35. fejezet
Reggel

A szoba levegője sűrű volt. A fülledtség beleült a bársonyfüggönyökbe, a párnákba, az ágyneműk gyűrött redőibe. A levegőt átitatta a pézsma nyers, állatias illata, keveredve egy fűszeres női parfümmel és a lassan kihunyó cigaretta kesernyés füstjével. A dohány vékony szála még ott lebegett a mennyezet alatt, alig mozdulva.

A férfi a hátán feküdt, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. A húszas éveiben járhatott, barna haja csapzottan tapadt a homlokára. A bőre izzadtan fénylett a félhomályban, izmai még mindig megfeszültek az előző forró percek emlékétől. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy magára húzzon egy takarót, hanem meztelenül feküdt ott. Karja lazán pihent a lepedőn, ujjai szinte észrevétlenül a nőéhez közelítettek, de nem érintette meg.

A nő teste szinte teljesen takarásban volt, csak egy karcsú lábszár és a takaró alól kikandikáló lábfej árulkodott jelenlétéről. A vörösre festett lábkörmök élénken világítottak a gyenge fényben. Arca árnyékba veszett, hajzuhatag takarta el, így lehetetlen volt megállapítani a korát vagy bármit.

Egy percig semmi nem történt. A falióra ketyegése távoli hangként szűrődött be a csendbe, mintha egy másik világból jött volna. A férfi halkan felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Az együttlét mintha kifacsart volna belőle minden erőt. Még élénken élt az emlékezetében, ahogy a vörös körmök belevájtak a hátába, ahogy a nő egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra ösztönözte. Merlinre milyen tökéletes volt mindene, minden egyes porcikája, és olyan készséges… Sosem érzett így még senki iránt. Ő tudta, hogy mire van szüksége.

A vörös körmök lassan mozdultak, mintha egy halk, belső dallamra táncoltak volna, majd ismét elcsendesedtek. A férfi lassan mozdult, mintha attól tartana, egy hirtelen mozdulattal szétszakítaná ezt a törékeny, izzadt nyugalmat. Oldalra fordult, teste szinte hangtalanul súrlódott a gyűrött lepedőhöz. Lassan araszolt közelebb, centiről centire, míg végül a fejét óvatosan a nő mellkasára hajtotta.

A szívverés ritmusa halkan dobolt a füléhez. Nem volt sem gyors, sem nyugtalan — inkább mély, nyugodt, mint egy hullámverés egy távoli parton. A takaró alól kibújt lábfej megmozdult, és finoman a férfiéhez dörzsölődött. Majd a nő keze finoman a férfi hajába siklott. Ujjai lassan, körkörösen simogatták a tincseket, mintha ismerős dallamot követnének, egy régi, hangtalan altatót, ami nemcsak a testet, hanem a lelket is megnyugtatta.

A férfi lehunyta a szemét. A parfüm, a pézsma és a cigaretta illata egyetlen tompa fátyollá olvadt, amely alatt elmosódtak a határok kettejük között. A nő mozdulatai nem követeltek semmit – csak voltak, ott, csendben, simogatva, elfogadva. És ebben a nyugalomban ringatózva mindketten kényelmesen feküdtek.

A férfi feje továbbra is a nő mellkasán pihent, lélegzete egyre lassabbá vált, mintha már nemcsak a test, hanem az elme is nyugalmat keresett volna. A nő ujjai továbbra is halk, ismétlődő mozdulatokkal simították a haját, mint egy megszokott rituálét, amit már ezerszer elvégeztek.

A férfi megszólalt, hangja rekedt volt, szinte suttogás:
– Csak te értesz meg igazán... Csak melletted tudok önmagam lenni.

A nő elmosolyodott, de nem látszott a teljes arca, csak a hangjában volt egy halvány árnyalatnyi gyengédség:
– Ne beszélj badarságokat. Csak elfáradtál. Hosszú volt az este.

– Csak… nem tudtam megtenni, amit kértél.

– Megpróbáltad – mondta a nő. – Nekem csak ez számít.

A férfi megrázta a fejét, olyan lassan, mintha a mozdulat is fájt volna.

– Sajnálom… – suttogta. – Sajnálom, hogy nem sikerült… Nem tudtam teljesen megtörni a sárkányrezervátumot védő varázslatot… Nem jutottál be… tudom.

– Csitt!

– Én… elszabadítottam egy csomó sárkányt. Meg is ölhettek volna valakit.

– De nem történt semmi baj. És ez a lényeg. Te nem tettél semmi rosszat.

– Vannak akik nem értenének veled egyet – sóhajtott fel nehezen a varázsló. – Te nem ismered se az anyám, se a rezervátumiakat. – Szinte köpte ezeket a szavakat, mintha mindent gyűlölt volna, ami ezzel kapcsolatos.

A nő egy pillanatra megállította a mozdulatát, aztán újra folytatta a simogatást, még finomabban, mintha azzal akarná letörölni a kudarc súlyát a férfiról.

– Semmi baj nem történt – mondta halkan. – Most már mindegy. Csak feküdj nyugodtan… ne gondolj semmire.

– Bármit megtennék érted. Akármit.

– Azt hiszed, hogy ezt nem tudom, butus? – nevetett fel a nő. – Ez csak egy kérés volt, egy ötlet. Megtetted, ami tőled telt, és ez nekem elég.

– Úgy érzem, hogy nem bizonyítottam – morogta tovább a varázsló. – Mindenkinek csak teher vagyok a vállán. Az anyámnak, a bátyámnak, az egész rohadt rezervátumnak. Gyűlölöm a sárkányokat, mindig is gyűlöltem.

– Tudom, Micheal – simogatta tovább a fejét a boszorkány. – Tudom, hogy neked más a sorsod. Másra vagy hivatott.

– Talán… igazad van. De ők ezt sosem értenék meg. Látnád hogyan néznek rám. Nekem is benne kellene lennem a vezetésben, de sosem bíznak bennem annyira… Persze az alantasmunkákra mindig én vagyok a legalkalmasabb.

A férfi szinte észrevétlenül mozdult közelebb, arca belesimult a meztelen bőr melegébe, mint valami menedékbe.

– Mindent itt akartok hagyni – mormolta. – Mindent. És elmenni. Veled.

– Elmegyünk.

– Csak mi ketten – folytatta Micheal.

– Csak mi ketten.

– Azt akarom, hogy mindig mellettem legyél.

– Én is csak ezt akarom, szerelmem. Semmi mást csak ezt.

– Örökké – szólalt meg a férfi.

A szoba csendje hirtelen mélyebbé vált. A füst már csak emlék volt a levegőben, a parfüm halvány árnyék az orrban. A nő nem szólalt meg azonnal. Csak a vörös körmök mozdultak újra – lassan, gyengéden, de az éjjeliszekrényre tett varázspálcához nyúlt, majd Micheal halántékához nyomta.

– Ez egy újabb játék? – kérdezte felvont szemöldökkel a fiatal varázsló.

– Így is mondhatjuk – szólalt meg a boszorkány. – Csak lazítsd el magad.

– Neked bármit, édesem.

– Imperio – mondta ki az átkot.


***


Az ablak spalettáin beszűrődő napfény ébresztette fel. Dracót az üldözés kimerítette, így muszáj volt még a munka előtt egy kicsit aludnia. Elmosolyodott a tudatra, hogy Hermione egészen addig várt rá, amíg vissza nem jött és egy forró csókkal üdvözölte. Aztán egymás karjaiban aludtak el. A tökéletes nyugalom szállta meg, amit évek óta nélkülöznie kellett. Ez az érzés elhomályosította a fájdalmat is, amit elgémberedett tagjaiban érzett.

Hermione még mindig aludt, de nem akarta felébreszteni. Ránézett az órájára, még rengeteg ideje volt munkakezdésig, a papírmunka még várhatott, így elégedetten feküdt tovább az ágyban. Nem is emlékezett mikor lustálkodott utoljára. Minden napja korai keléssel és késői fekvéssel végződött, nem is beszélve a hajnali programról. Ezen a reggelen azonban mindent elhomályosított a boldogsága. Oldalára fordult és a könyökével megtámasztotta magát, aztán a mellette fekvő boszorkányt figyelte. Minden apró rezdülését, arcának finom vonásait eszébe akarta vésni. Bizseregtek az ujjai, alig bírta megállni, hogy hozzá ne érjen. Édes kín volt ez számára, s alig tudta letörölni a mosolyát.

Míg Draco a boldogságbuborékban lebegve feküdt, Hermione álomittasan felsóhajtott, aztán kinyitotta a szemét. Először a szürke szempárt pillantotta meg. Bizsergést érzett a tagjaiban.

– Mióta nézel? – ásított a boszorka, és elégedetten nyújtózott.

– Gyönyörű vagy ma reggel – duruzsolta kedvesen Draco, aztán apró csókot nyomott a boszorkány ajkaira. – Alig vártam, hogy megcsókolhassalak.

– Hazudós – mondta Hermione nevetve, aztán úja kinyújtózott. – Képzelem, mennyire kócos lehet a hajam…

– Pontosan a hajad tetszik a legjobban – mormolta a varázsló kedvesen, majd közelebb húzódott hozzá, és csókot nyomott az ajkára. – Túlságosan is szép ahhoz, hogy kísértésbe essek.

– Valóban?

– Ilyen kérdésekben nem szoktam viccelni.

– Tegnap azt mondtad, még nem tart ott a kapcsolatunk – elevenítette fel a boszorkány az esti beszélgetésüket.

– Szerinted ott tartott tegnap? – kérdezte révedezően Draco. – Én nem hiszem. Kicsit talán elkapott minket a hév, kétszer is, de nem tartottunk ott.

– Nem tudom. Veled kapcsolatban semmi sem olyan, mint amit elképzelt az ember egy hagyományos kapcsolatról – sóhajtott fel egy apró mosollyal Hermione. – Mindig felrúgod a szabályokat.

– Sajnos hajlamos vagyok rá. Most viszont jól szeretném csinálni. Mit gondolsz?

– Tetszik az ötlet.

– Feldúlt voltál tegnap – simította végig a boszorkány karját a varázsló.

– Te nem igazán – mondta Hermione.

– Valójában az voltam – vallotta be Draco. – De most nem vagyok az, sőt jól érzem magam. Nem sietünk sehova.

– Rendben.

– Haragszol?

– Talán.

– Ne ráncold így a homlokodat! – mondta kedvesen Draco. – Megmondtam, hogy itt nincsenek olyan dolgok, amiért aggódnod kellene.

– Valóban nincs? Mi a helyzet veled? – nevetett fel Hermione. – Mióta a közelemben vagy… Gyorsan érdekes fordulatot vettek az események.

– Velem mi a helyzet? Miattam aggódsz vagy aggódsz, mert itt vagy velem?

– Talán egy kicsit mindkettő. Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad. Sosem tudtam igazából.

– Miattam nem kell aggódnod. Sokkal kiszámíthatóbb vagyok, mint bármikor korábban. Most remekül érzem magam, és örülök, hogy itt vagy velem.

– Nem tudom Keelan mit fog szólni ehhez – mondta ki az első gondolatot Hermione, ami foglalkoztatta. Vett egy mély levegőt, aztán Draco szemébe nézett. – Sokkoltuk azzal, hogy végre tudja ki az apja, sőt a körülményeket is. Aztán meg még ezzel is sokkolni kell.

– Keelan nem kisfiú már. Úgyhogy És különben is, én meg akarom próbálni újra. Ezt csak azért mondom, hogy ne legyenek kétségeid, és persze a későbbi félreértések elkerülése miatt.

– Draco…

– Nem kell aggódnod miatta. Jól nevelted, ráadásul helyt áll a nyári munkában is, ami nem kis feladat. Egyelőre értem tehetsz csak valamit.

– Nekem róla szólt az elmúlt tizenhét évem. Ha tudnád… Annyira féltem, hogy valami baja lesz…

– De nem lett. És felnőtt.

– Szerencsére. Az apád…

– Felejtsd el őt! – kérte Draco. – Az apám már az én gondom, és megvédelek titeket, ha kell. Nem árthat nekünk, úgyhogy most már teljesen megnyugodhatsz. Kézben tartok mindent!

– Piton mondott valamit róla, ami nyugtalanít – harapott az ajkába Hermione. – Még mindig élénken él bennem, ami Keelan születése előtt történt. Azóta mindig védekező állásban vagyok. Még Roxfortba is úgy engedtem el, hogy az első évben minden hétvégén elmentem, hogy lássam. Ez nem olyan egyszerű nekem.

– Tudom, drágám! És sajnálom, amiért ez történt. Ezt nem kellett volna egyedül végigcsinálnod – mondta neki kedvesen Draco, majd magához ölelte és újra megcsókolta. Gyengéd volt, ráérős és alapos. – Segítek, hogy túl legyél ezen, jó?

– És hogy akarsz ebből kigyógyítani?

– Lazítani fogunk – mormolta kedvesen a férfi. – Sokat fogunk randizni.

Aztán odahajolt Hermione füléhez, és elsuttogott neki még jó pár olyan dolgot, amivel segít majd a boszorkánynak túllenni a nehéz éveken. Finoman csókolta végig a nyakát, teljesen hozzásimult és Hermione beleveszett az ölelésébe. A boszorkány arcára halvány pír ült ki, majd hagyta magát újra megcsókolni és ezúttal teljes odaadással viszonozta.

– Ugye eljössz velem valahová? – kérte Draco, miközben tovább csókolta.

– Igen.

– Ez igazán nagyszerű. Csak az a kár, hogy hamarosan fel kell kelnem. Jössz reggelizni?

– Jól van, rendben. De nem lesz kínos, hogy itt aludtam nálad? Igazából soha nem csináltam még ilyet – mondta Hermione. – Tényleg soha. Utoljára egy hároméves varázslóval aludtam együtt, akinek rémálmai voltak egy nem létező mumustól.

– Engem nem érdekel, ki mit mondd. Aki beszól, az takaríthat trágyát egy egész álló hétig, és hidd el, van itt trágya elég – nevetett fel Draco. – Minden éjjel itt aludhatnál velem, és ébredhetnénk így együtt minden reggel. Az se érdekelne, ha emiatt bárki a faházamat dobálná záp sárkánytojásokkal, az is van itt, hogy a fene enné meg. És ha ez nem lenne elég, nekem is van mumusom az ágy alatt, szóval meg kellene védened.

– Egyedül nem tudod elűzni?

– Szakszerű segítség kell. Mindig jó egy auror az ágyban.

– Fel kellene kelni.

– Adj még tíz percet. Olyan jó így. Különösen nagy változás egy halom büdös sárkány és Beau után.

– Sárkányokkal és Beuaval szoktál aludni?

– Nem, a társaságodra gondoltam – válaszolt Draco. – Egyedül és magányosan telnek az estéim.

– Te szegény!

– Nem is tudod mennyire… Fel kellene vidítanod.

– Elmondod, mi történt tegnap? – kérte Hermione.

– Nem éppen erre gondoltam. De kössünk alkut.

– Mire gondolsz?

– Minden kérdés után egy csók.

– Akkor nem lesz elég a tíz perc.

– Évek óta nem késtem a munkából – vigyorgott Draco elégedetten. – De nem bánom kezdjünk neki.

Egy fél órával később nevetve, egy kissé bohéman indultak el az étkezdébe. Nem bírtak nem egymásra nézni, ha pedig összetalálkozott a tekintetük, akkor mindig mosolyogniuk kellet. Hermione Draco egyik bőrszalagjával összekötötte a haját, s egész úton úgy viselkedtek, mint két tini, akik most kezdtek el járni. Draco igyekezett mindig úgy menni, hogy összeérjen a kezük. Legszívesebben még mindig csókolta volna őt. Egész napos elfoglaltságot tudott volna kerekíteni egy csókcsatából.

– A többiek már itt vannak – mutatott a fejével Skótra, Finnre, és Freyára Draco. – Addig nyugodtan leülhetsz. Hozok neked is valami finomat. Szeretnél valamit?

– Narancslevet – mondta Hermione. – Köszönöm!

– Sietek vissza.

Finn eközben még mindig bűnbánóan figyelte a húgát. Annyira rosszul érezte magát, hogy muszáj volt mindent megtennie, hogy a kedvében járjon. Freya kissé sápadt volt, kissé kialvatlan, de már sokkal jobban érezte magát lelkileg, mint tegnap este. Beau-nak hála, aki gyakorlatilag saját magától mentette meg, tényleg megszabadult a terhe egy részétől. Még mindig Beau melegítője volt rajta, amit úgy viselt akár egy páncélt. Persze a bátyja jobban aggódott érte, mint korábban, így ilyen apróságokat észre sem vett.

– Hoztam még neked a kedvenc goffridból is.

– Jaj, Finn, tele vagyok – nyafogta a lány, és védekezően emelete fel a kezét. – Gyümölcssaláta, chia magos puding, csoki darabos palacsinta, citromos muffin. Születésnapom van?

– Nem. Csak sajnálom, amiért annyira bunkó voltam tegnap, hugi. Megérdemled a kényeztetést. Tudod, mennyire aggódom érted…

– Ki vagy te és mit tettél a bátyámmal?

– Miért olyan nagyon meglepő?

– Mert nem szoktál ilyen lenni – sóhajtott fel a boszorka. – Az ugye nem az, amire gondolok?

– Oreót? – nyújtotta oda az orra alá a zacskót.

– Jézus! – nyílt tágra a szeme Skótnak. – Mi a fene történt? Finn ad az oreójából? Sose ad.

– A húgomnak, te idióta. Te nem kapsz egy darabot sem. Egyél egy kicsit még, Freya!

– Jaj, nem kérek! Állj le, Finn!

– Most miért? Finom! – bizonygatta bőszen az ír varázsló. – Még azt se mondtad, hogy nem haragszol rám.

– Valaki mentsen már meg! – emelte a tekintetét az ég felé Freya. – Egyébként nem haragszom rád, csak most nem vagyok rád hangolva.

– Mi lenne, ha elvinnélek ma valahova? Megszervezem és mulatunk együtt. Elmegyünk a kedvenc fagyizódba Londonba.

– Oda, ahol unikornisos fagyit adnak?

– Igen.

– Nem kell, nem vagyok már nyolcéves. Jól vagyok. Áh, szia Hermione! – köszönt Freya, majd odébb csúszott, hogy a boszorkány le tudjon ülni. – Gyere és egyél velünk! Finn egy rakat kaját hozott nekünk.

– Köszönöm!

Eközben Draco mindenféle finomsággal megrakodva érkezett meg az asztalhoz, és egy kancsó narancslevet lebegtetve maga előtt.

– Oh, te jó ég! – szólalt meg Hermione. – Szerinted ennyi mindent megeszünk?

Skót a vállára tette a kezét, majd elmosolyodott.

– Ha nem bírsz valamivel, csak szólj! Mindent eltűntetünk. Igaz, Finn?

– Mint a huzat – bólogatott a varázsló. – Jól néz ki az a szalonna.

Már éppen nyúlt volna érte, amikor Draco rácsapott a kezére, s megrázta a fejét. Finn csak felsóhajtott, aztán betömött egy oreót. Skót eközben éppen azt figyelte, hogy mikor tudná barátja készletét megdézsmálni, és egy óvatlan pillanatban kilebegtetett egy kekszet a zacskóból.

– Ez igazán megnyugtató, hogy minden maradékot eltűntettek – nevetett fel Hermione.

– Csusszanj odébb! – mondta Draco Skótnak. – Hadd üljek le!

– Nem akarok. Még amúgy sem ismerem túl jól Hermionét. Tönkretennéd a kezdődő barátságunkat.

– Nem is fogod jobban megismerni – közölte a férfi, majd egy varázslattal odébb taszigálta a még mindig nevető varázslót.

– Örülj neki, hogy ma nem vagyok átkozós kedvemben.

Mindannyian felnevettek. Időközben Keelan is befutott az étkezdébe, egy kicsit zilált volt. Rohant, hogy ideérjen munkakezdésre.

– Jó reggelt mindenkinek! Finn mester, bocsánat a késésért! – A Finn mester hallatán Skótnak el kellett fordulnia, hogy álcázza a röhögését. Az ír varázsló ennek ellenére, egy varázslattal bokán billentette.

– Szervusz, kölyök! – köszönt vissza az ír varázsló vidáman. Kedvelte Keelant, de nem azért, mert Draco fia volt, hanem mert könnyű volt vele együtt dolgozni. Keelan sosem pofázott vissza, mint Beau. – Ma később kezdünk, volt az éjjel egy szökés. Gyere ülj le, és egyél valamit!

– Anya, te mit csinálsz itt? – kérdezte meglepetten a fia. A hangnem nem volt éppen sértő, de a boszorkány nem válaszolt azonnal rá.

– Reggelizem – válaszolt Hermione és elmosolyodott. Keelan szeme kerekre tágult, nem is beszélve a pupilláiról. Akart mondani valamit, de nem tudta mit, így csak tátogott. – Gyere és ülj le!

– Szólhattál volna, hogy jössz – jegyezte meg sértődötten a fiú. – Nem találtalak reggel otthon.

– Korábban eljöttem – válaszolt szűkszavúan az anyja, és már valahol kezdte érteni a fia ellenállását.

– Akkor ezért voltam egyedül, bezárva ébredt a házukban, amit bűbájok vettek körül – jegyezte meg Keelan. – Mikor jöttél el?

– Még az éjszaka – felelte röviden Hermione, és minden erejével azon igyekezett, hogy ne kerítsen ennek nagy feneket. A fiú egy kicsit megütközve nézett a társaságra. – Sárkányszökés volt ma hajnalban.

– De miért kellett bezárnod a házba? – folytatta Keelan, figyelmen kívül hagyva anyja szavaiban rejtőző egyéb jelentéseket. Draco kíváncsian figyelte a jelenetet. – Alig tudtam feltörni a bűbájokat.

– De kijutottál, nem? – vonta meg a vállát Hermione, mintha valóban egy sétagalopp lett volna. Magában somolygott, hogy még azért a mindent tudó fiának tud még újat mutatni. – Nem lehetett olyan nehéz. A Titkok Kamrájából sokkal nehezebb volt kijutni, mint otthonról és három fejű kutya sem volt a kertkapuban.

– Még csak az kellett volna! Kicsit haragszom rád – húzta fel a fiú az orrát tettetett sértődöttséggel, aztán lehuppant a helyre, amit Skót készségesen átadott neki.

– Tudtam, hogy ez egyszer meg fog történni – somolygott Hermione elégedetten. Majd Dracót és Keelant figyelve megvajazott egy pirítóst. Eközben a büszke apa összeborzolta a fia tejfölszőke haját. Most is fájdalmasan megdobbant a szíve, amikor együtt látta őket.

– Hány bűbáj volt? – érdeklődött Draco.

– Tizennyolc bűbáj, tizennyolc. De mindet feltörtem.

– Ügyes vagy! – mondta az apja. Leplezetlen örömmel közölte ezt. Nem tudta volna megmondani honnan érezte ezt az érzést, de nem akarta kordában tartani. Mintha már az első pillanattól fogva szerette volna Keelant, ösztönösen. Persis varázslata még nagyobb hatással lehetett rá? Nem tudta megmondani, de amikor a fiának az élettel teli csillogó szemébe nézett, elégedettséget érzett. – Anyád varázslatait nem olyan egyszerű feltörni.

– Köszönöm! – mosolyodott el félszegen Keelan, aztán elkezdte mesélni, hogy mi is okozta a nehézségeket. Draco feszülten figyelt, kérdezett, majd tanácsot is adott. A boszorkány elmélázva figyelte őket, egészen addig amíg Hayden le nem huppant mellé, Finnt és Freyát odébb tolva, aztán az asztalra könyökölve figyelte őt.

– Hermione, mesélj egy kicsit arról a háromfejű kutyáról! – szólalt meg Skót révedezően. – Olyan szexi, amikor nő ilyen vérfagyasztó sztorikat mesél.

Erre a boszorka csak felnevetett, Draco pedig egy varázslattal jól hátba vágta Skótot, s ezzel jelezte, hogy többfelé is képes figyelni. Hayden csak megcsóválta a fejét. Mielőtt azonban folytatta volna Hermione kérdezgetését, kivágódott az ajtó, majd Beau jött be helyiségbe. Magasba emelt kezekkel. Most kivételesen összekötött hajjal jelent meg, a szokásos pálmafás pólóban, térdig érő acélszürke nadrágban és rikító neonzöld Conversben, mintha a tengerpartra készülne szörfözni. Nem lehetett nem észrevenni, bár ez általában így volt.

Valamit énekelt is, meg táncolt is hozzá és hirtelen olyan showt csinált a helyiségben, mintha maximumra csavarta volna az energiát mindenhol. Sorra fogadta a kézfogásokat, Morgánának egy cuppanós csókot nyomott az arcára, aki ahelyett, hogy jól leszúrta volna, inkább csak kislányosan felkuncogott. A teremben senki sem volt, aki ne vett volna róla tudomást. A srácok lelkendezve ünnepelték, a lányok pedig összemosolyogva sóhajtozva figyelték. Mindenkire hatással volt. Beau tekintete egy pillanatra találkozott Freyával, s a férfi rákacsintott.

– Elkábítottam egy sárkányt – üvöltötte boldogan Beau, aztán felpattant az egyik asztalra. Folytatta tovább az éneklést és a táncolást. Hatalmas ováció fogadta a varázslót, aki időközben a fejére húzta a pólóját, hogy jól lássa mindenki a négy karomnyomot, amik vörösen szántották végig a napbarnított hasfalát.

– Ismerjük ezt a bolondot? – kérdezte Skót, és jelentőségteljesen körbenézett. Csak félig nevető és félig döbbent arcokat látott maga körül. Beau mestere volt a showműsoroknak.

– Én ugyan nem – rázta meg a fejét Draco, és felsóhajtott. – Merlinre, imádja magát ünnepeltetni.

– Na, ki fogad arra, hogy leesik az asztalról?

