43. fejezet
Éjjel a tóparton


Skót egyedül ült a verandán. A szokásához híven megint csak kiltben volt. Alig pár órája ért haza, még le kellett volna tusolnia, de még egy kicsit élvezni akart a jó levegőt, mielőtt álomra hajtotta volna a fejét. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor rákiáltottak.

– Hayden MacAllister! – rikácsolta egy alacsony, paprikás hangulatban lévő asszonyság. Sötét haja volt, pontosan olyan, mint Haydennek, azzal a különbséggel, hogy kontyba csavarta a tarkójánál. A MacAllister klán színeiben látszó köpenye vészjóslóan libbent meg.

– Anya! – kérdezte Skót, majd felpattant a székről, mint akit megcsíptek volna. Aislin MacAllister lábujjhegyre állt, aztán egy hatalmas taslit kevert le fiának. – Áúúú. Ezt miért?

– Még kérdezned kell? – Röpült a következő tasli. A boszorkány megrázta a fejét, aztán még mindig szikrázó tekintettel figyelte a fiát. – Szemtelen fráter.

– Anya, kérlek…

– Meg ne szólalj! – figyelmeztette a nő mérgesen. – Mégis mit képzelsz magadról, fiam? Az anyád vagyok, nem egy kék szárnyú tündérmanó.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi. Mit sem törődve a szikrákat hányó szemekkel. – Nem is tudtam, hogy jössz.

– Hogyhogy, mit csinálok itt? – csattant fel még egyszer Aislin. – Miféle kérdés ez, édesfiam?

– Jogos kérdés…

– Miattad jöttem, te nagyra nőtt tulok. Ennyire nehéz volt egy levelet szegény anyádnak elküldeni, hogy élsz és rendben vagy? – mondta tovább a boszorkány. – Már jó ideje nem hallottunk rólad. Erre jön egy bagoly…

– Tudod, hogy itt nem történik semmi – morogta Skót, majd eltalálta egy átok a kezét. – Áúúú, most már átkozódsz is?

– Egy levélre sem volt időd? – pirított rá az anyja. – Mert érdekes módon Morgana szerint tavaly november óta elég sok minden történt.

– Miért beszélsz te vele? Morganával?

– Mert te nem beszélsz velem, azért – kiabált a boszorkány. – El kellett jönnöm ide, mert már nem bírtam tovább ezt az egészet.

– Elfoglalt voltam.

– Azt látom… – morogta az asszonyság. – Rémesen el vagy foglalva, azt látom. Szegény anyádnak írni pár sort nem volt időd.

– Miért jöttél el?

– Ha már te magad nem vagy képes hazatolni a képedet – kiabálta Aislin. – Szégyenletes a viselkedésed, fiam. És nem is tudom, hogy mit mondjak.

– Anya…

– Meg ne szólalj! A nagyanyádtól kellett megtudom, hogy hazajössz. Mégis mennyire volt ez nekem kínos? A vén szipirtyó ráadásul még ki is gúnyolt, s alig várta, hogy az orrom alá dörgölhesse. – Köpte a szavakat úgy, mintha méreg lenne. Hayden tudta, hogy anyja nem igazán szívleli az anyósát. – Hozzám nem is akartál hazajönni? Mivel bántottalak meg áruld el? Én mindig megvédtelek.

– Nem megyek haza – szólalt meg a férfi. – A nagyihoz megyek csak. De nem maradok ott.

– Oh, igen?

– Igen.

– Nem kerülheted el örökké a bátyádat.

– Dehogynem – vonta meg a vállát Skót. – Amíg bocsánatot nem kér, addig nem…

– Nem tehetnek róla, hogy Lochlan és Caledonia egymásba szerettek. Megtörténik az ilyesmi. Nem büntetheted őket örökké – folytatta Aislin.

– Nem érdekel. És nem Callie miatt nem mentem haza – duzzogott Hayden. Ez természetesen nem volt igaz. Callie a gyerekkori jóbarátja volt, és egy ideig szerelmes is volt a lányba, de aztán a családi viszályok miatt el kellett mennie, nagy volt távolság, a sok utazás… Mire Skót kész lett volna megállapodni, addigra Callie már a testvére felesége lett. A két fivér csúnyán összeveszett. Tavaly novemberben pedig megszületett a pár első gyermeke is. Skót pedig nem sietett haza.

– De még mindig érdekel, ha ennyire duzzogsz miatta.

– Nem megyek haza – jelentette ki még egyszer Hayden, nyomatékosabban.

– Anyádat bünteted a sértettséged miatt? És apád miatt is? Merlinre még évek óta halott. Nem lehetsz örökké dühös.

– Nem. Egyszerűen itt jobb. Bejössz egy kicsit? Tudod, hogy nem haragszom rád, anya, te mindent megtettél, amit csak lehet.

– Nem. Nem lehet. Mindjárt indul vissza a zsupzskulcsom – szólalt meg Aislin most már egy kicsit nyugodtabban. – Még… sok mindent el kell még ma rendeznem.

– Kérlek… Hiányzol nekem, anya!

– Hiányzom, hiányzom – ciccentett fel a nő, majd egy erszényt dobott oda a fiának. – Ebben van a zsupszkulcs nagyanyádhoz.

– Jó.

– Meg se köszönöd?

– Köszönöm! – válaszolta kényszeredetten.

– Hétfőn vár titeket és a várban lesz a szállásotok – jelentette ki a boszorkány.

– Ki van zárva – ellenkezett Skót. – Csak megyünk és jövünk.

– Nagyanyád parancsa…

– Nem érdekel!

– Klángyűlés is lesz.

– Pláne nem érdekel – sziszegte Hayden mérgesen. – Nem emlékszem, hogy jó apám mit mondott? Nekem ott többet nincs szavam.

– Apád egy vén bolond volt, Hayden – szólalt meg Aislin. – Te pedig a fiam vagy. Az ereidben MacAlister vér csörgedezik. Ezt pedig üres szavakkal nem másíthatta meg. Törvényes utódja vagy. És az én fiam.

– Majd máskor ezt folytatjuk.

– Máskor… ha majd fél év múlva megint méltóztatsz hazalátogatni – fújt egyet az asszony. – Vagy meg nem esznek a sárkányok. Merlin tudja mi történik vele.

– Szép estét! – köszönt Beau, és elvágta a veszekedést. – Ohh, bocsánat, hogy zavarok. Hayden, miért nem mutatsz be a nővérednek?

– Az anyámnak.

– Elnézést, Mrs. MacAllister! – vigyorgott tovább megnyerően Beau, majd kissé meghajolt. – Tévedtem.

– Nem tesz semmit – nevetett az asszony sugárzóan. Hayden pedig csak a szemét forgatta.

– Angus Beau vagyok. Örülök, hogy végre láthatom itt minálunk.

– Aislin MacAllister. Én is örülök, bár nem egy ilyen kései órán…

– Kár, hogy nem előbb jött – csevegett tovább Beau. – Nappal sokkal szebb a rezervátum. Járt már itt máskor is?

– Nem túl gyakran kapok meghívást a fiamtól – húzta ki magát Aislin.

– Hayden – fordult szemrehányóan az ausztrál Skót felé –, miért nem hívtad meg anyukádat gyakrabban ide? Ez azért nagyon nagy modortalanság a részedről.

– És a te anyád, Beau-tiful? Vele mi újság?

– Köszi, jól van – mosolygott továbbra is az ausztrál. – Lekötik a kenguruk, így nem tud elszabadulni.

– Csak nehogy valaki véletlenül írjon neki egy levelet… Ugye érted?

– Nem igazán…

– Majd elmagyarázom – csikorgatta a fogát Skót. Legszívesebben adott volna barátjának egy taslit, de tudta, hogy ez most nem szerencsés.

– Ha megtennéd, akkor leköteleznél. – Az ausztrál férfi számított a megtorlásra, így ugrásra és a menekülésre készen állt a verandán, hogy egy alkalmas pillanatban könnyedén elinalhasson.

– Nincs neked valami dolgod véletlen?

– Most? Nincsen – rázta meg a fejét Beau. – Éppen ráérek egy kis csevegésre.

– Anyámmal kettesben akarunk beszélgetni.

– Ami azt illeti, indulok vissza. Elmondtam, amit akartam – szólalt meg Aislin, aki eddig csendben figyelte a két fiatal szópárbaját.

– Máris? – szólalt meg Beau igencsak meglepetten. – Ne menjen el, Mrs. MacAllister, alig ismerjük egymást! Még semmilyen cikis sztorit nem tetszett mesélni Hayden gyerekkoráról.

