29. fejezet
Régi otthon

Mire Draco hazaért az eső már csak szemerkélt. Elcsigázottan kinyitotta ki a kertkaput, aztán komótosan elindult a bejárat felé. A mai nap különösen hosszú volt és megterhelő, ki sem látszottak a szabálysértési ügyekből, mintha mai napot választotta volna mindenki, hogy kibabráljon velük. Így Draco alig várta, hogy végre hazaérjen. Átnézett szomszédba, de Hermionét nem látta sehol sem. Mélyen felsóhajtott, eltűntetett néhány tócsát, aztán bement a házba. Gyorsan lezuhanyozott, átöltözött, evett egy szendvicset. Majd átnézte postát. Semmi érdekes, dobta félre a borítékokat.

Milo még mindig nem volt otthon, de ez különösebben nem zavarta, sőt így még volt ideje egy-két dolgot rendbe tenni. Miután ezzel végzett elindult az ispotályba. Az első újra szemerkélni kezdett. . Mikor belépett az épületbe megszólalt az ajtóra akasztott csengő.

Hermione, ahogy meghallotta a csengőt előre ment, mikor meglátta Dracót mélyen felsóhajtott.

– Szia! – köszönt neki.

– Szia! Látom, rettenetesen örülsz nekem – lépett hozzá közelebb a varázsló.

– Betegekre számítottam.

– Elvágtam az ujjam a pergamennel ma délelőtt – mutatta fel az ujját Draco. – Ha gondolod, akkor meggyógyíthatsz.

Hermione közelebb ment hozzá, majd megfogta a varázsló kezét és megszemlélte a vékony kis vágást. Egy apró puszit nyomott rá, aztán rámosolygott.

– Így már biztosan jobb lesz.

– Nagy fájdalmaim vannak – szólalt meg Draco. – Ezernyi helyen vannak gyulladt területek. Oda is kérhetek ilyen kezelést?

– Túl sokat akarsz – sóhajtott fel Hermione.

– Csak a legjobb ellátást szeretném.

– Nagyon szívesen kivizsgállak – vigyorodott el a gyógyítónő.

– Pálca nélkül, hátrakötött kézzel bármikor, édesem – nevetett fel Draco. – Milyen volt a napi nap?

– Átlagos. Csak várok a nagy áttörésre, de még nem történt meg. – mondta a boszorkány, majd hagyta, hogy a férfi átölelje a derekát. – Nem mondtam, de azért örülök neked.

– Mennyire?

– Nagyon – mosolyodott el újra.

– Megcsókolhatnál, akkor azt hiszem, hogy elhinném – évődött vele a varázsló. Hermione közelebb lépett hozzá, aztán egy apró csókot nyomott a varázsló ajkára. – Így már jobb. És mit csináltál ma?

– Megnéztem Merlinék hogyan boldogulnak a babával, aztán megpróbáltam valami új kezelést alkalmazni Merlinen, de még nem állt vissza a normális elmeállapota – Csalódottságát egyből kihallotta Draco a hangjából. – Viszont még korai lenne feladni. Neked milyen napod volt?

– Átlagos. A fiúkkal lekapcsoltunk egy muglibosszantó bandát – mesélte Draco, miközben Hermione egyik hajtincsével játszott. – Rengeteg papírmunkám volt, ráadásul úgy elvert minket az eső, hogy még most sem száradtam meg teljesen, és sokat gondoltam rád.

– Rám?

– Igen, rád – mosolyodott el egy kicsit, aztán a karjait Hermione derekára fonta. – Mit csinálsz munka után?

– Semmit.

– Menjünk el valahova kettesben!

– De nem hagyhatom csak úgy itt az ispotályt – közölte Hermione. – Mindig a közelben kell lennem, ha…

– Csak a tóig mennénk – hallgatta el Draco, miközben az ujját Hermione szájára tette. – Nekem is szemmel kell tartanom a kis szörnyecskét, így én sem mehetek csak úgy el. De a tópart igazán jó hely lenne nekünk.

