36. fejezet
Fordulópont

Draco és Milo a Minisztérium előcsarnokában lépetek ki a kandallóból. Mindketten lesöpörték magukról a pernyét és hamut. Milo ámultan nézte az impozáns csarnokot. Még soha nem járt itt, és mégcsak nem is látott hasonlót. A boszorkányok és varázslók csak úgy nyüzsögtek az elsőcsarnokban a pávakék mennyezet alatt. Elhaladtak egy szökőkút mellett, ami a második háborúnak állított emléket. A fiatal varázsló kíváncsian igyekezett kibetűzni a neveket, de Draco a vállára tette a kezét.

– Gyere, erre vannak a liftek – mondta Draco –, majd máskor körbeveztlek.

Milo csak bólintott, aztán követte a nagybátyját. Áthaladtak a fényesre csiszolt fapadlóval burkolt csarnokban. Már maga a hely is vérpezsdítő volt, tele mágiával és tele újdonsággal. Milo legszívesebben elbámészkodott volna, de utol kellett érnie Dracót, aki hosszú léptekkel haladt előre és játszi könnyedséggel kerülgette az embereket.

– Ne maradj le! – mondta az auror egykedvűen. – Könnyű eltévedni, ha nem tudod merre kell menni.

– Nem vagyok már gyerek – vágott vissza Milo, és önkéntelenül kihúzta magát. – Tudok már olvasni.

– Hát persze, de csak, hogy tudd én meg nem megyek utána a Rejtélyügyi főosztályra – húzta el a száját.

– Az olyan veszélyes hely?

– Az – válaszolta röviden. Fél szemmel unokaöccsét nézte, aki mégcsak titkolni sem tudta a lelkesedését. Bár több időt szánhatott volna erre a kirándulásra. De minél hamarabb vissza akart menni Hermionéhoz.

– Ideges vagy? – kérdezte Milo.

– Kissé – vallotta be.

– Mehettünk volna Hermionéval – jegyezte meg, majd zsebre tette a kezét. – Kíváncsi vagyok mit tud majd kiszedni Merlinből.

– Egyelőre ne beszéljünk erről itt, oké? A falnak is füle van.

– Oké, nekem mindegy – vonta meg a vállát Milo. – De minek rohantunk ennyire ide?

– Minél frissebb az emlék annál jobb – mondta Draco szűkszavúan. – Nem maradunk sokáig.

– Ha te mondod – sóhajtott fel.

Elhaladtak a Biztonsági Őrszolgálat mellett, ahol Draco gyorsan igazolta Milót. Bob, az őr, megvizsgálta a fiú varázspálcáját, aztán egy látogató feliratú kitűzőt kapott, és már el is értek a liftekhez. Csikorgás, kattanás hallatszott, majd kinyílt az ajtó. Draco beszállt, majd intett a Milónak, hogy kövesse.

– Nem tűnik biztonságosnak.

– Ne húzd szádat! – forgatta meg a szemét Draco. – Gyere már!

Milo kelletlenül beszállt mellé, aztán elindultak. A lift a lehető legkülönösebb irányba mozgott, mintha nem is lenne benne semmilyen rendszer, ugyanakkor mégis pontosan működött. Milo ugyan hozzászokott, hogy a varázsvilágban sok-sok furcsaság létezik a mugli világhoz képest, ugyanakkor még mindig meglepte egy-egy dolog.

– Mélyen a föld alatt vagyunk, igaz? – szólalt meg a fiú.

– Igen – bólogatott az auror. – Rengeteg szint és osztály van itt.

– Értem.

– Hamarosan megérkezünk.

A kettes szinten a lift megállt. Draco és Milo kilépett a folyosóra. Az ablakokon vidám napfény áramlott be. A fiatal varázsló kinézett az egyiken, és egy pillanatra megállt. A kék ég pontos másolatát látta, zöld lankák, hegyek, folyók.

– Gyere már, kölyök! – szólt rá a nagybátyja.

– Ez hogyan?

– Elvarázsolták – magyarázta a férfi. – Erre megyünk tovább.

A következő saroknál befordultak, Draco kinyitotta az ajtót és beléptek az auror parancsnokságra. A terem hangos volt a zsibongástól. Milo körbenézett, de le kellett hajtania a fejét, amikor egy csapat papírrepülő elsüvített a feje felett. A helyiség tele volt boxokkal, és szorgosan dolgozó aurorokkal.

– Vigyázz a repülőkkel! – szólalt meg Draco, majd elindultak. A varázslót, ahogy áthaladt a termen folyamatosan üdvözölték a kollégái. Néhányan kíváncsian súgtak össze Milo láttán, de senki sem állította meg őket.

