37. fejezet
37. fejezet
Randi, randi hátán
A sötét árnyas erdőben haladt magányosan. Dominic összerezzent a lombok kísérteties zizegésére, noha nem volt az a félős fajta. Ha nagyon meg akarta volna fogalmazni ezt az érzést, akkor olyan volt, mint amikor bizsereg a tarkód és biztosan tudod, hogy valami történni fog. De nem állíthatta meg. Ma este nem. Nem volt hozzászokva a terephez. A fényesre boxolt sárkánybőr cipője megcsillant a pálcája fényében, nem túl ideális viselet egy sárkányrezervátum kellős közepén, amit jobb esetben egy terepre való bakanccsal kellett volna megközelítenie. Bár az eleganicát mindig többre értékelte a praktimunál.
A szíve a torkában dobogott, kissé talán még félt is, de a kíváncsiság és a feladat, amit kitűzött maga elé, az nagyon is hajtotta. Mélyen a rezervátum szívében haladt, egyre mélyebbre beljebb és beljebb. Ostobák, gondolta magában, még csak észre sem vették, hogy lelépett a turistáknak kijelölt útról. A gondozók észrevették volna, de a környéket még mindig őrző aurorok egyáltalán nem. Megállt egy pillanatra, elmondott egy varázsigét, és folytatta az útját befelé a tátongó ürességbe. Néha mintha morgást hallott volna, egy-egy kivillanó borostyánsárga, vörös szempárokat villantak fel, de ezek többsége csak elrettentő varázslat volt, viszont az elviselhetetlen füst és sárkányszag orrfacsaró hüllőbűzéből tudta, hogy óvatosnak kell lennie.
Dominic felmérte a terepet, aztán kisebb fénygömböket küldött szét, amikor megbizonyosodott róla, hogy az aurorok távol vannak a helytől, ahova érkezett. A rom az erdő közepén állt, ahol annyira sűrű volt a növényzet, hogy csak akkor lehetett észrevenni. Talán az egyik legjobb állapotban lévő rom, amit sárkányok őriztek.
A férfi elmosolyodott. Bár lett volna ideje ezeket a rúnákat megfejteni. De ez nem az az este volt. Sem idő, sem hely, sem alkalom nem volt rá. Talán majd egyszer valaki más, aki méltóbb rá, mint ő maga. Eszébe jutott, hogy Bradennek ez mennyire tetszene és mennyire lelkes lenne. De ő már nem volt sehol. Alnyomta magában a hiány mardosó érzését, és megacélozta a tekintetét.
Amikor a varázsló cipője nekiütődött a köveknek, egy újabb varázslattal világította meg a borostyánnal körbeölelt kelta templom omladozó falait. Felement a lépcsőn, és megérintette az első, durvára faragott követ. A hely mágiája felsóhajtott, amikor rátette a kezét a rúnákkal vésett falra. Dominicot különös érzés kerítette hatalmába, amitől bizseregni kezdett az egész teste. El is veszett volna az érzésben, ha nem jelzett volna finoman az egyik védelmi bűbája.
Valaki itt volt ezen az estén. És ő már nem volt egyedül.
A lombok, avar őrjítő zizegésbe kezdett, majd egy éjsötét alak jelent meg a pálcafényben. Örvényként kavargott körülötte a talárja, mintha külön életet élt volna, és a légmozgásnak ellenállva mintha egy külön életet élne. A kámzsa alól vörös szemek néztek a férfira, aki idegesen nyelt egyet, de nem mutatta a félelmét.
– Szóval itt vagy – törte meg a csendet a férfi. A hangja is talán magabiztosnak tűnt, de valójában egyáltalán nem volt az. – Micsoda meglepetés.
A sötét alak bólintott, majd közelebb haladt hozzá. Végig magán tartotta a csuklyát a fején, így nem látszott az arca. Egyedül a redők közül néha-néha kivillanó fehér, rúnákkal tetovált keze bukkant elé. Dominic elborzadva nézte. Hogy képes valaki ilyen szörnyűségre? Ezeket úgy égette saját magára izzó pálcával…
– Rájöhettem volna már az elején, hogy te vagy – szólalt meg színtelen hangon Dominic. – Ki más lehetne ennyire őrült, mint te…
– Ügyes – hangzott fel a földöntúli kissé torz hang. Még azt sem lehetett megállapítani róla, hogy férfi vagy nő lehetett az illető. – De bolond vagy, amiért ide jöttél.
– Válaszokat akarok, ahogy te is. És megakadályoznám azt, amire készülsz – jelentette ki Dominic. – Csak nem kereszteztünk egymás útját ma este?
– Rengeteg dolgom van itt – közölte az árny titokzatosan, majd sétálgatni kezdett a romok mentén, megérintette fehér kezével a durva köveket, aminek hatására felizzottak a rúnák a köveken. – Egy része bosszú, a másik része hasznos időtöltés. A polgármesternek és nekem egyeznek az elképzeléseink.
– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg a varázsló, majd idegesen megmarkolta a pálcáját úgy, hogy még az ujjai is kifehéredtek. – De a jó polgármester még nem sejti, hogy csak addig van rá szükséges, amíg az érdekeidet szolgálja.
– Mindennek vannak buktatói. Sajnos még nem szabadulhatok meg tőle… De eljön az az idő is. Egyelőre most itt van, amit akarok. Nagyon sok remek igézetet van itt a falak között. Vibrál még a föld is az ősi mágiától.
Az árny egy kézmozdulattal felizzította a rúnákat a köveken, majd hagyta, hogy beleégjenek a karjára a másolatok. Már nem érzett fájdalmat. Rég nem.
– Milyen remek érzés, hogy megtanítottad nekem az ősi varázslatok csodálatos természetét. Ettől még erősebbnek érzem magam. Évek óta vágytam erre az érzésre, ami több, mint a puszta hatalom.
– Hibáztam – csikorgatta a fogait a férfi. – Nem vettem észre a jeleket.
– Lefoglalt, hogy a Donovan lányon kísérletezz – szólalt meg színtelen hangon az árny. – Ha eddig nem volt nagy az ereje, akkor most már óriási lehet. Ő maga sem tudta, hogy milyen erővel bír. Majdnem sikerült legutóbb elvenni az erejét, de még lesz rá alkalom. Ezért pedig csak magadat hibáztathatod, Dominic.
– Hagytam magam manipulálni – közölte bűnbánóan a varázsló. – Eszembe se jutott volna, ha nem veszel rá.
– Pedig nem is én voltam a gyengéd, pedig sok időt töltöttünk együtt – nevetett fel ismét és felnevetett. – Braden figyelmeztetett, hogy ne csináld, de te nem hallgattál rá. Mindketten tudjuk, hogy ő látta azt, ami vagyok, te pedig nem.
– Tudom, hogy te ölted meg Bradent.
– Persze, hogy én voltam. Útban volt, meg akarta akadályozni, hogy bejussak ide. És sikerült eltennem lábalól a kis szerelmedet. Wall nem lett volna nektek ideális hely. A te fajtád itt nem kívánatos.
– Undorító vagy – rivallt rá Dominic. Legszívesebben megküzdött volna vele, de nem tudta, hogy ez okos ötlet-e. – Remek terv. Megölni valakit, akinek nincs senkije, csak én, és aki egy olyan osztályon dolgozott, ami igazából hivatalosan nem is létezik.
– Lélekszakadva kerested. Pedig őt is eldobtad magadtól.
– Szerettem őt – közölte idegesen a férfi és az állkapcsa összeszorult. – De ezt te nem értheted. Te nem ismersz ilyen fogalmakat, sőt semmit sem, amit emberi érzéseknek mondanak.
– Persze, hogy nem… – gúnyosan felnevetett az sötét árny. – Mintha neked több érzésed lenne, mint nekem. Ugyan, Dominic drágám, te magad is vágytál a hatalomra. Mindig is éreztem. Ha nem így lett volna, akkor nem kerestél volna fel, nem segítettél volna nekem és most nem lennénk itt. Úgyhogy, ami történt az csak a te hibád.
– De nem ilyen áron akartam, mint amilyen áron te akartad. Sohasem akartam Freyát megölni. És áruld el, hogy minek kellett neked Freya Donovan?
– Tündérvér folyik az ereiben – nevetett fel az árny azon a földöntúli, rekedtes hangon. Csupa gonoszság volt magában a létezésében is. – Pusztulnia kell minden ilyennek. Másrészről meglátott, így nem maradhat életben. De nem kell aggódnod annyira nem sietek. Előbb veled kell számolnom.
– És a Sötét Jegy Braden karján?
– A zseniális terveim egyike. Voldemort még mindig slágertéma, különben is tudtad, hogy megint valaki elkezdett tevékenykedni? Micsoda remek időzítés. Ez az aurorokat, Grangert és Pitont nagyon is lefoglalja. Briliáns terv.
– Az – jegyezte meg a varázsló epésen.
– De sajnos nem hagyhatom, hogy ezek az információk kikerüljenek innen. Túl mélyre ástál, és nem hagyhatom, hogy elmenj innen.
– Tudom. Nem is ezért jöttem – mosolyodott el a férfi őrült elszántsággal. – Nekem is vannak egészen jó terveim, kedvesem.
– Bolond voltál mindig. Szeretnél az utamba állni? Nagy hiba.
– Komolyan ezt hiszed? – nevette el magát Dominic. – Azért nem csak te ismered az ősi varázslatokat.
– Én jöttem rá! – üvöltötte hisztérikusan a sötét árny, mintha ez több lenne, mint egy presztízskérdés. – Nem te, és nem a kis Donovan lány. Sok évemet áldoztam rá, és nem csak erre. Kutattam, öltem. Neked csak le kellett aratni a babérokat.
