Fejezetek

1. fejezet

1. fejezet
Büntetés

A hamarosan beköszöntő nyár pezsgő lüktetése ölelte körbe Roxfort ezertornyú kastélyát. Egy éve még a megtépázott falak szomorúan köszöntötték a megújulást hozó évszakot. Most viszont olyan volt minden, mit a háború előtt; időtlen, védelmező és ódon. Sok-sok varázsló és boszorkány kemény munkája kellett hozzá, rengeteg mágia és megszámlálhatatlan, dolgos pálcamozdulat, de sikerült. Roxfort megnyithatta kapuit a diákok előtt. A tanév pedig gyorsan elröppent.

Az utolsó napokban iskola parkja csak úgy nyüzsgött a pihenni vágyó gyerekektől, nevetésük messze szállt, ami mosolyt csalt az iskola igazgatónőjének arcára. Elégedetten húzta ki magát a székében és boldogan hallgatta a ricsajt a nyitott ablakon keresztül. A gondtalan fiatalság öröme mindig elégedettséggel töltötte el. Sokszor a merevség, komorság és kimértség álarcát öltötte magára, holott arany szíve volt.

A diákok pedig nem okoztak csalódást neki, pontosan azt tették, amit a tanév utolsó napjaiban kell. Végre túlestek a vizsgák agyfacsaró, rémisztő részén, és már csak az eredményekre vártak, de hol van az még… Élvezték a gondtalan jókedvet. A Tiltott Rengeteg sem tűnt ezen a napon olyan rémisztőnek és sötétnek, inkább hívogatónak. A fák tövében apró virágok nyíltak, zöld lombok susogtak és az ágak között kicsiny madárkák fészkeltek. Néhányan a tó partján az óriáspolippal játszottak, egyesek a kviddicseztek, mások a fák árnyékában hűsöltek.

Hermione Granger a park füvében elterülve bámulta az égen keresztülúszó lusta bárányfelhőket. Voltak unikornis alakú felhők, főnixek, néha talán még egy-egy hippogriff is előbukkant – elmosolyodott. Utoljára kislánykorában játszott hasonlót, de azóta nagyon sok minden történt… A gondtalan gyermekévek már csak a múltat jelentették. Arca elkomorult az emlékképek hatására és kellemetlen szorítást érzett a szíve tájékán. Mosolya nagyon gyorsan eltűnt. Az utóbbi időben a boldog pillanatokat mindig beárnyékolta egy-egy sötét gondolat. Még Ronnal sem mert beszélni érzéseiről, pedig megbízott benne. A fiatal varázsló nem értette volna meg őt… Hermione ezért inkább hagyta, hogy belülről eméssze a keserű szomorúság.

Göndör, zabolázatlan haja elterült a piros kockás takarón. Most egyszerűen képtelen volt a tanulásra összpontosítani, pedig el kellett kezdeni a felkészülést az auror akadémia szeptemberi felvételijére. Persze tudta, hogy Ron és Harry mit mondanának erre az ötletére; felesleges, hasztalan, időrabló. Mélyet sóhajtott. A könyv mindenesetre biztosítékként ott pihent a feje alatt, mintegy párnaként szolgálva. A friss szellő lágyan simogatta az arcát, érezte a nap melegét és mélyet lélegzett a nyárillattal terhes levegőből. Hetek óta most volt a legnyugodtabb, de tudta, ez nem marad sokáig így. Az érzés, hogy valami rossz közeleg, egyáltalán nem hagyta nyugodni.


Becsukta a szemét és hagyta, hogy a napsugarak az arcát melegítsék. Egy percet akart, csak ennyi kellett volna a teljes ellazuláshoz, viszont dolgozott benne a feszültség. Amikor kinyitotta a szemét éppen egy árny suhant el mellette, és hamarosan Ron huppant le mellé a takaróra.

– Hiányoztál! – súgta szerelmesen a lány fülébe, majd megcsókolta, és végigsimította az arcát. Ron kipirult arccal nyúlt el mellette és összekulcsolta a kezeiket. Hermione csak nevetve visszacsókolta, s beletúrt a vörös hajba. Szorosan magához ölelte és mélyen magába szívta a frissen nyírt fűvel keveredett férfias illatát. Ron egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében a fülébe súgta: – Azt hittem már sosem érek ide.

– Mitől vagy tiszta fű? – kérdezte a lány mosolyogva és kiszedett a vörös fürtök közül néhány fűszálat. Ron arcán egy zöld nyom árulkodott arról, hogy megint valami történt a kviddics pályán. A boszorkány szórakozottan elmaszatolta a sárfoltot a fiatal férfi arccsontján. – Ahogy látom föld is van rajtad. Valamit megint csináltál igazam van?

– Kicsit eldurvult a barátságosnak hitt kviddicsmeccs a mardekárosokkal – vonta meg a vállát, s elhelyezkedett a takarón, s az ég felé emelte a tekintetét. Vörös haját szórakozottan kiseperte a homlokából. – Nem kell aggódnod, már nem csaphatnak ki egy ilyen kis apróság miatt.

– De ugye nem esett senkinek sem baja? – kérdezte gyanakodva. Nagyon jól tudta mennyire nagy a feszültség még mindig a Mardekár házzal szemben. A háború utáni békekötés nem volt olyan felhőtlen, hogy csak úgy semmissé tegye azt, ami megtörtént. A mardekárosok közül nem mindenki tért ugyan vissza, de a visszatérőkkel nem bántak a többiek kesztyűs kézzel.

