47.fejezet
Ajtó, ablak, ablak, ajtó


Az éjszaka csendes volt.

Ed a korlátnak dőlve állt, és a pohara mélyébe bámult, mintha a whiskyben keresne válaszokat. A rezervátum fényei a messzeségből villantak elő – apró, hullámzó foltok a feketeségben, amik nem akartak eltűnni. Összeszorította az állkapcsát. Olyanok voltak azok a fények, mint a szemrehányás.

Tervei voltak ezzel a földdel. Nagyratörő, gyönyörű, precíz tervek. Wall – az igazi Wall – olyan lehetett volna, mint egy kő a vízbe dobva: hullámok, amelyek az egész varázsvilágot átformálják. Egy fővárost álmodott meg, ami mentes a muglivilág nyüzsgésétől, tele azzal a rendtől, amelyet senki más nem értett úgy, mint ő. Éveken át dédelgette ezt a képet. Éveken át türelemmel várt.

Aztán a sárkányok… Problémát jelentettek.

– Megint azokat nézed?

A hang a sötét sarokból érkezett, ahol az árny ott állt, mintha mindig is ott lett volna, mintha a ködfüggöny maga vette volna magára emberi formát. Ed keze ösztönösen a pálcájához kapott – nem vette ki, de az ujjai köré zárta, mint egy ígéretet. Megfordult, lassan, nehogy látszódjon rajta a szívdobbanás, ami a torkáig ugrott.

Nem látta az arcát. A kámzsa mélyen vetett árnyéka nemcsak szemeket takart el, hanem valami mást – valami döntőbbet.

– Mit keresel itt? – mondta Ed.

– Milyen kedves. – Az árny felnevetett, és az a hang – az a földöntúli, nemtől és kortól fosztott, meghatározhatatlan nevetés – végigfutott Ed gerincén, mint hideg kéz. – Legalább kínálj meg abból a whiskyből.

– Megmondtam, hogy ne gyere ide.

– Jobb lett volna, ha nem jövök? – Az árny közelebb lépett. Egy lépést. Azt az egyet, ami éppen elég volt ahhoz, hogy Ed érezze: a távolságot a másik szabja meg, mindig. – Akkor nem tudnál arról, ami történt.

A polgármester fölemelte a poharát, majd letette. A korlátnak fordult, de a tekintete nem a fényekre esett – a semmibe bámult, ahol gondolatok rendeződtek sorba.

– Őszintén szólva nem is akarom tudni.

– Értem. Neked csak az számít, hogy azok ott – a fények felé intett az árny, egy alig látható mozdulattal – tűnjenek el innen. Igaz? Meg a rúnák.

– Pontosan.

– Nos. Egy icipicit nehezebb lett, mint terveztük. – Szünet. Az az a fajta szünet, amelyikbe rengeteg fért. – Dominic bekavart.

Ed lassan megfordult.

– Megmondtam.

– Te megmondtad – hangzott a felelet, és valahogy a hangban ott volt minden ironikus tapsvihar, amit Ed valaha nem kapott meg. – Mert te mindent látsz előre. Mindenhez értesz. Soha nem tévedsz.

– Braden megölése hiba volt – mondta Ed csendesen. Nem emelte föl a hangját; nem kellett. – Orbitális hiba. Ez most bebizonyosodott.

– Csoda, hogy beismered.

– Mindegy – vont vállat a polgármester. – Lényegtelen, amúgy is. Rám senki semmit nem tud rám bizonyítani semmit. Egy sárkány tette. Nem én. Ez az egyetlen tény, ami számít.

Az árny nem felelt rögtön. A csend megnyúlt köztük, mint egy harmadik jelenlét.

– Milyen kényelmes.

– És Dominic? – kérdezte Ed.

– Vége van. – Egyszerűen mondta, ahogy az ember megemlíti, hogy eleredt az eső. – Nem zavar már vizet.

– Megölted.

– Én? – Az árny hangján valami szerzői sértettség csillant át, mintha a vád méltatlan lett volna az egyébként oly kifinomult munkájához. – Milyen durva megfogalmazás. Inkább csak… félreállítottam. Jobb nekünk, ha nem szaglásznak.

– Megölted. – Ed az orrán kifújta a levegőt. – Megint a nyakunkra szabadítod az egész auror parancsnokságot, és ezt én utálom. Legalább olyan nagyon utálom, mint a sárkányokat.

– Dominic nem adta olcsón magát.

– Megszerezted?

Hallgatás.

Ed néhány lépést tett, a korlát mentén, mint aki nem tud megállni. A fénypontok ott rezegtek, álhatatlanul, a sötétben.

– A rúnákat – mondta. – Megszerezted a rúnákat?

– Még nem. Kicsit nehezebb lesz.

– Bassza meg. – Halkan mondta, szinte magának. – Mekkora a baj?

– Akkora, hogy türelmet kell gyakorolnod.

– Ez nem az erősségem.

– Tudom. – Az árny hangján valami olyasmi futott át, ami talán szórakozás volt, talán megvetés, talán érdeklődés – pontosan lehetetlen volt megmondani. – Dominic belesüllyesztette a kelta romokat a földbe. Mielőtt végzett volna vele.

Ed megállt. Visszanézett.

– Ugye viccelsz.

– Egyáltalán nem.

A polgármester nem szólt. Csak állt, és a pohara ott volt a kezében, mozdulatlanul, mintha elfelejtette volna, hogy tartja.

– Szóval a másik kell – folytatta az árny.

– Nagyon elcseszted.

– Szerintem – mondta a hang, és most valami élesebb volt benne, valami, ami a szórakozás mögül szűrődött elő, mint hideg levegő repedésen át – te cseszted el, amikor felvetted Perselus Pitont.

Ed ránézett.

– Ezt most mire érted?

– Hol van a kis jobbkezed?

– Szabadságon. – A hangjában megjelent valami határozottság, amit ő maga sem érzett teljesen igaznak. – A gyerekei táborban vannak, ő pár napot Londonban tölt. Semmi furcsa.

– Oh. Valóban. – Az árny nem vitatkozott; az volt a legrosszabb benne, hogy sosem vitatkozott nyíltan. – Feltétel nélkül bízol benne, természetesen.

– Nem adott okot arra, hogy kételkedjek.

– Rossz érzésem van vele kapcsolatban. – Apró szünetet tartott. – Szaglászik. Veszélyes lehet ránk nézve.

– Nem merné. – Ed hangja most valóban kemény volt, a korlát minőségű, megmunkált, hideg. – A gyerekei fontosan a számára. Nem keveredne bele semmiféle ügybe, ami a sajátjait veszélyeztetné.

– Ha te így gondolod.

– Úgy gondolom.

Az árny hallgatott. Aztán:
– Amíg szabad bejárásunk van a rezervátumba, Piton lényegtelen.

– Hogy jutottál be?

– Ügyeskedtem egy kicsit.

– Drágám? – szólt be egy női hang a nappalibból, meleg és gondtalan, mint egy másik világ. – Idekint vagy?

Ed nem válaszolt rögtön. Nézte az árnyat, az árny nem volt látható, mégis érezte a tekintetét.

– Megyek, édesem – mondta végül, a hangja sima és hétköznapi, ahogy a legjobb hazugságok mindig azok.

Az árny felé fordult.

– Tűnj el. Majd később.

– Csak mert te kéred – mondta a hang a sötétből.

Aztán csend volt. Csak a terasz, a fénypontok a távolban, és a whiskys pohár Ed kezében, amit megint elfelejtett meginni.


***


Kellemes idő volt, a nap még nem nyugodott le teljesen, skarlátvörösen látszott még a fény horizonton. A két fiatal szorosan egymás mellett haladt. Senki sem zavarta őket, hiszen mindenki a pihenőben volt és valószínűleg már javában nézték a Trónok harcát.

– Miről akartál beszélni? – fordult felé Abby. Még mindig egymás kezét fogták. Keelan megállt egy pillanatra, majd a lány felé fordult.

– Egész délután el akartam mondani, de sosem voltunk kettesben. Nem akartam a többiek előtt erről beszélni. Sőt igazából ez… Kicsit kellemetlen – kezdett bele a mondandójába Keelan.

– Nem szeretem, amikor ennyire komoly vagy – dörzsölte meg fázósan a karját a boszorkány. – Vagyis te mindig komoly vagy, viszont most, ahogy viselkedsz, nem igazán tudom, mi a gond.

– Nem kellene megnézned ezt a sorozatot – mondta Keelan komoran. Úgy fújta ki a levegőt, mintha megkönnyebbült volna. Abby az ajkába harapott, egy kicsit eltávolodtak egymástól, de még mindig nem engedték el egymást kezét. – Tudom, hogy csak fikció az egész, de ez most neked… szerintem sok lenne.

A lány elmosolyodott.
– Miért azt hiszed, hogy megijedek? Láttam már sok mindent, pedig nem vagyok otthon a mugli kultúrában. A varázsvilágban még sokkal, de sokkal durvább dolgok is vannak, mint ebben a sorozatban – mondta végül elgondolkodva. – Láttad már a könyveket a zárolt részlegben? Némelyikben egészen undorító dolgok vannak.

– Nemcsak erről van szó – sóhajtott fel a varázsló. – Ez egy durva, erőszakos sorozat. És kellemetlenül érinthet téged, ami történik benne. Nagyon sok erőszak van benne, és szexuáliserőszak is… Szóval inkább…

– Értem – bólogatott Abby, és érezte, ahogy kirázza a hideg. Felnézett az olajzöld tekintetével és egyenesen Keelanre tekintett, aki most kissé zavarban volt.