– Nem kapod meg, amit akarsz.
– Dehogynem.
– Csak figyelj.
Dominic egy tört rántott elő a zakójából, amin megcsillant a halványfény, megvágta a tenyerét, majd a romos falra tette. Igézeteket mormolt. A sötét árny dühös lett, őrülten dühös, a romok megremegtek, majd a rúnák kezdtek eltűnni róluk. A férfi még mindig kántált, a szél felerősödött, tépázta a lombokat, letépte a borostyánfüzéreket. Megnyílt a föld öblös morajlással, aztán a rom szépen elsüllyedt a hatalmas repedésben.
– Szívesen.
– Ez nagy hiba volt – közölte az árny. A régi kelta templom teljesen eltűntek a méretes kráterben, ami lassan összehúzódott.
Dominic vigyorogva emelte fel a rúnákat a kezén.
– Azért még tudok valamit.
– Hiába vettél el egy kicsit a kis Donovan lány erejéből. Most véged van.
– Nekem elég annyi, hogy innen egy rúnát sem tudsz megszerezni. Ha megpróbálod minden erődet elveszted és szépen meghalsz.
– Ma te fogsz.
Az árny előre nyomult. Őrült gyorsasággal számolta fel a köztük lévő távolságot. Velőtrázó sikoly hangzott fel az éjszaka csendjében, amit aztán rémesen mély hallgatás követett.
A sötét árny még egy ideig ott állt a holttest felett, a keze még mindig véres volt és erősen zihált. A testnek hiányzott a szíve. Aztán az árny eltűnt az éjszakában.
Dominic halott volt.
***
Beau másnap reggel kipihenten ébredt, elégedettséggel töltötte el, hogy az egész ágyat Freya illata lengi körül, de vajon mikor és miért került hozzá a boszorkány kendője? Pedig kétségkívül maga köré tekerte a finom ruhaanyagot, amitől most nem igazán tudott szabadulni. Jó pár percig feküdt az ágyban, mélyen magába szívva az illatot, amit maga sem tudott igazán beazonosítani, nem mintha értett volna hozzá. Kellemes volt, nőies, pontosan olyan, mint maga a boszorkány. Persze ez koránt sem helyettesítette a lány jelenlétét, és Beau ma reggel kimondottan várta, hogy újra találkozzanak. Magában elmosolyodott, még jobban belefúrta magát a párnába és a Freya ruhájába.
Nehéz volt a felkelés, főleg úgy, hogy még szívesen eltöltött volna egy kis időt a boldogságbuborékban. Aztán eszébe jutott Dominic… Az a bájgúnár, aki több bosszúságot okozott neki, mint gondolta volna. Ökölbe szorult a keze, legszívesebben megint feláldozott volna egy párnát, de semmi értelme nem volt. Elmélázva hajtotta össze Freya ruháját, majd az orrához emelte és ismét mélyen beszívta az illatát.
– Tuti megőrültem. – Gépiesen, mámorban úszva gondosan becsúsztatta a ruhadarabot a párnája alá. A nagy boldogságában kis híján elbotlott az ágylábában, amikor elindult a fürdőszoba felé.
Gyorsan elvégezte a reggeli teendőit és felöltözött. Aztán a homlokára csapott. Már legalább egy hete nem volt a postán. Rettenetesen elhanyagolt mindent. Felnyögött és morgolódva elindult a domb felé. Még messziről látta, ahogy Freya kilép a faházából. Még visszamehetett volna, de nem akart annyira tolakodó lenni. Elfojtott egy káromkodást, aztán hoppanált. Pár perccel később már Wall belvárosában rótta a köröket.
A bagolyposta hivatala egy hatalmas épületben volt. Míves ablakok, kovácsoltvas kapu, bent ellenben sötét volt, néha egy-egy álmos bagoly huhogását, szárnycsapkodását, vijjogását lehetett hallani. Beau sosem értettem hogyan tudják ilyen remekül elfedni a madarak bűzét, bár ennyi sárkánytrágya után, amit el kell hordania… Mindig kirázta a hideg ettől, de most tudomást sem vett róla, mivel folyton Freya járt az eszében. Bárgyú mosollyal fordult be a sarkon, aztán a postafiókok felé vette az irányt. Mikor a pulthoz ért, megnyomta a csengőt. Kisvártatva egy rémesen ráncos, aprócska boszorkány jelent meg, majd pár lépcsőfokot feljebb lépve, mosolyogva nézett Beaura.
– Jó napot, Madam Periwinkle! Hogy van ma? – köszönt jókedvűen a férfi, amikor belépett a postára. – Egyre csinosabb komolyan mondom.
– Mindig hantázol, fiam.
– Pedig, ha egy kicsit idősebb lennék, és nem lenne férjnél…
– Jaj, te pernahajder!
– Igazat beszélek – kacsintott elégedetten Beau.
– Beau drágám, régen láttalak. Csak nem voltál beteg?
– Áh, nem, csak nem volt időm eljönni – legyintett a varázsló, majd jelentőségteljesen elkezdte nézni a cipője orrát.
– Nem volt időd? – mosolygott rá az idős boszorkány. – A fiatalok és a szerelem…
– Sok volt a munka – próbálkozott Beau. Madam pedig csak legyintett.
– Hogyne a munka. Tanulj meg, fiam, hazudni. Egy ilyen öregasszony sok mindent meglát. Csak a saját postádért jöttél, kis drágám?
– Igen, Madam. A többiek majd jönnek.
– Jócskán felgyűlt. Ha jól látom mindenkinek. Nagyon sok lehet a munka.
– Szinte sejtettem – sóhajtott Beau. – Csak a sürgős és átjutó üzenetek jutnak be. Jó, elviszem a csapatomét. A többiek majd jönnek.
A boszorkány néhány pálcaintéssel odareptette a csomagokat, újságokat, leveleket. Beau egy pillanatig csak a fejét vakargatta.
– Megérkezett a gumicukor szállítmányom is? – kérdezte hitetlenkedve a varázsló. – Már jobb lett ettől a napom.
– Rég nem jártál itt, drágám. Majdnem egy hete. Van itt még több is, de azokat lekicsítettem, hogy el tudd vinni.
– Nem fogom elfelejteni legközelebb. Ígérem. Maga egy angyal, Madam Periwinkle! Ha mégis elvállna, én még itt vagyok.
Mindketten nevettek.
– Áh, Mr. Beau! – szólalt meg egy kellemetlen hang a háta mögött. – Milyen jó látni valakit a rezervátumból.
– Polgármester úr, jó reggelt!
– Hogy van mostanság? Látom, sok csomagja jött.
– Csak néhány – vonta meg a vállát Beau.
– És a rezervátum?
– Még mindig csodálatos, lenyűgöző és varázslatos, mint Disney Land, csak olyan veszélyes, mint a Jurassic Park. Mennem kell.
– Megvan már a rezervátum új vezetője?
– Én csak egy tanonc vagyok, polgármester úr. Honnan tudnék ilyesmit?
– Azt rebesgetik, hogy kiélezett a küzdelem – jegyezte meg Ed átható tekintettel.
Beau-nak el kellett mosolyodnia. Westwood polgármester legilimenciával próbálkozott? Ő már öt évesen remekül használta az okklumenciát, és ha a jó polgármesternek kicsit is sikerült volna az elméjében a lehető legnagyobb káoszt zúdította volna rá.
– Küzdelem? Én nem tudok semmiről.
– Nem két tanonc küzdelme fogja eldönteni a vezető alkalmasságát? – érdeklődött tovább. – Maga nem Malfoy tanonca.
– Nahát, tényleg. De most nagyon sietek. Ma különleges dalokat tanulunk sárkánybefogáshoz. Üdvözlöm, polgármester úr! – Azzal hóna alá csapta küldeményeit és már ott sem volt.
Mielőtt a kotnyeles köpcös gazember újra megszólalt volna, Madam Periwinkle elvonta a férfi figyelmét, ő pedig egy észrevétlen zárberagadás varázslatot hagyott az egyik bejárati ajtón, és gyors léptekkel elpucolt. A polgármester megint csak ki akarta kérdezni, de ő semmit se fog mondani, mint mindig. Mikor kiért a postahivatalból Dracóval találta szembe magát.
– Jó reggelt, Draco mester! – köszönt rá Beau.
– Beau-tiful, neked is jó reggelt. Rád szakadt a bagolyposta? – Mutatott a sok dologra, ami most az ausztrál varázsló kezében volt.
– Elfelejtettem jönni – vonta meg a vállát a varázsló. – De most ne beszéljünk erről.
– Meddig, kölyök? Egy hónapig?
– Egy hétig.
– Mik ezek, rajongói levelek? És a nagy csomagok? Ezek le vannak kicsinyítve? Mennyi lehet ez?
– Tizenkettő-tizenhárom. Nem számolgattam. Mi lenne, ha mennék?
– Merlin…
– Irigykedsz, hogy engem többen szeretnek? – vigyorodott el az ausztrál varázsló. – Hanem oda most, ha rám hallgatsz, akkor ne menj be. Elhoztam mindent. És most siessünk mert… majdnem meghalok egy kávéért.
– Mi van?
– Ősi ellenséged van odabent – mormolta a fogai között az ausztrál varázsló.
– Kicsoda? – kérdezte Draco. – Vannak páran.
– Neked? Mindegy, erre most nincs idő. Wall dicső, odaadó, polgármestere. – Draco fájdalmasan felnyögött, mintha a világ összes problémája a nyakába szakadt volna. – Csevegős hangulatban van.
