nem akarok ott lenni, amikor elmondod neki

– Kérnék tőled valamit – tette a fia vállára a kezét Draco.

– Bármit, csak ne nekem kelljen elmondani ezt anyunak. Nagyon szereti azt a tulipánfát, amit a tavaszi szünetben ültettünk a ház mellé.

– Ne keresd többet a bajt!

– Az úgyis megtalál – jegyezte meg Dylan és elhúzta a száját. – Jó, jó, rendben úgy lesz. Ígérem, megpróbálom. De te is megteszel nekem valamit?

– Micsodát?

– Szeretnék mindent tudni Zane-ről – hadarta egy szuszra a fiú, amivel egy kicsit meglepte az apját.

– Mindent én sem tudok róla. Két nagyon jó barátom gyermeke és az anyja, Pansy, megkért rá, hogy viseljem gondját. Régen ők a halálfalók mellett harcoltak, de a háború után többet nem láttam őket. Blaiset és a lányukat megölték, nem tudom miért. Talán tudtak valami fontosat, amit remélem, utólag a levél mindent megmagyaráz. Valószínűleg Pansy meghalt nem is olyan régen. Így Zane velünk marad.

– Biztos vagy benne, hogy ez nem egy csapda? – kérdezte Dylan. Draco magában elmosolyodott, hogy fia gondolkozása mennyire hasonlít Hermione feltételezéseire.

– Ellenőriztem. Nincs vele semmi baj.

– Ennyi nekem elég – bólogatott Dylan. – Az is nagyon furcsa, hogy miért nem őrültek meg ők is.

– Igen, ez nekem is furcsa – vallotta be Draco.

– Mikor tudhatom meg, hogy mi van a levélben?

– Ott akarsz lenni, amikor Harry és Perselus végigolvassa velem együtt a saját magánlevelezésemet?

– Igen – vágta rá egyből a fiú és rettentően örült annak, hogy kivételesen első kézből szerzi be az információkat.

– Akkor egy fél óra múlva szeretettel várlak az irodámban, de addig kezdenem kellene valamit a fejfájásommal – zsörtölődött Draco. – Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

***

Hermione egyedül ébredt a hitvesi ágyban. Kicsit kelletlenül nyugtázta Draco távollétét, már az évek során megszokta ezt. Mindig volt valami, ami felkeltette, ami miatt intézkednie kellett, így akkora jelentőséget nem tulajdonított az ügynek, de most mégis neheztelt rá. Néha férje még mindig külön utakon járt és nem osztott meg mindent vele. Hermione inkább a csendes belenyugvást választotta, mert bízott Draco józan ítélőképességében. Lustán az órára nézett. Már fél nyolcat mutatott – nagyot nyögött. Felkelt az ágyból, felöltözött és kiment az ajtón.

Reggelit kellett készíteni az egész falkának, bár reménykedett benne, hogy a gyerekek is kiveszik a részüket ebből. Ez talán majd elterheli a gondolatait egy kicsit. Végül is miért kéne szőnyeg alá söpörnie mindent? Szembe kellett néznie ezzel a gyerekkel. Felment a lépcsőn, ami a padlásszobához vitte. Egyedül a háznak ezen a részén volt még annyi hely, amit fel tudtak szabadítani a fiú számára. Hamar kellett cselekedniük. Ugyan az ígéretük szerint Sophie új szobája lett volna, de az sors másképpen döntött. A félig kész lakrész nem volt túlságosan otthonos.

Megtorpant Zane szobája előtt. Összeszorult a torka, amikor arra gondolt, hogy a fiú veszélyt jelenthet a számukra. Mekkora butaság volt ez. Hiszen Zane nem maga Voldemort vagy egy gonosz démoni lény. Megfeledkezve a jó modorról, kopogás nélkül nyitott be a szobába.