– Azért, ami történt közted és a… expasid között… Szerintem jobb lenne, ha ezt inkább kihagynád. Amikor megbeszéltünk Beau-val, akkor még nem gondoltam erre, hogy neked ez milyen lehet.

– Oh, igen, igen… Ez nem lenne jó – mondta Abby, aztán elengedte Keelan kezét, s elhúzódott tőle. Egy perc alatt magába zárkózott, noha nem akart, de mégis megtörtént. Sokáig hallgatott, nem találta a szavakat, végül mégis erőt vett magán. – Akkor szerintem inkább hazamegyek. A szüleim különben is csak holnap jönnek vissza, mert a nagyapámmal valami rendezvényre kell menniük, és… Persze apa el akart jönni, de anya… mindegy. Legjobb lesz, ha tényleg elmegyek.

Hirtelen olyan távolinak tűnt, sebezhetőnek és gyámoltalannak. Keelan nem tudta mit mondhatna még, de nem akarta így elengedni. Nem, ezt nem tehette. Ráadásul egyedül.

– Nem azért mondtam, hogy elmenj! – szabadkozott Keelan. – Csak tudod, nem akartam, hogy rosszul érintsen és fájdalmat okozzon.

– Köszönöm, tényleg kedves tőled – szólalt meg a lány, aztán halványan elmosolyodott. – És…

– Nem kedvesség – csóválta meg a fejét a fiú, majd megfogta újra a lány kezét. – Ha eszembe jut…

– Ne gondolj rá! Én sem gondolok rá – mosolyodott el kényszeredetten Abby, de nem nézett Keelan szemébe, hanem a távolt kémlelte. – Semmi baj. Tényleg.

– De mennyire, hogy baj – szólalt meg újra a varázsló, de most már nem tudta palástolni az idegességét. Abby maga köré fonta a karjait. Nem akart erről beszélni, hanem inkább elfelejteni, de nem tudott a múlton változtatni. – Nézd…

– Ne beszéljünk róla, jó? – vágott a szavába a fiatal boszorkány. Olyan sebezhetőnek érezte magát, nem akarta, hogy Keelan sajnálja, pedig valójában a varázsló inkább megvédeni akarta és nem sajnálni. – Igyekszem elfelejteni. És jól vagyok. Nem akarom, hogy ez határozzon meg mindent.

– Itt vagyok, ha kellek – mondta a tejfölszőke fiú. – Csak szólj! Rendben?

– Persze. De ne csináld ezt, jó? Ne legyél ennyire törődő. Én… én ezzel nem tudok mit kezdeni – szólalt meg Abby, aztán fújta a levegőt, majd kisimította a hajtincseit. – Ne haragudj! Tudom, hogy segíteni akarsz.

– Nem tudok másmilyen lenni – felelte a Keelan. – És…

– Tudom. És sajnálom, amiért ilyen vagyok – mondta a boszorkány. – Megszoktam, hogy egyedül oldok meg mindent. És ez egy kicsit még szokatlan.

– Csak ne zárkózz el. Rendben?

Abby elmosolyodott, aztán közelebb lépett hozzá, és egy puszit nyomott az arcára.
– Túl jó vagy.

– Tudom – mosolyodott el Keelan. – Ezzel vert meg a soros.

A lány vágott egy fintort, és játékosan megütötte a fiú vállát.
– Köszönöm! Tényleg.

– Ezt nem kell megköszönnöd.

– Oh, szerintem még te sem tudod – nevetett fel a boszorkány.

Egy pillanatra összeérintették a homlokukat.

– Van még egy dolog, amiről beszélnünk kellene – szólalt meg Keelan.

– És mi lenne az?

– Mennyire zavar téged a középső nevem? – kérdezte félszegen a fiú.

– Keelan… – csóválta meg a fejét Abby.

– Komolyan kérdezem.

– Nézd, Keelan, én téged nem azonosítalak senkivel, főleg Adammel nem. Jó? – mondta a lány, majd egy lépést hátra lépett és a vállára tette a kezét. – Őt nem akarom látni soha többet.

– Jól van – bólintott a hollóhátas fiú.

Aztán Abby visszanézett a pihenőszoba irányába. Már nem tűnt annyira csábítónak. Talán majd máskor, más film vagy sorozat.

– Igazad van, nem hiszem, hogy néznem kellene azt a sorozatot. Még nem vagyok erre kész. És kicsit fáradt is vagyok.

– Tudom. Sajnálom, ez jutott először eszembe, és Beau nagyon hamar lecsapott rá. Mondhattam volna mást is…

– Nem kell szabadkoznod, mert ez nem a te hibád. Nem gond, menj csak vissza nyugodtan! Én azt hiszem, hogy hazamegyek.

– Nem akarok visszamenni – rázta meg a fejét Keelan, aztán közelebb húzta magához, s Abbyhez hajolt, finoman átkarolta és gyengéden megcsókolta –, inkább veled maradok.

– Kedves tőled.

– Ez nem kedvesség. Arra számítok, hogy újra megcsókolsz.

– Talán szerencséd lesz – mosolyodott el a boszorkány.

– Alig várom.

– De miért mondasz le egy ilyen élményről? Néhány csók miatt?

– Viccelsz? Néhány csók? Te nem voltál itt az előbb, amikor megcsókoltalak?

– Már nem is emlékszem – incselkedett a lány, aztán lábujjhegyre állt és újra megcsókolta Keelant. Hevesen vert a szíve, bizsergés futott végig a hátán, amikor megérezte a fiú meleg kezeit.

– És így?

– Most már kezd derengeni valami.

– Örülök.

– De most komolyan – sóhajtott Abby. – Van valami oka, hogy nem akarsz visszamenni?

– Nem igazán… De igen – vallotta be végül a fiú. – Valami apróság még is van. Nem nagy dolog, csak még olyan… Ahhhh… Ez is olyasmi, amiről olyan bűn nehéz beszélni. Miattad se mennék vissza, és most különben sem akarom az anyámékat nézni. Éppen elég furcsa, és még nem szoktam meg, hogy… tudod… Menjünk el sétálni! Jó?

– Rendben, benne vagyok. Mi történt megint, hogy nem akarsz velük lenni?

Keelan becsukta egy hosszú pillanatra a szemét. Küzdött magával egy kicsit, aztán egyszerűen csak kimondta:
– Draco megkérte tőlem anyám kezét.

Abby egy pillanatig nem tudott megszólalni. Először nem tudta mit mondjon, aztán a szájára tette a kezét.

– Ha mondanál valamit, akkor az segítene – szólalt meg idegesen Keelan.

– Ez már… jaj… durva.

– Az.

– De ugye tudod, hogy az engedélyed nem igazán kell, ahhoz, hogy szexeljenek egymással.

– Jaj neeeee már! – méltatlankodott Keelan, és kényszeredetten felnyögött. – Ne akard, hogy teljesen kiboruljak. Nem akarom elképzelni. Nem akarok tudni róla. Ez borzalmas.

– És mi van, ha szeretnének még gyereket? – fűzte tovább a gondolatot Abby. – Végül is még nem olyan öregek, és neked is lehetne egy vagy két tesód. Lehet, hogy jót tenne neked.

– Komolyan ki akarsz készíteni? – állt meg a fiatal varázsló egy pillanatra, majd a mellkasát masszírozta. – Mert ezzel… Ahhh, Merlinre.

– Pánikroham?

– Lehet. Merlin. Lehet ez szívroham?

– Dehogy.

– Ez az.

– Pánikroham – mondtam megnyugtatóan Abby.

– Francba – szólalt meg Keelan.

– Vegyél mély levegőt, aztán fújd ki lassan! – javasolta a lány, miközben a Keelan hátát simogatta. – Nyugodj meg, minden rendben lesz!

– Nem akarok mély levegőt venni. Üvölteni akarok – morogta a fiú, majd odébb lépett, és mindkét kezét a tarkójára tette. – Agyrém az egész…

– Dehogy…

A varázsló tényleg elmerült a zavarban, ami hirtelen rátört.
– Sosem éreztem még ezt. Érted? Én szeretném, ha boldogok lennének. Kedvelem Dracót is, bár még alig ismerem. De közben nekem túlságosan is gyors ez a tempó, persze nekik…

– Nem lesz semmi baj. Hajolj le egy kicsit, nyugodj meg, aztán akkor fogsz kapni normálisan levegőt. Legyen ez első, aztán feldolgozzuk együtt, oké?

– Jól vagyok – közölte rekedten a fiú.

– Ne haragudj, hogy szóba hoztam! – nézett rá Abby sajnálkozva. Aztán bíztatóan megsimogatta Keelan hátát. – Tudom, hogy ez nem könnyű. Vagyis el tudom képzelni.

– Tudod, ez annyira nem vicces. Annak tűnik, de egyáltalán nem az. Micsoda egy idióta helyzet ez az egész. Egyszer csak lett egy apám. Anyám összejön vele. És minden összeáll, ami jó, de miért ilyen… ilyen rohadt későn?

– Tudom, ne haragudj! Annyira szar humorom van.

– Basszus – túrt bele a hajába Keelan. – Egész eddig arra vártam, hogy legyen rendes családom, erre puff lett egy. El tudod ezt képzelni?

– Kicsit talán – mondta végül a lány. – Hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy a keresztapám fia vagy. Belegondoltál, hogy lehet barátok lennénk, ha nem történt volna minden így? Akár évekkel korábban is összefuthattatok volna Dracóval.

