42. fejezet
42. fejezet
Mugliismeret korrepetálás
Hermione már vagy ötödszörre rendezte át az irodájában a papírokat, de sehogy sem tudta elterelni a figyelmét. Egyre másra Draco járt a fejében, legszívesebben most is vele lett volna, viszont ezer és egy okot tudott rá találni, hogy miért döntött jól, amikor hazajött. Még egy fél órát adott magának, mielőtt elindult volna ellenőrizni a környéken. Éppen megint elkalandoztak volna a gondolatai, amikor ajtócsapódást hallott. A boszorkány kilépett az előszobába, de már csak a lábdobogást hallotta.
– Keelan, te vagy az? – kérdezte Hermione, miközben kinézett az irodájából. Csak egy pillanatra látta a mellette elsuhanó fia alakját. Vajon miért siet ennyire?
– Igen, én vagyok – válaszolt a hollóhátas fiú, aztán feltrappolt a lépcsőn. Minél előbb el akart készülni és elhagyni a terepet. Tudta, hogy anyja nem fogja csak úgy szó nélkül elengedni, viszont igyekezett a lehető legkevesebbet beszélni.
– Ne siess úgy! – sóhajtott fel a boszorkány, aztán kilépett az irodából és elindult a lépcső felé. Bármit is csinálhatott Keelan ma a rezervátumban, akkor is bőven maradt még energiája. – Beszélgessünk egy kicsit.
– Jaj, anya – méltatlankodott a fiú. – Rengeteg dolgom van.
Rengeteg dolga? – Hermione ajkán egy apró mosoly szaladt át. Még hogy rengeteg dolga… Mégis mire készülhetett a korán kezdődő nyári szünetben? Annak ellenére, hogy Keelan nagyon sok mindenben hasonlított Dracóra, tőle a megszállottságot örökölte. Ő pedig gyanakodott. Nagyon is gyanakodott, de egyelőre Keelan még nem volt bajban.
– Két szóra ráérsz, nem? – korholta egy kicsit anyja. A tizenhét éves fiatal varázsló olyan mélyen sóhajtott fel, mintha a világ fájdalmát hordozná a vállain.
– De persze – mondta végül Keelan, aztán visszafordult.
– Milyen napod volt? – váltott csevegő hangnemre Hermione. – Mi történt veled? Nem is meséltél mostanában semmit sem. Kerülsz?
– Szó sincs erről, csak fáradt voltam. Egyébként nagyon jó volt a napom, rengeteget dolgoztunk a fiúkkal, és tényleg jó volt – válaszolt röviden Keelan.
– Nagyszerű. Mit csináltál ma?
– Vízesésnél voltunk délelőtt – mondta a varázsló. Nem akart túlságosan sok időt vesztegetni az üres fecsegésre. – Megnéztünk ott néhány dolgot. Beau-val másztunk egy kicsit. Az is jó volt.
– Ez akkor megmagyarázza vizes ruhákat – motyogta Hermione. – Gyere csak közelebb! Milyen a kezed?
– Csak egy kicsit leégtem a napon. Semmi különös – legyintett egyet a varázsló. – Minden rendben van.
– Szóval már rám nem is hallgatsz? Csak Skótra?
– Nem nagy ügy, már bekentem – vonta meg a vállát a fiú. Valóban még mindig érezte a húzódó bőrt, de most már Abby kezelése után, sokkal jobban volt. Persze nem akarta anyjának ezt elmondani. – Minden rendben van. Legalább lesz idén egy kis színem.
– Ha te mondod…
– Anya, ne már! Megoldottam.
– Jól van, meg sem szólaltam. És mit csináltatok ebéd után? – érdeklődött tovább Hermione.
– Délután pedig kerítést javítottunk. Egyedül felállítottam egy oszlopot. Nagyon jól ment. Skót szerint elsőre nem is számított ilyen remek eredményre. Pedig csak egy kis fizika.
– Ügyes vagy – mosolygott rá a büszke anya. – Akkor jól érezted magad a rezervátumban?
– Király volt – viszonozta a mosolyt megenyhülten Keelan. – Minden rendben van.
– Örülök. Dracóval találkoztál?
– Igen. Benéztem hozzá mielőtt eljöttem, sok papírmunkája volt. Megengedte, hogy használjam a fürdőt és átöltözzek. Aztán hazajöttem. És most itt vagyok.
– És mi történt még? – tudakolta Hermione. Keelan egy kicsit elpirult.
– Nem sok. De most megyek, mert le kell pakolnom – vonta meg a vállát a fiú, majd megint elindult felfelé az emeletre.
– Mit kérsz vacsira? – váltott témát Hermione.
– Semmit, köszönöm – kiabálta Keelan a lépcső tetejéről.
– Hogyhogy semmit? – érdeklődött anyja kíváncsian. – Máskor már a konyhában toporogsz, ha nincs kész a vacsora. Mi változott meg?
– Ma nem érek rá. Programom van.
– Hogy mondod? – nevetett fel a boszorkány. – Nem érsz rá? Nocsak… Ez igazán meglepő.
– Mindjárt elmegyek itthonról – magyarázta Keelan. – És nem itthon fogok vacsorázni.
– Oh, és hová mész, ha szabad megtudnom? – kérdezte Hermione, majd a lépcsőkorlátra támaszkodott. A fia visszafordult, és megállt a lépcsőfordulóban.
– Pitonékhoz megyek át. Mugliismeret korrepetálást tartok Abbynek – mondta rezzenéstelen arccal a fiú. – Szüksége van rá, nekem elhiheted. El tudod képzelni, hogy nekik semmilyen mugli dolguk nincsen otthon.
– Őszintén? Pitonéknál? El tudom képzelni.
Hermione mosolyát a keze mögé rejtette. Na persze… Ezt egyik fiatal sem hitte el, hogy bármelyik szülő beveszi ezt és az első hasonlókat. Granger auror jól játszotta a szerepét, és úgy döntött tovább kutakodik. Ha Dracónak igaza volt, akkor valóban valamiféle szerelem volt kibontakozóban a két fiatal között. Keelan átlátszó viselkedése borzalmasan rossz színészi képességekkel párosult.
– Nyáron? – tette csípőre a kezét az anyja. – Tanulás? Rólad még csak-csak elhiszem, de Abbyről…
– Pedig igen. Nincs benne semmi furcsa, más varázslónak se ártana. Te is mindig mondod, hogy mennyivel egyszerűbb lenne így az élet – vonta meg a vállát Keelan. – Nem látott még sohasem laptopot. El tudod ezt képzelni?
– Hallatlan.
– Ugye?
– Egyszerűen botrány.
– Én is ezt mondom.
– Akkor ezt a hiányosságot sürgősen pótolni kell. És mit szóltak hozzá a szülei?
– Semmit. Beszéltem Abby apjával, és azt mondta, hogy bármikor meglátogathatom őket – jelentette ki Keelan, amitől Hermionénak egy pillanatra elakadt a szava. Persze arról a fiú mélyen hallgatott, hogy Piton szülők nem voltak otthon.
– Komolyan? Perselus Piton megengedte neked, hogy bármikor beléphess az otthonába? – kérdezte Hermione egy kissé hitetlenkedve. – Ez aztán az eredmény.
– Igen. Kedvel engem, és szerintem jó fej.
– És ti most jóban vagytok?
– Jóban vagyunk, de ha megbocsátasz, készülnöm kell – zárta rövidre a beszélgetést a fiú.
– Rendben – mosolyodott el Hermione sejtelmesen, majd kivonult a konyhába.
Keelan feltrappolt a szobájába, aztán elkezdett pakolni. Becsukta a laptopot, betette a táskába. Ledobta magáról a pólót, aztán feltúrta a szekrényét. Még mindig érzékeny volt háta a leégés miatt. De nem akart tovább ezzel foglalkozni. Gyorsan átvette a kedvenc pólóját, bement a fürdőszobába, magára fújt egy keveset a kölnijéből, összeborzolta a haját, majd elindult lefelé. Aztán eszébe jutott valami. Betrappolt a konyhába.
– Mi ez a nagy parfümfelhő? – kérdezte Hermione, miközben a teáját kortyolgatta.
– Jaj, anya…
– Nem szóltam semmit – emelte fel a kezét védekezően Hermione. – Bocsánat!
– Elviszem a jégkrémet, oké?
– Jól van, vidd csak! Add át üdvözletemet Pitonéknak!
– Rendben, meglesz – bólogatott a fiú.
– Mikor jössz, haza?
– Nem tudom. Ne várj meg! – mondta Keelan, majd rámosolygott, és már ki is vette jégkrémes dobozt. – Szia, anya!
– Szia! Jó szórakozást!
– Köszönöm!
***
A hajó hánykolódott a viharos tengeren. Perselus és Persephone egymás mellett ültek, ahogy haladtak az Azkaban felé. A hullámok időnként úgy csaptak fel a fedélzetre, mintha maguk is vissza akarnák fordítani őket. A sós permet Persephone arcába vágott, de nem törölte le. Hagyta, hogy a hideg víz csípje a bőrét – legalább elnyomta azt a szorítást a mellkasában.
Perselus keze a térdén pihent, ujjai görcsösen összefonva, de kimér nyugodtsággal nézett előre. Arcát a csuklya árnyéka takarta, de a szeme – az a mély, nyugtalan feketeség – a horizontot figyelte. Az Azkaban fölött kavargó felhők nem csupán vihart ígértek, mágikus csapda volt, ami örök viharra kárhoztatta az építményt. Ott mindig sűrűbb volt a felhőzet, mintha mindent meg akarna a sötétség fojtani.
– Minden rendben, drágám? – fordult a felesége felé Perselus, majd megérintette a kezét.
– Nyugtalan vagyok.
– Sajnálom, hogy nem tudtam elintézni a zsupszkulcsot.
– Ugyan – felelte Persis, majd hátrasimította a haját. – Igazán nincs semmi gond. Szerencsénk van, hogy elkaptuk ezt a hajót.
– Még messze vagyunk – sóhajtott Perselus.
– Igen…
– Lehet, hogy ez mégsem jó ötlet? – kérdezte halkan Persephone. Nem nézett rá. De tudta, hogy Perselus hallja a ki nem mondott kérdést is: akarunk-e egyáltalán odaérni? Hetek óta azon rágódott, hogy Mae még ott van-e a falak közöt,
– Nem – felelte végül, hangja száraz volt, mint a téli ágak roppanása. – Ha most nem megyünk, többé nem lesz lehetőségünk, és tudnunk kell.
A hajó megdőlt, és Persephone ösztönösen az oldalához ért. Egyetlen pillanatra. Perselus óvón átkarolta a feleségét.
– Gyűlölöm ezt a hánykódást – morogta a varázsló.
– Van még tengeribetegség elleni bájitalom, ha kell – simogatta meg a kezét Persis. – Nem kell keménynek mutatnod maga, ha nem vagy jól.
– Jól vagy – intette le a varázsló. – Csak… jobban kedvelem a hagyományos módokat.
– Sajnálom. Ez…
– Nem kell mondanod semmit. Ezt tudnunk kell. Ha Mae szóba jöhet…
– Akkor fel kell készülnünk.
Mindketten a távolban kirajzolódott a sziget sziluettjét nézték. Fekete, szögletes tömbként emelkedett ki a habokból. Az Azkaban nem hasonlított kastélyra, inkább egy seb volt a víz felszínén.
Persephone gyomra összerándult.
– Biztos vagy benne, hogy ő még… – Nem fejezte be.
Perselus tekintete most ráemelkedett.