– Ugyan… Az asztal fogja mindjárt a magasba emelni – sóhajtott fel a mester, de elnevette magát. – Kerge kenguru… De tényleg leterítette azt a mennydörgőt, teljesen egyedül.

– Király! Nagyon állat! – mondta Keelan mosolyogva, majd felállt aztán csatlakozott a Beau-t ünneplő tömeghez.

– Na, még egy, akit elbűvölt egy ausztrál – nevetett Finn. – Te nem mész, Draco?

– Táncoljak az asztal tetején? – nézett rá a varázsló, s nevetve megcsóválta a fejét. – Inkább kihagyom.

A hangulat a tetőfokára hágott, a csoportosulás már együtt énekelt az ausztrál varázslóval. Beau levette a pólóját, majd a feje fölött pörgetni kezdte. Jó páran tágra nyílt szemekkel figyelték, hogy mikor fogja eldobni. Freya halvány mosollyal figyelte a jelenetet. Még mindig bűntudata volt a sebhelyek miatt, de a varázsló fesztelen örömét látva kissé fellélegzett. Egyszer csak azt vette észre, hogy elhomályosul minden, mert a férfi pólója a fejére esett. Freya nevetve vette le magáról az új szerzeményt.

Beau a kezét a szájához emelte, mintha csak véletlen lenne.

– Bocs, Freya! – kiáltotta át a tömegen. A boszorkány csak megrázta a fejét, majd jelezte a férfinak, hogy ezt is meg fogja tartani.

A varázsló egy pillanatra elmosolyodott, majd folytatta tovább a táncot. Persze már nem egyedül. Mikor Keelant meglátta egyből közelebb ment, fogadta a kézfogását, majd a legváratlanabb dolgot tette, amit tehetett, felhúzta magához az asztalra.

– Én nem tudok táncolni.

– Frászt nem! Csak csináld azt, amit én! Ma ünneplünk – nevetett fel Beau, majd folytatta az éneklést, s pálcájával rengeteg csillagszóró bűbájt mondott el. Aztán megmutatta a lépéseket Keelannek, aki sután követni kezdte. Majd a két varázsló önfeledten nevetve, táncolni kezdett az asztalokon. – Mindenki vendégem egy narancslére.

A tömeg éljenzett.

– Tudja, hogy ingyen van a narancslé? – kérdezte Finn.

– Édes Merlin! – mondta Draco.

– Olyan aranyosak – hajolt hozzá közelebb Hermione. – Még soha nem láttam Keelant ilyen felszabadultnak.

– Persze, mert Malfoy. Mi nem szoktunk ilyet csinálni, magunktól legalábbis nem. – Egymás szemébe néztek, majd mindketten elmosolyodtak. – De most pontosan olyan, mint te, amikor elengeded magad.

– Na, gyerünk, Malfoy asztalra fel! Ünnepeljünk! – nevetett a boszorkány.

– Ekkora tömeg előtt, nem – rázta meg a fejét Draco.

– Nyuszi vagy.

– Gondolod?

– Tudom. – Azzal Draco felállt az asztaltól, megfogta Hermione kezét, majd intett a boszorkánynak, hogy kövesse. Senki sem figyelt rájuk, miközben kimentek az étkezdéből. A varázsló szíve zakatolt a mellkasában, bizseregve várta az élményt. Nem érdekelte ki látja, nem érdekelte, meg kell-e magyaráznia valakinek. Az érzések rohama úgy száguldott benne, hogy azt már egyáltalán nem tudta követni.

Finoman nyomta hozzá a szeretett nőt az étkezde falának. Az ajkaik azonnal csókban forrt össze a boszorkányéval. Egyszerre dobbant meg a szívük Heves, mámoros, borzongató csókban, amitől mindkettőjük lelke sóvárogva sóhajtott fel a folytatásért. Karjaik egymásba fonódtak, mellkasuk összeért. Draco úgy érintette meg Hermionét, ahogy soha senkit: szeretettel, odaadással, mérhetetlen gyengédséggel, szerelemmel, ami talán soha el nem múlt köztük, s ami együtt fogant meg a gyermekükkel. A felismeréstől kifulladva szakította meg a csókot. A viharszürke szempár belenézett a mogyoróbarna aranyszínnel pettyezett szemekbe. Homlokukat egymáshoz érintették.

– Szeretlek, még mindig – suttogta a fülébe Draco, amitől a boszorkány teljesen elgyengült.

– Őrület… Én…

– Mondd ki! Nekem ne köntörfalazz.

– Én is szeretlek téged. – Draco boldogan, és megkönnyebbülten csókolta meg újra.

***

Eközben az étkezdében Beau megelégelte a táncolást, aztán Keelannel együtt lekászálódtak az asztalról, s a társaság is lassan lecsendesedett. Pár perc múlva minden visszatért régi kerékvágásba. A két nevető varázsló elégedetten csatlakozott a többiekhez.

– Köszönjük a műsort! – közölte mosolyogva Finn. – Freya, most már add vissza ennek a kergének a pólóját!

– Még mit nem – közölte a boszorkány. – A koncerteken se adja vissza az ember azt, amit bedobálnak a tömegbe. Ez egy ereklye.

– De Beau-tiful nem koncerted adott.

– Nem értesz te ehhez. Beau dedikálod nekem? Az első sárkánykábításod emlékére – kérte mosolyogva Freya.

Beau megtapogatta a meztelen oldalát, mintha pennát keresne, de persze tudta, hogy ilyesmi nincs nála.

– Van itt minden – mondta Freya, majd elővette spéci szószt, és kisimította a pólót. – És itt vászon.

– És mit írjak?

– Amit szeretnél – vonta meg a vállát a boszorka.

– Istenem, de bolondok. Beau, Keelannel elindulunk oda, ahol tegnap voltunk. Reggelizz, meg és ott találkozunk – mondta Finn. – Freya, te nem jössz?

– Még befejezem a pudingomat.

– Jól van. Akkor mi elmentünk.

– Jó, jó, menjetek.

– Eljössz megnézni minket? – vigyorgott Beau, miután hallótávolságon kívül tudta Finnt.

– Lehet.

– Szuper – lelkendezett, majd elkezdte dedikálni Freyának a pólót. Mikor a boszorkány fölé hajolt a nyaklánca éppen ott himbálózott szem előtt.

– Szép ez a kő.

– Opál – magyarázta Beau, de nem nézett rá. Miközben buzgón folytatta a dedikálást, s mérges volt magára, amiért majdnem olyasmit írt rá, amit nem kellett volna. – Az apámé volt.

– Biztos hiányzik.

– Nem ismertem – folytatta színtelen hangon a varázsló. – Kicsi voltam, amikor meghalt.

