13. fejezet

House szíve

Wilson és Cuddy, Wilson és Cuddy, Wilson és Cuddy– csak ez visszhangzott House fejében állandóan, és teljesen kikészült ezektõl a dolgoktól. Nem is értette, miért találja a csókolózást ennyire rossznak, mivel õ és Cuddy nem voltak együtt. A legkevésbé sem voltak együtt. De egyszerûen ezt nem bírta elviselni. Még egy nõ, akit elszalasztott. Egyedül a baba az, aki összekötötte õket, akivel nem tudott még mindig mit kezdeni. Legszívesebben elrohant volna jó messzire.

Õ nem egy apatípus, Wilson sokkal inkább. A barátja maga volt a tökély, fõz, mos, takarít, egyenes, soha nem élt Vicodinon. Na jó, már õ sem, mivel titokban terápiára járt, és hat hónapja a Vicodinos üvegben már csak szõlõcukor volt. De Wilson még mindig jobb partinak számított, mint õ. Jó lenne, ha õ is más ember lehetne, de nem tudott kibújni. Miért is képzelte, hogy bármi lehet közte és Cuddy között?

Egyszerûen kiakadt attól, amit látott. Nem tudta mióta tart ez kettõjük között. Miért bántja ez?– tette fel magának a jogos kérdést. Talán volt Cuddy és közte valami, ami semmihez sem volt hasonlítható. De nem mûködne köztük, mert túl bonyolult és nehéz. Viszont neki kellett ez a nõ, aki éppen a barátja karjaiba simult. Egyszer az életben boldog akart lenni, akármivel jár ez. Talán soha nem lesz olyan, amilyennek egy érzelmes férfinak, kevésbé szarkasztikus férfinak kellett volna lennie.


Úgy döntött, oda fog menni hozzájuk, és ebben semmi és senki sem akadályozhatja meg. Elég volt ebbõl, aztán megmondja Cuddynak, hogy mit érez. Milyen jó lenne most másnak lenni. Mondjuk Wilsonnak, aki minden szempontból tökéletes.