– Gyere, Beau, meghívlak egy kávéra! Olyan szép ez a reggel, és ha már bejöttünk a városba…
– Merlinre! Ez a hely átkozott lehet. Hozzon valaki fokhagymát! – kiabálta Beau, de Draco csak a szemét forgatta. – A mester meghívott kávéra.
– Na, most már fogd be és menjünk! – sziszegte Draco.
– Ez az én mesterem! Szinte hallom a morgást a hangodban – incselkedett a varázsló. – Rendben, de vissza kell mennünk a rezervátumba is. Ott is van jó kávé.
– Most meg mi az, ami ennyire sietős? Máskor mindig volt időd egy kávéra, esetleg egy olyan süteményre, amit annyira szeretsz? – Draco elégedetten figyelte, ahogy Beau viaskodik a fánk illúziójával, és egy pillanatra elmerengett, aztán megrázta a fejét, miközben haladtak tovább.
– Szalonna, kolbász és sonka van reggelire. Isteni palacsinta, rántotta, tükörtojás… Éhesen nem jó elindulni otthonról.
– Mindig van ilyesmi reggelire. Áruld el mi a baj? – kérdezte Draco. – Mondtál valamit a polgármesternek.
– Lássuk csak, megkérdezte tudok-e valamit a vezető választásról. Játszottam a hülyét, és azt mondtam neki sietek, mert sárkánybefogáshoz tanulunk dalokat. A bejárati ajtó zárját is megbűvöltem… Semmi extra.
Malfoy mester leplezetlenül felnyögött.
– De ma különleges reggel van – folytatta Beau a hantázást. – Tulajdonképpen nem is akarok itt kávézni. Menjünk csak vissza rezervátumra reggelizni.
– Freya is ott van, nem igaz?
– Ha enni akar…
– Ne akarj átejteni! Láttam, amit láttam.
– Leskelődtél?
– Persze, te idióta, ha nem figyeltem volna, akkor Skót és Finn is bemegy hozzátok a nádasba, miközben buzgón nem létező kákalagokra vadásznak – sóhajtott fel Draco. – Engem egy kicsit nehezebb átverni.
– Összekevered a történetszálakat – vakarta meg a fejét Beau.
– Persze, csak ez lehet a baj.
– Később volt, hogy Skóték…
– Nem érdekel mi mikor volt! Intézd ezt meglehetősen diszkréten – adott tanácsot Draco, bár valahol mélyen tudta, hogy teljesen feleslegesen. – Vagy nyilvánosan. Nekem mindegy. Csak Finnt ne bosszantsátok fel.
– Úgy csinálsz, mintha rossz lenne, amit teszek.
– Persze, hogy nem az, kölyök! Csak legyél észnél – kérte a varázsló. – Látom, miket csinálsz és cseppet sem vagy a komolyság, elkötelezettség és az ésszerű cselekedet mintapéldánya. Finn meg tudod milyen… Freya pedig… Áh, hagyjuk!
– Freya milyen?
– Nem érdekes – legyintett Draco, mintha semmi sem lenne.
– De már igen.
– Ezt nem nekem kell elmondanom.
– Valami baj van vele? – tette fel a kérdést a mestere. Beau még mindig vívódott, hogy mit is mondjon.
– Nincs semmi az égvilágon.
– Akkor mi a baj mégis?
– Semmi.
– Ezt nem hiszem el! Mindenki tud valamit, csak én nem. Találkozom a leggyönyörűbb boszorkánnyal, erre a nádasban kell megcsókolnom, nehogy örök fagyot bocsásson rám a bátyja. – Beau felsóhajtott.
– Csináld nyilvánosan, mit bánom én…
– Hidd el, úgy lesz!
– Majd, ha látom, hogy odaállsz Finn elé, és szemtől szembe elmondod neki, akkor elhiszem – nevetett fel Draco.
– Meg fogom tenni… egyszer. Egyelőre nekem is tetszik ez a bujkálás. A kreatív énemet kell használnom, és… Oh, ahogy látom a polgármester újra az utcán van.
– Menjünk vissza a rezervátumba! – Azzal Draco megfogta Beau vállát, és dehoppanáltak. Egy gyors és szédítő utazás után jelent meg ismét a szokásos helyen.
– Ezért, mester, te is tudod hogyan kell elvágni egy beszélgetést. Majdnem ottmaradtak a gumicukrok és a fél lábam – méltatlankodott a varázsló.
– Megvan minden, nem?
– De… de akkor is. Az elvek… a gumicukrok és a… lábam.
– Pihenjen a szád, kölyök! Reggel van, se a postámat nem kaptam meg, se a kávémat nem ittam meg – sóhajtott Draco.
– Sokat forgolódtál az este?
– Mondhatjuk. Nem sokat aludtam.
– Hajaj, mester, ez így nem lesz jó, de tudok egy megoldást – vigyorodott el elégedetten Beau.
– Mi lenne az?
– Hermione…
– Gyökér! Mégis mit képzelsz? – mondta Draco, aztán adott neki egy taslit.
– Hogy beszélj vele… Paracelsus lábkörmére, és a mágia isteneire, mégis mire gondoltam volna? – vigyorgott aztán kirobbant belőle a nevetés. – De végül is, Draco, a szex is megoldás…
– Pont te fogsz nekem tanácsot adni? – nézett rá Draco úgy, mintha Beau csak egy idegesítő légy lenne, akit lepöcköl.
– Miért, talán nem tartasz eléggé felkészültnek a témához? – vigyorgott elégedetten a tanonc. – Elég érett vagyok és tapasztalt. Szóval, ha valami nem világos…
– Nagyon reggel van még, hogy beledobjalak a tóba? – hangzott a költői kérdés Dracótól.
– De most komolyan. Miért nem jártok Hermionéval?
– Nem vagy te egy kissé szemtelen? – kérdezte Draco. – Hagyd ezt a témát!
– Bocsáss meg, Draco, de az én szerelmi életemet már kitárgyaltuk ma reggel, a tiéd különben is jobban érdekel. Tehát mesélj! Megmondtad-e már neki, hogy halálosan belé vagy zúgva és nála szebbet még életedben nem láttál?
– Nem tárgyalom ki a magánügyeimet.
– Olyan cukik vagytok együtt. Keelannek hadd legyen már rendes családja – kérte Beau. – Anyu és apu együtt. Drukkolok ám nektek.
– Hidd el, azon vagyok! – morogta Draco, de legszívesebben nem beszélt volna vele.
– Vidd el Hermionét randira a Fánk Palotába.
– Ahmm…
– Vaaagy az Arany Főnixbe egy isteni ebédre…
– Elég…
– Vagy elviheted a vízesésekhez…
– Beau…
– Isteni hamburgert adnak Londonban a…
– Fejezd be!
– Nem jegyzetelsz? – kérdezett vissza a varázsló. – Én vagy ezer helyet tudok, ahova el tudod vinni, és ha nem jegyzetelsz…
– Nem Roxfortban vagyunk órán, öcsi!
– Fiam – helyesbített Beau.
– Hogy mondod?
– Nem öcsi, hanem fiam. Technikailag most már én is fogadott fiad vagyok, ha már Keelan a fogadott testvérem.
– Merlinre! Miért ver a sors? – nyögött fel Draco. – Nyugisabb nyaram nem lehetne? Amíg meg nem jelentél olyan jól elvoltam.
– Áhh persze ingerszegény környezetben…
– Sárkányrezervátum nagyon ingerszegény – jegyezte meg a tejfölszőke varázsló.
– Segíteni akarok – mondta Beau.
– Hát nem segítesz.
– Dede tuti randi tippjeim vannak még – folytatta töretlen lelkesedéssel a tanonc. – Tegyetek egy romantikus sétát a folyóparton. Most virágoznak a fák vagy…
– Micsoda? Mit csináljak? Vegyek fel tornacipőt és pálmafás fürdőnadrágot? – kérdezte Draco.
– Jól állna, de nem éppen randifelszerelés. Én inkább egy nem kockás inget és egy nadrágot javasolnék, lehetőleg olyat, aminek nincs sárkányszaga – bólogatott elismerősen a férfi. – De egy tornacipőtől legalább tíz évet fiatalodnál.
– Elég legyen.
– Jól van, de minél előbb jöjjetek össze. Nem szeretem a feszengős helyzeteket.
– Miattad már most egyből megkérem a kezét – jegyezte meg félhangosan Draco, aki először igazán az első randira készült Hermionéval.
– Nagyszerű. Költözzetek össze. De van egy fontos kérdésem, amire muszáj tudnom a választ. A házatokban lesz Beau szoba? – kérdezett vissza vidáman a tanonc. – Ezt nagyon szeretném tudni, mert akkor már most el kell kezdenem tervezni berendezést.
– Kérlek, Beau, fizetek, csak hagyd abba!
– Nem tudnál megfizetni – röhögött fel Beau. – Feltétlenül tudnom kell.
– Lesz, lesz szobád, csak hagyj már békén!
– Jééé, itt az ebédlő – jelentette ki a göndör hajú varázsló.
– Merlinnek legyen hála!
– Talán elgondolkodhatnál, hogy közelebb legyen a hoppanálási pont. Ha te leszel a vezető ez legyen az első rendelkezésed.
– Hidd el, haver, el fogok gondolkodni. Meg egy Silención is.
A varázslat biztosan elkelt volna, mert amikor kinyitották az ajtó bent nagyon nagy volt a zsivaj, mintha minden gondozó és tanonc egyszerre érkezett volna meg ma reggel. Draco és Beau egyből kiszúrták Finnt, Freyát, Skótot és Keelant. Beau kissé megelőzte Dracót, majd leült Freya mellé és letette a súlyos csomagokat. A két fiatal egymásra mosolygott, kezük egy pillanatra egymáshoz ért. Persze a többiek észre sem vették ezt a kis közjátékot, mert mindenki mást Skót előadása kötött le. Nagyon elmélyült társalgást folytattak, aminek Draco kalandjai játszották a legnagyobb szerepet, mire a férfi odaért már csak a történet végébe kapcsolódhatott be.
– És nem tudták, hogy Draco a sárkány – nevetett fel Skót öblösen. – Fél éjszakán keresztül Magyarország felett üldöztük, amíg végül Charlie-nak sikerült elkapnia. Riadókészültség volt, mindenki frászban, hogy a sárkány felégeti az egész Tiszántúlt. Akkor változott vissza, amikor már rajta volt a háló. Merlinre! Annyi büntetést soha nem kaptunk, mint akkor. Lapátoltuk a trágyát, mint a kisangyalok, hetekig pakoltuk a zsákokat, olyan szép még sosem volt a tábor, mint azokban a hetekben. És olyan kemény edzéseket kaptunk, hogy hónapokig minden végtagunk fájt.
Mindenki felnevetett. Draco csak a fejét csóválta, aztán ő is nevetett. Beau időközben kinyújtotta a kisujját, aztán megérintette Freyáét. A boszorkány félre tűrte a haját, majd lopva a férfira mosolygott.
– Miért mindig rólam mesélsz? – kérdezte az említett animágus, aztán megveregette Skót vállát.
– A fiadnak dicsőítjük a tetteidet – vigyorgott Hayden. – Ne sajnáld tőlünk ezt a témát!
– Persze, mert a fiam pont arról akar hallani, hogy lapátoltuk a sárkánytrágyát Romániában. – Keelan még mindig nevetett.
– Ne haragudj! De, ha elképzelem, ahogy mindenki dühösen kiabál rád…
– Hát igen, voltak ilyen esetek.
– Arra emlékszel, Skót, amikor Freya szerelmes volt Dracóba? – dobta be a témát Finn röhögve.
– Hát persze – mosolyodott el Draco. – Olyan kis aranyos volt.
Freya felkapta a fejét és Beau-val közös játékuk megszakadt. A boszorkány mérgesen nézett a bátyjára.
– Na, érdekes téma – nevetett fel Beau. – Halljuk, Finn!
– Mindig futott Draco után, Draco meg előle.
– Jaj, ne már fiúk – ellenkezett Freya.
– Pedig pontosan így volt. Mindig megtalált akárhová bújtam el – nevette el magát Malfoy mester, aztán Freya vállára tette kezét, aki felnézett rá. – Nagyon aranyos voltál a hullámos hajaddal, kék szemeddel és a rózsaszín ruhádban.
– Lila volt a ruhám – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Oh és azt tudjátok, hogy miért hívják Finnt…
– Neeeeeeehogy elmondd!
– Miért a többiek…
– Freya! Leöntelek narancslével, ha megszólalsz!
– Oh, ugyan…
– Komolyan mondom, Freya!
– Jó mindegy – engedte el a boszorkány. – De ha még egyszer felhozod a kényes témákat, akkor ne csodálkozz.
– Jól van, jól van…
– Beauty, neked meg minek az a sok csomag? – kérdezte Skót, és a nyakát nyújtogatta.
– Megérkezett – vigyorgott a varázsló.
– Komolyan?
– Igen, barátom. A legfinomabb gumicukor a világon.
– Merlin áldjon meg érte, hogy elmentél a postára! – mondta Hayden. – Mennyi az enyém?
– Mindegyik. Amiben megegyeztünk.
A többiek figyelték, ahogy Beau átadja Skótnak a szerzeményét, aki rögtön elkezdte bontogatni a csomagot.
– Mint két gyerek… – forgatta meg a szemét Finn.
– Oreo is van benne – jegyezte meg Beau. Finn szeme felcsillant, aztán már ott is volt Skót mellett, és együtt bontogattak tovább. Miközben az ausztrál varázsló közelebb csúszott Freyához.
– Nincs is benne – méltatlankodott Finn.
– Bocs, a másikban van – mondta Beau, miközben azon gondolkodott, hogyan is érinthetné meg ismét Freyát. Már éppen megoldotta volna a problémát, amikor Finn leejtett valamit az asztal alá és kénytelen volt lehajolni érte.
– Beau-tiful, miért írtad a cipődre azt, hogy marha? – kérdezte a varázsló, miután felszedegette az, amit leejtett.
– Hogy mondod?
– Cipődön, a rúna? Nem rémlik?
– Ja persze. – Aztán lopva Freyára nézett, a boszorkány csak mosolygott a zabkásájára, időnként a varázslóra. – Gyakoroltam a szépírást.
– Jól sikerült, ha ezt akartad – Azzal folytatta a csomag bontogatását, majd amikor hozzájutott az oreóhoz élvezettel enni kezdte. Észre sem vette, hogy mi történik közvetlenül az orra előtt.
– Szóval marha? – kérdezte félhangosan Freyától.
– Majd legközelebb valami szebbet írok rá.
– Micsodát? – Freya nem tudta befejezni, mivel egy boríték csattant közvetlenül közte és Beau között. Szétrebbentek azonnal, mintha rajta kapták volna őket.
– Ne haragudj, cimbora! Ez a boríték ráragadt a dobozra – sajnálkozott Skót.
– Semmi baj – legyintett férfi, aztán megfordította. Egyből eltűnt az arcáról a mosoly, és már nem is figyelt a többiekre. Megforgatta az ujjai között a borítékot, és mintha minden jókedve elszállt volna. Gépiesen összeszedte a többi levelet, újságot, aztán felállt az asztaltól és komor képpel Dracóhoz sétált.
Freya érdeklődve figyelte a jelenetet. Mintha a férfi egy pillanat alatt jegessé, tüskéssé vált volna, egy teljesen más valakivé, aki még csak nem is hasonlított arra a bolondos srácra, sokkal inkább az engesztelhetetlen fiatal férfia a képen, amit időközben kivett az aktából és még mindig ott volt az éjjeliszekrénye fiókjában. Csak annyit látott, hogy Beau mondott valamit Dracónak, aki csak bólintott. Aztán az ausztrál varázsló úgy elviharzott, hogy senkire sem nézett, még Freyára sem. A többiek mintha észre sem vették volna. Erős kísértést érzett, hogy utána menjen, de valami azt súgta nem kellene.
***
Késő délután Malfoy mester némi virág, és egy kis idegességgel küzdve várta Hermionét a ház előtt. A legszebb halványkék ingét viselte, egy világos nadrággal, sötétbarna sárkánybőrből készült cipővel, amit az anyjától kapott egyik karácsonyra, és még sosem hordta, a haját is megigazította, a szokásostól eltérően hátrasimította, majdnem úgy, ahogy fiatalkorában hordta, de nem annyira szorosan a fejéhez ragasztva a tincseket. Elégedett volt az összhatással, bár ettől még mindig feszengett.
A boszorkány ellenben még csak hasonlítani sem akart a régi énjére. Virágmintás nyári ruha volt rajta, a haját lófarokba kötötte és úgy mosolygott, hogy az egykori mardekáros szíve belesajdult. Fájdalmasan szép volt. Üde és lélegzetelállító. Majdnem lenyelte a nyelvét, miközben köszöntötték egymást.
– Ezt nekem hoztad? – kérdezte derűsen Hermione, majd a virágokra mutatott.
– Ja, igen. Tessék!
– Köszönöm. Vízbe teszem és indulhatunk.
– Rendben. – Draco elmélázva figyelte a boszorkányt, majd amikor eltűnt a házban, muszáj volt félhangosan kimondani: – Szedd már össze magad, Draco.
Nem kellett sokáig várni, Hermione mosolyogva jelent meg ismét.
– Kész vagyok – jött vissza a nő. – Mehetünk! És hova viszel?
– Egy különleges helyre.
– Különleges helyre? Alig várom.
Draco meglehetősen ideges volt, amikor Hermionéval együtt hoppanáltak a Wall belvárosában lévő kellemes kávézó közelében lévő parkba. A nap hét ágra sütött és meglehetősen párás volt a levegő. Rózsaillatot vitt a szél és gyerekkacajt. Annyira idilli volt ez a nap, mintha egy nyálas képeslappal csapták volna őket kupán.
Hermione elmosolyodott, amikor körbenézett. Wall egyes részei még újdonságot jelentettek. Eddig mindent auror szemmel vizsgált meg, de a mai nap más volt, mint az eddigiek. Elengedhette magát, de volt, aki nagyon is feszengett mellett. Fél szemmel Malfoyt figyelte. A férfi meglehetősen görcsösen tartotta a kezét, amit a boszorkány is rögtön észrevett, még mindig egymásba karolva álltak, sőt nem úgy tűnt, mintha el akarnák egymást engedni. Draco szótlanul elindult az úton.
– Mi a baj? – kérdezte kedvesen Hermione.
Baj? – gondolta Draco, és magában fel is sóhajtott. Meg sem tudta fogalmazni mennyire szokatlan volt számára ez a helyzet. Úgy érezte magát, mint egy kamasz, kerge bólintér, aki a legcsinosabb lányt vitte randizni. Még talán el is fog pirulni? Fogát csikorgatva káromkodott egyet.
– Nincs semmi – válaszolt a varázsló, de még mindig nem enyhült a feszültség a tagjaiban. Igazság szerint jól esett volna néhány mély levegő, viszont nem akarta mutatni.
– Izgulsz? – Ha az volt a célja, hogy lássa Draco Malfoy fenyegetően megvillanó szürke szempárját, akkor sikerrel járt. Megborzongott tőle, ismerős volt, csábító, és ez az érzés túlságosan is jól esett. Már nem voltak gyerekek…
– Ugyan már, Hermione…
– A keresztnevemen hívtál, mostanában állandóan ez a szokásod – mosolyodott el a boszorkány, de szerencséjére Draco nem vette észre, sőt mintha kerülte volna a pillantását is. – Nem kell éppen vallatási technikákat alkalmaznom rajtad, hogy kiderítsem, hogy valami nincs rendben. Hidd el, ha elmondod, akkor könnyebb lesz.
– Ezt szoktad mondani azoknak is, akinek belevered a fejét az aszfaltba, ha nem beszélnek?
– Ez aurori túlkapás lenne – mosolyodott el a boszorkány. – Jobban szeretem lefogni őket és teljesen humánus módon Veritaserummal megitatni.
– Elegáns.
– Néha szükséges. Bár olykor sajnos muszáj beleverni a fejüket az aszfalba – nevetett fel Hermione. – Szóval mi ez a keresztnév?
– Úgy gondoltam, már éppen ideje, hogy ne Grangernek hívjalak – folytatta a magyarázatot, bár még mindig kényelmetlenül érezte magát, hiába volt rajta a kedvenc, kék kockás inge, amit feltűrt az ujjánál. – Mégiscsak elég jól ismerjük egymást.
– Milyen finoman fogalmaztál – nevetett fel halkan a boszorkány. – Mégis úgy érzem, hogy feszült vagy. Még a hajad is másmilyen. Tetszett a kócos verzió. De így is jól nézel ki. Mondd csak el, hogy mi az, ami zavar.
– Semmi bajom igazából – szűrte a fogai között a férfi. – Nem is zavar, csak… Ma nem vagyok formában.
– Draco, ennyi év alatt annyira nem változtál meg, hogy ne ismerném fel, ha valami rettenetesen idegesítene, akkor viselkedsz ennyire feszengve. Nem akarom az egész napot úgy végigbeszélni, hogy közben pattanásig feszülnek az idegeink.
A férfi megállt, elengedte a boszorkányt, aztán kíméletlenül a szemébe nézett. Hermione először azt hitte, hogy Draco átkozni akar vagy valami nagy vallomásra készül.
– Jól van… Évek óta nem randiztam, most boldog vagy? – vetette oda mérgesen a varázsló.
– Komolyan?
– Igen – tette karba a kezét Draco, és kicsit még duzzogott is. – Hosszú-hosszú ideje nem.
– Akkor te tizenhét évig nem… – kezdett bele Hermione a számolgatásba, aztán elkerekedett szemekkel figyelte. – Senkivel sem volt intim kapcsolatod sem? Oh, én nem is tudom…
– Nem úgy értettem – forgatta meg a szemét Draco, és felhorkantott. – Nem volt komoly kapcsolatom senkivel. Amik voltak azok nem jelentettek semmit, felszedtük egymást valahol, és… hagyjuk. Ez most más. Érted? Te és én.
A férfi egy pillanatra elkapta a tekintetét. Hermione kinyújtotta a kezét és megfogta a varázslóét, aztán finoman végigsimította a bőrkarkötőt, amit még tőle kapott. Valahol mélyen talán Malfoynak is van egy romantikus oldala? Visszagondolt a Walpurgis-éji bulira, amikor hosszú évek után újra megcsókolta. A szíve hevesen megdobbant. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amiket mostanában éltek át együtt.
– Csak én vagyok.
– Tudom – sóhajtott fel Draco.
– Előttem nem kell megjátszanod magad. Ismerlek.
– Bár értenéd…
– Pont én ne érteném? – mosolyodott el Hermione. – Van egy közös kamasz fiúnk. Most meg… próbálunk az egész helyzethez alkalmazkodni. Nekem is ugyan olyan nehéz, mint neked.
– Nem lehetne ez csak egy szimpla randi? – kérte Draco. – Nem akarom túlbonyolítani.
– Persze, de nem muszáj nyilvános helyre mennünk, ha úgy könnyebb. Csak legyünk együtt.
– Rengeteg sárkánnyal elbántam már, nem hiszem, hogy belehalnék egy kávéba és egy süteménybe.
– Jól van.
Szótlanul folytatták az útjukat egészen a kávézóig. Draco előre engedte Hermionét az ajtónál, aztán ő is követte. Hamarosan már az asztalnál ülve várták, hogy felvegyék a rendelésüket.
– Draco Malfoy, a fejedre ejtettek vagy miért jöttél éppen ide? – rikácsolta egy igencsak idegesítő hang. Margot csípőre tett kézzel állt az asztaluk mellett, egy hatalmas kancsó jeges vízzel, villogó szemekkel nézett Dracóra, aki persze állta a pillantását.
– Margot! Örülök, hogy látlak.
– Hát én nem – morogta a boszorkány, miközben töltött egy kis vizet mindkettőjüknek. – Volt képed idehozni a barátnődet?
– Volt képed idehozni engem, ahol a volt barátnőd dolgozik? – hüledezett színpadiasan Hermione is. – Hallatlan.
– Elfelejtettem – vonta meg a vállát bűnbánóan a férfi. – Bocsánat.
– Mi az, hogy elfelejtetted? – rikácsolt Margot.
– Hermionénak mondtam, ne haragudj…
– Micsoda egy disznó vagy! Elhagytál!
– Engem is. Sőt még van egy gyerekünk is – váltott pár szót Hermione Margottal.
– Micsoda? Gyereked is van?
– Fiú, tizenhét éves, Keelan – pontosított a boszorkány, mire Draco csak a fejét rázta.
– Mit akarsz? Gratuláljak, hogy nem tudod magad türtőztetni?
– Merlinre…
– Féreg! – mondta a vöröshajú boszorkány, aztán Draco fejére öntötte a jeges vizet, majd elsétált, a varázsló felhördült a hideg folyadéktól, ami végigcsorgott a hátán a jégkockákkal együtt, Hermione harsányan felnevetett.
– Ezt direkt csináltad – fintorgott a férfi, aztán hátrasimította a vizes haját.
– Nem, ezt csináltam direkt. – Majd Hermione képen öntötte Dracót a saját vizével. – Mindig is ki akartam ezt próbálni. És ha errefelé így intézik a dolgokat… nem maradhatok ki belőle.
– Örülök, hogy ebben a segítségedre lehettem – mondta a férfi, majd hátrasimította haját, aztán egy varázslattal megszárította, s így visszatért a korábbi frizurájához. – Remélem, most már kvittek vagyunk, vagy még a saját vizemet is rám akarod önteni?
– Elégedett vagyok – dőlt hátra a székben Hermione, és élvezte, ahogy a haját fújja a szél.
– Nagyszerű. De így legalább nincs melegem.
– Szerintem jobb lenne, ha lelépnénk, mielőtt még beleköpnek a kávédba – javasolta Hermione. – Mit gondolsz?
– Lehet benne valami.
– Ilyen csúnyán bánsz a barátnőiddel?
– Margot sosem volt a barátnőm – magyarázta egykedvűen Draco, majd sóhajtva hátradőlt a székében. – Nem volt köztünk semmi, ha tudni akarod. Találkoztunk párszor… flörtöltünk… nem volt semmi. Talán többet gondolt bele, mint én. Elmentem az Andokba szó nélkül…
– Leléptél, pontosan, mint amikor Ausztráliából elmentél.
– Tőled elbúcsúztam.
– Igen, emlékszem – bólogatott Hermione. – Nagyon is jól emlékszem.
– Akkor ejtettelek teherbe? – tette fel a kérdést Draco.
– Nem. Hanem még Írországban – válaszolt Hermione, aztán félrenézett, hogy elkerülje egy kicsit Draco szürke tekintetét.
– Szóval azért Keelan?
– Igen.
– Ne mondd meg se Finn-nek, se Skótnak. Már így is veszekednek, hogy milyen eredetű a fiunk neve.
– Visszatérve, azért a jeges víz csak jelent valamit, és azt hiszem, Margot éppen errefelé tart egy újabb kancsóval. Szerintem menekülj!
– Akkor jobb lenne, ha máshová mennénk? – nevetett fel a varázsló.
– És hova menjünk, ahol nincsenek volt barátnőid, akiknek összetörted a szívét? – kérdezte még mindig derűsen a boszorka.
– Hmm, hadd gondolkozzam! – vigyorgott Draco. – Itt Wallban nincs olyan hely.
– Milyen felvágós vagy! Ki hiszi el, hogy nem randiztál évekig.
– Nem is randiztam egyikkel sem. – Aztán átnyúlt az asztal felett, és megfogta Hermione kezét, gyengéden simította végig a tenyerét, aztán mélyen a szemébe nézett. – Csak veled.
– Azt hittem, nem fogsz zavarba hozni.
– Nem tehetek róla. Pedig még úriember is voltam, és nem kérdeztelek a korábbi kapcsolataidról. Első randin ez nem szokás – mosolyodott el a férfi kedvesen. – Gyere, menjünk akkor máshova!
– Jól van – egyezett bele Hermione.
Draco még egyszer egy bűnbánó pillantást váltott Margot-tal, aki dühösen varázsolt tisztító varázslatot három asztalra. A boszorka nem volt kész arra, hogy megbocsásson.
***
Verőfényes nyári napsütés volt, amikor Abby kilépett a házból. Szörnyen ideges volt és ez meg is látszott rajta. Emiatt ráadásul dühös is, noha nem ez volt az első randi, amin valaha részt vett. Persze mondhatott volna nemet is Keelannek, de mi értelme lett volna? Hiszen a varázsló olyan állhatatosan viselkedett. Legszívesebben már most elfutott volna… Azzal sem ért volna el semmit, hiszen a varázsló nem adta fel, és akkor már feltűnt volna a szüleinek is, hogy egy hollóhátas feltűnően sokszor jelenik meg náluk. Dühítette, ha erre gondolt.
