40. fejezet
Bátorságpróba

– Jó reggelt, Skót! – köszönt Keelan, amikor belépett a kapun. – Időben jöttem?

– Te igen, kölyök. De a bolond ausztrál haverod megint elmarad valahol – zsörtölődött egy kicsit a férfi.

– Lehet, hogy hamarosan itt lesz. – Skót értékelte a fiatal tanonc lelkesedését, ugyanakkor jól ismerte Beau-t is… A hamarosan nála jelenthetett bármit.

– Ha nem lesz itt öt percen belül, akkor itt hagyjuk, aztán elmegyünk – mondta a férfi határozottan, majd beletúrt a hajába, ami egy kicsit csapzott volt. A mai napot szívesen kihagyta volna. Már most iszonyatosan meleg volt, ő pedig rémesen mogorva. – Jó lesz?

– Igen, persze – bólogatott a fiatal varázsló lelkesen, de aztán nem kérdezett többet. Csend állt a beszélgetésbe. Hayden fürkészőn figyelte Keelant, aki a temérdek kérdése helyett inkább hallgatott.

– Minden rendben? – tudakolta Hayden, kissé összevont szemmel. Bár nemcsak Keelannek voltak mostanság megoldásra váró gondjai. – Nyúzottnak látszol.

– Nem igazán aludtam jól – vallotta be az igazság egyik részét a fiatal varázsló. Hogy is mondhatná el pont Skótnak? Leginkább a szüleivel beszélt volna, de az igazsághoz hozzátartozott az is, hogy most valami másra vágyott. – Ennyi az egész.

– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Skót. Keelan felsóhajtott, túlságosan is bonyolult lett volna ez az egész, hogy azt Skóttal képes lett volna megosztani. Hiszen még alig ismerték egymást.

– Aha.

– Hát, ha te mondod – sóhajtott fel a varázsló. Nem akart erősködni, mégis miből gondolta, hogy a kis Malfoy majd elmond neki mindent?

– De tényleg.

– Majd teszünk róla, hogy ma úgy dőlj bele az ágyba, mint egy zsák krumpli – veregette meg a vállát Skót a lapát kezével, aztán felnevetett. – Mi a bánat?

Mindketten a faházak felé fordultak. Beau úgy masírozott végig a réten, mintha legalább az övé volna, vagy legalábbis kifutónak használná. Az ausztrál éppen akkor öltözködött fel, és tagadhatatlanul Freya faházából távozott. Mikor észrevette a rá váró két varázslót, irányt váltott és szapora léptekkel elindult feléjük.

– Mizu? – vigyorgott elégedetten Beau. – Veletek meg mi van? Mindketten olyan savanyú képet vágtok.

– Te meg hol a fenében voltál? – kérdezte Hayden, de szinte ordított a mosolygó idióta képéről, hogy valami nagyon neki tetsző dolgot csinált.

– Dolgom volt.

– Dolgod volt. Mi dolgod volt úgy mégis?

– Tisztáznom kellett ezt-azt – igazította meg a pólóját a férfi, még mindig mosolygott, ami még mindig bepöccentette barátját. – De már itt vagyok.

– Oh, igen? És kivel tisztáztál dolgokat?

– Freyával. – Skót megcsóválta a fejét, majd egy taslit adott Beau-nak. – Jáj! Ezt meg miért?

– Mert itt várattad a társaidat, miközben te a jó ég tudja mit műveltél. – A férfi csak legyintett egyet, majd elindult az ösvényen. Keelan követte mindkettőjüket.

– Nem szexeltem Freyával, ha erre vagy kíváncsi – jelentette be nagy vidáman Beau, mintha ezért legalább egy kitűntetés járna. Viszont a pillantások, amit barátaitól kapott, nos arra engedtek következtetni, hogy jobb, ha inkább meg sem szólalt volna. Különös ma már másodszorra érezte ezt.

– Nem vagyok erre kíváncsi. Mégis mit képzelsz? – morogta Skót. – Freya Finn húga, nem egy útszéli maca. Kislány kora óta ismerem. Te meg… Hagyjuk! Felőlem azt csináltok, amit akartok…

– Csak mondom.

– Ne mondj semmit! Ne bosszantsd Donovanéket, mert hóvihar lesz és kráterek mindenfelé, meg földrengés, a két másik bátyját meg még nem is ismered. És akkor még nem is említettem a többi rokont. Ha összeállnak, akkor kurva világot tudnak csinálni. Világos voltam? – pirított rá a férfi, s egy kicsit vérben forgó szemmel fordult felé. Beau akart valamit mondani, de Skót megelőzte. – Inkább nézz a lábad elé, mert elesel, és kitöröd azt a csinos, Beau-tiful nyakadat.

– Ohh, basszus! – morogta a varázsló, majd kikerülte a gödröt.

– Menjünk akkor! Finn csak délután jön vissza, úgyhogy most csak ellenőrizni fogjuk a kerítéseket.

– És a nagymester?

– Pitonéknál van.

– Igen? – kérdezett vissza Keelan, majd egy kissé elpirult. – És mit csinál ott?

– Azt csak Draco tudhatja. De ilyenkor sokáig távol van. Mellesleg papírmunkája van egész nap, szóval az irodában lesz.

– Francba, hogy nekem semmit se mond el – méltatlankodott Beau. – Komolyan mondom ez egyszerűen felháborító.

– Igen? És elrohanni azelőtt, hogy egyáltalán szólhatott volna, hogy mi is a feladatod? Hmm? Rohant volna utánad?

– Igazad van, Skót mester.

– Megmondtam, hogy ne hívj így! – csóválta meg a fejét.

– Idegesítelek?

– Előfordul – vonta meg a vállát Hayden.

– Egyébként mindenkit idegesítek – jelentette ki vigyorogva Beau. – Ilyen a természetem, ne vedd magadra, mert nem neked szól.

– Pihentesd a szád, Beau!

– Igen is, méltóságos úr.

– Mennyi is egy zsupszkulcs Ausztráliába? – vakargatta a borostás állát a férfi. – Merlin vigye szerzek egyet. Csak oda.

– Hiányoznék.

– Biztosan… de kibírnám, mert erős vagyok.

Mindannyian komótosan az erdő felé indultak. Beau felsóhajtott, majd végignézett Keelanen, majd Skóton. Olyanok voltak ők ketten, mint valami lapos stand up comedy show sztárjai, csak egyik sem szólalt meg. Ezért az ausztrál varázsló kötelességének érezte, hogy felpörgesse az eseményeket.

– Figyelj, Skót! Van egy ötletem.

– Micsoda?

– Meleg van, mindannyian kicsit feszültek vagyunk. Nézd csak meg Keelant! Ordít róla, hogy kalandra éhes.

Az említett egy kicsit zavartan nézett a másik kettőre. Skót és Beau ránéztek a fiatal varázslóra, mindketten hasonló „kicsit sajnálom ezt a szegény könyvmoly kölyköt” – tekintettel vizslatták őt, amitől Keelan némileg megijedt. Vajon mit eszelt ki Beau megint?

– Mondasz valamit. Pont olyan savanyú képet vág, mint Draco, amikor gyerek volt. Lazulnunk kellene.

– Skót, mindig tudtam, hogy bennünk van valami közös – veregette meg a vállát Beau elégedetten. – A lelki testvérem vagy barátom. Mi mindig tudtunk egymásra hangolódni.

– Mit találtál ki megint? – nézett rá gyanakodva Skót.

– Tudom, hogy Draco ellenzi a beavatást. De most nincs itt, se fagyos Finn, aki persze egyet értene velünk, a lelke mélyén legalábbis, noha mint mester nem egyezne bele. Menjünk el a vízeséshez és ugorjunk le.

– Hmm… Keelan?

– Igen? – kérdezte kissé félve a fiú.

– Mit gondolsz?

– Öööö… nem is tudom. Mennyire veszélyes? – húzta a száját a fiatal varázsló. A két varázslótól várta a választ, de mindkettő szélesen mosolygott.

– Két ekkora nagy ásszal az oldaladon nem lesz gond – mondta Beau, aztán elmosolyodott. – Én ugrom elsőnek, és a vízben várlak majd.

– Hát…

– Tökös varázslót faragunk belőled – vigyorgott Skót. – Hónapok óta nem volt beavatás. Már hiányzott.

– Na, menjünk?

– Jó, benne vagyok – mosolyodott el Keelan, de a szíve a torkában dobogott.

– Ez a beszéd – nevetett Skót, majd megveregette a fiú hátát. Aztán a csapat irányt váltott. Keelan egy kicsit megszeppenve, Beau boldogan, Skót pedig teli torokból énekelve vágtak át az erdőn.

– Minden rendben? – kérdezte az ausztrál varázsló Keelant. – Úgy nézel ki, mint aki a vesztőhelyre megy.

– Le akarunk ugrani egy szikláról.

– Igen, de te nem emiatt vagy ilyen.

– Tegnap randiztam Abbyvel – mondta a fiú egy kicsit komoran.

– És hogy ment?

– Jól, amíg meg nem láttam apát és anyát randizni és smárolni – folytatta egy mély levegővétel után a fiú. – Fura volt és…

– Kiakadtál, ugye?

– Kicsit igen.

– Egy tanácsot adok. Ne csináld azt, amit én! – bólogatott Beau nagy bölcsen.

– Miért mit csináltál?

– Megdobáltam a nevelőapámat kajával, majdnem tönkretettem a kapcsolatukat anyával, mert állandóan hisztiztem és párszor meg is szöktem. De aztán helyrehoztam mindent, és végül megkedveltem. Persze aztán megint sikerült mindent elrontanom, viszont az egy másik történet.

– Nem vagyok óvodás, Beau.

– Még ez a szerencse. Draco jó fej, odavan az anyukádért, nézd meg, hogy néz rá. Nem gáz, ha összejönnek.

– Jó, de nekem nem szóltak, hogy mi van.

– Persze, majd bejelentik… Neked… Pont neked? Mi vagy te? Várúr, akitől engedélyt kell kérni? Hülye vagy te, öcsém? – nevetett fel Beau, majd megveregette a vállát. – Majd elmondják, ha itt az ideje. Te meg addig lazulj és élvezd a nyarat! Istenem, de vágyom egy kis szörfözésre. Nem ruccanunk le valahova?

– Kétlem, hogy a jelen helyzetben egy kanbuli megoldást jelentene a problémáimra – sóhajtott fel Keelan.

– Sosem voltál, honnan tudod?

– Hát csak tudom.

– Rendben, okos Granger-Malfoy, majd most ellazulsz egy kicsit – vigyorgott az ausztrál varázsló.

– Ha épségben megérem a délutánt. Nem lehet ezt tudni.

– Nyugi! Hanem lenne biztonságos, akkor nem is hoztalak volna ide – borzolta össze a haját Beau. – Egyébként mi a helyzet Abbyvel?

– Mi lenne? Makacs, önző, erőszakos, olyan, mint máskor. Majdnem vért izzadtam, hogy a kezét megfoghassam – sóhajtott a fiatal varázsló.

– De neked ez mégis tetszik.

– Ja, mert, ahogy mondtad: hülye vagyok. Jobb magyarázatot egyáltalán nem találtam rá – morogta Keelan, majd pontosan olyan mogorva arckifejezést öltött, mint amilyet Draco szokott.

– Nem vagy hülye – rázta meg a fejét Beau. – Skót, na, ő egy marha nagy barom.

– Miért?

– Itt énekli már a hatodik szerelmes skót népdalt, de nem ám egy nőnek, hanem nekünk. Most komolyan? Kell ennél nagyobb hülyének lenni?

Keelan hátravetette a fejét, aztán harsányan felnevetett. Legalább egyik része Beau tervének sikerült.

– Gyere, kis Malfoy, érjük be Skótot, mert nyűgös lesz, ha nem egy időben érünk oda a vízeséshez.

– Honnan tudsz ennyi mindent?

– A sok tasli. Helyre rázza a dolgokat – sóhajtott fel, majd megvakarta a fejét.

– Komolyan. És mi van Freyával?

– Semmi, nincs vele. Ugyanolyan gyönyörű, okos, szenvedélyes, amilyen eddig is volt. Azzal a különbséggel, hogy már ő is imád engem.

