41. fejezet
Képek a múltból

Draco előreengedte Hermionét, aztán becsukta maga mögött az ajtót. A boszorkány megfordult és egyenesen a férfi szemébe nézett, a varázsló intett neki, hogy menjen tovább, aztán elindultak a nappaliba. Draco egy apró fél mosollyal figyelte, ahogy a boszorkány magabiztosan mozog a lakásában.

– Ülj le egy kicsit! – szólalt meg Draco, és rámutatott a kanapéra. – Érezd magad otthon!

– Köszönöm! Kellemes itt.

– Főleg, ha takarítottam volna – sóhajtott fel a varázsló, aztán beleakasztotta a hüvelykujját a zsebébe. – Nem vagyok túl jó az ilyesmiben.

– Mi lenne, ha jó lennél benne? – nevetett fel ellenállhatatlanul a boszorkány. A faház egész takaros és lakályos volt, a boszorkány nem igazán látta a problémát. Hermione közelebb ment a kandallópárkányhoz, majd megérintette az egyik képkeretet. A fiatal Draco, Skót és Finn mosolygott vissza rá, és mindegyik huncut pillantással szemezett vele. – Egyébként tényleg otthonos a faházad. Nem tudom mondtam-e, de tetszenek a képeid.

– Köszönöm! – lépett mellé Draco. – De ez nem az én érdemem. Beau szerint minden olyan sivár volt itt, addig nyaggatott, amíg ki nem tettem párat. Aztán rájöttem, hogy igaza van a kis kengurunak. Így tényleg jobb.

– Ez így van.

– Leülhetnél végre. Olyan feszültnek tűnsz.

– Áh, csak a munka, ne is törődj vele. De nem maradok sokáig itt. Még körbe kell járnom Wallt, ugyan a polgármester szerint nem kell, viszont… mindegy – jelentette ki Hermione, de helyet foglalt. – Abból, hogy körbenézek senkinek sem lesz baja.

– Lázadsz? – kérdezte egy ravasz mosollyal. – Bár ezen nincs mit csodálkozni, mindig is rebellis voltál.

– Csak aggódom, ennyi az egész – mondta az aurorboszorkány, aztán egy pillanatra elkomorult. – Nagyon nincs itt rendben valami, viszont mindenki a homokba akarja dugni a fejét. Ez pedig bosszant.

– Van, aki nem. Én mindenben segítek, amiben akarod. – Hermione hálás tekintettel nézett a szürkeszemű varázslóra. Még csak pár napja találkoztak újra, de senkivel sem érzett ilyen összhangot soha.

– Ez igazán megnyugtató – válaszolt végül.

– De ugye vigyázol magadra? – kérdezte a varázsló némi aggodalommal, majd közelebb lépett hozzá, de még mindig nem ült le. – Egy percig se bízz meg az jó öreg Westwoodban.

– Persze.

– És szólsz, ha kell segítség?

– Igen. Mindenképpen szólni fogok – ígérte meg Hermione. A szürke tekintet fürkészően nézett rá, mintha csak a szavai mögé akarna látni és kifürkészni a gondolatait. – Ne nézz rám, így mintha nem hinnél nekem teljesen!

– Hiszek neked. Csak emlékszem miket műveltél iskolás korunkban a kedves barátaiddal. Trollok elsőben…

– Egy troll volt.

– De a legnagyobb.

– Nem direkt volt.

– Én úgy hallottam, hogy elmentél megkeresni, hátha egyedül is el tudsz vele bánni – tette karba a kezét Draco. – Szóval ezt és sok mást figyelembe véve muszáj rajtad tartanom a szemem. Sőt erősen ajánlott. Hajlamos vagy bajba keveredni, édes.

– Dehogy is.

– Tedd a szívedre a kezed és mondd azt, hogy soha nem csináltál őrültséget.

– Nem mondok ilyet. Hazugság volt egyébként, amit akkor mondtam McGalagonynak – sóhajtott fel a boszorkány. – Az igazság sokkal inkább zavarba ejtőbb lett volna. Sírtam a lányvécében… Harry és Ron utánam jöttek, és megmentettek a trolltól.

– Persze és te pont ott voltál, ahova pont bement egy troll… Hogy lehet ez ekkora véletlen? – nevetett fel Draco.

– Ez az igazság – kuncogott fel Hermione. – Na, de ülj le már végre! Szeretném odaadni neked, amit hoztam.

Várakozóan nézett a vele szemben álló férfira. Draco nem mozdult, mintha tétovázott volna, ő maga sem tudta volna megmondani, hogy miért.

– Jól van. De annyira azért ne siess lelépni, még nem akarok elmerülni a papírok között – bólintott a varázsló, aztán rámosolygott. – Kérsz valamit inni? Remek vizem van.

– Nem kérek, köszönöm. – A boszorkány elmosolyodott, aztán letette a táskáját és kinyitotta. A varázsló kíváncsian figyelte minden egyes mozdulatát. – Nem ülnél le? Olyan, mintha vallatni készülnél vagy menekülni.

– Sosem tudni, hogy mikor átkozol meg vagy vered be az orrom – vigyorgott Draco. – Jobb tisztes távolságba húzódni.

– Olyan idióta humorod van, Draco Malfoy.

– Lehet. De mondd csak, mik vannak a táskádban? Ahogy elnézem, jócskán kotorásznod kell, hogy elővedd, amit hoztál nekem.

– Sok minden, ami a túléléshez kell – válaszolta röviden Hermione. De az igazság az volt, hogy mindent beledobált, így soha nem volt rend. – Van egy-két dolog.

– Hogyne – görbült a szája egy újabb mosolyra Draco. – Sátor is van?

– Nincs, azt a másikban hagytam. – A hanglejtéséből nem igazán lehetett tudni, hogy most viccnek szánja vagy tényleg így van. – Mindjárt megtalálom, csak egy kicsit túllőttem a célon a tértágító bűbájjal.

Draco felnevetett, aztán nyújtózott egyet.
– Te semmit sem változtál – jelentette ki végül.

– Ezért ezt nem jelenteném ki ekkora meggyőződéssel – válaszolta Hermione, aztán elővette a pálcáját.

– Meg ne átkozz ezért!

– Invito album! – mondta ki a boszorka, anélkül, hogy reagált volna Draco megjegyzésére. – Tudom, hogy neked nincs egy sem, aztán úgy gondoltam hozok neked pár fényképet.

– Tényleg? – csillant fel Draco szeme, aztán leült Hermione mellé a kanapéra. – Ez igazán kedves tőled.

