11. fejezet
Ágynyugalom



Cuddy zihálva ébredt fel saját sikítására. Úristen– gondolta magában, és a szívére tette a kezét. Álom volt az egész. Remegõ kézzel simított ki néhány göndör fürtöt az arcából. Körbenézett, de nem látott semmi szokatlant, csupán egy normál kórházi szoba, amiben nem volt semmi különleges vagy furcsa, ettõl cseppet sem kellett megijednie, hiszen egy tucatnyit látott már. Vett egy mély levegõt és lassan kifújta. Ennyire valóságosnak tetszõ álma mostanában nem volt.

Oldalra nézett, ahol a babafigyelõ monitor normál értéket mutatott. Megnyugodva dõlt vissza az ágyba. A baba jól van és õ is rendben van, ennél jobban meg sem könnyebbülhetett volna. Csak álom volt az egész, és nincsen semmi baj– nyugtatta továbbra is magát. A vetélés volt az, amitõl a legjobban rettegett, és amit régebben egyszer már átélt. Még ennyire életében nem örült annak, hogy csak álmodott.

Fáradtnak érezte magát, mintha nem aludt volna egy szemhunyásnyit sem. Már egy hete fájt a háta, de nem tulajdonított neki túl nagy jelentõséget, ugyanennyi ideje tartott az álmatlanság is, bár ezt a stressznek tudta be. Viszont ennek ellenére mindent a régi ritmus szerint akart folytatni, ami persze nagy badarság volt a részérõl. Lassítania kell mostantól, talán még szabadságot is kellene kivennie– latolgatta a lehetséges alternatívákat.

Orvosként tudta, hogy némely dolog a várandósság velejárója. De nem is akart lassítani, meg akarta mutatni saját magának, képes úgy élni, ahogy eddig. Nagyot sóhajtott és ivott egy kortyot a pohárból, amit neki készített oda egy nõvér. Kicsit egyedül érezte magát, és ez némi keserûséggel töltötte el. Most egy büszke apával kellene kettesben lennie, aki aggódva ül az ágyánál. Erre itt van neki House. További elmélkedést nem szentelt ennek a történetnek, mivel már annyiszor átrágta magát ezen.

