Silence in the Darkness

9. fejezet
9. fejezet
Szökés

A nyár végi nap még mindig ugyan olyan intenzitással ontotta magából a meleget, mint ahogy pár héttel korábban. A szellő bódító nyárillatot hozott be a konyhába, ahol az ablakban Draco tejfölszőke hajú kislánya unatkozva nézett ki rajta. Nem volt játszótársa, s anyja nem hagyta tovább segíteni a főzésben sem, így aztán a világ fájdalmával együtt, sértődötten kiült az ablakba és a virágok felett köröző méhecskéket figyelte. Konok, makacssággal duzzogott ott egyedül, távol a többiektől.

Hermione, Mary és Vittoria a konyhába serénykedtek. Ashley végül lemondott arról, hogy Harryvel és ő a gyerekekkel együtt menjenek vissza Londonba. Marynek pedig sikerült végre rávennie Vittoriát, hogy mozduljon ki végre, ami jót is tett neki, hiszen a két legkisebb Malfoyra figyelni és tésztát gyúrni felért egy gyors terápiával. Persze teljesen nem tudta elűzni a rossz gondolatokat, de már nem érezte olyan kínzónak azt, ha végre nevet is. A lányok különösen jó kedvvel anekdotáztak.

Hermione mosolyogva figyelte a lányokat, de mikor az ő imádott kisangyalára tévedt a tekintete mélyen felsóhajtott. Sophie nagy sóhajtott és durcásan nézett kifelé az ablakon. Makacs Malfoy vonásai most már ilyen fiatalon olyan markánsnak tűntek, hogy le sem tagadhatta volna őket. Még egy gyermeke, aki egy cseppet sem hasonlított rá – jegyezte meg magában. Néha kénytelen volt kemény határozottsággal rendre utasítani a kislányt, így volt ez a mai napon is. A repülő liszt és tészta alapanyagok még a boszorkánykonyhában sem voltak kívánatosak. Talán túlontúl kemény volt vele – ötlött fel benne. Fizikai fájdalomként élte meg az anyai szigor alkalmazását. Gyűlölte azt az érzést. Soha nem akarta szomorúnak látni Sophiet, de nem tűrte az eszetlen viselkedést sem.

– Sophie, drágám! – szólította meg Hermione kedvesen. Amikor lánya már a harmadik adag tésztát ejtette le tálastul a földre, némileg mérgesen teremtette le a kis angyalkáját, ezért most mély bűntudattal a hangjában beszélt hozzá. – Mért nem mész ki játszani egy kicsit?

– Senki sincs, akivel játsszak – hangzott a szívfájdító válasz. – Mindenki elmegy, és én itt maradok egyedül. De még neked sem kellek.

– Ne beszélj badarságokat, édesem! – korholta szelíden. – Sokan jönnek ma ebédre és időben kész kell lennünk. Miért nem próbálsz meg Zane-nel játszani? Biztosan örülne neki.

– Gondolod? – csillant fel a szeme hirtelen, s egy apró mosoly villant fel az arcán, a kis gödröcskék az arcán végre elűzték a durcás arckifejezést. A Malfoy család elszántságát örökölte, néhány hasonlóan áldásos tulajdonsággal egyetemben. Zane-nek nem volt sok esélye. Hermione tisztában volt ezzel, viszont egyáltalán nem sejtette, hogy ebből még baj lehet. A két hasonló korú gyerek általában hamar megtalálja a hangot egymással.

– Hát persze, drágám, de ne menjetek messzire! Sem a patakhoz, sem a vízeséshez. Nagyon megharagszom, ha ilyesmit csinálsz – figyelmeztette Hermione. – Később apával vagy valamelyik felnőttel elmehetsz, de egyedül ne próbáld meg.

– Rendben, mama – mondta Sophie engedelmesen és már kint is volt az udvaron. Zabolázatlan loknijai csak úgy repkedtek utána a lenge szélben.

– Most már biztonságban van az ebéd – nevette el magát Vittoria. – Imádom a lányodat, de néha hatalmas nagy kupit tud csinálni.