A boszorkány elnevette magát, majd megveregette a hebrencs ausztrál vállát.

– Majd legközelebb, kis drágám.

– Rendben – bólogatott Beau. – De én meghívom ám, ha ez a nagy melák nem teszi meg. Hamarosan csinálok bulit.

Skót eközben már morogva az orrnyergét masszírozta, s az orra alatt valami olyasmit mormogott, hogy bár felébredne abból a rémálomból, amibe most hirtelen belecsöppent.

– Nagyon kedves.

Még váltottak pár szót, aztán boszorkány gyorsan elköszönt a fiúktól, s nemsokára elnyelte az alakját a sötétség.

– Elmegyek Dracóhoz.

– Jól van.

Beau pedig várta, hogy Hayden elinduljon.

– Mit tehetek érted, kis tanonc?

– Semmit – vonta meg a vállát Beau. – Jól vagy?

– Majd leszek – nyögött fel a skót varázsló.

– Úgy legyen. De most megyek, dolgom van.

– Tényleg? Két perce még semmi dolgod nem volt.

– Tudod, hogy van ez – veregette meg Hayden vállát bíztatóan a férfi. – Az embernek úgy hirtelen lesz dolga.

– Igen?

– Aha. Áúúúú. Most miért a tasli?

– Na, az ilyenek is csak úgy hirtelen jönnek – magyarázta Skót. – Egy reflex, egy önkéntelen rángás…

– Van egy kis jeged? Ez a tasli fájt.

– Ne nyafogj már!

– Mentem.

– Csak menj már, Beau!



***

Bűvös szél lengedezett a fák fölött, s vidáman simogatta a fűszálakat a domboldalon. Már jócskán besötétedett, az égbolt megtelt szikrázó csillagokkal, a hold álmos fénnyel barangolta be a tájat, átszűrődött a borostyán levelek között, s megvilágította a kis ösvényt. A közeli bokrokból szentjánosbogarak reppentek fel, amikor egy fekete árny, gyorsan mozgó sziluettje haladt el mellettük. Hangtalanul mozgott, szinte a szél suttogásával összemosódott a lépteinek zaja, szoknyájának suhogása. Észrevétlenül ért ki a fák közül, amikor a homályos fény derengve megvilágította az alakját. Hosszú, fekete haja lobogott a szélben, ahogy gyors léptekkel kaptatott fel a dombtetőre.

Freya kisöpörte a szeméből a hajtincseket, majd egy oldalra simította őket. Gyorsan elsimította a fekete, géz szoknyáját, átgereblyézte ujjaival a fürtjeit, majd kicsit megigazította ujjatlan fekete felsőjét. A holdfényben pontosan látszott a kulcscsontján lévő triquetra tetoválás. Szaporán vette a levegőt, s kellett pár perc mire újra normálisan tudott lélegezni. Elmosolyodott, nem látta meg senki, hogy kilopózott. Úgy érezte magát, mint egy tizenhat éves tinilány, aki bujkált a bátyja elől, noha pontosan emiatt kellett titokban eljönnie. Az izgalom felpezsdítette a vérét, az arca kipirult, de szerencsére a félhomályban ez nem látszott.

Éppen a fűszálak között kergetőző szentjánosbogarakat figyelte, amikor erős karok fonódtak a derekára, a meleg tenyér gyengéden simította végig, és hátulról ölelte magához. Nem kellett találgatnia, hogy ki áll mögötte. Elmosolyodott. Beau úgy simult hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, s úgy csókolta meg a nyakát, mintha minden nap ezt tenné. Freya gerincén jóleső borzongás haladt végig, s érezte, hogy vér szökik az arcába, a gyomrában pedig pillangók kergetőznek.

– Merre jártál? – szólalt meg először Freya.

– Innen figyeltelek a másik oldalról – mondta álmodozva Beau, s gyorsan felidézett minden egyes mozdulatot, amit jól elraktározott az elméjében.

– Leselkedtél utánam? – mosolygott a boszorka.

– Kicsit… aztán rájöttem, hogy meg is ölelhetnélek. És akkor még jobb lett a kedvem.

– Milyen igaz, és nem hagytad, hogy egyedül álljak itt fent a dombtetőn. Egy igazi lovag vagy.

– Gyönyörűbb vagy, mint ahogy emlékeztem rá – suttogta rekedten a férfi, aztán még erősebben magához húzta a boszorkányt. A fejét Freya vállára tette, mélyen magába szívta a friss, üde, édes illatot, ami teljesen elbódította.

– Csak hízelegsz – kuncogott a boszorkány, majd megfordult és most már egymás szemébe néztek. Beau arcát halványan világította meg a hold, de még így is szembetűnő volt a tekintete, amiben a boszorkány azonnal elveszett. Közelebb húzta magához a lányt, akinek a kezei utat találtak a férfi izmos vállához és a nyakához, aztán ujjai beletúrtak a göndör loboncba. Homlokuk összeért. Mindketten remegve várták a csókot, amire egész nap vágytak. Mégis inkább évődtek egymással. – Többször is láttál ma.

– Az nem ugyan az.

– Komolyan?

– Igen – mormolta a férfi, aztán kisimított egy tincset Freya arcából. Az arcán megjelenő mosoly még ellenállhatatlanabb arckifejezést kölcsönzött neki. Veszélyes volt, csábító, vad és pusztító egyszerre. – Szökjünk meg! Akkor egész nap veled lehetnék.

– Tudod, hogy nem lehet – rázta meg a fejét a lány, noha legszívesebben valóban megtette volna. Már maga a gondolat is borzongással töltötte el. Beau maga volt a kísértés, a bukott angyal, aki teljesen magához édesgette, aztán a maradék józanságát is a segített a sutba dobni. Meg akarta csókolni, soha nem vágyott még ennyire semmire. Ugyanaz a féktelen vágy, mohóság, amit legutóbb érzett.

Mikor a varázsló ajka az övéhez ért, mindent elfelejtett. Beau-féle kábító kómába esett. A világ hangjai elhalkultak, eltompultak körülöttük, a csillagok kialudtak, a tökéletes forró, izzó sötétség borult rájuk. Egyetlen biztos pont csak a másik ajkai voltak, s csak egymás ölelésébe fonódva maradtak csak egyensúlyban. Beau úgy csókolta meg a boszorkányt, mintha ezer éve nem látta volna. Úgy simogatta végig a hátát, mintha soha nem tudna betelni vele. Mámorító és édes egyszerre, ahogy a nyelvük összefonódott. És pokolian jó érzés volt. Mindketten érezték. Hevesen lüktető pulzusuk meglehetően sokáig nem hagyta, hogy elszakadjanak egymástól. Mikor végül mégis megtörtént Beau egy apró puszit nyomott a boszorka orrára.

– Gyere velem! – szólalt meg fátyolos hangon Beau, majd meg se várva a boszorkány válaszát kibontakozott az ölelésből és összefűzte az ujjait Freyáéval. Hangja bársonyosan csengett, igézően, amivel elbűvölte a lányt.

– Hová megyünk?

– Meglátod, csak gyere velem!

– Nem fogom megbánni?

– Hmm, akkor már évek óta azt bánhatnád, hogy nem találkoztál velem korábban – nevetett jóízűen a férfi.

– Micsoda önhittség!

– Vigyázz az ösvényen! – figyelmeztette Beau. – Errefelé veszélyes.

– Miért? Tudom, hogy ez hova vezet.

– Akkor nehogy letérj róla!

– Miért mondod ezt? – kérdezte a boszorkány egyre gyanakvóbban.

– Nem akarom, hogy valami sárkány megkóstoljon.

– Tényleg? A sárkányok nem erre vannak.

– Ne rontsd el a játékomat! – szólt rá kedvesen az ausztrál. – Egyébként erre vannak azok az átokverte sárkányok, ha mondom.

– Bocsánat! – szabadkozott Freya egy bujkáló mosollyal a szája szegletében.

– Maradj szorosan mellettem! – utasította Beau tetetett komolysággal, mintha tényleg a lehető legveszélyesebb helyre mennének. – Akkor nem lesz semmi bajod.

– Mi bajom lehetne, ha itt vagy velem? – kérdezte nevetve Freya.

– Ismered a mondást, ha egy sárkány megcsócsálja a kezedet, akkor a lábadat is fogja – válaszolt derűsen. Freya pedig nem tudta eldönteni, hogy a varázsló csak viccel vagy komolyan gondolja.

– Beau!

– Tessék?

– Akkor nem kellene arra mennünk – mondta végül mosolyogva a boszorka. – Nem hiszem, hogy szeretnék késői vacsi lenni…

– Semmi vész, itt vagyok veled. Bízol bennem?

– Komolyan kérdezed?

– Igen. Sose vagyok komolytalan.

– Hogyne. Nyíljon meg a föld…

– Azt nem szeretném még egyszer. Elhamarkodott kijelentés volt. – Beau-t a hideg is kirázta maga a gondolat is. Annyira viszolygott tőle, hogy meg sem merte kérdezni, hogy a család többi tagjának milyen veleszületett különleges szuperképessége lehet.

– Bízom benned – tért vissza az eredeti témához a boszorka.

Válaszul Beau elmosolyodott, aztán Freyát maga után vezetve elindultak az ösvényen. A pálcáik fénye adott csak némi világosságot. A hold alig hatolt át sűrű lombokon. A boszorkány még soha nem járt ilyen későn az erdőben, minden apró hangra megrezzent. Egyedül Beau keze jelentette a biztos pontot számára. Összerezzent a bokrok zizegésére, felkapta a fejét a baglyok huhogására. Egészen közel húzódott a varázslóhoz, aki végül inkább magához ölelte. Freyát különös nyugalom szállta meg, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Beau túlságosan is gyorsan felforgatta az életét, annyira beleillet és annyira nem, hogy az már félelmesnek tűnt.

Nem maradsz itt örökre – harsogta az undok hang a fejében. Az ajkába harapott. Tudta jól, hogy ellen kellene állnia, mégis inkább hozzásimult a varázslóhoz, aki még mindig letörölhetetlen vigyorral haladt előre.

Beau-t most életében először nem zavarta a szótlanság, sőt kimondottan megnyugtatta. Világ életében mindig nyüzsgött, olykor direkt csinálta a felfordulást, hogy ne legyen mindig minden olyan, mint az állóvíz. Hosszú utat tett meg idáig, sose gondolta volna, hogy pontosan ez lesz az a hely, ahol megtalálja azt, ami hiányolt az életéből. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy sokkal többet és értékesebbet talált, mint azt gondolta volna.

– Ugye nem arra gondolsz, hogy hány sárkány falhat fel minket? – kérdezte Freya mosolyogva.

– Nem kell gondolkodnom – jegyezte meg még mindig vigyorogva Beau, ártatlan arccal. – Pontosan tudom, hogy huszonnégy lehetőség van.

– Ugye te most viccelsz velem? – puhatolta a boszorkány. A férfi túlságosan meggyőzően játszotta a játékát.

– Halál komolyan mondtam. Különben is azt hangoztatod, hogy meg tudod védeni magad és szereted a kihívásokat.

– Huszonnégy sárkány meglehetősen soknak tűnik elsőre. Nem kerülhetnénk ki inkább őket?

– Nem kerülhetjük ki őket. Egyenesen feléjük kell mennünk. Egyébként huszonnégy valóban sok, ha falkába verődnek – helyeselt a férfi tűnődve. – De itt vagyok én. Megküzdöttem egy magyar mennydörgővel is.

– Nem vagyok teljesen nyugodt. Legalábbis a sebhelyedre gondolva nem igazán – jelentette ki Freya.

– Szeretem, ha valaki teljesen őszinte velem. Hidd el, megvédelek, ha kell, akkor az életem árán is.

– Az első randin nem kell mindjárt az életedet adnod értem. Megelégszem valami kevésbé veszélyessel is.

– Ez legalább az ötödik randink – vágta rá átszellemült vigyorral a varázsló.

– Áh, ezt nem tudtam.

– Azt hittem, hogy ez teljesen világos – magyarázta tudálékosan Beau. – Voltunk két rendezvényen, fent a szikláknál néztük a csillagokat és együtt aludtunk.

– Az alvás is randi volt?

– Határozottan – mosolyodott el szélesen a varázsló, majd intett a bokroknak, amik maguktól szétváltak és utat engedtek nekik.

– Ezt meg hol tanultad?

– Varázslósuliban. Így nem akad bele a ruhád az ágakba. Nagyon praktikus varázslat, de sokat kell gyakorolni.

– Köszönöm, nagyon kedves tőled!

– Áh, az ötödik randin még nem hagyhatom, hogy valami vagy éppenséggel én leszaggassa a ruhádat.

– Micsoda figyelmesség!

Beau nem válaszolt, hanem csak mosolygott. Átléptek egy apró kis patakot átszelő köveken. A meder felett finom tejfehér pár lengedezett. A levegő megtelt a fák, a fű és a víz illatával, friss volt és eleven. A férfi magabiztosan lépdelt, majd az egyik közeli szikla felé vette az irányt. Freya először nem tudta, hogy hova érkeztek, kibontakozott a férfi ölelő karjaiból, s szétnézett, nem sokkal később meglátta a kis tavat, ami visszatürközte a pálcáik fényét és egy a holdét. A varázsló eközben minden egyes arcvonását az emlékezetébe akarta vésni, hogy aztán órákkal később is ébren álmodozhasson a boszorkányról.

– Nagyon szép hely – mondta Freya megkönnyebbülve, hogy nem egy sárkányokkal teli dagonyázó helyre vitték. Beau elmosolyodott aztán a stég felé vezette őt.

– Igen, valóban az. A víz is kellemes, mert egy termálforrás táplálja. – Azzal Beau kibújt a tornacipőjéből, aztán mezítláb folytatta az útját a stégre. – Nem jössz?

– De máris megyek – mondta a boszorkány, mire odaért a férfi már belelógatta izmos lábait a vízbe. Üdvözült arckifejezése egyértelműen arról árulkodott, hogy valóban kellemes érzés. Behunyta a szemét és hátra hajtotta a fejét. Freya elmosolyodott, majd szoknyáját igazgatva letelepedett mellé. Térdeit átkarolta figyelte a víz fodrozódását.

– Nem próbálod ki? – nézett rá Beau féloldalasan. – Tényleg nem hideg.

– Áhh most nem…

– Segítek kifűzni a tornacipődet. – Mielőtt még szólhatott volna egyet is, Beau kezét elhúzta a cipőfűzők felett, amik engedelmesen kifűzték magukat, aztán megfogta a boszorka bokáját és az ölébe húzta, aztán ezt megtette a másikkal is, gyorsan, gyakorlott mozdulattal megszabadította a tornacipőtől és a zokniktól. Vigyázott, nehogy túl sokáig időzzön azzal, hogy a bársonyosan sima lábakhoz ér. Szörnyen kísértették…

Freya megütközve nézett rá, mégis hogy volt képes ilyen pimaszságra… De aztán nem ellenkezett. Miután Beau végzett újra visszahúzta a lábait, holott a hideg stég nem volt túl kellemes, a rusztikus, csiszolt fáról nem is beszélve, vigyázva görbítette be a lábujjait. A férfi sokkal kíméletesebben bánt a rúnákkal telerajzolt tornacipőjével, mint a sajátjával, amik még mindig ott árválkodtak szanaszét a hátuk mögött.

Egy pillanatra egymás szemébe néztek, aztán Beau elmosolyodott, és közelebb araszolt, aztán megfogta a boszorkány kezét, válluk kis híján összeért. Freya várta a következő csókot, de a férfi csak mosolygott. A boszorkány közelebb húzódott a varázslóhoz, aztán ő is belelógatta a lábát a vízbe. Kellemes volt, túlságosan is jó ahhoz, hogy elfojtson egy kéjes sóhajtást. Legszívesebben megmártózott volna fodrozódó tóban, de ennyire még nem érezte magát bátornak.

– Ugye mondtam, hogy jól fog esni – szólalt meg először Beau fátyolos hangon.

– Igazad volt – mosolyodott el a boszorkány, aztán ahogy lóbálta a lábát, hozzáért Beau-éhoz.

– Nem fázol?

– Talán egy kicsit.

– Gyere közelebb! – kérte a férfi, majd kinyújtotta a kezét felé. Freya nem habozott, hanem egyszerűen belesimult a varázsló ölelő karjaiba. Összebújtak a hold fényénél, a lengedező szellőben. Csodálatos tökéletes nyugalomban figyelték, ahogy lábukkal örvényt kavarnak, vízgyűrűket hoznak létre. Az apró szentjánosbogarak fel-felvillanó fénye bujkált a levelek, lombok között. Túlságosan is tökéletes volt ez a pillanat ahhoz, hogy ne élvezzék ki. Mégis a nagy némaságot, ami összevegyült az erdő és a tó hangjaival meg kellett törni.

