46. fejezet
Vásárlás és pihenőszoba

Miután Freya felöltözött Beau-val együtt elindultak megkeresni a fiatalokat. Bár egyelőre gyakran találkozott a tekintetük, így annyira nem volt sietős megtalálni Abbyt és Keelant. Beau egész úton úgy helyezkedett, hogy minél közelebb legyen Freyához, és hol így, hogy úgy hozzáérhessen. Még sokan voltak a környéken, szóval nem kockáztattak. Az ausztrál varázsló ennek ellenére mégis elég közel araszolt, aztán a kisujjával átkulcsolta Freya kisujját.

– Mit csinálsz? – kérdezte nevetve Freya.

– Megfognám a kezedet, de hát – sóhajtott fel színpadiasan Beau. – Félek, hogy valaki beárul.

– Nem úgy tűnsz, mint aki fél.

– Csak álcázom magunkat – moromolta a férfi halkan, mintha egy titkot osztana meg, de közben persze vigyorgott. – Ha valaki így meglát, akkor mondhatom, hogy barátkozunk, mint az ötéves kislányok.

– Persze, ezt aztán mindenki elhiszi – bólogatott a boszorkány, aztán felsóhajtott.

– Nem is tudod mennyire hiszékenyek errefelé az emberek – mondta nagy komolyan Beau. – De hogy miért nem telepítettek errefelé erdőt a faházad és a keltetők közé? Fel nem foghatom.

– Mert hülyeség lenne? – kérdezte Freya tudatlanul. – Viszonylag közel van a két épület.

– Szívesen megcsókolnálak minden fatörzsnél – súgta a fülébe a varázsló cinkosul. – Az összesnél.

– Tényleg? – nevetett fel a lány. – Te tiszta bolond vagy.

– Aha.

– Akkor valaki nagyon elszúrt itt valamit – sóhajtott fel a boszorkány. – Itt nem igazán van sok fa. Talán az étkezdénél több van. De itt egy sincs. Micsoda gondok ezek.

– Ebben igazad van – bólogatott bőszen Beau. – De… Várj csak! Azt ott nem?

– Egy tini szerelmes pár – nevetett fel Freya. – Micsoda meglepetés.

– Sárkányokat néznek, mi?

– Jaj, Beau.

– Majd kapnak tőlem – szívta fel magát egyből a varázsló.

– Kérlek… Miért? Nem volt elég eddig?

– Hazudtak megint. – Valójában Beau-t nem ez zavarta, hanem az, hogy miközben neki bujkálnia kellett, a két kis tini világgá kürtölte a bimbózó románcukat.

– És akkor mi van? – fogta meg a karját Freya. – Csak fiatalok és szerelmesek. Mégis mit akarsz velük csinálni?

– Helyre teszem őket – közölte kimérten a varázsló.

– Mi lenne, ha…

– Ha?

– Nem szólok bele, menj csak! – intett neki a boszorka. – Csinálj csak magadból egyedül hülyét. Végül is nagyon jól szórakozhatok így is. Mint valamiféle erkölcscsősz.

– Most mi van?

– Semmi, menj csak!

Az ausztrál varázsló kihúzta magát, aztán elindult a két fiatal felé. Freya összefont karokkal haladt utána. Nem tudta mi fog ebből kisülni, de azért a zilált hajú Beau-t és az eltökélt arckifejezését látva semmi jóra nem számíthatott.

– Kis szörnyetegek, készen vagytok? – kérdezte Beau csípőre tett kézzel, amikor megállt a csókolózó párocska mögött. – Még hogy kicsi sárkányokat nézni jöttetek…

– Elég már! – morogta Keelan. – Olyan vagy, mint egy idióta. Hagyj minket békén!

– Na, idefigyelj, kis Malfoy…

Freya közben felkuncogott, Beau megfordult és kissé mérgesen nézett rá, de már nem bírta sokáig megtartani a komolyságát, megremegett a szája széle, amikor Freyára nézett.

– Kizökkentesz a szerepemből, Freya – méltatlankodott a varázsló. – Most ezt hagyd rám!

– Miattam igazán ne zavartasd magad – nevetett a boszorkány, majd intett neki, hogy folytassa, akármit kezdett is el az imént. – Tehát, hadd halljuk mit is akartál mondani?

– Felháborodásomat akartam kifejezni, amiért eme fiatalok galádul átvertek – hangzott a mondat Draco akcentusán, és rémesen kifigurázva vele az angol arisztokráciát. Abby és Keelan alig bírta nevetés nélkül, de amennyire lehetett rezzenéstelen arccal figyelték a felhúzott orrú varázslót.

– Miért is vagy rájuk mérges? – tette csípőre a kezét a tintafekete hajú lány. – Talán van valami okod rá?

– Igen. Megbeszéltünk valamit – mutatott a két kuncogó fiatalra. – Ne röhögjetek! Nem vicces. Tehát mit beszéltünk meg?

– Azt, hogy itt találkozunk – emlékezett vissza Keelan. – Arról volt szó, hogy megvárunk. Arról nem beszéltünk, hogy mi mit fogunk csinálni.

– Csókolóztok itt fényes nappal…

– Jesszus, mi van abban?

– Megint ez a mardekáros, Malfoyos viselkedés, vagy akár mindkettő. Az apád egyszerre szégyellheti magát miattad és büszke lehet rád – csóválta meg a fejét Beau. – Figyellek, kis Malfoy!

– Sok energiád el fog rá menni feleslegesen – válaszolt Keelan. – Járunk Abbyvel, ha nem tudnád vagy nem jöttél volna rá. Felvállaljuk, nem titkoljuk, oké?

Beau egy pillanatra nem tudott semmit sem mondani. A kínos csendben mindenki váltott egy-egy pillantást a másikkal. Keelan mondata betalált.

– Te miért nevetsz, Freya? – fordult felé Beau. – Ez egyáltalán nem vicces.

– Mert igaza van. Kezded magad nevetségessé tenni, de ez még aranyos. Szerintem itt kellene abbahagyni. Aztán haladjunk tovább.

A varázsló elgondolkodott, és döntött.
– Szóval… Áh, hagyjuk! Mehetünk, gyerekek?

– Persze.

– Nagyszerű. Keelan, barátom – kezdte Beau, majd a fiú vállára tette a kezét, s így elszakította Abbytől.

– Hééé…

– Most beszédem van a pasiddal, úgyhogy addig hess, hess…

– Felháborító a viselkedésed, Beau! – tette csípőre a kezét Abby mérgesen. – Egyik pillanatban még ilyen, a másik pillanatban meg olyan van. Bipoláris…

– A pihenőszobáról van szó – fordult felé a férfi, és úgy ejtette ki a szavakat, mintha legalább egy atombunkert akarna építeni. – Ehhez pedig egy másik agyra is szükségem van.

– És én nem vagyok jó?

– Nem. Te nem vagy annyira jártas a mugli szórakoztatásban, mint Keelan.

– Mert Keelan annyira benne van ezekben…

– Hééé, igen is tudok szórakozni.

– Bocs – nézett rá elnézőan Abby. – Csak a… mindegy.

– Hess! – közölte Beau. – Itt komoly dologról fogunk beszélni.

Abby felemelte a kezét, majd a szemét forgatta.
– Azért nem kell ennyire kiakadni – morogta a mardekáros lány. – Vegyél egy mély levegőt, Beau, mert felrobban a fejed.

Erre az ausztrál csak felhúzta az orrát, és jelentőségteljesen maga felé fordította Keelant.
– Szóval, Keelan, mit és hogyan kell beszereznünk?

– Megmutatom – felelte engedelmesen a hollóhátas. – Van egy-két ötletem.

– Nagy tévét szeretnék – jelentette ki a barátja. – A leghatalmasabbat, ami van.

– Nekem mindegy, haver.

– És kényelmes kanapét, meg foteleket akarok – vázolta Beau a vízióját nagy és eltúlzott kézmozdulatokkal.

– Jól van.

– Már látom magam előtt – emelte fel a kezét Beau megint, majd a mező felé írt le egy félkörívet. A hollóhátas fiú nem látta, inkább segélykérően Freyára és Abbyra nézett, akik csak megvonták a vállukat. Nos, az együttérzésükkel nem ment semmire. Beau, pedig csak folytatta tovább a beszédét: – Mindenki le lesz nyűgözve a Trónok harcától.

– A vér, az erőszak és a fejezés mindenkinek bejön – mormogta Keelan kissé gúnyosan. Nem is értette, miért pont ez a sorozat jutott eszébe, Beau azonban láthatóan azonnal ráharapott.

– Ne vesszél el a részletekben! Ez egy remek sorozat.

– Igyekszem. És azt se tudod, miről szól.

– De tetszik a címe.

– Lesznek még gondok – szívta a fogát Keelan, majd Abbyre gondolt. Beszélnie kell vele, de belátható időn belül nem fog megszabadulni Beau-tól, aki csak mondta és mondta tovább…

– Aztán folyamatos vetítések lesznek…

– Nem gondoltad ezt egy kicsit túl?

– Nem – rázta meg a fejét Beau. – Ha már egyszer nem dolgozunk, töltsük el hasznosan az időt.

– Finn és Skót marhára fog örülni.

– Velük is mehetsz, ha gondolod. Van egy hasmenéses sárkány, és az után kutatnak az erdőben. Én ezt megúsztam, de ha gondolod, akkor még küldhetek utánuk egy partónust. Tudod milyen egy ilyen sárkány után kutatni?

– Szar?

