6. fejezet
Fordított anatómia



A reggeli nap kínzó lassúsággal kúszott az égboltozatra, finom fénnyel kicsit megfestve a felhőket, amik egyszeriben oszladozni kezdtek, mintha meg adták volna magukat egy nagyobb hatalomnak. Az első sugarak megcsillantak a jégen és a havon, ami ettől egyszeriben csillogóvá vált. A fák törzsét belepte a hó, az egyik vékony ágon egy apró ökörszem üldögélt, és eleségért pásztázta körbe a környéket, ami lassan–lassan ébredezni kezdett.

A szél sem rebbent ezen a reggelen. A közeli házsor elől már régen eltakarították a havat. Kedves barátságos utcácska volt ez, ahol még összejártak néha napján a szomszédok. Az egyik sárgára festett, impozáns ház garázsfeljáróján még mindig ott pöffeszkedett egy hatalmas hókupac, ami tisztességgel eltorlaszolta az ajtót.

Az garázs felett éppen nyitva volt egy ablak a hideg ellenére is. Nyilvánvalóan szellőztetés céljából. Alig volt még hét óra, de Lisa Cuddy már ébren volt és nyugtalanul járkált a szobájában, kezében egy bögre teával, amiből kortyolni is elfelejtett. Egy jó ideje képtelen volt aludni, először csak hánykolódott az ágyban, aztán céltalan bolyongásba kezdett. A tegnap történtek igencsak igénybe vették és ezen a reggelen még terhesebbnek érezte magát, mint eddig. Nem tudott beletörődni abba, hogy leváltották. Sosem volt az a rágódós típus, úgy hitte minden okkal történik. De most nem bírt beletörődni. Tudta, senki sem pótolhatatlan, de akkor is bántotta. Ráadásul House lesz mostantól a főnöke. Kell ennél nagyobb sorscsapás? Persze, hogy nem.

Lehetne természetesen rosszabb is. Talán nem is lesz olyan szörnyű, mint milyennek látszik az egész képtelen helyzet. Mintha a sors direkt megfordítaná a szerepeket. Wilson helyett, most ő fogja House–t pátyolgatni, és a helyes útra terelni? A szelíd onkológus pedig majd megküzd vele? Egyetlen jó dolog származott ebből a képtelen helyzetből: legalább kiismeri egy kicsit House–t, és ha visszahelyezik az igazgatói posztra, akkor még hasznára válhat az információ.

Ellenben kedve nem igen volt ahhoz, hogy újra végigjárja az orvosok rögös útját. Hatalmas visszalépést jelentett ez neki. Hirtelen leperegtek előtte a rezidensként töltött évek, és kirázta a hideg. Hiába volt az évfolyam egyik kiemelkedő diákja, ő sokkal kritikusabb szemmel nézett saját magára. Ezért hajszolta magát végkimerültségig és ezért kapta ő az igazgató állást. Most pedig? Megrázta a fejét, majd letette a csészét az asztalra.

Úgy döntött inkább megpróbál túllépni ezen és szembenéz a dolgokkal. Nekiállt rendbe tenni az ágyat, és elég erősen paskolta meg a párnákat. Ki akarta adni a tehetetlen dühöt, de nem lett volna semmi értelme. Mikor kész lett az órájára nézett. Nemsokára indulnia kell– sóhajtott, és vágott egy fintort.