Ron elgondolkodó arcot vágott, majd a könyökére támaszkodva így felelt:

– Ugyan dehogy esett. Bár pár embernek a gyengélkedőre kell mennie. Malfoynak betörtem az orrát – jelentette ki diadalmasan és egy Hermione számára ismerős vigyort villantott, már hajolt volna oda, hogy győzelmét egy csók formájában jutalmazzák, de a boszorkány felemelte a kezét és eltolta magától. A lány cseppet sem osztotta barátja örömét, sőt kifejezetten ellenezte.

– Ezt nevezed barátságosnak? Miért nem hagyod végre békén Malfoyt? – Hermione tudta, hogy ez csupán egy meddő vita lesz kettejük között. Az elmúlt jó néhány év alatt számtalanszor került összetűzésbe a két fiatal, alkalmanként durván összecsaptak. – Malfoy nem szól hozzád, de ha te provokálod, akkor persze, hogy beléd köt. Természetes emberi védekező reakció. Hányszor beszélünk még erről? Vége a háborúnak és vége az ellenségeskedésnek is. Megpróbálnál…

– De Malfoy az Malfoy – tárta szét a karját. – Nem változik meg, akármennyire véded… Én nem veszem be ezt megtért halálfaló dumát.

– Nem akarom védeni, félre ne értsd! Ismerd be, hogy igazam van és mostanában miattad kerültetek bajba mindketten. Lépj tovább és keress valami más elfoglaltságot! – javasolta Hermione, de még nem fejezte be vörös hajú barátja oktatását: – Malfoy ebben az évben nem is tudom hányszor keveredett verekedésbe. Egyiket sem ő kezdte.

– Ennyire figyeled Malfoyt? Mitől lett ilyen érdekes a számodra?

– Én sem hiszek maradéktalanul mindenkinek, aki Voldemort mellé állt és visszajött ide. Igen, Ron, nem csak mardekárosok vannak, akik átálltak. Egyébként nem szeretném, ha téged vádolnának, ha valami megváltoztathatatlan történne Malfoyjal.

– Mondjuk, hiányozna az egyik füle? – vigyorgott Ron, aztán harsányan felnevetett.

– Ugye nem?

– Nem, nem, csak álmodozom.

– Nos, visszatérve arra, amit mondtál. Igen, például jobb, ha Malfoy egyben marad. Nem akarok bajt senkinek sem – simította végig a szeplős arcot kedvesen.

– A bátyáimnak kimeríthetetlen viccforrás volt a fületlenség, lehet Malfoynak is jó tenne – folytatta a fiú figyelmen kívül hagyva Hermione szavait. Ugyan már haladásnak számított, hogy Ron beszélni kezdett ikerbátyjairól, mégis ezt nem tudta megtenni anélkül, hogy egy sötét árny ne suhanna át az arcán. Hermione szeme könnyfátyolos lett. Fred mindenkinek rettenetesen hiányzott. Igyekezett boldog emlékeket felidézni és életben tartani Fredet, ahogy George is tette. Ron élénken, lelkendezve, keserédesen beszélt fivére terveiről: – Meséltem? George most dobja piacra a fülemüle csomagot. Képzeld, múltkor egy ehető füllel állított haza. Anya majdnem elájult, amikor meglátta az új fülét, és ahogy azt Angelina látványosan leharapta ebéd közben… Malfoynak sem ártana egy kis nevetés.

– Nem értelek. Malfoy nem fog nevetni azon, ha orrba vágod, azon végképp nem, hogy leátkozod a fülét – csóválta meg a fejét Hermione. – Különben is a morbid humorodat nem sok ember érti. Hagyd békén és kerüld! Ezt a pár napot igazán kibírod, aztán soha többet nem kell találkoznod vele. Harrynek bezzeg sikerült minden mardekárost elkerülnie, Malfoyjal nem is vesztek össze egyszer sem az elmúlt évben. Sőt szerintem…

– Persze hogyne, és Harryt szenté is fogják avatni az évvégén ezért és még sok minden másért is – vigyorgott, aztán egy csókot nyomott a boszorkány ajkaira. – Nem kellene ennyit agyalnod ezen. Malfoy csak egy kellemetlen pondró, akit nem szívesen látnék az elkövetkezendő években. Ennyi. A többit bízd rám, nincs szükségem arra, hogy a második anyám legyél.

– Bajod is eshetett volna! Erre próbállak rávezetni, te ütődött. Nem voltam érthető? Nem bírnám ki, ha a gyengélkedőre kellene rohangálnom miattad. Túl sokat vesztettünk el az elmúlt időszakban – mondta komoran és újra érezte a szorítást a torkában. – Maradj távol a bajtól!

– De senkinek sem lett komoly baja végül is – jegyezte meg mellékesen. Játszani kezdett barátnője gesztenyebarna fürtjeivel. – Úgy értem, hogy ma nem tettem semmi rosszat.

– Jaj, Ron! – sopánkodott a lány. – Ha ezeket megtudják az aurorképzőben, akkor nem fognak felvenni és akkor nem tudom, hogy mihez fogsz kezdeni.