A tökéletes férfi magáról cseppet sem gondolta magáról ugyan ezt.
– Ne haragudj! Hiba volt– szabadkozott.
– Nem történt semmi– vonta meg vállát Cuddy.
– Mit éreztél?
– Õszintén?
– Mindenképpen így gondoltam.
– Semmit sem. Lehettél volna akár egy ismeretlen is az utcáról. Sajnálom Wilson, de ...
– Nem is tudod mennyire megkönnyebbültem– mosolyodott el Wilson.– Nem is tudom mi ütött belém. Teljesen elvesztettem a fejem. Csodálatos nõ vagy, de úgy gondolom nem illünk össze.
– Szerintem sem.
– De most már tényleg mennem kell. Kezd a helyzet egyre
– Rendben, és ne izgasd magad az igazgatói poszt miatt.
– Köszönöm– mondta Wilson, és újra megölelte Cuddyt.– Szia.
– Szia.
Cuddy megkönnyebbülten nézett a távozó Wilson után. Csodálatos ember volt, de nem illettek össze. Nincs meg a szikra, a tûz. Amire vágyott, az más volt, sokkal érzékibb és egyedibb. A férfi, akire gondolt, éppen akkor lépett be a képbe. Szíve nagyot dobbant, amikor meglátta Houset. Elmosolyodott, amikor meglátta a férfit.
– Nem mondtad, hogy Wilsonnal jársz– mondta hidegen.– Legalább szólhattál volna. Nem mindegy, hogy a gyerekünk kit fog apának hívni.
– Mi a fenérõl beszélsz?– kérdezte értetlenül Cuddy.
– Csak arról a jelenetrõl, amit az imént láttam.
– Kémkedsz utánam és féltékeny vagy?
– Nem errõl van szó.
– Akkor miért jöttél?
– Nem tudom.
– House– ment hozzá egy kicsit közelebb Cuddy, és végigsimította a borostás arcot.– Egyszer az életben mondj nekem igazat.
– Aggódtam– mondta, de nem nézett rá a nõre.
– Nem járok Wilsonnal.
– Jó– mondta halkan.
– Miért volt olyan nehéz megmondani, hogy mit érzel?
– Sosem mondom meg.
– Tudom.
– Nem olyan könnyû ez. Nem lehetek nem gúnyos és cinikus.
– Soha nem voltál másmilyen. Olyan kell neked, aki el tud fogadni.
– Olyannak kell lennem, amit el lehet fogadni.
– Ez csak rajtad múlik– mondta Cuddy, de egy kicsit közelebb lépett a férfihoz.
Belenézett a kék szemekbe, amiket sokkal áthatóbbnak látott, mint bármikor. A szíve újra egy hatalmasat dobbant. Az érzései teljesen tiszták voltak. Maga elõtt látta az egész történetet. Valahogy már nem félt az egyedülléttõl, mert tudta ez nem tart már sokáig.
– Nem hiszem, hogy ez csak rajtam múlik. De azt hiszem, még kell egy kis idõ.
– Miért nem jössz be egy kicsit?– invitálta kedvesen.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.
– Ugyan miért?
– Magam sem tudom megmondani, hogy miért.
– Nem tudom kitalálni. Neked kell rájönni, mit szeretnél.
– Tudom mit szeretnék, de egyelõre még nem vagyok kész erre.
– Egyszer az életben azt kéne tenned, amit a szíved diktál.
– Nekem nincsen szívem. Csak merõ gúny vagyok. Egy ember, akinek nincsenek érzései.
– Ezt te sem gondolod komolyan, House. Több vagy, mint aminek hiszed magad.
– Azt sem tudom, ki vagyok.
– Én tudom, és azt hiszem, ez számít neked valamit– sóhajtott Cuddy.
– Most ez nem megy.
– Ahogy gondolod.
– Mennem kell.
– Rendben van.
– Egy kis idõ kell még.
– Nincs sok idõd– figyelmeztette a nõ.
– Tudom.
– És érdemes idõt adnom?
– Talán.
– Talán akkor várni fogok– mosolyodott el, és levette a kezét House arcáról.
Azzal House elment, és otthagyta Cuddyt az ajtóban állni. Igazság szerint nem ezt akarta csinálni, karjaiban akarta tartani és megcsókolni, de erre valójában nem volt felkészülve. Olyan nehéz ezt véghezvinni. Beült a kocsijába, és magányosan hazahajtott.

Cuddy kicsit csalódottan tette rá a kezét a gömbölyödõ pocakjára. Gondolatban megígérte a babának, hogy vele lesz az apja, és normális családot fog neki biztosítani, akár House–zal akár nélküle. Remélte, egy esélyt talán kapni fognak õk ketten.

***

Még soha nem tûnt ilyen csendesnek a bérlakás, amiben már House évek óta lakott. Hiányzott belõle az, amit Cuddy mellett érzett. Az otthon, a boldogság és a szeretet– ezek sok ideig csak üres szavaknak számítottak. Bárcsak minden egyszerû lenne, de õ még bonyolította is azt, amit nem is kellett volna. Lisa Cuddy, aki az a nõ, akit szeret.

Tessék, csak így meri bevallani magának. Neki meg totálisan nem, és ez valami hihetetlenül rossz helyzet. Mindent szeretett benne, nem tudott egy olyan tulajdonságot vagy cselekedetet sem mondani, amikor nem imádta volna. Ilyen egyszerû az egész. Régóta szerette, de fogalma sem volt, hogy õ az, aki tényleg kell. Nem csak egyetlen napra, hanem egy egész életre.

De ehhez fel kell adnia mindent, ami az agglegényélethez eddig hozzátartozott. Ráadásul meg kell változnia, hogy szeretni tudjon, és ne legyen olyan, mint a saját apja. Nem akart olyan embert a gyerekének, aki képtelen mindenféle érzelemnyilvánításra, és nem szereti teljes szívbõl az anyját. Jobb ember akart lenni, mint amilyen most.