Egy újabb nap, amit inkább itthon akart tölteni, és nem a kórházban. Hosszú csengetés hangzott lentről. Ki lehet az ilyen korán?– gondolta magában, majd lesietett a lépcsőn. Még mindig nem hagyott alább az idegesítő hang. Elfordította a kulcsot a zárban, majd kinyitotta az ajtót.
– Jó reggelt! Ne haragudjon, hogy ilyen korán reggel zavarom– szabadkozott Wilson, aki egy kicsit szétszórt volt ma reggel.
– Jó reggelt! Valami baj van?– kérdezte Cuddy, amikor meglátta Wilson kialvatlan szemeit, amik alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek.
– Ami azt illeti szeretnék magának mondani valamit.
– Fáradjon be James!
– Azt akarom mondani, hogy sajnálom.
– Micsodát?– kérdezte Cuddy teljesen értetlenül.
– Az egész kinevezés dolgot– sóhajtott.
– Ugyan már, nem maga tehet erről.
– Nem hiszem, hogy alkalmas vagyok rá– bökte ki végül a mondatot, ami már tegnap óta gyötörte.
– Maga jó orvos, remek ember, és jó barát– mosolyodott el Cuddy, minden rosszindulat és irigység nélkül, mélyen a lelkében nagyon is egyetértett a döntéssel, ő maga is Wilsont választotta volna ki erre a feladatra.
– Köszönöm– mosolygott erőtlenül és zavartan a férfi– Elvihetem?
– Nagyon kedves, köszönöm!– egyezett bele Cuddy.
Gyorsan felvette a kabátját, majd becsukta az ajtót, és követte az onkológus kollégát. Nagyon örült neki, hogy nem kellett taxit hívnia. Így hát beült Wilson kocsijába, és már indultak is. Elég hideg volt ezen a reggelen, és jól esett a kellemesen fűtött autóban utazni. Egész úton nem szóltak egymáshoz, valahogy egyikőjük sem akart beszélgetni.

Az autó megállt a piros lámpánál, ahol Cuddy is egy szép októberi reggelen. A nő szeretetteljes mosollyal tekintett az iskolatáskát cipelő lurkókra, és akaratlanul végigsimította az egyre csak gömbölyödő pocakját. Napról napra egyre csak növekedett a pici. Cuddy kimondhatatlanul örült a testén bekövetkezett változásoknak. Úgy döntött, egyedül a baba a fontos, és senki más.

