39. fejezet
Nyíltan

Beau ébren nézte az eget. Elégedett volt, rémesen elégedett, talán még soha nem volt ennyire felhőtlenül boldog. Freya még mindig hozzásimult, és mélyet sóhajtott álmában. Legszívesebben őt nézte volna, de akkor fel kellett volna ébresztenie. Átfutott a gondolatai között, hogy lehet most kellene visszamenniük a táborba, ha valóban nem akarják, hogy észrevegyék őket. Lassan megmozdult, aztán egy apró csókot lehelt a boszorka homlokára.

– Már reggel van? – szólalt meg álomittasan Freya, majd nyújtózott egyet.

– Nem igazán – válaszolt a varázsló. Ugyan nem sokat aludt, de kipihentnek érezte magát. Leginkább még mindig az a tény kötötte le, hogy Freya hozzásimul és az, hogy ő ettől milyen boldog.

– Akkor miért ébresztettél fel? Annyira jól aludtam – méltatlankodott a boszorkány, majd ismét becsukta a szemét. Nem is emlékezett rá, mikor aludt ennyire jól, noha a fekhelyük nem volt éppen a legpuhább matrac.

– Vissza kellene lopóznunk a táborba – simította végig a vállát Beau. – Persze csak, ha nem akarsz feltűnést kelteni.

– Máris? – kérdezte nyafogósan a lány. Még szívesen maradt volna, a védelmező karok között. Nem vallotta volna be senkinek, főleg az ausztrál varázslónak sem, hogy mennyire nyugodt mellette, mennyire megbízik benne. És ilyen még egy férfival sem esett meg. Volt ebben valami különleges, ami megmelengette a szívét.

– Ha nem akarsz hóvihart reggelire. – Freyának nem kellett Beau-ra néznie, hogy tudja, a varázsló megint mosolyog. Azok a kis gödröcskék, amik olyan ellenállhatatlanná tették, ilyenkor mindig ott virítottak az arcán. – Bár, ha akarod, kitalálok valami hihető magyarázatot, miért maradtunk itt egész éjszaka.

– Tényleg? És mit mondanál, Finn-nek? – A lány magában elmosolyodott. A fivére sohasem volt teljesen normális, ha a testvéreiről volt szó. Pláne róla, Freyáról, de egy kis szerencsével talán nem tudja meg és nem csap patáliát. Freya csak nyugalomra vágyott.

– Hogy érdekelt téged az asztronómia, és együtt feljöttünk megnézni, hogy látszik-e innen szabad szemmel a Fiastyúk.

Freya felnevetett, majd megfordult és Beau mellkasára tette az állát, a szemébe nézett. Kisimította a hullámos tincseket a férfi homlokából. Mosolyogva adott egy apró puszit a férfi állára.

– Te tényleg semmit sem értesz a csillagászathoz – mondta végül a boszorkány, miközben a varázsló egyik göndör hajtincsével játszott. – Általában ez a csillagkép az őszi és a téli hónapokban figyelhető meg leginkább. Régen még Fagyhozó csillagnak is tartották. Te tényleg édes vagy.

– De jó, hogy te okosabb vagy, mint én.

– Ugyan már… Egyébként ezt nem eteted meg Finn-nel.

– És hullócsillag nézés? – próbálkozott Beau. – Perseidák?

– Talán majd később. Július és augusztus körül már elhinné.

– Finn ennyire pro asztronomiából?

– Igen. Egy időben meg volt őrülve érte – mondta Freya egy mély sóhajjal. – De a sárkányok jobban érdekelték.

– Francba. Őt is csak olyasmi érdekelte, amiről fogalmam sincs. Ez a pechet.

– Sajnálom – simította végig a mellkasát a lány.

– Nem kell.

– Nem ezt hanem, hogy titkolózni kell. Én nem vagyok ilyen, hogy titkolnám azt, akivel együtt vagyok. Beau… én…

– Nem számít, de nem is muszáj – szólalt meg a férfi. – Nekem nincs gondom ezzel.

– De muszáj.

– Jól van – bólogatott a varázsló, majd apró köröket írt le a boszorka vállán. – És hogyan lopózzunk vissza?

– Ebben te vagy a profi, nem? – incselkedett Freya.

– Én? – kérdezett vissza Beau.

– Igen. Egyébként is tudom, hogy be akartál lopózni hozzám. Nem voltál annyira körültekintő, mint ahogy gondoltad. – A boszorkány szélesen mosolygott. – Lehet nem vagyok auror, de egy-kér dolgot felismerek.

– Mikor nem vagyok én körültekintő? – nevetett fel a varázsló. – Szerintem csak félreértettél valamit.

– Hallottam, amikor leszakadt az ablakpárkány – adta meg a magyarázatot a lány. – Lehetetlen volt nem hallani, sem az azt követő fájdalmas nyögést.

– Ja, hogy akkor… Kínos. Meg se nézted, hogy nem esett-e bajom. Ezért meg is sértődhetnék. Csak mondom.

– De megnéztem, csak nem vettél észre. Egyébként hamar felkeltél, aztán nem sokkal később visszaaludtam – vallotta be Freya. – Miért másztál fel hozzám?

– Meg akartam nézni nálad aludt-e Dominic.

– Jaj, te bolond. Amúgy nem vetted észre, hogy annyira nem is kedveljük egymást? – kuncogott a lány. – Ez nagyon jó. Én és Dominic? Hát biztosan nevetni fog, hogy ha még találkozunk.

– Nem úgy tűnt, mintha annyira utálnátok egymást – szabadkozott a férfi. – Sőt idegesítően ömlengősen viselkedtetek.

– Féltékeny voltál?

– Kicsit – válaszolt Beau, majd elmosolyodott. – De már nem vagyok az.

– Akkor jó. Egyébként Dominic meleg. És évek óta párkapcsolatban él – tette hozzá a boszorkány.

– Mi van? – nevetett fel az ausztrál. – Nem hiszem el.

– Végig veled flörtölt – világított rá Freya. – Nem vetted észre? Pedig annyira nyilvánvaló volt.

– Veled flörtölt, és folyton kedveskedett.

– Bántotta a bűntudat, azért ami… Írországban történt. De erről most nem akarok beszélni. Mi nem vagyunk jóban Dominic-kal. És már nem is leszünk soha. Én… Nem… nem akarom ezt most elmondani, mert annyira bánt.