– Normális ez, ami történik?

– Mármint, hogy kiborulsz miatta vagy anyukádék kapcsolata?

– A kiborulás.

– Szerintem normális. Igazság szerint mindkettő – válaszolt Abby. – Mindketten megérdemlik azt, hogy bepótolják azt, amit elveszett. Nevezhetjük ezt érzelgősségnek, de tényleg így gondolom.

– Örülnöm kellene…

– Hogyne táncot járni…

– Ez nem vicces – mondta Keelan, de ő is elnevette magát. Kezdett kissé feloldódni ebben a furcsa helyzetben. – Basszus, ez nagyon durva.

– Sokat vársz magadtól – szólt a boszorkány.

– Pedig nem…

– De igen. Majd örülsz neki, ha feldolgoztad ezt az egészet. Gondolod, hogy ez olyan hopp és megtörténik? Csoda, hogy nem könnyekkel, veszekedéssel és ordítozással történik ez az egész körülötted… Mégis mit vársz magadtól? Nagyon rövid ideje tudod.

– Igaz.

– Látod? Szerinted hogyan tudnál egy ekkora változást ilyen gyorsan feldolgozni? Én húzom fel magam mindjárt miatta – csóválta meg a fejét Abby.

– Bocs…

– Jaj, ne, csak… mindegy. Tudod, hogy rám számíthatsz, ha el akarsz tőlük egy kicsit menekülni – ajánlotta fel csillogó szemekkel a boszorka. – Nem kell mindig a közelükben lenned, és… mi is tölthetünk több időt együtt.

– Köszönöm, aranyos vagy.

– Mi lenne, ha inkább másra gondolnál? Az is segíthet.

– Mire gondoljak?

– Ránk?

– Veled se egyszerű – nevetett el magát Keelan. – Melletted, ha azt hiszi az ember, hogy ismeri a nőket, akkor súlyosan téved.

Abby csak megforgatta a szemét.
– Tudom, de nem is lesz egyszerű dolgod. A környéken én vagyok az egyik legbonyolultabb boszorkány, borzalmas természettel – erősítette meg az állítást, aztán kihúzta magát. – De a hollóhátasokról azt mondják, hogy okosak, leleményesek és találékonyak. Meglátjuk, hogy ez igaz-e.

– Köszönöm! Legalább nem hagyod, hogy áltassam magam – szólalt meg a tejfölszőke fiú.

– Szívesen – mosolygott a lány.

– Durva ez a nyár – simította hátra a tejfölszőke tincset a hollóhátas, aztán az ég felé nézett.

– Az.

– Lett egy apám, lett egy csajom és még sárkánygondozónak tanulok. Nem egészen erre készültem, amikor idejöttem – mordult fel Keelan. – Nagyon durva. És én még csak azt hittem, hogy annyi lesz a gondom, hogy anyám megint elköltöztet…

– Annyira ne sajnáltasd magad – kuncogott Abby, aztán megveregette a vállát Keelannek. – Másnak sokkal rosszabb nyara van, mint neked. Gondolj csak bele, hogy nekem mennyire rossz.

– Igen?

– Büntetésben vagyok, nem mehetek sehová Wallból, csoda, hogy kiengedtek a házból, vagyis most is otthon kellene raboskodnom, elmarad a nyaralásom is, pedig nagyon szerettem volna elmenni a nagybátyámhoz Egyiptomba, de még így is bepasiztam.

– Téged se kell sajnálni.

– Hahaha… Gyere, menjünk el hozzánk!

– Van valamid, amibe belefojthatjuk a bánatunk? – kérdezte Keelan.

– Szerintem találunk valami finomat. Mondjuk egy tucat csokibéka? – kérdezte Abby.

– Tökéletes. Cserélünk kártyákat?

– Nem vagyok dedós.

– Megvan neked Agrippa?

– Menthetetlen vagy. De ha megtaláljuk megtarthatod.

Keelan elmosolyodott.


***

Már elmúlt éjfél, amikor a társaság már követelte Beau-tól, hogy állítsa meg a sorozatot, mert akkor a reggeli műszak elmarad, amivel kisebb fajta katasztrófát idézett volna elő. Senki sem akarta Morganát mérgesnek látni, főleg reggel. Nagyon megosztotta a közönséget a vetített remekmű. Voltak, akik már az elején lemorzsolódtak, néhányan érdeklődve várták a történetet, mások pedig csak fél szemmel bírták nézni az eseményeket. Miután a tévé képernyő elsötétült, és Beau pálcát gyújtott, majd elégedetten nézett végig a barátain.

– Durva volt – szólalt meg Skót, majd belemarkolt Finn maradék oreójába. – Még jó, hogy Voldemort ezt nem nézte. Remek ötletek vannak benne. Úgy érzem borzalmasan szörnyűek.

– Ja, remek ötletek – morogta Draco mérgesen. – Bár szerintem így is volt neki éppen elég ötlete.

– Láttad a csajt a sárkánytojásokkal? – kérdezte Finn álmodozó hangon.

– Khaleesit? – húzta vigyorra a száját Hayden. – Még szép, hogy észrevettem, bejönnek a szőkék.

– Mint Draco? – röhögött fel Finn. Hermione a szájára tette kezét és lopva Dracóra nézett. – Nem rokonod a csaj véletlen?

– Ez fikció…

– Biztos, hogy nem Targaryen vagy?

– Biztos – morogta Draco, nem igazán tetszett neki a feltételezés.

– Frankón megégette magát… – elevenítette fel az élményeit Finn. – Egy nő, akinek nem árt a tűz, félelmetes. Nem gondoljátok?

– Engem ki ráz ettől az egésztől a hideg – borzongott Freya, aki időközben a Beau-tól zsákmányolt kapucnis felsőben ült. – Beau, neked, hogy tetszett? Beau? Hahó?

– Mi, mi, mi? – nézett körbe a férfi, mintha álomból ébredt volna fel. – Bocsánat egy kicsit kikapcsolt az agyam.

– Látom – mosolygott rá a boszorkány. – Itt vagy még?

– Persze, csak kissé elbambultam. De, hát imádom – válaszolt lelkesen az ausztrál. – Ez a pihenőszoba iszonyatosan jó ötlet volt.

– Mit is mondtál honnan tudsz erről a sorozatról? – kérdezte Draco, majd karba tette a kezét. – Nem emlékszem, hogy ennyire beleástad volna magad a mugli filmművészetbe.

– A fiadtól.

– Keelan… Hermione, te tudtad, hogy a fiunk ilyesmit néz? – nézett rá fél szemmel a varázsló. Hermione kicsit kihúzta magát, mintha nem igazán tetszene neki Draco kérdése, ami alapjaiban kissé sértette a nevelési elveit.

– Nem – rázta meg a fejét a boszorkány végül. – De abból kiindulva, hogy Malfoy nem meglepő a vonzódása az erőszakosabb dolgokhoz…

– Mire akarsz ezzel célozni? – fordult felé egy kicsit sértődötten az említett Malfoy. – Talán valamit el akarsz mondani nekem?

– Pontosan arra, amire céloztam – nézett rá villogó szemekkel a boszorka. – Te is tudod milyenek a kamasz fiúk. Érdeklődnek a sötét dolgok iránt. Téged sem hagyott hidegen, ha jól emlékszem.

Draco szürke tekintete megvillant egy pillanatra.

– Na, igen… – nézett jelentőségteljesen Beau-ra. – Tudom milyenek.

– Hééé… – méltatlankodott mérgesen a férfi. – Velem nincs is baj, vagyis annyi baj tényleg nincsen. Mester, hiszen nem is kell annyiszor rám szólni. Egyedül is képes vagyok… dolgokra. Már nem élek a sötét dolgokkal sem.

– Éppen elég az a baj, ami van – csóválta meg a fejét Draco.

– Jut eszembe – szólalt meg Skót. – Nagyanyám vár minket hétfőn, de ezt már tudjátok. Anyámtól meghívást is kaptunk, szóval ott alszunk a kastélyban és kedden jövünk vissza.

– Miért két nap? – kérdezte Hermione. – Egy nem elég?

– Kár vitatkozni két vén banyával – legyintett a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy anyámmal megint terveznek valamit. Jó a kaja, kényelmes a kastély, kibírjuk.

– És addig ki fog figyelni Keelanre? – tette fel a kérdést az aggódó anya, majd Dracóra nézett.

– Én – jelentkezett Finn azonnal. A két szülő egyszerre nézett a varázslóra. – Most miért néztek rám így? A fiatok a tanoncom. Nyugodtan rámbízhatjátok. Különben is, már felnőtt varázsló.

Az aurorboszorkány megköszörülte a torkát.
– Közlöm veled, hogy még mindig az anyja vagyok a fiamnak, és nem szűntem meg aggódni érte – vágott vissza Hermione.

– Ez megnyugtatásnak szántam. Én tisztában vagyok vele, hogy aggódsz érte. Ez egy sárkányrezervátum. Veszélyes hely. Minden rendben lesz.

– De rendben van, köszönöm, Finn.

– Végül is ez egy jó ötlet – mondta Draco. – Addig Keelan beköltözhet a faházamba, és nem kell bejárnia otthonról. Praktikus megoldás.

– És Keelan miért nem szól semmit? – kérdezte Finn, majd mindannyian körbenéztek. – Keelan?