– Néha…– sóhajtott Hermione. – Az év nagy részében nem is láttátok. Draco génjeit örökölte zömmel.

– Szóval mardekáros lesz? – kérdezte Mary mosolyogva.

– Minden esély meg van rá – bólogatott a büszke anyuka. – De a Hollóhát is esélyes lehet még, nagyon gyorsan tanul és hetek alatt egyre jobban kontrollálja az erejét. Teljesen mindegy melyik házba kerül, akkor is az én kislányom marad.

– Akkor is ezt fogod mondani, ha udvarlók lepik el a házatokat? – szólalt meg Josh, aki éppen akkor lépett be a konyhába, majd elvett egy süteményt a halomból.

– Az Draco dolga – mondta Hermione. – De te mit keresel a konyhámban?

– A fiúkkal elmegyünk a patakhoz és kellene egy kis ennivaló. Anya már elment és nem hagyott nekünk semmit sem. Úgy gondoltam megnézem a keresztanyámat, hátha megszán minket – vigyorodott el elégedetten a Weasley fiú. Pontosan olyan volt, mint Ron, mindig a hasára gondolt.

– Vigyél nyugodtan a süteményből és van még egy kis pogácsa is tegnapról.

– Köszönöm, Hermione, te vagy a legjobb – adott egy cuppanós csókot Hermione arcára a fiú. A boszorkány csak megcsóválta a fejét.

– Anyádnak azért ne mondogasd ezt, mert valószínűleg megsértődne.

– Nem fogom. Köszi, még egyszer!

– Nincs mit. Várj, Josh, Dlyan is veletek megy? – tudakolta Hermione végül.

– Nem, még ma nem is láttam – vonta meg a vállát. – De most indulok is. Ja és Sophie nem jön velünk, ez szigorúan fiú buli. Megkérdeztem Zane-t is, de ő nem akar jönni. Fura egy srác. Na, sziasztok, majd ebédre jövünk.

– Rendben.

– Biztos, hogy jó ötlet volt rászabadítani Zane-re Sophiet? – szólalt meg Mary elgondolkodva.

– Mire akarsz ezzel utalni? – kérdezte Hermione.

– Sophieban túlteng az energia ma, Zane pedig még csak most jött ide, nem tudom, hogy fogja fogadni, ha egy hurrikán végigsöpör rajta.

– Rendben, igazad van. Egy fél óra múlva ránéznél?

– Persze semmi gond. De azért szeretném tudni, hogy hol van Dlyan.

– Én is rettenetesen kíváncsi vagyok rá.

***

Colin és Keara szótlanul haladtak egymás mellett Darkness Falls utcáin. A férfi le sem vette a szemét a nőről, ami eléggé rosszul érintette a boszorkányt, leginkább rettenetesen idegesítette. Meg akart szabadulni Colintól és végre egyedül lenni.

– Most komolyan gondolod, hogy le akarsz rázni? – fakadt ki végül mérgesen.

– Igen, Colin, a lehető legkomolyabban. Legjobb lenne, ha végre békén hagynál, talán ez lenne jobb, mind a kettőnknek.

– Talán beszélnünk kellene Amiráról – vetett fel végül a férfi. – Miért is nem vagyok én jó arra, hogy vigyázzak rá?

– Mert nem akarom, hogy összezavard. Még olyan kicsi és nem értené még, ami körülötte zajlik. Miért nem tudsz türelmes lenni? Megismert végre és kedvel. De nem muszáj egyből rázúdítani ezt a hírt? – tette fel a jogos kérdést. – Én csak az ő érdekeit tartom szem előtt.

– Mikor tudja meg, hogy az apja vagyok? Talán, amikor Roxfortban megkapja a bizonyítványát? – emelte fel a hangját Colin ismételten, ami még némi morgással is párosult. – Ezt te sem gondolhatod komolyan.

– Pontosan ez a baj. Amira soha nem fog Roxfortban tanulni – kiabált vissza a boszorkány és most először csillant meg egy kétségbeesett könnycsepp az arcán. A férfi megállította és szembe fordította saját magával.