– Maximálisan szar – bólogatott a barátja. – Ha megfertőzi a többieket, akkor nyakig leszünk a sárkánytrutyiban.

– Lehet mégis velük kellett volna menned – somolygott a hollóhátas fiú.

– Ez friss újonc meló. Küldjem a patrónust?

– Nem, nem jó lesz ez így – mondta Keelan gyorsan. – Mekkora legyen az a TV?

– A legnagyobb, ahogy már említettem, Keelan barátom, a lehető legnagyobb.

Aztán a két fiú belemerült a részletekbe. Hamarosan már egy műszaki szaküzletről meglátogatásáról beszéltek.

Freya és Abby egymásra néztek, és megcsóválták a fejüket. Valamiért nem igazán érdekelte őket a sok műszaki ketyere, amiről a két varázsló beszélt, sem a sok bűbáj, amivel helyettesítették az áramot.

– Mi lenne, ha mi megnéznénk pár ruhaboltot? – kérdezte Freya. – Kellene egy új ruha.

– Rendben. És benézhetnénk anya boltjába is. Megígértem anyunak, hogy benézek, és megnézem hogyan boldogul Sally.

– Jól van. Mit gondolsz, észreveszik, ha lelépünk?

– Nem hiszem.

– Mindent hallok, hölgyeim! És nem fogtok csak úgy megszökni – vágott közbe Beau. – Pontosan egy óra múlva találkozunk a Repülő Tündérmanóban. Ott fogunk enni.

– Ezt megbeszéltük. Hoppanáljunk.

***

Az erdő olyan sűrű volt, hogy a fények is elvesztek benne, ahogy a walesi tölgyek és kőrisek lombkoronája felfogta a napfényt, és apró, mozgó foltokra törte szét a talajon, ahogy a kellemes szellő lengedezett a levelek között. Hermione a csizmája orrával megbökött egy mohás köveket, és felpillantott a fák közé, ahol a fény aranyszínűvé vált, mire leért hozzájuk.

– Azt mondtad, egy óra séta – jegyezte meg.

– Azt mondtam, körülbelül egy óra – javította ki Draco mellőle, és a hangján ott volt a szokásos árnyalatnyi elégedettség, amelyet Hermione az elmúlt napokban megtanult újra kiolvasni. Nem gúny. Inkább valami régi reflexből megmaradt pajkosság. Ismerős és ismeretlen volt egyszerre. Képtelen volt arra gondolni, ahogy nem is olyan rég a bőrük összeért, ajkaik csókban forrtak össze, ahogy a testük is, és az elméjét még mindig annyira nyugodtnak érezte.

– Egy és negyed után vagyunk.

– Itt az idő másképp telik – vigyorodott el a férfi.

Hermione oldalra nézett rá. Draco egyenesen előrenézett, és a szája sarkán ott bujkált valami, amit mosolynak lehetett volna nevezni, pontosabb lett volna a malfoyos pimaszság, de igazából ez nem érdekelte.

– Nem lesz bajod abból, hogy itt vagy velem? – kérdezte Hermione.

– Nem – felelte Draco, és legyintett egyet, teljesen lazán. – Személyes ügyem akadt, ami most fontosabb.

– Én vagyok a személyes ügy?

– Te vagy a személyes ügy – bólogatott elégedetten a varázsló, majd a közelebb húzta őt egy csókra.

Hermione próbált komoly maradni, de nem sikerült teljesen, úgy kuncogott, mintha egy kamasz lenne, de ez egyáltalán nem zavarta. Elkapta a tekintetét, mielőtt Draco észrevehette volna a halvány pírt az arcát, de valószínűleg észrevette. Általában észrevett mindent.

– Ha ennyire zavar dolgozhatunk is.

– Dolgozhatunk?

– Lehetnél az ideiglenes tanoncom – vigyorgott Draco.

– Velem nem csinálod azt, amit a fiunkkal és Beauval. Én utálok sziklákra mászni – jelentette ki az auror. – És azt hiszem, hogy a sárkánytrágya tologatás sem lenne a kedvencem.

– Vannak már másfajta tanonc feladatok is.

– Igazán?

– Olyan megfigyelő szerep.

– Áh, ez már jobban tetszik, Malfoy mester – mosolyodott el Hermione szélesen. – Tudod, hogy kitűnő voltam legendás lényekből?

– Kevesebbet nem is vártam volna el, Granger auror.

Az ösvény egy kissé emelkedni kezdett, és a talajon szétszórt levelek közt most feltűnt valami szokatlan: kör alakú, fekete folt a földön, amelyből a fű teljesen hiányzott. Aztán egy másik. Aztán kettő egymás mellett.

– Szóval erre járt egy – mondta Hermione automatikusan, és lehajolt az egyikhez. – Vagyis kettő. Egy kisebb és egy nagyobb. Szerintem a nagyobb járt itt korábban.

– Helyes. – Draco megállt mellette. – Egy walesi zöld volt itt talán ma hajnalban. Egy fiatal hím, aki a keleti lejtőt jelölte ki a saját területéül. Még nem döntötte el igazán, hogy ez a rész völgy az övé-e vagy sem, szóval körbejár és megpörköl mindent, ami nem tűnik elég barátságosnak.

Hermione a tenyerét a megfeketedett föld fölé tartotta.
– Vajon itt mi nem tetszett neki?

– Egy sárkánynál bármi lehet – vonta meg a vállát Draco. – Szelídíthetetlen, agresszív és erős az életösztöne.

– Mekkora?

– Olyan hat méter magas. És még növekszik. Csak hároméves.

– Háromévesen hat méter – ismételte Hermione, és felegyenesedett. – Néha nem is tudom ezeket a lényeket elképzelni, hogy léteznek.

– Mert ritkán látod őket.

– Ez igaz.

– A fajta gyorsan fejlődik. – Draco elindult tovább, és Hermione lépett mellé. – A walesi zöld az egyik legkisebb európai fajta, de kompenzál. Gyors, intelligens, erősen territoriális. – Egy pillanatnyi csönd. – Kicsit hasonlít rád.

Hermione játékosan megütötte a karját.

– Áú. Csak bókoltam.

– Egy sárkányhoz hasonlítottál.

– Ez akkor is bók. – Draco a karját dörzsölte, de nem tűnt különösebben megbántottnak. – És remélem így is van. Elvégre közünk van hozzájuk.

– Na jó, elfogadom a bókot.

Az erdő közben véget ért, nem fokozatosan ritkult el – egyszerűen megszűnt, mintha valaki egyenest húzott volna a fák végénél, és azon túl egy egészen más világ kezdődött volna. A tölgyek helyén sziklapadok emelkedtek, a talaj mohás és egyenetlen lett, és előttük a völgy tárult fel hirtelen, mélyen és szélesebben, mint amit az ember a fák mögött sejtett volna.

Hermione megállt.

A völgy alján egy folyó futott, olyan keskeny, hogy szinte láthatatlan volt, de a fény visszaverődött róla. A sziklás lejtőkön helyenként barlangok tátongtak, bejáratuk szélén a kő feketére égve, és a levegőben – most érezte csak igazán – kénszag lebegett, keverve valami pörkölt, fás illattal.

– Ez egyszerűen…

– Szép, ugye? – Draco mellé lépett, és a völgyre nézett. Ugyanúgy nézett rá, mint mindig, mikor azt hitte, hogy Hermione nem figyeli: mintha a látvány most is meglepné, pedig biztosan ezerszer látta már.

– Az nem kifejezés.

– És innen a legszebb a látvány.

– Hány él itt?

– Jelenleg tizenkilenc példány, ebből négy tavalyi születésű. A parti szikláknál fészkelnek az idősebbek, de ők ritkán jön be a völgybe.

Leültek egy szélesebb sziklapárkányra, amelyről a völgy jól belátható volt. Draco maga elé húzta, és Hermione hagyta, hogy nekidöntse a mellkasának. Az ölelése meleg volt, védelmező, a kő viszont hűvös, és a kombináció valahogy tökéletes volt.

– Mesélj a walesi zöldekről – mondta Hermione.

– Miért? Biztosan tudsz róluk mindent.

– Mert látom tőled akarom hallani.

Draco egy pillanatig hallgatott, majd az állát a boszorkány vállára támasztotta. Aztán előrenézett a völgybe, és elkezdett mesélni.

– A nőstények nagyobbak, mint a hímek. Ez szokatlan a fajták között, de a walesi zöldnél ez a normális, a nőstény tartja a fészekterületet, ő védi a tojásokat, a hím hoz élelmet és őrzi a perifériát. – Megkereste a völgyre pillantásával valamit, és talált is: a keleti lejtőn, egy kiszögellő sziklapolcon, valami nagy és zöld mozgott lassan. – Ott van. A nőstény. Bryn.

– Ti nevet adtok nekik?

– Igen. A hivatalos protokoll szerint számok vannak, de már Romániában is nevet kaptak.

Hermione a sziklaperemre nézett. A sárkány hatalmas volt, még a távolból is, és ahogy elfordult, a pikkelyek megcsillant a napban, sötétzöldről majdnem aranyba fordulva egy pillanatra.

– Gyönyörű – mondta Hermione, és komolyan értette.

– Igen az – felelte Draco, de nem a sárkányra gondolt.

Hermione érezte, de nem nézett vissza rögtön. Hagyta, hogy a pillanat megmaradjon, amennyi ideig akar.

– Mikor döntötted el, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezte Hermione csendesen. – Mármint nem tudom, hogy erről valaha is beszéltünk volna.