A lámpa zöldre váltott, és utat engedett a forgalomnak. Nem kellett sokat menniük, mire a elértek a kórház már jégpáncélmentes parkolójához.
– Nagyon köszönöm, hogy elhozott.
– Szóra sem érdemes.
Cuddy csak mosolygott, aztán együtt tették meg az utat egészen a fotocellás ajtóig. A nővérpultnál viszont feltűnt egy nagyon ismerős mogorva alak, közismertebb nevén House, aki szúrós szemmel nézett a bejövő párosra. Úgy érezte, mintha féltékeny lenne Wilsonra, és mintha be akarná cserkészni Cuddyt. Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és inkább pár frappáns megjegyzésen törte a fejét.
– Jó reggelt House!– köszönt oda Cuddy.
– 'Reggelt Cuddy!– mondta, és elkezdte lapozgatni az egyik kezébe kerülő aktát– Késett.
– Azt hiszem rossz időzónát néz. Mindig pontos vagyok.
– Kivéve, ha konferenciát tart, és bennragad a liftben.
– Túlságosan gúnyos ma reggel. Talán nem kapta meg a mai adag Vicodint?
– Oh erre vártam. Kirúghatom ám magát– mondta negédesen, majd nevetett egyet, ami a gonoszabbik fajtából származott.
– Mióta érdekli magát egy aranyérrel küszködő beteg?– olvasott bele az aktába Cuddy.
– Keresem a kihívásokat– mondta átszellemült képpel nézett a nőre, aki valószínűleg egy szavát sem hiszi.
– Akkor szerintem keressen tovább.
– Cuddy az irodámba, de most!– utánozta Cuddy stílusát és az aktákat a pultra csapta.
– Nagyon vicces– morgott egyet a nő, majd elindult a lift felé.
– Mondja csak, nem fél a főnökével egy liftben utazni?– állította meg a bottal az ajtót House.
– Nem– sóhajtott Cuddy.
– Amúgy, hogy érzi magát ma reggel?– kérdezte egy kicsit aggódva, és még a hatás kedvéért megmérte a nő pulzusát.
– Jól köszönöm– válaszolt a nő, de valami hátsószándékot érzett ebben a kérdésben.
– Nagyon üdének látszik– jegyezte meg színtelen hangon.– Talán mégis csak becserkészett magának valakit? Egy újdonsült kórházigazgatót esetleg?
– Mi köze van ennek Wilsonhoz?
– Elég összemelegedve jöttek be most reggel az ajtón.
– Talán féltékeny?
– Ugyan dehogy, csupán érdekelne, mit szeretne nászajándékba kapni. Nem szeretek felesleges holmikat vásárolni.
– House! Ma teljesen megzizzent. Lassan tényleg jobb lenne, ha abbahagyná azt a Vicodint, nem tesz jót a természetes paranoiájának.
– Zavarja, hogy tudni akarok ezt–azt? Az én gyerekem is, nem csak a magáé.
– Teljesen el van tévedve. Wilson reggel eljött hozzám bocsánatot kérni.
– Azért, hogy nem ő feküdt le magával először?– vágta oda gúnyosan.
– Dehogy– csattant fel a nő.– Az igazgatói pozíció miatt. Aztán felajánlotta, hogy elhoz a kórházba. Ennyi a történet, most már maga is tudja. Nyugodjon meg, és vegyen be egy tablettát.
– Túl csípős a nyelve és túl kivágott a blúza.
– Hogy maga, mindig ezzel van elfoglalva– sóhajtott a nő, majd amikor felértek az emeletre, kilépett a liftajtón.– Inkább a betegeivel törődjön.
– A személyes kontaktus nem mindig fontos.
– Maga szerint?
– Nem vagyok az az ágy mellett virrasztós típus.
– Akkor nyilván a gyerek nevelését és teljesen rám bízza– érvelt továbbra is Cuddy.
– Tudta, hogy a sok idegesség árt a babának és még ráncosabb lesz tőle a bőre. Nem fél, hogy hamar megöregszik?
– Nem fél, hogy valaki behúz magának egy hatalmasat?– tette csípőre a kezét a nő.
– Maga erre nem lenne képes– mondta House és rátámaszkodott a botjára.
– Azt számításba sem veszi, hogy téved?
– Sosem tévedek.
– De igen.
– Csillapodjon és igyon egy teát– mondta House, majd kinyitotta Cuddy előtt az ajtót.– Meglátogatom Wilson barátunkat. Később jövök.
– Nekem nem tartozik számadással. Nem vagyok a felesége.
– Házisárkány nem kell köszönöm– nevetett, aztán tovább folytatta az útját.

***

– Jó reggelt!– köszönt House, majd ledobta a kabátját az asztalra.– Áh Foreman magának szebb színe van mint emlékeztem.
– Hiába bókol, nem fogok magának Vicodint felírni.
– Új beteg– lépett be Cameron a terembe pár aktát egyensúlyozva.
– Hol szedte össze?– nézett rá gyanakvóan House.
– Az ambulanciáról, miért?– kérdezte.
– Ott nincsen semmi érdekes– legyintett, majd mégis megpiszkálta az asztalon lévő mappát.
– Belenézhetne– unszolta Cuddy aki éppen egy tea elkészítésével foglalatoskodott.
– Na jó– mondta gyermeki lelkesedéssel és fellapozta az aktát– Lássuk csak mindenképpen kell egy MR.
– Majd én megcsinálom– ajánlkozott Cuddy.
– Chase magának adom ezt a kitüntető feladatot. Vigye magával Foremant is– adta ki az utasítást.
– Rendben, de azért elmondhatna pár dolgot a betegről.
– Miért kell magának mindent tudni? Cameron vette fel a beteget, majd ő elmondd maguknak mindent.
– Hagyja, hogy én kezeljem a beteget?– kérdezte Cameron meglepődve.
– Megölheti ha akarja, de javaslom inkább tartsa életben– vonta meg a vállát.
– Rendben– mondta a nő azzal Chase és Foreman kísértetében kimentek az ajtón.
– Magáé a tünetek– adta Cuddy kezébe az aktát House.
A nő egy kicsit szúrós szemmel nézett rá, de nem szólt semmit. Kivette a filctollat House kezéből, majd nekiállt írni a táblára. Kicsit mérges volt ugyan, de próbálta lenyelni a dolgot. A betegre akart koncentrálni és nem House–ra.