– Mégis miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökét Colin. Keara megállt egy pillanatra lesütötte a szemét, aztán vett egy mély levegőt.

– A lányunk kvibli és negyedrészt vámpír. Merlin tudja miért, de nincs benne varázsképesség. Valószínűleg az elcseszett génjeink miatt. – Fájt kimondania az igazságot, amit maga előtt is olykor mélyre elrejtett. Nem akart a lányának nehéz életet, de mégis így lesz. A varázsvilág vámpírsága miatt varázslényként tartja nyilván, a mugliknak csak egy mítosz, vámpíroknak pedig nem elég jó arra, hogy a soraik közé invitálták.

Ráadásul soha nem élhet normális életét és még gyermekei sem lehetnek. A gyógyító kíméletlenül őszinte és egyértelmű volt vele, amikor a kezébe adták az apróságot. Ő a csodát és a fény látta a kislánynak, a gyógyító pedig csak egy elfajzott varázslényt. Keara tudta, hogy Colin látja az arcán a kétségbeesést.

– De olyan kicsi még, hiszen még tíz éves koráig bármikor megmutatkozhatnak a képességei. Én a helyedben nem aggódnék emiatt. Nekem majdnem tizenkét éves koromban kezdett megmutatkozni a varázsképességem, addig még egy dühroham okozta forgószelet sem támasztottam.

– Nem fog megmutatkozni semmi sem, hidd el nekem. Komplikációk voltak a szülésnél és a gyógyítók… Azóta persze többen is megvizsgálták, de nincsenek varázsképességei. A lányunk már most sem olyan, mint egy átlagos gyerek, viszont egyik általam ismert világban sem lesz helye… Annyi minden van, amit egyszer el kell mondanom neki. Nem akarom tönkretenni a boldogságát, mert most még az.

– Sajnálom, Keara, ezt nem tudtam.

– Talán így már nem is érdekel?

– Butaságokat beszélsz. De komolyan. Nem egy krumpliszsákról van szó, hanem a mi lányunkról. Tudom, hogy nem erre a reakcióra vártál tőlem. De el kell mondanom valamit neked.

– Mégis micsodát?

– Évekig vártam valami, ami cél ad az én létezésemnek. Nem tudtam mit tegyek, amitől kevésbé érzem az ürességet és a csalódottságot magamban. Igen, elszúrtam a kapcsolatunkat, meggondolatlan voltam, de most helyre akarom hozni. Amira miatt és miattunk is. Végre azt akarom tenni, ami helyes, és amit eddig is tennem kellett volna.

– Egyikünk sem tökéletes. Amira pedig…

– Nem érdekel vannak-e varázsképességei. Hiszem nekem is az fizikai erőm erősebb, inkább vagyok vámpír, mint varázsló. Nem vagy egyedül és én itt vagyok veletek. Már nem kell egyedül viselned a terheket.

– Ha azt mered mondani, hogy megkéred a kezem is, akkor eltöröm a karodat – sziszegte mérgesen a boszorkány. – Ne hidd azt, hogy mindent tudsz!

– Ha nem lennél velem ennyire harcias, akkor még talán elő is mertem volna az ötlettel hozakodni. Keara, én nem csak egy rövid időre akarlak magam mellett tartani. Az életünk bonyolult és szerintem már nem is lesz normális. De maradjunk együtt. Mindketten tudjuk, hogy milyen igazi család nélkül felnőni. Miért hagynánk, hogy ezt Amira is átélje?

– Igazad van – mondta végül Keara gondterhelten. – De nem akarom összezavarni. Annyira félek, hogy valami baja esik, hiszen annyira törékeny és érzékeny.

– Nem kell egyedül csinálnod semmit sem – szólalt meg Colin határozottan. – Én veled vagyok.

Keara most először mosolyodott el igazán. Megölelte Colint és ez apró puszit nyomott az arcára.

– De ettől még nem utállak kevésbé.

– Persze, tisztában vagyok vele.