Kinyílt az ajtó, valaki belépett a kórterembe. Cuddy felnézett, és House–zal találta szemben magát. Nem várta õt. A férfi a szokásos ábrázattal nézett rá, amibõl ember legyen a talpán, aki ki tud valamit olvasni. De Cuddy szíve megmagyarázhatatlanul gyorsan kezdett el verni. Mi történik vele? Hiszen ez House, aki fél az elkötelezettségtõl és sok minden mástól. Ráadásul az õ szívverését figyelõ monitor is leárulta a rejtett érzéseit. House egy elfojtott mosollyal küzdve közelítette meg a kórházi ágyat.
– Jobban vagy?– szólalt meg a férfi
– Igen. Kicsit kimerültem azt hiszem.
– Vettem észre. Mikor voltál utoljára annál a semmirekellõ Dr. Palermonál? Hiába turkál könyékig a méhlepényben, az orvoslást még hírbõl sem ismeri.
– Nem tudom, talán egy vagy két hónapra– válaszolt elgondolkodva a nõ–, és hagyjuk ki az orvosomat ebbõl.
– Jobban kellene magadra vigyáznod!– osztogatta House a tanácsait.
– Mondja ezt az, aki zsákszámra eszi a Vicodint, mintha cukorka lenne– jegyezte meg gúnyosan és valami oknál fogva mindenáron a takarójáról próbált néhány nem létezõ ráncot eltüntetni.
– De én nem vagyok terhes, és olyan finom.
– Attól még függõ vagy– sóhajtott Cuddy.
– Lehet– vonta meg a vállát House.
– Egyébként nem hiszem, hogy az aggódás vezetett hozzám.
– Miért?
– Mert te nem vagy ilyen. Évek óta ismerjük egymást, évek óta egymás lépéseit követjük. Miért kellene itt megjátszanunk magunkat.
– És ha mégsem vagyok olyan, amilyennek gondolsz?
– Miben fogadunk, hogy most kezdõdik a sorozatod? A látszat fenntartása érdekében, addig itt maradsz mellettem, mintha érdekelnélek, így nem kell foglalkoznod a betegeiddel és éppen elég anyagot szolgáltatsz a nõvéreknek is, hogy pletykálhassanak rólunk. Továbbá nyilvánvaló elmondtad a kis csapatodnak mi a baja a fickónak, és most õk kezelik. Ezzel kicsit ellensúlyozod a rossz renomédat. Hány nõvérnek mondtad el, hogy idejössz?
– Csak a legpletykásabbaknak– mosolyodott el gonoszul.
– Szóval igazam van– sóhajtott Cuddy.
– Hmm, talán. De egy dologban biztosan.
Leült az ágy melletti székre, lerakta a botját, majd feltette az ágyra a lábát. Elõvett egy nyalókát és bekapcsolta a tv–t, amiben éppen a kedvenc sorozatának következõ része kezdõdött. Cuddy hátradõlve pihent az ágyban. Kicsit már kezdett elzsibbadni a sok fekvéstõl, de azért hõsiesen kitartott. Újra House–ra nézett, aki teljes lelki nyugalommal állított a hangerõn.
– Tudtam, hogy ez a célod– jegyezte meg mindentudóan Cuddy, bár nem kellett zseninek lennie, hogy ezt kitalálja.
– De a vesémbe nem látsz bele– mosolyodott el House.
– Ne becsülj alá.
– Eszemben sincs.
– Muszáj ezt néznünk?
– Akkor honnan tudom meg, hogy Samanthának sikeres volt–e az agyátültetése?
– Igaz is milyen nagy tragédia lenne, ha ez nem derülne ki– jegyezte meg Cuddy epésen.
– Csend legyen, már kezdõdik is!
– Ahogy a rendelés is az ambulancián.
– Wilson majd elintézi– mondta könnyedén, a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül.
– Wilsonnal is errõl szoktatok beszélni? Hogy majd én elintézem ezt is?
– Nem. Arról beszélünk, milyen jó fõnök vagy.
– A hasba akasztó szövegeddel inkább mást szédíts.
– Próbáltam. Prostiknál általában beválnak.
– Sértegetni akarsz?
– Azt hiszem nem.
– Ilyen választ sem hallottam tõled soha.
– Meg akarod akadályozni, hogy megtudjam sikerül–e a vérzést megállítani?– nézett rá tetetett felháborodással, de aztán House újra belemerült a sorozat szövevényes történetébe.
– Eszembe sem jutott– mosolyodott el Cuddy.
– A baba rendben van– jegyezte meg House mellékesen, de rá sem nézett Cuddyra, úgy mondta, mintha arról beszélgetnének, hogy milyen idõ lesz holnap.
– Tudom, és nem is aggódom.
– Ez nem igaz.
– Miért ne lenne?
– Remeg és izzad a kezed, ideges vagy. Orvos vagyok.
– De nem pszichológus– tapintott rá a lényegre Cuddy.
– Nem kell annak lennem, hogy tudjam, amit kell.
– Meglehet– vonta meg a vállát, és részérõl lezártnak tekintette a témát.
– Maradj csendben, mert nem hallom a TV–t!
– Inkább elmennék valahova– sóhajtotta Cuddy.
– Az orvos ágynyugalmat rendelt– mosolygott rá ördögien House.– Nem kérsz egy nyalókát?
– Ki volt az az orvos?– emelte meg a hangját Cuddy, és felült az ágyban, de megbánta, mert kicsit megszédült.
– Én.
– Ne viccelj velem!
– Ha akarod, magad is megnézheted a kórlapot. Az orvosi kézikönyv szerint két nap kórházi megfigyelés, és a terhesség végéig a legkevesebb mozgás az, ami engedélyezett. Nincs több munka.
– Ezt nem mondod komolyan. Még van 4 hónapom legalább.
– Sajnálom, de ez az orvosi utasítás.
– Mit kell tennem, hogy ezt megváltoztasd?
– Semmivel nem tudsz megvesztegetni.
– Elintézem, hogy többet ne kelljen rendelned.
– Csábító ajánlat– bólogatott House, majd elgondolkozva betette a szájába a nyalókát és elmosolyodott:– A válaszom nem.
Cuddy magában füstölögve fordult oldalra, hogy még véletlenül se kelljen House–t látnia. Csak feleslegesen idegesíti magát a férfi miatt. Mindig is így volt, de remélte, ez idõvel fog változni. Annyira vágyott valami különlegesre, romantikusra, erre nem kap mást, csak gúnyt és mérgelõdést.

***

Wilson – mint mindig– ki sem látszott a munkából. De legalább a hatalmas papírhalmazt egy sokkal kisebbre redukálta, ami már nagyon nagy eredménynek számított. Egyre inkább élvezte a helyzetét, fõleg most, mivel már túljutott a kezdeti nehézségeken. A felelõsség nem volt ismeretlen számára, hiszen az évek hosszú során mindig lelkiismeretesen végezte a munkáját. Megszervezte a napirendjét is, ami még inkább segítette a hatékony munkáját.