– Ugyan… Tonnányi képem van Keelanről – mondta nevetve a gondos anya, aztán átnyújtotta a bőrkötéses albumot. – Gondoltam, hogy örülni fogsz neki.

– Nagyon örülök neki, köszönöm! – nézett rá hálásan a varázsló. Úgy simította végig a kis könyvecskét, mintha a legnagyobb kincset tartaná a kezében. Leírhatatlan arckifejezéssel nyitotta ki, s megszemlélte az első képet. Keserédes érzések rohanták meg hirtelen, ahogy ránézett az ásító csecsemőre. – Merlinre!

– Annyira édes volt – mondta Hermione egy apró mosollyal. – Ezen itt talán két-három hónapos lehetett.

Draco letette az albumot, majd a boszorkányhoz fordult, és két tenyerébe fogta az arcát. Olyan más volt most, mintha csordultig lenne érzelmekkel, amiket nem tudott sem megfogalmazni, sem kifejezni. Vagyis csak egyetlen egy módot talált erre. Közelebb húzta magához a boszorkányt, majd megcsókolta. Olyan gyengéden, olyan szeretettel, mint ahogy senki mást.

– Bár vissza tudnám…

– Ne! – rázta meg a fejét Hermione, majd a férfi ajkára tette az ujjait, ezzel belefojtva a varázslóba a szavakat. – Felesleges erről beszélni. Minden egyes beszélgetésünkkel feltépjük ezt a sebet, de ma nem vagyok rá képes. Jó?

– Igen – bólogatott a férfi. Megfogta a finom ujjakat, s csókot lehelt rájuk. – Köszönöm! Pedig nincs is születésnapom.

– Szívesen. Beletettem Freya rajzát is – mutatott az album végére a nő. – Helyet is hagytam, ha bővítenéd.

– Rengeteg munkád lehet ebben az egészben. Tudod, nagyon boldoggá tettél engem ma – mondta Draco. – Nem is tudod mennyire.

– Ez csak egy apróság – vonta meg a vállát a nő. – Nincs benne semmi különös.

– Dehogy – mormolta kedvesen a férfi, aztán végigsimította az arcát. – Csodálatos vagy.

– Ugyan már, Draco.

– Imádom, amikor a nevemet mondod. Sokkal jobb, mint amikor Malfoynak hívtál, így már nem hangzik úgy, mintha folyton megátkoznál.

– Ne nézz rám megint úgy! – kérte a boszorkány, és kissé zavartan felnevetett. – Kicsit… zavarba hozol.

– Kellesz nekem.

– Igen?

– Ha tudnád mennyire.

A varázsló magához vonta a boszorkányt, majd ismét megcsókolta, de most cseppet sem volt olyan gyengéd, beletúrt a hosszú hajzuhatagba, ami sokkal selymesebb volt, mint amire emlékezett. Ezúttal engedett a szenvedélynek, ami azóta irdatlan erővel lángolt benne, mióta először meglátta. A férfinak nem kellett több bátorítás, az ölébe húzta őt.

– Mindig elfelejtem mennyire érzéki vagy – mormolta Draco, miközben némi figyelmet szentelt a boszorkány kecses nyakának. A lüktető szívverését érezte a finom kis éren, amit a legnagyobb odaadással csókolt meg. Majd ismét visszatért az édes, buja ajkakhoz.

– Érzéki? – kérdezett vissza a boszorkány csak egy pillanatra megszakítva a csókot.

– De még mennyire. És idővel még érzékibb lettél.

Hermione felnevette, s azonnal válaszolt, viszonozta a férfi heves, követelőző csókját. A bizsergés, a tűz iszonyatos sebességgel söpört végig rajta. Az ő szenvedélye méltó párja volt Dracóénak. A boszorkány a karjait Draco nyakába fonta, majd az egyikkel beletúrt a tejfölszőke hajba, és elmerült a mámorban. Elmerültek a csók varázsában. A délutáni nap aranyló fényben játszott a boszorkány csodálatosan sima bőrén. Draco végigsimította Hermione combját, még a farmernadrágon keresztül is érezni lehetett a meleg tenyér érintését. Mélyen felsóhajtott, kezdett önuralmának végső határa felé sodródni. A varázsló egy pillanatra a boszorkány füléhez hajolt, halkan suttogott, csak Hermione hallotta, válaszolt szorosan a férfi dereka köré fonta a lábát.

Draco nem sokat tétovázott, meg sem szakított a csókot, úgy indult el vele a hálószoba felé. Hermione finoman megharapta a varázsló ajkát, amitől a férfi kéjesen felnyögött. Gyengéden fektette le az ágyra, majd fölé hajolt. Egy pillanatra a szürke és a barna szempár összekapcsolódott, s az ajkaik újra megtalálták egymást. Gyorsan levette Hermione pólóját, majd a boszorka őt is megszabadította az ingétől.

– Olyan gyönyörű vagy, sokkal szebb, mint amilyenre emlékeztem – mormolta a férfi, majd megcsókolta a vállát, a nyakát, a mellkasát, s egyre lejjebb és lejjebb haladt. Egészen addig haladt, amíg el nem ért az apró, régi vágáshoz. Hermione beletúrt megint a varázsló hajába, de aztán egy pillanatra megdermedt. Hirtelen nagyon is tudatában lett annak, hogy mit művelnek.

– Draco!

– Hmm?

– Beszélnünk kell.

– Másfél óra múlva nem ér rá? – morogta Draco, de azért felemelte a fejét, aztán szembe nézett Hermionéval.

– Ennyire sokat gondolsz magadról? – nevette el magát a boszorkány, majd megérintette a férfi enyhén borostás arcát. – De a viccet félretéve tényleg beszélnünk kell.

– Pontosan most?

– Igen – jelentette ki határozottan Hermione. – Éppen a témába vág. És… eddig nem hittem, hogy ilyen hamar eljutunk ide, és nem is gondoltam, hogy…

– Nem kell felvilágosítanod, édes, már van egy gyerekünk – vigyorgott a férfi negédesen. – Még emlékszem, hogy mit kell csinálni.

– Draco…

– Csak engedd el magad!

– Kérlek! – mondta Hermione. Draco elfojtott egy káromkodást, majd abbahagyta a kényeztetést és feljebb húzódott az ágyon. Most már szemtől szemben figyelhették egymást. Még mindig hevesen vert a szívük. – Még egy dolog van, amiről nem beszéltünk, és lehet várhatnék vele, de nem akarok, mert azt beszéltük meg, hogy őszinték legyünk egymáshoz.

– Tudtam, hogy ez lesz a vesztem.

– Csak hallgass meg.