***

Zane éppen az egyik fa árnyékában kémlelte a környéket. Úgy ült ott a padon, mintha egy felnőtt lenne és nem pedig egy gyerek. Rémesen unatkozott, hiányzott neki az anyukája és szomorú volt. Amikor Pansy először mondta el neki, hogy el kell válniuk egymástól, nem hitte el, hogy ilyen hamar megtörténik és ennyire fog fájni.

Nemrég még volt egy családja, de most már csak ő volt, egyedül egy idegen világban. Legjobb lett volna mindent elfelejteni, viszont frissek voltak ahhoz még a sebek.
Amikor észrevette a szőke hajú veszedelmet, nos, ettől sem javult a kedve.

– Szia, Zane! – köszönt barátságosan, aztán leült mellé a padra. Mosolya olyan volt, mintha kincset talált volna a patakban. Zane csak arra akart gondolni, hogy minél előbb tűnjön el onnan. Annyira különböztek egymástól Sophie sugárzott a boldogságtól, Zane pedig feketébe burkolózott a keserűségtől.

– Szia! – válaszolt végül félszegen, de nem nézett a kislányra.

– Hogy vagy? – hangzott az első kérdés. Mégis mi lehetne erre a kérdésre a válasza, ha egyáltalán akarna válaszolni rá.

– Jól – hazudta végül Zane. – És te?

– Jól, de egy kicsit unatkozom – vallotta be őszintén Sophie és ráérősen a lábát lógatta. – Süt a nap és ilyenkor sok mindent lehet csinálni. Például úszni, de azt most nem lehet, mert egyedül nem mehetek. De most senki sem ér rá és én nagyon unatkozom.

– Az nem túl jó – mondta a fiú, de még mindig nem nézett rá, inkább a cipője orrával rugdalta a köveket.

– Nem akarsz velem játszani? – Zanet váratlanul érte a kérdés. Ekkor belenézett a kék szemekbe és megrettent attól, amit látott. Soha senkit sem látott ilyen boldognak és elevennek. Csak arra emlékeztette, hogy ő most mennyire boldogtalan.

– Nem, köszönöm – mondta végül alig hallhatóan. Úgy gondolta némi udvariassággal lerázza magáról a kis koloncot. – Szeretek itt üldögélni.

– Akkor én is üldögélek itt egy kicsit. – Sophie közelebb húzódott a fiú mellé, aki jelentőségteljesen elhúzódott tőle. – Szoktál felhőket nézegetni?

– Nem túl gyakran – válaszolt engedelmesen. Mama azt tanította, hogy ne legyek udvariatlan – emlékeztette magát.

– Én igen, amikor van rá időm. Múltkor láttam egy unikornist. Olyan szép volt. De errefelé egyetlen egy sincsen. Igazi unikornis nincsen, apu szerint Roxfortban vannak. Egyszer már jártam ott, amikor egyik karácsonykor bál volt, de akkor egyet sem láttam. Perselus bácsi azt mondta, hogy ha legközelebb megyek, biztosan látni fogok egyet.

– Jó neked – hangzott az érdektelen válasz. Zane-nek nem volt semmi szüksége felvidításra egyedül is jól elvolt. Nem érdekelték az unikornisok sem.

– Sok jó dolgot lehet itt csinálni, majd meglátod.

– Biztosan – hagyta rá Zane, aztán felállt és inkább elindult, hogy megszabaduljon Sophie-tól. Feszélyezve érezte magát.

– Te szoktál köpkövezni? – kérdezte érdeklődve Sophie Zanetől. A kis boszorkány egyre közelebb húzódott a fiúhoz, aki tüntetőleg elhúzódott tőle.

– Nem, és nem is akarok – förmedt rá a fiú. Iszonyatosan melege volt és semmi kedve nem volt játszani. Egyedül akart lenni, de ezt a kislány nem volt hajlandó megérteni. Ugyan egy idősek voltak, de Zanet az élet hamar felnőtté avatta.

– Sárkányos jelmezemet megmutassam neked? Nagyon szép. Még tüzet is tud okádni, persze nem igazi tüzet. Anya bűvölte meg nekem. Apunak is nagyon tetszett. Talán legközelebb egy tündér jelmezt is kérek karácsonyra.