– Ne törődj vele, Hermione! Nem akarok Malfoyról beszélni, amikor itt vagy mellettem. Inkább csókolj meg! – nevetett jókedvűen. Magához húzta a lányt és ajkuk egymáshoz ért.

Nem volt benne a teljes szíve, de ezt Ron egyáltalán észre sem vette, ugyanolyan hévvel és önzően csókolta. Újabban mintha csak természetesnek venné, hogy ő, Hermione, boldog és semmit sem kell megtennie azért, hogy megnevettesse. A boszorkány néha magával is elhitette érzései valódiságát, elkendőzte a valóságos érzéseit.

Minden rendben van az életében – mondogatta a mantrát magában.

– Olyan bolond vagy! – tolta el magától játékosan Hermione. – Nem szeretném, ha valami bajod esne.

– Ugyan már. Egyébként idefelé jövet elég furcsa látvány tárult a szemem elé. Azt hittem, káprázik a szemem.

– Micsodát láttál?

– Inkább kicsodát.

– Igen? Ki volt az?

– Téged láttalak, könyvek nélkül – mosolyodott el Ron pimaszul és felnevetett. – Azt hittem, rosszul látok.

– Te! – förmedt rá nevetve és megbökte az oldalát. – Nem szoktam én mindig könyvekkel járkálni mindenhova.

– Dehogynem. De én így szeretlek.

– Még szerencse. – A szerelem maradt számára az egyetlen, amiből erőt merített a háborúban és utána. De a legsötétebb dolgokat ez sem tudta elkergetni és ettől valóban megijedt. Ron csókjai már soha nem lesznek annyira édeseket, hogy elfelejtsen mindent. Viszont most mégis teret engedett a reménynek, még hitt a változásban.

– Azért látom hagytál egy könyvet mégis. – Húzta elő a könyvet Hermione feje alól Ron nevetve.

Mindketten felnevettek. A boszorkány a lelki terhek ellenére most jól érezte magát, s úgy gondolta senki sem tudja ezt tönkretenni. Legalábbis ezt hitte, amíg meg nem jelent a parkban egy feléjük közeledő mardekáros fiú. Szőke haja még mindig itt-ott zöld volt a fűtől. Büszke, arisztokratikus arca komoly volt, kemény és iszonyatos erejű dühről árulkodott. Szürke tekintete metszően mérte végig a tájat, keresett valamint vagy inkább valakit. Hanyagul beletúrt a hajába. Még mindig a kviddics egyenruhája volt rajta, amin sötét vérfoltok jelezték az orrsérülését. Kit érdekelt most ez már? – horkant fel megvetően.

Annyi indulat, elfojtott érzés uralkodott benne – félő volt, hogy az egész parkot képes lett volna felgyújtani mérgében a puszta akaratával. Állkapcsát görcsösen összeszorítva tartotta, észre sem vette, hogy viselkedése félelmet kelt másokban. Senki sem mert a közelébe jönni. Viharszürke szemei olyanok voltak, mint egy pusztító orkán hátán utazó viharfellegek, bár egyelőre még villámokat nem szórt.

És akkor meglátta őket. Gyomorforgató látvány tárult a szemei elé. Legszívesebben visszafordult volna, de ezt most nem tehette.

– Undorítóak – sziszegte magában, aztán megszaporázta a lépteit. A párocska egymás ölelésében enyelgett, és annyira groteszk látványt nyújtottak, hogy Draco legszívesebben elhányta volna magát. Ennél össze nem illőbb párost még életében nem látott: az agytröszt és a félkegyelmű. Önkéntelenül kivont pálcával közeledett feléjük. Bár még saját maga sem tudta megmondani, hogy óvatosságból vagy szántszándékkal tetette ezt, ugyan is Weasley az utóbbi időben kiszámíthatatlan volt. Úgy kapaszkodott varázspálcába, mintha az élete múlna rajta. Csak egy kellemetlen utasítást teljesített egy tanár megbízásából, mégis mintha a bőrét vitte volna vásárra.

Amikor a két vidáman évődő páros fölé magasodott, legszívesebben elválasztotta volna őket egymástól. Egyszerűen felháborította a boldogságuk, amikor neki csak a megvetés és a lenézés jutott, ők eközben a fűben enyelegtek. Még Astoria Greengrass is elpártolt tőle, nem mintha ezt annyira bánta volna. De a renoméja vészesen alacsony értéket mutatott. Ő akarta befejezni az évet – emlékeztette magát. Apja a Durmstrangba küldte volna, de ő ezt visszautasította. Bár akkor még nem gondolta, hogy mennyire magányos is lesz és mennyire számkivetett. Persze a sok szörnyűség, amit elkövetett… megérdemelt mindenféle büntetést. Árnyékot vetett a párocskára, amitől mindketten zavartan szétrebbentek.

– Te meg mi a francot keresel itt, Malfoy? – kérdezte Ron meglepetten, hangja némi ingerültséggel is vegyült, és azonnal felugrott Hermione mellől. Benne is éppen úgy munkálkodott a düh, ahogyan az ellenfelében is. Hiába volt Draco egy fejjel magasabb, ez nem számított. Tudta, hogy minden kitelik a vörös hajú fiútól. Ron úgy fújtatott, mintha egy bika lenne. Nevetséges volt, alig bírta visszafogni a nevetést. Weasley játszani akar, akkor megkaphatja.