– Igen, úgy tudjuk él. Kingsley szerint nagyon is. És engedélyezte a látogatást.
– Jól van.
A szél felüvöltött, mintha egyetértene. A hajó lassítani kezdett. A kikötőnél aurorok vártak – árnyékok a ködben. Persephone felállt, lába megingott a ringatózástól, de Perselus keze a könyökére simult. Határozottan. Melegen.
– Ne engedd, hogy felhúzzon – suttogta. – A reményt keresi, hogy kijusson, és mi nem azért jöttünk ide. Mi csak ellenőrizzük, hogy ő még mindig ott van-e.
– Igyekszem.
– Nincs túl jó mentális állapotban – folytatta Piton. – Még annyira sem épelméjű, mint ahogy utoljára láttad.
– Az én hibám, hogy ez történt vele…
– Nem. Ami gyerekkorotokban történt, annak semmi köze nincs ehhez. Az egy szörnyű elmebaleset volt – jegyezte meg a varázsló. – De ő nem akart neked megbocsátani ezért, ő választotta a bosszút ellened.
– Máig nem tudom, hogy pontosan mi is történt akkor – sóhajtott fel Persis.
– Tizenegy éves voltál. Nem hiszem, hogy bárki emlékezne egy ilyen traumatikus eseményre a részletekbe menően – felelte Piton. – Tudom, hogy ezért mindig vádolod magad, de nem a te hibád volt. Nem ismerted az erődet, nem tudtad irányítani, és nem akartad megölni őt.
– Hihetetlen számomra, hogy mindenkinek az elméjét annyira könnyen ki tudom olvasni, de a sajátom mindig rejtve marad.
– Ne emészd magad, drágám!
– Talán tényleg meg kellene próbálnod kivonni ezeket az emlékeimet – találgatott Persis. – Tudom, hogy évekkel ezelőtt ezt elvetettük, miután semmilyen kísérlet nem működött, de talán most megpróbálnám.
– Ha készen állsz, akkor megpróbálhatjuk.
Persephone halványan elmosolyodott.
– Köszönöm, drágám, ez nagyon sokat jelent nekem.
A hajó oldalának tompa koppanása jelezte az érkezést. A kapitány szólt, hogy leszállhatnak az ütöttkopott kikötőben.
A kapu túloldalán sötétség várt – és válaszok, amelyeket egyikük sem volt biztos benne, hogy hallani akarják.
***
Keelan könnyedén tette meg a távot a házuk és Piton rezidencia között. Elhaladt Perkinsék háza előtt is, de a kertben tevékenykedő Ella, teljesen hidegen hagyta, sőt észre sem vette, hogy a lány ráköszönt és intett neki egyet, majd amikor válaszra se méltatta, Ella dühösen bevágta a kertajtót. Keelan meg sem állt Pitonék házáig, hevesen dobogó szívvel felment a lépcsőn és bekopogott az ajtón. Nem kellett sokáig várnia, hogy Abby ajtót nyisson. A lány közben átöltözött, egy mardekár zöld színű póló és egy hozzáillő fekete rövidnadrág volt rajta, a haját kibontotta, még messziről is érezni lehetett a frissen mosott haj kellemes illatát.
– Szóval Mardekár?
– Jól van, Hollóhát – mutatott Abby Keelan kék pólójára, amit egy acélszürke térdnadrággal kombinált –, csipkelődj csak!
– Jól áll neked a zöld. Pontosan olyan, mint a szemed.
– Neked is jól áll a kék.
– Köszönöm!
– Bejössz vagy még nyalizunk egymásnak a küszöbön? – kérdezte karba tett kézzel Abby. Keelan elnevette magát.
– Persze. Nehogy kedvesek legyünk egymáshoz pár percnél tovább. Hoztam mindent – mutatta fel a hátitáskát a fiú. A lány végig mérte, de ez inkább kíváncsiság volt a részéről. – Remélem, hogy felkészültél a muglis estére.
– Nagyszerű – mondta Abby, majd betessékelte a fiút a nappaliba. Keelan kibújt a tornacipőjéből, aztán követte őt. – Nem tudtam mit szeretsz. Ezért hoztam limonádét, valami löttyöt, amit az öcsém kólának nevez, de csak ő issza, van még málnaszörp, de mondd meg, mit szeretsz, aztán körülnézhetek.
– Limonádé jó lesz, köszönöm.
– Biztos? Én csináltam – vágott egy fintort a boszorkány. Még mindig szörnyen zavarban volt, és ezt megpróbálta a legjobban palástolni. Nagyon remélte, hogy Keelan nem szúrja ki, mennyire gyorsan ver a szíve, és mennyire ideges a jelenlététől. Nem félt, nem erről volt szó, hanem még soha nem volt ilyen helyzetben. – Bármi lehet benne. Szóval mégsem bízol meg egy mardekárosban, akkor még most menekülj el.
– Biztos finom. Jól néz ki a színe – jegyezte meg Keelan, majd megfogta a poharat, hogy Abby könnyen tudjon önteni. – De mitől piros?
– Titkos recept, de semmi különös. Egyébként túlságosan is megbízol bennem. Ez nem jó. Sosem lehetsz benne elég biztos, hogy nem akarlak csőbe húzni.
– Megbízom benned. – Belenézett az olajzöld szempárba, ami ugyan csillogott, de az arcára kiülő halvány pír elárulta, hogy a boszorkány megint csak játszani akarta a magabiztos mardekárost. – Nem vagy gonosz. El akarod hitetni, de nem vagy az.
– Naiv vagy, Granger.
– Jó, akkor előbb igyál belőle te, és ha fél óra múlva is rendben vagy, akkor én is iszom belőle. Így megfelel? – kérdezte a fiú kíváncsian. Abby csak felnevetett. – Merlinre, de körülményes vagy…
– Tudod, hogyan kell oldani a feszültséget.
– Örülök. – Keelan elmosolyodott, aztán ivott a limonádéból, s miután megízlelte, felhajtotta az egészet. – Finom volt. Tényleg!
– Elhiszem. De mutasd, mit hoztál? – váltott témát a boszorkány.
– Érdekel?
– Mondjuk azt, hogy kíváncsi vagyok – ült le a kanapéra Abby majd kibújt a papucsából, és feltette a lábát is. Keelan egy pillanatig figyelte mennyire másként viselkedik a boszorkány a saját környezetében. Eközben a lány feltekerte a hosszú haját, majd egy hajgumival rögzítette a laza kontyot.
– Miért kötöd össze a hajad? – kérdezte csalódottan Keelan. – Kibontva sokkal jobban néz ki.
– Túl hosszú – mondta egy sóhajjal Abby. – Egyébként sose volt hosszú hajad, így nem tudhatod ilyenkor nyáron milyen kibírhatatlanul meleg. Mindenbe beleakad. Mindig az arcodba csapódik.
– Akkor miért nem vágatod le?
– Hogy tehetnék ilyet? Ezt te nem érted.
– Megnövesszem az enyémet? – kérdezte Keelan vigyorogva. – Csak egy varázslat az egész.
– Inkább ne – rázta meg a fejét Abby. – Annyira furcsa lennél.
– Miért ne? Szolidaritást vállalnék veled.
– Tudod, ezzel biztosan kiborítanád Dracót, és ezt nem kellene – folytatta a lány. – Inkább ne.
– Miért borítanám ki? Ez csak haj.
– A nagyapádnak is hosszú haja van. Nem hinném, hogy Dracónak tetszene, ha rájönne, hogy az apjára is hasonlítasz – magyarázta Abby éleslátóan. – Nem nekem kellene ezt elmondanom, és talán szóba is kerülne majd… Tudod nincsenek jóban, de nem tudom pontosan miért. Draco erről nem igazán szokott mesélni. Annyit tudok, hogy a Roxfort után nem ment haza, és csak ritkán találkozik a családjával. És különben is derékig érő, hosszú hajjal hülyén néznél ki a sárkánygondozók között.
– Kicsit nyugtalanító, hogy te többet tudsz a családomról, mint én magam – sóhajtott fel a fiatal varázsló. – Hülye egy helyzet.
– Ez nekem is fura.
– Tudom, tudom – bólintott Keelna.
– Én is csak egyszer láttam Lucius Malfoyt – vallotta be Abby. – Apával voltunk az Abszol úton, és ott találkoztunk. Akkor voltam másodikos. Emlékszem, gratulált, hogy Mardekárba kerültem. Persze elkezdtem fecsegni, mert ugye azt hittem, ha mennyire hasonlít Dracóra, akkor érdekelhetik egy kislány élményei. Gondolhatod, hogy nem érdekelte milyen baglyot kaptam, se a kiválóm bájitaltanból. Végül apa visszaküldött anyához. Ennyi a történet.
Keelan rezzenéstelen arccal hallgatta a lány történetét. Nem tudta mit gondoljon, érezzen, de örült, hogy megint kapott egy darabot a kirakóshoz, ami talán sosem lesz egész.
Abby figyelte őt, de nem szólt semmit sem. Talán messzire ment? Talán megbántotta? Mert nem akarta. Még maga sem tudta, hogy mit érez iránta, mégis belül tudta, soha többé nem akar úgy viselkedni vele, mint ahogy az iskolában.
– Tényleg, hasonlítok rá? – törte meg a csendet Keelan. Abby az ajkába harapott, aztán vett egy mély levegőt.
– Őszintén? – kérdezett vissza a boszorkány.
– Aha.
– Talán egy kicsit – vallotta be végül Abby. – De szerintem inkább Dracóra. Viszont te többet mosolyogsz, és szerintem ilyenkor inkább az anyukádra hasonlítasz azt hiszem. Kibírhatatlan az ilyen életöröm, ami belőled sugárzik.
– Zizi vagy, Piton – nevetett el magát Keelan, aztán élesen témát váltott. – Viszont tényleg szebb leengedve a hajad.
– De most így kényelmesebb. Meleg van.
– Bűbájok?
– Nem akarom használni őket. Annyira nincs meleg – mondta a lány. – De ha meleged van…
– Nem értelek.
– Miért kell mindent megérteni? – forgatta meg a szemét Abby. – Fogadd el úgy, ahogy van! Te meg pakold ki azt a hátizsákot, mert kíváncsi vagyok. Fogalmam sincs hogyan vagy képes egy egész mozis izét elcipelni egy ekkora zsákban.
– Rendben, mindjárt megmutatom – bólintott Keelan. Letette a hátizsákot, kicipzárazta, majd elővette belőle a fagylaltos dobozt, aztán pedig a laptopot. Majd fogta a jégkrémet és átnyújtotta a lánynak. – Ezt neked hoztam.
– Ez micsoda?
– Olyan, mint a fagyi. Múltkor elmaradt. Aztán ez amolyan mugli dolog, mindig van otthon és gondoltam ízlene neked.
– Tényleg, a fagyi – sóhajtott fel Abby. – Azt sajnálom. Bocsánatot kérek érte, nem kellett volna apád és az anyukád után rángatnom téged. Ez annyira ciki…
– Már nem számít. Kóstold meg, finom!
– Jól van, de majd később – válaszolt boszorka, aztán a laptopra mutatott. – Ezt mondd meg micsoda. Szörnyen laposnak tűnik.
– Megmutatom. – Keelan ezt követően legalább egy fél óráig magyarázta a laptop működését, elvét és hogy ő maga mire használja. A lány észre sem vette, hogy ösztönösen közelebb húzódott a fiúhoz, minden szavára figyelt.
– Érdekes. Megtanítasz kezelni majd? Kíváncsi vagyok az internetre. Tényleg annyi minden van rajta? Mugliismereten szó volt róla, de Mr. Robinson.
– Igen, persze megtanítalak. És tényleg annyi minden van rajta – nevette el magát a varázsló.
– Most mi van?
– Sosem láttalak ennyire lelkesnek.
– Ahh, hagyjál! Csak érdekel, ennyi az egész – mondta Abby, miközben meglökte Keelan vállát. – Miért olyan hihetetlen, hogy érdekel ilyesmi?
– Nem hihetetlen. Örülök neki, hogy nem vagy begyöpösödött boszorkány.
– Köszönöm! – mosolyodott el a lány elégedetten. Talán ez volt az első bók, amit megköszönt és kérdés nélkül elfogadott. Keelan egy fél mosollyal vette tudomásul az első eredményt, amit elért. Rémesen büszke volt magára, pontosan annyira mintha egy dicséretes kiváló érdemjegyet szerzett volna. A boszorkány kinyújtotta a kezét, aztán végighúzta az ujját a touchpadon, majd azt figyelte, hogyan mozog a kurzor a kijelzőn. Nem akarta mutatni, de lenyűgözte a látvány, persze erőt vett magán, aztán visszadőlt a kanapéra. – Jól van. Akkor filmet nézünk?
– Igen. Van néhány. Romantikus legyen? Egyébként ebből nincs nagy választék – mondta Keelan. – Én nem rajongok ezekért túlságosan. Anya néha megnéz egyet-egyet, de inkább dokumentumfilm pártiak vagyunk.
– Romantikus lánynak nézek ki? – nevetett fel harsányan Abby. – Madam Puddifoot kávézójának a közelébe se vagyok hajlandó menni. Iszonyatosan borzalmas egy hely. Most megmondom, hogy az első roxmorti hétvégén nem oda megyünk.
– Igazad van. Horror?
– Az milyen?
– Ijesztő, nyomasztó, sötét.
– Nem igazán az én stílusom – rázta meg a fejét a lány. – Mi az a dokumentumfilm?
– Valós eseményekről és emberekről szól, tényeken alapul – magyarázta Keelan. – Érdekes egyébként, de nem tudom érdekel-e a mugli történelem.
– Ma nem igazán. Ez olyan nehezen emészthetőnek tűnik – mondta a boszorka. – Elsőre ilyet nézni…
– Igaz. Vígjáték?
– Legyen az – bólogatott Abby. – Nevetni mindig jó.
– Én is így gondolom.
Keelan kényelmesen elhelyezkedett a kanapén Abby mellett, aztán keresgélni kezdett. A lány eközben rábökött a pattogatott kukoricára, ami kipattogtatta magát, majd törökülésbe ült, s közelebb húzódott a hollóhátashoz, hogy jól lásson mindent. Válluk összeért, de egyiküket sem zavarta. Keelan halványan elmosolyodott, majd megnyitott néhány programot.
– Oh, majdnem elfelejtettem. Van pizza is. Nem túl sok mugli dolgot használunk és ismerünk itthon, de pizzát mindenki szereti.
Kérsz?
– Talán, majd később – mondta Keelan, miközben elmélyült a keresésben.
– Jól van. Szereted a négy évszak pizzát amúgy?
– Én mindenféle pizzát szeretek – felelte a fiú nagy komolyan.
– Remélem a gombát is, mert azt ki nem állhatom. Szóval neked adom – mosolygott rá a lány.
– Meg tudunk egyezni.
– Akkor jó – bólogatott Abby.
– Szóval, akkor legyen vígjáték?
– Mondjuk.
– Ez tetszeni fog – szólalt meg Keelan, miután rátalált a megfelelőre. – Női szervek a címe.
– Miről szól?
– Olyan harcias, makacs, önfejű nőkről, mint amilyen te is vagy – nevetett Keelan. – Ők olyan aurorfélék, csak a mugli világban. Vicces lesz.
– Jól van, rendben.
– Minden oké?
– Persze.
– Csak kicsit feszengsz – nézett rá a fiatal varázsló aggódva. – Valami gond van?
– Nincs semmi gond – mondta Abby, s végigsimította a karját. – Nem szoktam hozzá az ilyen helyzetekhez.
– Nyugi, majd kialakul.
– Érdekes ez a laptop – váltott témát Abby hirtelen, el akarta felejteni a zavarát. – Nem is gondoltam volna, hogy a muglik ilyesmit is kitalálnak. Mire használod még?
– Levelezek a barátaimmal.
– A bagoly nem jó?
– A mugli barátokkal – mosolyodott el Keelan. – Ők nem tudják, hogy varázsló vagyok. A Titokvédelmi alaptörvény szerint nem avathatom be őket, bár némelyik el sem hinné, hogy az vagyok.
– Szóval tényleg sok barátod van?
– Mit értünk sok barát alatt?
– Nem tudom – sóhajtott fel Abby. – Mostanában nem igazán vagyok eleresztve barátokkal. Elég rosszul választottam meg őket. De most így jobb, tudod, megkönnyebbültem. Rengeteg toxikus ember vett körbe, és már nagyon nyomasztott minden.
– Most már nem vagy egyedül. – Tekintetük találkozott. A mardekáros lány halványan elpirult. Keelan rámosolygott, majd letette az asztalra a laptopot. – Kicsit megszeppentnek tűnsz még mindig, de nem lesz baj.
– Csodálkozol rajta? – nevetett fel egy kicsit idegesen a lány, s átölelte a térdeit. – Ez nekem nem olyan könnyű. Nem igazán randizgattam senkivel. Főleg itthon, kettesben nem. Fogalmam sincs ezt mások, hogy csinálják, de nekem ez nem jön csak úgy, zsigerből.
– Csak én vagyok.
– Éppen ez a gondom.
– Miért? Félsz tőlem?
– Nem, csak… – harapta el a mondatot Abby. A szíve hevesen dobogott. Még mindig nem tudott mit mondani és az érzéseit megfogalmazni.
– Előttem nem kell megjátszanod magad. Ha tényleg tehetek valamit, amitől jobban éreznéd magad, akkor szólj, oké?
– Persze.
– Kezdheted most is.
– Rendben vagyok, nyugi – paskolta meg a kezét Abby. – Nem kell mindjárt minden problémát megoldanod. Fura még, ahogy említettem, de majd megbirkózom vele. Ha te is elkezdesz másképp viselkedni, akkor nem fogom soha megtudni, hogy hogyan reagáljak. Szóval, nyugodj le, te!
– Csak azt akarom, hogy jól érezd magad.
– Mi lenne, ha inkább néznénk azt a filmet?
– Jól van. – Keelan megnyomott egy gombot, aztán elindult a képernyőn a film.
– Még mindig alig hiszem el, hogy ezt itt tudjuk nézni – mondta Abby. – Hogy működik ez?
– Sokáig tartana, míg elmondanék mindent. Gyere egy kicsit közelebb, és élvezd a filmet! – A lány végül közelebb csúszott hozzá. Vonakodott egy kis ideig, de aztán megadta magát. Jó érzés volt közel lennie hozzá, meglepően jó, sokkal jobb, mint azt képzelte. A hollóhátas átkarolta, s hagyta, hogy a boszorkány a fejét a vállára hajtsa. Már annyira nem tűnt görcsösnek, viszont a fiú meleg érintésétől libabőrös lett.
– Ez tényleg érdekesnek tűnik.
– Ennél vannak még érdekesebb dolgok is – szólalt meg Keelan. – Egyszer elmehetnénk London mugli részére. Mutatnék neked pár dolgot.
– Jártam már ott. Annyira azért nem vagyok analfabéta a mugli világban – sóhajtott fel Abby, mintha kissé kritikának venné a Keelan által ajánlott kirándulást. Persze szívesen elment volna vele, nyilván miután az apja is beleegyezett, ugyanis egy családi dráma senkinek sem lett volna jó. – De jobban szeretek az Abszol úton sétálgatni. Sokkal jobb.
– De tudnék olyasmit mutatni, ami még neked is tetszene. Mesélhetnék róla, viszont ezt látni kell, érezni és megtapasztalni. A varázsvilág csodálatos, páratlan és semmihez sem hasonlítható, ugyanakkor a mugliknak is vannak olyan dolgai, amiket érdemes kipróbálni, megtapasztalni.
– Jól van, felőlem mehetünk. Bár most büntetésben vagyok. Tudod, apa ezeket a dolgokat rémesen szigorúan veszi. Lehet, hogy elmúltam már tizenhét, de ez nem jelenti azt, hogy az ő kicsi lányának is megszűntem létezni. Ráadásul a balhé a suliban… Amíg Roxfortban meg nem szerzem a RAVASZ-okat, addig biztos nem enged el sehova.
– Én nem félek megkérdezni – mondta Keelan. – Nem fog megenni vagy ilyesmi.
– Én se ettől félek – nevetett fel a lány, majd belemarkolt a popcornba. – Kérsz?
– Aha. – Abby az ölébe vette a tálat, majd Keelan felé nyújtotta. Kellemes volt hozzá bújni, érezni a fiú karját a vállán, aki szórakozottan köröket rajzolt bőrére. Mintha apró áramütések érték volna, remélte, hogy Keelan nem veszi észre, mennyire szaggatottan veszi a levegőt. Felpillantott a fiatal varázslóra, de ő mintha csak a filmre figyelt volna. Felsóhajtott.
Minden egyes perccel egyre inkább ellazult, felszabadult. A film vicces volt, egyszerre nevették el magukat a jelenteken, habár Abby sokféle mugli dolgot nem értett, de csak egy-egy apróságra kérdezett, Keelan pedig készségesen válaszolt neki. A kukorica gyorsan fogyott. Egyszerre nyúltak bele a tálba, majd összeért a kezük. Egymásra néztek.
– Bocs! – mondta Keelan. – Edd meg nyugodtan.
– Semmi gond. Kérsz még?
– Nem kellene. Nem marad hely a pizzának. Oh, a fenébe, a jégkrém!
– Nyugi a konyhába lebegtettem, és ráküldtem egy kis fagyasztó varázslatot – mondta Abby. – Lehet, hogy kicsit túllőttem a célon, de reggelre kiolvad.
– Semmi gond.
– Nem is kérdeztem, hogy van a hátad? – kérdezte a lány. – Nagyon rosszul nézett ki még délután.
– Rendben lesz – bólogatott Keelan, majd megmozgatta a kezét és nagyot nyújtózott –, hála neked.
– Egyedül is megoldottad volna – mosolyodott el Abby. A bőre még mindig bizsergett Keelan érintése nyomán, s várta, hogy ismét átölelje. – Annyira nem nagy ügy egy kis napégés meggyógyítása.
– Lassan vége van ennek a filmnek. Mit szólnál még egyhez?
– Válassz valamilyet.
– Jól van – mondta Keelan majd előre hajolt, gyorsan elindított még egy filmet, aztán megint Abby vállára tette a kezét. A boszorkány lassan közelebb húzódott hozzá, fejét a karjára fektette. Mélyen beszívta Keelan kellemes szappanillatát. Elfordította a fejét, hogy még jobban érezze az illatát. A fiú karjának szorítása egy kissé erősebbé vált, kifejezőbbé. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egész testével felé fordult, és behunyta a szemét. Álomszerű kábulat lett úrrá rajta.
– Abby.
– Tessék? – sóhajtott fel, s egy kicsit kizökkentette Abbyt.
– Mire készülsz? – A lány keze már a hollóhátas pólója alatt volt. A kissé hideg ujjai gyengéden érintették meg a fiú hasfalát. A szürke és az olajzöld szempár egy pillanatra egymásba kapcsolódott.