– Nem válaszol, mert nincs itt – mondta Freya. – Órákkal korábban elmentek Abbyvel, mielőtt még elkezdtük volna a sorozatmaratont.

– Tényleg, és hol vannak a gyerekek? – nézett körbe Hayden. – Szerintetek is…

Skót azonban a nyelvére harapott, amikor megérezte Finn erős rúgását a bokájánál. Draco és Hermione egymásra néztek, aztán felálltak a kanapéról és elindultak kifelé.

– Khmm… azt hiszem valamit elindítottam – fintorodott el Skót. – Szerintem kicsit megzuhantak attól, ami kint történt az erdőben. És egy kis tiniszex kiborítja őket.

– Majd megoldják – vonta meg a vállát Finn. – Keelan már nem olyan kicsi, hogy szülői felügyeletre szoruljon. Emlékezz vissza, hogy te ennyi idősen miket csináltál.

– Azért annyira nem voltam rossz – nevetett fel vidám a varázsló.

– Na, persze.

– Ördögi.

– Mi volt az erdőben? – kérdezte Beau, aki még mindig a sorozat hatása alatt volt.

– Megbeszéljük – ígérte Skót.

– Ühüm, oké.

– Én most megyek – szólalt meg Freya. – Jó éjt, fiúk!

Mielőtt még bármelyik reagálhatott volna, Freya már ott sem volt. Beau kifejezéstelen tekintettel nézett utána, majd, amikor rájött, hogy valamivel ki kellett volna mentenie magát, hogy jó éjt kívánhasson a lánynak, fáradtan nyögött fel.

– Túl sok volt, cimbora? – kérdezte Finn, majd megveregette a vállát.

– Igen.

– Menj aludni! Holnapra nagyon sok munkát hagytunk neked Skóttal – vigyorgott elégedetten az ír varázsló.

– Imádlak titeket, annyira, hogy azt csak egy egyezményes jelzéssel tudom kifejezni – mondta Beau, majd felmutatta a középső ujját. Skót és Finn röhögve figyelték a varázslót. – Ja, egyébként a húgod megint lenyúlta a felsődet.

– Tényleg? Észre se vettem.

– Érthetetlen.

– Nem is értem – rázta meg a fejét Finn. – Mintha nem hozta volna el a ruhatárát felét.

– Biztos fázott – vonta meg a vállát Beau. Skót az égre emelte a tekintetét, majd morgott valamit, amit a többiek szerencsére nem értettek és benyomott még néhány oreót.

– Szóval reggel kérd vissza tőle – folytatta az ír varázsló. – Nem viselkedhet így.

– Meglesz – ásított egy hatalmasat az ausztrál, aztán elmosolyodott. – El is mondjam, hogy szerinted egy rendes ír lány nem lopkodhatja az ausztrál srácok ruháit?

– Ha nem akarod, hogy vitatkozzon veled, akkor ne így mondd el neki – mondta Finn, aztán nyújtózott egyet. – Én szépen kérném.

– Akkor lehet, hogy vissza se kérem, nehogy baj legyen. Nem akarok vitatkozást.

– Te tudod…

– Jó éjt, fiúk, majd reggel találkozunk.

– Jó éjt! – válaszolták egyszerre.

Mire Beau kiért az udvarra, se Freyát, se Dracóékat nem látta sehol. Megint felsóhajtott, aztán hazament.


***

Nem túl messze Draco faházától a két szülő mérgesen vitatkozott a sötétben. Miután körbenéztek a rezervátumban, de nem találták a fiatalokat. A hirtelen rájuk törő kétségbeesés igencsak összeugrasztotta őket.

– Szóval mit javasolnál? Tegyek pórázt a fiamra? Draco, ne legyél nevetséges! – morogta Hermione. – Kamasz és láthatóan szerelmes. Szerinted hol érdekli, hogy én mit mondok neki?

– Akkor is…

– Már megbocsáss, de pörgesd vissza kicsit az időt, drágám! – tette csípőre a kezét a boszorkány. – Meg van az az év, amikor apád és anyád ellen elkezdtél lázadni?

– Az más volt – szólalt meg sötéten Draco. – Keelan sokkal inkább a földön jár, mint én valaha is. És nem azt akarom mondani, hogy tegyél rá nyomkövető bűbájt, és nem akartam a nevelési elveidet sem kritizálni.

– Dehogy volt más a te lázadásod – ellenkezett Hermione, majd összevonta a szemöldökét. – Törődtél azzal, amit a szüleid mondtak?

– Hmm… Már nem igazán emlékszem…

– Na, persze… Elmondom neked, Draco. Nem, nem törődtél vele.
– Te jobban emlékszel nálam a fiatal éveimre, Hermione?

– Igen. Nagyon is jól emlékszem. Hiszen ott voltam veled, ha erre sem emlékeznél. Egyedül gyakoroltál animágiát, majdnem felégetted az iskolát, amikor megszöktünk, közben teherbe ejtettél, aztán sárkánygondozónak álltál – közölte egyszerűen Hermione. – Szerinted?

– De könnyen összefoglaltad az egész életemet – vágott egy fintort a férfi, majd összefonta a karjait. – Igazad van. Csak még szoknom kell ezt az új helyzetet. És az nem segít, hogy gyilkos garázdálkodik a környéken. Aggódom. Nem csak érte, hanem mindenkiért.

Aztán hosszú csend következett. A feszültség ott kavargott kettejük között.

– Nem akartalak megsérteni – szólalt meg Hermione. – Fáradt vagyok, és ez az ügy…

Draco kifújta a levegőt, aztán igyekezett megnyugodni.
– Ne hagyjuk ezt! – morogta mérgesen. A boszorka a karjára tette kezét. – És tudod, hogy nem tudnék igazán haragudni rád.

Az aurorboszorkány hasonlóanérzett, de próbálta az érzéseit a lehető legjobban megfogalmazni. Nem nézett rá a szürkeszemű férfira, csak ökölbe szorult kezekkel haladt mellette.

– Azt hiszed, hogy nem aggódom? – szólalt meg végül. – Állandóan aggódom Keelan miatt. Ez állandóvá vált, mióta megszületett folyamatosan készültségben vagyok. El tudod képzelni ez milyen? Aggódtam azért, hogy életben maradjon, aggódtam azért, hogy megóvjam és mindent megtettem, hogy normális gyerekkora legyen. És még beszélni sem tudtam vele. Nem is tudok mostanában. Mintha minden kezdene körülöttünk szétesni.

– Nyilván semmi bajuk nincs, és csak mi fújtuk fel az egészet. Meg kell keresnünk őket, mielőtt még megeszi őket egy sárkány vagy valami ennél rosszabb – morgott Draco. – Bár nem hinném, hogy hülyeséget csinálnak.

– Rosszul csinálod, ha ezzel akarsz megnyugtatni – fújt egyet a boszorkány, aztán idegesen felnevetett. – De biztosan túlreagáljuk az egészet most.

– Ne haragudj! – mondta a férfi, aztán megmasszírozta az orrnyergét. – A nyomkövető bűbáj még mindig aktív.

– Mire gondolsz? Milyen nyomkövető? – kérdezte Hermione összevont szemöldökkel.

Heves szélroham söpört végig a tájon, miközben ők előre haladtak a fák között.

– Abigailen van nyomkövető bűbáj – válaszolt Draco, aztán elmosolyodott. – Keelan vele van. Feltételezem.

– Komolyan? Ezt nem hiszem el. – Hermione idegesen felnevetett. – Perselus nem normális… Nem is tudod mekkora megkönnyebbülés, hogy nem csak én vagyok az egyetlen neurotikus szülő a környéken.

– Igen? Nos, amiket a lánya csinált Roxfortban… és amiről az én kedves keresztapám még nem is tud. Abby igazán könnyedén megúszta egy ilyen egyszerű bűbájjal. Egyébként is jobb ezen a helyen, ha nem mászkálnak összevissza.

– Ezzel nem tudok vitatkozni.

– Beszélnünk kell velük a halálesetekről – vetette fel Draco. – Óvatosnak kell lenniük, és mindenkinek tudnia kell, hogy hol van a másik. Nem hiszem, hogy közvetlen veszélyben lennék, de ha a rezervátum ellen irányulna egy támadás, akkor nem hiszem, hogy válogatnának az eszközökben.

– Igaz – sóhajtott fel Hermione. – Valószínű, hogy ahol Abby van, ott van Keelan is. Úgyhogy ez nem téves feltételezés.

– Igen, attól tartok. Ha már tegnap este is együtt voltak…

– Tudom.

– Tudod?

– Keelan elmondta, amikor elment hozzá – szólalt meg a boszorkány, aztán folytatta. – Mugliismeret korrepetálást tartott Abbynek.

Draco egy pillanatig csak nézett Hermionéra, aztán kirobbant belőle a nevetés. Még a könnyek is összegyűltek a szemében. A boszorka ezek szerint vakon bízott a fiukban, szóval Keelan ezek szerint még soha nem játszotta el anyja bizalmát semmivel. Az eminens hollóhátasból kezdett előbújnia rejtett énje.

– Most meg miért nevetsz?

– Mennyire kell hiszékenynek lenned, édesem? – törölgette a szemeit Draco. – Gondolod, hogy egy fiú a nyár közepén magánórát tart egy lánynak, akiért odavan, ráadásul éjjel?

– Mégis…

– Régen csábítottak már el, drágám.

– Az én fiam nem szokott hazudni – morogta Hermione.