A fiú összerezzent, amikor szembetalálta magát Hermionéval, olyan volt, mint egy riadt kis őzike. Nagy szemekkel figyelte a boszorkányt. A szoba makulátlanul tiszta volt, mintha soha nem lakott volna benne senki sem. Az ágy be volt vetve és Zane görcsösen a talárját markolászva ült rajta.

– Ne haragudj! – szólalt meg végül Hermione bűnbánóan. – Nem kopogtam.

– Semmi baj, Mrs Malfoy – válaszolt a fiú nyugodtan, de nem nézett a nőre, a hangja meglepően tiszta volt, pedig Hermione látni vélte, hogy a gyerek remeg félelmében. Egyszeriben elfogta egy érzés, amit eddig soha nem tapasztalt meg. Ez pedig a szégyen volt. Mindazért, amit mondott, mindazért, amit gondolt.

– Tudtál aludni kicsit? – enyhült meg, majd kicsit közelebb ment az ágyhoz. Zane rettegett tőle, úgy ahogy még soha senki. Ez annyira szíven ütötte Hermionét, hogy elszorult a torka. Mégis mit gondolt ki van ebben a szobában? Egy őrült szörnyeteg?

– Remekül aludtam. – A válasz sántított, sőt bődületesen nagy hazugság volt. A vörös kialvatlan szemek látványa nem erről tanúskodott, bőre falfehér volt, kissé beesett.

– Nyugodtan mondd meg az igazat – biztatta Hermione és elült az egyik székre. Most már tudta, hogy tévedett. A gyerek semmiféle veszélyt nem fog számukra jelenteni. Egyszerűen már az elején a szemébe kellett volna néznie, ugyan Blaise Zabini szemét örökölte a fiú, de a férfi soha nem nézett ennyire esdeklően, ennyire szomorúan senkire sem. Tisztább volt, mint a családja és nem érdemelt kegyetlenséget.

– Nem túl sokat aludtam – vallotta be végül, bár félt a következményektől. – Elnézést, de nem akartam panaszkodni.

Hermione egy pillanatig csak csendben figyelte a kisfiút, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint Sophie, viszont már többet megélt, mint amennyit egy felnőtt ember. Egy olyan kor áldozata ült itt ezen a csöppnyi kis ágyon, akinek még fogalma sem volt semmiről. Hermione soha nem volt kegyetlen, szíve megesett a gyámoltalan kisfiún.

Emlékeztette valakire, valakire, akit az évek során megismert. Akit kinőtt, agyon hordott, ormótlan ruhákban, törött szemüvegben látott először. Akkor is azt gondolta, mint most. És most hirtelen Petunia Dursley jelenet meg a képzeletében. El kellett hessegetnie ezt a metsző gondolatot, ami makacsul beférkőzött az elméjébe.

– Remélem, csatlakozol hozzánk a reggelinél – próbálkozott Hermione némi feszültségoldással.

– Köszönöm, de nem vagyok éhes – mondta, ám a gyomrának a korgása elárulta. Zavartan lesütötte a szemét és a cipőit tanulmányozta, amik fénytelenül, kopottan néztek vissza rá.

– Ha nem akarsz lejönni, akkor felhozhatom ide is a reggelidet – ajánlotta fel Hermione.

– Mamám soha nem engedte, hogy a szobámban egyek – szólalt meg félénken. – Azt is mondta, hogy viselkedjek jól és ne okozzak gondot.

– Jaj, drágám! – szólalt meg Hermione és könnybe lábadt a szeme. – Hogyan tudnál gondot okozni vagy bántani? Örülnék, ha jól éreznéd magad.

– Megcsinálok mindenféle házimunkát, ha kell. Higgye el, hogy nem vagyok rossz! Csak ne küldjön el a rossz emberek közé – tört fel a szóáradat a fiúból, aki eközben fel is pattant a helyéről és esdeklően nézett Hermione szemébe.

– Szóval hallottad a veszekedést? – nyugtázta Hermione és intett a fiúnak, hogy üljön le a helyére. Még soha nem érezte magát ennyire kellemetlenül. Nem lehet kíméletlen egy öt éves gyerekkel. Akkor döbbent rá, hogy nem akarja és nem is hagyja, hogy Zane elkallódjon. Pansy a gondjaikra bízta őt, így meg kell tennie érte mindent, ami az erejéből telik. Milyen ember lenne, ha szenvedést okozna egy védtelen, riadt gyereknek? – Azt hiszem, beszélnünk kellene erről.

– Jól van.

– Tudod féltem tőled a szüleid miatt. De nem volt igazam, nem a szüleidet fogadjuk be, hanem téged... Nem voltam velük jóban, amikor Roxfortban tanultunk.

– A mamám mondta, hogy így volt – helyeselt a fiú. – Azt is, hogy ne lepődjek meg, ha házimanót csinálnának belőlem.

– Tényleg ezt mondta? – vonta össze a szemöldökét Hermione, és megállapította, hogy Pansy tényleg nem ismeri őt, egyébként már nem is fogja. Ráadásul azt képzeli róla, hogy dolgoztatná Zane-t. Nem, ő nem volt ilyen aljas. – Eszem ágában sincs ilyet tenni.

– Nincs?

– Egyáltalán nincs. Nem fogok bosszút állni rajtad azért, mert anyukáddal nem voltunk jóban.
Mostantól te is a családunkhoz tartozol.

– Igen? – csodálkozott a fiú.

– Persze, ha rossz fát teszel a tűzre, akkor neked is hasonló dorgálásban lesz részed, mint a gyerekimnek, de soha nem foglak bántani. Nem kényszerítelek semmire sem. Nem akarom, hogy félj. Nem foglak magadra hagyni. Ennyit megígérhetek neked.

– Miért gondolta meg magát?

– Mert emlékeztetsz egy barátomra, akivel a nagynénje rosszul bánt, és megkeserített a gyerekkorát – mesélte Hermione. – Az a barátom később nagy mágus lett, elképesztő dolgokat vitt véghez a maga erejéből, de felnőtt korában lett igazi családja.

– Tényleg?

– Igen – bólintott a boszorkány. – Nem bírnék úgy bánni veled, mint ahogy az a nő a barátommal. Amikor megláttalak itt bent gubbasztani, tudtam, hogy nem küldenélek el soha sem.

– Biztosan?

– Igen, Zane.

– Nem olyan, mint amilyennek a mamám elmondta – csóválta meg a fejét Zane. – Azt hittem olyan, mint egy gonosz boszorkány. De ez nem így van.

– Meg tudsz bennem bízni, Zane?

– Nem tudom, azt hiszem igen.

– Rendben van, akkor én is bízom benned – mosolyodott el, majd kinyújtotta a kezét és hagyta, hogy a kisfiú tegye meg a következő lépést. A kicsi kinyújtotta a törékeny kezét, aztán Hermionééba tette. – Ez most a mi törhetetlen eskünk.

– Oké – bólogatott Zane.

– Van bennünk egy közös dolog – mondta Hermione. – Egyszer régen én is elvesztettem egy kisfút, aki nagyon fontos volt nekem. Te pedig elvesztetted a mamádat.

– Egy kicsit fáj itt – mutatott a mellkasára Zane.

– Nekem is – bólogatott a boszorkány.

– El fog múlni?

– Egyszer igen.

– Köszönöm, Mrs Malfoy – felelt hálásan a kisfiú.

– És örülnék neki, ha Hermionénak szólítanál.

– Igen, Hermione néni – helyeselt a fiú.

– Így már más – mosolygott rá biztatóan. – Azt hiszem, kezdhetnénk azzal, hogy lejössz velem a konyhába és megiszunk együtt egy kakaót.

– Ez nagyon jó lenne – mondta a kisfiú megkönnyebbülten és elengedte a talárját.

Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális