36. fejezet
36. fejezet
Megint a tóparton
A szemébe sütött a nap. Draco kiizzadva kapaszkodott a sziklákon. Ingjét levette, és a derekára kötötte. Normál esetben nem tette volna ezt, de ez csak egy edzés volt. A nap kissé égette a hátát, de tudta, hogy hamar fel fog jutni a sziklafalon, így nem aggódott különösebben miatta. Napokat hagyott ki és már minden izma lázadozott a tétlenség ellen, így kénytelen volt eljönni ide és mászni. A Szikla elég meredek és veszélyes volt a gyakorláshoz, persze neki már éppen elég tapasztalata volt. A haja a szemébe lógott, de nem érdekelte. Összeszorított fogakkal húzta fel magát egy meredekebb résznél. Persze most nem kellett attól tartania, hogy egy sárkány mama nézi ki ebédnek. Ez különben is túl sok izgalom lett volna.
Máskor mindig kitisztult az elméje, amikor kijött ide, viszont most ez egyáltalán nem így történt. Hiába fújt a szél, hiába feszültek meg az izmai. Még a rázúduló kőtörmelék sem tudta teljes koncentrálásra bírni. Jó lett volna egy pillanatra semmire sem gondolni, de ugyanakkor mindig meggyőzte magát arról, hogy igenis szüksége van erre. Hermione járt a fejében, ahogy haladt egyre feljebb és feljebb. Minden gondolata ő volt, egyszerűen csak ő. Hermione mosolya, ölelése, csókjai. Borzongás futott végig a gerincén.
Megkapaszkodott egy kiálló sziklában, aztán feljebb húzta magát. Alig várta, hogy újra láthassa, de a karjaiban tartani még jobban szerette volna. Egy pillanatra megcsúszott, és gyorsan találnia kellett egy új kapaszkodót. Koncentrálnia kellett, de nem bírta kiverni a fejéből. Gyorsan keresett egy következő pontot, aztán tovább mászott. Nem állhatott le, nem pihenhetett. Jó ideje nem mászott ilyen őrült tempóban, kissé meggondolatlanul, kissé felelőtlenül. Nem törődött a horzsolásokkal. Érezte, hogy megfeszülnek a vállában, a hátában, a karjában az izmok. Igen, erre az érzésre várt. De ez nem hozta meg számára azt, amit keresett.
Nem sok kellett, hogy felérjen a tetőre, már csak pár kapaszkodó. Nyögve húzta fel magát a sziklaszirtre. Kifulladva terült el fent. Zihálva figyelte a felette elvonuló felhőket. Addig feküdt ott, amíg a lélegzete nem normalizálódott. Becsukta a szemét, és mélyeket lélegzett.
– Heverészel? – szólalt meg egy igencsak ismerős hang. Draco fél szemét kinyitva felnézett a fölé tornyosuló alakra.
– Keresztapa? Te mit csinálsz itt?
– Sétálgatok nagy magányomban – kezdte Piton szarkasztikus hangsúllyal. – Szerinted mit csinálok? Ellenőriztem a ma hajnali sárkány szökés helyszínét. Elkel még néhány bűbáj az erdőnek.
– Nem volt benne semmi rendkívüli – szólt Draco. – Bár a pusztítás elég sok növényt értintett.
– Most már tudom. Volnál szíves felkelni?
– Jót tesz a hátamnak ez a köves talaj – mondta elégedetten a férfi. A hatás kedvéért még elővehette volna a napszemüvegét is, de annyira nem akart pimasz lenni.
– Csodálatos. Mint egy wellness üdülés.
– Iszappakolás? – kérdezte Draco szemtelenül. Perselus csak a szemét forgatta.
– Ha sárban akarsz dagonyázni, Draco, akkor nem én vagyok az embered, aki ebben segít – sóhajtott fel Perselus. Most nem volt éppen keresztfia humorára hangolva. – Megint csak utólag értesültem erről is…
– Elfoglalt voltam. – Kezeit a feje alá tette. Még hogy elfoglalt…
– Miss Grangerrel együtt aludni rémesen nagy elfoglaltságot jelenthetett.
– A magánéletem nem tartozik rád. – Draco vett egy mély levegőt, aztán feltápászkodott a földről, és vigyorogva nézett keresztapjára. – Egyébként honnan tudsz erről?
– A táborban pletykásabbnál, pletykásabb emberek dolgoznak. Majd szólj, mikor kell gratulálnom – közölte a szokásos kimértséggel Perselus.
– Mihez?
– Hogy újra teherbe ejtetted Miss Grangert.
– Nem vagy humoros – rázta meg a fejét Draco, aztán kissé elkomorodott. – Egyébként te szorgalmaztad, hogy béküljek ki vele. Tessék kibékültem vele.
– Ha te így nevezed a békülést.
– Nem feküdtem le vele… – Az egykor mardekáros diák megrázta a fejét, majd összefonta a karjait.
– Nem érdekel a szexuális életed – csikorgatta a fogát Piton.
– Ezt megbeszéltük.
– Mit tudsz arról, hogy mi történt a Walpurgis-éji bulin? – kérdezte Perselus kimért hangnemmel.
Draco összeráncolta a szemöldökét. Eszébe se jutott ez az eset, de persze azonnal tudta, hogy miről van szó. Nem igazán akart erről beszélni, főleg Abby apukájával nem. Még mindig elöntötte a düh, amikor erre az esetre gondolt. Persze a keresztlányával nem beszélt erről, sem Keelannel. Még ez rá várt… Egy percig sem kellett azon gondolkodnia, hogy mit tegyen.
– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Draco. – Sok minden történt azóta, már el is felejtettem, hogy mi is volt aznap.
– Egy roxfortos diákot találtak összeverve a rendezvény helyszínétől nem messze – folytatta tovább a mesét Perselus. – Abby volt barátjáról van szó.
– Nem rémlik, hogy láttam vagy hallottam volna valamit. A fiam megismerésével voltam elfoglalva – felelte a varázsló hasonló kimértséggel. – Hosszú nap volt.
– Te tudni szoktál az ilyesmiről.
– Én? Miért gondolod ezt? – nevetett fel a tejfölszőke férfi. – Nem vagyok az a verekedős fajta. Persze figyelni szoktam az újoncokat, de nem volt semmi.
– A tábori alkalmazottakra mindig figyelsz – mondta Piton kétkedve. – Vagy nem így van?
– Sajnos ebben nem tudok segíteni. Szerintem nem a táborból tette valaki – sóhajtott fel Draco. – Éppen aznap találkoztunk össze Hermionéval tánc közben, úgyhogy ilyesmire nem értem rá.
– Tánc?
– Igen.
– Nem szoktál táncolni.
– Meglepetéseket még tartogathatok – vonta meg a vállát Draco. – Most éppen kedvem volt hozzá.
– Hát persze…
– Kímélj meg a szarkazmustól, keresztapa!
– Csak van pár apróság, amit nem értek. Azt mondták, hogy a fiadat látták behúzni a srácnak, vagy a fiadhoz kísértetiesen hasonlító egyént, ha maradunk a puszta feltételezéseknél. Aztán mindketten eltűntek. Senki sem tud semmit sem. Később meg már csak a srác került elő, összeverve és egyetlen egy szót sem volt hajlandó megmondani, a nevén kívül. Szóval mit gondolsz? Ismersz még magas, tejfölszőke hajú fiúkat a környéken?
– Ki van zárva, hogy ott volt. Lehet, hogy Keelan ott volt a bulin, de hamar elment – csóválta meg a fejét Draco. – Egyébként, ha annyira tudni akarod, akkor Keelan Beau-val volt együtt a táborban. Meg is kérdezheted. Később, miután elváltunk Hermionéval, én is csatlakoztam hozzájuk. Együtt játszottunk robbanóst. Hosszú este volt.
– Jól van, értem. Annak a fiúnak még hónapokat kell a Szent Mungóban tölteni – szólalt meg Piton kissé gondterhelten. – Majdnem minden csontja eltörött. Rehabilitáció kell neki, és valószínűleg nem megy vissza a Roxfortba sem az idén.
– Szegény – válaszolta Malfoy színtelen hangon. – Sose kedveltem egyébként. Nem volt Abbyhez való.
– Én se kedveltem, de nem ez a lényeg.
– Majdcsak megtalálod a tetteseket – vonta meg a vállát Draco. – Bár lehet, hogy soha nem találod meg.
– Lehet. Ha megtudsz valamit, akkor szólsz?
– Persze.
– Jól van – bólintott Perselus. – Abbynek nem szóltam róla.
– Én sem fogok – jegyzete meg komoran Draco. – Jobb, ha nem zaklatjuk fel vele.
Piton bólintott, aztán mély levegőt vett.
– Aggódom érte.
– Tudom.
– Mikor jössz hozzánk vacsorára? Jó lenne, ha tudnánk beszélni arról, ami mostanában itt történik.
– Sort kerítünk rá. Egyelőre elfoglalt vagyok. Hermionéval randizom.
– Merlinre – forgatta meg a szemét Piton.
– Családi vacsorát is tartanunk kell. Hármasban, a fiammal együtt – mosolyodott el Draco. – Elégedett vagy, remélem.
– De még mennyire.
– Örülök – mondta a férfi. – De van más is, ha már a találkozóknál tartunk. El kell jönnöd a táborba. Meg kellene szerveznünk a védelmet. Úgy sejtem, hogy valaki szaglászni akar, és nagyon nem szeretném, ha az otthonunkban kapna el minket.
– Történt még valami? A szökésen kívül – tudakolta Perselus.
– Freya. Kikészült a támadástól. Ez várható volt, de most tudatosult bennünk igazán. És Beau-nak igaza van. Mindig a sárkányok miatti elrettentő erőre építettünk. Ez pedig egyáltalán nem jó stratégia. Vannak, akik nem félnek tőlük annyira.
– Megtervezzük a védelmet minél előbb – bólogatott Piton. – De csak úgy nem jöhetek ide. A polgármester minden lépésemet figyeli. És a kedves új és régi barátnődét is. Szemet fog szúrni, ha elkezdtek… khm randizni.
– Gondoltam rá. De nem igazán érdekel.
– Javaslom, hogy gondolkodj ezen minél többet, Draco. Westwood nagyon szeretné valamiért bezáratni a rezenvátumot vagy legalábbis rátenni a kezét – kezdett bele Perselus. – Nem mintha jobban tudná működtetni Wallt a rezervátum nélkül. Úgyhogy valami több is lehet ebben, mint amit elárul.
– És Hermione? – kérdezte Draco. – Vele mi a fene gondja van? Elvégre az ő ötlete volna egy körzeti megbízott auror.
– Leginkább szálka a szemében, mert nem azt küldték ide, akit ő akart, hanem egy tapasztalatlan újoncot. De most az auror újoncot szerezni sokkal bonyolultabb. Hermione egyelőre még jól teljesít, de biztosan Westwood talál rajta valamilyen fogást – mondta összeszorított ajakkal a keresztapja. – Ezt persze Hermione is tudja.
– Vissza kell mennem a táborba – sóhajtott fel az egykori mardekáros. – Úgyhogy beszéljünk erről máskor.
– Miért?
– Buli lesz. Jössz? Tóparti buli.
– Kihagyom – legyintett Piton. – Még van egy kis dolgom. Egy utazást kell megszerveznem.
– Milyen utazást? – kérdezte a varázsló.
– Az ikrek utazását többek között, és egy másikat.
– Rokonlátogatás?
– Úgy valahogy.
– Rendben – bólintott Draco. – Nem kérdezek semmit. Csókoltatom Persist.
– Átadom.
***
Május első hete szokatlanul meleg volt. A hőmérséklet jócskán felemelkedett, így munka után Beau és Keelan fürdőgatyában, vállukon törölközővel tangapapucsban és napszemüvegben a tópart felé vették az irányt. Az ausztrál varázsló ötlete volna a lazítás, ami egyrészt nem volt meglepő, másrészt most mindenkire ráfért. Sajnos ők végeztek a legkésőbb, de ez nem vette el a kedvüket. Beau egy hűtőtáskát cipelt magával nagy vidáman. Keelan ellenben szörnyen fáradtnak érezte magát, de így is elégedetten bandukolt Beau mellett, akinek be nem állt a szája. Még ennyire energikusnak nem látott senkit sem, viszont igyekezett lelkesen válaszolni a kérdésekre.
Kimerítő volt a „túragyakorlat”, amit Finn tartott neki, és Keelan most már rájött, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét. A sárkányok nem éppen a sík területeket szerették, így egy csomó mindent meg kellett tanulnia, hogy sziklák között hogyan haladjon át úgy, hogy ne törje össze magát. Ma jobbára most köves talajon, sűrű fák között tartottak erőnléti edzést, amit egy kis sziklafalmászással koronáztak meg. A nap végére főleg Keelan érezte minden tagját.
– Jól fog esni egy kis lazítás, hidd el nekem! – ígérte Beau elégedetten. – Megérdemeljük ennyi munka után. Nem tett jót az önbecsülésemnek Finn aerobicja…
– A falmászásra gondolsz?
– Pontosan… De az még nem volt falmászás, amit mi csináltunk. Malfoy mester, az apukád, már megengedte, hogy felmásszak a nagy Sziklára – jelentette ki büszkén az ausztrál. – Minek akkor az alapokat gyakorolni?
– Miattam van…
– Nehogy nekem sajnálkozni kezdj! – nevette el magát a férfi. – Jól csináltad. Noha azt nem hittem volna, hogy ennyi sárkánytrágyát kell elhordanunk… Finn egy állat. Pedig úgy volt, hogy a Perkins ikrek hordják a trágyát helyettem egy hétig.
– Borzalmas volt – sóhajtott fel a hollóhátas.
– Oda se neki – legyintett a férfi. – Lesz ez még sokkal jobb is.
– Nem ciki, hogy a te cuccodban megyek? – kérdezte Keelan, aztán megigazította a nacit. – Ez a fürdőgatya nagy rám.
– Amíg le nem esik rólad addig nincs baj, ha meg leesik, akkor jót röhögünk rajtad – veregette meg a vállát nevetve Beau. – Jól áll.
– Kösz, kedves tőled.
– Nyárvégére belenősz vagy zsugorítsd össze, van még hat ilyenem, nem gáz, ha egyet neked adok… Órákat vesztenél, ha most hazamennél, lemaradnál a mókáról – világított rá az ausztrál varázsló. – Ráadásul szerintem a többiek már ott vannak.
– Többiek? – kérdezett vissza Keelan.
– Persze. Ez olyan, mint egy strand, de majd meglátod.
– Aham…
– Nyugi, jól fogod érezni magad, ígérem.
– Ja, ha nem Pitonékat látnám, akkor el is hinném, hogy jó buli lesz. – A Perkins és Piton ikrek már régen a tóban lubickoltak. Valami hülye játékot játszottak, Ricknek Beth volt a nyakában, az egyik Perkins ikernek a másik, és megpróbálták lebirkózni egymást a víz alá.
– Hol? Perselus mestert sose láttam fürdőnaciban – nyújtogatta a nyakát Beau. – Olyan lehet, mint egy fehér bálna. Ritka is és fehér is.
– Csak az ikrek.
– A fene – válaszolt csalódottan Beau, már éppen mondani akart valamit, de torkára forrtak a szavak, amikor meglátta Freyát. A boszorkány sokkal felszabadultabbnak nézett ki, mint korábban, mintás, batikolt strandkendőjét egy földre terített törölközőn ült. Az ausztrál varázsló nem látott senkit sem rajta kívül. Freya visszanézett rá és elmosolyodott. De, amikor megállapodott a tekintete a férfi hasát átszelő négy karomnyom vörös csíkján egy kicsit elkomorodott. A füle mögé tűrte az egyik tincsét, aztán elfordította a fejét.
Keelan ebből semmit sem vett észre, hanem elindult a többiek felé. Draco, Skót, Finn kint a stégen vedelték a limonádéjukat. Freya egy kicsit odébb Hermionéval beszélgetett, Keelan odaköszönt nekik, anyjának adott egy gyors puszit békülésképpen, aztán elindult apja és a fiúk felé, akik valamin nagyon nevettek.
Tőlük nem is olyan messze Abby tisztes távolságba húzódva mindenkitől egy könyvet olvasott, Keelan kerülte a tekintetét, ahogy a lány is. Mióta elküldte neki a levelet egy kicsit hülyén érezte magát, de most úgy döntött, hogy inkább a távolság az, ami mindkettőjüknek jót tesz. Skót hangja zökkentette ki a gondolataiból.
– Hol a fenében voltatok ennyi ideig, Beau-tiful? – kérdezte a férfi öblös hangon. – Lassan megmelegszik a limonádé.
– Előkészültünk, nem megy ám az olyan könnyen. Ráadásul fürdenünk is kellett, mert ez a tetves trágyaszag magától nem jön ám le. Na mindegy. Itt vagyunk és ez a lényeg – válaszolt Beau elégedetten, majd ledobta Hayden mellé a hűtőtáskát. – De a hangnemért megbocsátok neked.
– Mit hoztál?
– Csupa, finom mugli innivalót. Vegyetek és igyatok!
– Ez az! – kurjantott Hayden.
– Kínáld meg a lányokat előbb! – mondta Finn, aki már kezdett beleszokni a mester szerepbe, így szívesen terelgette Skótot is. – Ne legyünk udvariatlanok.
– Akkor emeld meg a segged, cimbora! – javasolta vigyorogva a férfi egy kólával a kezében, amit rögtön ki is nyitott. – Tiéd a pálya!
Finn nyögve felkelt, majd kikapta Skót kezéből a hűtőtáskát, aztán elindult a lányok felé. Hayden elégedetten nevetett rajta, miközben elfogyasztotta a hűs italt. Beau eközben Dracóhoz és Keelanhez sétált, akik néhány székkel odébb ültek a stégen.
– Alszol, mester? – kérdezte a varázsló.
– Nem – rázta meg a fejét Draco, majd levette a napszemüvegét. – Miért aludnék?
– Olyan csendben vagy. Pörgessük fel a bulit! Énekeljek vagy bekapcsoljam a zenét?
– Egyél inkább egy almát – sóhajtott fel a mester, majd felé nyújtott egy kisebb vödröt, ami tele volt ezzel a gyümölccsel.
– Nem kérek – fintorgott Beau, majd felsóhajtott. – Most nincs kedvem enni. Csobbanjunk egyet!
– Kihagyom – mondta Draco. – Pihentetem a hátam.
– Megint edzettél? – kérte számon Beau. – Ezért voltunk Finn-nel? Nem szép dolog tőled, hogy egyedül, magányosan mászod meg a Sziklát.
– És ha igen, akkor mit mondasz erre?
– Hogy szomorú vagyok, mert elmentem volna veled. Holnap ugye együtt megyünk sziklát mászni? – tudakolta kíváncsian a varázsló.
– Finn megdolgoztatott?
– Unom, amikor olyan közel vagyok a földhöz – sóhajtott fel teátrálisan Beau, bár ezzel csak burkoltan válaszolta meg Draco kérdését, aki persze vigyorogva figyelte tanoncát. – Keelan is unta az edzést, valami izgalmasabbra vágyunk.
– Én elvagyok, nem hiszem, hogy fel tudnék mászni a Sziklára – mondta Keelan, miközben beleharapott az almába, amit apjától kapott. – Még nem.
– Addig nem mászol, amíg nem mondom – jegyezte meg Malfoy mester ellentmondást nem tűrő hangon. – Ez mindkettőtöknek szól!
– De Draco apu… le legyél ilyen… vaskalapos – nyafogta az ausztrál.
– Beau-tiful, mi lenne, ha egy kicsit visszavennél? Mindenki érdekében jobb lenne, ha kissé normálisabban viselkednél. És hol marad a tisztelet?
– Unalmasan?
– Az unalmas az jó – mondta Draco.
– Frászt – nevetett Beau. – Csobbannom kellene.
– Mi tart vissza?
– Nem tudom, hogy szaltózzak-e vagy csak egyszerűen beleugorjak. És ez olyan nehéz döntés, hogy egyszerűen teljesen befeszülök tőle.
– Merlinre, micsoda nagy problémák. Lehet, hogy inkább belelöklek a tóba.
– Eszembe jutott valami – csillant fel a szeme Beau-nak.
– Paracelsus vérére és a mágia isteneire – forgatta meg a szemét Draco. – Meg se merem kérdezni, hogy micsoda.
– Keelannek még nem csináltunk beavatási szertartása – jelentette ki vidáman az ausztrál. – Minden újonc kap ilyet. Ne legyen már ő a kivétel. Még azt hiszik a többiek, hogy féltjük, mint a hímestojást.
– Na, ez már engem is érdekel – szólalt meg Skót, és nagy csikorgással még a székét is odahúzta. – Mondd, cimbora! Mire gondoltál?
– Ugorjunk le a szikláról a vízesésnél. – Hayden az öklét mutatta Beau felé, aki összeütötte a sajátjával. – Buli lesz!
– Angus – kezdte Draco a lehető legkomolyabban –, volt már olyanban részed, hogy a fülednél fogva húztak végig a réten?
– Nem emlékszem – rázta meg a fejét az ausztrál varázsló némi gondolkodás után. – Bár nem olyan régről van egy pár kis fekete folt az életemben. Előtte skót whiskyt itattatok velem. Na, az brutális volt.
– A fiamnak nem lesz semmilyen beavatási szertartása, főleg nem a szikláról ugrálás a mélybe.
– Tóba… nem a mélybe. Nem vagyunk mi állatok.
– Oda se.
– Már nem is érdekel – nevetett Skót. – Ünneprontó.
– Találjatok ki mást – csóválta meg a fejét Draco.
– Akkor hogyan mutassa meg szegény, hogy tökös fickó? – érdeklődött Beau. – Így nehéz lesz. Legalább egy norvég tarajost kell levadásznia, hogy tiszteljék.
– Befogta Crystallt.
– Protekciós – nézett a nevető Keelanre Beau lesajnálóan. – Apád megfoszt attól, hogy legendává válj.
Éles sikítás szakította félbe Beau monológját. A varázsló egyből felkapta a fejét, mintha minden védelmi reakciója feléledt volna.
– Te hülye, idióta, állat! – harsant fel Freya sikítása. Mindegyik férfi a hang irányába fordította a fejét. Finn a hűtőtáskából az olvadt egyenesen húga nyakába öntötte, aki nem igazán örült a műveletnek. Aztán a két testvér elkezdett kergetőzni. – Normális vagy?
– Hihihi Donovan-párbaj – kiáltotta vigyorogva Skót. – Végre valami izgalmas. Ki kire fogad?
– Freyára – mondta Beau álmodozva.
– Hát persze…
– Halkan! – szólt rá Draco. – Persze, ha ti korcsolyázni akartok és nem fürdeni a tóban…
– Csak szórakozunk.
– Ahogy a magyaroknál áprilisban?
– Benne se voltam – tette fel a kezét védekezően Skót. – Én nem bíztattam fel senkit se, hogy essen egymásnak. A srácok nem bírtak magukkal. Finn mindent behavazott mire a öccseivel végeztek.
– Hayden nagy bajban van – nevetett Beau. – Ha kiderül, hogy a Donovanek miattad zördültek össze, akkor…
– Akkor jobb, ha befogod a szádat! Holnap én is tarthatok nektek órát.
– Merlinre jó leszek! – tette össze a kezeit az ausztrál. – Nem akarok fát vágni…
– Pedig rengeteg tölgyfatuskóm van – jegyezte meg Skót. – A tél pedig közeleg… Ott van a móló végben.
– Tartsd meg magadnak!
– Nem menekülsz, Finnbar! – kiabálta Freya. – Bele foglak fojtani a tóba.
– Csak, ha elkapsz – nevetett a bátyja. – Világ életedben annyira lassú voltál, mint egy csiga a tömzsi lábaiddal.
– Nem is – vágott hozzá valamit a lány, amit a keze ügyébe került.
– Miről beszél, Finn? Olyan karcsú a lába – szólalt meg Beau. Finn még mindig nevetve kergetőzött a húgával.
– Ilyenkor szívesen kitenném elé a lábam, hogy elessen az a nagy marha – szólalt meg Skót álmodozó hangon.
– Miket nem mondasz – jegyezte meg Draco nevetve.
– Ezt hangosan mondtam?
– Áh, neeeem, kiolvastam a harsogó gondolataid közül.
– Játsszátok le ezt a vízben! – kiabált rájuk Hayden nevetve.
– Mégis hogyan? – állt meg Finn, de még idejében elkapta Freya kezét, mielőtt jól megcsapkodta volna.
– Ahogy Perkins és Piton kölykök.
– Benne vagyok! – nevetett Freya. – Esküszöm, belefojtalak a vízbe.
– Na, persze, Freeeeesya – nevetett fel bátyja jóízűen. – Csak szeretnéd.
– Ne hívj így, te idióta! – Azzal ráütött a vállára tiszta erőből. A többiek egészen jót derültek rajtuk. Kivéve Beaut, akit teljesen lenyűgözött a lány hevessége, meg úgy általában Freya.
– Aúúú… És ki vesz a nyakába engem? – nevetett fel Finn.
– Majd én – jelentkezett Skót. – Szegény Draco bele is szakadna.
– Amúgy se vennék részt a gyermeteg játékotokban.
– Sznob…
– Én Beau-t választom – mondta Freya, majd elindult a varázsló felé a stégre.
– Engem?
– Elbírsz, nem?
– Persze, kedves hölgy – nevetett zavartan az ausztrál. – Ketten együtt a sárba döngöljük őket vagyis vízbe.
– Lemosunk titeket – mutatott Finnre és Skótra, akik jót röhögtek. Majd összeöklöztek. – Mi ketten erősebbek vagyunk.
– Beau – szólt oda neki Draco fojtott hangon –, csak ne nyisd ki a szádat, mert elárulod magad!
– Oké, mester…
Aztán valamiféle filmszakadás állhatott be nála, mert amikor Freya kioldotta a csomót a nyakánál, ami a helyén tartott a finom anyagú strandkendőt, és felfedte a csíkos bikinit, amit eddig maláj szoknya elrejtett. Beau teljesen lefagyott, szédült és egy kicsit meg is tántorodott. A boszorkány lófarokba kötött haja ide-oda himbálózott, csodálatos alakját megvilágította a napfény. A férfi üdvözült tekintete minden mozdulatát az emlékezetébe véste.
– Készen állsz? – kérdezte a boszorkány, s ezzel kizökkentette a delíriumos álomból Beau-t.
– Persze – mosolygott bambán a varázsló.
– Jól vagy?
– Fel kell pörögnöm – mondta rekedten Beau, felsóhajtott, aztán beleereszkedett a vízbe. Eközben Skót is belecsobbant, s néhány karcsapással igyekezett bemelegíteni.
Beau nagyot nyelt, amikor Freya a nyakába mászott, és ő megfogta a lábát, hogy le ne essen. A szíve őrült tempóban vert, mintha nem akarna soha megnyugodni. Mikor megérezte a boszorkány ujjait a hajában teljesen kész volt.
– Nagyon belelóg a hajad a szemedbe, és ez ebben a harcban nem szerencsés. Megengeded, hogy összekössem?
– Persze, ahogy szeretnéd. – Freya csak nevetett, aztán ujjaival összegereblyézte Beau rakoncátlan fürtjeit, majd a csuklóján lévő hajgumival kuszán összekötötte.
– Húgocskám, nem fodrászkodni jöttél, Beau-tiful nem hajas baba.
– Fogd be, te idióta! – riposztozott a boszorka, aztán fojtott hangon hozzátette. – Tegyünk róla, hogy a vízbe essen.
– Meglesz – vigyorodott el Beau. – Kész vagy?
– Sosem voltam még ennyire elszánt.
A varázsló csak felnevetett, aztán a két csapat felsorakozott egymással szemben. Közben a parton és a stégen összegyűlt a nézegetők hada, akik pattanásig feszült idegekkel figyelték őket.
– Basszus szörnyen meghíztál, Finn – morgott Skót. – Kevesebb fehér kenyeret kellene enned.
– Pofa be! Elbírsz, nem?
– Persze – nevetett a varázsló. – De kár, hogy nem Freya nővére vagy.
– Menj a fenébe!
– Kell egy bíró – kiáltott Skót öblös hangon. – Draco, vállalod vagy legyen inkább Hermione?
– Vállalom – morogta Draco. – Ezek mind megőrültek.
– Csak lazítanak – tette a vállára a kezét Hermione. – Te is lazíthatnál.
– Be akarsz ülni a nyakamba, és megküzdeni Skóttal, miközben szegény Finn majd’ megfullad a víz alatt? – nevetett fel harsányan a férfi. Keelan pedig osztozott a jókedvében.
– Jaj ne, elképzeltem!
– Szemtelen, kölyök! – mosolyodott el a boszorka is, aztán összeborzolta Keelan haját.
– Készen vagytok? – harsogta Draco.
– Igen – kiabálták egyszerre.
– Nagyszerű! Akkor háromra… – Azzal a két testvér egyből egymásnak esett. – Mondom háromra. Mindegy!
A hirtelen összegyűlt kis csoport fennhangon bíztatta őket. Jó pár pillanatig egyáltalán nem lehetett megmondani, hogy ki a technikásabb vagy erősebb kettejük közül. Beau-nak résen kellett lennie, s olykor egy-egy ügyes mozdulatának köszönhetően Freya sikeresen kitérhetett Finn manőverei elől. Az ádáz küzdelem egyre csak fokozódott. A két fél egyre piszkosabb módszerekhez folyamodott. Finn derekasan állta a sarat kishúga ellen, majd egy óvatlan pillanatban elfeledkezett Freya balkezességéről. A harsogó csődület már csak azt láthatta, ahogy Finn hátra tántorodik, aztán Skóttal együtt eltűnnek a sekély vízben.
– Győztünk! – nevetett Freya, majd vidáman integetett a tömegnek, de arra nem számított, hogy bátyja a víz alól előugorva megragadja és kibillenti az egyensúlyából őt és Beau-t, mindketten elmerültek, aztán kisodródtak oda, ahol már sokkal mélyebb volt a víz.
Freya kapálózni kezdett, majd két kezet érzett a derekán. Beau volt az, aki egyre feljebb és feljebb tolta. Buborékfej bűbájt használt, így a lélegzésen kívül remekül látott a tóban. A varázsló rá is kimondta a bűbájt, így most már ő is kapott levegőt, aztán a kézen fogva úsztak a víz alatt egészen a nádasig. Tisztes távolságban a többiektől bukkantak fel ismét. Freya mélyet sóhajtva törölte meg a szemét.
– Jól vagy? – kérdezte Beau.
– Persze. Csak a bátyám… hagyjuk.
– Nem vettem észre, sajnálom, akkor nem rántott volna be a vízbe.
– Nem érdekes. Megkapta, amit érdemelt, nekem ennyi elég is – hátrahajtotta a fejét Freya, aztán felfeküdt a víz tetejére, aztán tett pár karcsapást, de nem távolodott el a varázslótól. Végül hasra fordult egészen közel úszott hozzá, megkapaszkodott a karjában, Beau ösztönösen a kezét a boszorkány arcára tette. Egymás szemébe néztek. – Köszönöm!
– Ugyan micsodát? – kérdezte a férfi. Túlságosan is komoly volt, sehol sem volt a hebrencs ausztrál énje.
– Mindent, tényleg mindent – mondta a boszorkány halkan. Megpróbált másfelé nézni, de rabul ejtették a zöldeskék szemek, amik most a hullámzó tó színével harmonizáltak. A lábuk súrolta egymásét a vízben. Beau hüvelykujjával megsimogatta a puha arcot. A boszorkány a férfi mellkasára tette a kezét, tenyere alatt érezte a hevesen dobogó szív minden egyes lüktetését. A férfi egy pillanatra behunyta a szemét, s homlokukat egymásnak támasztották. Kis híja volt, hogy nem halt bele ebbe az egészbe, amit az elmúlt napokban érzett. Mindketten reszkettek a vízben, de nem a hidegtől, hanem valami egészen mástól. Freya vívódott magában, aztán megszólalt: – Bár megcsókolnál, és eldönthetném, hogy nem passzolunk egymáshoz.
– Te is tudod, hogy nem fogom megtenni – mondta a varázsló, noha önmagával kellett viaskodnia. Az önuralma volt egyetlen, aminek talán még tudott parancsolni, noha nem túl sokáig. – Azt mondtad, soha többet ne érjek hozzád.
– Most is hozzám érsz – jegyezte meg Freya –, határozottan hozzámérsz.
A boszorkány végighúzta a kezét négy karomnyom domború felületét, ami elvezetett egészen Beau övéig a víz alá. A férfi becsukta a szemét és elveszett az érintés mámorában. Fel kell sóhajtania, borzongott, és zöldeskék tekintete elsötétült a vágytól.
– Te is hozzám érsz – suttogta rekedten a varázsló.
– Sajnálom, hogy megmaradt a nyoma – mondta Freya bűnbánóan. – Soha sem fog eltűnni. Talán egy idő után halványodik majd, de mindig nyoma marad.
– Ha így érsz hozzám emiatt, akkor akár szerezek még párat.
– Ne is mondj ilyet! Annyira féltem.
– Tudom – mondta Beau gyengéden, majd megérintette a homlokával Freyáét – Szerettem mindig is megszegni a szabályokat, néha vakmerő is vagyok, de bármit is tegyek, bármit is mondjak, egyetlen dolog soha nem változik, oda nem megyek, ahol nem látnak szívesen – közölte révedezve, miközben hüvelykujjával végigsimította a boszorkány ajkát. – Értek a szóból, még ha nem így tűnik. Egyetlen egy szavadba kerül, aztán elmegyek.
A lány az ajkába harapott. Nem akarta, hogy elmenjen.
– Talán… mégis meggondolhatom magam – mondta, miközben Beau szemébe nézett. – Talán nem akarom, hogy elmenj a közelemből.
– Talán? Már előbb lemondtál rólunk… Igazából nincs is olyan, hogy rólunk, csak te és én, külön-külön. Azért nem csókollak meg csak azért, hogy rámondhasd, mennyire nem passzolunk.
– Ne haragudj! Összevissza beszélek.
– Nem hiszem, sőt nálad józanabb embert nem ismerek – szólalt meg halkan a férfi. A zöldeskék szeme izzott a szenvedélytől. Freya még ennyire soha nem vágyott arra, hogy megcsókolják. És olyan közel voltak egymáshoz.
– Nincs egy hete se, hogy ismersz.
– Már többet éreztem irántad, mint bárki iránt egész életemben – mormolta halkan Beau.
– Tévedhetek – mondta a lány, aztán közelebb húzódott a férfihoz.
– Félsz, hogy nagyon melléfogsz – szólalt meg Beau, mintha ő maga is lebeszélné Freyát arról, amit mindketten szerettek volna. Aztán megváltozott valami. A sötét szemöldökök között megjelent egy apró ránc, a varázsló egy pillanatra behunyta a szemét, s amikor kinyitotta, s újra szembe néztek egymással, minden benne volt a pillantásában, amit el akart titkolni és nem tudott szavakba önteni.
Melléfogni? Beau-nak fogalma sem volt a boszorkány mégis mit gondol róla. Freya látta benne a mérhetetlen intelligenciát, a nagy szívét, a büszkeséget, fájdalmat, kétségbeesést, magányt, talán kicsit a megbánást is, ezen kívül lelke mélyéig hatoló vágyat, aminek semmi köze sem volt ahhoz, amit Beau-ról valaha gondolt, hitt. Sokkal több volt, sokkal veszélyesebb… Ugyanakkor mentsvár is volt a számára. Meg kellett volna ettől rémülnie, de mintha ez már nem számított volna.
– Nem – rázta meg a fejét Freya. Hogy is önthetné szavakba? Ennyire nem akarta kiadni magát, pedig szükség volt rá. Mitől is félt igazán? A szenvedély sokszor elhomályosította a látást, s nem akart fájdalmat okozni, ezúttal nemcsak saját maga miatt aggódott. – Félek attól, hogy jobban meg foglak kedvelni, mint azt szabadna.
– Szabad, sőt szeretem, ha jobban kedvelnek, mint szabadna. Hagyom magam, megígérem. – A férfi alig észrevehetően megrázta a fejét, mintha így akarná elűzni az érzelmeit, de cserbe hagyta az akaratereje. – De könyörögni nem fogok, az nem az én stílusom.
– Persze, hogy nem. – Finoman fogta a két keze közé a férfi arcát, aztán elcsúsztatta egy kezét a varázsló tarkójára, és közelebb húzódott hozzá. Beau átölelte a lány derekát, s olyan szorosan simultak egymáshoz, mintha egybe olvadtak volna, körülöttük a felforrósodó tó vize hullámzott. A varázsló egy apró csókot lehelt a boszorkány még nedves homlokára. Amikor megint egymás szemébe néztek, annyi gyengédség volt a férfi tekintetében…
– Nem játszom a tűzzel – mondta Beau, a szája Freya arcához ért, amikor belesúgott a fülébe. Az ajka hűvös volt, de nem hideg. A lány érzékei teljesen megzavarodtak, megborzongott tőle. Ez nem volt játék, sem évődés, hanem nyílt, egyenes őszinteség. Talán ennek el kellett volna riasztania, meg kellett volna ijednie, mégsem számított más, csak a férfi közelsége, ahogy együtt ringatóztak a vízben. Nem húzódott el tőle. Tudta, hogy nála van a döntési lehetőség. Őrültségnek tűnt, túl korainak, mégsem érdekelte.
Olyan régen nem csókolt meg senkit igazán, de most annyira vágyott rá, hogy ez minden ésszerűséget legyőzött. Közel voltak egymáshoz, rém egyszerű lett volna, csak magához kellett volna húznia, és összeérinteni az ajkukat. Freya felsóhajtott, s ezzel egy időben minden ellenérvét elsöpörte az, amit érzett. Ujjaival beletúrt Beau nedves hajába, amiből valamikor a harc közben kiesett a hajgumi, s magához húzta. Egymás szemébe néztek, a szívük heves dobogásba kezdett, orruk összeért, aztán Freya megcsókolta, először lágy, szelídséget érzett, ami izzó forróságba váltott át, amikor Beau visszacsókolta. A férfi érezte, hogy a boszorkány szempillája megrebben és súrolja az arcát, mosolyognia kellett ettől.
A lány lábából kiment az erő, a feje zúgott, fülében hallotta a saját szívének szapora dobbanásait, mintha hirtelen nem kapott volna levegőt sem. Édes volt, kissé keserű, sötét vágyat ébresztő, szenvedélyes. Freya haja az arcába hullott, Beau csak annyi időre szakította meg a csókot, hogy kisimítsa a kósza tincseket.
– Döntened kell, Freya! – A varázsló hangja elmélyült, rekedtessé vált, majd elveszett a csók közben. – Elmegyünk és viselkedni fogok, vagy maradunk és akkor… tuti, hogy nem fogok viselkedni.
Freya önuralma továbbra is szabadságon volt, ahogy Beau ajkai újra megérintették az övét egyszerűen mindent elfelejtett. Ő volt a biztos pont, az egyetlen, aki minden valaha volt lagymatag, romantikus kapcsolatának emlékét elhomályosította. Újabb részegítő percek után szaggatottan a fülébe súgta:
– Dönts gyorsan, mert ha sokat vacakolsz… én teszem meg.
Aztán megcsókolta sürgetően és érzékien, a lány pedig egyszerűen a nyaka köré fonta a karját és átadta magát neki. A boszorkány érezte, hogy a környezet teljesen elhomályosodott, a hangok elhaltak, eltompultak, csak távoli visszhangként hangzottak fel. Semmi se számított Beau-n kívül. Az izmos karja, összeérő mellkasuk és a szája, ami teljesen megőrjítette. Őt akarta, és ebbe nem kellett semmit sem belemagyaráznia, gondolkodnia sem kellett.
– Beau… – kiszárad szájjal kezdte szavakban önteni az érzéseit, akiket kíméletlenül félbeszakított egy hatalmas csobbanás. Hideg víztömeg szakította szét a párost. Freya zavartan pillantott a férfira, akinek most csak a dühös arckifejezését láthatta.
– A francba.
– Mi történt?
– Semmi. De szerintem jobb, ha kimegyünk.
– Jól van – egyezett bele Freya vékony hangon, aztán elindultak kifelé a partra. Beau segítsége nélkül képtelen lett volna ilyen hevesen dobogó szívvel bármire is. A varázsló ellenben szörnyen elégedetten mosolygott, persze ezt Freya nem vette észre. Egymástól tisztes távolságban haladva folytatták útjukat vissza a többiekhez.
– Merre voltatok? – kérdezte Finn. – Már vagy negyedórája keresünk titeket.
Húga csak nevetett, aztán megveregette bátyja vállát, mintha valóban csak túlaggódta volna az egészet.
– Beaut elkapta egy kákalag – mondta Freya –, a nádasnál kellett kimásznunk.
– Kákalag? – hördült fel Skót. – Azt hittem, elűztem mindet.
– Lehet maradt még – vonta meg a vállát Beau. Skót szitkozódva elindult kákalagra vadászni. Freya átölelte Finn, és elindultak valami innivalót keresni. Egy pillanatra összenéztek szíve hölgyével, s elmosolyodott, aztán rákacsintott. Alig egy röpke másodperc volt, de ez pont annyi időre volt elég, hogy Draco egy taslival észhez térítse Beau-t. – Áuu mester! Ezt miért kaptam?
– Tudod mit csináltál most?
– Nem én.
– Éppen rámentél az utolsó idegszálamra – sziszegte a férfi, aztán halkan hozzátette, hogy csak ketten hallják. – Remélem, hogy jól érezted magad a nádasban.
– Francba…
– Idióta kenguru – morogta Draco, aztán visszament a családjához.
Beau még egy ideig vakargatta a fejét, ahova a taslit kapta.
– Mi a fenét tegyek? Olyan gyönyörű… – motyogta maga elé, aztán kisétált a stégre a törölközőjéért.
***
Vörös volt az égalja, amikor Beau végre megelégelte a gubbasztást a stégen, aztán törölközőjét felkapva elindult a part felé. Már alig lézengtek a parton, Skót még mindig kákalagra vadászott, Finn pedig szerencsére vele ment, Draco is hazakísérte a családját, így az ausztrál varázsló egyedül maradt. Legalábbis azt hitte, amikor megpillantotta Freyát.
Őt várta? Nagyképűség lett volna így gondolnia, viszont önző szíve ezt súgta neki. Elmosolyodott. Végignézett rajta, a szíve újra megdobbant, először a hosszú lábát és a térdét, ami alig látszott ki ruhaanyag leheletfinom redői közül, csodálatos teste körvonalait, karcsú nyakát, kibontott fekete haját, amivel a szél játszott. Szerette volna megcsókolni a félhomályban, mintha egy meggondolatlan kamasz fiú lenne, aztán hajnalig fogni a kezét, s együtt visszasurranni a táborba, s közben azon aggódni, nehogy meglássa őket valaki. De volt még benne annyira önuralom, hogy ne hívja fel ilyen módon magára a figyelmet. Megszaporázta a lépteit, aztán hamar ott termett Freya előtt.
– Látom megszáradtál – mutatott a szerteszét álló, hullámos loboncára Freya. Beau színpadiasan végigsimította a kusza tincseit.
– Legalább nincs benne hínár – mondta egy vállvonogatás kíséretében Beau. – Visszamész a táborba?
– Úgy terveztem, igen – válaszolt a lány, és rámosolygott, miközben kisimított egy tincset az arcából.
– Elkísérlek.
– Rendben – bólogatott Freya.
– Jól érezted magad? – kérdezte Beau.
– Igen, ez hiányzott nekem…
– Örülök.
– Ami a csókot illeti…
– Ne most beszéljük meg! – kérte a férfi. – Semmi kedvem elrontani ezt a pillanatot.
– Nem is tudod, mit akarok mondani.
– Sejtem – mosolyodott el bánatosan Beau –, de majd később elmondod. Különben is Skót és Finn bármelyik pillanatban rájöhet, hogy egy megveszekedett kákalag sincs a tóban.
– Sajnos, nem jutott eszembe jobb. – Beau csak rámosolygott, egészen közel ment a lányhoz, s egymáshoz ért a kezük. Mindketten bizsergést éreztek, de nem húzódtak el. Ez az ártatlan, egyszerű érintés is hatással volt mindkettőjükre. – Legalább Skót és a bátyám elmentek.
– Micsoda manipulátor vagy! Nagyon jól tudtad, hogy Skót mitől fog bepöccenni, és valószínűleg Finnt is magával rángatja.
– Jobban szeretem magam inkább a végeredmény szervezőnek tekinteni – nevetett fel halkan a boszorka. – És nem volt nehéz dolgom…
– Jobb, ha vigyázok veled?
– Majd kiderül.
Beau csak nevetett, egészen addig, amíg meg nem látott egy igencsak ismerős alakot Freya verandáján toporogni.
– Mi a fenét keres ez itt? – sziszegte mérgesen Beau.
– Francba, teljesen kiment a fejemből, hogy Dominic idejön – sóhajtott fel a boszorkány. Miért éppen ma? Hiszen tegnap már találkoztak, ennyire gyors nem lehet még ő sem. Beau folyamatosan a lányt figyelte. Nem úgy tűnt, mintha örült volna Dominic látogatásának, sőt sokkal inkább tehernek érezte.
– Mostanság gyakrabban látom itt, mint kellene – jegyezte meg Beau. A kék szempár egyenesen ránézett, a lány halványan elmosolyodott. Le sem tagadhatta volna a varázsló az érzéseit, ha a pillantásával meg tudta volna tenni azt, ami forrongott benne, akkor Dominic már réges-régen a törött ujjait dédelgette volna.
– Tudom, és sajnálom. Most mennem kell. Később beszélünk? – kérdezte Freya.
– Persze. Kint leszek a verandán egy ideig. – És szemmel tartalak, hogy ez a barom nehogy egyetlen ujjal is tiszteletlenül érjen hozzád, tette hozzá csak magában. Még érezte, ahogy a Freya után lebegő, vékony ruhaanyag végigsimítja a karját, miközben a boszorka elhaladt mellette. Még egyszer visszanézett rá, aztán átsietett a mezőn. Dominic kitörő örömmel üdvözölte, ahogy szokta, s megtoldotta az egészet egy igencsak intim öleléssel.
A varázsló első gondolata az volt, hogy átrohan a réten, aztán a földbe döngöli azt a bazsalygó bájgúnárt. Az utolsó pillanatban vett erőt magán, és indult el a faháza felé. Magában nagyon káromkodott, egy legilimentor is belepirult volna a választékosságába. Szerencsére hátat kellett fordítania a jelenetnek, ami Freya verandáján zajlott. Isten hozott, Beau, a féltékenység világában, gondolt magában a varázsló keserűséggel vegyes méreggel. A belépő csomag tartalma: hasogató fejfájás, fogcsikorgató vicsorgás, olthatatlan vágy, hogy valakit meggyilkolj, egy jó adag kisebbségi komplexus, nyakon öntve tehetetlen dühvel. Szuper! De nem áltatta magát azzal, hogy ez hamar el fog múlni. Mégis milyen kicseszett álomvilágban élt? Mogorva képpel rogyott le a székére, s hosszú perceket töltött azzal, hogy a helyes légzést gyakorolja, és ne gyújtson fel semmit, aztán a nagy igyekezetben elaludt.