– Együtt vagytok?

– Amíg itt van mindenképpen. De már dolgozom rajta, hogy hogyan győzhetném meg arról, hogy itt maradjon.

– Mivel?

– Ez már egy magasabb szint, kölyök.

– Magasabb? – nevetett fel Keelan. – Mennyire nézel te engem lúzernek?

– Semennyire. Miért kellene?

– Nem tudom.

– Jaj, az ég szerelmére – hallották meg Skót öblös hangját –, mi a francot pusmogtok itt annyit hátul?

– Csak a növényvilágban gyönyörködünk.

– Persze, én meg moha vagyok egy fának az északi oldalán – csóválta meg a fejét a férfi. – Mindjárt felérünk a vízesés tetejére. Gyere, Keelan, hadd mondjam el, hogyan is tudod megúszni élve ezt a beavatást.

– Azt mondtad, hogy veszélytelen – nézett segélykérően Beaura Keelan.

– Szerinted mennyire veszélyes leugrani egy szikláról a mély vízbe?

– Basszus! Hogy én mekkora marha vagyok – túrt bele idegesen a hajába a hollóhátas fiú. Erre mindkét társa felnevetett.

– Mivel Draco fia vagy van egy döntési lehetőséged – szólalt meg Skót. – Ezt tekintsd annak, hogy mennyire tiszteljük az apádat.

– Milyen nagyvonalúak vagytok.

– Nekem ilyen nem volt, szóval becsüld meg. Engem bele is löktek volna még magasabbról – nosztalgiázott Beau. – Kíméletlenek ez a faszik.

– Tehát. Odamegyünk a peremhez. Ha nem ugrasz le, nem ugrasz le, senki sem fogja megtudni, hogy egy gyáva könyvmoly vagy. De, ha leugrasz, mi magunk mondjuk el az apádnak, hogy mennyire bátor voltál és nem hoztál szégyent a családod nevére. Persze ki fog akadni, de vállaljuk ezt a kockázatot.

– Ez komoly?

– Ha én mondom – bólogatott Skót. – Beau?

– Méltányos.

– Jó, legyen – egyezett bele a fiú.

– Kezet rá!

Az út hátra levő részét Keelan szótlanul tette meg a két mágus között, akik nem erőltették a beszélgetést. Néha lopva egymásra néztek, de aztán elnyomták a kis mosolyt, amivel tervük zsenialitását méltatták volna. Persze Keelan a lehető legnagyobb biztonságban volt, és még ezt igazság szerint nem is tudta, mert a két varázsló tett róla, hogy kissé megijesszék fiatal társukat.

Miután megérkeztek a szikla pereméhez, mindhárman egy vonalban állva néztek le a háborgó mélységbe. A hollóhátas meg sem merte tippelni mennyire mély lehet az egész, rengeteg szikla, meredek ormok… Skót gyorsan elmagyarázta Keelannek mikor és hogyan mondja ki a buborékfej bűbájt, testhőmérsékletét hogyan befolyásolja majd a hideg víz, elmondtak előre pár igézetet, amivel megvédték őt a kellemetlen hatásoktól, aztán megbeszélték hogyan landoljon és merüljön az alattuk lévő kékségben. A tó sokkal mélyebb volt, mint először látszott.

– Visszalépsz vagy belevágsz?

– Belevágok – jelentette ki határozottan. Bátor akart lenni, vakmerő és egyszer az életben nem egy átlagos, könyvek fölé görnyedő könyvmoly.

– Jól van – bólogatott Skót.

– Készen állsz? – kérdezte Beau, miközben a fiú vállára tette a kezét.

– Aha – bólogatott, de nem nézett a férfira, hanem csak a kéklő mélységre.

– Jó. Akkor én ugrom elsőnek – hallotta tompán barátja hangját.

– Rendben.

Az ausztrál varázsló levette a pólóját, aztán nekifutásból rugaszkodott el. Örömteli kiáltással szaltózott néhányat a levegőben, majd némi zuhanás után, elmerült a vízben. Pár pillanat múlva újabb kiáltással jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben van és mennyire isteni a víz.

– Oké. Tiéd a terep – szólalt meg mögötte Skót. – Akkor rajta.

Keelan a szikla peremére lépett. Ő is Beauhoz hasonlóan megszabadult a pólójától. A szíve a torkában dobogott, zihálva vette a levegőt, a kezét megtörölte a térdnadrágjában, majd lenézett a kéklő mélységbe. Őrültség – súgta a józanabbik fele, amire életében mindig hallgatott. Királyság – szólalt meg végre az a hang, ami eddig a haragot és a dühöt táplálta benne. Halványan elmosolyodott, kisöpörte a homlokából a tejfölszőke tincseket, aztán elrugaszkodott a szikláról. A gyomra egyszeriben nagyot rándult. Egy pillanatra súlytalannak, szabadnak és eufórikusnak érezte magát. Annak ellenére, hogy tudta mennyire veszélyes, mennyire őrültség, mégis egy pillanat alatt megrészegítette az adrenalin, ami zubogott a vérében.

Még éppen időben mondta ki a bűbájt, mielőtt elmerült volna a mélységben. Egy pillanatra minden elhalkult. Teljes csendben lebegett a vízben, egy kis ideig nem nyitotta ki a szemét. Tökéletes némaság, amit csak a lélegzete tört meg, a bűbáj működött. Kinyitotta a szemét. Soha nem érezte ezt. Új volt, ismeretlen, mégis annyira jó. A világ elhalkult, mintha megszűnt volna minden. Érdeklődve figyelte a körülötte lévő vízalatti tájat, ahogy a nap fénye bujkálva megvilágította az alatta lévő kékes-zöldes világot. Nyugodtság, teljes nyugodtság vette át a helyét a háborgó érzéseinek. Felette csak a csillogó fény látszott, ahogy megtört a vízen. Egyre lejjebb merült, körülötte ráncos sziklák, ezüstös halak tűntek fel, ahogy a hínárban kergetőztek egymással. Keelan elkezdett felfelé úszni. Buborékok törtek fel, remegve emelkedtek egyre feljebb és feljebb a felszín felé.