– Jobban hazudik, mint egy mardekáros – vigyorodott el a büszke apa. – Majdnem igazat mond, és úgy ferdíti a dolgokat, ahogy akarja. Ezt nem tudom kitől örökölte.

– Tőled, azt hiszem.

– Igen, mert minden rossz tőlem van.

– Ilyet én soha nem mondtam – ellenkezett Hermione. – Nagyon sok jó tulajdonságod is van, Draco Malfoy.

– Ne dicsérj ilyen nyíltan, kérlek!

– Oh, elnézést.

Egy ideig csendben mentek tovább, de a varázslót nem hagyta nyugodni egy gondolat, ami először csak egy mosolyt váltott ki belőle, aztán már nem tudta magát visszafogni.

– Mugliismeret korrepetálás – nevetett fel ismét Draco. – Ez nagyon tetszik. Bár én is éltem volna ilyesmikkel fiatalabb korodban.

– Akkor lehet nem csak egy gyereked lenne, hanem több is.

A varázsló elgondolkodott.
– Csak veled voltak felelőtlen és őrült.

– Ezt igazán jó tudni. Egyébként gondoltam, hogy ebből randi lesz… Ennyire nem vagyok hülye és naiv – húzta fel az orrát sértődötten a boszorkány. – De nem aggódtam, mert Pitonék otthon vannak.

Erre a mellette haladó férfi felnevetett.
– Pitonék nincsenek otthon, úgy volt, hogy ma reggel megjönnek, de csak holnap éreznek – világosította fel Draco. – Nemrég elmentek az ikrekkel Írországba, aztán most meglátogatják a rokonokat. Perselus szabadságon van egyébként. Neked ezt senki sem mondta?

– Hogy mondod? – kérdezett vissza hüledezve Hermione. – Szabadságon?

– Nem tudtad? Pedig együtt dolgozol a keresztapámmal.

– Az a retkes rohadék… Westwood – rázta meg a fejét a boszorka, aztán vett egy mély levegőt és visszavonta a feltörni készülő káromkodását. – Oh, Merlin… Ki fogom tekerni Westwood nyakát. Állandóan félreinformál.

– Nem vagyok meglepve – mondta Draco, majd megcsókolta a homlokát. Draco elővette a pálcáját, és kimondta a varázsigét. Abby ezek szerint otthon volt. – Abby megvan, és semmi baja. Elmenjek értük?

– Várjuk meg otthon nálunk Keelant – jelentette ki határozottan Hermione, miközben ökölbe szorult a keze. – Nem akarok rájuk rontani, mintha tényleg megőrültem volna. Mindketten felnőttek és… Merlinre ebbe bele fogok őrülni.

– Biztos, hogy ne menjek? – kérdezte a varázsló, majd közelebb lépett hozzá és megsimogatta a karját.

– Igen, biztos. Lehet, hogy már otthon is van.

– Én nem vennék rá mérget. Nem hinném, hogy egyedül hagyná Abbyt, akinek Freyánál kellene lennie – sóhajtott fel Draco.

A boszorkány ekkor megállt, és a sötétben egyenesen Dracóra nézett.

– Akkor azt hiszem, hogy el kell beszélgetnem a fiammal – szólt baljóslatú hangnemben Hermione, és a varázsló esküdni mert volna, hogy a barna szempár megcsillant a félhomályban. Draco nem mondott ellent, csak beleegyezően bólintott.

– Veled megyek haza.

Hermione éppen tiltakozni akart és belekezdeni egy újabb vitába, amikor léptek zaja hallatszott nem is olyan messziről. Mindketten a hang irányába fordultak.

– Zavarok? – lépett ki a sötétségből Freya. – Ne haragudjatok, csak Hermione, akartál nekem valamit mutatni. De ha…

– Nem, nem – szabadkozott Hermione. – Csak… itt nem a legjobb. Bemehetünk a faházadba, Draco?

– Hogyne, hölgyeim, a házam rendelkezésetekre áll.

– Akkor talán menjünk be! – mondta a boszorkány. – Keelant leszidni ráérek később is.

– Történt valami? – kérdezte Freya. – Valami baj van?

– Az, hogy felnőtt – sóhajtott fel a mérges anya.

– Oh – szólalt meg az ír lány, mintha értette volna, hogy mit akart ezzel Hermione mondani, de inkább nem feszegette tovább a dolgokat.

Mindhárman elindultak a faházhoz, Draco előre ment, kinyitotta az ajtót és beengedte a két boszorkányt. Fény gyúlt a nappaliban. Mindhárman a konyha felé indultak el. Hermione kiemelete a varázslattal becsomagolt tőrt, aztán letette az asztalra. Freya meglepetten nézte a markolatot, amit egy hatalmas smaragd kristállyal díszítettek, valahonnan ismerős volt, de amikor emlékezni próbált megfájdult a feje, így inkább nem próbálkozott vele.

Az aurorboszorkány igézetet mondott, aztán kiemelte az éles eszközt bőrerszényből, ám ahogy az asztallaphoz ért, a még mindig véres tőr elkezdett sisteregni, mintha csak megégette volna a kemény tölgyfaasztal. Elkerekedett szemmel figyelte az esetet, és azonnal ellenátkot mormolt.

– Francba! – sziszegte Hermione, majd néhány bűbájjal elhárította a katasztrófát. Hatalmas fekete folt maradt az asztalon. Hermione kényszeredetten fordult az egykori mardekároshoz. – Bocsánat, nem voltam eléggé óvatos.

– Semmi gond, már így is le akartam cserélni – mondta Draco színtelen hangon, nem mintha nagyon ragaszkodott volna a bútorjaihoz. Inkább a levegőben lebegő tőrre koncentrált – Egyikőtök se nyúljon hozzá! Még a sárkánybőrt is átégetné ez az átok. Ha végeztetek vissza kell tenni abba a csomagba, amibe elhoztuk.

– Rendben – bólintott Hermione. – Emiatt kértem, hogy találkozzunk. A Tűzfészekhez közel talált rá Skót és Finn.

– Meg kell keresnem a füzetemet – szólalt meg Freya, aztán a táskájában elkezdett kotorászni, nem sokkal később előkészült a rajzoláshoz. – Nem igazán vagyok otthon az elátkozott tárgyakban. Ezekkel a bátyáim, Gavin és Gabe, foglalkoznak. Mágiatörténészek, átoktörők és ősi átok szakértői. A rúnák, amiket látni lehet azok nagyon régiek.

– Lehet, hogy ezzel sebesítették még a sárkányt? – tette fel a kérdést Hermione.

– Nem kizárt – válaszolta Freya, miközben elkezdet felskiccelni a tőrt a rajta lévő rúnákkal. – Ez bármit megsebesít.

– Ez emberi vér – pontosított a varázsló. – Nem sárkányé.

– Biztos vagy benne? Ez nem egyértelmű, túl kevés.

– Túl sokat, túl sokszor láttam már, hogy ezt biztosan meg tudjam mondani – felelte a varázsló. – De vizsgáltasd be.

– Begyűjtök később belőle mintát, aztán kielemeztetem – mondta Hermione. – Bár még nem tudom hogyan tudom eljuttatni biztonságosan a parancsnokságra. Egyre jobban gyanakszom arra, hogy valaki megfigyel.

– Használhatod az itteni kandallót – szólalt meg Draco. – Ehhez nem tud hozzáférni senki Wallból, mi nem túl gyakran használjuk, és csak belföldi utazásokra. Ez az egyik ok, amiért a kedves polgármester annyira be akar jutni ide, aztán mindent leszabályozni, ahogy ő akarja. Az étkezőben van.

A barnahajú boszorkány bólintott.
– Köszönöm! Feltétlenül beszélnem kell Harryvel. Ezt pedig csak így tudom megtenni biztonságosan.

– Menj el hozzá – javasolta a tejfölszőke mágus, és komoran figyelte őt.

– Gondolod…

– Tudom, hogy mennyire szeretnél vele beszélni – mondta Draco mindent tudóan. – Jobb ezt személyesen elmondani.

– Igen, igen, ebben teljesen igazad van.

– Elmegyek veled, ha akarod.

– Nem, dehogy – ellenkezett Hermione. – Nem tűnhetünk el csak úgy ketten.

– Rendben van.

– Én pedig elküldöm a képet a bátyáimnak – tette hozzá Freya, miután végzett a vázlattal, ami inkább egy absztrakt festményre hasonlított, mint tőrre. Ő sem bízott jobban a rendszerben, mint a többiek, és egy kis óvatosság nem ártott. – Ők sokkal többet tudnak majd mondani erről. Én úgy emlékszem, hogy az ilyeneket vérátkokhoz használják.

– Vérátkok?

– Bármi lehet – vonta meg a vállát a lány. – Általában a vérátkot valamilyen nagyszabású varázslathoz szokták használni. Köveket elmozdítani, utódokra is kiható bűbájokat mondani, esőt idézni.

– Földrengést is? – tette fel a kérdést Draco. Freya felkapta a fejét, és egyenesen a varázsló szemébe nézett.

– Földrengést?

– Kedden éjfél körül megmozdult a föld – válaszolt a férfi, majd karba tette a kezét. – Skót érezte.

Freya kissé zavartan nézett a varázsló szemébe.
– Én nem éreztem semmit, sőt én akkor nem csináltam földrengést – rázta meg a fejét, majd megborzongott. – Nekem meg kellett volna éreznem. Ez több, mint furcsa. Ez nem természetes földrengés lehetett, hanem mágikus, de ezt… tényleg nem éreztem.