Ideges dobogás a padlón. House már egy jó ideje ült a széken, és szokás szerint a botjával játszott. A fehér táblát nézte, amin az aktuális beteg különféle tünetei voltak felsorolva. Cuddy a tábla mellett állva írta fel az utolsót is, majd letette a tollat és fásultan House–ra nézett, aki egy papírzsebkendővel kezdte fényesíteni a sétabotját. A férfi Cuddyra nézett, majd így szólt:
– Örülhet, hogy magánál a filctoll. Nem minden újoncnak engedem meg, hogy írjon a táblára.
– Nem igazán érzem át ennek a dolognak az Ön szerinti hatalmas jelentőségét.
– Ne fogja vissza magát. A többieket már régen elküldtem, mint láthatja.
– Az én munkámat meg szabotálja.
– Sajnálom, Chase jelentkezett előbb az MR–re.
– Ez egyáltalán nem igaz.
– Kétségbe meri vonni a főnöke szavát?– kérdezte House színpadiasan.
– Ne játssza meg magát House, nem áll jól magának. Inkább mondja meg, miért akar távol tartani a betegtől?
– Mert beteg– hangzott az elmés válasz.
– Ki gondolta volna?
– Mit gondol én miért kerülöm őket?– kérdezte.
– Maga nem komplett– csóválta meg a fejét Cuddy.
– Maga csak koncentráljon inkább arra, amit ír. Ilyen g betűvel nem lennék a pasija helyében.
– Reggel még Wilsonra volt féltékeny.
– Kirúgom, ha nem végzi a munkáját. Amúgy ellophatná nekem Wilson ebédjét. Miért néz így rám? Wilsonnal régebben a magét lopattam el.
– Nem értékelem továbbra sem a humorát– mondta Cuddy.
– Viszont nem rúghat ki és nem küldhet el rendelni– nevetett ördögien House és egy Vicodint halászott elő a belső zsebéből.
– De beárulhatom, ha akarom– nézett rá kihívóan a nő, majd újra a tábla felé fordult.
– Kérdezhetek valamit?
– Igen– intett egyet Cuddy, de továbbra is a betegen járt az esze.
– A maguk családjában a nagy segg kromoszóma örökletes?– kérdezte teljesen ártatlanul, mintha ez egy átlagos semmit mondó kérdés lenne, amire zavartság nélkül lehet válaszolni.
– Mondok én is magának valamit.
– Ne fogja vissza magát.
– Maga egy hatalmas seggfej. Fogalmam sincs, hogy az anyja egyáltalán hogyan tudja elviselni magát.
– Talán ezért él olyan messze innen– tűnődött, de nem izgatta túlságosan.– Most hová megy?
– Mégis mit gondol? A betegünkhöz.
– Mondtam, hogy ne menjen a közelébe.
– Ki maga, hogy megtiltson nekem bármit is?
– A főnöke. De jó ezt kimondani– nevetett.
– Ne próbáljon itt tartani!– sziszegte a nő, azzal kiviharzott az ajtón.
– Maga szívtelen!– kiabált utána House, hogy mindenki jól hallja– Nem képes egy nyomorékot kezelni?
Néhány beteg megfordult, és szembenéztek a mogorva doktorral, aki grimaszolt egyet, aztán elindult Cuddy után. de aztán félúton feladta. Most mondta volna meg, hogy miért nem akarja egy beteg közelében sem látni? Nem akart érzelgősnek látszani és kimutatni az érzéseit. Gyengeség, nem az ő szakterülete. Így is túlságosan is felkavarta a gyerek dolog, több érzelem kavargott benne, mint eddig bármikor.