Bízott benne, hogy Keelan egyszer csak megunja az egészet… Mégis reménykedett valami olyasmiben, amiben talán nem is kellett volna. Gyűlölte, hogy nem ura az érzelmeinek. A szokásos boszorkány jelmezt lecserélve egy sima térdnadrágban, egyszerű nyomott mintás pólóban és fekete, pántos szandálban volt, haját lazán befonta. Most cseppet sem tűnt olyan veszélyesnek és magabiztosnak, mint amilyennek a boszorka jelmezben gondolta magáról. Háromszor öltözött át, és kétszer törölte le a boszorkányos sminket, mire úgy döntött, inkább hanyagolja a lázadást. Megdobbant a szíve, amikor meglátta őt.
Keelan zsebre tett kézzel az egyik fának dőlve várta. Legalább fél órája állt már ott, közben kiolvasta a könyvet, amit időközben össze is zsugorított és a zsebébe süllyesztette. Ismerős laza mosolyával üdvözölte a lányt, aztán kivette a kezét a zsebéből. Abby már majdnem teljesen elfelejtette milyen, amikor ránézett azokkal az átható szürke szemekkel. Aranyosan nézett ki, Beau-éval egyforma pálmafás póló volt rajta – mondván Draco majd így valóban összekeveri őket – indigókék térdnadrágban és Converseben. Mikor elindult felé, tejfölszőke haját hátrasimította, ami kissé borzasan állt. A lány önkéntelenül mosolyodott el, ami talán kissé bárgyúra sikeredett. Miért is gondolta valaha is, hogy a szőke srácok nem az esetei? Mit is gondolt… Pillanatnyilag Keelan akármiben lehetett volna, akármilyen lehetett volna a haja, akkor is hamar az esete lett volna. Nem akart erre gondolni. Komolyságot erőltetett magára, sőt dacosságát sem hagyhatta otthon.
– Szia! – köszönt rá a fiú kedves mosollyal, aztán megállt előtte. Abby arra számított, hogy a varázsló majd végigmérte a ruházatát, de nem így történt. Egyenesen a szemébe nézett, amitől a lánynak muszáj volt elpirulnia.
– Szia! – viszonozta a köszöntést a lány.
– Készen vagy? – kérdezte Keelan.
– Igen.
Keelan kinyújtotta a kezét Abby felé. A lány meglepetten nézett rá, mintha valami olyasmi történt volna, ami az alapjaiban ellenkezett volna a meggyőződésével.
– Mit szeretnél, Granger?
– Mondjuk hoppanálni a városba.
– Ezt gyorsan felejtsd el – húzta fel az orrát Abby. – Nem hoppanálok veled sehova.
– Megvan a jogosítványom, ha emiatt aggódsz. Kitűnő eredménnyel tettem le a vizsgákat.
– Nem kell felvágnod vele – mondta a boszorka. – Sétáljunk.
Igazából azért javasolta inkább a sétát, mivel így talán a benne lévő feszültség könnyebben oldódott volna fel. Keelan viszont ezt jó jelnek fogta fel, talán a lány több időt szeretne vele tölteni. Örült ennek. Ha tudta volna, hogy a karba tett kezű boszorkány legszívesebben bezárkózott volna a szobájába, akkor nem lett volna ennyire lelkes.
– Rendben, akkor sétáljunk. – Keelan megint csak kinyújtotta a kezét.
– Mit akarsz megint? – nézett rá egy fintorral a fiatal boszorka.
– Megfogni a kezed.
– Nem, nem, nem… erről nem volt szó – ellenkezett hevesen Abby, mintha valami szentségtörést mondott volna a hollóhátas fiú.
– Megint mi bajod van?
– Én nem fogom meg a kezedet – fintorodott el a lány, mintha valami szörnyűséget kérnének tőle. Keelan csak felsóhajtott. – Tudod vannak határok, és én itt meghúzom a határt. Nincsen fizikai érintkezés.
– Tudod, hogyan zajlik egy randi, ugye?
– Tisztában vagyok vele.
– Lehetnél kissé együttműködőbb is – mondta a szőke hajú fiú, Abby csak nézett rá, aztán válaszra se méltatva elindult a város felé. Keelan ráérősen követte. – Azért nem kellene egy kilométerrel előttem menned. Vagy talán szégyelled, hogy velem kell mutatkoznod?
– Ugye élvezed ezt?
– Micsodát? Hogy olyan merev vagy, mint egy seprűnyél? Lazíts már egy kicsit. – A fiatal varázsló jól érezte magát. De nem azért, mert kárörvendett volna. – Csak sétálunk beszélgetünk és talán jól érezzük magunkat.
– Lazítsak?
– Könnyebb lenne mindkettőnknek. Ez egy randi, se több, se kevesebb. Hidd el sokat gondolkodtam, hogy mi legyen, aztán ez tűnt a legjobb ötletnek – magyarázta Keelan.
– Legjobb ötlet? – fújta ki a levegőt a lány. Valójában fogalma sem volt mit tegyen. A legutóbbi csókjuk sem tette semmissé a bűbájt, ami talán nem is létezett, és be kellett ismernie, hogy valamit érzett, és az mindig is ott volt. Ahh, micsoda egy hülye helyzet. – Akkor sem fogom meg a kezed.
– Az isten szerelmére, Abby! Jó, akkor ne fogd meg a kezem, de gyere legalább mellettem.
– Jól van – adta be a derekát végül a lány, majd összefonta a karjait, mintha esélyt sem akarna adni a fiúnak arra, hogy megfogja a kezét.
– Jól vagy egyébként?
– Semmi bajom. Soha jobban. Minden a legnagyobb rendben. Akarsz még pár ilyen közhelyet?
– Mintha nem lennél teljesen önmagad – próbálkozott derűsen Keelan. – Ideges vagy?
– Oh, pedig hidd el, most vagyok igazán önmagam – mormogta a lány.
– Boszorkányszerelés?
– Nem fontos – vonta meg a vállát Abby. – Azt hiszem, már nem érem el vele azt a hatást, amit akartam. A szüleimet már nem tudom vele kikészíteni. Túlságosan sok időbe telik.
– Jól nézel ki így – dicsérte meg Keelan. – Sokkal inkább önmagad vagy, mint eddig.
– Bókokat hanyagoljuk.
– Szarkazmust is – jegyezte meg a fiú. – Olyan tüskés vagy, mint egy vadrózsabokor. Csak egy randira hívtalak el, amit elfogadtál.
– Köszönöm, pontosan ez volt a célom – mondta Abby. – De ez a hasonlat tetszett. És elfogadtam, mert… fogalmam sincs, hogy miért. Talán megőrültem vagy nem tudom.
– Örülök. Legalább van egy jó pontom.
– Nem szoktam pontozni senkit sem – közölte a mardekáros lány. – Bár tudom, hogy te kényes vagy a pontozásra.
– Ezt kifejtenéd?
– Vizsgák… Emlékszem, amikor kis híján kiborultál elsőben, amikor csak kilencvennyolc százalékot adott Sinistra professzor az asztronómia dolgozatodra.
– Nem borultam ki – mondta könnyedén Keelan, nem mintha zavarba lehetne hozni őt bármivel is. Ismerte annyira Abbyt, hogy ne üljön fel az ilyen kis piszkálódásoknak. – De végül kiderült, hogy ő tévedett.
– Merlin, de nagy szerencse.
– Ha ezzel akarsz zavarba hozni, akkor nem fog bejönni.
– Zavarba hozni?
– Igen – közölte vele a fiatal mágus, majd fél szemmel ránézett. – Ma nagyon is jó kedvem van.
– Hogy megy a munka a rezervátumban? – kérdezte hirtelen a boszorkány. – Megkergetett már egy sárkány?
– Jól, meglehetősen jól. És nem, még nem kergetett meg egyik sárkány sem.
– Mit kell csinálnod?
– Erőnléti gyakorlatokat csináltunk. És trágyát kell hordani – vonta meg a vállát a fiú. – Most miért nézel rám így?
– Az apád tudja, hogy ezt csinálod?
– Miért ne tudná?
– Ez érdekes…
– Miért?
– Ricknek sose hagyott ilyesmit… Elmentek pár ilyen gondozós dologra, de semmi más.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy alantas munkát végzek? – kérdezte vigyorogva Keelan, aztán végül elnevette magát. – Különben meg élvezem.
– Hát ez igazán remek – bólogatott Abby. – Nem értem mire jó ez…
– Edzésprogramot végzünk. Hamarosan már mászhatok is sziklákra.
– És mi lesz a gyógyítói vagy bájitalmesteri karriereddel? – kérdezte a boszorkány. – Nem mintha sárkányokkal foglalkozni nem lenne szép hivatás, de semmi sem hasonlít egy bódító sebfertőtlenítő bájital fanyar gőzéhez és a főzet felett kavargó ezüstös ködhöz.
– Még van bőven időm, hogy döntsek – vonta meg a vállát Keelan. – Nem kell olyan hamar elköteleznem magam egy szakma mellett, és ki tudja, bármi lehet még.
– Ne legyél hülye!
– Nem is vagyok.
– Akkor jó.
Tovább haladtak az úton, s kissé beállt beszélgetésükbe a csend. Abby szívesen beszélt volna, de nem tudta miről. Keelant azonban láthatóan nem zavarta ez a csend. Végül mégis a lány szólalt meg először.
– Hova megyünk egyébként?
– Fagyizni. Ilyen melegben jól fog jönni – mondta Keelan.
– Jó.