Eközben Freyánál Dominic még mindig fél szemmel Beau-t figyelte, s elégedetten mosolygott. Valószínű a varázsló megint mindent látott, s majd’ megüti a guta. Remekül sikerült összekutyulnia a dolgokat. Legalább a fiatal férfi megtanulja milyen féltékenynek lenni.
– Ezeket csak így idehoztad nekem? – kérdezte Freya a dossziékra mutatva, amiket a varázsló csak úgy kipakolt a kerti asztalra. – Meg vagy őrülve?
– Az én munkám itt, ezzel véget ért. – Mintha csak diadalt nyert volna… A lány irritálta a gyomorforgató viselkedése.
– Nem igazán értelek.
– Átvezényeltek máshova – közölte könnyedén Dominic, majd zsebre tette a kezét. – Ne nézz úgy, mintha nem számítottál volna rá!
– Örülök… Gondolom előléptettek.
– Pontosan, ahogy mondod.
– Gratulálok!
– Szívből jött ez, Freya? El tudom képzelni mennyire örültél neki, hogy ismét együtt kellett dolgoznunk – szólalt meg a varázsló színtelen hangon. – Ennek meg biztos bántania kell, hiszen a te álommelódat kaptam meg.
– Igazad van. Mindig is utáltam veled dolgozni. Nagyon jól tudod miért. És hogy bánt-e, hogy te ülsz majd az én asztalomnál? Egyáltalán nem – teregette ki a szennyest a boszorkány. – És mik ezek pontosan? Mindenkiről egy kis háttér információ?
– Potterék elviszik, ha eljönnek, már egy részét elküldtem nekik, de ezek a legfontosabbat, talán itt van a nyom, amin el tudnak indulni. Addig nálad lesznek a legnagyobb biztonságban – válaszolta Dominic.
– Megint csak itt hagysz a slamasztikában – mondta Freya némi éllel a hangjában. – De ebben rettenetesen jó vagy.
– Oh, egyszer még hálás leszel nekem. Csak olvasd el a Robillard dossziét, érdekes dolgokat fogsz találni benne.
– Nem értem.
– Megérted majd. De most mennem kell. Hamarosan indul a zsupszkulcsom.
– Jó utat! – Mintha csak azt mondta volna, hogy soha a büdös életbe ne lássalak többet. Persze Dominicot nem érdekelte a boszorkány jókívánsága.
– Vigyázz magadra, Freya!
– Te is. – Azzal a varázsló elsétált. A boszorkány még egy ideig szorongatta a mappákat, aztán bevitte a faházba. A sok iratot nem kellett volna egyszerre becipelnie, s egy meglehetősen vastag irathalmaz kicsusszant a többi közül és csattanva landolt a padlón. Freya gyorsan letette a többit, majd lehajolt érte.
– Beau Robillard – olvasta fel a címkét hangosan. A boszorkány érezte, hogy megdobbant a szíve és megszédült. Mégis mit jelentsen ez? Leült a földre, aztán fellapozta a mappát. Egy varázsképet tűztek a lapok elejére. Freya a szájához érintette a kezét. A képen egy húszas éveiben járó, öntelt, magabiztos, fölényes férfit látott, aki rémesen dühösen simította végig a rövid frizuráját. Azonnal megismerte, nem kellett gondolkodnia rajta, hogy kicsoda lehet. Mikor a kép észrevette őt, tekintete ellágyult és elmosolyodott, a jól ismert gödröcskék megjelentek az arcán. A lány erőt vett magán, aztán lapozott egyet.
Beaus Robillard aurortanoc volt, amikor kirúgták az Ausztrál Mágusakadémiáról. Freya átfutotta a sorokat, amik a férfi színes múltját tagolták. Verekedések, párbajok, illegális seprűversenyek és még sok más veszélyes dolgok tarkították a múltját. Mindezek egy súlyos balesettel értek véget, aztán az aktának vége szakadt. Freyának zúgott a feje mire végzett. Még egyszer utoljára megnéztem a dühös fiatal mágus képét, majd becsukta. Gépiesen elrejtette a dossziékat egy meglazult padlódeszka alá. Mégis mit gondoljon? Mit is tegyen? Elmondja neki, hogy tudja? Egyáltalán miért titkolózott a férfi? Végül logikusan átgondolta az egészet. Jobb, ha egyelőre nem mond semmit és meghagyja ezt a lehetőséget Beau-nak. Egyszer talán mindent elmond neki.
De beszélnie kellett vele. Gyorsan feltápászkodott a padlóról, aztán szapora léptekkel átment a varázslóhoz. Már régen besötétedett, észre sem vette, de a lámpák álmos, borostyán sárga fénye mutatta az utat. Megtorpant a lépcső aljában. Talán nem ez volt a legjobb pillanat, hogy beszéljenek, ugyanis Beau már egy jó ideje aludt kint a székben. Feje oldalra billent, egyik kezéből kiesett a törölköző, másikban még mindig a pálcáját szorongatta, mintha valakit meg akart volna átkozni, halkan szuszogott.
Freya halványan elmosolyodott. Halkan, tompa léptekkel ment fel a lépcsőn, nehogy véletlen felébressze. Ellenállt a kísértésnek, hogy kisimítsa a hullámos tincseket a férfi arcából. Mély levegőt vett és lassan kifújta. Túl ártatlannak tűnt ahhoz képest, amit olvasott róla. Pár órája még azt hitte kiismerte a varázslót, s most egy szinte teljesen idegen férfit látott benne. Beau Robillard, ismételte meg magában a nevet, amitől valósággal megborzongott. Mégis miért akarja valaki Angus Beaunak hívni magát, ami talán a legfurcsább névösszeállítás a világon? Még csak nem is haragudott rá ezért, mintha ez sem számított volna, ha Beauról volt szó. Az dühös, vad, őrjöngő kamasz, akiről a jelentések szóltak, is ő volt és az is, akit most, alig egy hete ismert meg. Minden éremnek két oldala van, emlékeztette magát a boszorkány. Nem törhetett pálcát felette.
Azzal levette a strandkendőt és betakarta vele a varázslót. Ellágyulva nézte őt egy darabig, aztán elindult vissza a faházába. Tudta, hogy a férfi még rengeteg fejtörést fog neki okozni. Mégis alig várta a holnapot, amikor végre beszélgetnek egymással. Eközben a verandán Beau álmában maga köré csavarta a finom ruhaanyagot és elmosolyodott. Órákkal később, amikor már hűvösebbre fordult az idő, a varázsló arra ébredt, hogy fázik. Nagyot ásított, aztán Freya s magával strandkendőjét cipelve elindult be a hálószobába. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, ismét nagyot ásított, majd visszaaludt.
feltöltötte 2025. Sep. 12. |
Nyx | hozzászólások: 2