– Mielőtt még magadévá teszed Grangert, itt, fényes nappal az iskola parkjában, McGalagony professzor figyelmeztetni szeretne – jegyezte meg megvetően, és megmarkolta a kezében lévő pálcát és hanyagul megpörgette, aztán Ron mellkasának szegezte. Mindezt olyan diadalmas és szemtelen mosoly kíséretében, amivel egyértelműen aláírta a halálos ítéletét.

– Húzz innen! – szólt rá erélyesen, aztán odébb lökte a kivont pálcát. Draco gúnyosan elmosolyodott és közelebb lépett a fiúhoz. A tomboló düh majdnem átvette felette az irányítást, így képes lett volna tovább is elmenni, mégis a józan esze még időben leállította. Azonban továbbra is provokálni akarta Weasleyt.

– Grangerért jöttem egyébiránt – mondta kimérten, s gúnyosan elmosolyodott. Hermione eközben kérdő tekintettel nézett rá.

– Mi a francért? – kérdezte Ron, készen arra, hogy laposra verje a mardekáros fiút.

– Mert meg akarom erőszakolni a Szükség Szobájában. De ha benne van a buliban, akkor mást is megbeszélhetünk… – vágta rá kajánul és metsző tekintetét a lány felé fordította. Hermione azt hitte, menten felrobban a méregtől, főleg mert valószínűleg ebből vitából párbaj lesz. Azonban a fiúk már biztosak voltak benne. A feszültséget tapintani lehetett köztük.

– Nem mondom el többször, Malfoy! Találkozol a pálcámmal, ha nem tűnsz el innen. – A figyelmeztetést megerősítette egy lökéssel. Csak amolyan mugli férfi módon akart neki esni és kiverni a fogait.

– Nem mondod? – nevette el magát és tovább piszkálta Ront. – Mikor tanultál meg varázsolni?

– Ki foglak nyírni egyszer, Malfoy! Ezt akár fenyegetésnek is veheted – sziszegte tömény undorral. – Undorító vagy!

– Miért? Azt hiszed, nem élvezné velem azt a kis légyottot a kedves barátnőd? Utánad egy kész főnyeremény lennék. – Szemtelenül Hermionéra vigyorgott, aki már készenlétben állt, hogy barátját lecsillapítsa. Végig tartotta a szemkontaktust a lánnyal, majd közelebb hajolt Weasleyhez és félhangosan ezt mondta: – Sikoltana a gyönyörtől.

– Ron! – szólalt meg Hermione és a fiú vállára tette a kezét. Ron tekintete elszakadt Dracóétól, aztán barátnője szemlébe nézett. – Ne merd megütni, mert…

– Mert mi lesz, Hermione? Levonnak tőlem pár pontot? Kicsapnak? Maradj nyugton és menj el, ha nem bírod elviselni! Mindjárt beverem még egyszer ennek a görénynek a képét.

– Jaj, Roncimonci, nem veszed észre, hogy csak vicceltem? – nevette ki Draco és a hatás kedvéért egy nagyot rácsapott a fiú vállára, mintha a legjobb barátok volnának. Aztán visszavette az alapállást. – Na, Granger, jössz velem szobára?

– Merlinre! – sóhajtott fel Hermione lemondóan, ezzel egy időben Ron egy jobbegyenessel eltalálta Dracót, aki elterült a fűben. Az áldott zsibbasztó fájdalom, ami annyira jól esett neki, szétáradt a testében. Teljesen zavarodott volt a háború óta, de egy-egy ilyen kijózanító ütés vezeklés volt a gonoszságáért.

– Úgy ütsz, mint egy lány – mondta gúnyosan, annak ellenére, hogy még mindig csillagokat látott, felugrott és hátrébb lökte Ront.

Hermione még idejében a két felbőszült varázsló közé ugrott, ezzel megakadályozva barátja reakcióját. Ronnak az ökle, Dracónak az orra és a szája vérzett… újra. A mardekáros fiú gúnyosan felkacagott, letörölte a vért a szájáról.

A lány csak megcsóválta a fejét, Draco magában nevetett Weasleyn, Ron pedig még mindig vészesen közel állt a robbanáshoz. A mardekáros végül jobb híján folytatta a mondandóját:
– Egyébként tényleg Grangerért jöttem. Az igazgatói irodában várják a kis barátnődet, de mit érdekel ez minket. Nem igaz, Weasley?

– Ugyan miért? – kérdezte Hermione, miközben a vörös képű Ront próbálta csillapítani.

– Mit tudom én. Csak McGalagony baglyát játszom, nem ütöm bele az orromat más dolgába – vonta meg a vállát idegesen. – Rosszkor voltam rossz helyen.

– Nem mész sehova sem ezzel a görénnyel! – sziszegte Ron és megfogta a lány vállát, ezzel visszatartva őt. – Én is elkísérlek.

– Weasley, jobb lenne, ha lehűtenéd magad! Egy ujjal sem nyúlnék a nődhöz – emelte fel a kezét Draco és a hatás kedvéért még hátrébb is állt, majd undorodó képet vágva folytatta: – Vannak nekem is elveim; igaz, én nem vagyok az az oroszlánszívű griffendéles típus. Inkább ússz egyet a tóban!

– Menj a francba! – vetette oda Ron.