Mit tehetne? Már nem emlékezett arra, hogy milyen volt egy nõnek udvarolni, milyen volt megölelni tiszta szerelemmel, rajongással, és a kedvében járni, amikor csak lehet. Stacy volt az utolsó komoly kapcsolata, ha akkor nem történik az, amit történt, minden más lenne. Nem, nincs így, és õ is csak egyedül tengeti a napjait, már évek óta. Lesöpörte az újságokat az asztalról mérgében. Meg fog lassan õrülni, és ez cseppet sem nyugtatta meg.

Valami megváltozott, volt valami, ami jobban fájt neki, mint a lába bármikor is. Úgy érezte nincsen semmi, amiért érdemes tovább élnie, csak Lisa. Elõvette a könyvet, amiben az ultrahangos képet rejtegette. Soha nem volt szentimentális, de ez az õ titka volt, ami ugyan nem volt mindenki számára értékes, de neki ez jelentette a kincset. Miért ne szerethetné ezt a gyereket? Igazából nem nagyon értett hozzájuk. Meg kell próbálni.

Gondosan eltette a képet vissza a helyére, aztán felkelt a kanapéról. Járkálnia kellett egy kicsit, mert úgy érezte, be van zárva a gondolataival együtt. Milyen jó lett volna, ha most mindent elmond Cuddynak, és megtudja, mi a válasz az érzéseire. De igazság szerint megfutamodott. Most már igazán fájt a magány. A szíve újra érezni kezdett. Stacyvel való kapcsolata után ez az elsõ valódi érzése, amit szerelemnek nevezhetett, és amiben nemcsak érzékiség, vagy múló szenvedély volt.

Meg kellett valamit tennie, és nem is késlekedett. Becsukta a lakása ajtaját, aztán kocsiba ült. Muszáj volt valamit megtudnia, most azonnal. A forgalom ezen az estén cseppet sem volt nagy. Minden gond nélkül jutott el egészen a célpontig. Igaz, a hely cseppet sem volt messze a lakásától. Tulajdonképpen talán ezért is választotta a lakását. Leparkolta az autót, aztán átsétált a kihalt utcán, végül becsengetett. Néhány perc múlva kinyílt az ajtó, és belépett a lépcsõházba. Az egyik lakás ajtajában Wilson várta.
– Tudhattam volna, hogy te vagy az– mondta álmosan.
– Hát ki látogatna meg ilyen késõn?
– Valószínûleg csak te.
– Helyes megállapítás– engedte elõre Houset.
– Álmos vagyok.
– Már aludtál?– kérdezte, bár ez nyilvánvaló volt, tekintve hogy Wilson pizsamában nyitott ajtót.
– Ugyan dehogy. Csak a szememet pihentettem.
– Azt hiszem, beszélnünk kell.
– Mirõl? Fõleg ilyenkor– nézett rá álmosan.
– Cuddyról– mondta, és elhelyezkedett a kanapén.
– Történt valami?
– Nem történt semmi sem. De köztetek igen.
– Ezt hogy érted?
– Láttalak titeket nem olyan régen.
– Oh.
– Nem az volt, aminek látszott?
– De igen. Viszont mégsem. Nincs köztünk semmi sem. Lehet, nem hiszel nekem, de nem akartam semmi rosszat sem tenni.