– Figyelek! – morogta a varázsló enyhe csalódottsággal, de ez nem akadályozta meg abban, hogy össze ne kulcsolja az ujjaikat.

– Mennyire gondolod te komolyan azt, ami köztünk… khmm alakul?

– Szexre gondolsz vagy a kapcsolatunkra? – pontosított Draco. Nem szokott túlságosan hozzá a virágnyelvhez. És Merlinre mindketten félmeztelenül feküdtek az ágyban. Hermione pedig annyira ellenállhatatlan volt a zavartság pírjával az arcán. Legszívesebben tovább csókolta volna, míg a vágytól rózsásan feküdt volna a karjaiban.

– Mindkettőre.

– Halálosan komolyan veszem mindkettőt – közölte gondolkodás nélkül a varázsló. – Amikor azt mondtam, hogy kellesz nekem, és nem engedlek el, akkor arra a szó törvényes értelmében is utaltam, de egy úttal minden olyasmire, ami magában foglalja a testiséget is. És te, drágám, hogy vélekedsz erről?

– Ugyanígy – mondta röviden Hermione, és mélyen felsóhajtott. – Amit érzek irántad… az…

– Édesem, én is szeretlek téged, és te is szeretsz engem. Nem kellene ezt túlságosan is túlbonyolítani. Csak egyszerűen helyet kell csinálunk egymásnak az életünkbe, és ki kell találnunk hogyan éljünk együtt.

– De ez nem csak ennyi.

– Persze, hogy nem. De engem csak a lényeg érdekel. Te és Keelan.

Hermione egy pillanatra megcsóválta a fejét, aztán elnevette magát, s kissé zavartan lesütötte a szemét. Draco az álla alá nyúlt és gyengéden felemelte, maga felé fordította.

– Mi a baj? – kérdezte mély, rekedtes bariton hangon a férfi. – Valami eszedbe jutott, és ilyenkor nem igazán szoktál egykönnyen túllenni rajta.

– Erről annyira nem könnyű beszélni. Senkivel sem kellett, de veled muszáj, mert ha tényleg komolyan gondoljuk, akkor ezt tudnod kell – szólalt meg nehéz sóhajjal a boszorkány.

– Bocsáss meg, de már a Walpurgis-éj óta tudom, hogy jól ki fogunk jönni egymással. És megmondtam, nem hagyom, hogy megszökj előlem. És szerintem remekül egymásra vagyunk hangolódva. Nem aggódom.

– A szenvedély és a szex nem ugyanaz, mint egy tartós kapcsolat.

– Bolond egy griffendéles vagy. Figyelj rám! Tudom, hogy mit akarok. Évekig nem tudtam, de most már pontosan tudom, te meg kissé túl óvatos vagy, nekem viszont remek a meggyőzőerőm – magyarázta a tejfölszőke egykori mardekáros. – Azt akarom, hogy működjön ez, ami köztünk van és lesz.

– Én is, Draco, én is ezt akarom.

– Nem akarok kérkedni, de még mindig legendás a vonzerőm – vigyorgott Draco, majd elégedetten nyújtózott egyet. – Beleestél a csapdámba, de nem tehetsz róla. Ellenben közlöm veled, hogy most másképp lesz minden. Mindketten felnőttünk már. És nem kell futva menekülnöm a saját apám elől.

– Nagyképű, mardekáros! Persze mindig neked kell irányítani mindent – nevetett Hermione, s egy párnát vágott a férfihoz.

– Nem értem mire akarsz kilyukadni.

– Nem hiszem, hogy ez a legjobb pillanat erre – sóhajtott fel nehezen Hermione. – Megegyeztünk, hogy őszinték leszünk, és én ezt be is akarom tartani. És ezt nem győzöm ismételeni.

– Nekem mindent elmondhatsz – mondta a férfi megnyugtatóan. – Tényleg mindent. És ha ez fontos, beszélnünk kell róla, akkor mondd el, kérlek!

– Jól van – vett egy mély levegőt a boszorkány.

– Ugye nem arról van szó, hogy van valaki rajtam kívül? – kérdezte Draco egy lapos pillantással. – Küldj egy baglyot annak a szerencsétlennek, és ennyi. Kíméljük meg egy hosszas szenvedéstől.

– Ennek köze sincs senkihez. Csak hozzám.

– Értem.

Hermione kifújta a levegőt, mielőtt belekezdett volna a beszédbe.
– Tudod, hogy Keelan születése nem volt zökkenőmentes.

– Tudom – bólintott a varázsló komoran.

– Nem ment minden rendben akkor, koránt sem – mondta Hermione síri hangon. – Erről nem szoktam beszélni senkivel, sőt eddig nem is kellett, mert kilátásban sem volt, hogy megpróbáljak valakivel komoly kapcsolatba kezdeni vagy akár családot alapítani. De neked tudnod kell, ha tényleg komolyan gondolod, ami köztünk van.

– Minél többet mondasz, annál jobban megijesztesz.

– Nem tudom, akarsz-e még gyerekeket. Mert nagy valószínűséggel nekem több gyerekem nem lehet. – Hermione megállt egy pillanatra, de nem nézett Draco szemébe. Az ajkába harapott, aztán kifújta a még magában tartott levegőt. – A gyógyítóm nem sokkal Keelan születése után közölte velem, hogy voltak komplikációk, és kicsi az esélye, hogy képes lennék újra teherbe esni, én ebbe bele is nyugodtan, mert Keelan ott volt nekem, és nem is igazán törődtem akkor a jövővel, hiszen még csak húsz éves sem voltam. Egy idő után nem érdekelt, hogy ezzel a ténnyel komolyan foglalkozzak, és minden más szempontból egészséges vagyok. De most… Úgy érzem, átvernélek, ha nem mondanám ezt el neked. Nem akarom, hogy csalódj. Így is rossz érzés, amiért Keelant nem láttad felnőni… és nem akarlak megfosztani ettől.

– Nézz rám, Hermione! – szólalt meg Draco egy kis idő után. – Ne emészd magad ezen, jó?

– Gondolkodtál ezen már? Szeretnél még gyerekeket? Mert úgy tűnik, nem biztos, hogy meg tudom adni ezt neked. Nem kell erre most azonnal tudnod a választ, és beszélhetünk róla később is – folytatta a boszorkány. – Csak… ezt tisztázni akartam veled.