Mikor felért, minden hang visszatért. Először Beaut hallotta meg, aztán Skótot. Mindketten fennhangon ünnepelték az ugrást. Sohasem volt ennyire eltelve magától, nem bírt nem mosolyogni.

– Na, milyen volt?

– Király volt – üvöltött fel Keelan is. Fantasztikus érzés volt, megrészegítő, felemelő, még ennyire nem is volt felszabadult. Csodálatos.

– Na, ez a beszéd – nevetett Beau. Majd hallották, hogy Skót is belecsobban a vízbe. – Mit gondolsz elmúlt a tériszonyod?

– Még nem tudom, de leugrom még egyszer.

– Komoly?

– Aha, de nem ma. Mára ennyi elég volt.

– Jól van.

– Na, most már igazi tökös sárkánygondozó vagy – veregette meg a vállát Skót elégedetten. – Apád büszke lehet rád.

– Apád büszke rád – hangzott fel Draco harsány hangja. Hamarosan kibontakozott a bokrok takarásából. – Sőt látta, hogy ti marhák mire veszitek rá a fiát. Most komolyan. Megmondtam, hogy nem lesz beavatási szertartás.

– De mester…

– Te ne szólaljál meg, Angus Beau! A te ötleted volt. Skót ilyet egyedül nem csinál – morogta a tejfölszőke mágus. – Neked viszont baromi rossz ötleteid vannak.

– Mi, hát…

– Jaj, Draco, csak szórakoztunk – forgatta meg a szemét Hayden. – Lazíts már egy kicsit. A kölyök igazából csak szórakozik. És a többiek nem fogják tisztelni, ha nem volt neki beavatási szertartása.

– Igen? És ha kitöri a nyakát, megsérül vagy még rosszabb? Nektek, hol van az eszetek? Ti vagytok a felnőttek csessze meg! – Draco eddig így még nem üvöltött. A bőrén lévő sárkánypikkelyekkel most még fenyegetőbbnek nézett ki. – Keelan a fiam. Hát nem értitek?

– Elég! – kiáltott fel Keelan is hirtelen, majd kimászott a vízből. Draco és a többiek elé állt, s fenyegetően nézett mindenkire. Keze ökölbe szorult. Megint érezte azt, amit a szikla tetején, és újfent nem a józanabbik énjére hallgatott. – Hagyjátok abba! Jól éreztem magam. Ne tedd tönkre… apa.

Draco megkövültem állt előtte. Mintha tükörbe nézett volna. Ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a gúny, ugyanaz a megvetés. A tizenhét éves önmagának a szinte tökéletes másolata. Dac, harag, düh, minden, amit csak akkor érzett.

Viszont ő maga most először tapasztalta meg milyen a másik oldal, mit érezhetett az ő apja. Jó persze Luciusszal világrengető problémáik voltak. Keelan pedig csak egy kis kalandot akart, ő pedig belegyalogolt a közepébe. Megszokta már, hogy mindig ő irányít, de most… ez egy pillanat alatt megváltozott.

– Keelan, kérlek…

– Nem! – rázta meg a fejét a fiú. – Leugrom még egyszer! És ezt nem akadályozhatod meg.

Keelan mérgesen elindult felfelé a szikla tetejéhez. A három tágra nyílt szemű varázsló lent figyelte őt.

– Ti mi a francot műveltetek vele? – kérdezte Draco.

– Én nem tudom.

– Menj utána! – szólalt meg Beau. – Ugorj vele!

– Mi?

– Szedd a lábad, mester! Ez most egy olyan pillanat – jegyezte meg a varázsló. – Ha ezt most nem teszed meg, akkor elcseszel mindent.

Draco nem firtatta tovább a tanonca tanácsát, hanem elindult az ösvényen a fia után. Nem tudta, hogy ennek mi a jelentősége, és Beau mit akar ezzel mondani, de volt valamilyen erő, ami a fiához húzta. Annyira szeretett volna közelebb kerülni hozzá. Keelan fontos volt neki. Sokkal fontosabb, mint eddig bárkiről is hitte volna. Bármekkora baromságnak is gondolta a leugrást a szikláról… mégis készen volt megtenni vele.

– Ha meg akarsz akadályozni, akkor az hiába teszed – jegyezte meg Keelan. – Nem fogok megállni.

– Veled ugrom – jelentette ki Draco elszántan.

– Mi van? – kérdezte a fiatal varázsló.

– Komolyan – bólintott az idősebb. – Veled fogok ugrani.

– Ez őrültség.

– Nem az. Ezt együtt fogjuk csinálni.

Pár perc múlva a két Malfoy egymás mellett állt a szikla peremén. Mindketten egyszerre bámultak le a mélységbe.

– Tudod rég ugrottam – vallotta be Draco őszintén. – Akkor először, amikor idejöttem. Talán húsz vagy huszonegy lehettem. Még nem itt laktam.

– És hogy ment?

– Skót lökött le, mert nem mertem leugrani – nevetett fel a varázsló, aztán elmosolyodott. – De rettenetesen élveztem.

– Akkor megcsináljuk?

– Persze.

– Akkor rajta.

Aztán mindkét Malfoy egyszerre rugaszkodott el a szikláról. Gyorsan történt az egész. Sokkal gyorsabban, mint ahogy előtte Keelan érzékelte. Egymásra néztek mindketten elkiáltották magukat, aztán együtt zuhantak alá a kéklő mélységbe, majd elmerültek a vízben. A lenti világ, a mélység, ami még hullámzott, háborgott a becsapódástól elnyelte őket. Lassan megszelídült a testüket körülölelő, és mindkettőjüket ugyanazzal a csendes nyugalommal vette körül. Draco figyelte, ahogy a fia magára talál, úszni kezd, majd követte őt.

Egyszerre értek fel a felszínre. Mintha egyből az egész zsibongó táj rájuk szakadt volna. A víz szelíden hullámzott körülöttük. Keelan és Draco nevetve néztek egymás szemébe, aztán a férfi megölelte a fiát, s megveregette a vállát. Pontosan úgy, ahogy egykor ő maga is várta a saját apjától. Sokáig nevettek. Eközben Beau és Skót az egy-egy sziklán száradva ültek a napfényben.

– Eszméletlen volt – nevetett Keelan felszabadultan. – Fantasztikus!