– Szólhattál volna, hogy a gyerekem apja akarsz lenni.
– Errõl nincs szó House. Csak egy tévedés volt. Õ nem akar velem lenni, és én sem vele. Barátok maradunk és semmi több.
– Biztos vagy ebben?
– Igen. Amikor megcsókoltam, tudtam, hogy hibát követtem el. Egyszerûen nem éreztünk semmit sem.
– Értem.
– Figyelj! Nem akartam semmi rosszat.
– Tudom.
– Nem gondolkodtam. Össze voltam zavarodva, de most már minden rendben van. Hosszú volt ez a nap.
– Mi történt?
– Az igazgatótanács engem bízott meg a kórház igazgatói posztjának betöltésével. Kicsit váratlanul ért, és beszélnem kellett vele.
– Véglegesen?
– Egyelõre igen.
– Félre akarják Cuddyt állítani?– hördült fel House.
– Nem. Õ javasolt engem. Egyelõre a babával akar foglalkozni, de persze a kórház is szerepel a tervei között.
– Érdekes– mondta némi hallgatás után House.
– Ez várható volt. Legalábbis engem a döntése nem lepett meg. Persze csak miután beszéltünk. Ezért is mentem el hozzá. De azt mondd meg, te mit tervezel?
– Nem tudom. Össze vagyok zavarodva. Olyan vagyok, mint egy kamasz, aki semmivel sincs tisztában és idióta.
– Mióta vagy ilyen õszinte?
– Kitört belõlem. Azt hiszem, túl sok volt ez a változás. Apa leszek.
– Igen, valóban– vonta meg a vállát Wilson. – Naponta történnek ilyesmik.
– De nem velem. Ki gondolta volna, hogy pont nekem lesz gyerekem? Most mondd meg õszintén, ez nem fura?
– Persze, hogy nem. Te más vagy, mint a többiek, ha nem ismernélek, akkor azt hinném ufó vagy. Miért történne veled olyasmi, ami mással nem történhetne meg?
– Nagyon vicces. Komolyan beszélek.
– Tudom, én is. De muszáj volt valamit mondanom. Túlreagálod a dolgokat. Az egyetlen, amire szükséged van, az ott van az orrod elõtt.
– Szuper.
– Miért nem mondod meg Cuddynak, hogy mit érzel?– tette fel a legnyilvánvalóbb kérdést.
– Nem olyan egyszerû ez.
– Évek óta halogatod. Tudom, hogy nem sikerült ezen a helyzeten javítanom, csak bonyolultabbá tettem, de ha gondolkodtam volna.
– Szoktál gondolkodni– rótta meg House.
– Most nem így történt. Ne haragudj!
– Ugyan már Wilson. Mi barátok vagyunk, már régóta. Tudom, hogy nem akartál senkinek sem rosszat. Ismerlek.
– Mondd meg neki, hogy mit érzel! Ne tartsd magadban!
– Talán igazad van.
– Igen, igazam van– mondta Wilson.– Ugye nem akarsz egész este itt maradni?
– Miért, zavarna egy barát a kanapén?
– Nem hinném. Holnap minden más lesz, nekem elhiheted.
– Nincs semmim a munkámon kívül. Ha dolgozom, nem fáj a lábam, de ha kitalálok valamit, akkor az örömmel tölt el.
– Nem mondtál semmi olyat, amit ne tudtam volna. Igen, tudom, hogy végeztél a Vicodinnal.
– Honnan?
– Vannak kapcsolataim– mosolyodott el.
– Elmondtad valakinek?– kérdezte House.
– Nem. A te titkod, te döntöd el, hogy mikor mondod el másoknak. A szõlõcukor nagyon elmés.
– Tudom, de már ki nem állhatom az ízét.
House maga elé meredve ült a kanapén. Most akarta kiönteni a szívét, és elmondani minden olyasmit, ami eddig magában akart tartani. Wilson volt a legjobb a barátja, az egyetlen barátja, aki megértette, vele volt jóban is és rosszban is. Neki nem hazudhatott tovább. Wilsonra nézett, majd újra megszólalt:
– Van egy képem róla.
– Kirõl?
– A babáról– mondta csendesen, mintha egy óriási bûnt gyónt volna meg, pedig ez csupán egy aprócska, ártatlan titok volt.
– Elloptál egy ultrahang képet?– tette színpadiasan a szívére a kezét Wilson.
– Ne legyél ilyen drámai.
– Nem, ez azt mutatja, hogy még neked is lehet szíved. De most már aludni kellene.
– Igen, szerintem is. Aludhatok a kanapédon?
– Persze. Mire valók a barátok?
– Köszönöm– mondta halkan.
– Még soha nem mondtad ezt nekem– jegyzete meg a férfi.
– Talán tényleg kezdek megváltozni.
– Remélem, hogy elõnyödre. Jó éjt House!
– Jó éjt Wilson!

hozzászólások: 0