– Ron, kérlek, majd később találkozunk a klubhelyiségben. Jó lesz így? – Ron csak bólintott, majd szenvedélyesen megcsókolta Hermionét.

– Rendben van.

– Hova hányjak? – szólalt meg utálkozva Draco. – Mehetünk végre Grangerrel vagy még vizsgálgatnád a manduláját?

– Fogd be vagy kapsz még egyet! – mordult rá ismételten Ron. Vérben forgó szemei mulattatták Dracót.

– Ron, elég legyen már! – szólt rá erélyesen a lány. – Nem kell újabb jelenet. Inkább nézesd meg a kezedet a gyengélkedőn.

– De…

– Ezt elintézem és ígérem, megyek – simogatta meg a kezét Hermione, majd biztatóan rámosolygott. Ez némiképp hatott Ronra, vett egy mély levegőt és próbált higgadt maradni.

– Rendben, ne maradj sokáig!

– Jól van.

Azzal Malfoyjal egyetemben elindultak a kastély felé. Hermione alig tudta tartani Dracóval a lépést. Amikor Ron hallótávolságon kívül volt, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

– Mi a fene ütött beléd?

– Mire gondolsz, Granger? – vonta össze a szemöldökét. Úgy nézett rá, mintha egyáltalán fogalma sem lenne arról, mit beszél Hermione.

– Miért provokálod a barátomat? – tett fel egyértelműben a boszorkány.

– Ő provokált engem, csak visszaadtam neki – simogatta meg az arccsontját Draco, ami még igencsak sajgott.

– Ma már beverte az orrod kétszer. Mit akarsz még? Egyszerűen nem értem a viselkedésedet.

– Mióta kezdtél el velem foglalkozni? Talán tetszem neked és ott akarod hagyni Roncimoncit? Vagy csak ellenállhatatlan vágyat érzel irántam? Még mindig tudom merre van a Szükség Szobája, Granger.

– Nem erről van szó. Az obszcén megjegyzéseid igazán felháborítanak. Mióta vége lett a háborúnak, csak játszod a dühöngő őrültet.

– Ezt nem veled fogom megbeszélni, Granger! Nem fonjuk be egymás haját és nem leszünk öribarik – fortyant fel Draco, de szürke szemeinek metsző hidegségétől a lány nem ijedt meg. Az álarc szorosan takarta a fiú igazi érzéseit, amit Hermione sokkal inkább megértett, mint bárki más. Mindketten bűnösök voltak, akik még nem nyerték el méltó büntetésüket. Azonban túlságosan bonyolult lett volna barátkozni egymással, a közös utálat sem segített volna ezen.

– Ne akard Ront bajba keverni! – figyelmeztette Hermione.

– Nocsak, nem is tudtam, hogy Weasleynek tulajdonképpen a testőre vagy. Bár gondoltam, hogy több átkot tudsz, mint ő. Mit akarsz? Megküzdjünk egymással a barátod becsületéért? Esküszöm, ha te győzöl, örökre felhagyok Roni baba szekálásával. Gyerünk, Granger, tudom, hogy nagy vagy átokszórásban.

– Nem vagyok a testőre senkinek, de ha néhány átok hiányozna neked, akkor tudok segíteni a problémádon – sziszegte mérgesen Hermione. – Nem akartam összeveszni veled, csak annyira… fafejű vagy, mint Ron.

– Nézd, Granger, fogalmam sincs, hogy mire akarsz kilyukadni, de engem, ez cseppet sem érdekel. Weasleyvel ez a mi ügyünk. Ne avatkozz bele! Különben sem szeretem, ha a viselkedésemet analizálják, jobban tenném, ha megtartanád a velem kapcsolatos véleményedet magadnak… A csinos kis arcocskád bánná, nagyon megbánná, ha összekülönböznénk, nekem elhiheted.

– Fafejű, önző, szemétláda vagy! – morogta az orra alatt, persze fiú mindent hallott, de a legszörnyűbb az egészben, hogy cseppet sem érdekelte. Eközben a kastélyhoz értek. Draco kinyitotta Hermione előtt az ajtót és előreengedte.

– Köszönöm! – mondta Hermione, a következő pillanatban pedig már csak egy nagy ajtócsapódást hallott. Hátranézett és a villámokat szóró, szürke szemű mardekárossal találkozott a tekintete.

– Ne hidd, hogy ezt kedvességnek szántam! – csattant fel ismételten.

– Eszemben sincs ezt hinni rólad. Véletlenül se látok benned semmi kedvességet vagy bármi jó tulajdonságot – emelte fel a kezét a fiatal boszorkány. – Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon mikor fogsz hátba támadni vagy elgáncsolni.

– Így gondoltam én is – mosolyodott el gonoszul, amikor a lány hátat fordított neki és elindult az igazgatói iroda felé. A kőszörny szúrós szemmel nézett a két fiatalra.

– Jelszó?

– Caput Draconis – mondta hanyagul Draco.

– A sárkány feje? – nevette el magát Hermione. – Nos, a tiédnek, Malfoy, ma sok mindent kellett kiállnia.

– Gúnyolódj csak! Mindjárt nem leszel olyan vidám.

– Miért? – kérdezte, miközben felfelé igyekeztek.

– Miért lenne vidám dolog, ha behívatnak az igazgatói irodába? – világított rá az egyértelmű tényre a varázsló. – Azt hittem, okos lány vagy, Granger.