– Csak ennyit mondasz?
– Miért mit mondjak? – nevette el magát Abby. – Talán lelkesen ugrándoznom kellene? Ha ilyesmire vársz, akkor sajnálom, de ki kell ábrándítsalak, de nem fogok. Ellát kellett volna elvinned. Ő odáig lenne ezért.
– Tüskés, túl tüskés vagy – mosolyodott el Keelan. – Nem fogok meghátrálni.
– A hollóhátasok állhatatossága lehet talán e mögött?
– Nem, csak az, hogy meg akarom tudni, hogy mi lesz ebből. Az utóbbi időben nagyon sokat gondolok rád.
– Sok sikert. Undorral?
– Szarkazmus… megint… Nem tudnád, ezt egy kicsit felfüggeszteni? – kérte Keelan. – Tudom, hogy nehéz eset vagy, de nem kell minden pillanatban az egymás agyára mennünk.
– Miért tenném? Ez az alaptermészetem része.
– Olyan szép ez a nap – mondta a fiú még mindig derűsen, Abby nagyon szívesen behúzott volna neki egyet, hogy egy kicsit térjen már észre.
– Tényleg az.
– Ez az ellenséges viselkedés csak a fejedben van, és persze majd idővel rájössz, hogy túlontúl sok energiát pazaroltál el erre az egészre.
– Idegesítő vagy – jegyezte meg a lány. Annak ellenére, hogy valami megváltozott közöttük nem bírta teljesen levetkőzni az álarcát. Túlságosan is sebezhetőnek érezte magát. Amikor súrolta a kezük egymásét, úgy kapta el, mintha megégette volna. – Sajnálom, de én is az vagyok. Biztos mérgezik a vizet és a levegőt errefelé.
– Könnyedén meglehet, de nem valószínű.
– Bocsánatot kérnék, de nem gondolnám teljesen komolyan – vonta meg a lány a vállát. – Én nem vagyok egy hugrabugos cicamica.
– Miért nem szállsz le az Ella témáról?
– Miért? Megnézted te azt a csajt már valaha? – nevetett fel boszorkányosan. – Merlinre, Granger, valami baj biztos lehet a látásoddal vagy az ízléseddel, esetleg mindkettővel…
– Nagyon is rendben van minden érzékszervem, és ha már itt tartunk az ízlésem is.
– Akkor nem értem, miért akarsz elvinni randira? Újra meg akarsz csókolni?
– Mert mióta először megcsókoltalak, azóta újra meg akarlak csókolni. – Egymás szemébe néztek és mindketten megborzongtak ettől a választól. – Ez ennyire egyszerű.
– Kissé bolond vagy.
– Engedd el magad egy kicsit! – javasolta Keelan. – Nem kell mindjárt beleugrani semmibe, csak élvezzük a napsütést, elvégre nyár van.
– Élvezni a nyarat? Akkor minek mentél el a rezervátumba dolgozni? Mindig olyan könyvek között senyvedő alaknak gondoltalak, aki még nyáron is könyvekkel a kezében mászkál mindenhova.
– Most is van nálam egy.
– Tipikus hollóhátas.
– Tipikus mardekáros. Csöpögsz a szarkazmustól. De talán egy kis fagyi helyrehozza a kedvedet.
– Gondolod? – fújt egyet Abby.
– Tapasztalat – vigyorgott Keelan.
– Legyen igazad.
– Visszafelé már megfogom a kezedet.
– Azt lesheted! Nem fog menni, és szerintem készülj fel arra, hogy meg foglak karmolni, ha megpróbálod.
– Vállalom a kockázatot – nevetett fel Keelan. Iszonyatosan derűs, bizakodó, reménykedő volt a nevetése, s nem utolsó sorban magabiztos és rémesen öntelt. Abby mégis elmosolyodott rajta. Talán mégis az esete lenne? Talán mégsem olyan reménytelen az egész? Itt volt egy fiú, aki kész volt ledönteni a vastag falakat, amiket a szíve köré emelt. – Mit gondolsz a bájitaltan házi dolgozatról?
– Éles váltás. De egyébként már régóta meg tudom főzni Élőhalál Eszenciáját.
– Jesszus, csak össze kellett volna hasonlítani az Éltető Örömmel… Te meg inkább megfőzted?
– És akkor mi van?
– Ha eltettél volna valakit láb alól…
– Az biztos megérdemelte volna – vigyorodott el, mint egy gonosz boszorkány. Keelan felhúzott szemmel és fintorogva nézett rá. – Mi van nem volt vicces?
– Nem, egyáltalán nem. Kellene ellenmérget hordanom magamnál, meg egy tucat bezoárt? – kérdezte tetetett félelemmel Keelan.
– Nem lennék képes használni – vallotta be végül a lány. – De tényleg elkészítettem.
– Beszéljünk kevésbé félelmetes dolgokról. Mit dolgozol anyukád boltjában?
– Kevésbé félelmetest mondtál? Mert ott a muglikat sokkolom azzal, hogy gonosz vagyok, és ha anya nem figyel, akkor értelmetlen igézeteket írok nekik, amivel meggazdagodhatnak, megleckéztethetik a haragosaikat vagy éppen szerelembe eshetnek. Annyira örülnek neki, de egyszik sem működik.
A hollóhátas fiú hátravetette a fejét és felnevetett.
– Édes Merlin, ezt nem hiszem el. És te ezt élvezed?
– Már kezd kicsit unalmas lenni – vonta meg a vállát a lány. – De a forgalom a duplájára emelkedett.
– El is hiszem. Amilyen meggyőző tudsz lenni, tuti mind bedőlnek neked.
– Pláne, ha kissé megerőltetem magam és legilimentorkodom, akkor még inkább kitöri a frász őket, de ezt is csak akkor, ha anya nem látja. Ő egy nagyon erős legilimentor boszorkány, sokáig nem tudott a rendes varázserejével bánni, sőt évekig egyetlen egy varázslata sem sikerült, viszont, ha hozzáért valakihez… minden titkába beférkőzhetett. Katasztrófa lehetett. Nem mesélt róla túl sokat, nagyapától tudok ezt azt és a testvéreitől, de ennyi. Roxfortból is eltanácsolták egy baleset miatt. Apa segített neki később.
– És ezért szidna meg? Ami vele történt.
– Ezért is, mert felelőtlenül használni az erőnket nagy boromság, ugyanakkor veszélyes is. Fejgörcsöt szoktam kapni tőle, és árthatok vele másoknak. Másrészről nem illik kifürkészni mások gondolatait anélkül, hogy beleegyeznének – mondta a lány.
– Ugye nem leszek én is áldozat?
– Nem – rázta meg a fejét Abby. – A te elméd nem érdekel. De miért kérdezed ezt?
– Jobb az ilyesmit minél előbb tisztázni – mondta fiatal varázsló.
– Idiótább beszédtémánk nem is lehetne.
– Miért, inkább beszéljük ki a roxfortos évfolyamtársainkat? – kérdezte Keelan.
– Isten őrizz! Az idióta haverjaidról nem igen akarok beszélni – sóhajtott Abby. – És ha már itt tartunk az enyémekról sem.
– Vannak mardekáros barátaim is.
– Neked?
– Persze.
– Jesszusom… Téged ki nem kedvel? – horkant fel Abby.
– Mintha, te nem kedvelnél.
– Én is kedvellek – forgatta meg a szemét a lány, és sóhajtott fel. – Csak… mindegy.
– Nekem nem egészen úgy tűnik. De van, amikor az ajkaid határozottan ellent mondanak annak, amit mondasz, és amit teszel. – Abby rémesen elpirult, s érezte, hogy a fülében dobog a szíve. Keelan megállt előtte, így a boszorkánynak is meg kellett állnia. Felnézett a fiú szürkén csillogó szemébe, de mielőtt bármit mondhatott volna Keelan finoman a derekára csúsztatta a kezét. A szívük hevesen zakatolt.
– Mit akarsz csinálni, Granger?
– Legyél csendben egy kicsit, éppen kísérletet végzek.
– Minek?
– Megint remegsz.
– A dühtől…
– Egy fenét. – Gyengéden simogatta meg az arcát, mintha Abby annyira törékeny lenne, akár egy apró pillangó. Aztán ujjai a lány nyakán lüktető ütőérre tévedtek. Ott álltak a ragyogó napsütésben, az út kellős közepén. Keelan kissé lehajolt, egymáshoz ért az arcuk. Halkan suttogott a boszorkány fülébe: – Annyira dobog a szíved.
Abby ösztönösen megfogta a varázsló kezét. Ragyogó zöld szeme most teljesen kifürkészhetetlen volt. Nem tudta mit tegyen, pusztítson, lökje el magától vagy egyszerűen szeressen. Mikor a fiú ajka érintette a lányét olyan forró volt, hogy szinte teljesen, egész testében elolvadt tőle. Szorosan ölelte magához, mégis gyengéden húzta közel. Észre sem vette, hogy ujjaik összekulcsolódnak a mellkasuk közé ékelődik. Abby szabad keze Keelan hajára tévedt, és beletúrt a rövid, tejfölszőke, selymes hajtincsekbe. Megborzongott, a fiú rámosolygott a lány ajkára, s ezzel megszakította a csókot egy pillanatra.
– Mondtam, hogy meg fogod fogni a kezem – suttogta rekedtesen a varázsló, és szörnyen elégedett volt magával
Abby nem nézett a szemébe, csak a mellkasának támasztotta a homlokát.
– Csak a bajt hozod rám, Granger – mormolta, még egy kicsit zihálva.
– Ezt pont fordítva mondanám – nevetett fel a fiú, majd egy apró puszit adott Abby fejére. – De nem fogom elengedni a kezedet.