Egy kis csend állt a beszélgetésbe. A kis faházban a feszültség tapintható volt mindhármuk között.

– Ez még önmagában nem jelent semmit – folytatta Draco, majd megvakarta az állát. – Ha történt valami, akkor azt ki fogjuk deríteni.

– Az átok viszont aggaszt – mondta Freya.

– Azonnal ölő sötét mágia, a kobold ezüst mindent magába szív, mérgeket, átkokat – szólalt meg a varázsló. – Bárki bármit is csinált vele már nem él az, akibe belemártották ezt a tőrt.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Nem kell jobban megvizsgálnom, hogy tudjam. Ismertem valakit, akinek volt egy ilyen tőre – folytatta félhangosan a férfi, majd vett egy mély levegőt.

Hermione felkapta a fejét.
– Az, akire gondolok?

– Oh, igen, az én kedves Bella néném.

– Beszélhetnénk vele – vetett fel Freya.

– Már nem tudunk. Hála az égnek. Ott van, ahol lennie kell.

– Hol?

– Remélem, hogy a pokolban.

– El kell tennünk ezt a tőrt egy biztonságos helyre – javasolta Hermione. – Nem hurcolhatom magammal. Borzalmas még az aurája is. Mit gondoltok milyen átokkal kezelték?

– A keresztapám megmondja, ő nagy szakértője a sötét átkoknak. Keresek valamit, amibe eltehetjük – mondta színtelen hangon, aztán elindult az egyik szobában. – Addig, amíg haza nem ér, addig el tudjuk tenni.

– Rendben – nyugtázta Hermione.

– Csodás ez az este. Nem? – vigyorodott el Draco.

– De mennyire.

– Akko jó éjt! – szólalt meg Freya. – Ez pedig intézem.

– Köszönjük.

– Mi pedig induljunk haza – fújta ki a levegőt Hermione.

– Már indulhatunk is.

***

Csendes éjszaka volt, a Piton rezidenciában csak a két tinédzser tartózkodott. Abby maga után húzta Keelant, majd mindketten óvatosan kimásztak a lapostetőre. Jó idő volt, kellemes szellő fújt az erdő felől, a csillagok milliárdjai látszottak az égen. Keelan felnézett, a temérdek távoli égitest látványa megérintette. A tücskök ciripelésén kívül semmilyen más zaj nem zavarta meg őket. Az ifjú varázsló fénygömböket varázsolt maguk köré, amik halvány fénnyel töltötték be a kis kuckót.

– Szóval itt szoktál bujkálni? – nézett körbe Keelan.

– Igen – mondta a boszorkány, aztán leült a matracra. – Itt szoktam aludni alkalmanként. Persze, ha esik, akkor nem a legpraktikusabb, de varázslattal védhető.

– Tényleg?

– Igen. Apa rengeteg varázslattal ellátta a tetőt, hogy ne essünk le – emlékezett egy apró mosollyal a lány. – Egy időben nagyon sokat jártunk ide fel a testvéreimmel. Szóval teljesen biztonságos, bár mostanában csak én használom ezt a helyet.

Mindketten elhelyezkedtek.

– A tesóiddal mi a helyzet?

– Mindegyik külön úton jár – vonta meg a vállát Abby. – Mindig csinálnak valamit. Most is ez a tábor… Még jó, hogy idejében leiratkoztam róla. Nem bírtam volna elviselni, ha nyáron is suliba kellene járnom.

– Biztos izgalmas lehet.

– Izgalmas? Nem hiszem – sóhajtott fel a lány. – De ők választották, én nem akartam beleszólni. Azt hiszem, hogy Beth sincs oda érte, de szereti az újdonságokat, főleg, ha átoktörésről van szó. Pár hét, aztán úgyis itthon lesznek. Talán kettő vagy három? Nem emlékszem pontosan.

– Mit gondolsz mit fognak szólni hozzánk? – tette fel a kérdést Keelan, miközben a lány szemébe nézett.

Hosszú hallgatás volt a válasz. A boszorkánynak egyszerűen fogalma sem volt, hogy mit is mondjon. Sosem szóltak egymás ügyeibe, de tudta, hogy Keelant az öccse egyáltalán nem kedvelte.

– Még ezen nem gondolkodtam. Az öcsémmel lesznek gondok – harapott az ajkába Abby. – Rick nem igazán szeret senkit. Beth miatt nem aggódom, ő sokkal-sokkal emberbarátibb természet.

– Akkor gyakoroljam a hátráltató ártást? Nem mintha félnék az öcsédtől.

– Miattam gyakorolhatod… Nem hiszem, hogy túlságosan is belemélyednének ebbe a párbajosdiba. Egyikük sem töltötte be még a tizenhetet. Szóval Rick maximum szópárbajra hívhat ki vagy verekedhettek is, de az utóbbit nem fogom hagyni – vetítette előre a fiatal boszorkány. – Semmi szükség arra, hogy balhé legyen. Nem ülsz le inkább?

Keelan elgondolkodott a hallottakat, majd helyet foglalt a lány mellett. Nem igazán tudta, hogy mit is várjon ettől a nyártól. De Abby öccse volt igazából a legkisebb gondja. Nem aggódott.

– A nyomjel nem akadályozott meg senkit semmiben – mosolyodott el Keelan. – Egy levél annyira nem nagy tragédia.

– Ricknek már volt vagy tizenöt… Nem igazán tudja fegyelmezni magát. Tavaly kérelmezte, hogy vegyék le róla a nyomjelet, de aztán elutasították a kérését.

– Még két éve van hátra Roxfortban, most már biztos nem tanácsolnák el – vonta meg a vállát a szőkehajú fiú, aztán hátrasimította a haját, és felsóhajtott. – Majd talán megoldjuk ezt is.

A lány felnézett a varázslóra, aztán elmosolyodott.
– Tudtad, hogy amikor ezt csinálod pontosan olyan vagy, mint Draco? – kérdezte elmélázva. – Néha még én sem hiszem el, hogy valóban a fia vagy.

– Nem tudtam – rázta meg a fejét. Kicsit elgondolkodott, aztán vett egy mély levegőt. – Zavarba ejtő, igaz? Igen, szerintem is az.

Abby közelebb húzódott hozzá, aztán beletúrt a fiú tejfölszőke tincseibe, miközben mélyen belenézett a szürke tekintetbe, ami annyira mást volt, amilyennek gondolta. Annyira félreismerte őt, az eminens hollóhátast, akinek idegesítette a túlságosan jófiús viselkedése. Most pedig sokkal többet érzett iránta, mint bárki iránt. A gyengédsége, a jó szíve, a kedves mosolya. Legszívesebben már most megcsókolta volna.

– Tudod, régen is ezt csináltad, akkor nem is gondoltam rá, hogy hasonlítasz valakire.

– Figyeltél?

– De mennyire – nevetett fel Abby, majd lehalkította a hangját. – Meg kellett ismernem az ellenségemet.

– Ellenség? – mosolyodott el Keelan.

– Barát. Szerelem. Címkézhetjük ezt tovább. – Aztán mielőtt megcsókolták volna egymást, a lány játékosan elhajolt, és eltolta magától a fiút. – Kérsz valamit inni?

– Nem, köszönöm. Talán majd később.

– Hát jó.

– Nagyon jó ez a hely – nézett körbe a varázsló. – Innen minden nyári csillagképet látni. Londonban soha nem látni ennyi csillagot. Tetszik, itt biztosan senki sem zavar. Bár nekem is lenne egy ilyen helyem, ahol egyedül lehetek.

Abby elmosolyodott.
– Bár így lenne, ez a hely sem olyan, ahol nem zavarnak, higgy nekem… De amúgy nagyon szép a kilátás innen.

– Aha, tényleg szép – mosolyodott el Keelan, aztán ismét egymásra néztek.

– Sötét van, Keelan, nem látni semmit, és éppen engem nézel.

– De téged látlak, az pedig éppen elég – mondta, majd megfogta a kezét.

– Hagyd már ezt! – nevetett a boszorkány, kihúzta a kezét Keelané alól, aztán levette a papucsát és felhúzta a lábát. – Nálam már minden kis zugot láttál. Én mikor nézhetek körül nálad?

– Mire vagy kíváncsi?

– Mindenre – jelentette ki a lány lelkesen. – Legutóbb, amikor nálad voltam nem igazán tudtam megnézni, hogy milyen is egy hollóhátas szobája. Rettentően kíváncsi vagyok.

A varázsló csak megcsóválta a fejét.
– Nem nagy szám, hiszen igazából nem is én rendeztem be. Jó pár dolgot azóta elmozdítottam. Nagy kupi van, és a bájital, amin dolgoztam, kissé megfogta a szőnyeget.

– Uhh, anyukád mit szólt?

– Még nem tudja – fintorodott el Keelan. – Mennyire vagy jó folt eltüntetésben? Minden segítséget elfogadok.

– Hát nem tudom. Írjunk egy baglyot Fricsnek? Szerinted tudna valamiféle tanácsot adni? – vigyorodott el a boszorkány.

– Nehogy! – nevette el magát a hollóhátas. – Inkább keressünk egy könyvtárat. Ott biztosan van egy háztartásivarázslatokkal kapcsolatos könyv.

– Jaj, micsoda vicceid vannak – paskolta meg a vállát a lány. – Nem fogok veled könyvtárba tenni az már biztos. Nyár van. És azt hiszem, hogy jövőre inkább a roxforti könyvtárban tölteném az időmet veled, mint a háztársaim között. Holnap mikor végzel a munkával?

