38. fejezet
Csillagok között

Eközben messze Walltól Beau egy sziklán ült, és vagy ezredszerre végigolvasta a levelet, amit otthonról kapott. Egésznap bolyongott a környéken, mire rávette magát, hogy kibontsa. Pontosan az volt, amire számított ez egyszerre megnyugtatta és felkavarta. A családjára gondolt. Anyja szépen hurkolt betűit látva feltámadt benne a honvágy. Válaszolni is akart, de valahogy nem találta a szavakat. Voltak ilyen pillanatai, és inkább ilyenkor a legjobbat akkor tehette, ha várt és végül megjött az ihlet. Mégis mit mondhatna?

Belül mardosta a bűntudat, amiért ilyen hosszú ideig nem ment haza, de soha nem érezte magát eléggé összeszedettnek, hogy megtegye. Kényszerből nem volt hajlandó egy lépést se tenni… A régi önmaga most gyávának tartaná, sőt a legnagyobb gyökérnek. Amikor eldöntötte elmegy otthonról annyira vakmerő volt, dühös, hanyag és meggondolatlan. Nem volt minden tettére büszke, ezt túlzás lett volna így kimondani. Néhai apja útmutatásait követve rengeteg helyet bejárt, de egyedül Wall volt az egyetlen, ahol már fél éve tartózkodott. Sőt itt volt minden, amitől jobbnak érezte magát. Noha a családja rémesen hiányzott neki, viszont itt egy másikra talált. Halványan elmosolyodott.

A lemenő nap fénye még melegítette az arcát, amint ott ült a kedvenc szikláján, s nézte a tájat. Régebben szinte csak enni járt ide, és elmélkedni, de most semmi kedve nem volt hozzá, hogy a szokásos dolgok miatt marcangolja magát. Volt momentán nagyobb problémája is, aminek nevét már régen tudta. Freya – szíve azonnal megdobbant. Csakis ez a boszorka tehetett arról, hogy mostanság teljesen káosz volt az összes gondolata, tettei és a szokásosnál több hülyeséget beszélt. Emlékezett a tegnapi csókra a nádasban, mintha mindent kisöpörtek volna az elméjéből.

Lehunyta a szemét és megpróbált koncentrálni a levélre, de egyáltalán nem ment. Freya betolakodott ismét a gondolatai közé. Kinyitotta a szemét, aztán megint őt látta. A boszorka kecses alakja, mozgása, ott volt előtte, ahogy a páfrányok között felé haladt. Illúzió vagy hallucináció? Beau szíve heves taktust diktált. A boszorka mosolyogva nézett rá, miközben a kék szeme, szinte világított a zöld növények ölelésében. Nem lehet ennyire élénk a fantáziája, gondolta repesve, hiszen annyira eleven volt. A szíve, az a csúf, csaló rohadék, megint meglódult, és többé nem engedelmeskedett az akaratának, nem mintha vissza akarta volna fogni magát Freyával kapcsolatban.

Őrülten szerelmes volt belé – kénytelen volt fájdalmasan felnyögni magányában. Először érzett ilyesmit, ami átívelt a vágyon, a csábításon, a szenvedélyen. Nem csak egy ostoba fellángolás volt ez, hanem valami sokkal több. Mélyebb, igazibb, tisztább, elemibb, mint amit valaha érzett, érezhetett. Hiszen így volt ez az első pillanattól fogva, ahogy meglátta őt. Próbálta megmagyarázni ezt az egészet, de mindig egyetlen egy szóig jutott. Hátra simította a haját.

Freyát hallucinálta most maga elé, egy látomást, egy tündérfénnyel bevont derengést, ami egyszerűen megőrjítette. Aztán pár másodperc múlva már tudta, hogy nem látomásról volt szó. A lány határozottan közeledett hozzá. Trouble (baj) feliratos fehér pólóban, farmer térdnadrágban, és az elmaradhatatlan converseben, ezúttal megint a kékben volt. Frissen mosott hajában apró hullámok vegyültek. Gyönyörű volt, ahogy mindig, gondolta Beau egy apró mosollyal. Nem tudta meg, hogy kitől tudott a kedvenc helyéről, de nem haragudott érte.

– Szia! – köszönt a boszorkány.

– Szia! – viszonozta a köszöntést Beau. – Mi járatban vagy itt?

– Gondoltam megnézem, hogy mit csinálsz. Egész nap nem láttalak. Már aggódtam érted. – Valóban így volt. Freya magának is nehezen vallotta be mennyire várta, hogy a tegnapi csók után újra találkozzon vele. Az a hír, amit kaphatott szörnyen felkavarhatta. Megijesztette a férfi komor arca, soha nem látta még ilyen komolynak, általában mindig nevetett.

– Foglalj helyet az irodámban – mondta a varázsló, és intett egyet. Freya engedelmesen leült mellé a sziklára, méghozzá igencsak közel hozzá, aztán felhúzta a lábát, s átkarolta.

– Valami baj van? – kérdezte kertelés nélkül a boszorka. Csak egy apró sóhaj volt a válasz, de ő csak folytatta: – Reggel elrohantál, aztán vissza sem jöttél.

– Nem gondoltam, hogy valakinek ez feltűnik – jegyezte meg végül a férfi, mintha reményvesztetten kellett volna bujdosnia az erdőben.

– Ne butáskodj!

– Senki se figyelt.

– Finn oreót tömött magába, Skót pedig gumicukor kukacot – sóhajtott fel a boszorkány. – Tőlük ugyan mit vártál? Hol van az a Beau, aki mindig nevet?

– Ma csak Lúzer Angus vagyok…

– Elmondod, hogy mi bánt?

Sóhajtás. Beau elmosolyodott, aztán szembenézett a boszorkánnyal. Annyi mindent el kellett volna neki mondania, amire még nem találta a szavakat.

– Bánt? Nem is tudom, hogy erre, amit érzek most ez a legjobb szó.

– Hanem milyen szót használnál?

– Trouble (Baj).

– Milyen jó, hogy a megfelelő szót írták a pólómra – mosolyodott el Freya.

– Valóban, véletlen – nevette el magát végül Beau.

– Nagyon szép ez a hely, megértem, hogy miért jársz ide. Távol van mindentől, de persze itt a legmeredekebb az ösvény is.

– Draco utálja, és ide nem jön. Ha itt lenézel, látsz egy hatalmas szakadékot, onnan felmászni nem túl egyszerű. De azért a kilátás is tényleg jó.

– Itt nem szoktál mászni.

– Nem, de most felmásztam – sóhajtott fel Beau. – Bocs, ha izzadt vagyok.

– És ha leestél volna?

– Aranyos vagy, hogy így aggódsz. De nem kell aggódnod értem. Én… tökéletesen ura vagyok a testemnek. Nem mindig volt így, viszont megedződtem.

– Nem hagyom, hogy itt emészd magad – szólalt meg Freya ismét, aztán elengedte a térdeit, és kezét Beau-éra tette. – Gyere, menjünk el valahova!

– Nem akarok.

– Nem fogsz itt ülni és keseregni.

– Nem kesergek… csak… hagyjuk – fújt egyet a varázsló. – Vannak olyan időszakok, amikor nem vagyok éppen jó passzban.

– Kérlek, segíteni akarok.

– Honvágyam van, oké. Ennyi.

– Oh… levelet kaptál otthonról? – kérdezte a boszorkány.

– Igen – válaszolt a férfi szűkszavúan.

– És minden rendben van velük?

– Velem nincs rendben valami – fakadt ki végül Beau, aztán torokhangon felnyögött. – A családommal minden rendben van, ahogy mindig.

– Mi bánt akkor?

– Nem tudom elmondani. Még ez annyira… törékeny, és sebezhetővé tenne. Még nem állok készen robbantani a bombát.

– Majd egyszer – szólalt meg Freya. – Nem szabad mindent elsietni.

Beau felkelt a szikláról, aztán egészen a peremig sétált. A szél belekapott a hajába, ami most annyira zabolázatlan volt, mint ő maga. De most volt valami más is, amit eddig a boszorkány nem vett észre. Freya most pontosan annak látta, amilyen Beau igazából volt: egy túlélőt, aki mindig harcolt valamiért, olykor még saját maga ellen is. Nehéz volt a múltat titkolni, mégis neki sikerült, a sebekkel, árnyakkal együtt. Zsebre tette a levelet, de még mindig nem szólt semmit sem. Noha sejtelme sem volt arról, hogy Freya szinte mindenről tud. Nyugodt volt, amíg Beau Robillard Angus Beau álarca mögött pihent.

Kilátástalan, szomorúsága részvétet ébresztett Freyában, és valami egészen mást is. Egy pillanatig habozott, nem tudta mit tegyen. Vele akart lenni, megölelni, elmondani, hogy mennyire megszakad a szíve érte, amiért nem látja ugyanazt a hebrencs Beau-t, akit egy hete megismert, és mennyivel többet lát, most belőle. Felállt aztán pár lépéssel közelebb ment hozzá, majd vigasztalóan végigsimította a férfi vállát. Meg akarta vigasztalni, meg akarta érteni őt, segíteni szeretett volna. Egymás szemébe néztek, talán a kelleténél tovább is. Freya szíve megdobbant, szólásra nyílt szét az ajka, de már nem volt lehetősége mondani semmit. Beau úgy döntött nem fogja még egyszer hagyni, hogy a boszorka irányítson. Felemelte a kezét, és megérintette arcát, aztán finoman simította végig, még egy lépéssel közelebb került hozzá. Freya egy pillanatra becsukta a szemét, s fekete pillái megrebbentek.

Most látszott igazán, hogy a férfi mennyivel magasabb a lánynál. Freyán borzongás futott végig, amikor felnézett Beau szemébe. Csak egy lélegzetvétel választotta el tőle. A kékesszürke szempár sosem volt még ennyire eltökélt és céltudatos. Most nem egy vicces fiú állt előtte, hanem egy igazi férfi, aki nem habozott. Sosem látta ilyennek, félelmetes és borzongató, kivételes és egyedi. Forró tenyerével végig simította a hátát, aztán közelebb hajolt hozzá, arcuk egy pillanatra összeért. A varázsló mélyen magába szívta a friss és üde illatát.

– Csodálatos – mormolta közvetlenül a lány fülébe. Hangja rekedtes volt, mély és csábító. Freya tudta mi fog történni, s nem tiltakozott ellene, de képtelen volt akár egy percet is elgondolkozni azon, hogy pontosan ez mit jelenthet számukra.

Beau engedett az ellenállhatatlan kísértésnek, erősen szorította magához a nő törékeny, kecses testét, s szenvedélyesen csapott le az ajkára. Freya még futólag érezte a csokoládé illatát, amit a varázsló nemrég fogyasztott el, és fekete csoki fanyar, enyhén édes ízét, mielőtt teljesen el nem vesztette a józanságát. Ujjai beletúrtak a hosszú hajzuhatagba, ami mindig is annyira tetszett neki. Hogyan lángolhatott valaki ennyire? Hogyan csókolta meg őt így, ilyen érzékiséggel? Soha nem csókolták meg így, mintha a varázsló előre tudta volna, hogy mire vágyik. Miközben a lehető legszorosabban ölelte át, a lány ösztönösen simult hozzá az izmos mellkashoz.

Teljes kábulat. Freya érezte, hogy a lába is remeg, attól az elemi erőtől, amit a férfi képviselt. Egy pillanatra szétváltak az ajkaik, mindketten szaporán vették a levegőt és egymás homlokát összeérintve, lehunyt szemmel egymás karjába kapaszkodva álltak a lemenő nap fényében. Beau valami teljesen értelmetlennek tűnő szavakat suttogott a fülébe ausztrál akcentusán, amire Freya csak egy újabb csókkal tudott felelni, a puha ajkak édes érintése felkorbácsolta Beau kétségbeesett vágyát iránta. Képes lett volna örökké így maradni és csókolni őt.

A férfi nem kapkodott, ki akart élvezni minden egyes pillanatot. Könnyedén emelte fel a boszorkányt, és hagyta, hogy a dereka köré kulcsolja a hosszú lábát, s fejét a mellkasára hajtva vitte vissza a sziklákhoz, majd kényelmesen elhelyezkedett. Mikor újra szabad volt mindkét keze, felemelte a boszorka fejét és újra egymásra néztek. Nem volt szükség szavakra, felesleges beszédre, csak egymásra mosolyogtak. Beau soha nem látta még Freyát ilyen szívfájdítóan szépnek, s a lemenő nap aranyos fényében, ahogy kisimította a fekete tincseket, tudta, hogy bűnös lelke örökre elveszett. A varázsló lelke izzott és lángolt egyszerre. Meg kellett csókolnia, s hagyni, hogy mindkettőjük ajka vad, szenvedélyes táncra perdüljön. A boszorkány annyira közel volt hozzá, testük fájóan simult össze. Mohón, telhetetlenül csókolták egymást, mintha nem akarnának újra levegőt venni.

Az álmatlan éjszakák, az éber álomban töltött nappalok, amikor rá gondolt, nem múlták felül a valóságot, inkább csak silány kényszerképzetei voltak valamiről, ami nem is hasonlított arra a tűzre, ami fellángolt benne. Elképzelni sem merte többet, hogy milyen lehet megérinteni a lányt, hiszen ami most történt vele az maga volt a spirituális élmény. A külvilág elhalványult, a zajok megszűntek körülöttük, s csak az érzés maradt, ami annyira részegítő volt, hogy egyszerűen soha nem volt belőle elég. Édesebb lett, egyre édesebb és még édesebb.

Beau ajka gyakorlottan csókolt a hátrahajtott, fehér nyakat, jobb kezével pedig lehúzta a Trouble feliratú felső vállrészét, s felfedte a triquetra kecses vonalait. Kínzó lassúsággal érte el a fedetlen kulcscsontot, közben semmit sem hagyott ki. Freya felsóhajtott, amikor a férfi egyszerre csókolta meg a tetoválását, és másik kezével végigsimította a csípőjét. Már a tekintetétől is finom borzongásba kezdett, nem is beszélve a gyengédségétől. Élvezni akarta, minden egyes csókját, minden egyes érintését. A férfi suttogása mindent elfeledtetett vele, megadóan, felhevült testtel simult a karjaiba, amik óvón ölelték magukhoz. A boszorkány ujjaival a nedves tarkót simogatta. Tudta, hogy mindketten ugyanazt érzik most, őrjítő és hátborzongató volt erre gondolni.

– Nem foglak elengedni – mondta ki határozottan a férfi. Édes volt, és izgató. A tekintete pedig, megsemmisítő. Freya az ajkába harapott, majd egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Akkor ne engedj el!

– Nem fogok bocsánatot kérni. Majdnem összetörted a szívemet – folytatta tovább Beau.

– Miért törtem volna össze?

– Tudod te azt jól.

– Bolond vagy! – kuncogott Freya. – Ahogy már azt az első pillanatban, amikor találkoztunk hasra estél előttem.

– Csodát láttam, akkor a domboldalon.

– Csodát. Ne nevettess. Megint csak…

– Nem tudom mikor voltál szebb. Akkor, amikor először megláttalak vagy most, amikor itt tartalak a karomban? – kérdezte révedezve a férfi, miközben a boszorka füle mögé igazított egy kósza hajtincset.

– Angus…

– Nem, nem, nem vagyok többé Lúzer Angus. Hívj máshogy!

Freya közelebb hajolt hozzá, már amennyire lehetett még, aztán a lehető legcsábosabban a fülébe súgta.

– Kenguru.

– Megölöm, Malfoy mestert – horkantott fel egy kicsit a varázsló, miközben hagyta, hogy a nevető boszorkány a hajába túrjon megint és valószínűleg visszavonhatatlanul összekócolja. – Tetszem neked egyáltalán?

– Nem volt egyértelmű? – vonta fel a szemöldökét Freya, majd pirulva, zavartan elfordította a tekintetét, hogy ne kelljen a varázsló kutató, kékeszöld tekintetébe néznie. Beau nem engedte el magához szorította, s finoman összeérintette az orrukat. Farkas szemet nézve figyelték egymást, s percekig nem szólaltak meg. – Nincs még egy srác, aki ennyire fel tudná forgatni az életemet. És tetszik a hajad is.

– Mi a helyzet kedves barátoddal? – tette fel a kérdést, ami egy pillanatra megzavarta kettejük idilli együttlétét.

– Kire gondolsz? – kérdezett vissza Freya.

– Dominicra.

– Mi lenne vele? – rázta meg a fejét a nő. – Nem volt semmi köztünk.

– Szörnyen nehéz együtt látlak téged vele, sokat jár ide, és nem kedvelem őt. De most változott a helyzet köztünk, ezért szükség van arra, hogy változzon a kapcsolatotok. Előre szólok, ha egy ujjal hozzád ér, megkeresem, és ha megtalálom annak csúnya vége lesz…

Akár még sziszeghetett volna ehhez a vallomáshoz, Freya jóleső borzongást érzett a gerince tájékán, sosem védelmezték még ennyire ádázul, a testvéreit kivéve, de tőlük ez nem volt újdonság. Beau most nem volt az a hebrencs ausztrál, aki korábban, sem a vad, tomboló fiatal fiú, hanem teljesen más arcát mutatta. Freya meg akarta ismerni és megérteni. Mosolyát egy mély sóhajnak álcázva szólalt meg, igyekezett közben komoly maradni.

– Átadom az üzenetedet – válaszolt némi köhögés után Freya. A szája szegletében egy apró mosoly bujkált.

Beau figyelte őt, minden rezdülését. A Dominic téma nehéz ügy volt, hiszen fogalma sem volt milyen kapcsolat van Frey és közte.

– Ha megmondanád, hol van, akkor magam adnám át neki – közölte a varázsló még mindig méregtől csepegő hangon. – Meggyőző tudok lenni.

– Valami azt súgja sokkal közvetlenebb lennél vele, ha személyesen találkoznátok, és én is szívesen ott lennék – mondta Freya, majd oldalra döntötte a fejét.

– Maradjunk annyiban, hogy megértené, mit akarok mondani – vigyorgott sötéten Beau. A boszorkánynak volt egy olyan érzése, hogy Dracótól rengeteget tanult. – Még egyszer nem érhet úgy hozzád, mint ahogy a minap.

– Pontosan mit is láttál?

– Éppen eleget ahhoz, hogy legyen közös témánk – jegyezte meg a férfi meglehetősen kimérten.

– Úgy gondolom semmi szükség ennyire belebonyolódnod a helyzetbe – harapott az ajkába a Freya.

– Ezt pontosan, hogy érted?

– Dominic van párja.

– Hogy mondod?

– Egy komoly kapcsolata van – magyarázta Freya. – Évek óta.

– Komolyan?

– Kissé bizalmasabb, mint mások, ez az egyik jellemhibája. Bár nem vagyunk jóban, és hogy miért ezt nagyon hosszú lenne elmondani, de nincs köztünk semmi. Ennyi az egész – magyarázta Freya. – És ha már itt tartunk nincs jelen pillanatban senki az életemben.

– Milyen kis édes! – mosolyodott el Beau. – Akkor, ti nem…

– Persze, hogy nem… – ezen a ponton Freya megint elpirult. – Jesszusom, dehogy. Dominic meleg.

– Merlinre! – vett egy mély levegőt. – Miért viselkedett akkor úgy?

– Hergelni akart talán… Nem tudom, szeret piszkálni másokat, mindig szereti fenntartani az feszültséget – válaszolt a boszorkány. – Muszáj róla beszélnünk?

– Az első pillanatban, amikor megpillantottalak belédestem, mint vak hippogriff a tóba. Szenvedtem, mint egy kutya, mert azt hittem, meg akarsz vele szökni.

– Dehogy akarok. Inkább veled akarok lenni, mint vele – sóhajtott fel a boszorka. – Persze ez semmire sem kötelez.

– De téged igen.

– Ezt hogy érted?

– Ezt a traumát csak rengeteg csók után leszek képes kiheverni. – A férfi mélyet sóhajtott, aztán végre elmosolyodott, megjelentek a kis gödröcskék az arcán.

– Nem félsz a bátyámtól és a haragjától?

– Felőlem akár most is feltámaszthatja azt a hóvihart – jelentette ki könnyelműen Beau. – Sosem féltem tőle és a barátom, inkább tartok a hidegtől és a jégtől, de most már van, ami melegen tart.

– Nyár van, Beau. Összekevered az egészet a nyári nappal.

– Maradj itt velem egész éjszaka, aztán reggel megmondom összetévesztem-e vagy nem.

– Maradok.

– Biztos vagy benne?

– Innen még soha nem néztem a csillagokat.

– Nem fogod látni ma sem – vett egy mély levegőt a varázsló –, garantálom.

***

A fák között lopakodva Keelan és Abby bújt meg. A fiatal varázsló normális esetben persze nagy ívben elkerülte volna ezt a helyet, ha a kis mardekáros lány nem lett volna ennyire felajzva a lehetőségtől.

A tóparton Hermione és Draco egymás mellett ülve figyelték a vizet. A boszorkány ráhajtotta a fejét a férfi vállára, aki óvón magához ölelte.

– Nagyon vicces volt, amikor nyakon öntöttek a vízzel – kuncogott fel Hermione. – Ilyen csak a filmekben szokott lenni.

– Még mindig vicces? – morogta Draco.

– Egy ideig még az lesz.

– Sosem történt velem még ilyen – vallotta be a varázsló. – Merlinre… persze, hogy hülyét csináltam magamból… Ez messze nem az én napom.

– Éppen ideje volt. Ne ostorod magad, Draco.

– De az, hogy még te is leöntöttél, az már vérlázító – mordult fel a férfi. – Tőled azért többet vártam. Mondjuk egy átkot vagy hasonlót.

– Az aurorok nem átkozhatnak felelőtlenül – jegyezte meg a boszorkány.

– Ezek szerint még szabálykövetőbb lettél.

– Hiszen ismersz, jól tűröm a korlátokat.

– Ebben nem lennék ilyen biztos – nevetett fel a férfi. – Még mindig nem száradtam meg.

– Ennyire nem hiszem, hogy mélyen érintett és ennyit kelljen nyafognod miatta – simogatta meg a karját Dracónak. – Ez csak víz.

– Egy randit akartam elázás nélkül – mondta végül Malfoy, de aztán elnevette magát. – Túlságosan is stresszeltem magam.

– Mi soha semmit sem tudunk normálisan, hagyományosan csinálni – állapította meg Hermione. – Talán évekkel ezelőtt kellett volna randiznunk. Akkor másképp történt volna.

– Hát valóban nem csináltunk mindent úgy, ahogy mások szokták – rázta meg a fejét Draco, aztán még közelebb húzta magához a boszorkányt, és apró csókot lehelt a homlokára. – Mondd csak. Velem alszol megint?

– A tegnapi hirtelen felindulás volt – válaszolt a boszorkány, majd az ajkába harapott. – Én… én nem is tudom mi ütött belém.

– És? Ma este nem akarsz mindent a fejemhez vágni?

– Nem igazán. Kísérj haza és kész – kérte Hermione. – Már elég volt ebből. Legalább most kiadtam magamból. Nem tudom, hogy lesz-e még ilyen, de nem tartom kizártnak.

– Ezzel tényleg hazavágod ezt a randit. Pedig valami romantikusat kellett volna csinálnunk. Andalogni vagy nézni a csillagokat. Vagy bármit, amihez kedved van.

– Oh, ugyan már… Nem kell ezt csinálnunk. Beszéljünk. Ennyi elég.

– Jól van. Nem akarok rád nyomást gyakorolni – mondta Draco, és komolyan is gondolta ezt az egészet.

– Köszönöm!

– Jaj, ugyan már. Fontos vagy nekem – suttogta a férfi, majd ismét egy apró csókot nyomott a boszorkány homlokára. – És még ne menjünk haza.

– Rendben. Kellemes ez a hely – sóhajtott fel Hermione. – Olyan nyugalmas.

– Van errefelé pár ilyen – felelte Draco. – Ezért is tetszik ez a környék.

– Ezért akarsz itt élni? Mármint tudom, hogy meg akartad venni a házat, amiben most lakunk Keelannel.

– Ezt a helyet sokkal inkább az otthonomnak érzem, mint bármelyik másikat, ahol előtte laktam.

– Meg akartál állapodni?

– Szóval erre akarsz kilyukadni – kuncogott fel a férfi. – De nem. Még nem akartam megállapodni, akkor, amikor eldöntöttem. Csak kényelmesebben akartam élni. Bár egyelőre marad a faházam.

– Szép az a faház.

– Csak nyüzsögnek a szomszédok. Semmi magánélet. Beau… Kicsi a hely. Beau…

– És miért nem maradtál Romániában? – tette fel a kérdést Hermione.

– Nem is tudom, végül is idegen volt. Vissza akartam jönni. Hiányozott pár dolog, aztán azt gondoltam, hogy Angliában mégis jobban otthon éreztem magam. Pitonék meg befogadtak, aztán később jött Finn és Skót, velük együtt tanultam még Romániában, majd beköltöztünk a táborba. Buli volt, egészen addig, amíg Jericho bele nem köpött a levesembe.

– Róla már hallottam – szólalt meg Hermione. – Ő…

– Morgana fia, igen. Egy barom. Otthagyta Romániát, aztán most az itteni rezervátumra fáj a foga. Az apja Charlie-ra bízta a vezetést, és ezt nagyon nehezményezte. Most, hogy Morgana be akarja fejezni az itteni pályafutását, úgy döntött itt is megpróbálja keverni a sárkánytrágyát.

– Így már jobban értem.

– De ne beszéljünk róla – kérte Draco. – Csak elrontaná a beszélgetésünket.

– Rendben.

– Beszéljünk másról!

– Miről? – kérdezte Hermione.

– Hogy miért nem csókolsz meg végre? – mosolyodott el a férfi ravaszul. – Hagyd, majd én megteszem.

Draco a kezét Hermione álla alá tette, majd gyengéden megcsókolta. Annyira vágyott már erre, legszívesebben soha nem engedte volna el. A tőlük nem messze álló Keelan egy pillanatra megmerevedett, aztán felegyenesedett. Túl sok volt már ez neki erre a napra.

– Mit csinálsz? – kérdezte fojtott hangon Abby.

A fiú nem szólt semmit, csak komótosan odébb sétált. A boszorkány értetlenül figyelte, aztán megforgatta a szemét, és elindult vissza a város felé. Annyira váratlanul érte, annyira felkavarta és nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel. Idegesen simította hátra a tejfölszőke tincseit.

– Most meg mi a baj? – kérdezte a lány kissé ijedten. – Meglátnak, aztán le fogunk bukni. Ne csapj már akkora zajt!

– Hagyj békén! – sziszegte Keelan. Legszívesebben elfutott volna nagyon messzire. Eddig a nyárig tudta, hogy kicsoda, de most? Ráadásul minden egyszeriben annyira zavaros lett. Ki akart zárni mindent, amit eddig látott, nem gondolni rá, nem érezni semmit. Bár lett volna valami, ami kijózanította volna.

– Várj már meg! – kiabált után Abby. Nem értette, hogy mi a baja, sőt most pontosan olyan volt az arca, mint amikor a Walpurgis-éji bulin voltak.

Keelan mintha meg sem hallotta volna, amit a lány mondott.

– Nem lassítottál – méltatlankodott a boszorkány. – Mi bajod van?

– Nem kellett volna rád hallgatnom. A szabályszegő viselkedésed borzalmas.

– Jaj, kérlek…

– Ez az egész… Ehhez nekem semmi közöm és… Egyszerűen ez… Én… Áhh nem érdekes – szabadkozott Keelan, de valamiért kezdett teljesen megzavarodni.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy ez ennyire kiborít – szólalt meg Abby. – Én nem tudtam.

– Nem borít ki csak… Hagyjál most egy kicsit!

– Keelan, várj már! – szaporázta meg a lépteit a lány, majd megfogta a fiatal varázsló kezét. – Sajnálom, de tényleg.

A fiú csak megcsóválta a fejét, aztán csak elfordította a fejét.

– Nem kellett volna ezt erőltetnem. Nem tudtam, hogy ennyire kiakadsz tőle. És teljesen jogos is, és én… – Abby felsóhajtott.

– Nem számítottam erre, oké? Ez valahogy nem volt a tervben – közölte végül a varázsló. – Én… én mindig tudni akartam, hogy ki az apám, de…

– Ők a szüleid – szólalt meg a boszorkány. – Mégis mi ebben a fura?

– Micsoda? Jesszusom, Abby, hát nem érted? Eddig arról se tudtam, hogy ki az apám. Éveken át csak elképzeltem milyen lehet, volt, amikor hiányzott, volt, amikor nem is gondoltam rá. Erre megismerem, és mi történik? Anyám meg összejön vele szinte azonnal, mintha nem telt volna el tizenhét év. Kicsit nem találod ezt furcsának? Mert szerintem az. Én Dracót alig ismerem, és akkor már egyből az apámnak kell tekintenem? Nekem nem megy az, hogy egyik pillanatban ezt, aztán pedig valami mást érezzek. Lehet anyának ez megy, lehet ez az apámnak is megy, de nekem nem. Egyszerűen nem.

Keelan zihálva, magából kikelve túrt a hajába, mintha most minden érzése kitört volna belőle. Egy kicsi megkönnyebbülés volt, de még mindig messze volt a vége. A fegyelmezettsége nem segített a viselkedésén. Abby kissé meglepődve nézte a reakcióját, de gyorsan palástolta ezt.

– Igazad van. Nem tudom – rázta meg a fejét a lány, majd a fiú mellé lépett. – Sajnálom, de nem tudom én hogyan reagálnék erre.

– Mindegy. Menjünk haza! – szólalt meg lemondóan Keelan.

– Ne! – szólalt meg a boszorkány gyorsan. – Mi lenne, ha leülnénk valahova, és beszélnénk erről? Ha már így alakult. És… felelősnek érzem magam.

– Te nem tehetsz erről.

– Melyik másik mardekáros lány volt, aki rávett erre, amit igazán nem is akartál? Légy szíves, hadd tegyem jóvá.