– Valóban. De megint esik az eső.

– Majd én megoldom.

– Megoldod? – nevetett fel Hermione jóízűen, majd a fejét a férfi vállára hajtotta. – Mióta vagy képes befolyásolni az időjárást?
– Hmm, nem erre gondoltam – húzta vigyorra a száját. – Van egy pavilon a tónál.

– És este a sötétben, a szakadó esőben a vizet nézzük?

– Az ágyból is nézhetjük.

– Inkább gyere át hozzám vacsorára – ajánlotta fel a boszorkány. – Mit szólsz hozzá?

– Segítek főzni.

– Jól van.

– Hozhatnád Milót is.

– A kis ördögöt? – fintorodott el Draco.

– Nem mennék, amúgy se – szólalt meg Milo a hátuk mögül. – Gondoltam szólok, mire még olyasmit mondasz, amit megbánsz vagy korhatárossá válna a jelenet.

– Spuri haza, kölyök! – mondta a nagybátyja.

– Jól van, jól van! Kaja van?

– Van a hűtőben.

– Nagyszerű. De ugye nem te…

– Nem én főztem – fintorodott el Draco.

– Jó mulatást! Ne gyere túl későn haza! – vigyorodott el Milo.

– Köszönjük! – válaszolt gyorsan Hermione, mielőtt még a varázsló bármit szólhatott volna.

– Megfojtom.

– Dehogy is.

– Te nem tudod…

– Elég! – mondta a boszorkány, aztán az ujját az ajkára tette. – Gyere, készítek valami vacsorát!

– Alig várom.

– Nem lesz nagy szám.

– Bármit megeszek.

– Komolyan?

– Igen.

Egymásra mosolyogtak. Hermione elhelyezett néhány bűbájt az ispotályon, aztán mindketten elindultak a boszorkány rezidenciájára. Mindketten gyors léptekkel haladtak előre, hiszem az eső már jócskán eleredt. Draco mielőtt még beléptek volna a házba átölelte Hermionét és újra megcsókolta. Perzselt az értintése, ami vetekedett a hideg esőcseppekkel.

– Meg fogunk ázni – sóhajtotta kissé kábultan. Minden egyes perccel egyre jobban a bűvkörébe került. Ajka még mindig a varázslóét érintette.

– Egy kicsit – mormolta Draco, miközben Hermione arcára tette a kezét. – Nem baj.

– És ha megfázunk? – kérdezte egy mély levegővétel után, de a férfi rögtön egy újabb csókkal hallgatta el.

– Együtt fekszünk majd az ágyban – simított ki egy vizes tincset Hermione homokából. – Vagy én ápollak téged, mert tíz éves korom óta nem voltam beteg.

– Én se.

– Akkor meg mitől félsz?

– Csak elővigyázatos vagyok. – Maga sem értette, hogy hogyan jutottak el a bejáratiajtóig. Annyira elvarázsolta ez az egész, mintha egyfajta örvény ragadta volna magával, ami nem eresztette el.

– Akkor menjünk be, aztán kápráztass el – törte meg a csendet a varázsló.

– Te is fogsz segíteni – paskolta meg a karját a férfinak. – Nem fogsz lebeszélni róla.

– Azt hittem megúszom – nevetett fel Draco, aztán felsóhajtott. – Nem vagyok annyira nagy segítség.

– Meglátjuk – mosolyogott el Hermione, kinyitotta az ajtót, majd elindult befelé a konyhába. Kezet mosott, felkötötte a haját, és levette a köpenyét. Néhány pálcaintéssel megszárította magát. A varázsló elégedetten követte, s nekidőlt az ajtófélfának.

– És mit fogsz nekem főzni vacsorára?

– Neked? Talán nekünk, és együtt fogjuk megfőzni.

– Csak nyelvtani csűrés csavarás – mondta, majd ellökte magát az ajtótól, s hátulról átölelte a boszorkányt, aztán Hermione nyakára lehelt apró csókokat.