– Nem tudom, valamikor délután három után körülbelül.

– Nagyszerű. Anyukád mikor ér haza?

– Négy körül talán.

– Akkor utána átjössz értem, elmegyünk hozzátok és mielőtt anyukád észreveszi a szőnyeget, megcsináljuk – vázolta a tervet Abby. – Lehet, hogy folt eltűntetésben nem vagyok jó, de egy ocsmány Ella-féle szőnyeget biztosan át tudok változtatni.

– Nagyszerű. Szürkét szeretnék vagy kéket. A mostanit nagyon utálom. És ne tegyél megjegyzést a kupira – kérte a varázsló. – Általában nem vagyok ennyire rendetlen.

– Nincs nálad rend? – vigyorgott a boszorkány. – Nem ismered a rendrakó varázslatokat? Oh, micsoda szörnyűség.

– Néhányat csak – vonta meg a vállát, majd ő is lerúgta magáról a tornacipőjét és egymás szemébe néztek. – Őszinte leszek, sosem érdekelt annyira, hogy meg is tanuljam őket.

– Szegény szőnyeg, mit élhetett át Keelan Grangertől – sopánkodott a lány, miközben játékosan meglökte a fiút. – Egyébként láttam már fiú szobát, köszönöm. Az öcsém rémesen rendetlen. Ott akár egy még törpegolymók tetem is lehet vagy kettő. Sosem találtuk meg őket.

– Ennyire azért nem rossz a helyzet nálam – nevette el magát Keelan. – Talán az, hogy állandóan költöztünk segített. Sosem tudtam felhalmozni semmit sem. – Kicsit hátradőlt, és felnézett az égre, közben a lány közelebbhúzódott hozzá, a fejét a vállára hajtotta.

– Miért a szobádban főzöl bájitalt? – kérdezte Abby elgondolkodva. – Ki lehetne valami mást is találni.

– Miért hol főzzem?

– Az otthoni laborban – válaszolt a lány, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Nálunk mindenkinek van a családban.

Keelan jóízűen felnevetett.
– Nekem nincs otthoni laborom, sőt sok varázslónak és boszorkánynak nincs, vahy csak azoknak, akiket én ismerek – nevetett. – Mi normálisak vagyunk. Különben is ez a ház, amiben lakunk nagyon is átlagos.

– Na persze azzal a sok mugli kütyüvel… Átlagos. Mik vannak? – gúnyolódott a boszorka.

– Mi lenne, ha inkább megcsókolnál? – kérdezte mosolyogva Keelan. – Most nincs sok kedvem a bájitalokról cseverészni.

– Szeretnéd?

Erre csak egy szemforgatás volt a válasz a fiatal varázslótól.
– Igen, különben nem kérdezném – sóhajtott fel. – Elvégre randizunk.

– Megint ez a randizás – forgatta meg a szemét a lány is.

– Minek hívjam akkor?

– Hmm… kellemes találkozásnak azzal a lánnyal, aki évekig megkeserítette az életedet. Mit szólsz ehhez? – nevetett Abby, aztán még közelebb húzódott a fiúhoz. – Ez a legtalálóbb.

– Túl hosszú. Mire kimondanám, addigra teljesen beletörne a nyelvem. – Megragadta a lány derekát, aztán magához húzta, mind a ketten elterültek a matracon.

– Mit csinálsz?

– Miért nem csókolsz már meg végre?

– Jó, legyen – mondta Abby, aztán a kezét a fiú arcára tette és lágyan megcsókolta. Óvatosan, kissé szégyellősen, mégis mindketten megborzongtak egymás közelségétől. – Így már jobb?

– Kicsivel – mosolyodott el a hollóhátas, aztán Abby fölé hajolt, most ő csókolta meg a lányt.

Még sokáig beszélgettek, csókolóztak és ölelték egymást, mintha semmi sem tudná őket megzavarni, és mintha a világ összes ideje a rendelkezésükre állna, a csillagos éjszaka pedig végtelen lenne, a reggel pedig még őrülten sokára jönne el.

Pár órával később ismét egymás karjaiban aludtak el. Egyikük sem gondolt a közelgő viharra.

***

A kellemes éjszakai randi után Keelan hajnalban ért haza. Szörnyen jó kedve volt, még mindig mosolygott, ugyan alig pár órát aludt, de remélte, hogy a reggeli hatórás ébresztőig van egy kis ideje. A bűbájok a ház körül sértetlenek voltak, ami csak jót jelentett. Már előre örült annak, hogy megint sikerült megúsznia a szülői dorgálást.

Még alig pirkadt, amikor felmászott a rózsalugason. Nem volt olyan nehéz dolga, de néhány varázslattal megerősítette a lugas szerkezetét, nehogy leessen. A sziklamászáshoz képest, ezt könnyedén megoldotta. Minden jól ment egészen addig, amíg az ablakhoz nem ért.

– Alohomora – mormolta síri csendben. Az ablak engedelmesen kinyílt, aztán utat engedett neki. Már éppen bemászott volna, amikor fény gyúlt a helyiségben.

A varázsló azonnal tudta, hogy bajban van.

– Mégis hol voltál, Keelan? – A fiú annyira megijedt a hirtelen köszöntéstől, hogy beverte a fejét. Hermione a fia ágyán ült, és kifejezéstelen arccal figyelte, ahogy a hollóhátas végül önerőből bemászik a szobába.

– Anya! Te mit csinálsz a szobámban? – kérdezte vádlón.

– Kettőt találhatsz. Szerinted azért vagyok itt, amit szőnyeggel műveltél vagy talán azért, mert nem jöttél haza?

– Nem jöhetsz csak úgy be a szobába, ami az enyém…

Hermione felhorkant. Sok bűnözővel volt már dolga, sok engedetlen varázslóval, de a saját fia nem foghatott ki rajta. Karba tette a kezét, aztán egyenesen ránézett.

– Auror vagyok, kisfiam, oda megyek be, ahova akarok. És mivel nem találtam a saját fiamat, remélem, hogy elnézed nekem ezt az apróságot – jelentette ki a lehető legkimértebben. – Kíváncsi voltam, hogy mikor érsz haza.

– Nem vagyok kis gyerek – szűrte a fogai között Keelan. – Addig maradok ki ameddig akarok.

– Igazán? Felnőtt dolog az ablakon besurranni. Ez a hely, pedig nem egy játszótér – közölte Hermione a lehető legkomorabban. – Annyira nagy gond, ha szólnál, ha elmész valahova?

– Nem, persze, hogy nem.

– És ajtónk is van, ha legközelebb azt használnád, megköszönném.

– Rendben…

– A frászt hoztad ránk, Keelan! Téged kerestünk… Aztán apád felvetette, hogy talán mégis valamiféle randira mehettél Abigaillel az éjszaka közepén, amit nem is értek, mert egész nap együtt voltatok – folytatta Hermione. – De ez most lényegtelen, fiatalok vagytok, nyáriszünet van, ha nem csináltok bajt, akkor rendben van. A rezervátum veszélyes, és jó lenne, ha tudnám merre jársz. Nem azért kérem, hogy korlátozzalak.

– Remek… Majd legközelebb engedélyt kérek arra, hogy randizhassak a barátnőmmel. Tizenhét éves vagyok, anya, Merlinre! És ebbe nem szólhatsz bele. Az engedélyed nélkül is azt tehetek, amit akarok.

– Vegyél vissza, kölyök, nem beszélhetsz így anyáddal! – szólalt meg megrovóan Draco, aki eddig az ajtófélfának dőlve állt. Keelan kissé elsápadva figyelte, ahogy a férfi belép a szobájába. Most tapasztalta meg igazán, milyen az, amikor valaki kisebbre zsugorodik az apja előtt.

– Apa? – A szó egy pillanatra megütötte a boszorkány fülét, de annyira ideges volt, hogy nem tudott ezen merengeni. – Mindenki itt van? Még kire számíthatunk?

– Elég a pimaszkodásból! – csattant fel Hermione, majd felállt az ágyról. – Ülj le, de azonnal!

– Jól van – morogta a fiú, de engedelmeskedett. – Abbynél voltam. Ez nem nagy dolog.

– Tudjuk – mondta Draco.

– Nagyszerű – jegyezte meg epésen Keelan. – Kémkedtek utánam?

– Nem kellett – csóválta meg a fejét az apja. – A nyomkövető bűbáj nagyon kis hasznos találmány. És a keresztapám szereti szemmel tartani a gyerekeit. Nem kellett nyomozónak lenni, hogy összerakjuk a képet.

A feszültség egyre jobban fokozódott a helyiségben. Mindhárom szempár szikrákat hányt egymásra, és ki tudja milyen indulatok forrongtak mindenkiben.

– Mivel szolgáltam rá erre a nagy bizalmatlanságra? – sziszegte Keelan. – Nem hiszem, hogy adtam volna rá okot.

– Ez nem rólad szól és a lázadásodról – jegyezte meg Draco a lehető legkomorabban. – A rezervátum egyre veszélyesebb terep, és örülnénk neki, ha nem mászkálnátok el csak úgy. Haláleset történt, és az a gyanú is felmerült, hogy nem csak egy ilyen volt. Ez nagyon nincs rendben.

Keelan mély levegőt vett, aztán lassan kifújta.
– Legközelebb szólok.

– Majd, ha letelt a büntetésed – közölte Hermione.