– Jó, rendben van – fújt egyet a varázsló.

– Tudok egy jó helyet.

Abby most megfogta Keelan kezét. A fiú meglepődve figyelte őt, majd halványan elmosolyodott. Most semmi feszültség nem volt a két fiatal között, legalábbis nem úgy, mint korábban. A boszorkány egy mellékutcába vezette, ahonnan egy másik park felé kanyarodott az út. Senki sem volt a környéken, üresebb nem is lehetett volna hely, mintha egy elfeledett hely lenne. Kerestek egy padot, majd leültek egymásmellé. A csendben csak a lágy szél susogását hallották. Mindketten szótlanul meredtek maguk elé. A boszorka kibújt a cipőjéből, aztán feltette a lábát padra, és átölelte a térdeit.

– Minden oké?

– Persze, csak… kiborultam – vallotta be őszintén Keelan, nem szokott köntörfalazni senki előtt sem, amikor az érzéseiről volt szó. Abigail az ajkába harapott. – Új nekem ez a helyzet.

– Igazából ez nem olyan nagy ügy.

– Nem? Komolyan mondod?

– Igen. Nem ismerem az anyukádat, de Dracót igen. Imádom, a legjobb keresztapa a világon. Még a nagynénémnél és a nagybátyámnál is jobb fej, de ezt ne áruld el senkinek. Mindig itt volt mellettünk, amikor kellett. És… Csak jót kívánok neki, és hogy boldog legyen.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy elkezdenek randizni – sóhajtott fel a hollóhátas fiú.

– Miért olyan hihetetlen?

– Nem tudom… csak… eltelt tizenhét év… Anya titkolózott előttem. Olyan dolgokat titkolt előttem, amik nagy horderejűek. Azt se tudom, hogy egyáltalán szeretik-e egymást.

– Nem értesz a szerelemhez – nevetett fel Abby halkan. – Rájuk kell nézni.

– De miért nem mondták el? – kérdezte Keelan, aztán hátradőlt, és a kezeit az arcára tette.

– Te elmondtad nekik, hogy randizunk? – nevetett fel a boszorkány. – Szerinted én elmondtam a szüleimnek?

– Nem.

– Na, látod. Nem kell az engedélyed. Ahogy neked sem kell az ő engedélyük.

Keelan erre nem tudott mit válaszolni. Most a fejét lehajtotta, majd idegesen beletúrt a hajába. Össze volt zavarodva. És egyáltalán nem tudott észszerűen megbirkózni a helyzettel.

– Nyugi nem olyan szívás, ha szüleid együtt vannak – mondta Abby, és felsóhajtott. – Nekem már azóta megvannak, hogy megszülettem.

– Eddig csak anyám volt. És most…

– Most apád is lesz – szólalt meg a boszorkány. – Majd túl leszel a kezdeti sokkon. És… kitaláljátok hogyan működhettek családként.

– Mert ez olyan tök egyszerű – morogta Keelan. – Nem vagyok féltékeny. Őrülök nekik, de… vagyis próbálok örülni. Csak nekem ez… nagyon is nehéz.

Csend állt be a beszélgetésükbe. Csak ültek egymás mellett, mindketten magukba burkolózva hallgattak.

– Hiányzik valami a képből – szólalt meg Abby.

– Micsoda? – kérdezte a fiatal mágus.

– A fagyi. Attól jobban lennél.

– Haza kéne mennünk – javasolta Keelan. – Majd a következő randin…

– Lesz még randink? – tette fel a kérdést a boszorkány kissé kényszeredetten.

– Miért? Talán nem sikerült ez is jól? – nevetett fel a fiú, majd megdörzsölte az arcát.

– Kiborultál.

– Ez mellékes. Minden jól ment, amíg nem találtad ki, hogy kémkedjünk a szüleim után – sóhajtott fel Keelan.

– Hoppanáljunk haza! – vetett fel a boszorkány egy kényszeredett mosollyal. – És ne beszéljünk erről többet.

– Most nem akarsz sétálni?

– Te vágtál fel arra, hogy mennyire képzett vagy, Granger – horkant fel Abby. – Most lássuk, hogy tényleg így van-e.

Keelan nevetve megcsóválta a fejét, majd megfogta Abby kezét, aztán Pitonék házához hoppanáltak. A kertkapuban bukkantak fel ismét. A hollóhátas fiú előzékenyen kinyitotta a kertkaput a lánynak, aki megint csak szemforgatással válaszolt. Fázósan összefonta a karjait, majd mindketten elindultak az ajtóig, aztán mielőtt Abby bement volna mély levegőt vett.

– Köszönöm a randit és a fagyit! Nagyon kellemes volt – jegyezte meg a lány, mintha úgy kellene kipréselnie a mondatokat magából.

– Nincs mit – vigyorgott Keelan.

– Akkor?

– Akkor?

– Elmész?

– Nem sietek – rázta meg a fejét a varázsló. – Anyám ezek szerint nem jön haza olyan hamar, szóval nincs értelme sietni.

– És mégis mi a fenére vársz?

– Mire vár az ember egy randi végén?

– Átkokra? – tippelt Abby, mintha nagyon gondolkodnia kellett volna.

– Nem igazán.

Már éppen nyitotta volna a száját, amikor az ajtó váratlanul kinyílt. Perselus Piton fekete taláros alakja jelent meg a színen. Ugyan Keelan majdnem egy magas volt a varázslóval, de úgy érezte, hogy a férfi fölé magasodik.

– No lám, Keelan Granger és az én kicsi lányom.

– Jó estét, uram! – próbált mosolyogni a fiú. Abby megforgatta a szemét, Keelannek még ez is olyan természetesen ment, mint egy lélegzetvétel.

– Jó estét! – viszonozta a köszöntést Perselus. – Mi járatban?

– Elkísértem haza a lányát – válaszolt Keelan tisztelettudóan. – Randizni voltunk.

– Úgy…

– Jaj, apa… Elég! Ne csináld, vagyis ne kezd! – nyafogta Abby. – Ne forgasd a szemed!

– Nem te mondtad, hogy utáljátok egymást? – kérdezte az apja összehúzott szemöldökkel. – Érdekes.