– Csendes vagy ma – suttogta Freya, miközben nekidőlt Beau mellkasának. A varázsló felnevetett ezen.

– Valóban? Észre sem vettem.

– Pedig így van – helyeselt a boszorka.

– Remélem, hogy nem zavar.

– Nem – rázta meg a fejét Freya. – Egyáltalán nem zavar.

– Ennek örülök – válaszolt megkönnyebbülve a varázsló. Aztán egy kicsit előre hajolt, és az egyik göndör hajfürtje Freya csupasz vállához ért.

– Tényleg jó hely ez – szólalt meg révedezőn a boszorkány. – Régen jártam itt.

– Igen, valóban. De nem túl gyakran jövök ide.

– Miért?

– Draco gyakran szokott itt meztelenül fürdőzni. Bár mostanság úgy néz ki elég elfoglalt ahhoz, hogy lejöjjön ide.

– Oh, Merlinre! – nevetett fel hátra vetett fejjel Freya.

– Hát, igen, még nem tudtam feldolgozni – sóhajtott Beau, és mellkasa rázkódott a nevetéstől. – És mindent láttam. Sajnos.

– El sem hiszem, hogy oda voltam érte.

– Malfoy mesterért?

– Igen. Kislány voltam még… Talán tizenhárom se voltam. Régen volt – nevetett fel halkan a boszorkány.

– Bizony régen… De engem valami egészen más érdekel.

– Micsoda?

– Értem odavagy-e? – kérdezte egyszerűen a varázsló, s dobogó szívvel várta a választ.

Freya egy pillanatra beleharapott az ajkába. Egyszerű kérdés, amire adhatott volna hasonlóan egyszerű választ, de nem tudta hirtelen eldönteni mi is a helyes. Először vett egy mély levegőt, sóhajtott és megszólalt:

– Úgy tűnik.

Beau nem mondott semmit, csak az ölébe húzta a boszorkányt, mintha semmi súlya nem lenne, s közben elmormolt egy varázslatot, amivel megszárította a kecses lábakat. Freya hevesen dobogó szívvel csúsztatta fel a kezét a varázsló nyakán, majd beletúrt a göndör hajába, sosem érezte magát ennyire bátornak, sem kezdeményezőnek, de most mégis ő volt az, kicsit felhúzta a szoknyáját, majd elhelyezkedett a varázsló ölében, és átkulcsolta a lábával a férfi derekát. Egymás szemébe néztek a félhomályban. Beau egyik kezével végigsimította a boszorka combját, másikkal szorosan tartotta.

Freya a kezeit a varázsló arcára tette, aztán elhajolt hozzá és megcsókolta. Szíve hevesen dobogott, akárcsak a férfié, s mintha egyszerre vert, lüktetett volna. Ajka éhesen csapott le Beau ajkára, s gyorsan elmélyítette a csókjukat. Vágy tombolt mindkettőjükben, ami egyszerűen hatalmasabb volt, mint azt gondolták volna. A boszorkány dévaj nimfaként simult hozzá, mintha bátorítaná valami sokkal édesebbre, mint amit az ajkai nyújthattak; hatalmába, bűvkörébe kerítette a varázslót, aki mást nem tehetett csak egyszerűen elmerült a mámorban.

Egyre vadabbul csókolóztak, mintha a szenvedély tényleg elvette volna minden józanságukat. Freya túlságosan is élvezte a férfi ajkainak érintését, ami most az ajkáról levándorolt a kulcscsontja érzékeny területére, és nem felejtette ki a tetoválást sem, amit rém izgatónak talált. A boszorkány felsóhajtott. Túlságosan is megrészegítette a bizsergés, Beau meleg tenyerének simogatása a combján, a tűz és az a sok érzés, amiben mindkettőjüknek része volt. Szüksége volt rá, holott nem szabadott volna ennyire belebonyolódnia egy olyan kapcsolatba, ami… Mégis, ahogy a férfi ajka újra megtalálta az övét, elfelejtette, hogy védő oltás kellene Beau-féle „rosszfiúk” ellen.

– Megőrülök érted – suttogta Beau, miközben a boszorkány füle mögötti érzékeny pontot csókolta meg. – De haza kell mennünk.

– Ne… még ne… – kérte esdeklőn Freya. – Maradjunk még…

– Nem lehet – szólalt meg rekedten a férfi. – Még nem…

– Kérlek…

Válaszul Beau csak megcsókolta, de ezúttal nem hagyta, hogy a boszorkány átvegye az irányítást, majd mikor befejezte mélyen felsóhajtott. Bele fog ebbe halni, de mielőtt ez megtörtént volna még ki akarta minden egyes percét élvezni. Feltette a lábait a stégre, szorosan megragadta a boszorkányt.

– Kapaszkodj!

– Mégis elárulod, hogy mit csinálsz?

– Visszaviszlek a táborba. – Azzal Freyát szorosan tartva felállt és mezítláb indult el a stégen.

– Most komolyan? Egyedül is képes vagyok gyalogolni a saját lábamon.

– Lehet, hogy nem volt tökéletes a terv.

– Lehet – nevetett fel a boszorkány. – Egész úton nem vagyok hajlandó a bugyimat mutogatni másoknak. Annyira nem hosszú ez a szoknya.

– Ne játssz az érzéseimmel! Egyébként meg sötét van, senki sem látja.

– Invito tornacipők – kuncogta Freya, majd kényelmesen ráhajtotta a fejét Beau vállára. – Nem kellene inkább felvenned a cipődet?

– Kemény vagyok – jelentette ki határozottan Beau. – Aúú! Beleléptem valamibe. Ki ne mondd!

– Vedd fel a cipődet!

– Jól van már.

Miután mindketten felvették a tornacipőket ráérősen indult el a tábor felé. Beau nem hagyta Freyának, hogy eltávolodjon tőle, hanem összefűzte az ujjaikat és teljesen úgy viselkedtek, amint egy normális szerelmespár. A boszorkány szívét melengette ez az érzés, mintha ez a furcsa kapcsolat lenne most a legnormálisabb az életében. Álmos volt már a merengéshez ezen az estén, inkább a fejét a férfi vállára hajtotta. Freya megtorpant a házakhoz vezető ösvény bejáratánál és szembe fordult Beau-val.

– Akkor megérkeztünk.

– Nem hinném. Az ajtódig foglak kísérni.

– Megláthatnak.

– Ilyenkor? – Beau hátravetette a fejét és felnevetett. – Miket nem mondasz.

– Igen, megláthatnak – forgatta meg a fejét Freya, de már kezdte egyre nevetségesebbnek érezni magát.

– Nem érdekel. Semmi sem érdekel, csak te.

– Finn sem?

– Ki az a Finn? – tette fel a kérdést fennhangon a férfi. – Finn? Nem is emlékszem ilyen nevű varázslóra.

– Ne olyan hangosan! – nevetett a boszorkány. – Még valaki meghallja, és különben is fellármázol mindenkit.

– Nem érdekel, hallja meg… – De nem derült ki hogy mit, mert a boszorkány nevetve befogta a nagyszájú ausztrál száját, így nem tudott kiabálni.

– Megbolondultál? – mondta félhangosan a lány, majd levette a kezét. Beau magához ölelte őt, majd megfogta mindkét kezét, és mindegyik tenyérre csókot lehelt.

– Talán egy kicsit – mormolta Beau, és újra megcsókolta a boszorkányt.

– Még nem vagyunk ott az ajtómnál – szólalt meg kifulladva Freya.

– Ki mondta, hogy ez a búcsúcsók volt?

– Azt hittem…

– El is mehetek.

– Igen valóban? Itt hagynál, ugye?

– Igazából nem biztos, hogy el kéne mennem – simogatta meg a lány arcát kedvesen a varázsló.

– Az előbb még úgy gondoltad – világított rá Freya.

– Tudod még olyan korai lenne. Csak hatszor randiztunk, és köztudott, hogy a hetedik előtt nincs szex – jelentette ki Beau, mire a lány halkan felnevetett. Megérintette a varázsló arcát, majd szempilláját rebegtetve a szemébe nézett.

– Világos volt a visszautasításod – bólintott a lány, majd elindult felfelé a lépcsőn. Hevesen dobogott a szíve, igyekezett nyugodt maradni, de hogyan is lehetett volna mellette nyugodt? Nem kellett hátranéznie, szinte hallotta, ahogy Beau gondolatai üvöltve követelik maguknak őt.

– Azonban sajnos, gyenge jellem vagyok, így nem tudok maradéktalanul hűséges lenni az elveimhez – folytatta nagy sóhajjal a férfi, aztán követte a boszorkányt az ajtó felé. Pár apró lépéssel beérte. Freya megfordult és az udvari lámpa álmos fényénél a férfi szemébe nézett.

– Biztosan kellemetlenül érint téged, és nagyon fájdalmas lehet, hogy ennyire meghajolsz a vágyaid előtt.

– Fogalmad sincs mennyire – mormolta Beau, majd magához húzta a boszorkányt, s finoman a falhoz nyomta, aztán ajkával Freya nyakát kényeztette.

A lány fejében megfordult, hogy ellöki magától a varázslót, de inkább belefeledkezet az érzésbe, amit az szájára tapadó ajkak okoztak. Mikor megszakította a csókot, még utoljára játékosan megharapta Beau alsó ajkát.

– Nem hagyhatom, hogy megszegd az elveidet.

– De hagyhatod.

– Ma este nem fogom hagyni, hogy be gyere hozzám. Jó éjszakát, Beau!

– Ne menj még! Csak még egy csók.

– Nem lehet.

Beau nem vitatkozott tovább, hanem még egyszer megcsókolta a boszorkányt, s addig nem ment el, amíg Freya be nem zárta az ajtót. És akkor iszonyatosan mélyet sóhajtott.

***

A hajó gerince nyögött a hullámok alatt, mint valami élő teremtmény kísérné őket. A tenger nem ismert irgalmat errefelé – a szél áthasított mindenen, ami elébe került, és a fedélzet korlátját fehér hab csapta újra meg újra.

Perselus Piton a tatfedélzeten állt, köpenyét szorosan maga köré húzva, bár a széltől nem sokat ért. Szemét a sötét vízen tartotta. Mögötte, a kis fülkében, Persephone ült, és egy csésze kihűlt teát forgatott a kezei között.

– Gyere be, drágám! – szólt ki az ajtón. – Semmi értelme ott fagyoskodnod.

Piton nem felelt, de egy perc múlva mégis bement. Leült vele szemben, könyökét az asztalra téve, ujjai összefonva. Persephone nem szólt semmit, csak elmosolyodott.

– Valami nem stimmel – mondta végül Piton.

– Igen, tudom.

Persephone felnézett.
– Nagyon megváltozott.

– Ennyi év. – Piton hangja halk volt, szinte töprengő. – Ennyi év egy azkabanibani cellában mindenkit megváltoztat. Ez nem meglepő. Ez... természetes.

– De valami mégis zavar.

Nem kérdés volt, hanem megállapítás. Piton ránézett – egy pillanatra csak ránézett, és valami olyasmi suhant át az arcán, ami más embernél talán bizonytalanságnak nevezték volna.

– Nem tudom még pontosan. – Nyúlt Persephone csésze felé, és a saját kezébe vette – nem inni belőle, csak tartani. – Lehet, hogy semmi. És rosszul gondoltuk.

– Semmire nem reagált. Mintha meg sem ismerne.

– Nem tudjuk, hogy mit tettek vele – mondta Persephone csendesen.

Piton visszatette a csészét.
– Még nincs vége ennek.

– Most mit fogunk tenni?

– A Fonó sorra megyünk. És megvizsgáljuk ezt – válaszolta Perselus, majd elővette a kis fiolát, amiben egy hajtincs volt.

Persis mély levegőt vett, aztán bólogatott.

A hajó megbillent egy nagy hullámon. Odafönt az égbolton egyetlen csillag sem látszott. Persephone kinyújtotta a kezét az asztal fölött, és Piton habozás nélkül a magáéval fonta össze.

– Csak nem akarom sokáig egyedül hagyni Abbyt.

– Valami azt súgja, hogy a lányunk még örülni fog ennek – mosolyodott el Perselus.

– Ebben igazad van – mosolygott vissza Persis.


***

Beau tényleg megpróbált aludni, de tényleg, viszont ez nem sikerült neki. A faháza túlságosan üresnek tűnt, ő pedig szörnyen magányosnak érezte magát. Persze az elmúlt félévben ez nem tűnt ennyire kegyetlennek és hűvösnek. Csak a pár faházzal arrébb lakó tintafekete hajú boszorka járt a fejében, legszívesebben visszament volna hozzá. Miért is ne? – jutott eszébe hirtelen. Hiszen most már egészen közel kerültek egymáshoz, így nem volt olyasmi, ami megállíthatta volna. Lerúgta magáról a takarót, felöltözött, aztán már kint is volt a holdfényes éjszakában.

Freya félálomban feküdt az ágyán, régi kopott pólóban és egykor jobb napokat látott, kinyúlt rövidnadrágban, ez a viselet a kedvence volt, bár annyira melege volt, hogy ettől is megszabadult volna. És ezért nem a májusi kissé hűvös estéhez öltözött. Hiába nyitotta ki az ablakot, de mintha semmit sem tett volna. A fürdő semmit sem használt, sőt inkább még rontott a helyzetén. Már éppen azon gondolkodott, hogy be akar vetni valamilyen bűbájt, amikor motoszkálást hallott az ablak felől. Összerezzent ijedtében. Mielőtt pálcát ránthatott volna, Beau felhúzta magát az ablakpárkányon, aztán fürgén landolt a boszorka hálószobájában.

– Ne átkozz meg! – szólalt meg a férfi feltett kézzel. – Csak én vagyok!

– Te meg mi a frászt keresel itt? – sziszegte a boszorkány, miközben egy kissé ijedten gyújtott pálcát. Az ausztrál ébren és vigyorogva közelítette meg.

– Azt hittem, hogy örülni fogsz.

– Imádom, amikor halálra rémítesz – morogta Freya. – Miért nem tudsz egyszer az ajtón jönni?

– Mert az fele ennyire sem romantikus – vonta meg a vállát Beau, aztán belehuppant mellé az ágyba. – Kell a kihívás.

– Nem igazán éreztem romantikusnak azt, amit az imént műveltél – tette a kezét a mellkasára Freya. – Legközelebb az ágy alól bukkansz elő?

– Oda be sem férek. Különben sem vagyok mumus. Hiányoztál! – búgta kedvesen a férfi, majd helyezkedni kezdett.

– Alig egy félórája váltunk el a faházam előtt – nyögött fel Freya. Nem mintha nem örült volna, de szívesen aludt volna.

– Nem tudtam aludni. Jut eszembe, aludtál?

– Nem igazán. Olyan gyorsan nem tudok elaludni – merengett a lány, majd felidézte a csókokat, amiket váltottak. – Látom, neked se megy az alvás.

– Kicsit pörgök még… Melegem van, így nem lehet aludni.

– Próbáld meg – ásított egyet Freya, majd magára húzta a takarót, mintha soha nem akarna kimászni az ágyból. Beau lejjebb csúszott, hogy a fejük egy vonalban legyen, majd megérintette Freya arcát.

– Gyere velem! – suttogta gyengéden Beau, majd közelebb araszolt a boszorkányhoz. – Tetszeni fog neked.

– Hová? – nyafogta kissé álmosan a lány. – Késő van.

– Meglátod – vigyorgott elégedetten az ausztrál.

– Beau, megint forgatsz valamit a fejedben – nézett rá féloldalasan Freya. – Addig nem megyek sehová…

– Nem kell ez a szöveg, édes! Gyere velem, aztán meglátod. Kalandra megyünk.

– Ilyenkor? – méltatlankodott Freya. – Fáradt vagyok.

– Fel fogsz élénkülni tőle, nekem elhiheted.

– Az adrenalin löket az előbb igencsak megviselt. Legközelebb biztos, hogy be fogom csukni az ablakomat éjszakára.

– Mintha azzal meg tudnád akadályozni, hogy bejöjjek.

– Van benne valami – bólogatott a boszorkány. – Nem is tudom hogyan vagy képes rá.

– Menjünk, gyere! – szólította fel Beau, majd kimászott az ágyból, és Freya kezét finoman meghúzva nógatta, hogy menjen vele.

– Pizsamában vagyok – méltatlankodott elégedetlenül a lány. – Nem gondolod, hogy inkább aludni lenne kedvem.

– Nem megyünk flancos helyre. Olyan szép a táj ebben a holdfényben.

– Főleg, ha Finn meglát minket. A hóvihar nem szép a holdfényben.

– Merlinre, mi a baj? Nem vagy kalandvágyó?

– Álmos vagyok.

– Majd viszlek a hátamon.