– Mi lenne, ha felvágnád a céklát és meghámoznád az édesburgonyát?

– Ahogy szeretnéd – közölte, majd az egyik kezével elengedte Hermionét, s néhány varázslattal megbűvölte a kést, az édesburgonyák, a céklák kiugrottak a héjukból. Draco elégedetten figyelte az aprítást.

– Felvágós vagy – csóválta a fejét a boszorka, miközben elővette a camambert.

– Nem vagyok mindig oda a mugli módszerért, főleg, amikor ezzel értékes perceket vesztek, és nem ölelhetlek át.

– Be kellene tenned a sütőbe azokat, amiket felvágtál.

– Megpirítom anélkül is – vigyorogta, majd újabb csókokat nyomott a boszorkány nyakára, miközben varázslatokat újra előnyt szerzett magának. – Így gondoltad?

– Hogyne.

– Mégis csak értek valamit a főzéshez – nevette el magát. Maga felé fordította Hermionét, de most az ajkaira csapott le.

– Draco.

– Tessék?

– Le fog égni a kaja, ha így folytatod – sóhajtott fel álmodozóan.

– Ez annyira nem zavar.

– Mindjárt kész.

– Jó – szólalt meg beleegyezően, majd elengedte Hermionét. – Megterítek.

– Jól van. Köszönöm!

– Gyertyát is szeretnél? – kérdezte miközben a tányérokat reptette a konyhában. – Most nagyon bűbájos kedvemben vagyok. Akkor ez már tényleg egy igazi randi lesz.

– Rendben van.

Csendesen és kellemesen töltötték az estét, beszélgettek, ettek és nevetgéltek. Régóta nem volt egyiküknek sem ennyire meghitt estéje. Hermione felkönyökölve hallgatta Draco mély baritonját, ahogy mesélt. Egymás kezét fogták, incselkedtek egymással, mintha két tini szerelmes lennének. Jó volt ebben a boldogságbuborékban kettesben lebegni. Az eső elállt kint, majd az este végén, jó néhány forró csók után nyugovóra tértek mindketten a saját ágyukban. De sokáig nem tudtak elaludni.


***

Másnap reggel a két varázsló kissé szótlanul fogyasztották el a reggelijüket. Milo gépiesen evett, Draco inkább nem firtatta a helyzetet, hiszen hamarosan indultak. A mardekáros fiú lopva nagybátyját nézte, aki dúdolgatott miközben a tojást készítette. A vak is látta, hogy szerelmes, mint a nagyágyú, viszont a saját gondja sokkal inkább lefoglalta.

– Mikor induljunk? – törte meg a csendet a nagybátyja. Milo felkapta a fejét, mintha eddig valami egészen mással lett volna elfoglalva.

– Nem tudom, nekem mindegy.

– Oké.

– Befejezem még ezt.

– Én nem sietek.

– Én se – rázta meg a fejét. – De ha el akarod halasztani…

– Draco bácsi – szakította félbe a mondatát Milo –, minden cuccom ott van. Lassan a talárjaimat kell hordanom. Nem halogathatom.

– Jól van – emelte fel a kezét Draco. – Az irodában leszek, ha indulni akarsz.

– Oké.

A fiatal varázsló jó ideig nem szólt semmit, eltűntette a reggeli maradékát, elmosta a tányérját, elpakolt maga után. Vett egy mély levegőt, aztán úgy döntött ideje indulni. Bement Draco dolgozószobájába, a mágus éppen a leveleket olvasta, felemelte a fejét, amikor meghallotta az unokaöccse lépteit.

– Indulhatunk.

– Rendben.

– Hoppanálunk?

– Igen.

– Muszáj?

– Tudsz jobbat?

– Nem igazán.

– Majd most talán jobb lesz.

– Hát nagyon remélem.

Mindketten elindultak kifelé.

– Felkészültél?

– Igen.