– Itt már csatangolhatok? – vigyorgott rá Milo.

– Ha le akarod magad csukatni – vonta meg a vállát a férfi, majd ő is elvigyorodott. – Ha lehet, akkor ne nyúlj semmihez!

– Megpróbálom betartani, Draco bácsi – csóválta meg a fejét Milo. – És merre van a merengő?

– A másik folyosónál.

– Aha.

– Nem kell izgulni – veregett meg a vállát Draco. – Nem fog fájni. Bár ezt ne vedd készpénznek.

– Nem vagy vicces – fintorgott Milo, mire a nagybátyja összeborzolta a haját.

Miközben áthaladtak a parancsokságon a fiú kíváncsian figyelte a nyüzsgő forgatagot. Kiszúrt egy nőt, akire valaki szarvasagancsot és tündérszárnyakat varázsolt, s úgy kiabált, mint egy dühös fúria. Egy unott képpel ülő auror hallgatta a beszámolóját.

– És, akkor megátkozott ez a rohadék. Fel akarom jelenteni – üvöltötte a sötétbarna hajú nő kipirosodott arccal. – Látja mit tett velem?

– Asszonyom, kérem, nyugodjon meg!

– Engem ne nyugtatgasson! – rikácsolta tovább.

Milo szívesen hallgatta volna tovább, de Draco újra megszorította a vállát, aztán egy mellékfolyosón folytatták az útjukat. Hamarosan a parancsnokság nyüzsgése eltompult, és egy hosszú pulthoz érkeztek. Egy fiatal, szőke hajú, vörösre rúzsozott szájú boszorkánnyal találták szembe magukat. A nő, ahogy meglátta őket széles mosolyra húzódtak a csábos ajkai.

– No lám, Draco Malfoy! – szólította meg a varázslót, majd hátra dobta a göndör fürtjeit. – Mi szél hozott ide?

– Hello, Marla! – köszöntötte Draco. – Hogy vagy? Jól nézel ki ma.

– Én jól, és megint csak hízelegsz – mosolygott negédesen.

– Dehogy is, csak az igazat mondom, mint mindig – vigyorgott a férfi.

– Megint valamire készülsz – sóhajtott fel a nő.

– Én? Dehogy is – rázta meg a fejét Draco ravasz mosollyal. – Úgy ismersz engem?

– Nos, az utolsó közös ügyünk után, egy hét papírmunkám volt – tette karba kezét a szőke hajú boszorkány, majd Milóra nézett. – És ki ez a jóképű Malfoy klón itt melletted? Csak nem?

– Az unokaöcsém, Milo – válaszolt gyorsan a varázsló. Marla kíváncsian figyelte a két Malfoyt, mintha mindent ki akarna szedni belőlük erről a helyzetről.

– Hello! – intett egyet a fiatal varázsló kissé megszeppenten. Marla felkönyökölt a pultra és kék szemeivel mélyen Milo szemébe nézett.

– Nahát, nem is tudtam. Cuki.

– Kellene a segítséged, Marla, szükségünk van rád – terelte el a témát Draco. A boszorkány végül az idősebb Malfoyra nézett, aztán gyanakodva méregetni kezdte. A varázsló tudta, hogy óvatosnak kell lennie a nőnek.

– Mégis miről lenne szó? – csücsörítette a száját.

– Marla, kellene egy merengő – tért a lényegre a varázsló.

– Áh, az teljesen ki van zárva – rázta meg a fejét, majd kisimított egy tincset az arcából. – Sajnálom, Malfoyok, de nem segíthetek.

– Ugyan már – legyintett Draco. – Tudom, hogy van egy olyan, ami most használaton kívül van.

– Engedély kell hozzá.

– Potter jóváhagyta – vágta rá gyorsan. – Most dolgozik egy ügyön. Szent Izidor Ispotály.

– Megnézem – sóhajtott fel a boszorkány, aztán eltipegett a helyiség hátuljában lévő irattárhoz. Draco kifejezéstelen arccal várta a választ. Marla végül visszatért a pultjához, karba tette a kezét, aztán felsóhajtott. – Rendben, legyen. A négyes kihallgatóban használhatjátok a merengőt.

– Köszönöm, egy angyal vagy.

– Fél órátok van.

– Annyi bőven elég.

– A jó szívem fog a sírba vinni.

– Jövök neked eggyel – vigyorgott rá Draco.

– Egy tucattal jössz nekem – rázta meg a fejét a szőke hajú boszorkány. – Egyszer még behajtom rajtad.

– Imádlak.

– Persze, persze… De menjetek már!