Egymás szemébe néztek.
– Sosem akartam apa lenni igazából, legalábbis a háború után egyáltalán nem. A családomat és a körülményeinket ismerve úgy gondoltam nem lennék képes erre. És amikor megtudtam, hogy mégis az vagyok, és nem tehettem ellene semmit… – Draco itt megállt egy pillanatra, és vett egy mély levegőt, aztán folytatta. – Először totálisan kétségbe ejtett, de most már másképp gondolok rá. Az emlékeid sokat segítettek. Persisnek nem lehetek eléggé hálás, hogy megkönnyítette nekem ezt az egészet.

– És hogy gondolod most?

– Igen, szeretnék még gyereket, de nem mindenáron, és ha nem lehet több, akkor elfogadom. Keelan jó gyerek, és sajnálom, hogy ez nem az én érdemem… Ugyanakkor talán én is tudok hozzá tenni valamit a neveléséhez, amitől még jobb ember lesz belőle. És veled akarok lenni. Ez pedig ettől az információtól sem változott.

– Értem – bólogatott Hermione.

– Ez ne nyomasszon. A te döntésed, hogy meg akarod-e próbálni. De nem fogsz megszabadulni tőlem – mosolyodott el Draco. – Egyébként, ha szeretnéd akár örökbe is fogadhatunk. Ott van például Beau.

– Huszonöt éves…

– Körülbelül egy öt éves értelmi szintjével. De figyelmeztetlek, naponta hatszor eszik és még álmában is beszél, szóval egy egész fizetés elmegy az etetésére, és kötél idegek kellenek hozzá, mert valami irdatlanul sokat beszél ébren is.

– Jaj – nevetett fel Hermione, majd kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.

– Van még bevallani valód? – hajolt fölé Draco. – Bármilyen titok, amiről tudnom kell?

– Miért kérdezed?

– Mert még egyszer nem szakítasz félbe. Ha legközelebb becipellek az ágyamba, akkor nem állíthatsz meg semmivel – ígérte szenvedélyesen a varázsló, majd közelebb csúszott a boszorkányhoz, aztán lágyan megcsókolta, de most lassan, mintha egyáltalán nem akarna sietni. – Szóval nincs semmi más?

– Nincs.

– Volt pasik, rossz élmények?

– Nem, semmi sincs.

– Biztos? Lelki törés, depresszió…

– Jaj, hagyd már! Mondom, hogy rendben vagyok – kuncogott a boszorkány. – Most már minden rendben.

– Kérdeznék még valamit.

– Jól van.

– A vágás… itt – nyújtotta ki a kezét Draco, majd megérintette a gyöngyházfényű sebhelyet a hasán. – Ezt mikor szerezted?

– A gyógyítóknak néha mugli módszerekhez is kell folyamodniuk. Általában a varázsvilágban a mágikus terhességek során a babák természetes úton születnek meg, és ilyesmire nincs szükség – magyarázta Hermione, aztán felsóhajtott. – Nem voltam magamnál, amikor Keelan született, és az átok miatt mindketten veszélyben voltunk. A császármetszés volt az egyetlen megoldás, ami során komplikációk akadtak. Nyoma maradt, de ez a legkisebb ár azért, hogy mindketten életben maradtunk.

– Értem.

– Egyébként apád rendezte el, hogy a lehető legjobb ellátást kapjunk, de persze ez nem sokat számít annak tükrében, hogy aztán el akarta venni tőlem Keelant. De azt hiszem, hogy meggyőzően hazudtam neki – folytatta a történetet a boszorkány. – A Mungóban mindent megtettek, hogy mindketten életben maradjunk. Viszont jobb, ha tudod, hogy ez az igazság.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

– Nem könnyű.

– Tudom. És még annyi mindenről kell beszélnünk – sóhajtott fel Draco.

– Igen, tudom.

– Nem sietünk sehova.

– Eszembe jutott valami.

– Micsoda?

– Gyere át holnap reggelizni hozzánk! – váltott témát Hermione. – Még együtt sosem beszélgettünk hármasban. Jó lenne.

– Jól van. Benne vagyok – bólogatott Draco, majd közelebb csúszott a boszorkányhoz.

– De most mennem kéne – mormolta a boszorka, miközben a férfi apró csókokat hintett a nyakára.

– Ne menj még! – duruzsolta kedvesen a varázsló. – Rengeteg időd van.

– Jobb lesz, ha mégis megyek. – Hermione lassan elhúzódott a férfitól. – Később.

– Minden reményemet szétzúzod, hogy kellemesen töltsem az időmet – fintorodott el Draco. – Komolyan felháborító, ahogy viselkedsz.

– Lógsz, és nem dolgozol.

– Ismerd be, hogy a szex jobb, mint a papírok fölé görnyedni – mormolta a férfi, aztán ismét közelebb hajolt hozzá, s megcsókolta.

– Még ráérünk erre később is.

– Persze. Menj, mielőtt még meggondolom magam.

– Jól van – mondta a boszorkány, majd megkereste a pólóját és felvette.

– Hermione? – szólt Draco.

– Tessék.

– Azért még maradhatnál egy kicsit – vigyorodott el. – Azt nem mondtam, hogy olyan könnyen megszabadulsz tőlem.

– Azt mondtad, menjek, mielőtt meggondolod magad.

– Nem voltál elég gyors.

– Draco…

– Hmm?

– Mennem kell.

– Nem mész még sehova. – Azzal felkelt az ágyról, megragadta Hermione derekát, aztán visszahúzta az ágyba. Mélyen felsóhajtott és magába szívta a szeretett nő kellemes illatát. Draco újra lehúzta Hermione pólóját, aztán apró csókokkal hintette be a kecses nyakat és a vállat.

– Szóval? – kérdezte Hermione. – Nem akarsz elengedni?

– Az enyém vagy – mormolta Draco.

– Hülyeségeket beszélsz!

– Megpróbálok udvarolni neked.

– Tényleg?

– Gyönyörű vagy! – mondta kedvesen. Draco elmosolyodott, aztán könnyed csókot lehelt a boszorkány ajkára, aki hozzásimult az erős, izmos testhez. Behunyta a szemét és küzdött a rátörő fájdalmas, sóvárgás hullámaival. Bizsergett a bőre, ahogy a férfi hozzáért. A boszorkánynak fél órájába és egy csomó csókjába került, mire elindulhatott haza.


***


Késő délután volt, amikor Keelan ráérősen elindult hazafelé. Még mindig elég meleg volt az idő, szerencsére már apjánál lezuhanyozott és átöltözött. Fülig ért a szája, nagyon jól érezte magát lelkileg, viszont nagyon elfáradt, felégett a háta, így a hátizsákját nem tudta felvenni a hátára. Skót kardoskodása ellenére lehet, hogy hallgatnia kellett volna az anyjára, de most már mindegy volt. Annak ellenére, hogy legszívesebben otthon feküdt volna, inkább meggondolta magát és elindult Pitonék háza felé. Körülbelül fél óra gyaloglás után átvágott az erdőn, majd hamarosan megérkezett.