Draco a tenyerét a szikla felszínére tette, és ujjaival végigsimított a mohán.

– Még Roxfortban – mondta. – Inkább… először csak egy elhatározás volt, aztán rájöttem, hogy ezzel nem apámat akarom kiborítani, hanem tényleg kezdeni akarok valamit magammal. Charlie pedig nem küldött el. A többit meg már tudod.

Elhallgatott.

Hermione nem szólt semmit. Draco sem. A völgyből lent egy mély, rezonáló hang szállt fel, miközben ők egymás ölelésében ültek a sziklapárkányon, és Hermione érezte, hogy Draco karjai szorosan ölelik.

Az enyhe kén- és faégés illatú levegőben, ami keveredett valami friss zölddel is, a mozgó fényfoltos csöndben Hermione arra gondolt, hogy vannak helyek, amelyek nem hasonlítanak semmi másra, amit eddig ismert, és ahol nyugodtabb volt, mint bárhol máshol.

– Draco – mondta csöndesen.

– Igen?

– Köszönöm, hogy elhoztál ide.

Draco egy ideig nem válaszolt. Aztán csak elmosolyodott.
– Vannak még dolgok, amiket szívesen megmutatnék.

– Igazán?

– Van kedved kalandozni? – kérdezte vágyat ígérő hangon, miközben apró csókot nyomott a boszorkány nyakára.

– Ezt komolyan kérdezed?

– A lehető legkomolyabban. Van egy vízesés, amit megnézhetnénk. Kellemes a víz ilyenkor. És csak ketten lennénk.

– Mire gondolsz Draco Malfoy?

– Élvezetekre. Csakis az élvezetekre.

Ezen mind a ketten felnevettek.

***

A műszaki szaküzletben Beau-t megrészegítette a rengeteg választék. Az eladónak legalább egy tucat kérdést tett fel és úgy tett, mintha a téma szakértője lenne. Hihetetlen könnyedséggel beszélt, ahogy ez tőle elvárható volt. Keelan pedig nem győzött utána rohanni. Még hogy az üzletben kapható legnagyobb tévé kicsi lesz? Hiszen majdnem faltól falig betakart egy hatalmas falfelületet. Az eladó folyamatosan beszélt és igyekezett meggyőzni Beau-t a szakértelméről. Keelan persze egy-két kérdéssel megizzasztotta a férfit, így végül sikerült leszűkíteni a választékot.

A hollóhátas két dolog miatt aggódott: hogyan fogják kifizetni ezt és hogyan mondják meg a szállítási címet? Mégsem lenne jó, ha egy furgon bemenne a táborba. Tuti, hogy nagy riadalmat keltene… Beau lelkesen haladt végig az áruházban, mintha soha semmi mást sem csinált volna.

– Mit gondolsz? – kérdezte a férfi végül. Keelan felkapta a fejét. – Melyik legyen?

– Mindegyik hatalmas. Biztos, hogy kell ekkora?

– Sokan vagyunk, és ha sokan nézzük a filmet, akkor lássa mindenki jól – mondta nemes egyszerűséggel Beau. – Nincs igazam?

– De igen – bólogatott serényen az eladó. – Nagyon fontos a jó elhelyezés a helyiségben, és gondolnunk kell mindenkire. Ezt igazán jól mondja uram.

– Látod, Keelan, nekem van igazam!

– Hát persze… Lehetne mindjárt egy vászon, és egy projektor jobb lenne, mint egy böhöm nagy TV – sóhajtott fel a fiú.

– Vegyünk azt is – csillant fel a szeme Beaunak.

– Ja, ne…

– Van az is – jegyezte meg az eladó, majd elkezdte sorolni a márkákat, jellemzőket. Keelan a fejét fogta.

– Hagyjuk! Jó a TV is.

– Szerintem is – húzta ki magát Beau. – A nagyobb kell.

– De minek ekkora? – Rosszalló pillantások kereszttüzében találta magát hirtelen. A fiatal varázsló már megbánta, hogy egyáltalán megszólalt.

– Hogy mindenki lássa, már mondtam – jegyezte meg az ausztrál férfi és karba tette a kezét. – Különben is még ez is olyan kicsinek tűnik.

– Fel sem fogod tudni tenni a falra – csóválta meg a fejét a fiú.

– Vannak állványaink – segített az eladó.

– Látod, Stan tudja, mi kell nekünk – veregette hátha a vékony férfi, akinek majdnem leesett a szemüveg az orráról. – Kell az is.

– Nem hiszem, hogy ennyire érdekelne ez a sorozat mindenkit – fintorodott el Keelan. – Gondoljuk át! Oké?

– Túl sokat aggódsz és kezdesz az idegeimre menni, kis Malfoy! – csóválta meg a fejét a férfi ugyancsak rosszallóan. – Ebben biztosan nem apádra ütöttél.

– Befér egyáltalán?

– Persze, még három elefánt is befér abba a terembe – legyintett Beau. Igyekezett olyan állatot mondani, amit a muglik is ismerhetnek. Egyszer már került kínos helyzetbe a nagy szája miatt. Bár egyébként, mikor nem? De mielőtt elkezdett volna ilyesmiket merengeni, inkább Keelant igyekezett megnyugtatni. – Nyugodj már meg! Bízz bennem! Legközelebb egyedül fogok eljönni vásárolni, ha nem viselkedsz!

– Akkor megvennéd a fél boltot…

– Bármikor szívesen látjuk! – csillant fel a szeme az eladónak.

– Köszi, haver, jövök még! Látod, itt megbecsülik az embert… Na, Keelan, ne rángass már! – méltatlankodott, amikor a hollóhátas kissé félrehúzta. – Most mi van? Taslit akarsz adni?

– Miért akarnék?

– Apád is így néz ki, amikor… Bökd ki, hogy mi van?

– Tudod, mennyibe kerül ez?

– Tudom – bólintott Beau. – Én nem sajnálom a pénzt a jó kis dolgokra.

– És hogyan fogod ezt kifizetni? – kérdezte Keelan egy kicsit diszkréten. – Rád szakadt a Gringotts?

– Ezt bízd rám, kis Malfoy – vigyorgott elégedetten Beau. – Oké? Ne legyél olyan, mint egy vészmadár.

– Tuti?

– Persze. A jó öreg Beau mindent kézben tart – veregette hátba a varázsló Keelant, majd elkiáltotta magát. – Stan, akkor a legnagyobbat kérjük, ami van, és ha tennél rá egy szalagot, akkor azt megköszönnénk.

– Rendben van, uram – mondta elégedetten a férfi.

– Ja, és majd mi elszállíttatjuk – kiáltotta még utána Beau elégedetten, majd fojtott hangon megjegyezte: – Nem kell, hogy egy mugli vagy több bejöjjön a rezervátumba. Nem hinném, hogy ezt el tudnánk tusolni, ha valakit megennének a tudod mik.

– Na, igen…

– Keressük meg a pénztárat. Hova is tettem a kártyámat? – mondta Beau, majd elkezdte kifordítani a zsebeit.

– Kártyádat? Neked van bankkártyád? – hüledezett Keelan.

– Miért ne lenne? – forgatta meg a szemét a varázsló. – Ez olyan meglepő ebben a században?

– Varázsló vagy – mondta fojtott hangon a fiatal fiú.

– Ne ilyen hangosan! – nevetett Beau. – A muglik még megtudják, aztán nem hagynak békén, hogy oldjam meg a gondjaikat.

– A szívinfarktus és az agyérgörcs után pont a problémáikkal fognak terhelni…

– Vicces vagy. Na, megvan. – Lóbálta meg a kártyát vigyorogva, aztán majdnem képen vágta vele Keelan.

– Vigyázhatnál egy kicsit! – morogta a hollóhátas, miközben még idejében megállította. – Beau Robillard? Az kicsoda?

Beau mérgesen elkáromkodta magát, majd eltette a kártyát.
– Menjünk a pénztárhoz! – közölte hűvösen, mintha egy pillanat alatt elszippantották volna a jókedvét.

– Várj egy kicsit! Mi ez a név…

– Semmi – morogta az orra alatt a férfi.

– Beau? Robillard? – kérdezte újra Keelan zavartan. – Miért ez a név?

– Ne kérdezősködj! – szűrte a fogai között Beau, és láthatóan feszélyezte a beszélgetés. – A fene, hogy tudsz már olvasni…

– Ja, elmúltam tizenhét, sanszos, hogy már megtanultam.

– Erről egy szót se. Senkinek – fordult felé Beau és komoly arckifejezéssel méregette a szürke szemű, kissé riadt varázslót. – Oké?

– Persze… de nem tudom, hogy mit is tudnék elmondani.

– Azt, amit elolvastál.

– Beau Robillard nevet?

– Kiabálj csak! Hadd hallja meg mindenki! – morogta a varázsló. – Ez nem publikus. Oké? Nem akarom, hogy tudják.

– Elmondod, hogy mi van?

– Így is sokat tudsz már…

– Sokat? Te nem vagy normális! Valami baj van? Köröznek? Bűnöző vagy?

Beau beletúrt a hajába és láthatóan nem tudta pontosan mit is mondjon, hogy megszüntesse ezt a kínos szituációt.

– Mennyire bízhatok meg benned? – fordult felé a kékeszöld szemű varázsló. Keelan még soha az életben nem látta ennyire komolynak.

– Szerinted? – tette karba a kezét Keelan. – Nálam jobban senki sem tud titkot tartani. Haverok vagyunk…

– Barátok, Keelan, barátok – szólalt meg egy kicsit megenyhülve Beau. – Ezt itt senki sem tudja. Szóval, ha elmondom, akkor nagyon-nagyon titokban kell tartanod.

– Persze.

– Jó, fizessünk, aztán van még egy fél óránk, mielőtt találkozunk a csajokkal.

Beau intett a fejével, aztán elindultak a pénztárhoz, ahol már egy kisebb halom várta őket.

– Jézus! – nézett Keelan a pult felé. – Ezeket mind meg akarod venni? Most komolyan?

– Ajándék.

– Nem, nem, nem… Ennyit nem.

– De, de és de. Anyám se szokott beleszólni, hogy mire költök, mire nem – húzta fel az orrát mérgesen a varázsló. – Vegyél vissza! Ezt pedig hagyd csak rám.

– Minek neked nyolc tablet, haver? Senkinek sem kell egyszerre nyolc tablet.

– Kell egy nekem, egy Freyának, egy Dracónak, egy Skótnak, egy Finn-nek, egy tartalékba, ha eltöröm, egy tartalékba, ha elvesztem, és még egy tartalékba, ha összetöröm és elvesztem – sorolta hadarva az ausztrál. – És egyet nagyon összetörnék a fejeden, kis Malfoy, amiért ennyire idegesítesz.

– Merlin… És a nyolc laptop?

– Egy kell nekem, egy Freyának…

– Na, neeee… Egy laptop és egy tablet, a többi nem kell.

– És mi lesz a telefonokkal? – kérdezte a pénztáros hölgy kissé szégyellős mosollyal.

– Telefon? – szörnyülködött Keelan. – Nem is tudja használni őket… Legyen szíves őket visszatenni!

Beau tátott szájjal figyelte a kis Malfoyt, és láthatóan nem tetszett neki az intézkedés.

– De hát, akkor hogyan tudunk egymással beszélgetni…

– Majd személyesen. Mindennap beszélünk – közölte Keelan, és már a fejét legszívesebben a falba verte volna.

– És, ha éjjel kell valami?

– Mi a fene kellene neked éjjel? – nyögte fájdalmasan Keelan. – Főleg tőlem. Én lakom a legmesszebb tőled.

– Mittudomén, annyi minden kelhet – morogta Beau, de semmit sem jutott eszébe, ami persze ritka eset volt.

– Küldj egy patrónust! – morogta Keelan, hogy ne értse a pénztáros, aki már kezdte kényelmetlenül érzeni magát.

– Olyan jó vicceid vannak… De majd, ha megjelenek az ablakod alatt éjjel, hogy kell egy gyors segítség.

– Nem kell a telefon.

– Pedig választottam neked egy cuki rózsaszínt – vigyorgott Beau. – Illik hozzád.

– Nem kell! – jelentette ki nyomatékosan Keelan, aztán jelentőségteljesen és mérhetetlen gőgös meggyőződéssel tolta vissza a tizenkét telefont a pultra, mintha egy arisztokrata ficsúr lenne.

– Most meg pontosan úgy beszélsz, mint az apád – morogta Beau. – Ünneprontó vagy.

– Legyen egy kis eszed!

– Van eszem.

– De nem sok – csóválta meg a fejét Keelan.

– Majd visszajövök – kacsintott rá a pénztárosra az ausztrál, aki valószínűleg az ájulás közeli állapotban volt már így is a két vásárlótól.

– Nem fogsz! Beárullak apánál.

– Nem leszünk jóban, kis Malfoy.

– Igen, Mr. Robillard?

– Ha kitekerem a legjobb barátom fiának a nyakát, akkor maga szerint mit kapok érte? – kérdezte a megszeppent pénztárost.

– Uram én…

– Nem kell válaszolnia – sóhajtott Beau, majd Keelanre nézett, aztán odébb mentek a pulttól, hogy nyugodtan tudjanak beszélni, így megkímélték a pénztárost a tovább dolgokról. – Szóval?

– Apám saját maga fog felfalni, ha bajom lesz – mondta Keelan, és elvigyorodott. – Úgy hallottam, hogy nagyon ügyes néhány dologban.

– Drámai vagy – morogta az ausztrál. – Jó! Legyen úgy, ahogy mondod, te kis szörnyeteg, aztán menjünk!

– Mesélned kell! – erősködött a fiatal varázsló. – Muszáj.

Beau most tényleg elkomorodott. Mit is mondhatna? Nem most akarta, nem így, és nem kényszerből. Ez egy ostoba hiba volt. Ahogy a fiatal Malfoy szürke szemeibe nézett, tudta, hogy előtte nem titkolózhat tovább. Valakiben meg kellett bíznia. Nem mintha a többiekben nem bízott volna ennyire, hanem… Beau Robillard és Angus Beau helyzete nagyon is bonyolult volt.

– Még ezt nagyon meggondolom – válaszolta komoran. – Még megzsarolsz itt engem. Vigyáznom kell veled!

– Kedvellek, B. Nem zsarolásból mondom ezt, hanem mert tényleg tudni akarom, ha elmondod nekem ezt. Ha bajban vagy, akkor tudnom kell.

– Nem vagyok bajban. Ez bonyolult – felelte az ausztrál. – Előbb intézzük el ezeket, oké?

– Igen, persze. Szerintem ennyi elsőre elég lesz – mutatott a tabletre és a laptopra Keelan. – Legyünk mértéktartóak.

– És megtanítasz Instagrammozni – közölte Beau, mint ez egy eldöntött tény lenne. – Aztán minden mást, amit tudni akarok.

– Honnan a fenéből tudod mi az az Instagram? – sóhajtott fel a fiú.

– Ne kérdezz ilyen hülyeségeket, nem a Holdról jöttem! Vannak ám mugli barátaim is. Szóval nem vagyok teljesen idióta.

– Ki hinné…

– Szemtelen, pimasz… Megmondalak apádnak! – figyelmeztette Beau. – És Finn-nek is. Lehet egy kis plusz trágyatologatás jót tenne neked.

– Fizess, aztán menjünk! – szólalt meg fáradtan a hollóhátas. – Már kezdenek kinézni minket innen.

– Oké, oké… Számlát is kérek majd.

– El is tudod számolni? – nevetett fel Keelan. – Mit nem tudok még rólad?

– A rezervátumnak lesz – vigyorogta, aztán leírta a címet és a nevet, majd átnyújtotta a papírt a pénztárosnak.

– Biztos örülnek majd neki…

– De mennyire.

Egy pár perccel később Beau és Keelan néhány táskával és egy hatalmas dobozzal, amire egy hatalmas masnit kötöttek egy sikátorban.

– Na és ezt, hogy visszük haza? – kérdezte Beau Keelantől. A fiú ránézett.

– Szerinted én honnan tudjam?

– Te vagy a mindent tudó hollóhátas.

– Persze… Sosem érdekelt se a logisztika, se a szállítmányozás – fintorodott el Keelan. – Hatalmas ez a vacak.

– Bajban leszünk, mert engem se – vigyorgott az ausztrál. – Mi legyen?

– Ez nem fog beférni a hátitáskámba.

– Zacskóba? – kérdezte Beau.

– Zacskóba? Komolyan mondod? – nevetett Keelan. – Nem hiszem, hogy kibírja a tértágító bűbájt.

– Baszki, lehet a kisebb TV jobb lett volna.

– Te akartad a nagyobbat.

– Visszavihetem szerinted?

– Hülyéskedsz? Az a csaj így is kezelésre szorul miattad. Képzeld, ha megtudná, hogy vissza kell mindent törölnie… Én nem fogom bevinni neked az biztos – emelte fel a kezét védekezően az ifjú Malfoy. – Azt elfelejtheted, hogy…

– Nem tudom ki akart kétezer könyvvel a hátán sziklát mászni, mert Skót azt mondta súly kell a hátizsákba – csúfolódott Beau.

– Azért egy TV más.

– Nem az.

– De igen.

– Kicsinyítsük le.

– Tönkre tennéd – jegyezte meg Keelan. – Mugli szerkentyűket nem kicsinyítünk.

– Mr. Bűbájtan, ahelyett, hogy nekem tartasz továbbképzést, inkább segíthetnél…

– Hoppanáljunk haza, aztán vissza – mondta Keelan. Beau ránézett, aztán megvakarta az állát.

– És hagyjuk a dombon?

– Nem – rázta meg a fejét Keelan.

– Mit javasolsz?

– Hogy vegyél egy időnyerőt és hallgass rám…

– Vicces vagy. Egyébként anyád és a haverjai egy életre elintézték az összes időnyerőt. Akkor cipeljük le a táborig? – morfondírozott az ausztrál.

– Francokat.

– Hogy beszélsz? Megmondalak anyádnak!

– Meg tudnálak fojtani! – jelentette ki villogó szemekkel. – Én megmondtam neked, hogy ne vegyél ilyen nagy TV-t.

– Lassan a testtel, kis Malfoy! Vagy elmondjam apádnak, hogy együtt aludtál Abbyvel? – Dracoéhoz hasonló ravasz mosolyt villantott, mintha még gondolatban hátba is veregette volna magát.

– Lúzer, már elmondtam neki – közölte egy igazi, hamisítatlan Malfoy vigyorral Keelan.

Beau felnevetett, hátra hajtotta a fejét is. Végül a szemét törölgetve megveregette a fiatal varázsló vállát.

– Te nem vagy semmi, öcsém! Elmondtad? Egész reggel azon dolgoztunk, hogy ne kelljen bevallanod az igazságot, erre te magadtól elmondtad? Nem is tudom hülye vagy-e vagy egy zseni.

– Te hazudtál volna az apádnak, ha ott áll előtted?

– Ezerszer hazudtam már – horkantott fel Beau. – Nem, apa, nem én törtem el a felbecsülhetetlen értékű seprűdet. Nem, apa, nem én ittam meg a Lángnyelv Whiskydet, amire legalább egy hónapot kell várnod… Nem olyan nehéz ez.

– Neked talán – tette karba a kezét Keelan. – Nekem még nem volt apám, akinek hazudhatok. És nem akarok.

– Belejössz – nevetett fel férfi. – De nem adok tippeket. Ne törd el Draco Tűzvillámját!

– Tényleg eltörtél egy seprűt?

– Egyet? Ne nevettess, kis Malfoy! Legalább harmincat eltörtem már – sóhajtott fel Beau. – Ezt ne mondd el Skótnak, mert elvből kitekeri a nyakam. Imádja a seprűket.

– Hallgatok. Na, de hoppanáljunk!

– Rendben. – Azzal megfogtak mindent és már ott sem voltak. A dombra hoppanálni egy fél szobányi TV-vel nem volt éppen a legjobb ötlet, de legalább mindketten talpon maradtak. – Erősen fogod?

– Hát most legszívesebben káromkodnék, Beau.

– Nem mondom el apádnak.

– Hogy az a büdös, retkes, kurva… – A folytatás magát Beaut is meglepte, aki rázkódni kezdett a nevetéstől.

– Elég lesz, mert elejtem ezt a vackot.

– Lebegtessük.

– Az nem árt neki?

– Az nem – rázta meg a fejét Keelan. – De le kell innen vinnünk, mert nem tudjuk letenni, mert annyira lejt ez a domboldal.

– Az igaz – bólogatott Beau. – Én már egyszer legurultam róla.

– Ugye most nem fogsz?

– Remélem. Most nem esett egy ideje.

– Nagyszerű.

– Én megyek hátrafelé – közölte az ausztrál varázsló. – Te pedig próbálj meg utánam jönni.

– Hova is mehetnék?

– Ne engedd el!

– Igyekszem.

– Komolyan mondom!

– Azt hittem, hogy viccelsz.

Némi káromkodás és kiabálás után végül szerencsésen, elesés nélkül elérték a domboldal alját. Aztán mire kitalálták hogyan is hozzák egyenesbe a levegőben a TV-t jócskán elment az idő. Mire elérték a tábort túl is lépték az egy órát, amit a lányoknak mondtak, akik miatt felesleges volt aggódniuk, bár ezt a két fiú még nem tudta. De muszáj volt mindkettőjüknek egy kicsit leülni, miután feszített tempóban haladtak végig a táboron. Az egész tábor kihalt volt, és könnyedén némi varázslattal sikeresen be is tették a nehéz TV-t a Beau által kinevezett pihenőszobába.

– Senki sem vett észre minket – sóhajtott fel Beau elégedetten, majd a pálcájával a limonádéra bökött és mindkettőjüknek töltött egy-egy pohárral.

– Köszönöm! – mondta Keelan hálásan, s felhörpintette a hűs italt.

– Nincs mit.

– Akkor elmondod, amit ígértél?

– Csak így a közepébe? Te sem hagyod annyiban a dolgokat.

– Beau…

– De csak a rövid változatot – tette félre Beau a poharat. – Ez a név… Nem akartam semmi rosszat vagy eltitkolni. Csak… Így alakult. Nem akartam az igazi nevemet használni, mert az a nevelőapám vezetékneve. Örökbe fogadott miután elvette az anyámat. Jó fej, normális, csak én nem voltam az vele.

– Értem. És Angus?

– Az apám neve. Angus és Beau. Semmi különös – sóhajtott fel a varázsló. – Nem emlékszem rá túl jól. Nagyon fiatal voltam, amikor egy balesetben meghalt. Kvibli volt.

– Sajnálom, hogy meghalt.

– Régen történt – mondta a férfi. – És a nevelőapám minden tekintetben az apám lett. Csak én nem voltam az a fiú, akit megérdemelt volna.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Keelan. – Mit csináltál?

– Meséltem, hogy nem voltam éppen mintagyerek. Sok őrültséget csináltam – kezdett bele a történetbe Beau, és érezte, ahogy a mellkasán lévő súly egy kicsit felenged. – Nem találtam önmagam. Azt hitték a szüleim, hogy majd az auror iskola segít. Kihívás volt, de nem elég nagy. Kellett a veszély. Az utolsó nagy őrültségem az volt, amikor összetörtem magam egy illegális seprűversenyen.

– Ez komoly?

– Addigra már túl voltam jónéhány versenyen, sérülésen, de ez volt a legrosszabb. Nehéz volt, sziklák mindenhol, persze koromsötét volt, esett az eső. Egyetlen rossz mozdulat kellett csak, és megtörtént a baleset. Nem tudom mit akartam ezzel bizonyítani, de akkoriban haragudtam mindenre és mindenkire. Alig tudtak összekaparni, csoda, hogy életben maradtam és nem lett maradandó károsodásom.

– De ez nem ok a névváltoztatásra, nem?

– Rossz társaság, ivászatok, nők, versenyek, hajmeresztő mutatványok, extrém mugli sportok… mindent kipróbáltam. A balesetemig a lehető legvadabb dolgokat tettem, amiket lehetett. Aurornak tanultam, így ez nem volt példamutató viselkedés, bár mielőtt elvégeztem volna a kurzust tettem róla, hogy ne lehessek auror.

– Mit csináltál?

– Ezt egyelőre nem mondom el – sóhajtott fel Beau. – A nevelő apám őrjöngött, amikor meg tudta. Anyám kétségbe volt esve. Tomboltam, sokszor. Aztán a baleset, öt éve. Ott feküdtem az ágyon, hónapokig… Aztán mégis felépültem, de semmi sem volt jó. Végül anyám a kezembe nyomta az apám naplóját, és azt mondta menjek el. Az igazi apámat Angusnak hívták, ahogy mondtam.

– Elküldött otthonról? Csak úgy egyszerűen? – kérdezte Keelan, aki egyáltalán nem tudott még csak hasonlót sem elképzelni.

– Nem igen hagytam sok lehetőséget. Tudta, hogy kell nekem a kihívás, a kaland és az önpusztításom megölt volna. És talán egy kapcsolat apámhoz segíthet.

– Csak így?

– Apa naplója útinapló volt. Annyit tudtam csak róla, hogy Skóciából származik, és el kellett hagynia a klánt, mert kvibliként a varázsvilágban legjobb esetben is csak megtűrt lehetsz. Az apám családjáról semmit sem tudok. A naplót anyám őrizte meg nekem, és ő találta ki, hogy menjek végig rajta. Mintha egy terápia lett volna, hogy közelebb érezzem magamat ahhoz az emberhez, akiről alig van emlékem. A nevelőapám először nem támogatta a döntést, de végül hozzájárult, mert nem maradt más ötletük – folytatta a mesélést Beau. Maga is úgy érezte, hogy kezd megkönnyebbülni. Ennyit soha senkinek nem mondott még el. – Az elmúlt öt évben sokat utaztam, mindenfelé éltem egy kicsit, amíg el nem értem ide, ahol minden kezdődött. Szóval ennyi a történet.

– És honnan jött a név ötlete?

– Az apám keresztnevét és a sajátomat használtam. Tényleg csak ennyi az egész – nevetett fel Beau. – A Robillard kissé túl jól csengő név volt, egy hülye is tudja varázslókörökben, hogy mi a családi vállalkozásunk profilja… Az igaz apám vezetéknevét a MacGregort sosem használtam, nem is tetszett túlságosan a hangzása… Anyámét pedig nem akartam használni. Barkley nem igazán tetszett.

– Várjunk csak! W.S. Robillard versenyseprűk? – kérdezett rá Keelan. – Ezt nem hiszem el.

– Pontosan. Na ezért nem használom a Robillard nevet.

– Jobb, mint az Angus Beau.

– Ronda egy név – nevetett fel az ausztrál férfi. – A Beau MacGregor még rosszabb lett volna… Egyelőre így jó.

– Ígérem, hogy nem fogom elmondani senkinek.

– Lekötelezel vele. Majd elmondom nekik – szólalt meg Beau. – Még nem vagyok készen rá.

– Persze rendben van, haver – bólogatott Keelan. – Uhh, vissza kell mennünk. A lányok!

– Basszus! Freya ki fog nyírni!

– Ugye maradt még pénzed jégkrémre?

– Annyi, hogy életed mindennapján azt ehetnél az egész lakossággal együtt reggelire – morogta Beau. – Na, indulás, ne a szád járjon!

– Oké, oké…

– Mit mondjunk?

– Semmit. Mindenki csókolja meg a saját csaját, aztán rendben lesz minden.

– Ez beválik?

– Ha rosszul csókolsz, akkor nem – vigyorgott Beau, aztán mindketten elindultak kifelé a hoppanálási ponthoz.


***

Az árnyas erdő mélyén Skót és Finn bűbájokat szórva dolgozott. Már megtalálták a beteg sárkányt, és eljuttatták hozzá a gyógyszert, most pedig igyekeztek varázslattal eltéríteni a többitől. Mindketten szótlanok voltak, de az inkább az ír varázslót zavarta leginkább. Néha lopva Haydenre nézett, aki egyre mérgesebben szórta a szikrákat a délelőtti napfényben.

– Mit vizslatsz ennyire? – kérdezte komoran a skót varázsló. – Rajtam maradt a szendvicsem maradéka vagy mégis mi van?

Finn elhúzta a száját, mintha próbálná megfejteni a barátja állapotát.
– Mogorva vagy.

– Tényleg? És, ha az vagyok? – vágott vissza élesen Hayden, majd a kelleténél erősebben bűvölte meg az egyik rekettyebokrot. – Megvan rá az okom.

– Oké – emelte fel a kezét védekezően Finn, majd ő is folytatta a bűbájszórást. – Csak érdeklődtem.

– Jó.

– Jó – fonta össze a karját az ír varázsló.

– Most mi van? Utálom, amikor ezt a hangsúlyt használod.

– Semmi. Majd elmondod, amikor elmondod, Skót.

– Nem elég, hogy Draco kibaszott velünk, és egyedül csináljuk ezt a lófaszt, erre még te is itt nézegetsz, mintha a halálomon lennék – dörmögte a férfi, aztán sorozatban megátkozott két bokrot, amik egy pillanatra tüzet is fogtak. – Még Beau-t és Keelant is magával vitte… vagy nem tudom hol vannak.

A barátja gyorsan és szakszerűen elfojtotta a tüzet. De nagyon is tudta, hogy nem ez a baj. Skótot nem érdekelte az ilyesmi, megcsinálta a munkát és igazából ennyi volt az egész. Túl jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja valami más is van a morgás mögött.

– Semmi gond, nyugodj már meg. És ne hadonássz azzal a varázspálcával, Skót, mert elveszem és azt nem fogod díjazni – figyelmeztette Finn, majd vett egy mély levegőt, és körülnézett az árnyas erdőben. – Ezzel nem fogunk előbb végezni.

– Párbajozni akarsz?

– Fenét! Este randim lesz, nem akarok átok hegekkel menni vagy plusz karokkal – fintorgott Finn. – Azt akarom, hogy jól sikerüljön.

– Jaj, kis cuki, hát csak nem hiszed, hogy ki tudod védeni az átkaimat? – nevetett fel harsányan a varázsló, majd megveregette a másik vállát. – Ennyire nem gondolhatsz keveset a képességeidről.

– Ismerlek már, de azért te sem úsznád meg egy kis viszkető bűbájjal, amitől akár spirituális élményeid is lehetnek.

– Még egyszer nem fogsz ágyékon átkozni azzal a szar bűbájjal. Spirituális élmény? Neked lesz ez gond, ha el kell mennem a kis gyógyítódhoz, aztán meg kellene mutatnom neki a farkam.

– Milyen vicces vagy – jegyezte meg csúnya fintorral Finn. – És ne merj a gyógyítóm közelébe menni.

– Mert csak te mutogathatod neki a seggedet?

– Hayden…

– Nincs párbaj – jelentette ki Skót unottan. – Ma nincs kedvem hozzá. Sőt semmihez sincs kedvem.

– Veled tényleg valami baj van…

– Nincs baj, csak elegem van. Nekem is lehet néha elegem. – Azzal belerúgott egy kőbe. – És most tényleg nagyon elegem van. Torkig vagyok.

– Mi történt? – kérdezte Finn nyugodtan. – Nem fogok neked egész nap udvarolni, és nem fogunk itt pingpongozni egymással. Mondd el vagy ne mondd el, de ne menj mindkettőnk agyára a hülye viselkedéseddel.

Skót egy pillanatig mérlegelte a mondatokat. Levágott néhány elkorhadt ágat az egyik fáról, küldött egy bűbájt az ösvényre, amivel megtisztította a gazogtól.

– Anyám meglátogatott tegnap – nyögte ki végül a férfi.

– Oh, basszus.

– Én is ezt mondom.

– Mennyire cseszett le? – érdeklődött. – Többször is, ha jól sejtem.

– Négyszer vágott fejbe körülbelül…

– Az komoly. Az én anyám sose csinál ilyet – mondta Finn, bár azért próbált együttérző lenni.

Skót mérgesen horkantott fel, miközben megigazította a kiltjét.
– Igen? Mert te annyira cuki vagy, olyan jó fiú.

– Inkább átkoz – fejezte be a mondatot a barátja. – De mostanában tényleg nem tettem semmi rosszat. És a sokszoros csalódásokon kívül mást egyelőre nem okoztam anyámnak.

– Az átok se jobb. És ugyan már… Lehet, hogy nem te vagy az örökös, de nem okoztál annyi csalódást a családodnak, hogy elforduljanak tőled.

– Szerintem te sem okoztál csalódást anyádnak. Apád pedig… mindketten tudjuk, hogy nem könnyítette meg a dolgokat.

– Hát nem – rázta meg a fejét a varázsló. – De ő már régóta nem probléma.

– Igen, tudom… Miért jött el az anyád?

– Éppen én is ezt kérdeztem – morogta tovább Skót. – Nagyanyám üzenetét hozta, mint kiderült. Jó, persze kiakadt, mert egy ideje nem beszéltem vele, és nem igazán mentem haza mostanában.

– Uhh, nagyanyádnál mivel húztad ki a gyufát?

– Semmivel. Draco akar elmenni hozzá. Aztán Hermione, Freya és Beau.

Finn megállt egy pillanatra.
– Wow, miről maradtam le? Freya minek megy? Neki nem kellene elmennie sehova. És a többiek?

– Rúnák – sóhajtott fel Skót. – Találtak egy csomó nyomot az erdőben, több más helyen is. Az öreganyám pedig nagyon ért ezekhez. Szerintem nála nincs nagyobb szakértő. Ott leszünk egész hétfőn, és kedden este jövünk haza, ha minden jól megy.

– És rám marad az egész tábor?

– Azért ne legyél ennyire ideges. Addigra az új csaj is itt lesz – vonta meg a vállát Hayden. – Nem leszel egyedül. Ráadásul Keelan is itt lesz, ha mást nem is, de akkor a kiképzését tudod folytatni, és Beau sem ugrál majd folyton a közelében. Morgana meg a csapata a többi alja munkát megcsinálja, ahogy mindig.

– Remek, csodálatos. És Beau minek megy? Mióta lett rúnaszakértő?

– Gondolod, hogy nélküle el lehet menni bárhova is? Én nem hallgatom végig még egyszer, hogy Skóciát is meg akarja nézni. Nem bánom, felőlem aztán nézze csak meg.

– Ebben van valami – sóhajtott fel Finn. – De azért beszélek vele.

– Jó – vonta meg a vállát Skót. – Bár jobb lenne, ha Freyával menne. Csak mondom.

– Minek? Semmi szükség rá.

– Emlékszel az unokatestvéreimre?

Finn-nek nagyon nem kellett kutatnia az emlékei kötözz. Nem sokszor töltöttek időt Skót klánjánál, de amikor igen, akkor az unokatestvérekkel is volt alkalma találkozni.

– Columra, Tomra és Hughra? Meglehetősen jól emlékszem – morogta az ír varázsló. – Kaptam tőlük pár kellemes ütést.

– Emlékszel milyenek, ha nő van a közelben – sóhajtott fel Hayden. – Szóval szerintem jobb, ha mindenki menjen.

– Baszki, akkor én is megyek! – jelentette ki Finn, miközben hátrasimította a hajtát. – Freyának erre pont nincs szüksége. Nem is tudod mennyire… Mindegy. Ha nem akarsz menni, akkor elmegyek helyetted. És ezt komolyan mondom.

– Nem kell elmenned helyettem – morogta a skót varázsló, aztán mély levegőt vett. – Engem hazavárnak, és most nem tudok kibújni ebből. Talán jobb lesz, ha végre beszélek a testvéremmel is. Nem akarok örökké haragot tartani, sem távolságot. Apám árnyékát jobb lenne végleg kitörölni. De ez most mindegy. Beau elég lesz szerintem Freya mellé, ha már valakinek ott kell lennie.

– Beau? Már bocs, de az a nyeszlett kis ausztrál nem tud három skótot távol tartani a húgomtól – horkantott fel Finn. – Eldöntöttem, én is megyek.

– Egy fenét! Keelan nem maradhat itt egyedül. Gondolj bele… Igaz, hogy tizenhét éves, de én nem engedném Morgana és a csapata közelébe, még a végén elveszti egy ujját… Tudod mennyire ki tud akadni Draco, Hermionéról semmit se tudok, de ha egy kicsit is olyan, mint egy anyasárkány, akkor nekünk annyi. A fiúnak egy darabban kell maradnia – vezette le a barátja az egész történetet. – És ne kelljen emlékeztetnem téged, hogy a te tanoncod.

– Igaz – bólogatott az ír varázsló. Aztán nehezen felsóhajtott.

Mielőtt bármit is mondhatott volna Skót tovább fűzte a gondolatmenetet.
– És az új csajt sem hagynám csak így itt felügyelet nélkül. Draco mondott dolgokat, de én nem bízom addig benne, amíg nem láttam, és nem néztük meg hogyan dolgozik. Temperamentumos, tüzes és makacs – mondta Hayden. – Meglátjuk. Te majd leteszteled.

– És én vagyok erre a legalkalmasabb? – Általában ezt együtt szokták megtenni. Nem mintha annyira nagy problémája lett volna ezzel. Sok emberrel kellett már együtt dolgoznia, de nem mindegyiknek volt kivételes tehetsége a sárkányokhoz. A nők pedig nagyon is ritkák voltak ebben a szakmában.

– Ki más? – tárta szét a karját Skót. – Én tudod, hogy a te szakértelmedben bízom, meg persze Dracóéban. Morgana… kezd belefásulni a szakmába. Jó lenne, ha addigra kialakulna egy jó csapat, amire Jericho megérkezik.

– Jó. De figyelj a húgomra! – kérte Finn. – Nehogy csak Beau-ra bízd a dolgokat! Vannak arrafelé nagyon szexi skót boszorkányok is… és tudod milyen, ha lát egy szoknyát.

Hayden elmosolyodott. Tudta, hogy Beau-nak nem létezik más csak Freya.
– Nem lesz gond!

– Úgy legyen! Nem akarom behavazni és jegezni a kastélyotokat.

– De télen megcsinálhatnád – vigyorgott Skót. – Legalább anyám nem rikácsolna, hogy nem tudok eljutni hozzájuk. Nem kell nagyon, csak ne tudjanak kijönni, és ne tudjon bemenni senki. Rengeteg élelmük van, szóval nem lenne probléma.

– Én ilyet nem csinálok – húzta fel az orrát Finn. – Tudod, hogy értettem.

– Milyen barát vagy te, Finn?

– Az amelyik azt mondja, hogy menj haza és békülj ki anyáddal, barátom.

– Elmész a picsába…

– Mocskos szájú!

– Lesz valami a mai esti randin, Finn?

– Békén hagynál? – kérte az ír.

– Majd meséld el a szaftos részleteket.

– Nem fogom – zárta le a témát a fekete hajú varázsló.

A két férfi egyre mélyebbre haladt az erdőben. Skót közben valamilyen dalt kezdett el dúdolni, ami Finnt egyszerre idegesítette és megnyugtatta. Legalább a barátja most már kiadta a mérgét, ez pedig mindig visszazökkentette önmagához. De ez nem tartott sokáig.

– Állj! – mondta Skót, majd lapát kezével megállította a barátját. – Itt történt valami.

– Micsoda? Miért álltál meg?

– Mikor jártunk itt utoljára? – kérdezte a férfi. Valami nem stimmelt. Láthatóan a növényzet sűrűn benőtte a környéket, de ennek ellenére volt ott valami, aminek nem kellett volna. Finn felsorakozott Skót mellett, aztán az állát vakargatva nézett abba az irányba, ahova a barátja.

– Két hete – válaszolta végül némi gondolkodás után Finn. – Amikor ellenőriztük a fészkeket, meg amikor a rom… Várj egy kicsit! Hol van a rom? Baszd meg!

Egy keskeny nyiladékot láttak a földben, ami teljesen elnyelte a kelta romokat, amik korábban a fák között bújtak meg. Még látszott a mélyedés, ami még friss volt a föld körülötte. Skót visszafogta Finn-t, hogy ne menjen közelebb.

– Mi a hétfarkú sárkány történt itt?

– Hát ez az… Pár napja földrengést éreztem, azt hittem, semmit sem jelent és nem is foglalkoztam vele – mondta Skót, aztán bűbájokat vetett a földre. – Egyértelmű, hogy a másodiktól megnyílt a föld és elnyelte a romokat, majdnem össze is zárult. Varázslat volt. Nagyon erős elemi varázslat.

Finn arca elkomorult. Tudta, hogy az elemi mágia veszélyes. A családjának különleges képességei voltak, amik a pálca nélküli elemi mágiában mutatkoztak meg. És Freya… neki volt a legkülönlegesebb ereje. Parancsolni tudott a földnek.

– Freya lehetett? – mondta ki hangosan az aggódó testvér. – Mindig uralkodik magán, de az utóbbi időben… – Nem akarta kimondani azt, ami miatt nagyon is aggódott. Freya mágiakitörése aggasztotta. Én nem csak Freya volt az egyetlen, aki elveszítette az önuralmát. Vele is előfordult ez, és ehhez kapcsolódott az is, hogy ő maga nem lehetett klánvezér. Egy nagy klánegyesítési napon, ha beomlasztod a jégbarlangot, még ha gyerek is vagy, az nem éppen a legjobb üzenet, és még nem is emlékezett hogyan történt mindez. – Nem, nem hiszem, hogy ezt ő csinálta.

– Én sem hiszem. Nem tűntetne el egy kelta romot, és semmi oka nem lett volna ide kijönnie.

– Mindenképpen ellenőrizni kell a mágikus aláírást.

– Nem érzed Freyát? – kérdezte Skót.

– Nem – jelentette ki Finn.

– Látod? Mindenfelé tele van minden azokkal az anyagdarabokkal minden, amiket Draco is talált. Ez itt nem Freya volt.

Mindketten alaposan megvizsgálták a hosszúszárú füvet. A fekete foszlányok jobban oda sem illettek volna, mintha szakadozó anyagdarabok lettek volna, amik az idő múlását felgyorsítva szenvedték volna el.

– Látom – borzongott meg Finn. – Mi a franc lehet ez? Valaki vagy valakik egyértelműen jártak itt.

– Érzed ezt? – kérdezte Skót.

– Én nem érzek semmit sem.

– Én határozottan érzem, kissé már múlóban van, de azért még érezni.

– De mit érzel? Idegen energiát vagy rezgéseket? – kérdezte Finn.

– Az agyad helyén meg krumpli van? Vérszagot érzek. Ennyire elvesztetted már a szaglásodat? – kérdezte durván Skót.

– Én nem érzek semmit, de tényleg. Bár kissé émelyítő és furcsa itt a levegő. – Az ír varázsló komor tekintettel vizsgálta a környéket. Maga sem tudta, hogy mit keres, vagy egyáltalán találna-e valamit. Aztán a hatalmas fák alatti bokrok tövében megcsillanat valamit. Finn tett egy pár lépést előre. – Ott van egy tőr.

– Hol?

– Bent a vadrózsák között.

– Ne nyúlj hozzá! Majd mindjárt varázslattal kiemelem, aztán elvisszük.

– Jól van – bólogatott Finn. Aztán előkeresett egy bőr tasakot. – Nem mintha hozzá akartam volna nyúlni. Ebbe belerakhatod, ha átkozott lenne, akkor nem lesz veszélyes.

– Jó! Aztán remélem, hogy Piton meg tudja vizsgálni. Segítenél?

– Persze.

A két varázsló egymás mellett állva igyekeztek a tőrt kiemelni a vadrózsa bokrok közül.

– Ez merő vér – fintorodott el Finn, majd ösztönösen befogta az orrát. – Most már én is érzem.

– Én mondtam.

– Zárjuk le ezt a helyet. Nem kellene, hogy más is idetévedjen – mondta az ír varázsló komoly elhatározással. – És ha megint jönnek az aurorok, akkor legalább nem egy egész területet foglalnak el, mint a Tűzfészekben.

– Ez egy jó ötlet. Ide akarod hívni őket?

– Csak egyet. Szerintem Granger aurorral jobban járunk.

– Tudni akarom, hogy ki a fene járkál itt a tudtunk nélkül – csikorgatta a fogát Skót.

– Én is, haver, én is – helyeselt Finn.

Miután eltették a tőrt és szorosan lezárták a tasakot egy védőkört húztak a helyszín köré, aztán elindultak visszafelé. Már éppen elhagyták volna a vízesést, amikor észrevették a kis párocskát.

– Mi a fene? – szólalt meg Skót.

Draco és Hermione egymás ölelésében szenvedélyesen csókolva egymást álltak a vízesés mellett. Igencsak belemelegedtek egymás ajkainak beható vizsgálatába, mivel a varázsló keze már a vékony póló alatt járt, a boszorkány pedig éppen igyekezett Dracót kiszabadítani az inge fogságából.

– Végre összejöttetek – mosolyodott el Finn, majd elkezdett lassan havazni. – Milyen aranyosak.

– Ne havazz! – mordult fel rá Draco, miközben elhessegette a feléjük áramló érzelmi hóesés hűs hópelyheit.

– Bocs, de az érzelmek… Úgy örülök nektek.

– Persze, persze, te romantikus lélek – pislogott Skót, aztán megpaskolta a barátja vállát.

– Téged nem hat meg, hogy Keelannek lesz rendes családja? – morogta Finn, készen arra, hogy egy hosszabb monológot is elmondjon a barátjának, aki csak mosolygott rá és egyetértően bólogatott.

– Nagyon meghatódtam – jegyezte meg Hayden némi szarkazmussal. – Na, de jól van, jól van. Elég lesz a hóból.

– Ez annyira megható.

A két tetten ért közben igyekezett rendbe szedni magát.

– Persze, igazad van, Finn. De mielőtt Draco levetkőztetné előttünk Hermionét, és többet is látnánk egy kivillanó köldöknél, zavarjuk már meg őket – mondta Skót. – Különben is meg kellene végre mutatunk ezt a tőrt valakinek. Egy auror meg pont kapóra jön.

– Milyen tőrt? – kérdezte Hermione.

– A mai kalandozásaink során – kezdett bele Hayden –, belebotlottunk egy különös helyszínbe, ami tele volt azokkal a fekete anyagdarabokkal.

– Földrengés volt a romoknál, és az egész eltűnt a földben.

Hermione közben teljesen betűrte a pólóját a nadrágjába, és mielőtt Draco megszólalhatott volna, visszakérdezett.
– Valaki előidézte?

– Elég valószínű – bólogatott Skót. – Valami történt ott.

– És ott volt egy véres tőr is, mint egy krimi regényben – folytatta Finn. – Nem igazán tettek rá erőfeszítéseket, hogy eltűntessék.