– Semmire – mondta Abby, majd megérintette Keelan arcát, aki az ölébe húzta a boszorkányt. – Csak meg akarlak csókolni.
– Akkor miért nem teszed meg?
– Csak tétovázok.
– Nem kell – rázta meg a fejét Keelan. – Csak én vagyok itt még mindig.
– Ezért vagyok zavarban.
– Akkor elmenjek?
– Akkor hogyan tudnálak megcsókolni? – nevetett fel a boszorkány.
– Valóban, ez egy fogós kérdés.
– Kicsit izgulok.
– Nem kell – intett a fejével Keelan, a hangja kicsit rekedt volt.
– Miért vagy ennyire nyugodt? Nekem majdnem kiugrik a helyéről a szívem.
– Komolyan azt hiszed, hogy nekem nem? – kérdezte a fiú, majd megfogta a lány kezét és a mellkasára tette. – Mit gondolsz?
– És a te hátad is bizsereg?
– Egy kicsit.
– Nem fura?
– De nagyon is az. Ez olyan jó fura – mosolyodott el Keelan.
– Igen, szerintem is.
– Megcsókolsz végre?
– Mindjárt – suttogta Abby. – Nem olyan könnyű.
– Csak hajolj egy kicsit közelebb – kérdte kedvesen a fiú. – Menni fog.
Az egyik pillanatban a keze még a lány vállán pihent, szürke tekintetével a boszorkány arcát pásztázta, a következőben Abby ajka az övéhez ért. A csókja heves volt az eddig elfojtott érzelmektől, Keelan pedig megfeszült, mintha megdermesztette volna a hirtelen sokk. Borzongató volt, kellemes, édes érzés, ami leért a lábujjáig, aztán elindult felfelé a feje búbjáig.
Még egy pillanattal később a fiatal varázsló viszonozta a csókot, majd végigsimította a lány combját, majd a derekát. A világ mintha megszűnt volna körülöttük, mindkét karját Abby Keelan nyaka köré fonta. A fiatal férfi könnyedén bontotta ki a tintafekete hajzuhatagot a kontyból, s mintha sátorként vette volna körbe a boszorkány haja. Mindketten egyszerre sóhajtottak fel, amikor megszakadt a csók. A lány bőre bizsergett, minden egyes érintéstől.
– Még mindig zavarban vagy?
– Már nem annyira.
– Örülök – mosolyodott el Keelan, aztán hüvelykujjával megsimította a selymesen puha bőrét. – Szép vagy.
– Nem kell bókolnod nekem – rázta meg a fejét Abigail, majd megszakította a szemkontaktust.
– Jaj, mi lenne, ha egyszer nem harcolnál ellenem? – nevetett fel egy kicsit Keelan. – Állandóan makacsul, hevesen ellenkezel.
– Ne haragudj!
– Valami nagyon zavar téged, amit még nem beszéltünk meg.
– Áh, elemezzük is a kapcsolatunkat?
– Igen. Mondd el, mi az, ami zavar? Mert én vagyok az oka az biztos.
– Nem a személyed, ebben igazad van. Ciki ezt elmondani – fintorodott el a lány egy kicsit.
– Köztünk marad.
– Nem nevetsz ki?
– Megátkozhatsz, ha ki merlek nevetni emiatt a szerinted cikis dolog miatt – mondta a fiú komolyan. – Védekezni sem fogok, olyan átkot mondasz ki, amilyet akarsz. Főbenjárókat kivéve, természetesen.
– Ennyire nem gondoltam komolyan.
– Én igen.
– Jó… Szóval az a helyzet, hogy én még nem nagyon jártam senkivel. Az, ami Adammel volt… Nos, kezdem azt hinni, hogy az inkább csak egy vicc volt és fájdalmas tapasztalat. De veled annyira igazinak tűnik minden.
– Elhiszem – bólogatott Keelan. – Mit gondolsz, én mennyire vagyok tapasztalt ebben a témában? Nem voltam egy nagy playboy sohasem. Voltak barátnőim és megtapasztaltam néhány dolgot, de nem vagyok szakértő. Szerintem senki sem az. Viszont ez most más, ami köztünk van. Ne kérdezd, hogy miért, csak egyszerűen más.
– Mégis annyira összeszedett vagy.
– Ilyen vagyok. Kettőnk közül valaki legyen már az – vonta meg a vállát a fiatal varázsló. – Bejövünk egymásnak, és ez jó dolog.
– Nana, én egy szóval se mondtam, hogy bejössz nekem.
– Érdekes. Ez a második randink és tucatszor megcsókoltuk egymást. Nem is beszélve arról, hogy az ölemben ülsz. Mi lenne ez, ha nem az, hogy bejövünk egymásnak? – nevetett fel a fiú. – Sokszor annyira döglesztő a humorod, Abby.
– Jó, igazad van.
– Édes vagy, amikor elpirulsz.
– Soha ne mondd egy mardekárosnak, hogy édes – mondta kissé durcásan a boszorka. – Ez olyan arcátlanság. Pontosan olyan, mintha azt mondanám neked, hogy… ah, nem jut eszembe semmi a hollóhátasokra. Lényeg, hogy ne mond!
– Cuki?
– Azt végképp nem.
– Gyilkos a tekinteted alkalmanként, Piton.
– Na, ez már jobb, sokkal jobb. Fejlődsz, Granger! – nevetett fel jóízűen a boszorkány.
– Ne hívj a vezetéknevemen, légy szíves! – kérdte Keelan, majd egy apró csókot nyomott Abby kipirult ajkaira. – Annyira nem szeretem. És már valahogy nem is tűnik jónak, sőt teljesen illetlennek.
– Ne haragudj!
– Ne, ne, nem kell bocsánatot kérni! Nem csináltál semmi rosszat. Elvégre hat év berögződését kell most elfelejtened. És most, hogy kiderült a Granger csak ötven százalékban a vezetéknevem. Nem tudom minek gondoljam magam. A keresztnevemben biztos vagyok.