– Komolyan? – nevetett fel Freya jóízűen. – Nem lennénk feltűnőek. És megint nem csinálok hülyét magamból, és azt hiszem, belőled sem kellene.

– Csak egy kis kockázat, de meg fogja érni, és évekig áldani fogod a nevem.

– Csak meg ne bánjam!

– Nem fogod – kacsintott rá Beau.

– Már most bánom – szívta a fogát a lány, de azért mégis felkelt az ágyból. Őrült meleg volt, kicsit bágyadt volt még, vele ellentétben Beau éber tekintettel figyelte minden mozdulatát. – Mindjárt felöltözöm.

– Nem kell, jó leszel így, nem kell túlöltözni. – A férfi elégedetten nyújtózott végig Freya ágyán. Jól érezte itt magát, a friss ágynemű és a kellemes parfüm illat miatt legszívesebben egész nap itt feküdt volna.

– Most komolyan, nézz rám! – A varázsló felsóhajtott, majd fejét az ágyról lelógatva, átható tekintettel figyelte Freyát. – Ezer éves göncök ezek.

– Nézlek, és jól nézel ki. Bár az az igazság, hogy jobban tetszenél, ha az én pólómat hordanád – mosolygott kedvesen Beau, aztán hasra fordult. Haja ezer felé állt, ahogy mindig. – Rajtam is a lyukas zoknim van.

– Igazán megnyugtattál.

– Ne legyél már ennyire zsémbes! Pedig nem is vagy vén boszorkány, akinek szüksége lenne a szépítő alvásra.

– Fél egy van, Beau, már aludni kellene – tette csípőre a kezét Freya.

– Túlértékelik az alvást, különben is addig alszol, amíg akarsz, elvégre nyaralni vagy itt – magyarázta határtalan nyugalommal a férfi. – Nem emlékszem, hogy olyan sűrű lenne a beosztásod.

– Ez igaz, de neked holnap korán kell kelned. Mi van, ha véletlenül megharap egy sárkány, amikor koncentrálnod kellene? – kérdezte Freya, majd leguggolt az ágy mellé és szembe nézett Beauval, majd mélyet sóhajtott.

– Olyan kedves vagy, hogy gondolsz az igényeimre, de úgy döntöttem, hogy inkább veled töltöm az időm, mint holmi alvással.

– Álmos vagyok.

– Főzök neked egy kávét – ajánlotta fel lelkesen a férfi.

– Aztán meg majd azért nem tudok aludni – nyögte a boszorkány.

– Jól van, egész éjjel ráérek – vigyorgott Beau, majd végigsimította a boszorka kezét. – Gyere el velem, kérlek!

– Rendben, mutasd az utat!

Beau cinkos mosollyal leugrott az ágyról, megfogta a kezét, aztán könnyedén felhúzta Freyát, aztán egy csókot nyomott az ajkára.

– De nem mászom ki az ablakon – jelentette ki a boszorkány.

– Nem értesz a romantikához, így nem lesz olyan érzésed, hogy megszöktetlek.

– Bolond!

– Ne hangoskodj! Finn még meghallja. – Magához húzta Freyát, aztán megölelte. – Olyan finom az illatod.

– Köszönöm… Most el akarsz menni vagy nem?

– Nagyon türelmetlen vagy ma – mormolta Beau, majd finom, apró csókokat hintett a lány nyakára, s figyelte, ahogy megborzong az érintésétől. – A végén még nem fogok veled bírni.

Ezúttal mindketten az ajtón át távoztak, kilopakodtak a táborból, ami egyébként meglehetősen kihalt volt ezen az estén, gyorsabban is haladtak volna, ha Beau nem ragaszkodik minden egyes bokornál, fánál, egy-egy csókhoz, végül aztán elindultak a sűrű erdőbe. Hűvösebb légáramlat csapta meg őket, miközben a fák között haladtak. Beau nem engedte el Freya kezét egyetlen pillanatra sem. A varázsló elszántan, hosszú léptekkel haladt előre, a boszorkánynak csak annyi volt a dolga, hogy kövesse.

– Szóval a tóhoz megyünk – szólalt meg Freya.

– Miért akarod elrontani az örömömet? – nevetett fel a varázsló, aztán a stég felé fordult. Lerúgta mindkét cipőjét, és valóban nem túlzott, rémesen lyukas volt a zoknija. Elengedte Freya kezét, aztán megszabadult a zoknitól.

– Nem állt szándékomban elrontani a kedvedet – magyarázta a lány, majd ő is kibújt a papucsából.

– Akkor vedd le a ruhádat! – mondta Beau vigyorogva.

– Hogy mondtad? – kérdezett vissza nevetve Freya.

– Ahogy értetted – válaszolt komolyan a varázsló, aztán levette a pólóját.

– Megbolondultál?

– Csak egy kicsit. Úszni akarok.

– Meztelenül?

– Persze – nevette el magát újra Beau, és megcsóválta a fejét, mintha ennél szokványosabb dolgot nem is csinált volna életében. – Ha a mesternek is jó, akkor nekem is.

Végül megszabadult a maradék ruhájától is. Freya megkövülten figyelte, ahogy a bolond ausztrál egy kiáltás közepette nekifutott, elrugaszkodott, beleugrott a tóba, majd végül újra felbukkant a vízfelszínen.

– Eszednél vagy? – korholta Freya. – Ilyen sötétben.

– Nincs semmi bajom.

– Ebben nem vagyok olyan biztos.

– Gyere már be! Isteni a víz – nógatta a varázsló. – Persze nem olyan, mint otthon, de nagyon kellemes.

– Nem mondtad, hogy fürdeni jövünk – szólalt meg a boszorkány, majd elkezdte rágni a körmét.

– Akkor nem lett volna meglepetés.

– Kicsit valóban megleptél.

– Tele vagyok meglepetéssel, de majd meglátod – mondta Beau. – Vedd le a ruhád, és csobbanj egyet! Jó buli lesz.

– Nem szoktam fürdőzni közterületen – sóhajtott Freya. – Inkább mássz ki.

– Na, ne már, hogy most kezdesz el szégyenlős lenni – incselkedett a varázsló. – Gyere már be!

– Fordulj el, légy szíves! – kérte a lány kedvesen. Idegesen vakargatni kezdte a tetoválásokkal tarkított karját.

– Sötét van. Mi értelme lenne ennek? Csak én vagyok itt. – A lány idegesen felnevetett. Talán pontosan ez volt a baj. Évek óta nem érezte magát ennyire frusztráltnak egy férfi jelenlétében, nem is értette most miért van ez így. Talán mert senki sem volt Beau-hoz hasonlítható, senki sem érdekelte ennyire, és sosem vágyott még ennyire arra, hogy elengedje magát a jelenlétében. És nagyon is rágörcsölt az egészre, ami köztük volt.

– Annyira nincsen sötét, pont ide világít a hold, és nem szoktam vetkőzni mások előtt. – Iszonyat nehéz volt bevallania a varázslónak, hogy szörnyen zavarban van.

– Segít, ha kimászom és leveszem a ruháidat?

– Ne gyere ki! – válaszolt határozottan a lány, aztán tenyerébe téve az arcát elnevette magát. – Csak még jobban zavarba hoznál.

– Nem kell levenned semmit, ha nem akarod – úszott közelebb a stéghez Beau, majd rádőlt a masszív, fából készült építményre. – Nem kényszerítelek semmire sem. Fel is öltözöm, ha akarod.

– Megtennéd? – kérdezte megütközve Freya.

– Persze, hogy megtenném – vágta rá egyből az ausztrál, aztán felhúzta magát a stégre. Izmai megfeszültek, egész testén csorgott a víz. Freya megint csak megkövülten nézte, ahogy Beau mosolyogva elhalad mellette, nedves lábnyomokat hagyva a deszkákon, aztán fürgén magára kapja a nadrágját, mintha ő nem látott volna így is mindent. – Kész vagyok.

– Azt hiszem én is – bólogatott a boszorkány félig nevetve, félig még mindig zavarban. A férfi kinyújtotta a kezét, Freya pedig megfogta, közelebb lépett hozzá, Beau pedig egy apró puszit adott a homlokára.

– Akkor most már jössz velem úszni? – tudakolta Beau azzal a szokásos kis hamiskás vigyorral, amitől megjelentek az apró gödröcskék az arcán.

– Nem fogok beleugrani a vízbe. Annyira nem tudok jól úszni – vallotta be végül a lány. – Van néhány rossz emlékem.

– Jól van, semmi baj – egyezett bele a férfi, bármire hajlandó lett volna, hogy kompromisszumot kössön. – Vigyázok rád, megígérem!