– Nem kell megmutatnod semmit sem – rázta meg a fejét

– Tudom, már mi vidítana fel. Fogtam este pár fénytündért a kertben. Ha szeretnéd, akkor adok párat, hogy ne félj a sötétben – biztosította nagylelkűen a kislány.

– Köszönöm, de nem félek a sötétben – mondta színtelen hangon. Zane minden erejét összeszedte, hogy nyugodt maradjon.

– Jó neked. Én egy kicsit tartok a sötéttől – vallotta be végül a kislány bizalmasan. – Legközelebb majd elmegyünk sátorozni. Meg is kérem a mamámat, hogy hadd aludjunk ma kint a kertben. Mit szólsz hozzá?

– Ez nem jó ötlet – válaszolta a fiú és végigsimította a fekete haját. Irtózatosan melege volt ebben a talárban, de nem vette le. Megszorította a belső zsebében elhelyezkedő pálcát, ami egykor az apjáé volt. Talán megátkozhatná ezt a bosszantó kisboszorkányt és akkor talán nyugta lenne tőle. Nem gondolt semmi rosszra sem, elég lett volna egy némító bűbáj. Bár újra eszébe jutottak anyja intelmei. Nem szabad varázsolni haragból és megsebezni másokat. Különben is akkor valószínűleg azonnal kitették volna a szűrét innen. Hová is mehetett volna? A családja már nem volt mellette többé.

– Pedig nagyon jó lenne itt kint aludni. Bár igazad van, anya biztosan nem engedné. Pár hónapja történt vele valami itt kint, azóta este nem igazán mehetek ki. Kár, hogy még nem mehetünk Roxfortba, de annak örülök, hogy lesz valaki, akivel játszhatok – nevetett boldogan. – Olyan sok játékot tudok. Végre nem kell egyedül szórakoztatnom magam. Tudod, a kistestvéreim még nem tudnak játszani. Dylan pedig soha nem ér rá.

– Ez nagy kár – gúnyolódott Zane. Alig várta, hogy megint egyedül lehessen, és gondolataiba merülve töltse az időt.

– Igen, borzasztóan nagy kár – mondta Sophie, akit teljesen hidegen hagyott Zane gúnyolódása. Vidáman kacarászva követte tovább a fiút. – Olyan szép idő van. Miért nem veszed le a talárodat?

– Nincs melegem – hazudta szemrebbenés nélkül.

– Pedig a mamám biztosan adna neked valami pólót. A bátyámnak nagyon sok van és biztosan adna egyet neked.

– Nem veszek fel mugli ruhát – emelte fel az állát dacosan. Persze ez nem volt teljesen igaz, mégsem vallhatta be a lánynak.

– Miért nem? Nézd olyan vicces, amikor körbeforgok és a szoknyám csak úgy repül. Nagyon mulatságos – mosolygott a szőke kis angyalka és bemutatót tartott a fiúnak. Zane kétségbeesetten nézett egy-két menekülő útvonal után. Talán mégsem lett volna olyan rossz elmenni a fiúkkal. – Hát nem csodálatos?

– De az – válaszolta egy fintor kísértetében.

– Te miket szoktál játszani?

– Semmit – mondta komoran, de már alig tudta türtőztetni magát. Utálta ezt a kis fruskát, aki eszébe juttatta azt az időszakot, amikor elfelejtett játszani. Bújócska – anyja így nevezte a játékot, amit játszottak, de ez soha nem tűnt játéknak Zane számára. Ugyan nem értette teljesen, viszont állandóan félt. Az elmúlt években inkább a rejtőzködés és a menekülés volt a fő játék, amit az anyjával gyakorolt.

– Az nagy kár, de sebaj, majd én kitalálok valamit. – Sophie nem vette észre, hogy segítségére nem tartanak igényt. Annyira lelkesen igyekezett Zane-nek elfoglaltságot találni, amivel felvidíthatná a fiút.

– Igazán nem szükséges. Nem anyukád szól neked? – próbálkozott némi hazugsággal a fiú. Sophie a ház felé nézett, de senki sem állt az ajtóban.