– Persze – hagyta rá Hermione. Draco nem törődött vele, hanem bekopogott az ajtón.

– Jöjjenek be! – szólt McGalagony bentről.

– Jó napot, igazgatónő! – köszöntek egyszerre.

– Üljön le, Miss Granger, kérem! – kínálta őket hellyel, majd hozzátettel. – Köszönöm, Malfoy… Malfoy, magának megint mi történt az arcával? Javítson ki, ha tévedek, de ez ma már a negyedik sérülése.

– Sűrű napom van ma, tanárnő – jegyezte meg színtelen hangon.

– Nos, köszönöm a segítségét.

– Nincs mit – mondta Draco.

– Oh és Malfoy, remélem, gondolkozik azon, amit mondtam. Várom vissza egy beszélgetésre… minél hamarabb. Lehetőleg ma. – A fiú biccentett, majd kiment az ajtón.

– Köszönöm, Miss Granger, hogy idefáradt – folytatta a professzorasszony.

– Nincs mit, de miért szeretne velem beszélni? – kérdezte kíváncsian. Ahogy az idős boszorkánnyal szemben ült, alaposan megfigyelte az arcának összes vonását. A háború mássá tette, az aggodalom elmélyítette a ráncokat és a szeme sokkal fürkészőbb lett.

– Hermione, tudja nem egyszerű az egyik legjobb diákomat elengedni – kezdte mosolyogva. – Azonban ennek itt az ideje és biztos akarok lenni, hogy felkészülten bocsátom az útjára. Nem fogja meglepni, ha azt mondom, minden tárgyból kiváló eredménnyel és dicsérettel zárt.

– Köszönöm! Kicsit izgultam, hogy milyenek lesznek az eredményeim. Tudja, a háború miatt…

– Szükségtelen volt az aggodalma. De nem csak az eredményei miatt akartam beszélni önnel, hanem, ami a további tanulmányait illeti. – Hermione kicsit feszengeni kezdett a helyén.

– Még nem kaptam meg a visszajelzést a Mágus Akadémiától, azonban tudomásomra jutott auror szakon nagyon sok a jelentkező. Biztosan szoros lesz a felvételi. – Aggodalmát tanára egy apró mosollyal nyugtázta. Még most is kételkedett a képességeiben, noha egy háborút élt túl.

– Nos, más lehetőségei is vannak – mondta McGalagony és hátradőlt a székében. – Athlonból is érdeklődtek ön után. Tudom, hogy más tervei is vannak, de remek ajánlatuk van.

– De miért? Oda csupán aranyvérű, arisztokrata családból származó diákat vesznek fel – értetlenkedett Hermione. – Elit képzés. Ezek a tanulók plusz pontokat kapnak és a legjobb állást szerezhetik meg, gyakorlatilag bárhol a világon. Miért akarják, hogy oda járjak?

– Igazság szerint én ajánlottam önt, amikor megkerestek – mosolyodott el McGalagony professzor. – Tudom, hogy Potter és Weasley auror akar lenni, de magának több tehetsége van, Hermione. Ha elfogadja ezt a képzést, akkor szinte bármihez kezdhet. Kutathat varázsigék után, új bájitalokat fedezhet fel, megtalálhatja a gyógymódját egy ritka betegségnek. Nemcsak a bűnt üldözhetné.

– Köszönöm, de…

– Kérem, csak olvassa el ezt, és döntsön belátása szerint. Vegyen számba minden lehetőséget. Képezze magát tovább és valósítsa meg az álmait. Mint tudja, ott magas szinten foglalkoznak az elmével. – McGalagony elkapta Hermione riadt tekintetét. Mindketten ugyanarra gondoltak. – Ezt nem célzásként említem, hanem mint segítséget.

– Rendben – egyezett bele a lány és átvette a borítékot. – Átfogom nézni.

– Helyes, de most már menjen csak, nem akarom tovább fenntartani. Minden jót kívánok, Miss Granger!

– Minden jót, professzor! – Azzal elhagyta az igazgatói irodát. Kótyagosan lépkedve haladt végig a folyosón, bárgyú vigyorral a képén. Egy elit akadémia, ahol gyakorlatilag bármit tanulhat. Így megtalálná a módját, hogyan fordítsa vissza az exmemoriam hatását, megismerheti a képességeit, amit eddig talán még fel sem fedezett. Gondolatban már be is iratkozott az iskolába, mennyivel érdekesebb és csodásabb lehetett volna itt tanulni, mint az Akadémián. Kinyitotta a levelet és olvasni kezdte…

A tartalom egyből kizökkentette. Athlon egy igencsak neves iskola hírében állt. Roxforttal ellentétben nyolc éves képzést nyújtott a diákoknak, aminek az utolsó éve olyan tanulmányok elsajátításából állt, amit csak az Akadémián tanítanak, de ott sem minden szakirányon. Utolsó évesekkel együtt kellene tanulnia – állt a levélben. Csak egy évről lenne szó, ami már ezt a nyarat is tartalmazná, és azután folytathatná a tanulmányait ott, ahol abbahagyta, akár aurorként is. Álljunk csak meg, ha ide elmegy, akkor egy évre el kell hagynia Angliát, és ezzel együtt Ront is. Ennek az egésznek Ron biztosan nem fog örülni, sőt tajtékozni fog a méregtől, ha elfogadja, akkor pár héten belül indulnia kell.