– Köszönöm!

Beau csak mosolygott, aztán lassan beleereszkedtek a tóba. A fülledt meleg után mindkettőjüknek jól esett a langyos víz. Egymás kezét fogva úsztak egyre beljebb. A hold fénye visszatükröződött a hullámzó felszínen, s megcsillant a lány vizes haján. A varázsló megbabonázva figyelte minden egyes mozdulatát, ahogy jókedvűen végigsimítja az arcát, ahogy a póló kirajzolta karcsú vonalait a halvány fényben. Megborzongott.

– Tényleg kellemes – jegyezte meg Freya. – Igazad volt.

– Mondtam, hogy ezt nem szabad kihagyni. – Beau elégedetten sóhajtott, hátrahajtotta a fejét és hagyta, hogy a göndör haját kellemes víz teljesen eláztassa. – Annyira melegem volt már.

– Pedig már csobbantál egyet.

– Két percig voltam csak a vízben, nem lehet olyan gyorsan lehűlni. Iszonyatos forróság van. Úgy hiányzik az óceán! – mondta végül némileg elszontyolodva az ausztrál. – Egyszer igazán eljöhetnél velem haza.

– Egyszer talán – válaszolta révedezve Freya. Egy pillanatra elképzelte, ahogy mindketten az aranyló homokban sétálnak. Túlságosan csábítónak tűnt, mindentől távol, csak ők ketten. Bár megígérhette volna, bár már most mehettek volna. Annyira igyekezett tisztán gondolkodni, és nem elmerülni.

– Élveznéd. Megmutatnám neked a legjobb helyeket, aztán süttetnénk a hasunkat a homokon. Egész nap finomságokat ennénk, aztán este elmennénk táncolni vagy csak körberepülnék seprűn a partot.

– Jól hangzik – mosolyodott el a boszorkány.

– Jó lenne, de legjobb az lenne, ha ott lennél velem – mondta Beau aztán magához ölelte Freyát, és már éppen megcsókolta volna, amikor zajt hallottak. A varázsló a nyakát nyújtogatva fordította a fejét a zaj felé. Ösztönösen megfordult, és maga mögé húzta a boszorkányt.

– Mi történt? – suttogta a lány, majd akaratlanul is közelebb simult hozzá. A férfi egész testében megfeszült és magában elfojtott egy szitkot. Persze nem volt abban a helyzetben, hogy a varázspálcáját elővegye, hiszen az valahol kint volt a parton a pólója alatt.

– Van itt valaki – válaszolta fojtott hangon a férfi, aztán lassan odébb úszott magával húzva a lányt. A hold fénye ide nem ért el, és a víz fölé hajló fák árnyékot vetettek neki. A bokrok zörögve engedtek utat a két árny sziluettjének. Nem voltak óvatosak, nem lopakodtak, Beau kicsit megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Kinek jut eszébe ilyenkor idejönni? – kérdezte a boszorkány, de egyszerűen nem látott senkit, mert Beau annyira eltakarta a kilátást, hogy esélye sem volt.

– A kedves bátyádnak… oh és egy nővel van.

– Hadd nézzem!

– Nyugi! Ha sokat ficeregsz, akkor észre fognak venni – mormolta Beau, de közben mosolygott. – Ezt nem így kell csinálni, ha meg akarsz figyelni valakit.

– Oh, mester – csúfolódott Freya –, akkor mutasd meg, hogyan kell csinálni.

– Örömmel, de hívj még egyszer mesternek, olyan szexi ahogy mondod – kuncogott a férfi.

– Ahh ugyan már… Ne bolondozz, hanem menjünk közelebb!

– De fel vagy villanyozva.

– Ne nevess, mert le fogunk bukni!

– Mintha nagyon érdekelt volna… Már így is annyira közel állunk a lebukáshoz, hogy siketeknek kell lenniük, hogy ne halljanak meg minket.

– Messze vagyunk még – mondta Freya félhangosan. – Senki sem hallott meg.

– Édes, a víz nagyon jól közvetíti a hangot.

– Ne most tarts nekem különórát!

– Piszkálja a csőröd, hogy valamit jobban tudok? – kérdezte mosolyogva Beau.

– Dehogy is.

– Dehogynem. Emlékezz csak vissza, milyen foghegyről beszéltél velem, amikor nem tudtam, miért táncikálnak a Walpurgis-éji fesztiválon.

– Azt már rég megbántam – közölte Freya, és valóban így is volt.

– Nem hiszem.

– Sajnálom!

– Mondd még egyszer! – kérte Beau.

– Elég! Nem ismételgetem magam.

– Pedig imádom hallani a hangodat.

– Ne már, Beau!

– Csókolj meg végre, Freya!

– Mi az ördög bújt beléd?

– Már bocsánat, de pont azért jöttünk ide.

– Oh, igen? Majd később… Most kémkedni akarok a bátyám után.

– Remek – mordult fel a varázsló. – Finn tönkretesz egyszer.

Beau csak ingatta a fejét, aztán olyan gyorsan húzta magához Freyát, hogy a boszorkánynak esélye sem volt védekezni. Felkavarodott körülöttük a víz, testük egymáshoz csapódott, ajkuk szenvedélyesen forrt össze. Persze Finn is felfigyelt erre a hangra, de annyira lekötötte Emma gyógyító elkápráztatása, hogy nem érdekelte mi történik.

– Mássz fel a hátamra, karold át a nyakam és kulcsold át a derekamat a lábaddal – adta ki az utasítást Beau.

– Most ez komoly? – kérdezett vissza fojtott hangon Freya.

– Akarod hallani, amit beszélnek vagy nem? Nekem mindegy – mondta a férfi. – Innen is kiválóan látjuk, ahogy „udvarol”.

– Azt hittem, hogy van valami trükköd erre.

– Van is, azért is mondom, hogy mássz fel a hátamra.

– Varázslatra gondoltam.

– Kis boszorkány, mindent bűbájjal oldanál meg? Közelebb úszunk, és mindent hallani fogsz.

– Nem, de…

– Rémes mennyire függő vagy – ciccentett fel rosszallóan Beau.

– Én nem vagyok függő.

– De igen. Mennyi időt bírsz ki varázslás nélkül? – tette fel a fogós kérdést Beau. Freya úgy érezte kezd túl fáradt lenni ehhez a beszélgetéshez.

– Nem tudom, ez most fontos?

– Nem, de fogadhatnánk.

– Most nem fogok veled fogadni – közölte vele Freya.

– Akkor megtennéd, hogy szót fogadsz, és azt csinálod, amit mondtam? – kérte a lehető legkedvesebben Beau.

– Igen, mester – suttogta a férfi fülébe a megátalkodott boszorkány. Beau megborzongott a hangjától. Nem is tudott volna ennél mámorítóbbat elképzelni.

– Direkt izgatsz, ugye?

– Úgy értem, nem jutunk sehova – mondta Freya, majd megtette, amire Beau kérte. A varázsló még mindig rázkódott az elfojtott nevetéstől, amikor lassan beúsztak a nádasba, ahonnan már kiválóan hallották Finnt és újdonsült barátnőjét, aki már a stég végéről lábát a vízbe lógatva ült.

– Tényleg szép hely – szólalt meg Emma. – Nem tudtam, hogy errefelé ennyi tó van.

– Rengeteg van. De a legtöbbet ilyenkor nem ajánlatos megközelíteni – magyarázta Finn. – A sárkányok miatt a legtöbb meglehetősen veszélyes, viszont azért vannak olyan helyek, mint ez, ahol lehet fürdeni is.

– Mindjárt ismerteti Wales vízrajzát – szólt hozzá fojtott hangon Beau. Freyának a szájára kellett tennie a kezét, hogy ne nevessen fel.

– Hülye! – lökte oldalba az ausztrál férfit a lány.

– Tényleg kellemes a víz – bólogatott a gyógyító. – Nem ülsz le?

– Inkább nem – szabadkozott Finn. – Még mindig elég nehezen mozgok.

– Valóban csúnya harapás volt, nem is kérdeztem, hogy van a sebed? – váltott témát hirtelen Emma.

– Azt mondtad, hogy nem beszélünk munkáról.

– Ez egészségi állapotod nem munka – érvelt a nő. – Hadd nézzem!

– Nem gondolod, hogy az első randin le fogom venni a nadrágom előtted – forgatta meg a szemét Finn.

– Miért más ez, mint a rendelőben? – nevetett fel Emma jóízűen. – Megspórolok egy utat, hogy meg kelljen mutatnod a tomporodat.