Abby a kerti padon törökülésben ült és olvasott. Haját kibontotta, most egy egyszerű fehér póló és egy fekete térdnadrág volt rajta, egyedül a feketére festett körmei utaltak arra, hogy valószínűleg még nem volt túl a lázadáson. Keelan annyira meglepődött, hogy ilyen Abbytől idegen viselkedést lát, hogy muszáj volt megállni egy percre, majd elmosolyodott. A lány hamar felkapta a fejét, mintha észrevette volna, hogy figyelik, de csak megforgatta a szemét, aztán becsukta a könyvet, s félretette. A hollóhátas fiú, elnyomott egy mosolyt, aztán megmasszírozta az orrnyergét, majd elindult felé.

– Szia! – köszönt, amikor leült a lány mellé.

– Szia! – sóhajtott fel Abby, majd jelentőségteljesen végigmérte. Nem akart vele semmi rosszat, csak most még másabbnak látta Keelant. Kezdett egészen kiszakadni abból a skatulyából, amibe ő erejének erejével belepasszírozta.

– Nem örülsz nekem, ahogy látom.

– Jaj, ez nem neked szól – sietett gyorsan a válasszal a lány. – Csak… Mindegy. Hogy vagy?

– Fáradt vagyok – mondta a fiú, majd vett egy mély levegőt. – Hosszú napom volt.

– Jesszus, és leégtél. Az egész karod… Mégis mi történt? Elősütöttek a sárkányok?

– Póló nélkül voltam egész nap.

– Gratulálok! – közölte Abby, majd megveregette a hátát. – Naptej nem volt?

– Áááááhhhh, ez fáj! – Az emelt hangtól a boszorkány ösztönösen visszahúzta a kezét, kissé még össze is rezzent. Nem értette miért.

– Csoda, hogy nem hamu lett belőled – korholta tovább fiatal lány, miközben a zavarát palástolta. – Nem tudtam, hogy létezik a földön idióta hollóhátas. Tudod a fehér bőrt kitenni közvetlen napsütésnek órákig nem túl egészséges.

– Jól van na… Ma kissé őrült voltam. – Elégedett mosolya mindent elárult, sőt még talán többet is. Magabiztos volt, szörnyen eltett magától. Keelan önkéntelenül beletúrt a hajába.

– Te? Mit csináltál? Mi volt az a nagy őrültség? – nevette el magát Abby. – Sajnálom, hogy nem tudlak elképzelni őrültként. A legégéstől eltekintve.

– Aha. Leugrottam kétszer a rezervátum legmagasabb sziklájáról.

– Merlinre… pasik… De tuti, hogy nem a te ötleted volt.

– Először nem is.

– Ki is törhetted volna a nyakad. Nem is értem mire fel kellett ezt… Egyébként pedig csak hogy tudd sok vízilény van azokban a tavakban.

– Beavatás volt. Most már tökös sárkánygondozó lettem – jelentette ki büszkén Keelan, és kihúzta magát. Abby csak nevetett.

– Hűűűha. Micsoda váratlan fordulat. Nem volt ezek szerint elég hideg a víz.

– Most mi van?

– Semmi – kuncogott tovább a lány. – Mindig is tudtam, hogy a srácok a táborban nem normálisak. De az, hogy ilyen gyorsan asszimilálódsz, az teljesen meglep.

– De jól szórakoztam – mondta Keelan, majd hátradőlt a padon, aztán rögtön fel is szisszent, amikor hozzáért a hátához a támla. – Ez a lényeg.

– El tudom képzelni – szólalt meg Abby. – Gyere, keresek rá valamit! Ha nem kezeljük, akkor csúnya lesz, és nem fogsz tudni aludni. Anyukámnak van egy csomó kenőcse és bájitala itthon, biztos találunk valamit.

– Áh, nem akarok zavarni. Tényleg. Csak beugrottam, hogy megnézzem mi újság veled, aztán hazamegyek.

– Kit akarsz zavarni? – kérdezte Abby, majd félre fordította a fejét. Nem tudta, hogy bevallja-e, de titkon szerette volna, ha Keelan vele marad, akármennyire is tiltakozott volna ellene a másik énje, ami folyton lázadt. – Csak én vagyok itthon.

– Hogyhogy?

– A szüleim elkísérték az ikreket ma reggel. Táborba mentek, ezért valakinek el kellett őket vinni, mert még nem használhatnak pálcát, és így egyszerűbb. Zsupszkulcsot meg nem igényeltek, a szüleim pedig meglátogatják a rokonokat is. Én meg nem akartam menni, de szerencsére nem is erőltették. Holnap jönnek haza.

– És itt hagytak egyedül?

– Igen – bólogatott Abby. – De majd később bemegyek a táborba, és Freyánál alszom. Így senkinek sem lehet oka panaszra, és jó kislány leszek a szüleim szemében.

– Szerintem nem kellene átmenned Freyához – szólalt meg Keelan.

– Miért nem?

– Azt hallottam, hogy Freya és Beau összejöttek – mondta Keelan. Abby tágra nyílt zöld szemekkel fordult felé.

– Komoly? Végre.

– Aha. Ebéd alatt végig fogták egymás kezét. Nem hiszem, hogy véletlen lehet, de még nem kérdeztem meg róla Beau-t.

– Hűha. Akkor azt hiszem, mégse megyek át – sóhajtott fel a lány, aztán az ajkába harapott. – Végül is itthon se lesz semmi bajom.

– Gyere át hozzánk! – állt elő a nagy ötlettel Keelan.

– Persze. Apám nagyon örülne neki, ha átmennék hozzád… És anyukád mit szólna? Alig kezdtük el ezt, aztán már veled alszom.

– Anyu nem szólna semmit – feltételezte a fiatal varázsló, amiben igazából nem volt teljesen biztos. – És természetesen van vendégszobánk is. Úgyhogy nem kell együtt aludnunk.

– És, ha apám meg tudja? – tette fel a fogós kérdést Abby.

– Gondolod, hogy szólna érte?

– Hát elég valószínű…

– Meg tudnám beszélni vele – vonta meg a vállát a frissen szerzett önbizalomtól Keelan.

– Te hülye vagy.

– Nem tehetek róla, hogy engem kedvel – vigyorgott elégedetten a hollóhátas. – Nagyon jól elbeszélgettünk a múltkor.

– Istenem! – nyögött fel Abby, majd a kezébe temette az arcát. – Ezt nem hiszem el…

– Jó fej.