***

Csörgő telefonok, rengeteg üzenet és bődületes mennyiségű papír– ez jellemezte a kórház újsütetű igazgatójának az irodáját. Wilson valahol az akta hegyek alatt rekedt és próbált valami rendszert keresni a káoszban, ami lassan–lassan beszippantja őt is. Annak viszont az igazgatótanács nem fog örülni. Bár annak se, hogy egyetlen egy jelentés sem adott le.

Nagyon remélte, hogy minél előbb sikerül egyenesbe jönnie és kézben tartania mindent. Mikor végre felszedte a szükséges aktákat, a fejét fogja nézett szét az irodában. Mint ahol egy kisebbfajta támadás söpört volna végig. Az az átkozott telefon pedig folyamatosan csörög. A türelmét kezdte elveszíteni.
– Haló! Itt Dr Wilson. Sajnálom Dr. Cuddyt nem tudom adni. Nem nyaralni ment, nem rúgták ki. Én helyettesítem.
A vonal eközben megszakadt, és ma már nem is először. Talán a telefontársaságnál lehet valami baj? Vagy inkább az ő személyével? Wilson igazából az utóbbira tippelt. A kórház támogatóinak egy része cseppet sem volt hajlandó vele beszélni. Mit kellene ilyenkor tenni?

A nagy tűnődést végül maga Lisa Cuddy zavarta meg. A nő elképedve nézett szét az egykori irodájában. Mintha egy tornádó söpört volna végig az egész helyiségen. Kicsit rosszul érezte magát itt, hiszen még mindig nem vittel el innen a dolgait.
– Itt meg mi történt?
– Kisebbfajta katasztrófa, de majd megoldom– mondta Wilson, de a szeme azonnali segítségért könyörgött.
– Segítek– szólalt meg Cuddy azonnal, és leintette az onkológust, aki éppen kifejtette volna az ellenkezését.– Legjobb lesz ha az elején kezdjük. Hívjon össze egy ülést, amin jelen lesznek a kórház pártfogói vagy azok képviselői.
– Szükség van erre?
– Igen. Meg kell nyernie őket, hogy bízzanak magában és különben sem árt egy kis reklám magának.
– Gondolja?
– Igen– sóhajtott Cuddy.
– House miatt jött igaz?
– Igen– sóhajtott újra.
– Tudja milyen és nincs az az ember, aki megváltoztathatná. House az House és semmi több. Egy mogorva fickó, aki bottal jár és Vicodin függő.
– Nem engedi, hogy végezzem a munkámat.
– Kirúgjam?
– Inkább küldje el rendelni– adott egy tippet Cuddy.
– Magának ez bevált?– kérdezte Wilson, pedig biztos volt benne, hogy tudja rá a választ. House–t nem lehet csak úgy lefoglalni egy kis rendeléssel.
– Igazság szerint csak részben– sóhajtott Cuddy.– Tudja mit? Inkább segítek magának rendet tenni és megmutatom mi hol van.
– Lekötelez.
– Ugyan dehogy csak szeretném, ha adta pár tippet House–zal kapcsolatban, no meg nem szeretném, ha a feje tetején állna a kórház.
– Rendben– mondta Wilson.
Még jó pár órát töltöttek azzal, hogy eltüntessék az irodában a káoszt. Eközben észre sem vették a mogorva, borostás doktort, aki titokban őket figyelte. Semmi érzelem nem látszott az arcán, de belül csalódottságot érzett. Talán jobb is ez így. Wilson sokkal inkább illik Cuddyhoz, mint ő. Sóhajtott egyet, aztán inkább úgy döntött elmegy innen.

hozzászólások: 0