– Azt mondtad, hogy meggyógyultam – mosolyodott el a varázsló. – A kisebb fennakadás pedig nem számít.

– Biztos akarok benne lenni.

– Finnt fenéken harapták? – horkantott fel nevetve Freya. Beau-nak be kellett fognia a boszorka száját, hogy maradjon csendben.

– Mi volt ez a hang? – kérdezte Emma.

– Kákalag – szűrte a fogai között Finn. Észrevétlenül körbenézett, aztán meglátta a szétdobált pólót és cipőket, nem volt nehéz rájönnie, hogy ki van a nádasban. –Néha elszabadulnak. Mi lenne, ha visszamennénk?

– Máris?

– A kákalag alattomos állat, nem akarom, hogy belehúzzon a vízbe. Az első dolgom lesz, hogy kinyiffantom, ha meglátom merre úszkál – szólalt meg ádáz hangon az ír varázsló.

– Utálom őket – vágott egy fintort Emma. – Jól van, menjünk! Még szívesen innék abból a limonádéból.

– Nagyszerű. Menj előre, aztán mindjárt megyek! Elintézem azt a kákalagot, mert a végén még elszaporodnak megint – mondta komoran a varázsló, aztán elővette a pálcáját. – Vigyázz az ösvényen, mert rengeteg a kő.

– Rendben, de ne tartson sokáig – kérte a boszorkány évődve. – Még megnézném azt a sebet újra.

– Nem fog sokáig tartani, ígérem!

Finn megvárta, amíg Emma hallótávolságon kívül került, aztán pálcát gyújtott. Halvány fény söpört végig a nádas árnyas részein is.

– Beau-tiful, gyere elő! – szólalt meg az ír varázsló. Nem volt haragos, de egyáltalán nem örült neki, hogy más is tanúja volt az első randijának Emmával.

– Francba! – szűrte a fogai között Beau. – Te maradj itt!

– Eszemben sincs – ellenkezett Freya. – Nem fogok egyedül kuporogni a nádasban.

– Jó, akkor mi a terved? – kérdezte a varázsló. – Remélem, nem a jégbe fagyott testrészemeit akarok összeszedni.

– Ne legyél ilyen patetikus – fújt egyet a boszorkány.

– Én még mindig várok – morogta Finn most már mérgesen.

– Kimegyek a vízből a másik oldalon, aztán a másik stégen találkozunk – sóhajtott fel Freya és megforgatta a szemét.

– Jó, de vigyázz!

– Beau!

– Mi az? – kiáltott fel az ausztrál varázsló, aztán pár karcsapással kiúszott a nádas jótékony takarásából.

– Mi a Merlint csinálsz itt? – förmedt rá a megzavart Don Juan. – Remélem, hogy nem utánam leselkedtél.

– Úszkálgatok, úszkálgatok itt a holdfényben… vagyis a pálcafényben. Veled mizu, haver?

– Ilyenkor uszkálgatni? – tette csípőre a kezét Finn, mintha csak neki szabadna errefelé kolbászolnia ezen a kései órán.

– Úgy tudtam nem tilos. És te mit csinálsz itt ilyenkor?

– Nem tartozik rád! – morogta mérgesen a sárkánygondozó. – Miért hallgatóztál?

– Teljesen véletlenül kerültem ide, oké. Nem kell felkapni a vizet! Nem láttam semmit, nem hallottam semmit – bizonygatta a férfi, persze nagyon jól tudta, hogy barátja nem hisz neki, sőt valószínűleg ennyire sosem volt még gyanús neki.

– Ajánlom is! Nem szeretném, ha elmondanád Freyának. Éppen elég dologgal szekál már, nem kell még eggyel több. Mássz ki a vízből, aztán menj aludni!

– Nem akarlak megsérteni Finn, de most nem érek rá – közölte a fiatal varázsló mosolyogva. Finn megütközve nézett rá. – Nem egyedül vagyok itt.

– Oh.

– Szóval inkább te zavarsz minket.

– Értem – köszörülte meg a torkát a férfi.

– Jó éjszakát, Finn!

– Jó éjt!

Beau megvárta, amíg Finn elmegy, aztán mosolyogva úszott tovább a másik stéghez, ahol Freya már várta. Segített a boszorkánynak kimászni, aztán ő is felhúzta magát. Mindketten nevetve ültek a deszkákon.

– Ezt nem hiszem el! – nevetett fel Freya és hátravetette a fejét. – Most komolyan megmondtad a bátyámnak, hogy nem egyedül fürdőzöl a tóban?

– Sose ment volna el – sóhajtott fel Beau. – Nem tudtam, hogy a doki nénivel ennyire szoros a kapcsolata.

– Ez még sehol se tart – legyintett boszorkány. – Finnt ismerve…

– Ne bántsd szegényt!

– Miért ne? Ha tudnád… Mindegy. Menjünk vissza a táborba!

– Oh, a fenébe, ott maradt a cipőm meg a pálcám és a pólóm a másik stégnél.

– Nekem is ott a cipőm.

– Vissza kell úsznunk. Legalább húsz perc lenne megkerülni a tavat.

– Akkor menjünk!

Beau már éppen visszaugrott volna a vízbe, amikor meglepő dolog történt. A talpa valami szilárdat érintett, a lendület nagy volt, ő meg nem számított arra, ami ezután történt.

– Mi a Merlin… – Csak ennyit tudott mondani, mielőtt elcsúszott a felszínen. A tó teljesen befagyott, és Beau szitkozódva terült el a jégen. – Cseszd meg, Finn!

– Mi a baj?

– Az ökör állat testvéred befagyasztotta a tavat – morogta Beau, aztán megpróbált felállni, de minduntalan a fenekére huppant vissza.

– Az idióta – nevetett fel Freya. – Aztán lassan ráereszkedett a jégre, oh, Merlin, de hideg. Mindjárt megyek és segítek!

– Fel fog olvadni.

– Nem fog – magyarázta a boszorkány. – Finn varázsereje sajátos.

– Meglátjuk mennyire lesz sajátos varázsereje, ha szétrúgom a seggét.

A boszorka megint felnevetett. Ilyen jól még nem érezte magát mostanában.
– Csak vigyázz a harapására. Na gyere, segítek felállni!

– Nem biztos, hogy menni fog nagyon csúszik.

– Nem foglak magam után húzni, azt el is felejtheted.

– Akkor mégis mit csináljak? – kérdezte röhögve Beau. – Álljak négykézlábra, és úgy másszak ki?

– Ha neked az úgy menni fog.

– Nincs itt a pálcád?

– Hogyis lenne… Az éjjeliszekrényen maradt – nevetett fel Freya. – Különben is azt mondtad, hogy varázslásfüggő vagyok. Szóval most éppen leszokóban vagyok.

– Többet sose mondok ekkora marhaságot – ígérte a varázsló, majd nagy nehezen felállt.

– Sosem korcsolyáztál még?

– Szerinted? Hó sincs ott, ahonnan jövök – mesélte Beau. – Nagyon-nagyon ritkán, és ha jobban meggondolom, akkor sosem láttam havat Ausztráliában.

– Gyere, Kenguru, segítek!

– Ne incselkedj velem, mert ha kijutok a szárazföldre nem lesz kegyelem!

– Felőlem… négykézláb, félmeztelenül is jöhetsz, vagyis mászhatsz utánam. Nagyon cuki a feneked, ahogy riszálod.

– Nagyon jól szórakozol rajtam.

– Hogyne! – nevetett fel megint Freya, aztán megszaporázta a lépteit, kezdett igencsak fázni a talpa. Beau csetlő-botló léptekkel ért el a másik stéghez, amikor végül nagy nehezen felhúzta magát és kifulladva terült el.

– Rohadék Finn – morogta Beau. – Már nem bánom, hogy fogkrémet tettem az oreójába.

– Mit csináltál?

– Szép áprilisi nap volt…

– Oh, a fenébe, akkor te is tehetsz róla, hogy hóvihart csinált Magyarországon – nevetett Freya jóízűen.

– Micsoda?

– Kirobbant egy vita a fivéreim között, aminek egyik összeütközési pontja a tönkretett oreók voltak… Persze nem csak ez volt téma, hanem én is, viszont az oreo csak olajat öntött a tűzre.

– Egy egész országtól kell bocsánatot kérnem? Hmm, ilyen még nem volt.

– Gyere, menjünk vissza!

– Jól van, csak megkeresem a cipőmet.

feltöltötte 2026. Mar. 29. | Nyx | hozzászólások: 0