– Nem érted az egészet.

– Biztos vagyok benne, hogy megértem.

– Uram, ha megengedné, máskor is randiznék a lányával. – Piton nem mutatta mennyire meg volt lepve. Abby viszont tajtékzott a dühtől.

– Beszélgessünk erről az irodámban – felelte az egykori professzor.

– Rendben – bólogatott Keelan.

– Jézusom! Ezt nem hiszem el! Mire jó ez? – morogta Abby hangosan. – Anya! Apa megint kiakaszt.

Azzal a boszorkány félrelökte mindkettőjüket, aztán elindult a házba megkeresni Persist. Piton és Keelan csak néztek utána, az utóbbi próbált nem nevetni, de a mosolyt nem tudta letörölni az arcáról. Perselus mély levegőt vett, neki már nagyon nagy tapasztalata volt az érzelmek elrejtésében.

– És hol voltatok? – kérdezte Piton.

– Fagyiztunk a városban – válaszolt Keelan.

– Érdekes.

– Miért, uram?

– Öt éves kora óta nem evett fagyit – rázta meg a fejét a férfi. – Gyere, beszélgessünk egy kicsit az irodámban! Van néhány remek történetem apádról és anyádról.

Keelan elvigyorodott, aztán követte a férfit a dolgozószobájába.


***

Kigyúltak az égen a csillagok, s az esti szél simította végig a sziklaszirtet, ahol Beau és Freya egymás karjaiban fekve nézték az eget. A boszorkány a fejét a férfi vállára hajtotta, egyik kezét a mellkasára tette. Beau az ujjait összefűzte a sajátjaival, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A varázsló kényelmes fekhelyet varázsolt maguknak, így nem is éreztek egyetlen egy szikladarabot sem. Kellemes meleg volt, de ennek ellenére a gondos, előrelátó sárkánygondozó még egy takarót is elővarázsolt, noha nem volt túlságosan megelégedve a rajta lévő mintával, Freya csak halkan felnevetett, majd mindkettőjüket beborította a kellemes tapintású anyaggal, és egymáshoz bújtak. A lány néhány párnát varázsolt még maguknak, így teljes volt a kényelem. Nem is emlékezett mikor volt része hasonló élményben, de annyira jó volt hozzásimulni a meleg, izmos férfi testhez, hogy teljesen megnyugodott tőle.

Beau ígéretéhez híven persze annyi csókkal halmozta el, hogy Freya valóban nem látta egy ideig a csillagokat, de aztán úgy döntöttek mégis tartanak némi szünetet. Révedezve hallgatták a tücskök halk ciripelését, az alvó erdő lágy hangjait, a fák zizegését. Mintha egy boldogság buborékban feküdtek volna csak ők ketten. A férfi mosolyogva nézett fel az égre, miközben óvón ölelte magához a boszorkányt. Legszívesebben mindig őt nézte volna, az arcát, a kék szemeit, annyi tisztaság, ártatlanság áramlott belőle, ami felszabadította a lelkét. Pontosan olyan ragyogás vette körbe, lágy és bársonyos, mint a csillagokat fent az égen. Soha nem volt szentimentális, de most egyszerűen csak arra tudott gondolni, hogy mennyire könnyű a lelke, mennyire könnyen veszi a levegőt, mintha az első tavaszi nap simogatta volna meg az arcát, egy igencsak hosszú tél után. Megvoltak a saját démonjai, amikkel harcolnia kellett, viszont most minden olyan másnak tűnt, mintha helyére került volna minden.

– Látod fent azt a csillagot? – kérdezte hirtelen Beau, majd révedezve felmutatott az égre. A boszorkány lustán hozzásimult, oldalára fordult, s az egyik lábát átvetette varázsló lábain.

– Igen.

– Az a Vénusz. – Freya elidőzött az izmos kar látványában, ahogy felcsúsztak rajta a karkötők, legszívesebben megérintette volna.

– Komolyan? – kérdezte végül.

– Ha én mondom – vigyorgott a varázsló elégedetten. – Az pedig ott a Göncölszekér.

– Segítek egy kicsit. Az az Oroszlán csillagkép – mormolta a boszorkány, majd mégis megfogta a kezét és egy kicsit odébb mozdította. – Amit te keresel, az ott van fent.

– Szóval az asztronómia tudásommal nem kápráztatlak el – sóhajtott fel a varázsló, majd vigyorgott. – Tudod, nálunk különben sem ezek a csillagképek látszanak. A Dél Keresztje… Áh, régebben jobban ment a csajozás.

– Engem már levettél a lábamról – mondta a boszorkány, majd fektében szembe fordult Beauval, állát a férfi mellkasán nyugtatta, de újra összefűzte az ujjaikat és nem engedte el a kezét. Mélyen magába szívta a kellemes, férfias illatot, amitől megborzongott. Haja szétterült Beau vállán, s enyhén megcsiklandozta a csupasz bőrfelületet. – Mesélj a családodról!

– Az első randin? – nevetett fel halkan a férfi. – Ilyenkor nem magadról kell beszélni?

– Állandóan magadról beszélsz – sóhajtott a boszorkány. A varázsló gondolkodó arckifejezéssel és egy helyeslő bólintással válaszolt.

– Lehet benne valami. Nem kellene inkább szerelmes szavakat a füledbe súgnom?

– Mindig viccelődsz. Soha sem tudsz komoly lenni?

– Mi értelme van? – nevetett fel a varázsló. – Csak szomorú leszel tőle… Én pedig nem akarok szomorú lenni.

– Ennyire megrázó a családi életed?

– Neked talán nem? Időzített Elsával együtt élni nem éppen egy leányálom.

– Még van rajta kívül két bátyám. Gabe és Gavin.

– Oh, Merlin! Kész hadsereg. Három féltékeny, bosszúra éhes testvér. Lassan el kell kezdenem gyakorolni a párbajra – mondta révedezve Beau.

– Nagyon jó fejek – jegyezte meg a boszorkány. – Majd egyszer talán megismered őket is.

– Te jobban érdekelsz – simított ki egy tincset az arcából a férfi.

– Komolyan?

– Mintha ez nem lenne nyilvánvaló.