– Nem kell elmondanod semmit sem – mondta Beau, majd megfogta a kezét, aztán egy apró puszit adott rá. – Nekem is lenne mit bevallanom neked, de ez most nem a megjobb pillanat arra, hogy mindent elmondjunk egymásnak. Szép vagy ma reggel.

– El tudom képzelni mennyire – szólalt meg Freya. – A szabadban aludtam. Valószínűleg a hajam egy katasztrófa.

– Én mit szóljak? Olyan vagyok, mint egy alpaka.

– Nekem tetszik – mondta a boszorka, majd kicsit összeborzolta a haját. – Már az első pillanattól fogva szerettem volna beletúrni.

– Tényleg? – kérdezte Beau. – Nekem is tetszik a te hajad.

– Köszönöm. De a tiéd sokkal jobb, mint amilyen az enyém. Különleges.

– Sok év kemény munkája.

– Ültél és hajat növesztettél?

– Pontosan. Régen rövid volt – mesélte álmodozóan a varázsló. – Lehet, hogy majd megint levágatom. Ha már idegesít.

– Meg sem ismernélek rövid hajjal.

– Dehogynem. Pontosan olyan elbűvölő vagyok most is, mint akkor voltam. De tudok valamit, amiről mindig megismersz majd.

– Igen? Micsodát?

– Ha egy kicsit feljebb csúszol, akkor elmondom.

Freya felkönyökölt, majd szembe nézett a varázslóval. Beau ráérősen felcsúsztatta a kezét a boszorkány arcára, közelebb húzta magához és megcsókolta. Gyengéden, kedvesen, pontosan úgy, amilyennek egy reggeli csóknak lennie kell. Mikor az ajkuk szétvált, Beau ravasz mosollyal nézett a boszorkányra.

– Megint átvertél.

– Dehogy – incselkedett a varázsló.

– Azt hittem, mondani fogsz valamit – méltatlankodott a boszorkány. – Átvetél.

– Dehogy hitted.

– Igazad van – nevetett rá Freya, majd a mellkasára tette a fejét. – Mennünk kellene.

– De bajba is kerülhetünk. Van egy halom hólapát a raktárban, ha a bátyádnak eszébe jutna valami hóvihart csinálni – tűnődött az ausztrál.

– Az se lenne elég, gyakorold a melegítővarázslatokat – sóhajtott fel a boszorkány. – Gyere, kelj fel!

Beau megfogta a boszorka kezét, aztán felkelt. Pár pálcaintéssel eltüntette a fekhelyüket, de nem engedte el a lány kezét. Mélyet sóhajtott, majd magához ölelte Freyát, és egy apró puszit nyomott a homlokára.

– Ezt miért kaptam?

– Mert utánam jöttél, és nem hagytál egyedül – mormolta a varázsló, miközben egy apró puszit nyomott Freya fülcimpájára.

– Ne legyél ennyire aranyos!

– Majd néha vágok morcos képet is – vigyorgott elégedetten Beau. Persze esze ágában sem volt morcos képet vágni, főleg most.

– Jól van – kuncogott Freya.

– De most nem, mert nincs kedvem.

– Ne is.

– Egyébként közel sem vagyok annyira aranyos, mint gondolod – mondta Beau, de még mindig nem engedte el Freyát, viszont a szemébe sem akart nézni. Neki elmondott volna mindent, de tényleg mindent. Ám az önző szíve ezt nem hagyta, elrontson mindent. Pár hetük volt csak és ki akarta élvezni.

– Gyere, menjünk!

– Hát menjünk!

Kézenfogva indultak el az erdőbe. Még mindig nem volt teljesen világos, de Freya teljes biztonságban érezte magát Beau közelében. Ugyan eddig soha nem félt a fák között, viszont mióta a sötét árny megtámadta, nem érezte magát annyira bátornak. Kirázta a hideg erre a gondolatra.

– Fázol? – kérdezte Beau.

– Kicsit, nem hoztam magammal a melegítő felsőmet.

– Úgy érted az enyémet – pontosított a férfi.

– Nem fogom visszaadni – közölte Freya.

– Nem is kell. Van még otthon pár.

– Milyen színű?

– Piros, zöld és fekete.

– A fekete érdekel – mosolyodott el mohón a lány.

– Csak szeretnéd, de nem fogod elhordani a ruháimat – nevetett fel a varázsló. – Ezek megjárták már a fél kontinenst.

– Komolyan?

– Még Kínában vettem a feketét – csevegte Beau.

– Jártál Kínában?

– Aha.

– Hol jártál még? – kérdezte Freya kíváncsian.

– Érdekel milyen cuccokat hoztam onnan? – nevetett fel a varázsló.

– Nem, csak azt érdekel merre jártál – vonta meg a vállát a lány. – Én még nem sok helyen voltam.

– Szeretnél még aludni reggelig?

– Igen.

– Akkor nem most mondom el, hogy merre jártam – szólalt meg Beau. – Majd keresünk egy másik időpontot.

– Hát jó.

– Gyere közelebb, majd így nem fogsz fázni. – Azzal átölelte a boszorkány derekát. Beau szíve nagyot dobbant. Nem kellett volna ezt éreznie, hiszen Freya megmondta… Annyira rég nem érezte, hogy tartozik valakihez. Most minden erejével kapaszkodott ebbe az érzésbe.

– Mi lenne, ha versenyeznénk?

– Nem. Még le sem szúrtalak azért, hogy egyedül eljöttél ide miattam – sóhajtott fel komoran a varázsló. – Ez egy veszélyes környék.

– Hé, az előbb még megköszönted.

– De most jön a dorgálás.

– Ne csináld már! – mondta a boszorkány. – Tudom hova lehet menni és hova nem. Ennyire azért már ismerem a környéket.

– Mit beszéltünk meg?

– Hogy nem mászkálok egyedül csak úgy. De nem voltam sokáig egyedül, mert te is itt vagy.

– Ígérd meg, hogy nem leszel még egyszer ilyen felelőtlen! – kérte Beau. Persze Freyának nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy miért kéri ezt a varázsló.

– Nem foglak egyedül hagyni, amikor nem vagy jól. Ezt ne is kérd tőlem. A barátom vagy.

– Egy nagyon jó barát.

– Igen. Aggódtam érted.

– Nem vagyok az a sziklákról leugrós típus.

– Komolyan? – nézett rá Freya fél szemmel. – Hallottam egyet, s mást.

– Ööö… Mit is?

– Vegyünk egy egyszerű példát. Hogy is keletkezett a sebhely a hasadon?

– Ez nem jó példa – rázta meg a fejét Beau. – Neked is tetszik, nem? Szexi.

– Hát nem tudom…

– Jaj, ne már, mondd, hogy szexi!

– Szexi – mondta fejcsóválva Freya, és elnevette magát. – Ne vágyj ilyen önelégült képet!

– Na, ezt akartam hallani – nevetett fel a varázsló.

– Nem vagy semmi.

– Egyébként visszatérve meglátogathattál volna a faházamban is – sóhajtott fel Beau. – Sokkal egyszerűbb lett volna, mint a sötét erdőben egyedül mászkálni.

– Nem is volt akkor még sötét.

– Ez nem válasz – jegyezte meg a varázsló.

– De nem voltál otthon – emlékeztette a boszorka. – Mégis mit tettem volna?

– De hazamentem volna.

– Mikor? – érdeklődött Freya.

– Egy idő után – válaszolt elgondolkodva Beau, de aztán szélesen elmosolyodott. – Sokkal-sokkal hosszabb idő után.

– Erről van szó. Nincs hozzád igazított órám.

– Áh, nem akartam egyedül itt merengeni egész éjjel.

– Nincs rajtad a nyomkövető bűbájom – vonta meg a vállát Freya. Túlságosan is oltalmazónak gondolta a férfi viselkedését, de tudta, hogy most ez nem csak az incselkedésről szól.

– Igazad van – bólogatott a varázsló. – Kár tovább beszélni erről. De ígérd meg, hogy nélkülem nem mész sehova.

– Megígérem.

– Helyes. Egyébként se fogsz nélkülem menni sehova – folytatta tovább Beau. Visszagondolt a közelmúlt eseményeire. Teljesen kétségbeesett volna, ha Freyát újra ugyanabban az állapotban látja.

– Oh, dehogyisnem.

– Hová mennél, amikor én itt vagyok?

– Boltba.

– Elmegyek, mondd meg mit szeretnél, és hozok – ajánlotta fel előzékenyen a varázsló. Legszívesebben az ellenőrzése alatt tartotta volna a kékszemű boszorkányt, de az már mindenkinek rettenetesen szemet szúrt volna.

– Olyasmit, amihez én is kellek.

– Mi lehet az?

– Például fehérnemű.

– Nem fogsz ki rajtam.

– Válogatós vagyok – simított ki egy tincset az arcából Freya. – Nem veszek fel valamit csak úgy.

– Ne vegyél fel semmit! – javasolta Beau. – A probléma megoldva. Hatásos, egyszerű és egyből elakad a lélegeztet.

– Áh, az nem vicces.

– Állj meg egy kicsit! Azt hiszem, valaki van a bokrok között – mormolta a varázsló. Freya a férfi háta mögé húzódott. – Ugorj fel a hátamra!

– Te nem vagy normális. Miért?

– Úgy gyorsabban haladunk – válaszolt fojtottan az auszrtál. – Gyerünk már!

– Fenét!

– Na, a játék kedvéért.

– De, ha egy sárkány lesz, akkor megbánod – sziszegte halkan a lány.

– Nem hiszem, hogy sárkány. Inkább ember. Másmilyenek a léptei. – Beau élvezte, hogy játszhatja a szakértőt és ráveheti a lányt arra, amire akarja. – Tuti ember, két százalék sárkány vagy Draco.

– Jó, legyen! – csóválta meg a fejét Freya, majd felpattant a férfi hátára. – Lehet ezt megbánom.

– Megvagy? – kérdezte a varázsló.

– Úgy érzem magam, mintha öt éves lennék.

– Én nem így érzem.

– Menj a fenébe! – Beau nevetve indult el vele, aztán futni kezdett. Egészen a táborig futott. Néha elbújtak a fák mögé, mintha lopakodnának. Bár a boszorkány szerint a férfi inkább csak hülyeségből bújt el vele a sűrű növényzetben.

– Miért Finn faháza felé mész? – kérdezte fojtott hangon Beau.

– Rossz szokás.

– Miért?

– Ilyenkor szoktam fogkrémet tenni az oreójába – vallotta be büszkén a férfi egy görbe vigyor keretében. – Vagy erőspaprika krémet.

Freya a szájára tette a kezét és rázkódott a nevetéstől.
– Neeee! – szólalt meg végül. – Te nem vagy normális. Ha a bátyám ezt megtudja, akkor neked annyi.

– Van jobb ötleted, hogy mivel tréfáljuk meg? Momentán nekem nincs jobb, de meg lehet győzni.

– Mi lenne, ha hazamennénk? Ma nincs kedvem kiszúrni a testvéremmel.

– A hátamon utazol, oda viszlek, ahova akarlak. És miért ne lenne kicsit izgalmasabb? – nevetett gonoszul Beau.

– Hadd szálljak le!

– Még csak most kezdem élvezni.

– Nem fogok segíteni, hogy kiszúrj a bátyámmal.

– Jól van – sóhajtott fel Beau. Irányt váltott, majd meg sem állt Freya házáig. – Megérkeztünk!

– Köszönöm! – szállt le a hátáról Freya, aztán elindult fel a lépcsőn.

– Csak ennyi?

– Mit szeretnél még?

– Csókot, természetesen.

– Csókot? – incselkedett Freya.

– Azt a randi végén az ajtóban szokás adni – mosolyodott el Beau.

– Randiztunk?

– Mert nem randiztunk?

– Nem tudom.

– Igazad van nem randiztuk – vigyorgott Beau. – Ma este randizunk.

– Jól van.

– De a fenébe is, csókot akkor is adnod kell.

– Nem kell.

– Freya, nem vagy túl együttműködő.

– Sajnálom! Jó éjt! – nevetett a lány, aztán bement a házba. Alighogy becsukta az ajtót, valaki hátulról átölelte, maga felé fordította és megcsókolta. Az ijedtséget nagyon gyorsan felváltotta a kellemes, édes érzés, amit a csalafinta ausztrál váltott ki. Bizsergett az egész teste, szaporán vette a levegőt és teljesen a bűvkörébe került. Beau gyengéden húzta magához a boszorkányt, mintha túl törékeny lett volna. Mikor szétváltak az ajkaik Freya zihálva hajtotta a fejét a férfi vállára. – Hogy a fenébe jöttél be?

– Titok – nevetett a varázsló.

– Az ajtó se állít meg?

– Nem igazán.

– Ugye nem törtél be egyetlen egy ablakot sem? – reménykedett Freya. – Nincs kedvem javítgatni.

– Nem.

– Besurranó tolvaj is lehettél volna – csóválta meg a fejét Freya. Beau csak nevetett.

– Csókot akartam csak lopni – vallotta be a férfi.

– Tényleg? Nem mondod.

– De most visszamegyek a faházam magányába – jegyezte meg színpadiasan a varázsló, mintha valamilyen sanyarú sorsra lenne kárhoztatva.

– Szegénykém – sajnálkozott Freya.

– Maradjak? – kérdezte reménykedve mégis.

– Nem kell – rázta meg a fejét a boszorkány, noha nagyon nehezen lett volna képes nemet mondani.

– Kíméletlen vagy. Azt hittem, még évődünk egy kicsit.

– Álmos vagyok – ásított egyet Freya.

– Hát jó. Szép álmokat, kedves hölgy!

– Neked is, Beau! Ja és Beau.

– Hmm?

– Van ajtóm is – mutatott az ajtó felé a lány.

– Láttam.

– Akkor inkább ott menj ki.

– Jól van – mondta a varázsló, majd egy újabb csókot nyomott a boszorka szájára. – Jó éjt! Zárd be az összes ajtót.

– Minek, ha úgyis akkor jössz be, amikor akarsz.

– Hátha nem csak én akarok bejönni.

– Rendben.

– Kicsit később találkozunk – csókolta meg újra.

– Oké. – Azzal Beau távozott a faházból. Freya pedig boldog mosollyal feküdt le aludni.

A varázsló eközben ráérősen indult el haza, amikor Draco bukkant elő a fák közül. Feltűnően jó hangulatban volt, de amikor meglátta tanoncát, összevonta a szemét. A két férfi egymásra nézett.

– Hát te? – kérdezte Draco majd karba tette a kezét.

– Erre jártam – válaszolt Beau. – Szép ilyenkor a… napfelkelte.

– Áh. Az.

– És te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza a kíváncsi tanonc. – Te is a napfelkeltét nézted?

– Semmit, sétáltam és én is csak erre jártam.

Beau feltűnően a cipőjét vizslatta.
– Merre voltál? – kérdezte meg végül.

– Sehol. És te? – kérdezte Draco.

– Én is… – folytatta tovább a cipő vizsgálatát az ausztrál.

– Akkor jó. Reggelinél találkozunk – mondta a mestere.

– Rendben… Hermionénál voltál?

– Semmi közöd hozzá.

– Remélem, hogy jó estéd volt.

– Szép álmokat, Angus!

***

Másnap reggel Finn fütyörészve indult el az étkezdébe. Ma igencsak jó kedve volt, de persze nem azért, mert szerda volt és ma csak délután kellett dolgoznia, hanem mert nagyszabású tervei voltak. Mikor bement a tömött étkezdébe néhányan még utána is fordultak. Ezt a varázsló elégedetten és diszkréten vette tudomásul, majd helyet foglalt Skót mellett.

– Na, haver! – menj már odébb morogta a férfi mérgesen. – Úgy bűzlesz, mintha a fejedre borult volna a nagyanyám molyirtója.

– Ez parfüm.

– Borzalmas. És honnan a búbánatból vetted ezt az inget? – röhögte el magát Skót. – Ha nyakkendőt kötnél hozzá, akkor úgy néznél ki, mint aki indulni akarna a következő polgármester választáson.

– Irigykedsz.

– Dehogy is, cikinek tartalak – veregette hátba Skót Finnt, aki éppen kávét töltött magának.

– Te hülye állat! Majdnem leöntöttem az ingemet miattad! – morogta a varázsló. – Látod mit csináltál, olyan lett az ujja.

– Mi a helyzet fiúk? – jelent meg Beau egy kicsit álmosan. – Kösz, Finn!

Simán kivette a kezéből a kávét, aztán egy hajtásra kiitta. Miután ez megtörtént a korábbinál nagyobbra volt képes kinyitni a szemét.

– Az az enyém volt – morogta a varázsló, aki még mindig a foltot próbálta kivenni a kék, hajszálcsíkos ing ujjából.

– Mire készülsz, haver? – kérdezte Beau karba tett kézzel, miközben azt figyelte Skót mikor hagyja őrizetlenül a szalonnáját. – Új állásra pályázol?

– Nem. Gyógyítóhoz kell mennem.

– Áh – nevetett fel egyszerre a két varázsló. Hayden és Beau tekintete találkozott, Skót összevonta a szemöldökét, biztonságba helyezte a tányérját, majd az ausztrálra nézett, aki jelentőségteljesen elvigyorodott, mint aki nem készült semmire.

– Ne röhögjetek már! – morogta Finn. – Mindkettőtöket leborítalak vízzel.

De ők ketten csak tovább röhögtek. Viszont azt nem vették észre, hogy még valaki csatlakozott a társaságukhoz.

– Fejezzétek már be! – szólalt meg Draco, aki éppen a fejfájásától akart megszabadulni, aztán egy hatalmas bögre kávétól várta a gyógyulást, ennek ellenére jó kedve volt, így a két társa megúszta, hogy egy varázslattal elhallgattassa őket. – Mi a fenéért ilyen rettentően vidám a csapat?

– Rajtam röhögnek – morogta Finn, aztán csípőre tette a kezét. – Nem tudom mi a fenéért… Mindig találnak valamit, amivel felbosszanthatnak.

Skót röhögve megpróbált válaszolni, de még mindig nem tudott napirendre térni.

– Nem azon röhögünk. Hanem ezen, ami rajtad van, haver – csóválta meg a fejét Beau. – Kölcsönt akarsz felvenni a bankból?

– Na, hagyjatok békén!

– Nem rossz ez, csak túl khm… formális egy fenék vizsgálathoz – röhögte el magát Skót. – De ha te így érzed.

– Üvöltsd világgá hadd tudja meg mindenki, hogy fenéken harapott egy sárkány – sziszegte az ír varázsló. – Ennyi idiótát.

– Bocs, Finn, de ki nem tudja még? – kérdezte Beau érdeklődve.

– A húgom.

– Freya?

– Mert van még húgom?

– Ki tudja – vonta meg a vállát az ausztrál varázsló. – Egészen április 27. szerdáig nem is tudtam róla, hogy van húgod. Ennyi erővel lehet még egy.

– Csak egy van – erősítette meg Finn.

– Szóval örülsz neki, hogy csak egy húgod van? – szólalt meg Freya nagy vidáman, miközben lopva Beau mellé settenkedett, finoman hozzáért a válla a varázslóéhoz, majd megfogta a férfi csuklóját, aztán a tenyerébe csúsztatta a kezét. Beau csak abban reménykedett, hogy senki sem veszi észre mennyire elpirult.

– Örülök, hogy van egy húgom is – pontosított az ír varázsló. – Gavin és Gabe megőrjítene, ha te nem lennél.

– Egyébként hova készülsz, bátyus? Megkéred valaki kezét?

Ezt már nem hagyhatta egyik barát sem nevetés nélkül. Skót az asztalra csapva röhögött látva Finn arckifejezésén.

– Ennyi marha között csoda, hogy ennyi ideig kibírtam – dühöngött a férfi mérgesen.

– Jaj, bátyus! És hova mész?

– Doki nénihez – válaszolt Beau készségesen. – Megnézeti a… mit is, Finn? Segíts, elfelejtettem.

– A lábamat, amit megharapott a sárkány – sziszegte jeges tekintettel a varázsló.

– Uhh, szegényem!

– Randit akar kérni a doki nénitől – folytatta a csevegést az ausztrál férfi. – Összeköti a kellemest a hasznossal.

– Jaj, de édes.

– Merlinre! – emelte az ég felé a szemét Finn, majd idegesen a homlokát kezdte masszírozni. Az ezüst gyűrűjén, amit mindig viselt, megcsillant a napfény.

– De akkor is. Kicsit ez az ing… nem is tudom.

– Majd én segítek – lépett előre Beau, majd Finn és Freya közé állt. Egy apró csókot lehelt Freya kezére, mielőtt elengedte. Finn persze semmit sem látott. Skót és Draco nagy szemekkel figyelték az alig pár másodperc alatt lezajlott jelenetet. – Tűrd fel az ingedet könyékig.

– Ahogy Draco szokta? – Az említett megforgatta a szemét a háttérben.

– Pontosan. Aztán gombold ki a felső gombokat, mert így úgy nézel ki, mintha misét akarnál tartani a koboldoknak. Ja, és az ég szerelmére ne tűrd be az ingedet. Freya, mit mondasz? Ne legyél elfogult, az igazat akarjuk hallani.

– Sokkal jobb. De a parfümödbe bele lehet fulladni – mondta végül a segítőkész húgocska. – Ez egy kicsit sok.

– Menj seprűvel! – vonta meg a vállát Skót. – Mire odaérsz, kiszellőzöl. Elviheted az enyémet, de nekem össze ne karcold a nyelét, mert akkor nagyobb bajod lesz, mint egy randi.

– Napszemüveg – jutott eszébe Beau-nak, majd leakasztotta az övét, aztán Finnre adta. – Kész, nagyon dögös. Vigyél egy bőrkabátot is.

– Minek? Meleg van, mint az állat.

– Vadnak nézel ki benne.

– Ti nem vagytok normálisak…

– Kell a nő vagy nem? – kérdezte Skót. Draco eközben majdnem visszaköpte a kávéját a bögrébe, annyira röhögött. – Akkor tedd azt, amit Beau mondd! Most kivételesen nem mondd hülyeségeket.

– És te, Draco mester, mit mondasz, Finn-nek?

– Ne Margothoz vidd, ha igent mond… – felelte Draco mogorván.

– Oké.

– Hú, mester, mesélned kell!

– Hagyj békén, Beau-tiful! Jééé, nézzenek oda Freyán meg a te pólód van – jelentette ki fennhangon Draco. – Vajon miért?

Beau gyilkos pillantást vetett az elégedetten vigyorgó mesterére.

– Tényleg, Freya, mi ez rajtad? – kérdezte Finn. – Ráadásul össze van mázolva. Alig tudom elolvasni. Beau a Rettenthetetlen? Mi a…

– Nézzenek oda mennyire elszaladt az idő – szólalt meg ismét Draco. – Temérdek dolgom van. Oh, Finn, mielőtt elfelejtem. Mit csinálsz pénteken délután?

– Még nem tudom. Miért?

– Ki kéne menned az új gondozónőért, és meg kellene mutatnod neki a tábort. Udvariassági körbevezetés lenne.

– A dögös ír boszorkányért? – kérdezte Beau, mire észbekapott, hogy mit mondott Freya már el is húzódott tőle, aztán megfogta a palacsintákat. Megpaskolta Finn arcát, aztán sok szerencsét kívánt, és nagyon gyorsan elhagyta az étkezdét.

– Persze kimegyek – vonta meg a vállát Finn. – Van még valami? Mert akkor én mennék.

– Nincs.

Mikor Finn távozott a helyiségből, Beau azonnal felpattant a helyéről, jól beverte a térdét, aztán a hátsó kijáraton keresztül hanyatt homlok kirohant.

– De nagy gazember vagy, Draco – csóválta meg a fejét Skót. – Freya és Beau meg együtt vannak?

– Hé, én nem mondtam semmi rosszat – szólt a tejfölszőke varázsló. – Mondtam, hogy Isabel O’Hara dögös?

– Nem ért volna rá később említeni?

– Tudod milyen Finn. Ha nem szólok időben, akkor addigra betervez egy randit az új csajával.

– Miből gondolod, hogy Emma doki néni igent mondd neki? – kérdezte Skót.

– Finn nem reménytelen eset. De ha nem jön össze neki, akkor ne környékezd meg a csajt, légy szíves, még kellhet egy jó gyógyító a csapatnak.

– Mekkora egy bunkó állat vagy… Inkább Hermionénál próbálkoznék – vigyorgott a varázsló. – Szabad még?

– Van még elég boszorkány a környéken, akinek csaphatod a szelet. Az enyémet hagyd békén, oké? – veregette meg a vállát Draco. – Elmegyek a keresztlányomhoz, mire Keelan megjön, itt leszek.

– Nem biztos, hogy ezek után megvárunk. El kell beszélgetnem a fiaddal – nevetett fel Skót. – Az összes cikis sztorid felét sem hallotta még.

– Ne merészeld!

– Akkor ne tegyél rám megjegyzéseket, mert megbánod.

– Tényleg, Skót. A nagyanyád?

– Mi van vele? – tudakolta a varázsló.

– Nem írt vissza? – kérdezte Draco.

– De igen, megkaptam tőle a levelet – sóhajtott Hayden. – Ja.

– Szólni nem akartál?

– Most szólok, hogy hétfőn vár minket – mondta Skót egy mély levegővétel után.

– Remek, akkor megszervezem az indulást.

– Tedd azt – válaszolta rémesen kevés érdeklődéssel. Miután Draco elment Hayden folytatta volna a reggelijét, de a tányérján már egyetlen szalonna sem volt Beau jóvoltából. – Beau-tiful…


***

A hebrencs ausztrál még soha nem futott ennyire gyorsan, de még így sem érte utol Freyát. Magában ezerszer elátkozta magát, amiért egyáltalán kiszaladt ez a száján. A boszorkányt végül a verandán találta meg, Freya éppen akkor végzett a reggelijével.

– Freya… – kezdte Beau kifulladva.

– Igen, Beau? – tette csípőre a kezét a lány. – Van valami, amit el szeretnél mondani?

– Amint kiköptem a tüdőmet – zihálta a férfi, majd a térdére támaszkodott, ami szörnyen fájt az ütéstől, ráadásul még le is horzsolta.

– Ühüm…

– Sajnálom – mondta ki Beau lélekszakadva.

– Micsodát?

– Amit mondtam arról a csajról, nem is ismerem – hadarta a férfi.

– Áh, hogy azt… Jó – felelte a boszorka.

– Jó?

– Jó.

– Freya, kérlek…

– Mit akarsz, mit mondjak? – sóhajtott a lány.

– Nem tudom. Bármit.

– Szóval nem tudod – jelentette ki színtelen hangon Freya. Beau bajt érzett, nagyon nagy bajt. A kék szemek úgy szikráztak, hogy egyetlen egy pillantással képesek lettek volna belé áramot vezetni. Magában az ausztrál férfi azon imádkozott, hogy Freya valóban csak a földet tudja szétválasztani. – Milyen érdekes.

– Hülye megjegyzés volt csak – próbálta menteni a menthetőt a férfi.

– Őt is hülyére akarod venni?

– Engem csak te érdekelsz.

– Olyan vagy, mint az összes pasi – morogta Freya, majd levette a Beau-tól zsákmányolt pólót, s férfi felé hajította. – Miért is gondoltam, hogy te más vagy.

– Hülye vagyok, nem olyan, mint a többiek. Nem is érdekel az a boszorkány – magyarázta tovább Beau, miközben levette a fejéről a pólót. A lány parázsló tekintettel, csípőre tett kézzel nézett rá. Bordó sportmelltartóban volt és fekete jóganadrágban. A varázsló most már láthatta szinte az összes tetoválást, ami Freya bőrét díszítette.

– És én még veled aludtam… Még jó, hogy nem… Mindegy. Légy jó, Beau! – Azzal bement a faházba és rácsapta az ajtót a férfira. Mikor megfordult egyből a varázslóval találta szembe magát. Beau pedig nem igazán vacakolt, hanem az ajtónak szorította a boszorkányt. A férfi tenyere kíméletlenül csattant a vastag fán.

– Szóval legyek jó?

– Aha – sóhajtott fel Freya.

– Egész szép alakítás volt, de azért ennyivel nem lehet elküldeni a francba.

– Mikor jöttél rá? – mosolyodott el a boszorka.

– Talán, amikor levetted a pólót, amit egyébként összehajtva otthagytam az asztalon. Szóval még haragszol?

– Még nem csókoltál meg. Persze, hogy haragszom – biggyesztette le az ajkát a lány. Beau az álla alá nyúlt, aztán szembe nézett a boszorkánnyal.

– Tudod, hogy csak te érdekelsz. És nem szoktam hazudni.

– Tudom. De nem árt tudni, hogy mennyire érdekellek – vigyorodott el ravaszul Freya.

– Hogy te mekkora boszorkány vagy – sóhajtott fel Beau, majd megcsókolta Freyát. Eddig még sosem így, soha ennyire szenvedélyesen. Most nem volt lassú, nem volt türelmes, rögtön elmélyítette a csókjukat. A lány felcsúsztatta az egyik kezét a férfi nyakán, aztán beletúrt a hajába. Hozzásimult Beau-hoz, mintha sohasem akart volna mást. Aztán a másik keze már a varázsló pólója alatt járt, majd könnyedén kibújtatta belőle őt. Beau felnyögött, amikor megérezte a finom ujjakat a négy karmolásos sebhelyénél, ahogy szépen lassan végigsiklottak rajta, s aztán megálltak a szíve fölött. Elemi erejű és könyörtelen csókjuktól beleremegett a föld is, amiért leginkább Freya volt a hibás. A férfi elmosolyodott, majd megszakította a csókjukat. – Nyugi egy kicsit, mert az egész tábort elemészted.

– Hümm?

– Földrengés, édes. – Freya mély levegőt vett, aztán felsóhajtott.

– Többet kell meditálnom – mormolta a lány. Beau rekedten felnevetett, aztán kisimította a kósza hajtincseket a lány arcából.

– Dehogy. Randizz velem ma este! – kérte a férfi gyengéden.

– Jól van.

– Ez könnyebben ment, mint gondoltam.

– Ah, ugyan már – nevetett fel Freya. – Mire gondoltál?

– Semmi formálisra. Jól érezzük magunkat, beszélgetünk. És szándékomban állt jó sokszor megcsókolni téged.

– Jól hangzik. Alig várom.

– Túl hosszú ez a nap. Bár ne kellene dolgoznom.

– És már el is késtél – sóhajtott fel Freya.

– Oh, a francba – morogta Beau. Majd egy gyors csókot nyomott a lány ajkára. – Rendben vagyunk?

– Igen.

– Akkor este.

– Akkor este.

– A domboldalon.

– Ott leszek.

– Addig nem bírom ki – sóhajtott Beau, majd még egy csókot nyomott Freya ajkára. – Ebből soha nem lehet elég.

– Ki fognak nyírni, ha elkésel. Ráadásul a térded, hogy néz ki – mutatott rá a boszorkány.

– Kicsit bevertem.

– Kicsit? Csoda, ha az az asztal nem dőlt fel.

– Megijedtem, hogy itt hagysz – vallotta be Beau.

– Te bolond – csóválta meg a fejét Freya

Beau közelebb hajolt aztán valamit gael nyelven mondott Freyának, amitől a boszorkány elkapta a röhögő görcs.

– Most mi van?

– Ezt meg hol a fenében tanultad?

– Finn tanította. Azt mondta ezzel lehet az ír lányokat levenni a lábukról.

– Tudod mit mondtál? – nevetett Freya továbbra is.

– Valami azt súgja, hogy nem azt, amire én gondoltam – jegyezte meg durcásan Beau. – Azt hittem, hogy a bátyád nem ver át.

– A kiejtésed meglepően jó, ezt el kell ismernem, de a többi. A krumplitermésem felől érdeklődtél, megkérdezted hány birkát tartok, és hogy mennyire kell hülyének lenni, hogy órákig szenvedve képes voltál ezt a pár mondatot betanulni.

– Csodálatos. Nos, a büszkeségem rendesen megtépázva, így inkább magadra hagylak, szép hölgyem. S a domboldalon tíz óra után találkozunk. De csak az után, hogy az átkozott bátyádat megleckéztettem.

– Mire készülsz? Mikor Draco akcentusát használod, akkor tuti rosszban sántikálsz.

– Egy úriember nem fedi fel a bűnös titkait.

– Úgyis kiszedem belőled – vigyorodott el Freya. – Nem is kellene nagyon megerőltetnem magam.

– Visszaadod a pólómat?

– Nem.

– Minden ruhámat begyűjtöd?

– Aki sokat beszél hülyeségeket, annak nem marad ruhája – nevetett fel a boszorkány.

– Ez esetben kérem a melltartódat – nyújtotta ki a kezét a varázsló.

– Jó, meggyőztél. Vidd a pólódat! – Beau még egyszer megcsókolta.

– Később találkozunk.


***

Abby éppen akkor lépett ki a Pitonék rezidenciájából, amikor Draco megjelent a kertkapuban. A lány megtorpant. A tejfölszőke hajú férfit soha nem látta még ilyen komolynak és fenyegetőnek, az utóbbi persze nem neki szólt, de mégis rosszul érezte magát ettől. Legutóbb is, amikor találkoztak diszkréten távol maradt tőle, s úgy csatlakozott a testvéreihez, hogy sikeresen elkerülte a férfit. A boszorkány gyorsan erőt vett magán, aztán elindult a keresztapja felé.

Most a szokásos üdvözlés elmaradt, mindketten feszengve álltak egy kicsit egymással szemben. Nem volt jó érzés, nagyon nem. Mintha megszakadt volna köztük valami, valami nagyon fontos, ami már soha nem lesz ugyanaz, soha nem lesz olyan felhőtlen, akárhogy is zajlik köztük majd a beszélgetés, amit nyilvánvalóan meg kell ejteniük.

– Jó reggelt, Abby! – A hangjával együtt hideg szél is érkezett északról, majd kissé hűvösen megsimította a boszorkány arcát. A bűntudatot, mint ismerős érzést üdvözölte. Remegő léptekkel indult el keresztapja felé.

– Szia, Draco! Apához jöttél? – kérdezte reménykedve a lány. Nagyon jól tudta, hogy Draco miért jött és miről fognak beszélni.

– Nem, most nem – intett nemet a fejével a keresztapja.

– Akkor anyához? – próbálkozott Abby.

– Nem talált.

– Szóval hozzám?

– Ráhibáztál, ifjú hölgy. Kerülsz mostanában? – kérdezte a férfi számonkérően. Abby felnézett rá, majd lesütötte a szemét, de nem válaszolt azonnal. – Hmm?

– Nem, nem, csak… – kezdte a magyarázkodást a lány zavartam, majd idegesen a füle mögé simította a haját. Végül rájött, hogy nem kellene pontosan Dracónak hazudnia. – De igen, kerültelek. Ne haragudj, keresztapa!

– Sejtettem, hogy így van. Vártam, hogy te gyere el hozzám, de úgy tűnik várhattam volna rád, amíg bele nem őszülök.

– Sajnálom – hajtotta le a fejét a lány.

– Ezt nem neked kell sajnálni – rázta meg a fejét a varázsló, aztán felsóhajtott. – Jól vagy?

– Jól – bólogatott Abby, de nem nézett a férfi szemébe. – Tényleg.

– Gyere velem! Beszélgessünk! – kérte kedvesem Draco.

– Jól van. – Abby engedelmesen kilépett a kertkapun, aztán elindultak a rét felé. Még korán reggel volt. A lány éppen néhány gyógynövényt akart összegyűjteni anyja gyógykenőcseihez, de most ez úgy látszik elmaradt. Draco zsebre tette a kezét, majd a horizontra szegezte a tekintetét. Komor volt, túlságosan is, sok dolog nyomasztotta. A lány most újra kicsinek érezte magát, gyámoltalannak, pedig valójában már nem volt az.

– Régen sétáltunk utoljára – törte meg a csendet a varázsló. Még mindig nem nézett a keresztlányára. Nem akarta neki mutatni mennyire felkavarta az eset, ami a Walpurgis-éji bulin történt. Még mindig dühös volt, amikor eszébe jutott, még mindig táplálta a harag, ha arra a fiúra gondolt, aki bántotta Abigailt.

– Igen, tényleg régen volt – bólogatott a lány. Keresztapja feszültségét mérföldekre is lehetett érezni. Túl sok minden történt, túl rövid idő alatt, ezt senkinek sem volt egyszerű megemészteni.

– Komolyan beszélnünk kell – Most néztek egymás szemébe. Az aggódó szürke tekintetbe, most annyi érzés vegyült, hogy a lány nem bírta sokáig fenntartani a szemkontaktust.

– Tudom – erősítette meg Abby. – Nem kell értem aggódnod. Már… már jól vagyok.

– Merlin csessze meg, dehogynem kell aggódnom! – csattant fel Draco mérgesen. A boszorkány összerezzent a hangjára. A varázsló fejcsóválva – Az ember azt hinné, hogy a szerettei biztonságban vannak Roxfortban, de ez nem így van. Mégis hogy ne aggódjak érted?

– Én…

– Merlinre, Abby, ez az egész… – túrt bele idegesen a hajába idegesen a varázsló. – Ennek meg sem szabadott volna történnie, soha. Örülhet az a kis rohadék, hogy nem tekertem ki a nyakát, azt érdemelte volna.

– Kérlek, Draco…

– Mi történt? – kérdezte emelt hangon a keresztapja. Abby ijedten húzta össze magát. Egy pillanatra megint Draco szemébe nézett, de aztán megint lesütötte a tekintetét. – Hogyan? Egyszerűen nem fér a fejembe.

– Hülye voltam. Tudod? Nem is kellett volna járnom vele. Tudtam, hogy milyen indulatos, de valamiért akkor rajongtam érte. Ő meg átvert, és én…

– Jaj, Abigail – kezdte Draco.

– Én… én is hibás vagyok… nem kellett volna…

– Ne hidd azt, hogy hibáztatlak! Fiatal vagy és… Erről nem hittem, hogy valaha kell beszélnem – jegyezte meg Draco, majd kissé megmasszírozta az orrnyergét. – Ezt nem így kellett volna megtapasztalnod.

– Nem kell megbeszélnünk. Igazából én sem ragaszkodom hozzá.

– Ez nem ilyen egyszerű, Abby. Erősen azon gondolkozom, hogy hiba volt ezt az apád elől eltitkolni – morogta az egykori mardekáros. – Nem helyes.

– Kérlek, ne mondd el neki! Nem tudnék a szüleim szemébe nézni többé.

– Én nem fogom – rázta meg a fejét Draco. – Ha elakarod, akkor elmondod neki te magad. De tudnom, kell, hogy tényleg minden rendben van-e veled. Nincs-e szükséged valamire.

– Rendben vagyok és nincs szükségem semmire – mondta a lány. – Már minden rendben. Keelan éppen eleget segített.

– Keelan?

– Megmentett Adam átkától is.

– Abby… Mégis mi történt veled? – kérdezte Draco. – Ennél több eszed szokott lenni.

– Nem tudom, Draco, igazán nem tudom – harapott az ajkába a lány. – Csak azt akartam, hogy végre valaki szeressen. Adam pedig az elején nagyon rendes volt. Túl naiv voltam.

– Persze… egy halom baromságba belevitt. Nagyon is jól emlékszem a baglyokra Roxfortból. Te nem ilyen vagy igazából. A durva csínyek és a botrányok… És amit veled művelt az a kis pöcs… Ha erre gondolok, még egyszer megütném azt a kis görcsöt.

– Már minden rendben – szólalt meg a kis boszorkány síri hangon.

– Biztos?

– Igen.

– Én is Merlinre mondom sok baromságot csináltam, de ez, ami veled történt… Nem is tudom mit mondjak.

– Nem akarok róla beszélni – fonta össze a karjait Abby, s valóban nem legszívesebben elzárkózott volna, mélyen eltemette volna ezt.

– Nekem sem könnyű ez, elhiheted. Én mindig is úgy gondoltam rád, mint egy kis, ártatlan boszorkányra, akinek fogalma sincs a felnőttek világáról. De most már nem tudom ezzel áltatni magam.

A kis boszorkány lehajtotta a fejét, aztán elkezdtek potyogni a könnyei. Abby egyszer csak azt vette észre, hogy Draco magához öleli. Mintha minden bánat egyszerűen feltört volna belőle, úgy ahogy a jég megreped tavasszal a befagyott patakon.

– Jól van – simította végig a tintafekete hajzuhatagot Draco. – Most már nincs semmi baj.

Abby szorosan megszorította Draco karját. Tudta, hogy a keresztapja igazat beszél, és valóban így lesz. Kibontakozott az ölelésből. Mikor letörölte az utolsó könnycseppet is, már bele tudott nézni a szürke tekintetbe.

– Köszönöm, Draco!

– Nincs mit. De ne félj szólni, ha baj van, oké? Nem vagy egyedül, és nem kell félned semmitől és senkitől. Vannak, akik vigyáznak rád, akik szeretnek. Ezt soha ne felejtsd el!

– Rendben.

– És ne kémkedj utánam – mondta Draco. Abby mély levegőt vett, aztán kifújta.

– Nem voltam túl diszkrét.

– Körülbelül annyira nem voltatok diszkrétek a fiammal, mint egy norvég tarajossárkány a fűben lapulva – sóhajtott fel a férfi. – Én mindent meghallok, és látok olyasmiket, amik meglapulnak.

– Haragszol?

– Miért haragudjak? Mert kíváncsiak vagytok? Nem, csak ez nem olyan egyszerű, mint amennyire gondoljátok – szólalt meg Draco. Őszinte akart tenni. – Hermione… mindig is szerettem. Ő nekem mindig különleges marad. Akik senki sem múlt felül soha. Érted ezt?

– Azt hiszem, igen – bólogatott Abby.

– Jó.

– Keelan kicsit kiakadt.

– Gondolom. Sok minden történt rövid idő alatt – bólintott Draco. – És… beszélni fogok vele.

– Én is beszéltem vele. Majd apa is.

– Apád tudja?

– Nem, apám azt tudja, hogy mi… randiztunk.

– Randiztatok? Te és a fiam? – mosolyodott el Draco. – Nem úgy volt, hogy utáljátok egymást?

– Keresztapa, én ezt nem akarom veled megbeszélni – jelentette ki Abby. – Lehet, soha nem is fogok randizni vele többet.

– Miért? Jó gyerek…

– A fiad.

– Mit nem mondasz…

– Furcsa.

– A helyzet vagy a fiam?

– Mindkettő – vallotta be Abby. – Nincs más téma, ami nem ennyire kényelmetlen? Mondjuk, feleségül veszed Ms. Grangert?

– Mondd csak anyukád nem csinált véletlenül palacsintát reggelire?

– Áh, szóval tereled a témát.

– Ez, fiatal hölgy, Hermione és az én dolgom. Oké?

– Persze – sóhajtott fel Abby. – Csak aggódom érted. Sosem láttalak még senkivel így viselkedni. Kérdezhetek még egyet?

– Igen, de többet erről a témáról nem beszélünk.

– Megígérem. Tényleg szereted, Ms. Grangert?

Draco felnevetett, majd magához húzta a boszorkányt és összeborzolta a haját, aki méltatlankodva megpróbált kiszökni a szorításából.

– Komolyan kérdeztem.

– Igen. Ez a válaszom. Meg vagy elégedve?

– Teljesen – nevetett Abby. – Együnk még egy palacsintát.

– Nem készültél valahova?

– Az várhat. Majd később megyek.

– Apádnak erről egy szót se! – figyelmeztette Draco.

– Lakat lesz a számon – ígérte Abby. – A titkod biztonságban van nálam.

– Ez egyszerre megnyugtat és kétségbe ejt.

– Vajon miért? – forgatta meg a szemét a lány.

feltöltötte 2025. Oct. 14. | Nyx | hozzászólások: 0