– Menjünk! Mutassátok az utat! – adta ki a parancsot az auror boszorkány, és várakozóan nézett a két gondozóra.

– Nem beszéljük meg ez? – kérdezte Skót, majd Dracóra és Hermionéra mutatott.

Draco és Hermione ösztönösen szétrebbentek. A boszorkány eltűrt egy hajtincset, a varázsló hátrasimította a haját, és hagyta az ingének, hogy összegombolja magát.

– Szerintem ezen itt nincs mit beszélni – szólalt meg jeges kimértséggel Draco.

– Nincs? – nevetett fel Finn. – Könnyen össze tudtuk rakni a dolgokat, barátom. Annyira egyikünk sem hülye.

– Különben is, ti meg mit csináltok itt? – vágott vissza Draco mérgesen. – Nem a rezervátum túl végén kellene dolgoznotok?

– Mi? Mi dolgozunk, kedves barátom. Tudod, a sárkányok szoktak vándorolni, és itt van elég nagy terület nekik. Így kénytelenek voltunk erre jönni. Legközelebb mondd meg a sárkánynak, hogy ide jössz – jegyezte meg némi gúnnyal Skót. – De te mit csinálsz itt egy gyönyörű boszorkánnyal? Elvileg van munkád neked is.

– Nézelődtünk…

– Szép a látvány nem mondom – jegyezte meg Skót. – Én is nézelődnék. Nem is dolgoznék.

– Nem a te dolgod – vicsorogta Draco.

– Draco – tette a kezét a karjára Hermione –, ha mondtad volna, hogy lógsz…

– Nagyon jól tudtad… Te is lógsz, kedvesem. De lebuktunk. Ennyi volt.

– Elég! – szólalt meg Finn. – Most van ennél fontosabb dolgunk is. Draco, te meg gombolkozz már be!

– Már be van…

– Nem ott – közölte nagy komolyan az ír varázsló. – Senki sem akar többet látni belőled. Vagyis mi biztosan nem. Gondolom Hermione nem bánná.

Skót megpróbált másfelé nézni és nem elröhögni magát, de aztán összecsapta a tenyerét és megszólalt:
– De, ha már így összetalálkoztunk, lenne mit megbeszélnünk.

– Tényleg? – kérdezte Draco.

– Nem a felvilágosításról – vigyorgott Hayden. Finn röhögve oldalba vágta. – Hanem arra a tőrre gondolok, amit már említettem.

– Akkor mi lenne, ha mennénk már?

– Gondolod, hogy átkozott lehet? – kérdezte Hermione, figyelmen kívül hagyva Draco morgolódását.

– Nagy téteket tennék rá.

– Mutatom az utat – szólalt meg Finn. Hermione bólintott aztán követte a varázsló.

Skót összenézett Dracóval, aztán elvigyorodva közelebb hajolt és szemtelenül megkérdezte.
– Előtte vagy utána voltatok?

A tejfölszőke mágus összehúzott tekintettel nézett a barátjára.
– Fogd be!

***

A pihenőszoba készen állt, minden a helyére került, mindent megbűvöltek, aztán varázslattal levédték, hogy senki se vihesse el a cuccokat és nehogy a varázstárgy felügyelet kiszúrja. Beau ugyan csak egy fotelt és egy kanapét vett, aztán néhány ügyes varázslattal legalább egy tucatot csináltak belőlük Keelannel. Úgy nézett ki az egész helyiség, mintha egy kisebb fajta mozi lehetne, de az egész tábor befért volna benne.

Beau úgy állt a helyiség közepén, mintha legalább egy versenyt nyert volna, rémesen büszke volt magára és már alig várta, hogy a kint toporgó többiek bejöhessenek. Miközben intézkedett folyamatosan újabb és újabb jégkrémeket fogyasztott el, néha még ezekkel irányított is. Keelan gyorsan megtanította mindenre, és az ausztrál férfi annyira lelkes volt, és csak úgy szívta magába az információkat.

– Mi lenne, ha nem bömböltetnéd annyira a zenét? – kérte Freya, majd leült a kanapéra. Abby és Keelan összemosolygott. Beau leintette Freyát, aztán válaszolt a kérdésre.

– Ez a bevonuló zene. Nem tetszik?

– De, tetszik…

– Born to beeeee wiiiildddddd – ordította a férfi, s túlkiabálta még a hangszórókat is.

– Keelan, vannak még ilyen jó ötleteid? – morogta Freya. – Nem kellett volna ennyi mugli cuccot összevásárolni.

– Amennyire tudtam megpróbáltam leállítani – sóhajtott Keelan. – Láttad volna mennyi mindent meg akart venni még, borzalmas volt.

– Engem nem lehet megállítani! – nevetett fel hangosan Beau, majd az ajtóhoz sétált, aztán kitárta az ajtót. – Gyertek, skacok, a pihenőszoba készen van!

Érdeklődve indult meg a kisebb csoport befelé. A táborlakók mindenre kíváncsiak voltak, amit Beau kitalált, mert az általában mindig valami izgalmas dolgot jelentett. Keelan és Abby eközben a hátsó sorban foglaltak helyet, minél messzebb mindenkitől.

A társaságot Draco, Hermione, Skót és Finn zárta, akik éppen akkor érkeztek a táborba és meglátták a csődületet.

– Hát itt meg mi folyik? – kérdezte a varázsló.

– Mester! – köszöntötte nagy lelkesedéssel Beau. – A legjobb helyet neked tartogattam, és persze neked Hermione.

– Örülök neki – sóhajtott fel Draco. – De beszélnünk kell arról…

– Filmet fogunk nézni – vágott a szavába Beau. – Semmi sem lehet ennél fontosabb.

– Sorozatot – javította ki Keelan. – Trónok harcát.

– Jól van.

– Na, ne ácsorogjatok itt az ajtóban! – tolta őket befelé Skót. – Egész nap robotoltunk, miközben Beau-tiful itt szöszmötölt. Van kaja is.

– Merre voltatok?

– Dolgunk volt – válaszolt kurtán a varázsló, bár lopva Hermionéra nézett, és elmosolyodott. Persze a tőr, amit az erdőben találtak elég gond volt, de mindezt elhomályosította az, amit egymás iránt éreztek.

– Ilyen dolgom nekem is lehetne – vigyorgott Beau,

Skót felröhögött, aztán már el is helyezkedett az egyik fotelben.
– Ahh, Merlinre, de kényelmes. Próbáljátok ki!

– És nekem milyen helyet tartogattál? – méltatlankodott Finn.

– Csak a legjobbat, barátom – veregette meg a vállát Beau. – Még oreót is hoztam neked.

– Szuper. Már tetszik.

– Szóval, akkor nem beszélünk a tőrről – morogta Draco mérgesen.

– Később is ráér, Draco – mondta Skót. – Sőt most itt a fél tábor, ahogy látom, szóval nem is ez a legjobb pillanat.

– Keelan, Abby, nem jöttök előbbre? – kérdezte Hermione, mielőtt leült volna.

– Nem, anya, köszi! Innen még jobb – szólalt meg Keelan és összevigyorgott Abbyvel.

– Ti tudjátok. – Hermione tekintete találkozott Freyáéval, jobbnak látta, ha a fiatalokat hagyja a hátsó sorban. – Később ráérsz, Freya?

– Igen. Miért?

– Meg kellene nézned valamit – közölte Hermione komoran.

– Micsodát?

– Találtunk egy… – De az ausztrál varázsló torokköszörülése elhallgattatta. – Később megbeszéljük.

– Rendben van – bólintott Freya, majd belemarkolt az oreóba. – Mi a baj, bátyus?

– Megeszed mindet?

– Mint a huzat – vigyorgott elégedetten a boszorkány. – Van ott még. Egyél csak.

– Ja, persze, miután a kedvenceimet kivetted…

– Merlinre, nézd, hogy mennyi van ott – forgatta meg a szemét Freya, és kiválogatta Finn kedvenceit, majd a kezébe nyomta. – Így már jobb?

– Köszi.

– Mindenki üljön le és figyeljen! – harsogta Beau, akár egy showműsor házigazdája, majd belekezdett egy hosszú és vicces monológba. Draco és Hermione egymáshoz közel ültek, ugyan, csak néhány apró pillantást váltottak egymással, de így is mindent elárult a tekintetük. Keelan igyekezett nem rájuk figyelni, s eközben inkább közelebb hajolt Abbyhez.

– Kijönnél velem egy percre? – kérte kedvesen Keelan, aztán összefűzte az ujjaikat. Senki sem vette észre a közjátékot, mert még mindig Beaut figyelték, aki most már kezdett belemelegedni az előadásába.

– Mindjárt kezdődik – mondta a lány, aztán hüvelykujjával apró köröket írt le a hollóhátas fiú tenyerébe. – Éppen most akarsz kimenni?

– Csak egy perc, jó? Fontos lenne – folytatta Keelan komolyan. Abby a szemébe nézett, kicsit megijesztette a szürke tekintet. Mi baj lehetett mégis? Körbenézett, de látta, hogy senki sem foglalkozik velük.

– Persze – egyezett bele végül Abby. A fiú megint közel hajolt hozzá, aztán a fülébe suttogta.

– Hátrafelé menjünk, ki ott nem fog senki sem látni.

– Rendben.

Mire Beau befejezte mondandóját és elindította a sorozatot, Keelan és Abby már kint voltak a balzsamos esti levegőt szívva az udvaron. Senki sem ment utánuk.

feltöltötte 2026. Jun. 07. | Nyx | hozzászólások: 0