– Merlinre… – nyafogta a lány.
Mintha egy örökkévalóságnak tűnt volna, amíg elértek a fagyizóba. Abbynek már fájt a keze, amit csak magának köszönhetett, mert annyira görcsösen tartotta. Keelan ellenben továbbra is elégedett volt, jókedvű volt. A boszorkány nagyon remélte, hogy senki sem látja meg őket így együtt, mert az felért volna egy teljes katasztrófával. Gyűlölte, ha cikizték…
– Mire gondolsz, amitől ennyire ráncolod a homlokod? – kérdezte a fiú, megtörve a csendet.
– Nem szeretek így andalogni.
– Csodálkoztam volna – nevetett fel halkan Keelan. – Majd megszokod. Előttünk az egész nyár.
– Egész nyáron ezt akarod csinálni?
– Miért, talán nem jó ötlet? – kérdezett vissza a fiú. Abby csak egy mély sóhajjal válaszolt.
– Elengeded a kezem?
– Nem.
– Mi van, ha meglátnak? – húzta el a száját Abby.
– Neked sincs barátod, nekem sincs barátnőm, akkor minek aggódnék ezen? – válaszolt birkatürelemmel Keelan.
– Beszélni fognak.
– Rólad talán, de engem itt nem ismer senki – közölte egyszerűen. – Begyulladtál, igazam van?
– Soha…
– De igen. Rettegsz és olyan vagy, mint Bambi a reflektorfényben – állapította meg Keelan.
– Ki az a Bambi? – kérdezte összevont szemöldökkel a lány.
– Egy rémült őz. Pontosan rá emlékeztetsz.
– Egy rémült őzre?
– Egy rémült, de roppant veszélyes őzre – mondta elgondolkozva Keelan. – Bambi varázspálcával.
– Ha ez bók akart lenni, akkor sajnos nem igazán jött be.
Keelan színpadiasan felsóhajtott, majd befordultak az egyik utcába, ahol a fagyizó volt.
– Talán majd a fagyi jobban bejön. Csak utánad. – Azzal előre engedte a boszorkányt, aki még mindig gyanakodva nézett rá. Abby fellélegzett, amikor a varázsló elengedte a kezét, de persze nem szabadult tőle. Keelan odasétált mellé, aztán együtt böngészték a választékot. Hamarosan egy unott, hozzájuk hasonló korú, magas, barna hajú fiú jelent meg.
– Sziasztok! Mit kértek? – érdeklődött egy apró mosollyal, miközben megigazította a névtábláját. Eliotnak hívták.
– Szia! Még nem tudjuk. Melyik a legfinomabb? Melyiket ajánlod – kérdezte Keelan mindjárt.
– Passzolok – vonta meg a vállát. – Nem vagyok oda a fagyiért. Állítólag mindegyik „Merlinre nagyon finom”. Válaszd, amelyiknek szép a színe.
– A színe? Allergiás vagy?
– Rosszabb… Szimpla fagyi undor – sóhajtott fel a srác. – Nagyon súlyos fagyi undor, ami azt illeti. Tíz éve egy gombócot sem ettem. Némelyik megbűvölt. Jó.
– Komolyan? – hitetlenkedett Keelan. – Hogy dolgozhat valaki egy fagyizóban, aki nem szereti a fagyit? Ez önkínzás, ha engem kérdezel.
– A családomé a hely, a nagyapám kezdte, mielőtt még Wall, nos, Wall lett volna – mutatott Eliot a falra függesztett családi képre. – Szóval ez nyári pénzkeresés. Egy új seprűre gyűjtök.
– Áh, értem már.
– Rühellem, totálisan az egész melót – nevetett fel a fiú –, de kell a lóvé. El akarok húzni Lock Ness-i fesztiválra nyár végén, és azt csak egy új seprűvel lehet. Őrült nagy buli lesz.
– Áh, értem már. Sok sikert.
– Még két hónap fagyi és vége.
– Sok szerencsét.
Abby közben azon gondolkodott vajon, hogy mehet Keelannek ennyire könnyen a társalgás, miközben ő csak csendben áll a pultnál, és a finomabbnál finomabb fagylaltokat nézte. Valahogy egyik sem tűnt finomnak.
– Abby, te mit kérsz? – kérdezte Keelan.
– Csokira és vaníliára gondoltam – harapott bele az ajkába a boszorkány.
– Csoki és vanília? Ez komoly? Bíztam Eliotban, hogy megmondja melyik a legfinomabb, de nem túl nagy segítség, így kénytelenek leszünk a vakszerencsére bízni magunkat. Köszi, Eliot!
– Szívesen, haver – sóhajtott fel egy kényszeredett mosoly kíséretében a fiatal varázsló, majd megpörgette a varázspálcáját az ujjai között. – Szóval? Mit adhatok?
– Nekem jó ez – mondta Abby. – Én sem vagyok olyan nagyon… fagyirajongó.
– Most szórakozol velem?
– Tuti – nevetett Eliot. – Üdv a klubban kislány.
Abby gonoszul elmosolyodott, Keelan sötét tekintettel nézett Eliotra, majd vett egy mély levegőt, aztán újra Abbyre nézett.
– Jó, akkor nekem kell most a kezembe vennem a döntést – mondta Keelan. – Választhatsz akármit, kivéve persze vaníliát és a csokit. Több finom íz is van itt. Nem igaz, Eliot?
– Hát igazából népszerű íz mind a kettő, a vaníliában van egy kis vidítóvíz, a csokiban élénkítő – vonta meg a vállát megint Eliot, miközben elgondolkodott a választáson. – Nem hibáztatom érte, hogy nem akar kockáztatni a többivel.
– Nem akarsz nekem segíteni, haver? Ez komoly? – kérdezte Keelan némiképp vádlón. – Ez az első randink. Nem akarok már most beégni előtte. Remélem megérted.
– Persze, haver. Szuper nektek – mondta a fiú, de igazából továbbra is unott maradt.
– Gyerünk, Abby! Válassz valami izgalmasabbat – nógatta Keelan. – Mit szólnál valami csokis és mogyorós ízhez?
– Ha ki tudod szedni belőle a mogyorót, akkor jöhet.
– Allergiás vagy rá?
– Nem szeretem a mogyorót – felelte a boszorkány, akit nagyon is szórakoztatott a helyzet.
– Nekem mindig belemegy a fogamba – helyeselt Eliot.
– Akkor inkább gyümölcs? Eper, áfonya, málna… nagyon jól néznek ki. Egy kis csoki… jó, legyen még több csoki. Hmmm csokis brownie?
– Jól hangzik a csokis brownie és az eper – vonta meg a vállát Abby. – Nekem jó lesz.
– Akkor válasz még egy gombócot.
– Panna cotta. Nem tudom mi az, de szép a színe.
Eliot elhúzta a száját, de nem szólt semmit sem.
– Remek. Készítem!
– Nagyszerű – mosolyodott el Keelan. – Ugyanazt kérem én is, és kehelyben kérjük.
– Rendben. Üljetek le, aztán viszem. Kint a terasz teljesen üres és a tóra néz. Romantikus – tette hozzá Eliot egykedvűen és a pár szívecskét varázsolt a levegőbe, majd Keelanre kacsintott.
– Köszönjük!
Keelan rendezte a számlát, aztán Abbyt kiterelte a hideg helyiségből a kinti fémasztalhoz. Valóban szép kilátás nyílt a teraszról a napsütésben hullámzó tóra.
– Jókor jöttünk – állapította meg Keelan. – Még nincsenek sokan.
– Tényleg szép a kilátás – mondta a Abby.
A fiú mielőtt leült volna észrevette őket. Egy pillanatra megdermedt, és kifejezéstelenné vált a tekintete. A jókedve mintha teljesen elszállt volna, és le sem tagadhatta volna a döbbenetét. Abby összevont szemöldökkel figyelte a fiatal varázslót, majd egy apró csípéssel Keelan kezébe visszaterelte a figyelmét rá.
– Mi a fene? – kérdezte Keelan kiszáradt szájjal. – Megcsíptél?
– Mi a baj? – kérdezett vissza Abby. – Olyan furcsa lettél hirtelen. Eltűnt a derű és a jókedv.
– Csak azt van, hogy az ott… az anyám és… az apám. Roppant kínos.
– Oh – jegyezte meg a lány, majd ő is ugyanabba az irányba nézett. – Oh, oh. Úgy néz ki, mintha… randiznának?
– Ahh. Lehet csak beszélgetnek.
– Miközben egymás kezét fogják és nevetgélnek egymással? Nem tudom, de nekem ez nagyon is randinak tűnik – szólalt meg a lány. – Jól mutatnak együtt.
– Ez hihetetlen. Basszus, tényleg randiznak. Ez… baromira furcsa.
– Megnézzük őket? – mosolyodott el Abby kissé gonosz mosollyal. – Tudod, csak egy kicsit hallgatóznánk.
– Nem hiszem, hogy kellene – fintorodott el a fiú, majd felsóhajtott. – Nem sok közöm van hozzá, hogy mit csinálnak. Igazából.
– Nem érdekelt, hogy mit beszélnek rólad?
– Hát… nem igazán.
– Nem akarsz többet tudni arról, hogy a szüleid hogyan jöttek össze? – folytatta tovább a boszorkány. – Tudod, a kínos részletekkel együtt, amit soha nem akarnának veled megosztani.
– Öööö…
– Gyere velem! – Most kérdés nélkül fogta meg a fiatal varázsló kezét, aztán maga után húzta. Teljesen megfeledkeztek a fagyiról.
feltöltötte 2025. Sep. 14. |
Nyx | hozzászólások: 2