– Az volt – helyeselt az apja elégedetten. Teljesen felfrissült, és csak most jött rá mennyire jó volt, hogy ezt együtt élték át. Lopva Beaura nézett, aki most egy fél mosollyal figyelte mesterét. Draco hálás volt neki, fel sem fogták mennyire.

– Még egyszer? – zökkentette ki az álmodozásból a fia. Apja ránézett, majd elnevette magát megint. Jó is lett volna, egész nap a szikláról ugrálni, aztán elmerülni a vízben. Újra gyereknek lenni… Micsoda érzés lenne.

– Ha ráérnék, akkor mehetnénk, de sajnos vissza kell mennem a táborba – fintorodott el a férfi. – De ígérem, hogy legközelebb még izgalmasabb kalandban lesz részed.

– Jól van – bólogatott elégedetten. A szíve majd’ kiugrott a boldogságtól. Őrült dolog volt sziklákról leugrálni, de az, hogy végre együtt csináltak valamit, az leírhatatlanul jól esett mindkettőjüknek.

– Minden rendben? – kérdezte egy kicsit aggódva. Eszébe jutott, hogy az ő apja valószínűleg soha ebben a nyomorult életben nem csinált volna vele ilyet. Legszívesebben felnevetett volna erre a gondolatra.

– Persze, most már igen – közölte elégedetten Keelan, majd bólintott egyet. – Jól vagyok.

– Sajnálom – mondta Draco bűnbánóan, aztán vett egy mély levegőt. – Nem akartam kiabálni.

– Én se akartam – rázta meg a fejét a fiú. – Nem is tudom mi jött rám.

– Én nagyon jól tudom – veregette meg a vállát az apja. – Jobban tudom, mint ahogy gondoltam korábban. Beszélünk erről, ha akarod.

– Jól van.

– Aggódtam érted – folytatta Draco. – Mindig tudtam, hogy ez veszélyes, de egészen eddig a pillanatig… Megérted?

– Igen, azt hiszem.

– Még sokat kell csiszolódunk.

– Igen.

– Gyere, menjünk ki!

– Jól van.

Mindketten kimásztak a vízből, aztán csatlakoztak a társaság többi részéhez. Beau és Skót lázas beszélgetést mímelt, mintha nem is figyelték volna őket árgus szemekkel. A két varázsló között a két Malfoy ugrása előtt parázs vita alakult ki, hogy elmenjenek-e, de jobbnak látták maradni.

– Na, fiúk, akkor remélem felkészültetek. – Az idősebb Malfoy úgy állt ott, mintha igazságot akarna szolgáltatni. Skót és Beau egymásra néztek, aztán rájöttek, hogy talán mégis itt kellett volna Malfoyékat hagyni.

– Mire? – kérdezték ártatlanul. – Talán kitaláltál valami hiperszuper játékot nekünk, mester?

– De még mennyire. Ez a, hogy is mondjam, türelemjáték.

– Marha unalmas lehet – nyögött fel Beau. – Miért mindig ilyen vérszegény ötletekkel állsz elő? Hol az izgalom, a kaland?

– Szeretnél sárkányokat manikűrözni? Elintézem azt is.

– Ma nem vagyok abban a hangulatban – kényeskedett az ausztrál, aztán felhúzta az orrát. – Mit röhögsz, Skót?

– Semmit. – Hayden tudta, hogy mikor kell csendben maradnia ellentétben Beauval.

– A kerítés ledőlt ma reggel egy tíz méteres szakaszon – sóhajtott fel Draco. – Nincs szökési veszély, mert ott nincsenek sárkányok, de meg kell csinálni. Szóval nektek pont jól fog jönni ez a feladat.

– Mi van? Azt hittem, hogy lazulni fogunk – méltatlankodott Beau durcásan. – Te mindig megölöd a bulit.

– Már eléggé ellazultatok, ahogy látom – vigyorgott a férfi elégedetten. – Mi pedig Keelannel visszamegyünk a táborba.

– Mindjárt ebéd, mester! Hadd menjünk mi is! Ma nagyon finom marhahúsleves lesz, ez Skót kedvence, nem engedhetjük, hogy éhezzen szegény. – Aztán sajnálkozva a barátjára nézett, aki cseppet sem volt az az alultáplált forma.

– Na jó, gyertek, de estére kész legyen az a kerítés! – nevetett fel elégedetten.

– Nem értem – vakarta meg az állát Skót. – Nem is vagy mérges, mégis mivel veszel rá minket, hogy csináljuk azt, amit akarsz?

– A fiamnak anyja is van – közölte ravasz mosollyal, amire csak egy megátalkodott mardekáros képpel. – És beárullak neki mindkettőtöket, ha ahhoz támad kedvem. Ja és Hermione a körzeti auror is, ha nem akartok a hűvösön csücsülni, akkor azt csináljátok, amit mondok.

Hayden mérgesen adott egy taslit Beau-nak, aki már megint nem tudott időben elhajolni a nagy lapátkezek elől. Szegény ausztrál még meg is tántorodott a tasli és a meglepetés erejétől.

– A hülye ötleteidért.

– Hé, most mi van?

– Mi van? Mi van? Mi a jó fene lenne? Hülye voltál megint.

– Na, de Hayden – tette a vállára a kezét Beau. – Élvezted nem?

– Ja – sóhajtott fel. – Azt hiszem, szabadságot veszek ki. Felüdülés lesz nélküled lenni pár napig.

– Tudom, hogy szeretsz – mondta Beau, majd csücsörítve közelebb hajolt Skóthoz, aki eltolta magától.

– Persze, mint a bogáncsot a cipőmben – nevetett fel Skót.

– Naaaaa, cimbora. Ne legyél ennyire morcos! Hozok neked abból a finom kávés sütiből legközelebb, ha a városban járok.

– Jó, de nagy legyen.

– Az lesz – ígérte Beau elégedetten.

Miután a csapat kiveszekedte magát, megtárgyalták a nap további részét és összegyűjtötték a szétdobált ruháikat. Elindultak vissza a táborba. A nap kellemes meleget adott, így senkinek sem volt kedve visszaöltözni. Egyedül Skót ragaszkodott a szokásos kilthez. Beau egész úton a sebhelyére terelte a szót, amit a többiek már nagyon untak. És végül Draco egy apró taslival helyre billentette az ausztrált, amikor a férfi megemlítette, hogy Keelannek is kellene egy ilyen sérülést beszerezni.

Hermione pontosan akkor ért be a táborba, amikor a fiúk feltűntek a látóhatáron. Összeszűkült szemmel nézett feléjük, majd kezével árnyékot tartva a szemének még jobban megfigyelte a társaságot. Valamiért egyből rosszat sejtett, de elhessegette magától a gondolatot, mivel Draco és Keelan feltűnően jó kedvűen közeledtek felé. Mindkettőt már kicsit megkapta a nap, most még inkább érvényesült a tejfölszőke hajuk, ami borzasan, összevissza állt és még jól látszott, hogy vizes.

Beau megragadta Skótot, aztán a két varázsló gyorsan elindult egy másik irányba, nehogy Dracónak támadjon még néhány csodálatos ötlete vagy nekik támadt volna hirtelen őszinteségi rohamuk. A világért sem akartak bajba kerülni. Valamiért ebben az egyben mindketten egyetértettek.

– Szia, anya! – köszönt Keelan boldogan, majd levette a nyakáról a pólóját.

– Szia! – nézett rá gyanakodva Hermione, s az idősebb Malfoyhoz fordult, akiről még mindig hiányzott a szokásos kockás ing. A sárkánypikkelyek, amik az egykori baleset nyomaiként a bőre részévé váltak, most is ott kígyóztak a férfi nyakán, oldalán, a kezén. A boszorkány maga sem tudta mitől volt inkább zavarban, a varázsló látványától vagy attól, hogy pontosan tudta meddig tartanak a sárkánypikkelyes vonalak. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy szenvtelenül a szemébe tudjon nézni és megszólítsa: – Draco!

– Hermione – nézett rá egy félmosollyal a férfi. – Hogy vagy?

– Jól vagyok, köszönöm – válaszolt a boszorka szűkszavúan. – Történt valami? Vizesek vagytok.

– Úsztunk egyet. Remek idő van hozzá. Nem így gondolod? – tette karba a kezét. Hermione követte a példáját.

– Szóval úsztatok. Ruhában? Milyen érdekes – nézett jelentőségteljesen Dracóra, aki még mindig csak vigyorgott, de természetesen nem mondott semmit.

– Aha – válaszolt Keelan elégedetten. Lopva apjára nézett, majd folytatta a lelkendezést: – Klassz volt.

– Örülök – mosolyodott el a boszorkány –, hogy ennyire ráértek szórakozni munka közben.

– És te mi járatban? Lógsz a munkából? Szerda van, még csak nem is ünnepnap. Ilyenkor munkaidőben

– Hazaküldtek, a polgármester szerint túlságosan is sokat járőrözök, és ez… áh megvan… megbolygatja Wall nyugalmát, mintha félniük kellene valamitől – vonta meg a vállát Hermione. Draco erre megvetően felhorkant, majd az orrnyergét kezdte masszírozni. – Gondoltam, mi lenne, ha együtt ebédelnénk?

– Ez jól hangzik – lelkendezett Draco. – Tudok is egy jó helyet itt.

– Remek. Akkor menjünk! Nem öltözöl át?

– Minek? Ide megyünk csak az étkezdébe. Állítólag ma finom lesz az ebéd. Nem hagyhatjuk ki és jut bőségesen mindenkinek – mondta a varázsló elégedetten. – De elmehetünk, ha neked jobb. Bár emlékeztetlek Wallba ebédidőben nem érdemes menni. A polgármester mindenhol ott van…

– Tökéletes lesz – mosolyodott el Hermione.

– Keelan, előre mennél és foglalnál nekünk egy asztalt? – kérte a férfit.

– Rendben. – Azzal Beau után kiabálva elszaladt. Draco szemtelenül közelebb ment Hermionéhoz, majd a kezét a vállára tette. A boszorkány közelebb lépett hozzá, s kissé közelebb simult.

– Tudod, szörnyen hiányoztál – mormolta Draco, aztán mélyen felsóhajtott. – Egész nap rád gondolok.

– Szóval mit műveltetek? – kérdezte Hermione. Már eddig is gyanakodott rájuk, de most már világossá vált, hogy az idősebb Malfoy le akarja venni a lábáról, ami egyúttal azzal járt volna, hogy elfelejti azt, amire eddig gyanakodott. A varázsló egyetlen egy dologgal nem számolt. A hozzásimuló boszorkány jól ismerte már. – Jobb, ha meggyónod a bűneidet, mielőtt magamtól jövök rá.

– Férfi dolog – közölte szűkszavúan. – Ebbe nem is kell beleszólnod vagy tudnod.

– Értem…

– Ne nézz így, nem az én ötletem volt – sóhajtott fel Draco. – Minden rendben van.

– De részt vettél benne.

– Igaz, nyakig elmerültem – nevetett fel a saját poénján. – El kellene már lazulnod, Hermione. Mindent kézben tartok.

– Aggódjak?

– Örülj inkább! – mondta, majd megcsókolta, ott a napsütésben, a tábor közepén, ahol bárki megláthatta volna őket.

– Hééé! – lökte el magától játékosan Hermione. – Szemtelen vagy, Malfoy!

– Én? Dehogy vagyok szemtelen – nevetett, majd hátrasimította a haját.

– Vedd fel az ingedet!

– Ezt olyan anyukásan mondtad – kuncogott fel megint. – Ha egy kicsit jobban kihúzod magad és felhúzod az orrod olyan lennél, mint az anyám.

– Még csak az kellene. Akkor mutogasd csak magad – mondta egy vállrándítással. – Engem nem érdekel.

Draco megfogta a kezét, aztán közelebb húzta magához Hermionét. Egy pillanatra egymás szemébe néztek. A férfi szeme is mosolygott. Mennyire hiányzott ez a tekintet.

– Ha nem érdekel, akkor miért néztél rám ilyen kiéhezett tekintettel?

– Micsoda?

– Tudom mire gondoltál.

– Tényleg? Mégis mire.

A varázsló közelebb húzta magához Hermionét, aztán belesúgta a fülébe. A boszorkány hátravetette a fejét, s hangosan felnevetett, olyan felszabadultan, mint mostanában egyszer sem.

– Merlinre, de hiányzott nekem a humorod.

– Nem annak szántam.

– Tudom én, Malfoy, hogy mire gondoltál.

– Miss Granger, mi lenne, ha végre nem Malfoynak hívnál? Olyan jól ment a keresztnevem, ne rontsd el.

– Rendben van – bólogatott beleegyezően a boszorkány. – De ki vele, mit akarsz nekem elmondani? Látom, hogy megesz a penész miatta.

– A kölykök tudnak rólunk.

– Micsoda? Milyen kölykök?

– A miénk, kedvesem, és persze Piton elsőszülött lánya. Abby és Keelan tegnap kihallgatott minket.

– Ohh…

– Igen, oh… Remélem, hogy egyik gyerek se hallotta, hogy milyen pajzán dolgokat suttogtál a fülembe.

– Nem is suttogtam semmit a füledbe – sóhajtott fel Hermione. – Teljesen ártatlan randi volt.

– Én emlékszem. Arra is, hogy nem voltál teljesen szűzies tegnap este. Azok a csókok…

– Merlinre…

– Nem mondom el senkinek – ígérte ravasz mosollyal.

– Ha sokáig gúnyolódsz, nem adom oda, amit hoztam neked.

– Micsodát hoztál?

– Nem érdemled meg – válaszolt a boszorkány.

– Tizenhét év magány után? Szerintem megérdemlem.

– Jó. De csak akkor adom oda, ha kettesben leszünk – mondta Hermione.

– Jól van. Ebéd után van egy órám még. Igaz, hogy sziklát akartam mászni, de veled szívesen eltöltöm azt az órácskát.

– Milyen nagyvonalú vagy.

– Aranyból van a szívem – vigyorgott Draco. – De menjünk, mert elhűl a leves!

***

Az étkezde zsúfolásig tele volt és szörnyen nagy hangzavar tombolt a helyiségben, de ez nem zavart senkit sem. Malfoyék a meghitt családi ebédet meg kellett, hogy osszák a nagycsaláddal. Skót és Beau remek történeteket meséltek, és igyekeztek már a leves előtt lefoglalni a barátaikat viccesebbnél viccesebb anekdotákkal. A hangulat éppen a tetőfokára hágott, amikor Finn is befutott a helyiségbe.

– Finn! – kiáltott oda neki Beau. – Gyere foglaltunk neked helyet!

A varázsló visszaintett neki, majd hosszú léptekkel elindult az asztaluk felé.

– Mi a fene? Ennyire melegetek van? – kérdezte a három fedetlen felsőtestű varázsló láttán.

– Úsztunk egyet – mutatott hullámokat a kezével Beau. Finn megcsóválta a fejét, majd adott egy taslit Beaunak. – Ezt miért?

– Mert nekem nem szóltál.

– Randira mentél.

– Gyógyítóhoz – pontosított Finn, és nem akart semmit sem elárulni. – Mindenből kihagytok.

– Mit vagy úgy oda? – morogta Skót. – Remélem, hogy a kerítésjavítást is irigyled, amit kaptunk érte.

– Akkora marhák vagytok – nevetett fel az ír varázsló. – Nem értetek a szervezéshez és a kivitelezéshez.

– Spontán ötlet volt – vonta meg a vállát Beau, majd fennhangon megjegyezte: – De, aki még egyszer megüt, azt én fogom megütni.

Időközben Hermione és Draco is beérkezett az étkezdébe. Éppen elkapták az ausztrál varázsló kirohanását.

– Jól van, kis harcias – borzolta össze Draco Beau haját, ami most úgy állt, mint egy hamisítatlan szénakazal.

– Jaj, mester… Nem vagyok háziállat.

– Nyugi, kis kenguru.

– Hát nem vagyok nyugodt.

– Mindjárt hozzák a levest – nevetett fel Draco.

– Miért piszkálod? – csóválta meg a fejét rosszallóan Hermione. – Akárhányszor együtt vagytok, mindig piszkálod.

– Igen, Draco – bólogatott Beau helyeslően, aztán jelentőségteljesen a boszorkány felé fordult. – Mindig bántanak, Hermione. Most képzeld el, az a sok tasli… Nem tudják, hogy ez mennyire fáj. Huplis lesz a fejem tőle.

Ezen mindenki felnevetett. Skót együttérzéssel megveregette az ausztrál varázsló hátát, aki majdnem kiköpte a fokhagymáskenyeret.

– És miről maradtam le? – kérdezte Finn.

– Semmiről – rázta meg a fejét Skót. – Mindjárt hozzák a levest. És mi van a randival?

– Mi lenne? Ma este eljön velem.

– Ez az! De, ha nem adom oda a napszemüvegemet, akkor nem sikerült volna – vigyorgott az ausztrál.

– Remélem, hogy most egyedül is fel tudsz öltözni – mosolygott Hayden.

– Hidd el, megoldom.

– Jaj, de örülök.

Beau már éppen megszólalt volna, amikor Freya lépett a helyiségbe. Jóganadrág és sportmelltartó volt rajta, ami igencsak nagy riadalmat keltett a helyiségben. Többen is jelezték tetszésüket, ami Finnt rettenetesen felhergelte, Beau azonban még abban a fázisban volt, hogy meg se tudott szólalni.

– Van még itt egy hely? – kérdezte Beautól, amikor közelebb ért. Finoman tette a kezét a varázsló vállára, aki csak bólogatni tudott.

– Freya! – szólt rá Finn a szokásos a bátyád vagyok és akkor is megmondom, hogy mit fogsz tenni hanglejtésével. – Nem kellett volna felöltöznöd? Mégis mit képzeltél?

– Jógáztam, futottam és gondoltam eljövök enni.

– Így?

– Így.

– Hogy nézel ki?

– Bocs. Vannak itt hárman is, akinek nincs is pólójuk. Asszimilálódjak?

– Merlin szent nevére, dehogy. Vegyél fel valamit!

– Dehogy veszek. Meleg van.

– Freya Donovan – emelte fel a hangját Finn.

– Igen, Finnbar Donovan? Miben segíthetek?

– Ne…

Beau ekkor felállt az asztaltól, majd Freya kezébe nyomta a pólóját, ami eddig a vállán nyugodott.

– Ezt felveheted – mondta, majd kacsintott egyet és persze ezzel félbeszakította az ír varázsló monológját, amihez már nagy levegőt vett. – Finn, megnyugodtál?

– Meg…

– Köszönöm! – szólalt meg Freya, aztán ő is kacsintott egyet, miközben felvette a ciánkék pólót. Tátogva közölte Beauval: ugye megmondtam, hogy az enyém lesz. A férfi csak megcsóválta a fejét mosolyogva, aztán mindketten leültek egymás mellé. A boszorkány úgy intézte, hogy kicsit hozzáérjen a férfihoz.

– Nincs mit – mondta Beau, majd közelebb hajolt Freyához, és halkan megszólalt: – Az összes ruhámat elhordod?

– Lehet – sóhajtott a boszorka.

– Ti meg mit pusmogtok? – csattant fel Finn.

– Csak azt mondtam Freyának, hogy nem kéne bosszantania téged – szólalt meg Beau fennhangon.

– Ja, nem kéne – csóválta meg a fejét Finn.

– És mi volt az orvosnál, bátyus?

– Meggyógyultam.

– De még hogy – nevetett Skót. – A doki néni gyógyító kezei között tölti majd az estét… ha attól sem lesz jobban, akkor…

– Kuss legyen! – vicsorogta az ír varázsló.

Kisvártatva megjelentek finomabbnál finomabb ételek és jó darabig szavukat sem lehetett hallani. Freya és Beau az asztal alatt egymás kezét fogták, s többször is összemosolyogtak. Aztán a varázsló mindenfélével szórakoztatta a boszorkányt, aki alig bírta nevetés nélkül. Finn egyszer-kétszer feléjük nézett, de aztán amikor meglátta, hogy Beau csak borsókat reptet, s úgy tett mintha a villájával varázsolna, inkább jobbnak látta folytatni az evést. Mikor végeztek Skót kelt fel először az asztaltól.

– Gyere, te tanoncok gyöngye! Nézzük meg azokat a kerítéseket.

– De még nem is volt desszert – nyafogta Beau. – Anélkül nem ebéd az ebéd.

– Ma kénytelen leszel kihagyni.

– Hogy lehet ennyire… kíméletlen?

– Valahogy majd csak túléled.

– Én is megyek, Skót – tette le az evőeszközöket Keelan. – Persze csak, ha nem gond.

– Felőlem jöhetsz, kölyök – mosolyodott el a férfi elégedetten.

– Vigyél magaddal naptejet! – szólalt meg Hermione. Erre minden férfi egy emberként nézett rá, mintha valami rosszat mondott volna. Még Draco is, de szerencsére ezt a boszorkány nem vette észre.

– Hermione – kezdte Skót, majd karba tett kézzel magasodott fölé –, értékeljük az aggodalmadat, de a fiad már nem öt éves, hanem egy férfi. Ne cseszegesd!

A boszorkány elképedve és kissé tátott szájjal nézett az előtte álló skót varázslóra, aki láthatóan szörnyen elégedett volt magával. Hermione karba tette a kezét, majd egy vett mély levegőt.

– Hogy mit ne csináljak?

– Keelan már nem gyerek – ismételte meg a kijelentését. – Egyedül is tud döntést hozni, úgyhogy neked már nincs beleszólásod abba, amit csinál. A mai nap tanúbizonyságát adta, hogy…

– Hogy remekül elboldogul az erdőben – ugrott fel gyorsan Beau, majd befogta Skót száját. – Férfi dolog, Hermione, oda se figyelj! Menjünk már fiúk! Mindig rátok kell várnom.

– Én is megyek – jelentette ki Finn.

Ilyen gyorsan még egyszer sem hagyták el a terepet. Hermione Draco felé fordult, aki éppen az almás pitéjének a maradékát tűntette el éppen.

– Te nem mondasz semmit?

– Szerintem én inkább meg sem szólalok – hárított a varázsló. – De ahogy látom, ez nem a legjobb válasz.

– Egyetértesz Skóttal? – kérdezte a boszorkány enyhe éllel.

– Én is megyek, további jó étvágyat. – Azzal Freya is eltűnt a közelükből.

– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy lazíts?

– Igen.

– Most is ezt mondom.

– De.

– Hagyd őket! Ha le akar égni, akkor leég, majd adok neki a kencémből. Nyugi! – javasolta Draco, majd gyengéden megérintette Hermione kezét. – Nem kell minden percben szemmel tartanod. Itt nem fogja egy sárkány se megenni a fiunkat.

– Mondjál még ilyen megnyugtató dolgokat… – közölte epésen, aztán elfintorodott. – Ha ügyes nyár végére minden ujja megmarad.

– Na, erről beszélek.

– Draco!

– Gyere, megmutatom a faházamat!

– Már láttam.

– De a nappali fényben még bájosabb – vigyorgott a férfi. – És odaadhatnád nekem, amit hoztál.

– Jól van.

– Aztán beszélünk, ha akarod.

– Jó.

– De nem utasítok vissza egy csókcsatát sem – hajolt hozzá közelebb, majd cinkos mosollyal egy apró puszit nyomott a boszorka arcára.

– Hogy lehetsz ennyire…

– Édes?

– Na, az nem vagy…

– Akkor mi vagyok?

– Még nem tudom, de ki fogom találni. A hízelgéssel nem mész semmire.

– Lazíts! Felejtsd el Keelant! Itt vagyok helyette én.

– Nos, Draco, nem akarok az anyád lenni – jelentette ki Hermione, majd végigsimította a férfi karján lévő forradást, ahol egykor a Sötét Jegy volt.

– Inkább a szeretőm legyél. Annak jobban örülnék.

– El tudom képzelni.

– Na, gyere, édes, legyünk kicsit kettesben, aztán… mehetek a pergamenek közé.

– Jól van.

Azzal mindketten elindultak Draco faháza felé.

feltöltötte 2025. Nov. 12. | Nyx | hozzászólások: 0