– Tudod, hogy nem sokára el kell …

– Miért akarod ezt elrontani? – korholta Beau kedvesen. – Most itt vagyunk, és csak ez számít.

– Ez nem ennyire egyszerű.

– Annyira egyszerű, amennyire mi akarjuk, hogy az legyen – mondta a varázsló. – Akarod ezt vagy nem?

– Hogy lehet erre egyenes választ adni?

– Én akarom. És pontosan így lehet rá válaszolni.

– Ne szeress belém, kérlek! – kérte a boszorkány. – Nem szeretném, hogy…

– Jégből van a szívem – hazudta Beau, miközben felnevetett. Tudta, hogy össze fog törni, ha Freya elmegy, de még mindig jobb így, mint azon gondolkodni mi lett volna ha. A végére akart járni ennek az érzésnek, át akarta élni, hagyta, hogy átjárja minden egyes porcikáját, még ha rövid ideig is tart majd, akkor is megéri minden egyes perc.

– Pontosan ez az, amitől félek. – Freya nem akart felelőtlenül megígérni semmit sem. Mégis amikor a kékeszöld szemekbe nézett, tudta, hogy legszívesebben itt maradna addig ameddig ez lehetséges. Utálta az sors különös humorát.

– Nem kell – rázta a fejét Beau. – Nem akarok arra gondolni, hogy elmész, sem arra, hogy vége lesz. Most itt vagyunk mindketten, nem megyünk sehova és egyszerűen érezzük jól magunkat. Oké? Megkérlek rá, hogy ne is beszéljünk erről.

– Én sem akarom, de muszáj… – A férfi az boszorka ajkához emelte az ujjait, hogy elcsendesítse.

– Muszáj? Gyűlölöm ezt a szót. De vannak olyan esetek is, amikor szeretem. Muszáj, hogy megcsókolj, hogy elfelejtsem mennyire kegyetlen vagy velem, Freya.

– Kegyetlen?

– Eltemeted a kapcsolatunkat, mielőtt még meg tudnám mutatni mennyire szeretnivaló cukorfalat vagyok – viccelődött kedvesen a varázsló.

– Nem viszlek haza.

– Talán ma nem. De holnap is van nap.

– Te nem akarsz mesélni a családodról? – kérdezte Freya. Beau-nak nem túlságosan tetszett a témaváltás, fáradtan nyögött fel.

– Kötelező?

– Nem akarsz beszélgetni velem?

– Őszintén megmondjam, hogy mit szeretnék veled csinálni? – tudakolta huncut mosollyal Beau.

– Nem kell. Csak beszélj hozzám! Szeretem hallani a hangodat – mondta végül a boszorkány, majd ismét elhelyezkedett a férfi mellett, és a mellkasára tette a kezét, pontosan a hevesen dobogó szív fölé. Még, hogy jégből van… Eleven tűz égett benne, ahogy az övében is. Mindketten kicsit bele fognak ebbe halni…

– Végül is nincs semmi titkolni valóm – szólalt meg a férfi egy sóhaj kíséretében. – Egyszerű képlet, egyszerű varázslócsalád, bár igazság szerint az apám kvibli volt. Nem ismertem, mert nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Baleset érte, ráomlottak a sziklák, amikor opált bányászott. Anyám soha nem heverte ki igazán, hiszen egy bűbájjal megmenthette volna. Aztán megismerte az apámat, vagyis a mostohaapámat, aki mellesleg varázsló és azóta együtt vannak.

– Testvéreid vannak?

– Claire a mostohanővérem, és két féltestvérem, a kisöcsém Drew és a kishúgom Tori.

– Szörnyen hiányozhatnak. – A férfi tekintete újra az eget kémlelte, majd lustán ujjával, körkörös mozdulattal simogatni kezdte a boszorkány vállát.

– Valóban. Csak ritkán tudunk beszélni, találkozni. De ennek is megvan az oka – nézett fel az égre Beau.

– Ezért borultál ki a levél miatt?

– Talán. Mindig felkavar, ha híreket kapok, legyen az örömteli, legyen az szomorú. Ezt annyira nehéz elmagyarázni… Két éve voltam otthon utoljára, de már vagy húsz éves korom óta folyamatosan járom a világot. Valahogy sehol sem éreztem annyira magam otthon, mint itt. Ők azt akarják, menjek haza, de nekem jó itt. A munka nehéz, viszont valahogy…

– Megtaláltad, amit kerestél?

– Mondhatjuk azt is. Szeretek itt lenni, és fizetnek is érte, ráadásul tanítanak is.

– Megértem. Jó kis csapat – mormolta a boszorkány, aztán egy kicsit ásított.

– Mindig is jók voltak hozzám. Morgana nem akart felvenni, de Draco és Finn meggyőzte, hogy engedjen dolgozni. Máig nem tudom, hogy miért gondolták így, pedig rengetegszer szapulnak, ordítanak és csúfolnak is. Draco is, a bátyád is sokat segített nekem, Skótról nem is beszélve. Olyanok vagyunk, mint egy nagy, boldog család – folytatta révedezve. – Soha nem voltak ilyen jó barátaim, akik kiálltak értem. Nyálasan hangzik? Freya?

– Hmm? – mormolta álmosan a boszorkány.

– Te alszol?

– Nem. Nem… csak… nem.

– Pedig, de. Mit mondtam az előbb?

– Nem értettem. Nagyon hadarsz, de nagyon szexi az akcentusod – mormolta a lány, majd még jobban magára húzta a takarót, és kényelmesen elhelyezkedett. Beau halkan felnevetett.

– Visszamehetünk a táborba, ha akarod – simogatta meg a fejét a varázsló, aztán egy apró puszit lehelt rá.

– Nem kell.

– Kint aludjunk a szabadban?

– Nem kell, ha nem akarsz.

– Jól érzem itt magam veled – suttogta Beau. Freya ezt már nem hallotta, mert azonnal álomba merült.

A varázsló egy ideig nézte a csillagokat, aztán védőkört vont maguk köré a biztonság kedvéért, hamarosan őt is elnyomta az álom.

feltöltötte 2025. Sep. 27. | Nyx | hozzászólások: 0