– Micsoda? Engem akarsz megbüntetni? Ez nevetséges, anya. Őrülten nevetséges.

– Szedd a cuccodat, Keelan! – szólalt meg Draco.

– Mi van?

– Hallottad mit mondtam!

– Hallottam – válaszolt dermedten a tejfölszőke hajú ifjú varázsló.

– Akkor?

– De…

– Lent megvárlak. – Hermione vetett egy pillantást a fiára, aztán elindult kifelé a szobából. Draco előzékenyen előre engedte, aztán a férfi Keelanre csukta az ajtót. Elmondott egy hangszigetelő bűbájt, aztán elindultak lefelé.

– Mégis mit akarsz vele csinálni? – kérdezte az aggódó anya.

– Legközelebb kétszer is meggondolja, hogy az ablakon át jön haza… – mosolyodott el Draco, aztán megcsókolta Hermione homlokát. – Te mondta, hogy nem tudok bánni a pimasz kamaszokkal, hát most eszembe jutott pár dolog.

– Merlinre, nem hittem, hogy ezt egyszer megélem. Draco…

– Eddig nem lázadt, de most ennek vége. Ne aggódj, édes, itt vagyok és segítek.

– Éppen ettől féltem – harapott az ajkába a boszorkány. – Tudod, te egyáltalán mit csinálsz?

– Nagyon jól tudom!

– Perselusnak ezt el ne mondd, mert mindkettőnek annyi. Bele se merek gondolni, hogy mit csinálna Keelannel, ha ezt megtudná – szörnyülködött Hermione. – Bízom a fiamban, de tudom mennyire felelőtlenek a tinik…

– Valóban neked cikibb, hogy fiatalon teherbe estél. Áúúú! Miért ütöttél meg?

Erre csak valamiféle morgás volt a válasz.
– Nem csak rajtam múlt, Malfoy.

– De tőlem nem vártak nagy tetteket.

– Mondja a Malfoy örökös, akinek most valami unalmas irodában kellen a családi vagyont tologatni – vágott vissza Hermione.

– Dehogy vagyok a saját ellenségem… Viszont Piton kisasszonnyal is van beszélnivalóm. Francba, egy kamaszt se akartam ezen a nyáron felügyelni, de erre lett három. Még jó, hogy a Piton ikrek nincsenek itt és Perkins ikrekkel Ted foglalkozik.

– Ki a harmadik?

– Beau. Ő hiába huszonöt, legalább tizenötéves egyébként.

– Ugye nem gondolod, hogy másról is beszélnünk kell Keelannel? – tette fel a kérdést aggódva Hermione.

– A szexre gondolsz?

– Igen.

– Nem hinném – rázta meg a fejét Draco.

– Biztos?

– Hermione, a fiúnk nem akkora idióta, mint mi ketten voltunk az ő korában – szögezte le a mágus. – Ha nem olvasott el vagy egy tucat könyvet, ahogy te…

– De tekintve, hogy Malfoy…

– És Granger is… Lehet, hogy igazad van, és már most nagyszülők vagyunk – vigyorgott Draco.

– Vicces vagy – fintorodott el Hermione. – Gondolj keresztapád arcára.

– Ne rontsd el a viccem.

– Ahh…

– Nyugodj meg! Tudok egy-két olyan dologról, ami miatt szerintem nem kell ilyesmi miatt aggódnunk, egyelőre – mondta Draco, de gyorsan folytatta mielőtt a boszorkány kérdésekkel rohamozta volna meg. – Minden rendben lesz. Majd beszélek vele, ha ez megnyugtat.

– Kicsit.

– Nem lesz baj.

– Kész vagyok – jelentette ki Keelan morcosan.

– Rendben – bólintott Draco. – Akkor induljunk!

Anya és fia egy hosszú percig egymás szemébe néztek, de egyikük sem szólalt meg.
Azzal nem sokkal később a két Malfoy alakját elnyelte az éjszaka.
Hermione felsóhajtott, megmasszírozta az arcát, aztán elment aludni.

***

A sötét szobában Freya izzadt homlokkal forgolódott az ágyában. Sokáig gondolkodott mielőtt el tudott volna aludni. A tőr járt minduntalan a fejében, valahol látta már, de nem jutott eszébe honnan. Sokáig rajzolgatta a rúnákkal díszített ezüst fegyvert, most azonban szörnyű álom kerítette hatalmába. Újra a romoknál volt, egyedül és megint előtört a semmiből a fekete, csuklyás alak. Aztán minden zavaros lett, megvillant az ezüst tőr a holdfényben. Freya zihálva egy apró sikollyal ébredt fel. Körülnézett a szobában. Annyira idegennek tűnt minden, annyira félelmetesnek, mintha bármelyik pillanatban előbukkanhatna a támadója. A mellkasára tett kézzel szaporán vette a levegőt.

Lerúgta magáról a takarót, gyorsan belebújt a tornacipőjébe, aztán kilépett az ajtón. Nem érdekelte ki látja meg, mit fognak szólni, de nem akart tovább ott maradni, úgy érezte megfullad. Mikor Beau faházához ért megtorpant, hatástalanított bár bűbájt mielőtt tovább ment, az ajtó azonban be volt zárva. Freya bekopogtatott. Jó néhányszor meg kellett tenni, mire Beau álmosan megjelent az ajtóban. A haja most leginkább egy madárfészekhez hasonlított, és csak egy cikesz mintás alsógatya volt rajta. Álmos tekintete azonnal kitisztult, amikor meglátta a boszorkány.

– Freya? – kérdezte két pislogás között. A szíve hevesen megdobbant és nem csak az örömtől. A boszorkány nagy kék szemekkel nézett rá, mintha halálra ijesztették volna. – Mi történt?

– Bejöhetek? – kérdezett vissza kissé még mindig zavartan. Most már egy kicsit úgy érezte, hogy túlreagálta az egészet, de eszébe sem volt visszamenni oda… Még nem volt hozzá túlságosan erős.

– Persze – bólogatott a varázsló, aztán félre állt, hogy beengedhesse. Freya belépett az ajtón, aztán megölelte Beaut. – Elmondod mi történt?

– Ne haragudj, hogy felébresztettelek! – simult hozzá még szorosabban. – Csak nem akartam egyedül lenni.

– Ugyan már – búgta a varázsló kedvesen, aztán megsimogatta a boszorkány hátát. – Tudod, hogy bármikor átjöhetsz.

– Aludhatok nálad? – kérdezte, miközben ráhajtotta a fejét a férfi meztelen vállára.

– Igen – szorította magához a boszorkányt. Olyan jó volt itt állni, ölelni őt, de annyira aggódott érte. Még őrjítőbb volt nem tudni, hogy mi zaklatta fel. – Nem mondod el mégse, hogy mi a baj?

– Rosszat álmodtam.

– Szegénykém! Miről? – érdeklődött, miközben becsukta az ajtót. Freyára a megkönnyebbülés hullámai törtek rá, ahogy álltak így egymáshoz simulva az előszobában, az sem érdekelte, hogy a férfin nem volt egyéb csak egy alsógatya.

– Ne most beszéljük meg, jó?

– Ahogy akarod.

– És merre van a kanapé?

– Kanapé?

– Aha, ott fogok aludni.

– Nem – rázta meg a fejét a varázsló. – Ott biztos nem fogsz aludni.

– Akkor.

– Gyere! – fogta meg a kezét gyengéden, aztán a hálószobájába vezette. – Itt fogsz aludni mellettem.

– Jól van.

– Melyik oldalon szeretnél feküdni?

– Mindegy.

– Ez nem az én pulcsim? – kérdezte csípőre tett kézzel Beau, miközben megint magához ölelte Freyát.

– De igen.

– Ezt se kapom vissza?

– Nem – rázta meg a fejét a lány.

– A bátyád észrevette, hogy lenyúltad.

– Jellemző… Azt nem veszi észre, hogy vonzódunk egymáshoz, de azt, hogy lenyúlom a pulcsidat…

– Lelkemre kötötte, hogy kérjem vissza.

– Kérheted, de nem adom vissza – nyújtózott egyet Freya.

– Gondoltam. Adhatnál cserébe valamit.

– Mit?

– Megcsókolhatnál – vágta rá Beau mosolyogva. – Egész este meg se csókoltál.

– Bocsánat, de tátott szájjal nézted a Trónok harcát. Nehéz lett volna közben bármit is csinálni, amikor mindenki ott volt a közelben.

A varázsló színpadiasan felsóhajtott.
– Drukkoltam Ned Starknak.

– Oh, Napom csillagom – simított ki egy tincset Beau arcából Freya, aztán lágyan megcsókolta.

– Életem Holdja – válaszolt Beau. – Aludjunk egyet!

– Rendben. – Azzal mindketten elhelyezkedtek az ágyban. Beau magukra terítette a takarót, aztán szorosan magukra tekerte.

– Alvás közben szeretek ölelkezni – emlékeztette a férfi.

– Tényleg?

– Aha, szóval jobb, ha már most hozzám bújsz szorosan – kérte a varázsló. – Mindkettőnek jó lesz, ígérem.

– Milyen előrelátó vagy – nevetett Freya.

– Én mindig.

– Köszönöm, hogy nem küldtél el, Beau.

– Hozzám bármikor jöhetsz, oké? Bármi is lesz, én mindig segíteni fogok neked. Rendben, Freya?

– Jól van.

– Jó éjt!

– Neked is!

feltöltötte 2026. Jul. 02. | Nyx | hozzászólások: 0