– Akkor menjünk! – Draco és Milo egy mellékutcába hoppanáltak, ahol nem vehette őket senki sem észre. Korábban az auror már közbenézett a környéken, csak a biztonság kedvéért, és ez tűnt a legoptimálisabb érkezési pontnak, úgy jöttek ki a kis közléből, mintha a szomszéd utcából sétáltak volna át. Milo egy kicsit megszédült, ez volt már a második eset, amikor hoppanált, de eldöntötte, hogy nem ez lesz a kedvenc utazási formája.

– Jól vagy? – kérdezte Draco. – Kissé sápadtnak tűnsz.

– Persze. Szar ez a hoppanálás – vallotta be, majd vett egy mély levegőt. – Nem hiszem, hogy túl gyakran utaznék magamtól így.

– Ha egyedül csinálod, akkor nem olyan rossz. Jövőre azt hiszem, hogy már te is megpróbálhatod – mondta a varázsló. – De így könnyebben és gyorsabban el tudunk vinni, azt mit szeretnél.

– Jól van – bólogatott Milo. – Majd meglátjuk.

– Akkor tiéd a terep.

– Erre kell menni – szólalt meg a fiú, aztán elindultak az utcában. Milo érezte, hogy a szívverése felgyorsult az ismerős hely láttán. Itt játszott a barátaival, ismerte a szomszédokat, minden követ, kanyart… Mégis most annyira szürkének tűnt minden, csak ők ketten voltak az utcán, mintha senki sem járt volna a környéken.

A ház pontosan olyan volt, mint bármikor máskor. Milo elővette a kulcsait, kinyitotta a kaput, előre engedte Dracót, majd bezárta maguk mögött, aztán elindultak felfelé a bejárathoz. Az utat virágok, zöld gyep és tökéletesre csiszolt térkő szegélyezte. Minden üde volt, eleven és mintha gondos kezek rendben tartották volna.

Milo megállt egy kicsit, aztán körbenézett. Mondani akart valamit, de nem tudta hogyan kezdjen bele.

– Gond van?

– Nem csak… Valaki járt itt? – tette fel a kérdést Milo. – A gyep, a növények… azt hittem mostanra minden… Hagyjuk, nem érdekes.

– Egy házimanót béreltem fel – mondta Draco. – Roxfortból jár ide majdnem minden este. Mikor megkaptam Blaisetől a papírokat, akkor eljöttem egyik este munka után körülnézni. Nem akartam, hogy elhanyagolt legyen az otthonod.

– Értem – bólogatott, majd érezte, hogy összeszorul a szíve. – Én erre nem gondoltam… Köszönöm!

– Nem kell – rázta meg a fejét Draco, majd zavartan zsebre tette a kezét. – Nem beszéltünk róla, hogy vissza akarsz-e költözni ide vagy milyen terveid vannak. Minden hidat ne égessünk fel. Miért nézel így?

– Nem tudom, csak ez olyan furcsa.

– Miért lenne furcsa? – tette karba a kezét a férfi. – Két év múlva végzel Roxfortban, megkapod az örökségedet, dolgozhatsz, ha akarsz, tovább is tanulhatsz, ha akarsz. Rám bíztak, Milo, és én tudom, hogy mi az a felelősség.

– Értem – sütötte le a szemét a fiú.

– Most mi van?

– Nem tudom – vakargatta meg a kezét. Most kezdett igazán bűntudatot érezni amiatt, ahogy viselkedett. Még ha nem is ismerte olyan régen Draco mégis törődött vele. Ki tudja miért… és ezt még csak nem is csinálta rosszul. Átfutott az agyán, hogy mennyire rossz lenne a nagyszüleivel vagy az anyja testvéreivel. – Csak nem gondoltam volna, hogy ilyenekre is gondoltál.

– Nézd, nem állítom, hogy mindent végiggondoltam, azt se, hogy jól gondoltam. A nagyját, majd úgyis neked kell kitalálnod.