– Valóban érdekes. Most valóban némi kettősség dolgozik bennem. Vajon megcsókoljalak-e újra vagy csináljak valami ravaszat és agyafúrtat, amivel kiboríthatlak.
– Csókolj meg, inkább! Azt könnyebben el tudom viselni, mint azt, hogy kiborítasz. Így is felforgattad már az egész világomat.
– Nem hiszem.
– Nyugalmas nyárra vágytam – sóhajtott fel teátrálisan a fiú. – Azt hittem, hogy ez egy nyugalmas kisváros.
– Ez nem jött be, Keelan! – kuncogott Abby, majd oldalra döntötte a fejét, s újra megcsókolta a fiút. Borzongás, újra az a mámorító borzongás, korábban Adammel ezt nem érezte, most pedig csak egyetlen csók kellet, attól, akit soha nem gondolt másnak, csak ellenségének, hogy sóvárogjon utána. Ellenség? Ugyan már! Többé nem kellett hazudnia egyiküknek sem. A két fiatal elveszett a csók okozta édes forgatagban. Keelan belefúrta ujjait a selymes hajzuhatagba, ami leomlott Abby hátán.
– Tényleg felforgatsz mindent – suttogta a lány fülébe a varázsló. – Nem is értem, hogy csinálod.
– Ezt nem én csinálom, hanem mi ketten. Annyira más ez, annyira… furcsa. Nem tudom megszokni olyan hamar.
– Jól van. Semmi gond. Nem kell ezt görcsösen akarni, jó? Ezzel elrontanánk mindent.
– Én nem értek ehhez az egészhez – fújta ki a levegőt Abby. – Sajnálom, ha valamit nem jól csinálok. De úgy gondoltam, hogy őszintének kell lennem veled.
– Eddig jól csinálod – bíztatta a fiatal varázsló. – Nem kell túlreagálni, oké? Érezzük jól magunkat.
– Jó. És a másik dolog meg…
– Merwyn? – Keelan állkapcsa megfeszült, amikor kimondta a nevet.
– Igen.
– Nem kell aggódnod.
– Biztos?
– Persze.
– Tudod, nem tudom valaha vagy mostanában képes leszek-e arra, hogy… tudod…
– Miért akarsz sietni? – kérdezte Keelan. – Én egyáltalán nem akarok.
– Tényleg?
– Hát persze – simította végig az arcát a varázsló. – Miattam nem kell aggódnod. Nincs rajtunk ilyen nyomás.
– Még nem tudok erről beszélni sem – mondta Abby félhangosan. – És… én…
– Nem is kell – rázta meg a fejét a fiú. – Először el kell tűnniük a rossz emlékeknek.
– Tudom, de ez nem olyan egyszerű.
– Segítek, jó?
– Rendben.
– Meddig tudsz ennyire türelmes lenni? – kérdezte Abby. – Mert nem tudom, hogy ez meddig fog tartani…
– Szóval mégis akarsz róla beszélni? – kérdezte a fiú.
– Nem feltétlen, csak érinthetnénk a témát – sóhajtott fel a boszorka, majd Keelan mellkasának dőlt, úgy hogy ne kelljen a szemébe néznie. – Tudom, hogy a fiúknak ez fontos.
– Tudod, én mit szeretnék?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Abby.
– Először is azt, hogy nézz a szemembe! – mondta Keelan egy kicsit szigorúan, Abby engedelmeskedett. – Ami veled történt, az senkivel sem szabadna, hogy megtörténjen. Gondolod, hogy ezt nem veszem figyelembe? Korábban csak poénkodtam a szexszel. Én csak annyit akarok, hogy ha kell beszéljünk róla.
– Tudom, de…
– Ebben a kérdésben te döntesz. Teljesen. Jól van?
– De emiatt nem fogsz szakítani velem?
– Szóval elismered, hogy járunk? – kérdezte bujkáló mosollyal Keelan. A boszorkány felsóhajtott, megforgatta a szemét, majd ismét a fiú mellkasába fúrta az arcát és elmosolyodott.
– Igen. De nehogy elbízd magad.
– Nem fogom.
– Válaszolj arra, amit kérdeztem!
– Nem fogok emiatt szakítani veled. Nézd, nekem most nem szex a legfontosabb, és bőven korai még erre gondolni is – válaszolt Keelan őszintén. – Értem, hogy félsz, én is aggódom, mert nekem is új veled minden. De türelmes vagyok. És nem vagyok olyan, mint amilyen mindenki más. Lehet, hogy nem most fog megtörténni, lehet, hogy majd egy év múlva vagy nem velem.
– Miért nem veled?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Keelan. – Talán találsz nálam okosabb bájitalmestert, aki jobban inspirál.
– Van a korának legokosabb varázslójánál vannak okosabb bájitalmesterek? – kérdezte Abby bujkáló mosollyal.
– Én nem vagyok bájitalmester – jegyezte meg a varázsló. – De érted mire gondolok.
– Én…
– Nem kell semmit sem mondanod. Majd erről beszélünk máskor. Rendben?
– Jól van – bólogatott megkönnyebbülten a boszorkány. – Itt maradsz még egy ideig? Nem akarok egyedül lenni.
– Persze. Nem is hagynálak egyedül.
– Köszönöm! – mondta halkan, szinte suttogva, hogy csak Keelan hallja, majd újra megcsókolta a hollóhátas fiút. – Tudod, nem azért kérem, mert félek egyedül.
– Nem is feltételeztem ezt.
– Akkor jó.
Most már könnyebbnek érezte magát, sokkal felszabadultabbnak és végre először igazán boldognak. Egész éjjel beszélgettek, csókolóztak, nevetgéltek, aztán egymás karjaiban aludtak el a nappali kanapéján.
feltöltötte 2026. Feb. 15. |
Nyx | hozzászólások: 4