– Eddig mindenki megijedt tőle.

– Az expasid nem eléggé – jegyezte meg hidegen Keelan.

– Ne beszéljünk róla, oké? Még mindig kiráz a hideg attól, ami a Walpurgis-éj idején történt.

– Persze, ne haragudj!

– Gyere, bekenem a hátadat! – váltott témát a boszorkány, aztán elindultak befelé a házba. Keelan megtörölte a lábát, és úgy lépett be az előszobába. – Olyan lassú vagy, mint egy csiga. Mit piszmogsz annyit?

– Jól van, megyek már, csak leveszem a cipőmet.

– Ne vedd le! Merlinre, az udvarias hollóhátasoktól mentsen meg az ég! Nem az emeletre megyünk, szóval nem kell levenned.

– Oké – egyezett bele a fiú.

– A lenti fürdőbe megyünk – folytatta tovább a lány, aztán kinyitotta az ajtót, s bement. Gyorsan összekötötte a haját, majd zörögni kezdett a polcnál, ami telis tele volt mindenféle alakú, méretű és színű üveggel.

– Mint egy bájitaltan raktár.

– Az lent van a pincében, a laborral együtt. Anya is és apa is hazahozza a munkát – mondta Abby, de közben oda sem figyelt rá, s lázasan folytatta a keresést. – Ezeket itt teszteljük, használjuk, főleg anyu és a húgom. Bár egy kettőt szerintem Beth hagyott itt dekorációnak.

– Tök jó.

– Ez jó is és rossz is. Áh, megvan. Vedd le a pólódat, és ülj le a székre! – szólalt meg parancsolóan a boszorka, majd rájött, hogy túlságosan is nyers volt Keelannel. – Kérlek!

– Rendben. – A fiú kibújt a pólóból. Abby elkerekedett szemmel nézte a vörösre égett bőrfelületet.

– Édes Merlin, majdnem hólyagosra égtél!

– Ilyen az, amikor az ember nem hallgat az anyjára. De ezt meg ne mond anyámnak, mert akkor egész nyáron hallgathatom, hogy milyen hülye voltam.

– Legalább a pólódat vetted volna fel – sajnálkozott Abby, majd elkezdte finoman bekenni a fiú hátát. Először Keelan elhúzódott az érintéstől, de hűsítő érzés hamar átjárta és enyhítette az égető fájdalmat. – Egyébként, ha jobban meggondolom, akkor néhány varázslattal is meg tudtad volna védeni a bőrödet a naptól.

– Nem jutott eszembe egy sem.

– Milyen kár. Ezek nem mennek neked ösztönösen? A Hollóhát szégyene vagy. – Abby nagyon zavarban volt, s örült neki, hogy Keelan most nem látja. Őt magát rázta ki a hideg, amikor megérintette a hátát. Próbálta ellazítania a kezét, minél gyengédebben hozzáérni.

– Pedig az idén már napoztam és szörföztem. Akkor sem égtem le ennyire, sőt le se égtem – mondta Keelan elmélázva. Túlságosan is ellazult.

– Hol voltál egyébként?

– A nagyszüleimnél Ausztráliában – válaszolt Keelan. – Régóta élnek ott. Fogorvosok egyébként.

– Egyedül mentél?

– Aha. Mugli módra utaztam méghozzá repülővel.

– Tényleg? – csillant fel a szeme a lánynak. – Én csak metróztam.

– Jó dolog.

– Zsupszkulccsal is lehet, nem? – kérdezte Abby. – Azzal sokkal egyszerűbb és gyorsabb.

– Drágább is. És nem tudtam volna időben beszerezni az összes papírt.

– Milyen volt?

– Micsoda?

– A repülés.

– A felszállás és a leszállás buli, de a többi unalmas. Huszonkét óra volt úgy emlékszem.

– Ki sem bírnám.

– Beszélgettem, aludtam, olvastam. Annyira nem volt rossz.

– Utálok beszélgetni, annyira nem köt le egy könyv se, és olyan sokat nem tudok aludni – válaszolta a lány, majd folytatta a kenegetést. – Nekem büntetés lett volna.

– Hogy neked mennyi bajod van – nevetett fel Keelan.

– A bajról jut eszembe. Azt hiszem, hogy csináltam egy kis bajt.

– Micsodát?

– Reggel találkoztam az apáddal.

– Aha. Ez még önmagában nem gond.

– Rájött, hogy kémkedtünk utána és az anyád után.

– Mondtam, hogy nem jó ötlet – sóhajtott fel az ifjú varázsló, és felnyögött. – De hát olyan makacs vagy. És mit mondott?

– Beszélgettünk, aztán elkapott az őszinteség. Dracónak nem lehet hazudni. Tudod, amikor belenéz az ember szemébe, mindent elmondanék neki.

– Tényleg? – Fogta meg a kezét Keelan, majd a szemébe nézett. – Még soha nem éreztem így mellette.

– Mert még soha nem volt titkolni valód, amit Draco nagyon is tudni akart. Na, azt hiszem, hogy ezt nem kellett volna pont neked mondanom. Ne nézz rám így, iszonyatosan idegesítő!

– Sajnálom, nekem is szürke a szemem. És rád akarok nézni.

– Milyen meglepő… Kéken jobb volt – jegyezte meg Abby.

– Sajnos, ez van…

– Elmondtam neki, hogy randiztunk.

– Jól van. Nem titok. Én is elmondtam a te apádnak – szólt Keelan, amitől Abby kicsit zavarbajött.

– Nagyszerű.

– Sőt engedélyt kértem, hogy meglátogathassalak.

– Uhh, de ciki. Komolyan megtetted? Ezt nem hiszem el. Mégis melyik korban élünk mi? Jó, hogy nem állapodtatok meg abban, mennyi hippogriffet kap apám azért, ha megkérhesd a kezem.

– Majd egy következő alkalommal felhozom. Lehet, hogy egyet sem kér majd, mert szívesen megszabadulna némi tehertől veled kapcsolatban.

– Lekötelezel – jegyezte meg epésen a lány.

– Nem volt gond egyébként. Jó fej az apád – biztosította róla Keelan, aztán az ölébe húzta a boszorkányt. – Köszönöm, hogy segítettél!

– Nincs mit. Remélem, meggyógyulsz.

– Talán – húzódott közelebb hozzá Keelan.

– Aha – bólogatott Abby. – Tudod a te szemed színe nem teljesen olyan, mint Dracóé. Kicsit még tényleg kékes, de ez nem hiszem, hogy a varázslat miatt van. És nincs is annyira hazugságvizsgáló nézésed.

– Nem szoktam nézni – csukta be egy pillanatra a szemét. Majd elmosolyodott és újra Abby olajzöld szemébe nézett. – Szóval én nem tudnálak vallatni?

– Nem hinném, neked nincs olyan tekintélyed.

– Ez szörnyű – nevetett fel a fiú, majd megérintette Abby arcát. – Eljössz velem megint randizni?

– Mikor?

– Ma este.

– Ráérek, de nem igen akarok elmenni sehova. A táborba akartam, viszont, ha így állnak Freya ügyei, biztosan nem ér rá. És nem akarok felesleges lenni, amikor Beau ott van.

– Átjövök. Hozok egy filmet – ajánlotta fel Keelan. – Mit szólsz hozzá?

– Filmet? – szaladt fel Abby szemöldöke.

– Aha.

– Mozizni akarsz?

– Nem egészen igazi mozi – rázta meg a fejét a fiú. – Ehhez egy kicsit kisebb eszköz kell, ami egyébként másra is jó.

– Annyira nem értek ezekhez a mugli dolgokhoz – mondta Abby, majd elmélázva megérintette Keelan haját.

– Nem jártál mugliismeretre?

– Nem. Ütközött a napirendemmel.

– Milyen órád volt?

– Lógni mugliismeretről, és nem menni sehova. Egyébként nálunk nincs semmilyen mugli dolog. Egyedül a bolt van, ahol találkozunk velük, de egyébként semmilyen mugli tárgyat nem használunk.

– Hozok magammal mindent.

– Rendben van. Egyébként honnan tudsz ezekről?

– Anyu miatt – mondta Keelan. – Nyaranta jártam mugli iskolába is. Tavaly végeztem ott is nyáron.

– Te sosem lazítottál – jegyezte meg Abby, és valami furcsa érzés kerítette hatalmába.

– Nem tudom, miről beszélsz. Buli volt. Sokkal jobb, mintha csak lógtam volna. Nem nagyon tudtam magam máshogy lefoglalni – magyarázta a fiatal varázsló. – Ezek gyorsított programok voltak. Szóval miért ne tanultam volna?

– Tanulni ilyen sokat? Hát…

– De egyedül is elboldogulok mindenhol. A legtöbb varázsképességű elhatárolódik a mugli világtól, de elkerülhetetlen a fejlődés. Ez azért nem olyan rossz – mosolygott kedvesen Keelan. – Sok mugli barátom van.

– Jó neked. Én is meg tudnám oldani, hidd el. – Volt némi irigység a hangjában, de Abby tudta, hogy tényleg meg tudná csinálni, csak voltak olyan dolgok, amik sokkalta jobban érdekelték. Lényegében büszke volt a képességeire.

– Tudom – bólintott a fiú. – Nem is ezért mondtam.

– Lassan megszárad ez a kenőcs a hátadon, és visszaveheted a pólódat – váltott témát a boszorkány.

– Kellemes illata van.

– Igen, ez így van, ragaszkodtam a holdliliomhoz. Apa semleges illatot akart, de nekem ez jobban tetszett. Nem annyira tolakodó, és nem is jellegzetesen nőies illat – mondta Abby. – Jobb már így?

– Igen, sokkal.

– Megnézem, hogy mi a helyzet.

– Nem kell – rázta meg a fejét Keelan. – Maradj még itt egy kicsit.

– És mi van most köztünk tulajdonképpen? – kérdezte Abby. Már egy ideje foglalkoztatta ez a kérdés. – Muszáj volt megkérdeznem. Mert nekem ez még mindig zavaros.

– Mire gondolsz?

– Mire gondolnék? Mi most tényleg járunk?

– Ha szeretnéd, akkor igen – nézett rá csillogó szemmel Keelan. – Semmi sem kötelező. Szeretnélek megismerni jobban.

– Hogy érted, hogy ha én szeretném? – vonta össze a szemöldökét Abby. – Ez nem közös megegyezés szokott lenni?

– Nézd, tudom, hogy nehéz időszakon vagy túl. Nem akarok erőszakoskodni vagy megbántani téged. Nem is hajszolnálak bele semmibe, amire nem vagy kész. Szóval a döntés a tiéd.

– Hű, ezzel még inkább nagyobb a nyomás, amit rám helyeztél – harapott az ajkába a boszorkány. – Figyelmes vagy, tényleg.

– Elmondjam, hogy én mit gondolok?

– Segítene.

– Tetszel nekem. Tényleg így van, mielőtt még rákérdeznél. Lehet már régen is így volt, csak a rémesen viselkedésed és a sok veszekedés, ezt elnyomta. Nem tudom – folytatta Keelan. – Kedvellek, ami meglepő volt egy ideig, de most már nem tűnik furcsának. Úgy gondolom, hogy jól kijönnénk egymással. Ez nem a varázslat miatt van vagy bármilyen kozmikus erő miatt. Csak így alakult.

– Remélem, hogy ezekhez az elemzéseidhez nem készítettél prezentációt, grafikonokat és számításokat – fújt egyet Abby, miközben a szarkazmus álarca mögé bújtatta a pirulását.

– Megint gúnyolódsz – csóválta meg a fejét Keelan. – Nem kellene.

– Nem olyan könnyű ám ezt megállni. Hidd el nekem, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy ne vágjak vissza mindig így. És nem bírom a kíméletlen őszinte beszélgetéseket.

– Menni fog. De még nem válaszoltál.

– Szerintem már régóta megvan erre a válaszom. És igen, próbáljuk meg – sóhajtott fel Abby nehezen, és még soha nem pirult el ennyire. – Nincs sok tapasztalatom az ilyesmiben.

– Együtt megoldjuk – mondta a fiú, miközben összefűzte az ujjaikat. – Már az is eredmény, hogy nem kaparod ki a szemem.

– Néha kicsit túlzásba esek – vonta meg a vállát a lány. – Ilyen vagyok.

– Egy igazi ügyes csínytevő.

– Nem tudom ki volt az, aki felrobbantotta a bájitaltan labort.

– Ezt, fájdalom, de soha nem fogjuk megtudni – vigyorgott rá Keelan elégedetten. – Rejtély marad örökre.

– Benne volt a kezed.

– Jaj, Abby, egy hollóhátas ilyet nem csinál – szólalt meg színpadiasan a fiatal varázsló. – Mi az okos jófiúk vagyunk, és nem az ádáz rosszak.

– De a mardekárosok biztosan miattad lettek zöldek. Ezt nem kell letagadnod – rázta meg a fejét Abby.

– Megremegett a kezem a tökleves kancsó felett – mondta ártatlanul a fiú. – De egyébként jó ötlet volt. Kár, hogy te akkor már nem voltál ott. Megnéztelek volna zölden.

– A szüleim azt hiszem, kikészülnének megint, ha stílust váltanék, bár nem is olyan rossz ötlet. Milyen bájital volt?

– Nekem tetszik így a hajad – szólalt meg a fiú elmélázva, aztán megérintette a boszorkány egy kilógó hajtincsét.

– Nem kellene zavarba hoznod.

– Zavarba? Itt ülsz az ölemben és nincs rajtam póló. Nekem kellene zavarban lennem – mondta Keelan. – Elpirultál.

– És most ki gúnyolódik?

– Nem annak szántam.

– Tudom…

– Meg foglak csókolni – mondta Keelan, mintha csak figyelmeztetni szerette volna a boszorkát. De most nem várta meg Abby beleegyezését, hanem elengedte a lány kezét, aztán gyengéden közelebb húzta magához. Mielőtt ajkuk összeért volna, egy pillanatra egymás szemébe néztek, csak egy röpke villanás volt, aztán mindkettőjüket elöntötte az az édes, bizsergő érzés. Abby a fiú arcára tette a kezét. Nem értette, hogyan lehetett ennyire más, ennyire magával ragadó egy érzés. Adamet vakon bálványozva imádta, de Keelanhez valami egészen más fajta érzelem fűzte. Mindketten felsóhajtottak, amikor megszakadt a csók. A lány a fejét a fiú vállára hajtotta, aki most mindkét karjával átölelte.

– Megköszöntem már? – kérdezte elmélázva Abby.

– Micsodát?

– Azt, hogy kiálltál értem – mondta szinte suttogva a lány. – Engem még soha nem védett meg senki.

– És a keresztapád?

– Az más – válaszolta Abby.

Keelan az ölelésében érezte, hogy a lány mély levegőt szív be. Gyengéden simogatta meg a boszorkány hátát.

– Bármikor megtenném újra.

Egy ideig még ültek ott, egymás ölelésében, akár egy buborékban, ami körbevette mindkettőjüket.

– Haza megyek pár dologért – szólalt meg Keelan egy kicsit rekedten.

– Jól van.

– Eljössz velem?

– Nem hiszem. Mi van, ha találkozunk anyukáddal? – tette fel a nyilvánvaló kérdést a lányt.

Keelan csak megvonta a vállát.
– Mi lenne? Ismer már, nem lesz gond.

– Tényleg? Mennyi rosszat meséltél rólam? Nem csak most nyár elején, hanem az elmúlt hat évben? – Jogos kérdést volt. A varázslónak egy pillanatig el kellett gondolkodnia a válaszon.

– Eleget – vallotta be nevetve Keelan, aztán kisimított egy tincset Abby arcából. – De nem kell aggódnod, anyám jó fej. Tudom, hogy az auror, viszont nem fog sittre vágni, ha esetleg emiatt aggódsz.

– Nem aggódom – fújt egyet Abby. – Csak kicsit kényelmetlenül érezném magam, ha tudná ezt az egészet.

– Hazudjak neki?

– Könnyebb lenne a lelkemnek. Legalább nem csak én lennék a fekete bárány a kapcsolatunkban.

– És mégis mit mondjak neki? – kérdezte szórakozottan a varázsló. – Szerintem már az is bőven elég, ha átjövök filmet nézni hozzád. Elvégre semmi komolyról nincs szó.

– Persze, hogy nincs, csak… Szörnyen zavarban lennék, ha mindenki tudná. Vagy ha többet gondolnának ebbe bele, mint egyébként.

– Ne legyél nevetséges! Felnőttek vagyunk.

– Téged, már úgy kezelnek? Gratulálok! – morogta Abby. – Te legalább elértél valamit, amire én csak vágyom.

– Ha akarnánk szexelhetnénk is. Abba sem szólhatna bele senki.

– De egyelőre nem akarunk – sóhajtott fel a lány.

– Amúgy sem hagynálak egyedül. – Keelan kisimította az egyik hollófekete hajtincset a lány arcából, majd hátra tűrte a füle mögé. – Gondolod, hogy megtenném?

– Máskor is voltam itthon egyedül – mondta a lány színtelen hangon. – Nem kell figyelned rám, mint egy kisgyerekre.

– Nem azért jövök át.

– Hanem?

– Mert kettesben jó lenni. És ennyi.

– Minden világos – bólogatott Abby. – Véletlenül sem hiszed, hogy egyedül nem vagyok képes megvédeni magam.

– Nem kell hencegni – nevetett fel a varázsló. – De ez most egy jó alkalom lesz, hogy kettesben legyünk. Ki tudja mikor lesz ilyen.

– Jó, megértettem.

– Mikor jönnek vissza a szüleid pontosan? – kérdezte Keelan kíváncsian.

– Holnap délután. Még elmennek a nagynénémhez is, ha jól tudom, aztán jönnek is. Nem szeretnek sokáig távol lenni.

– Jól van. Mit szólsz egy ártatlan pizsamapartihoz?

– Sosem voltam olyanon. Milyen az egyáltalán? – kérdezte a lány.

– Sokáig fent leszünk – magyarázta Keelan –, egy csomó édességet felzabálunk, és meglátjuk, ki bírja ki reggelig alvás nélkül, és megúszni gyomorfájás nélkül.

– Te biztos nem fogod. Egész nap dolgoztál.

– Nem volt annyira vészes – legintett a gondozótanonc.

– Felégetted a vállad és a hátad.

– Hála neked meggyógyult.

– Mindenre van egy kész válaszod? – kérdezte a boszorkány.

– Kreatívnak kell lennem a kifogáskezelésben melletted – mosolyodott el Keelan. – De mi lenne, ha gyorsan hazamennék, aztán visszajönnék?

– Felőlem, mehetsz.

– Még mindig itt ülsz az ölemben.

– Jaj, igazad van. – Azzal felállt, megigazította a pólóját, aztán karba tett kézzel várta a fiút, aki felvette a pólóját, aztán mindketten elindultak kifelé.

– Sietek.

– Rendben, megvárlak.

– De ugye semmi trükk.

– Nincs trükk. Megegyeztünk.

– Rendben – mosolyodott el Keelan, majd elindult hazafelé. Abby egészen addig állt az ajtóban az ajtófélfának támaszkodva, amíg a varázsló alakja el nem tűnt. Végül kénytelen volt elmosolyodni, és borzongva elpirulni.

feltöltötte 2025. Dec. 12. | Nyx | hozzászólások: 0