Könnyedén eligazodott a feljegyzések és egyéb dokumentációk között, ez pedig nagy örömmel töltötte el. Igaz a betegeit kissé hiányolta, viszont remekül elboldogult így is a részlege irányításával. Kinevezett egy helyettes kollégát, akiben megbízott és remekül végezte a munkáját, valamint idõben tájékoztatta a fejleményekrõl. Valahogy most úgy tûnt minden a helyére került. Új és érdekes dolgot csinált, ezen felül pedig megvolt a

Éppen elég problémával találkozott ahhoz, hogy irányítani tudjon, és meg tudja oldani a felmerülõ gondokat. A bizottság is elégedett volt a munkájával. Wilson elmosolyodott, ahogy az elismerések özöne árasztotta el a bizottsági ülésen. Más nem is kellett ahhoz, hogy még elszántabban vesse magát bele a munkába.

Az íróasztalánál ülve épp egy kórlapot tanulmányozott, amikor a kórház bizottságának elnöke, David Parker belépett az irodába. A magas, fiatalkora ellenére igencsak tapasztalt David alig pár hete került a bizottság élére, már egybõl belevetette magát a munkába, és ambicióból sem volt hiánya egy kicsit sem. Wilson talán ezért is szimpatizált vele annyira.

A férfi határozott léptekkel indult el Wilson asztala felé, majd kezet nyújtott neki.
– Jó napot Wilson! Hogy van? Remélem, nem zavarom.
– Jó napot! Nem zavar, foglaljon helyet– s egy székre mutatott.
– Köszönöm. Nem maradhatok sokáig, de meg kell beszélnünk egy fontos dolgot.
– Mirõl lenne szó?– kérdezte Wilson, némi nyugodtságot erõltetve az arcára.
Idegesen megmarkolta a tollat, de aztán szépen letette az asztalra. Nem akarta kimutatni, hogy mit érez, fõleg nem David Parker elõtt.
– A munkája miatt vagyok itt.
– Értem– szólt, és egy pillanatra az asztalon fekvõ papírhalmazra pillantott.
– Igazából az egész vezetõség meg van elégedve a munkájával– folytatta nyugodt hangnemben David, de élvezte, hogy egy kicsit ráijesztett Wilsonra.– Nem arról van szó, hogy Dr. Cuddy–val ne lettünk volna elégedettek, ezt már most a beszélgetésünk elején kijelentem. Viszont Ön, Wilson, nagyon kiemelkedõ munkát nyújtott az elsõ hetek után. Igaz, hogy Dr. House tevékenységét még mindig nem tudta száz százalékosan ellenõrzése alá vonni, de azért némi változás már bekövetkezett, ami jó.
– Köszönöm– mondta Wilson, és az idegei egy kicsit megnyugodtak. Titkos félelme volt, hogy nincsenek megelégedve a munkájával.
– A bizottságunk következõ ülésén fogom felvetni a javaslatomat, de elõbb még meg szeretném Önnel is beszélni.
– Mirõl lenne szó?
– Mivel Dr. Cuddy hamarosan életet ad a gyermekének, még nem tudjuk, hogyan fog alakulni a kapcsolata a kórházzal. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy a kórháznak egy megbízható helyettesre van szüksége.
– És a helyettes posztra engem akar jelölni?
– Nem egészen.
– Értem.
– Az igazgatói posztot Önnek szánom, és Dr. Cuddy lenne a helyettes.
– Megtisztelõ az ajánlat– szólalt meg Wilson, és hátradõlt a székében.
– Döntenie kell, hogy ezt a posztot elfogadja–e vagy nem.
– Ez így eléggé váratlanul ért– vallotta be õszintén. – Nem hittem volna, hogy ilyen volumenû javaslatot akar elõterjeszteni.
– Soha vissza nem térõ alkalomról van szó– mondta David.
– Igen, de ez Dr. Cuddyval szemben nem éppen etikus.
– Ön is tudja, hogy a kórház érdekeit a bizottságnak kell szem elõtt tartania. Sajnos Dr. Cuddy a következõ években nem lesz alkalmas a kórház irányítására.
– Ezt Ön sem tudhatja biztosan.
– Ebben tökéletesen igaza van.
– Igazság szerint nem tudom, mit kellene tennem.
– Szerintem fogadja el. Azt sem bánom, ha együtt dolgoznak Dr. Cuddyval, de nem szeretném, ha a kórház háttérbe szorulna a magánélete miatt.
– Mikor kell döntenem?
– Lehetõleg még ma.
– Értem.
– Higgye el Wilson, nem akarok rosszat senkinek! Tudom, hogy jól végzi a munkáját. A kórház meg sem érezte az igazgató személyének a változását.
– Ezzel tisztában vagyok.
– Ez csak egy lehetõség Önnek, és Dr. Cuddynak.
– Vele már beszélt errõl?
– Még nem volt alkalmam rá, de sort fogok keríteni erre is.
– Csak akkor fogadom el, ha õ is beleegyezik ebbe.
– Rendben van– mondta a férfi.
Kezet fogtak, aztán David kisétált az ajtón.

hozzászólások: 0