– Miért segítesz?

– Miért, miért? Ilyen baromságokat kérdezni… Hagyjam, hogy egy mugli árvaházban vagy mugli rokonaid között legyél? – horkantott fel megvetően. – Mégis melyik lett volna jobb, szerinted?

– Nem tudom.

– Nem pörögjön ezen az agyad, kölyök! – mondta végül Draco. – Így jó ez, ahogy van. Valahogy majd kiböjtöljük ez a kis időt.

– Tuti, hogy te mardekáros vagy? – vonta fel a szemöldökét Milo.

– Persze. Szerinted nem tud egy mardekáros gyakorlatiasan gondolkodni?

– Én nem tudok.

– Hogy tudnál? Merlinre, tizenöt is alig múltál.

– Tizenhat.

– Teljesen mindegy – legyintett Draco. – Most állunk még itt egy ideig vagy bemegyünk?

– Menjünk! – bólogatott Milo, aztán kinyitotta az ajtót. Bent minden bútor le volt takarva, ami talán jobb is volt így. Nem akarta látni a berendezést, az emlékeket sem akarta. – Az emeleten van a szobám.

– Oké. Akarod, hogy én is menjek vagy egyedül akarsz pakolni?

– Varázslattal hamarabb végzünk, szóval, ha megkérhetlek…

– Megyek.

Milo hálásan bólintott egyet, aztán mindketten elindultak felfelé a lépcsőn. A szoba pontosan olyan volt, ahogy hagyta. Meglehetősen tágas, mindennel telezsúfolva, pontosan olyan volt, amilyen a mardekáros fiú maga is volt. Könyvek, poszterek, egy gitár, képregények, és még sok-sok olyan dolog, amit Draco nem tudott beazonosítani.

– És mit szeretnél magaddal vinni?

– Még nem tudom.

– Később is visszajöhetünk, ha akarod. Szóval nem muszáj azonnal döntened – mondta Draco. Igyekezet a lehető együttműködő lenni, igaz ez nem esett nehezére. – Mindent elpakolhatunk, ha úgy akarod.

– Mindent?

– Ezért hoztam a hátizsákot – paskolta meg a régi, ütött kopott bőr táskára, amit a vá

– Szórakozol velem?

– Nem.

– Hogyan férne bele?

– Térnövelő, súlykönnyítő, kisebbítő bűbáj és még egy halom varázslatot tudok, amivel megoldhatjuk ezt.

– Ja, tényleg…

– Mit tanítanak neked abban az iskolában – ciccentett fel Draco. Milo csak elfintorodott – Szóval, akkor menjen minden?

– Menjen.

– Pakolj! – adta ki a parancsot a varázsló, aztán következő. Milo állt a szoba közepén a varázslatok fényében, s nézte, ahogy az ingóságai beleugranak a táskába, ami elnyeli őket, akár egy fekete lyuk. Mikor készen lettet Draco becsukta a táskát és a vállára vette.

– Elpakoltad az ágyneműmet is? – kérdezte a fiú megrökönyödve. – Minek?

– Nem tudom, rápöccintettem. De nem fogom most megkeresni.

– Nem érdekes.

– Szeretnél még valamit?

– Nem… vagyis innen nem.

– Jól van.

– Csak egy perc.

– Nem sietünk.

– Jó – bólogatott Milo, majd elindult a nappaliba. Céltudatosan indult le a fehér lepellel letakart könyvespolc felé. Félrehajtotta a vastag vászonanyagot, aztán végigfuttatta az ujjait a könyvek gerincén, s kiválasztott egyet. Lesimította a borítót, végül elsüllyesztette a táskájában.

– Kész vagyok – szólalt meg a fiú, majd elindult kifelé. Még egyszer hátra nézett, megvárta, amíg Draco is kimegy, aztán becsukta maguk mögött az ajtót.

– Akkor irány haza?

– Igen.

Azzal mindketten hoppanáltak.

hozzászólások: 0