– Oh, sajnálom, nem tudtam.

– Jól vagy? – Egy pillanatra kék és a zöldeskék szempár találkozott. Ma inkább tengerzöldnek tetszett a kutató szempár, ami Freyát fürkészte.

– Jobban. Sokkal jobban.

– Helyes – mosolyodott el Beau, majd rátette a lány vállára a kezét. – Ugye szólsz, ha bármi baj van?

– Persze – bólogatott Freya.

– Jól van. Még van egy kis dolgom, beszélnem kell Dracóval. Ma este tavas bulit akarok csinálni megint.

– Nem is reggelizel? – kérdezte Freya kissé félszegen. Persze megkérni nem merte, de ő pontosan ezért maradt itt.

– Nem, már megvolt, köszi. Később találkozunk.

– Rendben. – Beau-nak nehezére esett otthagyni a boszorkányt, viszont a tegnap esti dolgok beláttatták vele, hogy nem lehet annyira nyomulós. Freya felsóhajtva figyelte a férfi izmos hátát, ahogy távozott a helyiségből. Majd megnézte a pólót és felnevetett.

Hogy ne csak a hideg időre legyen egy Beau felsőd. Szeretettel: Beau a Rettenthetetlen

Kissé elrontott volt az aláírás, mintha a Rettenthetetlenre írt volna át valamit, de Freyát annyira nem érdekelte. Még úgy is érezte az átható Beau illatot, hogy nem is kellett az orrához érintenie a ruhaanyagot.

***

– Mizu, Malfoyék? – rikkantotta el magát Beau, amikor befordult a sarkon. Draco és Hermione falnak vetett háttal beszélgettek. A vigyorgó ausztrál karba tett kézzel, és leplezetlen elégedettséggel nézett rájuk. – Hogy vagytok?

– Jól – válaszolt kurtán Draco. – Vége a műsornak?

– Igen. Kiosztottam az autogramokat. Neked is kellene egy? Hova szeretnéd? Karra, hasra, esetleg vállra?

– Köszönöm, de nem kérek – sóhajtott fel Draco.

– Hermione?

– Később – válaszolt nevetve Hermione. –De nekem pergamenre kell.

– Jól van. Legközelebb hozok magammal. És ti mit csináltok itt?

– Beszélgettünk.

– Aha, azért vagytok így kipirulva, mi? – nevetett elégedetten Beau. – Cukik vagytok!

– Elég! – morogta a tejfölszőke varázsló. – Miért nem mész Finn után?

– Beszélnem kell veled. És Hermione jó lenne, ha te is itt lennél, mert mindkettőtökre szükségem van – mondta a szokásostól eltérő komolysággal a férfi. – Egyelőre egy kicsit tanácstalan vagyok.

– Mi történt? – kérdezte Draco.

– Gyertek velem, megmutatom! – mondta a varázsló, aztán elindult a faháza felé.

– De ez ugye nem az, mint amikor bólintérokat tenyésztettél a szekrényben? – tudakolta a mestere gyanakodva.

– Ausztráliában nincsenek – morogta Beau. – Még mindig fáj, hogy kiköltöztetted őket.

– A szekrényben nem jó nekik – forgatta meg a szemét a varázsló.

– Tudom, tudom – hagyta rá az ausztrál. – De ez most egészen más.

Hermione és Draco feszült figyelemmel követték őt. Beau fürge léptekkel kaptatott fel a lépcsőn, majd kinyitotta az ajtót, s betessékelte a vendégeket. Bent kínos rend uralkodott, csupán a dohányzóasztalon feltornyozott papírhalom volt az egyetlen, ami nagyon is elütött mindentől. Az ausztrál varázsló becsukta az ajtót, aztán elvégzett pár varázslatot. Nem akarta, hogy bárki is kihallgassa őket.

– Üljetek le, kérlek!

– Rendben – bólogattak, majd mindannyian helyet foglaltak. Beau még elrendezett pár dolgot, aztán ő maga is leült az egyik fotelbe, aztán mélyen felsóhajtott. Nagyon ritkán fordult elő vele, hogy nem találta a szavakat és komolynak kellett lennie. Most furcsa volt mindkettő érzés.

– Miről akartál velünk beszélni? – törte meg a csendet Draco, ami kezdett kissé feszültté válni. – A szokottnál is furcsább vagy.

Beau megint vett egy mély levegőt, majd hátradőlt a foteljében.

– Emlékszel, amikor ottmaradtam Freyánál az üldözés után? – kérdezte.

– Igen – bólintott Draco.

– Nagyon maga alatt volt – folytatta a varázsló. – Nem csak azért, mert ellátott engem, hanem másért is. Persze ezt akkor még nem tudtam. Úgy gondoltam, hogy talán segíthetek neki egy kicsit megnyugodni, szóval ott maradtam. Éppen mentünk be a szobájába, amikor megláttam ezeket – mutatott a vázlatfüzetből kitépett lapokra és a sötét alak képére. – Ott voltak kiakasztva az egész szobában. Olyan volt, mint egy horror tanya.

Draco szótlanul a kezébe vette a paksamétát, aztán átlapozta. Ezek ugyanazok a rajzok voltak, amiket a boszorkány megmutatott nekik, csak sokkal több, sokkal részletesebb, mintha azért készültek volna, hogy minden mocskos részletet feltárjanak.

– Jobban megviselte a támadás, mint gondoltam – mondta Beau és vett egy mély levegőt. – Elvittem tőle mindent. Aggódom érte. Otthon volt egyedül és ezekkel a rajzokkal kínozta magát. Reszketett a félelemtől, és… Azt hiszem, hogy nem kellene őt belevonni ebbe az egészbe, vagy csak éppen hogy, mert… Nem tudom. Ti mit gondoltok?

– Igazad van – bólogatott Draco. – Freya ehhez túlságosan is sérülékeny. Amennyire lehet, távol kellene tartanunk ettől.

– De csak diszkréten – szólalt meg Hermione is. Nem tudta, hogy a fiúk mennyit tudnak Freyáról, de egyelőre nem szándékozott felfedni a titkokat. – Ő célpont is és áldozat is, ráadásul meg kell fejtenie a rúnákat is. Sajnos dühítő, hogy nem tudjuk miért, hogyan, és mit tehetünk ellene, de nem zárhatjuk ki őt teljesen ebből.

– Én vállalom, hogy szemmel tartom – mondta Beau komolyan. – Ezt nem azért mondom, hogy lógjak a munkából, hanem mert a barátom és nagyon kedvelem. Azt hiszem, hogy rám valamennyire hallgat is. Persze ebből még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de azt hiszem, tudok rá hatni, ha kell.

Draco és Hermione sokatmondóan összenéztek egymással. A boszorkány elnézően elmosolyodott, majd kinyújtotta Beau felé kezét, aki habozás nélkül megfogta. Jól esett neki az együttérzés, és ez még inkább csak megerősítette abban, amit az előbb elmondott kettőjüknek. Tudta, hogy Dracóban bízhat, és most már Hermione felől sem volt kétsége.

– Próbáld meg elterelni erről a figyelmét. Egy ilyen támadás mély nyomokat hagyhat, de legjobb, ha nem marad egyedül hosszabb ideig, és nem rágódik ezen többet, mint amennyit kellene – folytatta Hermione és a zöldeskék szemeket fürkészte. Beau érzései nem is lehettek volna ártatlanabbak. Az aurornak nyitott könyv volt, minden egyes pillantása. Ausztrál barátjuk szerelmes volt, amitől egyszerre volt aranyos és szomorú. – Freyának szüksége van a támogatásra. Pitonnal beszélünk kell a tábor védelmének megerősítéséről. Ide nem juthat be senki, sem Freyához és senki máshoz.

– Jól van – bólogatott Beau, majd elengedte a boszorkány kezét. Hálás volt nekik.

– Pitonnal beszélünk kell a tábor védelmének megerősítéséről. Ide nem juthat be senki, sem Freyához és senki máshoz – közölte a boszorkány. – Észrevettem, hogy a védelmeteknek vannak gyenge pontjai, amit ki kell javítani. És minél hamarabb.

– Mióta szajkózom ezt – fújt egyet az ausztrál.

– Utálok ilyet mondani, de lehet meg kellene sürgetni Potteréket. Szükségünk lehet a Rendre… – szólalt meg Draco is. – Talán ők tudnak az információkkal valamit kezdeni. Skót nagyija még nem jelzett vissza, de nagyon remélem, hogy pár napon belül el tudunk menni hozzá.

– Mit gondolsz a tegnapi mennydörgős balesetnek köze volt ezekhez? – kérdezte az ausztrál varázsló. – Kissé elkapott az örömmámor, és el is felejtettem megkérdezni.

– Nem, nem hinném – rázta meg a fejét Draco. – Ez egy egyszerű területféltési balhé volt, ami elfajult. Marcangolt volt a seb, karmolások és miegymás. Nem sebesítette meg senki sem varázslattal, sem mással a sárkányt.

– Akkor megnyugodtam.

– Rendben, kölyök, jól csináltad, és ezt is. – Beau a dicséret hallatán, félszegen elmosolyodott. Ennek sokkal jobban örült, mint a nagy műsornak bent az étkezdében.

– Mindig teszel róla, hogy elpiruljak, mester.

– Legközelebb legyél óvatosabb, és akkor meg sem fogsz sérülni – tanácsolta Draco. – De legjobb lesz, ha mindannyian megyünk a dolgunkra.

– Ezeket elviszem – mondta Hermione. – Senki sem látta meg őket?

– Nem. Nagyon vigyáztam.

– Ennek örülök.

Mindhárman felálltak, aztán elindultak kifelé.

– Draco, még egy dolog – állította meg Beau.

– Igen?

– Tarthatunk tóparti bulit ma munka után?

– Persze, miért is ne? – nevetett fel a varázsló. – Ránk fér egy kis lazítás megint.

– Akkor jó.

Draco biztatóan megveregette Beau vállát.

– Vegyél fel egy pólót! – javasolta, mielőtt kiment.

– Oké – nevetett Beau, majd elindult a vissza a hálószobájába.

A mester a fejét csóválta, s csatlakozott Hermionéhoz, aztán együtt folytatták az útjukat a tűző napsütésbe.

– Mit fogsz ezekkel csinálni? – kérdezte Draco. A boszorkány még csak nem is próbálta meg leplezni a gondterheltségét.

– El kell juttatnom a Rendnek – mondta halkan a boszorkánny. – Nem maradhatnak itt. Remélem, hogy Freya nem rajzolt újabbakat.

– Most mi legyen?

– Elmegyek dolgozni.

– Így?

– Előbb elmegyek Freyához. Hátha van egy elegáns blúza, amit kölcsönkérhetek – sóhajtott fel Hermione. – Majd kimagyarázom, ha rákérdeznek.

– Adhatok egyet az ingjeim közül.

– Kockásban menjek? – vigyorodott el Hermione.

– Stílusos, de vannak másmilyen ingjeim is. És el is varázsolhatod, ha nem tetszik.

– Oh, igen?

– Sima fehér, fekete, csíkos. Van sokféle.

– Meggondolom. Mindenáron nem akarok a te ruháidban mutatkozni – sóhajtott fel a boszorkány.

– Jól van. A bulira jössz?

– Persze – vágta rá rögtön a boszorkány. – Régen voltam ilyenen.

– Fürdőruhában gyere.

– Ki van zárva – rázta meg a fejét Hermione. – Még annyira nem vagyok bátor, hogy fürdőruhában pózoljak, de egy nyári ruha szerintem megteszi.

– Jól van. Holnap egy randi? – kérdezte Draco hirtelen.

– Randi?

– Igen.

– Jó rendben. Menjünk!

– Olyan öt óra körül el tudok szabadulni.

– Eljössz értem? – kérdezte Hermione.

– Még szép – vigyorgott a varázsló elégedetten. Majd megcsókolta újra. – Később találkozunk.

– Persze később – sóhajtott fel révetegen a boszorkány.

***

Miután végzett a jógagyakorlatokkal, sokkal, de sokkal jobban érezte magát. Végre felfrissült, talán még meg is találta az egyensúlyt, amit mostanság nem igazán talált. A nap a szemébe sütött, s észrevette Hermionét, aki a faháza felé tartott. A szeme elé tette a kezét, hogy egy kicsit árnyékot tartson. A boszorkány megszaporázta a lépteit, időközben lekicsinyítette azt, amit Beautól hozott el.

– Freya, kérhetem a segítségedet? – szólalt meg Hermione. – Bajban vagyok.

– Persze, és miben tudok segíteni neked?

– Késésben vagyok. És kellene egy ing vagy valami, amit kölcsönkérhetnék. Tudnál segíteni?

– Hogyne. Gyere csak be! – mosolyodott el szélesen a lány. – Rengeteg ruhát hoztam, biztosan találunk valamit neked.

– Nem is tudod, mennyire leköteleznél vele.

– Semmiség.

– Bocsánat, hogy letámadlak. De nem akarok Draco egyik ingjében elmenni. – Freya halkan felnevetett, aztán elkezdett válogatni a ruhák között.

– Ez jól állna neked. – Freya előhúzott egy világoskék, v kivágásos, lenge blúzt. – Elegáns, de egy kicsit merész is.

– A polgármester nem díjazná, azt hiszem – szólalt meg Hermione.

– Akkor sima fehér, háromnegyedes ujjú, ingruha, azzal nem lehet hibázni. Van hozzá egy övem is. Feltűzzük a hajadat és már útrakész vagy – mondta Freya elégedetten.

– Oh, köszönöm! Ez igazán kedves tőled.

– Én is bemennék a városba – folytatta a lány. – Nem akarok a négy fal között lenni. Megígértem Finn-nek, hogy elmegyek hozzá, de nincs kedvem. Kell vennem pár apróságot. Megvársz?

– Persze. Gyorsan felöltözöm, aztán mehetünk.

– Remek – mosolyodott el Freya.

Nem sokkal később a két nő élénk beszélgetés közepette haladt végig az úton Wall felé. Freya egy könnyű, lenge, zöld ruhát vett fel, és hozzá a szokásos tornacipőt, ezúttal fehéret. Jó idő volt, a levegő tele a közelgő nyár illatával. Sem Freya, sem Hermione nem emlékezett mikor szórakoztak utoljára ilyen jól. Freya a munkája miatt zárkózott el a barátaitól az utóbbi hónapokban, nem is beszélve a rengeteg titkáról, Hermione pedig szintén az elfoglaltságai, és persze a fia miatt nem lazított igazából már nem is emlékezett mikor volt az utolsó ilyen alkalom. Mindketten örültek annak, hogy nem kell feszengeniük egymás társaságában. Mindenről beszélgettek, meglepően sok közös témájuk volt. És igazából, mire a városba értek már barátnők voltak.

– Sajnálom, hogy nem maradhatok.

– Bepótoljuk – ígérte Freya.

– Beau buliján találkozunk.

– Rendben, megkeresem neked addig azt a könyvet.

– Köszönöm! – mosolygott rá Hermione, aztán elindultak mindketten az ellenkező irányban.

Freya úgy érezte, mintha fellélegzett volna. Minden egyes levegővétel a színes, nyüzsgő forgatagban a szabadságot jelentette. Nem is emlékezett mikor ért rá utoljára vásárolni. Állandóan rohant, futtában ebédelt, néha csak azt vette észre, hogy bedobálja a kosarába azokat, amik kellettek. De ez a nap más volt. Hol is kezdje? Teljesen elbűvölte a forgatag. Nemcsak a varázsvilágé, hanem a mugliké is.

Egy fél órával később egy csíkos bikinivel, egy csinos szoknyával, néhány vadító felsővel, egy csábos nyári ruhával, illatos teával, krémekkel, könyvekkel a hóna alatt sétálgatott. Varázslattal mindent könnyebbé varázsolt, így fel sem tűnt mennyi mindent gyűjtött össze a körútja során. Beszerzett néhány hozzávalót is a vacsorájához is. Elégedetten sétált be a Wiccába, ahol Abby sündörgött. Éppen egy tömjén illatú füstölőt gyújtott meg, aminek a kellemes illata lassan elkezdte az egész boltot belengeni.

– Freya! – köszöntötte széles mosollyal a legidősebb Piton lány. – De jó, hogy eljöttél!

– Már ideje volt – mosolygott vissza a boszorkány. – Régen nem vásárolgattam ennyit.

– Beszélhetünk majd? – kérte Abigail.

– Persze.

– Jól van.

– Valami gond van? Látom rajtad.

– Hát ahogy vesszük – harapott az ajkába Abby. Freya észrevette a változást a kis boszorkányon, már nem nézett ki annyira vadnak és kezelhetetlennek. És biztos volt benne, hogy a Walpurgis-éji bulin, és utána történt valami, ami miatt Abbynek nem volt más választása, változnia kellett.

– Röviden.

– Keelan Granger.

– Ohh…

– Randira hívott.

– Tényleg? – somolygott Freya.

– Katasztrófa – sóhajtott fel a boszorkány. – Tessék, nézd meg itt a levél.

Igyekezett a lehető legkomolyabban elolvasni a levelet. És megállta, hogy ne mosolyogjon. Nem is tudott aranyosabbat elképzelni egy kis tini szerelemnél. Abby a körmét rágta, miközben várta boszorkány véleményét.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte.

– Aranyos.

– Ahh, sokra megyek ezzel – torkolta le Abby Freyát.

– De hát kedves fiú…

– Egy szent – emelte az égre a tekintetét Abby. – Roxfort üdvöskéje, iskolaelső, benne van minden klubban, meg díjakat nyer, meg… A keresztapám szerelemgyereke. Én meg a legrosszabb boszorkány vagyok az egész iskolában.

– Abby… kérlek…

– Nem tudom, mi legyen.

– Nyugodj meg, ne ess pánikba!

– Késő. Már lerágtam az összes körmöm – jelentette ki még mindig idegesen a fiatal boszorka.

– Ez csak egy randi.

– Miért te elmennél Beau-val, ha randira hívna? – tette fel a fogós kérdést Abby.

– Hát őőő…

– Freya! – szólalt meg Beth is, aki éppen akkor jött ki a raktárból. Freya megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Milyen jó, hogy látlak! El kell mesélned, hogy mi történt a rezervátumban. Apa nem engedett el minket.

– Egy mennydörgő szabadult el.

– Áh, értem.

– De szerintem már nincs veszély – rázta meg a fejét Freya. – A fiúk nem mondtak semmit sem reggel. Rengeteg dolguk van ma, mert elég nagy terület leégett.

– Szuper. Mit vettél?

– Csak pár apróságot. Bikinit a ma délutáni tavas bulira.

– Buli? – csillant fel Beth szeme. – Komolyan? Menjünk Abby!

– Ne már…

– De, de. Nemsokára elmegyek táborba, és meg fogok halni az unalomtól. Szólok anyának, és hazamegyünk a fürdőruháért.

– Én nem veszek fel fürdőruhát – fintorgott Abby.

– Amikor a makacsságot osztották te biztosan többször álltál sorba. Velem jössz nővérkém! – mondta Beth, majd elindult megkeresni az anyjukat.

– Keelan is ott lesz? – kérdezte Abby.

– Biztosan – bólintott Freya.

– Oh, a francba! – nyafogta fájdalmasan a lány. Nem várta a bulit, amire a testvére most már biztosan elrángatja. Freya megpróbált együttérzőnek mutatkozni, de még mindig nehezen rejtette le a mosolygását.

feltöltötte 2025. Sep. 03. | Nyx | hozzászólások: 0