Mégis egy év tele intellektuális kalandokkal, s a következő évben pontosan a felvételi időszakban újra visszajönne, sőt egy nyár is lenne kettőjüknek, amikor mindent bepótolhatnának. Visszaadhatná a szülei emlékeit és végre újra meglenne a családja. Ha akkor még mindig auror akar lenni, akkor biztosan nem lesz baj. Ron vajon mit szólna ehhez?

– Elnézést, hogy megzavarom, Hermione Grangerhez van szerencsém? – zökkentette ki egy hang a háta mögül. Hermione összerezzen a hideg hang hallatán.

– Igen, én vagyok. Miben segíthetek?

– Mae Raven vagyok, üdvözlöm! – nyújtott kezet a fekete hajú, barnaszemű nő, de éles pillantása figyelmeztetően megvillant. Bátorító mosolya cseppet sem ígért bizalmat. Hermionét azonnal kirázta a hideg tőle, mindenesetre igyekezett minél távolságtartóbban viselkedni, ugyanakkor minden tiszteletet megadott a nőnek. – Úgy gondolom, sok mindenben a segítségemre lehetne. Mit szólna, ha kimennénk a parkba? Szép időnk van ma.

– Rendben, de elárulná, hogy miért keres engem? Még soha sem láttam önt itt Roxfortban, sem a vizsgabizottságban.

– Nos, a szüleiről van szó. – Hermione megállt egy pillanatra és ijedten nézett a karvaly szemű nőre. Mae halványan elmosolyodott, amikor a rémült arcra nézett.

– Történt velünk valami? – tudakolta vékony hangon. A pulzusa egyre inkább feljebb szökött és nem érezte, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj.

– Beszélgessünk, Miss Granger! – mondta a nő kedvesen és elindultak kifelé a parkba. – Már el is felejtettem, hogy milyen szép itt. Minden élő és eleven, egyszerűen csodálatos. Segítettem rendbehozni még taj, de ezt a látványt nem lehet felülmúlni.

– Kérem, mondja el, mit tud a szüleimről! – zökkentette ki a nőt az elmélkedésből. – Történt velük valami?

– Jól vannak. De tegezz, kérlek, nem vagyok olyan öreg – nevetett fel, de a nevetése is olyan volt, mint amilyen a szeme, hideg és érzelemmentes. – Hmm, különben is, azt hiszem, mi nagyon sokáig jó kapcsoltban leszünk.

– Miért akar velem a szüleimről beszélni, ha jól vannak? – csattant fel Hermione idegesen. A mostanság rátörő pánik, rossz érzés, mindennek volt jelentése. Már régen el kellett volna utaznia a szülei után, de halogatta…

– Az idézés miatt, amit a Wizengamottól hoztam. – A nő elővette a piros pergament és odaadta a Hermionénak, aki meredten bámult a papírra. – Lényegében a muglikon végzett varázslatokról van szó benne, körítve némi jogi szöveggel. Remélem, nem kell részleteznem, hiszen tudok róla, hogy mágiajogi ismereteid kiválóak.

– De én…

– Igen, Hermione, a Minisztérium tudja, hogy sokat tettél a békéért – kezdte a nő nyugodt hangnemben. – Nem véletlenül kaptad meg a Merlin rend arany fokozatát. Ilyen fiatalon ez iszonyatosan nagy dicsőségnek számít és az ezzel járó vagyon sem utolsó, ilyen fiatalnak még egyszer sem ítélték oda. Nem is beszélve a barátaidról. Ellenben nem hunyhatunk szemet minden felett. Ugye megérted ezt?

– Értem. – Hermione lehajtotta a fejét és lélekben már felkészült a tárgyalásra. – Talán így a legjobb. De én mindent megtettem, hogy biztonságban legyenek.

– Ebben biztos vagyok, viszont kitörölni ekkora emlék mennyiséget cseppet sem veszélytelen, és nem is lett volna indokolt. Némileg etikátlannak is nevezhetném – folytatta az elmélkedést a nő. – A Minisztérium nehezményezi, hogy nem volt erre engedélyed, pláne nem képesítésed. Egy igazi emléktörő évekig tanulja ezt. Kíváncsiak, hogy volt-e segítsed… Bár mindegy is. A pálcádon regisztrált varázslatok között egy tucat exmemoriamet találtunk. – Hermione zavartan nézett Mae-re és nem tudta mit mondjon.

– Nem tehettem mást. Felhasználhatták volna ellenem őket – fakadt ki idegesen, aztán görcsösen megszorította a piros pergament.

– Ez a jelen esetben egyáltalán nem biztos… Persze a Minisztérium nem akar drámát…

– Meg mert volna rá esküdni, hogy békén hagyják őket?

– Tegezz, kérlek, mert ettől a magázódástól ettől olyan öregnek érzem magam… Viszont, tekintettel a szolgálataidra, van, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, lenne egy ajánlatunk. – Mae Hermione csalódott arcát látva egyből előhozakodott az ajánlatával. A lány ekkor feszengeni kezdett és csapda szagát érezte ebben a mondatban.

– Mi lenne az? – kérdezte Hermione.

– Az Athlon Akadémia – mondta nemes egyszerűséggel Mae, majd Hermione zavart tekintetébe nézett. – Kiváló eredményekkel rendelkezel és ez most pont jól jön nekünk.