– Nem hiszem, különben sem hallottam. Még nincs ebédidő, addig biztosan ráérek.

– Micsoda nagy szerencse.

– Igen – mosolygott a lány sugárzóan. – Biztosan nem szeretnél köpkövezni?

– Igen, biztosan. Nem szeretem azt a játékot. –Valójában fogalma sem volt hogyan kell azt játszani, viszont ezt a világért sem árulta volna el egy cserfes kislánynak.

– Nekem ez a kedvenc játékom. Neked biztosan nincs kedvenc játékod?

– Nincsen – rázta meg a fejét Zane.

– Ez nagyon nagy baj – komolyodott el Sophie. – A mamám mindig azt mondja, hogy ki kell élvezni a gyerekkort. Nem tudom, pontosan ezzel mit akar mondani, de szerintem sokat kell játszani. Granger nagyapa mutatott nekem egy csomó mugli játékot. Ezek szeretnéd kipróbálni?

– Nem hinném.

– Pedig ugrókötelezni például nagyon jó dolog.

– Biztosan az, de engem nem érdekel.

– Varázslósakkot is játszhatnánk – kezdte a kislány. – Azt nem tudok még játszani, de együtt megtanulhatnánk. Biztosan jó móka lenne.

– Nem baj, de én inkább kihagynám. – biztosította Zane.

– Megpróbálhatnánk esetleg szitakötőket fogni. Abban nagyon ügyes vagyok. Csak le kellene mennünk a patakhoz.

– Nem szeretem a bogarakat.

– És a békákat?

– Azokat sem.

– Akkor próbáljuk meg halat fogni. Apa megmutatta hogyan kell. Bár azt hiszem a pálcát használta, hogy a halak odaússzanak hozzá.

– Nem akarok halakat fogni.

– Pedig jó móka – erősködött a kislány.

– Akkor sem! – emelete fel a hangját a fiú. – Nincsen kedvem hozzá.

– Ez nagyon sajnálatos. De valamivel el kellene foglalnod magad. Látom, hogy te is unatkozol és kell valami ahhoz, hogy szórakoztasd magad. Egyedül lenni nem olyan vicces dolog. Jó lenne, ha James itt lenne, egy csomó játékot tud és nagyon kedves volt velem mindig is.

– Jól vagyok így. Hidd már el végre! – fakadt ki végül a fiú mérgesen.

– Nem szabad így kiabálni – fedte meg Sophie. – Pikkelyes lesz az arcod. Nekem Leslie bácsikám mondta és ő nagyon ért az ilyesmikhez.

– Ez hülyeség!

– Ki mossák a szádat szappannal, ha csúnyán beszélsz! – szörnyülködött a kislány.

– Nem fogják – vonta meg a vállát Zane.

– Én figyelmeztettelek – mondta komolyan Sophie. – És játszottál-e már trágyagrántokkal?

– Nem és nem is akarok.

– Akkor mit szólnál, ha azt játszanánk, hogy ki tudja megenni a legtöbb Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsét. Nagyon mókás! De mindig James nyer.

– Nem.

– Van néhány seprűm is és lemehetünk a patakhoz. Ott mindig látni valami érdekeset – erősködött Sophie, viszont már kezdett elfogyni a türelme. Mindig elérte, amit akart, de Zane-nel nem nagyon boldogult. Ellenben megvolt benne a Malfoyok makacssága és nem adta fel.

– Nem szeretnék repülni – mondta higgadtan Zane. Más sem hiányzott neki, mint egy buta liba, aki folyton a nyomában van.

– Akkor mit szeretnél csinálni?

– Semmit sem.

– Játssz velem, kérlek! Olyan nagyon unatkozom. James is elment az unokatestvéreimmel valahova és engem meg nem vittek el. Soha nem visznek el sehova és én meg halálra unom magam egyedül.

– Engem ez cseppet sem érdekel – tagolta a legkevesebb érdeklődéssel a fiú és továbbra sem akart engedni az erőszakos boszorkánypalántának. – Sajnálom, de nem akarok játszani. Nem vagyok már pisis.