Elköszöntek egymástól, aztán Milo és Draco elindultak a négyes tárgyaló felé. Egy idegig szótlanul haladtak egymás mellett. Senki sem volt a folyósón, csak ők ketten. Elhaladtak az egyes tárgyaló előtt, Draco benézett, de nem látott senkit sem. Mikor hallótávolságon kívül kerültek a recepciótól Milo szólalt meg először.

– Szóval tetszik a csaj?

– Mi, miért? – kérdezte Draco.

– Flörtöltél vele – nézett rá Milo egy apró vigyorral. – Mi lesz akkor így Hermionéval?

– Ne idegesíts! – kérte a varázsló, majd megmasszírozta az orrnyergét. – Haladjunk!

– Ez, akkor nem teljesen törvényes?

– Inkább bonyolult – sóhajtott fel Draco gondterhelten. – Potter mindent elintéz, nem kell aggódni. Különben is kell az az emlék.

– Értem – bólogatott Milo.

– Gyere, essünk túl ezen! – Invitálta be a négyes tárgyalóba Milót. A helyiségben egy asztal pár szék volt, semmi különös. Draco a szekrényhez sétált, aztán elővett egy rúnákkal díszített kőtálat belőle, amiben kék és ezüstös színű folyadékszerű valami kavargott. Milo sohasem látott még ilyet.

– Furán néz ki. Biztonságos ez?

– Aha – válaszolt Draco, majd elővette a pálcáját. – Gyere közelebb!

– Miért van olyan érzésem, hogy ezt meg fogom bánni? – vakarta meg a tarkóját idegesen a fiatal varázsló.

– Elég már – szólalt meg türelmetlenül. – Kezdhetjük?

Milo bólintott, aztán vett egy mély levegőt. Draco varázspálcáját a fiú halántékához emelte. Nem sokkal később egy ezüstös emlékfoszlány ott kavargott a levegőben. A fiatal varázsló elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy az elmék lebeg, mintha mágikus szél fújná, pedig a helyiségben nem volt légmozgás. Draco megfeszült állkapoccsal egyensúlyozta az emléket a merengő fölé, végül elengedte, az örvény gyorsan elnyelte az ezüstszálat.

– Ennyi volt? – kérdezte Milo. – Ez nem valami nagy mutatvány.

– Mire számítottál? Tűzijátékra vagy robbanásra? – morogta Draco.

– És most mi lesz?

– Megnézzük az emléket – válaszolt kimérten.

– Oké, és hogyan nézzük meg?

– Hajolj a tál fölé! – kérte Draco, majd mielőtt Milo megszólalt volna, belenyomta a fiú fejét a tálba, aztán ő is követte az unokaöccsét. Mindketten elmerültek az emlékekben.

***

Eközben Hermione megérkezett a Lane család háza elé. A takaros otthon előkertjében virágoztak a fehér hortenziák. A délutáni nap fényében olyan idillinek nézett ki a kőberakásos házacska. A boszorkány mély levegőt vett és kinyitotta a kertkaput, aztán elindult a bejárathoz. Egy rövid kopogás után Mary ajtót nyitott.

– Hermione, micsoda meglepetés! – mosolygott rá a boszorkány.

– Remélem, hogy nem baj, hogy korábban jöttem. Tudom, a kötelező vizsgálatok csak jövő héten lesznek.

– Nem, nem, dehogy. Gyere be nyugodtan! – legyintett a boszorka és beinvitálta a házba. – A baba még alszik.

– Minden rendben van a picivel?

– Igen – mosolyodott el vidáman Mary. – Rachel nem is lehetne nyugodtabb baba.

– Ennek igazán örülök – viszonozta a mosolyt Hermione. – De igazából más miatt jöttem.

– Értem. És mi lenne az?

– Igazából Merlin miatt vagyok itt – mondta a boszorkány, úgy döntött inkább őszinte lesz. – Sokat gondolkodtam azon, ami vele történt. Szeretnék segíteni rajta, és tudnom kell pár dolgot.

– Persze, bármiben segítsek – válaszolta reménykedve Mary, aztán kezét tördelve Hermione szemébe nézett. – Üljünk le a nappaliban, gyere! Egy teával megkínálhatlak?

– Talán majd később.

– Rendben. Mutatom az utat.

Hermione bólogatott, aztán elindultak a nappali felé. A ház pontosan olyan rendezett volt bent is, mint amilyen kívül. Mary a kanapéra mutatott, majd mindketten helyet foglaltak. Egy hosszú pillanatig csendben ültek egymást méregetve, csak a kandalló párkányán lévő óra halk ketyegését lehetett hallani. Mary kissé feszültnek látszott, idegesen tűrt el egy tincset a hajából.

– Merlin itthon van? – tette fel a kérdést Hermione.

– Még nincs – rázta meg a fejét gondterhelten, miközben a kezét tördelte. – Ilyenkor mindig a faluban bolyong. Néha próbálom megállítani, de varázslat nélkül nem megy. Senkire nem hallgat. Persze a szomszédok mind bolondnak tartják…

Mary egy pillanatra elhallgatott, a kezét a mellkasára tette, mintha a kétségbeesését igyekezne elfojtani. Kellett egy perc mire újra meg tudott szólalni.

– Néha órákig bámul a semmibe.

– Javult bármit is az állapota a legutóbbi kezelés óta? – kérdezte Hermione. – Bármilyen javulást, akármilyen apró is lehet.

– Talán kis mértékben – válaszolta Mary. – Mióta a baba megérkezett többször vannak tiszta pillanatai.

– Mennyit tudsz a baleset körülményeiről?

– Csak annyit tudok, amennyit az aurorok rögzítettek a jegyzőkönyvben és amit a Szent Mungóban mondtak. Merlint hiába kérdezi róla bárki semmit sem mond.

– Munka közben érte az átok, igaz? – kérdezte Hermione.

– Igen.

– És hol dolgozott?

– A Szent Mungóban, mint őrvarázsló – mondta a boszorkány. – Csak két napja dolgozott ott, amikor megtámadták. Egy zavart beteg volt, akitől nem vették be idejében a pálcát. Nem tudni pontosan milyen átok találta el szegény Merlint, aki elesett és be is verte a fejét a padlóba. Előtte a Minisztériumban, a pálcaellenőrzésen dolgozott. Sokkal nyugodtabb helye volt ott, de a baba miatt váltott. Szerencsére a Mungótól kapunk támogatást.

– A baleset után mi történt? – tette fel a kérdést Hermione.

– Majdnem két hétig volt kómában – folytatta a mesélést. – Azt mondták, hogy javulni fog az állapota, de persze… tudod mire jutottunk. Azóta többé kevésbé ilyen az állapota.

– Tudom, hogy az állapota már így is meglehetősen furcsa és szokatlan, de van valami igazán különös vagy feltörő emlékek, bármi?

– Nem igazán – rázta meg a fejét Mary. – Semmi sem jut eszembe. Ez a helyzet igazán felkavaró számomra.

– Segíteni fogok – jelentette ki Hermione, majd átnyúlt a dohányzóasztal felett, és bíztatóan megszorította Mary kezét. – Nagyon szeretném, ha Merlin meggyógyulna.

– Köszönöm! – mosolyodott el hálásan, aztán kitörölt egy könnycseppet a szeméből. Hermionét szíven ütötte a boszorkány kétségbeesése. Talán igaza volt Dracónak, mégsem kellett volna idejönnie. Nem ígérhetett semmit, de mindent meg akart tenni, hogy segíthessen.

– Ugyan, ez a legkevesebb – válaszolta végül.

– Várj! Azt hiszem, hogy mégis eszembe jutott valami – szólalt meg Mary hirtelen. – Mindjárt hozom.

Felpattant a helyéről, aztán kiment a nappaliból. Hermione mély levegőt vett. Nagyon jól esett volna egy kis tea. Mary kisvártatva néhány pergamen kíséretével tért vissza, letette az asztalra és kisimította.

– Nem tudom, hogy ez micsoda – rázta meg a fejét tanácstalanul. – Állandóan ezeket rajzolgatja.

– Érdekes.

– Nem kimondottan rúnák, de ezekhez én igazán nem értek – sóhajtott fel a boszorkány.

Hermione figyelte a kacskaringókat, hurkolt betűszerű, rúnaszerű szöveget. Még soha nem látott ilyesmit, pedig nagyon szerette a holt nyelveket, különleges írásokat tanulmányozni- Első látásra semmi értelmük nem volt, csupa zagyvaság, de volt benne valami rendszer, bár nem tudta pontosan micsoda. Mély levegőt vett, s egyesével nézet át a sorokat. Keresett valamit, ami segíthet, viszont ehhez több idő kellett.

– Elvihetem őket?

– Persze.

– Köszönöm!

A beszélgetésüket gyereksírás zavarta meg. Mary elmosolyodott.

– Azt hiszem, hogy felébredt.

– Akkor én most megyek is – mondta Hermione. – Menj csak! Kitalálok egyedül is.

– Rendben.

Azzal elköszöntek egymástól, és Hermione nem vesztegette az időt, a lehető leggyorsabban visszatért az Ispotályba.

hozzászólások: 0