Mae magában ujjongva nézte a meglepett arcot. Hányszor látta már ugyanezt, de az évek során megtanult együtt élni a hasonló szituációkkal. Tudta, hogy kihasználja a lányt, viszont nem volt más választása. A sokkal nemesebb cél érdekében minden eszköz megengedett volt.
Csak egy elcsent akta kellett és már bejutott oda, ahova más körülmények között nem sikerült volna. Nem is beszélve a Granger szülők csendes megfigyeléséről. Egyszerűen zseniális tervet kovácsolt és büszke volt magára, amiért hamarosan megkapja azt, mit pár hónapja elpuskázott.

– Ezt nem értem – szólalt meg Hermione némi hallgatás és mérlegelés után. – Meg akarnak büntetni, de előtte ki akarnak taníttatni?

– Nem egészen erről van szó. Információra van szükségünk és a segítségedre. Nem akarunk semmi többet. Hogy is mondják a muglik ilyen helyzetben? Oh, igen, alkut akarunk kötni és cserébe mentességet kapsz.

– Tehát kémkedés.

– Ez csak információszerzés. A kémkedés annyira durva, és amit mi kérünk tőled, az nem tartalmaz semmi durvaságot – biztosította Mae, de tudta, hogy ezzel nem fogja elérni a célját. Az okos Hermione Granger csak egy módon fogja azt tenni, amit akarnak. – Nagyon remélem, hogy elvállalod a feladatot, mert különben sok-sok szörnyűség fog történni. A szüleid, a barátod és a végén nagyon hosszú rabság következik az Azkabanban.

– Csak blöfföl – mondta a lány és már ment volna tovább. – Nem is hiszem, hogy a Minisztériumtól jött.

– De igen… csak a sötétebbik részéről – nevetett Mae. – Arról a részről, amiről nem is tudsz, és ott nem félünk drasztikus dolgokra használni a varázserőnket.

– Nem hiszek magának! – rázta meg a fejét a fiatal boszorkány. Mae mélyet sóhajtott, sejtette, hogy ez lesz. Vannak agyas boszorkányok, akiknek sokkal több mindenre van szükségük, hogy komolyan vegyenek valamit.

– Nézd csak meg borítékot! – bíztatta a nő. Hermione kinyitotta és egy tucat varázsfényképet vett elő belőle. Mindegyiken a szülei voltak láthatók, ahogy rémülten menekülnek egy sötét varázsló elől, hallotta a sikoltozásukat és a könyörgésüket. – Nem viccelünk, ha erre voltál kíváncsi. Persze erre nem fognak emlékezni. Csak egy évet kérek, s aztán többé nem fogunk zaklatni semmivel sem. A szüleid élete a tét, Hermione.

– Maga szemét, undorító… – sziszegte tömény gyűlölettel és elővette a pálcáját.

– Lassan a testtel! Nem hiszed, hogy erre nem készültem fel magam is? Jobb lenne, ha eltennéd a pálcádat. Nagyon jó vagyok bosszúállásból és gondoskodhatom róla, hogy lásd, hogyan kínozzuk meg a szüleidet.

– Miért pont én kellek maguknak? – kérdezte mérgesen.

– Mert jó kvalitásokkal rendelkezel és alkalmas vagy a feladatra – magyarázta nemes egyszerűséggel a hirtelen támadt érdeklődést Mae. – Nincs még valami, még egy aranyvérű sem, aki bejutna oda. Az évfolyamodból hidd el, senki sem juthat be oda. Még Potternek sem sikerülne, bár őt ugyebár nem kérhetjük meg.

– Azért választottak, mert törvénytelen dolgot tettem és zsarolhatnak a szeretteimmel. Nincs igazam?

– Nem hiába lettél a legjobb diák Roxfortban – nevetett hidegen a nő. – Gondold meg, Hermione, mit szeretnél tenni? Hagyod meghalni a szüleid és tovább élsz ezzel a tudattal…

– Mit kell tennem? – egyezett bele Hermione. Mae átnyújtott egy lezárt pergamenborítékot, majd kihúzta magát. – Nem értem, miért kérik, hogy kémkedjek? Semmi közöm nincs ehhez.

– Ha elfelejtetted volna, akkor emlékeztetnélek a nagyszámú arcomantula populációra, ami Ausztráliában él.

– Nem, ezt nem tehetik a szüleimmel! – csattant fel dühösen. – A szüleim nem ártottak senkinek sem.

– A levélben minden benne van, amiről tudnod kell. Ennél többet nem is kell erről tudnod. Ahhoz képest, amilyen büntetésre ezért számíthatnál, még könnyű is a feladatod. – Ismét mosolygott, de nem volt benne semmilyen természetesség, sőt mesterkéltebb már nem is lehetett volna.

– Mi van, ha mégsem megyek bele?

– Hidd el, Hermione, ez nekem sem könnyű…

– Álszent boszorkány! – sziszegte Hermione. Mae egy ezüst karkötőt varázsolt a lány csuklójára, melyet nem lehetett levenni.

– Egy év, Hermione, csak ennyit kérünk, aztán szabadon távozhatsz. – Hermione görcsösen szorongatta a pergamenborítékot, majd szótlanul nézte, ahogy a smaragdzöld ruhás nő elhagyja a látóteret.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2022 Jan 01

Powered by CuteNews