– Sírni fogok, ha nem játszol velem! – toporzékolt a lány dühösen.

– Nem fogok és nem akarok játszani! – szólt rá erélyesen Zane. – Menj el végre valahova máshova!

– Olyan undok varangyos béka vagy! – gúnyolta Sophie durcásan. – Semmivel sem akarsz játszani, semmit sem akarsz csinálni. Vedd tudomásul, hogy egy ilyen hölgyet, mint én, szórakoztatni kell.

– Kitől hallottad ezt a marhaságot? – kérdezte Zane és most már nem fogta vissza magát. – Semmi kedvem veled szórakozni. Fogd már fel! Legszívesebben hazamennék, és itt hagynálak!

– Jó, akkor mire vársz? Legjobb, ha elmész. Úgysem lehet veled semmit sem játszani. – Dacosan összefonta a karjait és felhúzta az orrát.

– El is megyek! Nem jövök ide vissza – morogta dacosan Zane és villámgyorsan elviharzott. Sophie kék szemei megteltek könnyekkel, de inkább a makacssága miatt. A csalódás érzését soha nem szerette, nem is ismerhette igazán, mivel a szülei mindent megadtak neki. Természetesnek vette, hogy mástól is elvárhatja ugyan ezt.

Búslakodva indult vissza a Repülő Sárkány fogadó felé. Felháborította a tudat, hogy nem játszottak vele. Egyszerűen elképzelni sem tudta, hogy ki mondhat nemet egy köpkő versenyre és még ezernyi másra. Mérgesen, karba tett kézzel trappolt és eldöntötte, hogy beárulja Hermionénak Zane-t vagy valakinek, aki majd jó mérges lesz a fiúra. Miközben ravasz tervét szövögette, Mary jött vele szemben.

– Miért lógatod az orrodat, Sophie? – kérdezte a lány, aki éppen néhány könyv társaságában lépett ki Malfoyék házából.

– Zane olyan undok volt velem – öntötte ki egyből a szívét panaszosan Sophie. – Egyszerűen úgy viselkedett, mint egy nagy varangy. Most már értem miért mondta Vittoria azt, hogy a fiúk, mind hülyék.

– Jaj, Sophie, hiszen még olyan rövid ideje van itt. A szülei nincsenek vele. Adj neki egy kis időt! Képzeld csak magad az ő helyébe. Egy új helyen egyedül van, nincsenek barátai és nem is ismer igazán. Türelmesnek kell lenned – oktatta Mary és leguggolt, hogy egy magasságba legyen a durcás Sophieval,

– De azt akartam, hogy ne legyen szomorú – biggyesztette le száját a kislány. – Én sem szeretem, ha egyedül kell lennem. Olyankor minden unalmas.

– Ez nagyon szép tőled. Viszont Zane-nek kell még egy kis idő, hogy jól érezze magát itt. Úgy hallottam a mamájával évekig menekültek, nem volt ideje játszani. Hidd el pár nap és együtt fogtok játszani a patakparton.

– De olyan csúnyákat mondott – ellenkezett Sophie.

– Miért mit mondott neked?

– Nem akart semmivel sem játszani. Aztán azt mondta, hogy ő nem pisis, hogy játsszon.

– Ez szörnyű – sopánkodott Mary és megsimogatta az aranyló fürtöket. – Szeretnéd, ha együtt játszanánk valamit?

– Azt is mondta, hogy inkább elmegy haza – folytatta a kislány az árulkodást. – Én meg azt mondtam neki, hogy menjen csak.

– Elment haza? – kérdezte összevont szemöldökkel Mary. Nagyon rosszat sejtett.

– Igen. Elment és nem jön vissza.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha megkeresnénk a többieket – mondta komolyan Mary.

– Zane nagy bajban van? – tudakolta a kislány.

– Nagyon remélem, hogy nincs. Nem tudom, mennyire ismeri a környéket, de nincs biztonságban. Tudod, hogy merre mehetett?

– Nem tudom. Nem láttam merre futott. Nem akartam, hogy elmenjen. Csak felbosszantott, amikor nem akart velem játszani.

– Semmi baj, Sophie! Talán csak a környéken kóborol. Nem mehetett el messzire ilyen rövid idő alatt. – Mary megfogta a kislány kezét és Hermione keresésére indult. Sophie is valami hasonlót forgatott a fejében.

– Szólom kell a mamának – mondta komoly hangon. – Ő mindig tudja, hogy hova mennek, az elkóborolt gyerekek. – Mary csak mosolygott, de még mindig nagyon rossz érzése volt. Magában azt remélte, hogy tényleg nem lesz semmi baj.

Sietős léptekkel haladtak a ház felé, szerencsére azonban pont összefutott Draco és Dylan párossal. A két férfi azonnal abbahagyta a bizalmas beszélgetést, amikor Sophie és Mary odaért. Mary elég különösnek találta ezt az apa és fia suskust, mivel nem is olyan régen Dracónak egész más véleménye volt Dylan tájékoztatásával kapcsolatban. De most nem merenghetett sokáig, Zane ügye sokkal égetőbb volt.

– Mi történt? – kérdezte Draco összevont szemöldökkel.

– Miből gondold, hogy történt valami? – kérdezett vissza Mary.

– Pontosan olyan képet vágtok, ami erre enged következtetni. Ki vele mi történt? – Sophie ekkor elengedte Mary kezét és berohant a házba. Draco most már biztos volt benne, hogy valami nagy baj történt. Mary vett egy mély levegőt és beszámolt a történtekről.

– Sophie játszani akart Zane-nel, de ő meg nem akart játszani. Sophie pedig addig nyüstölte, amíg Zane kiborult és azt mondta, hazamegy. Nem látta, hogy merre ment, de szerintem egyből az erőbe ment.

– Dylan, Mary azonnal szóljatok a többieknek, még nem mehetett olyan messzire – adta ki a parancsot Draco. – Meg kell találnunk, de rögtön. Nem ismeri sem a falut, sem a környéket, ha kijut a biztonságos zónából nagy bajba kerülhet. Én előre megyek Shannonnal.

– Rendben, apa – bólintott Dylan. – Gyere, Mary! Keressük meg a többieket.
Eközben a kis Malfoy hercegnő mindent hallott és ijedten a szája elé kapta a kezét. Végül felviharzott az emeletre, ahol Hermione éppen az ikrek szobájából jött ki.

– Mi történt kislányom? – kérdezte aggódva. A kis tejfölszőke hajú lányka anyja karjaiba vetette magát és pityeregni kezdett.

– Anyu, azt hiszem valami rosszat csináltam – mondta elcsukló hangon.

– Mégis mit történt? Mondd el, kicsim!

– Piszkáltam Zane-t és ő azt mondta, hogy elmegy haza és nem jön vissza ide. Mary szólt apának és elmondta, hogy mi történt. Apa azt mondta, hogy Zane nem ismeri az erdőt és a falut. Azt hiszem, nagy bajba került. Elment megkeresni. Én csak játszani akartam vele.

– Miért csináltad ezt?

– Nem akart játszani. Azt hittem akar majd, ha elmondom neki én mit szoktam játszani. De ő nem akart. Veszekedtünk. Nem akartam elküldeni – hangzott a bűnbánó hang, mely néha elcsuklott egy-egy szótagnál.

– Biztos, hogy apa utána ment? Nagyon fontos, hogy igazat mond, Sophie! Zane veszélyben is lehet.

– Igen. Hallottam, amikor beszéltek Dylannel és Maryvel. De nem mertem nekik elmondani, csak neked.

– Ilyet nem szabad többet tenned. Gyere, menjünk le, és várjuk meg a többieket, rendben van?

– Igen, rendben van – szipogta továbbra is. – Mi lesz, ha Zane-nek baja esik?

– Minden rendben lesz, kicsim, csak legyél türelmes.

– Mi nem megyünk keresni őket?

– Nem mehetünk. Mi lesz, ha hazajön és nem talál itt bennünket?

Sophieből kitört a szívet tépő zokogás.
Count of comments: 0
feltöltötte: Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális