48. fejezet
Míg felkel a nap

Hermione komoran ült a kandalló előtt, és várt.

Odakint még sötét volt, csak egy vékony, bizonytalan csíkot látott az ablakból. Még maga hajnal maga sem döntötte el, hogy megérkezzen-e. A ház csendes volt. Túlságosan is az. Az a fajta csend, ami akkor telepszik egy otthonra, amikor levegőben még ott lóg mindaz, amit nem mondtak ki és az, ami egymás fejéhez vágtak. Bár visszafordíthatta volna az időt… Jobban reagálhatott volna

A varázstűz fel-felcsapó lánggal pattogott a fahasábokon, és a fénye ide-oda táncolt a könyvespolcokon. Hermione feje tompán, egyenletesen fájt a kialvatlanságtól és az elillanó idegességtől, amit most már csak komorság váltott fel. A markában már jó ideje morzsolgatta a Hop-port, és észre sem vette, hogy hol az egyik, hol a másik kezébe önti át. A szemcsék halkan surrogtak a tenyerében, csillogtak a fényben. Egyszer hívni akarta őt, másszor már nem. Túlságosan korán volt még, de nem halogathatta tovább: ha még egyszer végiggondolta volna, hogyan kezdje, biztosan elveszíti a bátorságát.

Beledobta a tűzbe a port, ami zölden felvillant, és egy pillanatra hidegebbé tette a szobát. Aztán bemondta a nevet.

– Szia! – szólalt meg Harry hangja a másik oldalról, kissé rekedten. – Régen beszéltünk.

– Szia, Harry! – mondta Hermione, aztán megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Nem is tudta, hogy eddig visszatartotta. – Igen, nagyon régen beszéltünk.

– Nagyon korán keltél ma.

– És nem túl sokat aludtam.

– És pont én jutottam eszedbe? – nevetett a varázsló.

– Tudtam, hogy te ilyenkor már régen dolgozol – jegyezte meg Hermione. – Ráérsz egy kis beszélgetésre.

– Mindig. Még nem keltek fel a gyerekek, addig bármit meg tudok csinálni. – Papírok zizegtek, valami tompán koppant, talán egy bögre a szélén. – Néhány ügy aktáin dolgozom, nyakig ülök a papírmunkában, hiszen már három óta fent vagyok. Soha nem érek ezeknek a végére. Ha tudom, hogy a kinevezés ennyi papírmunkával jár, akkor inkább nem fogadom el.

Hermione csak elmosolyodott. Ismerte ezt a panaszt: Harry évek óta ugyanazzal a fáradt, félig tréfás sóhajjal mondta, mintha ezzel bizonygatná magának, hogy még mindig ugyanaz a fiú, aki valaha volt. Pedig nem. Egy magas képzett, céltudatos és alapos auror volt, aki jól végezte mindig a munkáját. Sajnos a parancsnokság sosem engedte őket együtt dolgozni.

– Megérdemelted a kinevezést. Ezt te is tudod.

– Ezt sokan vitatnák, hogy megérdemelt volt-e a kinevezésem – nevetett fel Harry. – Még mindig túlságosan fiatalnak tartanak ahhoz, hogy betöltsem a főparancsnoki szerepet. Ugyanakkor van egy Merlin díjam, legyőztem egy nagyon csúnya sötét varázslót.

– Az te voltál? – kérdezte Hermione meglepetten. – Úgy emlékeztem, hogy egy másik Harry Potter.

– Ő biztos most alszik az ágyában – ásított egyet Harry. – És nem kell holnap állatkertbe vinni a gyerekeket. És te miért vagy ébren?

– Egy pihenőszoba megnyitóbuliján voltam, ha lehet ezt ennek nevezni. Aztán képtelen voltam aludni… Bíztam benne, hogy már ébren vagy. És tudunk beszélni.

– A korai kelés lassan általánossá válik nálam. De ne legyél olyan, mint én. Inkább aludhatnál helyettem is pár órát. Mit gondolsz?

Ez a mondat közelebb járt az igazsághoz, mint Harry sejtette. Hermione az ujjai közt őrzött utolsó Hop-porszemeket a tűzbe szórta, és nézte, ahogy szikrázva elfogynak.

– Hogy vagy, Harry? – kérdezte a boszorkány.

– Jól, ahogy mindig. És veled mi újság?

– Jól vagyok, ahogy mindig – ismételte meg Hermione a Harryéhez kísértetiesen hasonló választ, és a saját hangján hallotta meg, mennyire üresen cseng. Két ember, akik évtizedek óta ugyanazt a mondatot mondják egymásnak, mert az kényelmesebb, mint az igazság.

– A sóhajtásodból nem ezt mondanám. Sőt komoly okot sejtek, amiért ma reggel hívtál.

– Gondolod? Lehet, csak csevegni akartam valakivel. Te pedig éppen ráérsz. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

– Ismerlek téged, Hermione. Már ezer éve. Tudom, hogy mikor van az, amikor túlságosan is nyomaszt valami. És aurornak sem kell lennem ehhez.

A tűz vidáman pattogott. Hermione a kardigánja szélét gyűrögette, majd elengedte.

– Sajnálom, hogy egy ideje nem beszéltünk, Harry – mondta ki végül a boszorkány. – Annyi minden történt, el sem hinnéd… És annyira szeretnék veled beszélni.

– Tudom, hogy mi a helyzet. Nem kell szabadkoznod.

– Talán mégis kell.

A varázsló megköszörülte a torkát. Hermione szinte látta, ahogy előredől a székében, és félretolja maga elől az aktákat.

– Történt valami?

– Túlságosan sok minden – válaszolta a boszorka, majd megigazította a haját, bár nem volt mit megigazítani. – Összevesztem Keelannel, megint és… Tudtam, hogy a kamaszkor nem lesz egyszerű, és eddig azt hittem, hogy megúszom a lázadást, de…

– Ezek szerint ez nem így történt? – kérdezte a barátja.

– Nem, úgy tűnik nem. Szerelmes. És a lány…

– Nem kedveled?

– Dehogynem – sietett a válasszal a boszorkány, talán túl gyorsan is. – Viszont az a lány maga a káosz. Mardekáros, mindig bajba keveredik. És Perselus Piton lánya. Nem is ismerem annyira. Én azt hittem, hogy utálja.

– Mi? Perselus lánya? Abby?

– Csak én vagyok meglepődve azon, hogy Pitonnak gyerekei vannak? – sóhajtott fel a lány. – Vagyis nem egészen… de érted.

– Hogyne érteném. Évek óta kapcsolatban vagyok Perselusszal. Nem vagyunk olyan nagy barátok, de időnként szoktunk levelezni. Segítettem neki, amikor visszatért az élők sorába. Ennyivel tartoztam neki.

Hermione elgondolkodva révedt vissza a korábbi évekre. Akkoriban Keelan még olyan kicsi volt, és akkor messze éltek. Egy másik életben, egy másik országban, ahol ő azt hitte, mindent egyedül kell cipelnie.

– Ezt nem tudtam.

– Régen volt, nem szoktam róla beszélni. És Abby? Nem ismerem jól, talán egyszer láttam, vagy kétszer, de el tudom képzelni milyen egy családi összejövetel, ahogy ott ültök egymás mellett feszengve – felelte Harry könnyedén, mintha nem is lett volna súlya a dolognak. – Piton úgy néz a fiadra, mint egy betolakodóra. Én annyira nem aggódnék. Piton előbb tönkreteszi ezt a kapcsolatot, mint te.

– Harry… – Hermione végül harsányan felnevetett. – Bármennyire is vannak ellenérzéseim, nem szeretném, ha a fiam csalódna, sem Abby. Perselus pedig kedveli Keelant.

– Őt mindenki. És min vesztetek össze a fiaddal?

– Teljesen máshogy viselkedik, mint ahogy szokott. Csak úgy eltűnik szó nélkül. Késő este bemászik az ablakon… Sokáig kimarad. Nem őszinte velem. És engem vádol mindenért, még ha nem is mondja ki – válaszolta Hermione, és a hangja egy pillanatra megremegett. – És ne mondd nekem, hogy ez teljesen normális.

– Pedig az. Jó, nem feltétlenül minden, de a lázadás teljesen normális.

– Hamarosan te is meg fogod ezt tudni, és akkor én ugyanezzel foglak megnyugtatni – nevetett fel keserűen. – Inkább csak aggódom érte. Tudod? És azt is tudom, hogy már nem kellene. Nehéz mindent levetkőzni.

Mert az aggodalom nem múlt el azzal, hogy Keelan nagykorú lett. Csak átalakult: a nagy, hangos félelemből apró, kitartó zümmögéssé, ami olykor-olykor felerősödött.

– A gyerekeink nem mindig követik el ugyanazokat a hibákat, amiket mi is – szólalt meg Harry egykedvűen. – De ezt már annyiszor megbeszéltük. Nem harcolnak Voldemort ellen, nem forgatták fel Roxfortot annyira, mint ahogy mi, és nem keveredtek annyi bajba, mint mi. Vagy te máshogy látod?

Hermione keserűen elnevette magát.

– De, de igazad van. Minden más, ha más súlyozással nézzük. Szerintem egyikünk sem bírná ki, ha a gyerekei valamilyen sötét varázsló vagy boszorkány ellen harcolnának, aztán ugyanazt csinálnák, mint amit mi. És talán a gyerekeinknek nem lesz olyan kusza életük, mint amilyen nekünk volt… Ettől még nem féltem kevésbé a rossztól. Wall… ez a hely… Még mindig nem tudtam teljesen kiismerni.

– Már alig várom, hogy láthassam. Sajnos az itteni ügyeim jobbára idekötnek, de bízom benne, hogy tényleg nemsokára el tudok menni, és meglátogatnálak titeket. Jó lenne már látni és beszélgetni személyesen.

Titeket. Hermione a szónál elakadt. Harry kimondta, mintha az a legtermészetesebb dolog volna a világon, hogy ők ketten, az anya és a fia, egy család. Mintha nem hiányozna belőle valaki. Most már nem csak ketten voltak, hanem hárman. Ezt pedig nehezebb volt elmondani, mint bármi mást.

– Harry, azt hiszem, hogy el kell mondanom neked valamit – vette át a szót. – Mielőtt még bármi lenne. Tudom, hogy ezt személyesen kellene, de már egyszerűen nem… nem bírom tovább magamban tartani.

– Elmondani? Mit? – kérte az auror a szokásos kedves hangján.

Mindig is túl kedves volt. És most Hermione félt attól, hogy elveszti az egyetlen mély barátságát is. Miért is kellett ennyire ellenségeknek lenniük Dracóval? Mindkét fél jogosnak vélt ellenérvei egymás ellen feszültek és talán örökre így is maradtak… Nem is kellett erre a költői kérdésre válasz. Katasztrófára számított.

– Amit már régen kellett volna, de képtelen voltam rá – felelte a boszorkány. – Tudom, hogy nem voltam jó barátod, és nem kellett volna titkolnom…

Harry sóhajára hatalmas lángok csaptak fel Hermione kandallójában, és a szoba egy pillanatra aranyszínbe borult.

– Tudod, hogy nem tartozol semmilyen vallomással nekem. Mindig is a barátod voltam, mindig is a barátod maradok. Ez ilyen egyszerű, Hermione. És nem kell nekem a bűntudatot sem.

– Tudom. De el akarom mondani.

– Keelan apjáról van szó?

A kérdés nyugodt hangnemben érkezett, mégis úgy találta el, mint egy nyugtatólövedék. Hermione lehunyta a szemét.

– Igen. Pontosan ő – mondta ki, miközben egy kicsit az ajkába harapott. – Tudod, beszéltem vele. Sokszor és sokat, sok mindenről. Mióta kiderült, hogy Keelan a fia, minden valahogy kezd a helyére kerülni, és már én sem érezem azt, amit régen. Oh, Merlinre, de nehéz ezt így elmondani…

– Át akarsz jönni? Mert most nincs itt senki az irodámban, és inkább személyesen beszélnéd meg, akkor felőlem rendben van.

– Nem, most nem – szabadkozott Hermione. Nem így és nem most akarta ezt a beszélgetést megtenni, de miután Keelan és Draco elment, már egyszerűen nem bírta tovább. Az üres ház csendje mintha a fülébe suttogta volna, hogy ha most sem mondja ki, soha nem fogja, és akkor valószínűleg nehezebbé teszi majd az első találkozásunk Harryvel. – De szeretném, hogy ezt te is tudd. Csak nem számítottam rá, hogy ezt ennyire nehéz lesz kimondani.

– Jól van, akkor megkönnyítem a dolgodat – szólalt meg Harry színtelen hangon. – Tudom, hogy kicsoda Keelan apja. És már nem most, hanem iszonyatosan régóta. Draco Malfoy.

Hermione kinyitotta a szemét, és a lángokba meredt.

– Tudod? Ron elmondta?

– Nem, dehogy. Ronnal erről nem beszélünk. Ez egy kimondatlan egyezség köztünk. Engem nem érdekelt ez soha, ő meg mindig felhúzza magát, és olyasmiket mond, amiket ő maga sem gondol komolyan.

– Merlinre…

– Bűnözőkkel foglalkozom, Hermione, jó auror vagyok, feltűnnek azok a dolgok, amik a szemem előtt történnek – szólalt meg Harry. Hermione pedig elképzelte, ahogy a férfi ül a székben, és a tűzbe bámul, ahogy most ő is. Két ember, két kandalló, és köztük a hosszú évek titka. – Keelanen olyan sok kinézetváltoztató bűbáj volt, ami megjegyzem nagyon ügyes, és de rengeteg, bár szinte teljesen észrevehetetlen. A védelmi paranoiád miatta…

– Nem mondtál semmit soha. Inkább segítettél… mindig – emlékeztett Hermione, miközben magára húzta a kardigánt, és szorosan beburkolta magát. Nem a hideg miatt.

– Te és Keelan a családom vagytok. Ez olyasmi, amit Ron soha nem érthet meg, ő úgy kapta az övét, hogy beleszületett, de én választottam magamnak. Fontos volt a biztonságotok, és minden más. Rendszeresen ellenőriztem Luciust – folytatta az auror komor hangon. – Diszkréten, hogy ne legyen feltűnő. Sejtettem, hogy miután Draco ennyire eltűnt, akkor az öreg megpróbálkozik valamivel, ha gyanít valamit Keelanről. Gondolom nem árultad el neki, hogy kicsoda az apja. Tudom, hogy ő vitt be a Szent Mungóba.

– Merlin… Én…

– Vártam, hogy elmondod, de aztán nem történt meg. Úgy gondoltam, hogy nagyon megijedtél miatta. Segíteni egyszerűbb volt, mint kérdeződködni.

Hermione most döbbent rá, hányszor aludt nyugodtan úgy, hogy nem tudta, valaki más virraszt helyette.

– És persze Keelannek vannak olyan gesztusai, amiket nem tagadhat le… Felismerem ezeket, ha látom. Malfoy nekem is az iskolatársam volt évekig. A sok kaland mellett sok időt töltöttünk a tanulmányozásával. Sok hasonlóság van.

– Igen, valóban…

– Emlékszel, amikor megkapta az első seprűjét? – kérdezte a varázsló, aztán felnevetett, és a nevetésében volt valami régi, meleg fény. – Pontosan ugyanúgy fogta meg, és ült fel rá, mint az apja. És amikor fogta a kezében a cikeszt, pontosan úgy nézett rám, mint Malfoy, amikor elvette Neville nefeledd gömbjét. Akkor már tudtam, hogy ki az apja.

Hermione hosszasan elgondolkodott ezen, aztán összepréselte az ajkait. Tehát Harry végig tudta. Ült vele a konyhában, a születésnapokon, a nyári vacsorákon, és nem szólt egy szót sem. Nem azért, mert nem törődött vele, hanem mert éppen nagyon is törődött.

– Sosem szóltál semmit.

– Hiszen ismersz. A te titkod, neked kellett elmondani. Nem szerettem a fiadat kevésbé, mert tudtam, hogy az apja milyen volt gyerekkorunkban. Téged sem szerettelek kevésbé azért, mert szerettél valakit, akinek a gyerekét felnevelted.

– Nézd, bármit is mondott Ron…

– Nekem nem kell magyarázkodnod, Hermione. Soha nem kellett – szakította félbe a mondandóját az auror. – Sem neked, sem Ronnak. Szakítottatok, aztán mindketten a magatok útját jártátok.

– Csak ütközőpontnak használtunk téged.

– Sosem éreztem ezt olyan hatalmas tehernek – felelte a férfi. – Bár nem mondom, hogy nem segített volna egy-egy alkalommal az, ha jóban lennétek. De egy idő után azt hiszem, hogy sikerült megbékélnem ezzel. Magával a ténnyel is, hogy Malfoy neked akkor többet jelentett.

– Először csak ott volt – mondta Hermione elgondolva. Az emlék nem fájt, csak távoli volt, mint egy réges-rég olvasott könyv. – Egy olyan pillanatban, amikor mindkettőnknek szüksége volt valami többre, elterelésre, boldogságra, bármire… Aztán jobban megismertem. Együtt tanultunk, segítettem neki az animágiában. Ő pedig segített nekem kijutni egy olyan helyzetből, amiről nektek akkor nem beszélhettem. Ha ő nincs, akkor a szüleim ma… talán nem is élnének, vagy nem is emlékeznének rám. És bármilyen rövid ideig is tartott, az szerelem volt akkor.

– Ezt nem vitatom. Te soha nem csinálsz őrültségeket.

– A védekezés nélküli szex nem számít már annak? – nevetett fel a boszorkány, és a nevetés meglepően felszabadítóan hatott, mintha egy szoros csomó oldódott volna ki a mellkasában. – Ez egészen megnyugtató.

– Tudod, hogyan értem – nevetett Harry is. – Nem engedted volna Malfoyt a közel magadhoz, ha nem bíztál volna meg benne.

– Talán. Nem tudom. Akkor minden zavaros volt. De most… most lett tiszta számomra minden.

Egy kis csend állt be a beszélgetésükbe. Nem kellemetlen csend volt, inkább mély és megnyugtató. A tűz halkan pattogott közöttük.

– Szeretem Dracót – mondta ki Hermione a semmiből, és a saját szavaira önkéntelenül is elmosolyodott. Olyan egyszerűen hangzott. Hónapokig, évekig cipelte a nevét, mint egy kimondhatatlan súlyt, most meg ott lebegett a levegőben, könnyen és tagadhatatlanul. – Tudom, hogy ez hihetetlennek hangzik.

– Szóval együtt vagytok?

– Igen.

– Értem – mormolta Harry.

A hangjából nem lehetett kiolvasni semmit, és Hermione ettől a pillanattól félt a legjobban. Számolta a szívverését, és azon kapta magát, hogy a kardigán ujját szorongatja.

– Most minden más – szólalt meg a boszorkány, hogy betöltse a csendet. – Mindketten felnőttek vagyunk. Nincsenek többé titkok.

– Nem tudom, mit mondjak erre. Ezt mindig teljesen rád akartam hagyni. Nem túlságosan belefolyni.

– Végre tudom, hogy kihez tartozom. Eddig mindig csak Keelan volt nekem, az ő biztonsága, jóléte, én meg közben… elvesztem. Most pedig minden más.

– Értem. És Keelan?

– Jobban viseli, mint vártam, de ha ez előhozta a lázadását… Egyébként jól kijönnek. Keelan imádja a rezervátumot is.

A vallomás után furcsa üresség és egyben furcsa könnyűség költözött belé. Harry hallgatott, és Hermione egy pillanatra elhitte, hogy mindjárt felállni és elmenni készül a kandalló elől.

– Örülök neked, Hermione. Tényleg. Ne gondold, hogy nem – felelte végül a barátja, és a hangjában volt valami rekedt, valódi melegség. – Melletted fogok állni. Malfoy ide vagy oda, akkor is.

– Köszönöm, Harry – szólalt meg Hermione, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Nem törölte le.

– Erre valók a barátok.

– Tudom, hogy nem kedveltek egymást, de…

– Talán ennyi idő után képesek leszünk felnőttként viselkedni – mondta az auror, aztán megköszörülte a torkát, ahogy mindig, ha túlságosan meghatódott, és nem akarta, hogy kiderüljön.

– Bízom benne, hogy igen.

A kandallóban lassan lelohadt a zöld fény. Harry hangja még egy utolsó, halk jó reggelt mondott, aztán a lángok visszaváltak természetes, narancsos árnyalatukba. Hermione még sokáig ült ott mozdulatlanul, a felszálló szikrákat nézve.

Először hosszú idő óta nem érezte, hogy egyedül van a titkával.

***


Keelan csak az előtte imbolygó pálca fényét követte. A két férfi szótlanul haladt egymás mellett. Az egyik tele volt a kamaszkora gyötrő lázadásának megtestesülésével, a másik pedig egyre-másra a boszorkányra gondolt, aki miatt most a legboldogabb volt a világon, annak ellenére is, hogy az engedetlen fiát kellett helyes útra terelnie. Lopva a konok, Malfoyokra jellemző vonásokat figyelte, végül ő maga enyhült meg. Megszólította a még mindig sértődötten bandukoló Keelant.

– Minden rendben van. Nyugodj meg, nem akartalak megbüntetni. – Draco elcsigázottságát Keelan persze nem vette észre. A fiú megtorpant és egyenesen apjára nézett. A férfi legszívesebben aludt volna, és nem egy engedetlen kamasz fiúval császkált volna az erdőben, de ideje volt beszélniük egymással. Ugyanazt a haragot látta Keelan szürke szemében, ami a sajátjában. Nem tudott szabadulni a gondolattól. – Vagy legalábbis nem büntetésnek szánom, amire gondoltam.

– Remek. – A fiatal varázsló még mindig mélyen végigsértve követte apját, aki láthatóan otthonosan mozgott az erdőben és mit sem törődött azzal, hogy ő, Keelan, mit érez most, mit gondol. A hollóhátas fiú a tizenhét évesek öntudatával jelentette ki, persze, csak magában, hogy őt nem érti meg senki. Pedig az előtte haladó apja nagyon is megértette a lázadását.

– Lehetnél kicsit hálásabb.

– Ettől érezzem magam jobban, apa? – kérdezte még mindig feldúltan Keelan. Senki sem értett semmit. Mégis hogyan mondhatta volna el? Abbyvel akart lenni, azért, hogy a lány ne legyen egyedül. Jó, persze némi önző érdek is vezette, de az mégsem volt annyira önző, hogy meg kelljen bűntetniük. – Mikor szűnök meg nem gyereknek lenni? Azt hittem, hogy te majd másképp állsz hozzá.

– Amikor az ajtót választod az ablak helyett, akkor beszélhetünk arról, hogy kit tartok felnőttnek és kit nem – vigyorodott el Draco.

– Marha vicces… Egyszer történik meg velem ilyesmi, aztán egyből világméretű probléma kerekedik belőle – morogta a fia, aztán belerúgott egy kőbe. – Nem tettem semmit sem, ami miatt aggódnotok kellene.

– Nem is gondoltam ilyesmire. Noha, akkor sem kellene az ablakon át közlekedni. Anyád joggal gondolja, hogy valami vaj van a füled mögött. Akinek rejtegetnivalója van általában az szokta ezt a közlekedési formát választani.

– Nem akartam felébreszteni anyát. Csupán csak ennyi volt a célom vele. És egy kicsit bevallom, hogy sunnyogtam is.

– Bűbájok?

– Vagány akartam lenni. Te nem voltál még így soha?

– Megértem – mondta Draco, majd a forradásra gondolt a kezén. Vagányság, bátorság, erőpróba, túlságosan is jól ismerte ezeket a szavakat, sőt ráadásul sokukat testközelből.

– Nem úgy néztél ki – rázta meg a fejét a fiatal varázsló.

– Én is voltam tizenhét éves, és rosszabb, mint te.

– Beau is ezzel traktált – csóválta meg a fejét Keelan, aztán megvetően felhorkantott. – Mármint azzal, hogy ő rosszabb volt, mint én. De most már rohadtul kíváncsi vagyok ti ketten mit csináltatok fiatalkorotokban, aminek én csak a határait kapargatom.

– Beau nem tudom mit tett, de az biztos, hogy több marhaságot, mint amit te fogsz elkövetni a hátralévő életedben. Viszont magamról mesélhetek – szólalt meg Draco. – Persze csak, ha akarod.

– Mondd el, kérlek! – kapott az alkalmon a fiú. Annyira szeretett volna tudni róla mindent, hogy megismerhesse. Annak ellenére, hogy a dühe még mindig ott motoszkált benne, más érzések is kezdtek feléledni.

– Volt egy seggfej időszakom. Mindenkit lesárvérűztem, főleg anyádat. Potteréket gyűlöltem, mindig keresztbe tettem nekik, bár most sem a szívem csücskei. Csínyek, csalás, zsarolás, sötét mágia, hazugságok… Csatlakoztam a halálfalókhoz a családom nagyon erős nyomására és hatására. Ezt követte az elkeseredett dühös korszakom… Lázadtam otthon, minden ellen, amit apám képviselt.

– Tényleg?

– Te mit éreznél, ha az apád elkábítva egy szőnyegbe csomagolna, aztán elvinnének Írországba? – tette fel a jogos kérdést Draco. Persze mesélhetett volna arról az időszakról is, amikor Voldemorthoz kellett csatlakoznia, de az nemcsak a családja kényszere miatt történt. Különben is miért is rontaná el még jobban ezt az estét?

– Ugye velem nem ezt fogod csinálni? – kérdezte megszeppenten a fiú. Tudta, hogy milyenek az aranyvérű családok, legalábbis milyenek voltak. Rengeteget olvasott a kegyetlenségekről, de Dracóról nem volt képes ilyet feltételezni.

– Merlinre, dehogy! – sietett a válasszal az apja, majd a pálca fényében olyan rémültnek látszott. A fia nem tudta mire vélni ezt a tekintetet. Talán rosszat mondott? Lehet, hogy sokkal több régi, fájdalmas emlék van Dracóban, amit még nem mondott el. Hogyan is tudhatna mindent róla? – jutott eszébe hirtelen, hiszen még szinte alig ismerte. Ugyanakkor már az első pillanattól fogva kedvelte. Draco felsóhajtott, és megmasszírozta az orrnyergét. – Anyád különben is megölne… Meg akarlak ismerni, és nem elűzni magamtól. Miért tenném veled azt, amit az apám velem? Ez túlságosan is abszurd lenne. Az elkényeztetett, gőgös arisztokrata Malfoyság már nem az én asztalon.

– Valójában nem gondoltam volna, hogy képes lennél ilyenre – rázta meg a fejét az ifjú varázsló.

– Köszönöm a bizalmat.

– Gondoltam valamire – szólalt meg Keelan, aztán úgy döntött egyből elmondja apjának. – Pár napja ezen rágódók, még anyának nem mondtam. Jövőre halasztok egy évet Roxfortban és itt maradok.

– Micsoda? – hördült fel Draco, és majdnem elbotlott egy kiálló kőben. – Jól hallottam?

– Igen, jól hallottad. Úgyis tizenhét évet kihagytunk, és arra gondoltam, hogy nagyon is jó ötlet lenne itt maradnom. Beköltözöm hozzád vagy Beau-hoz, ahogy neked kényelmesebb. Nem zavarnék, csak megnézném mennyire lennék jó tanoncként.

– Egy nagy büdös francot, kölyök! – állt meg Draco előtte, majd csípőre tette a kezét. A pálca fényében még ijesztőbbnek tűnt. – Elment az eszed? Halasztani Roxfortban? Szerintem ez egyáltalán nem jó ötlet. Anyádnak ezt el ne mondd, mert ott rögtön megátkoz. Természetesen, ha megvannak a vizsgáid akár egy egész évet itt lehetsz vagy amennyit akarsz.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Keelan, majd elindult újra. – Lehet, hogy tényleg megbolondultam. Valahogy már semmi sem tűnik értelmesnek.

– Anyád megöl…

– Nem érdekel. Végre egyszer magam döntök valamiről. Te is döntöttél magadról, amikor sárkánygondozónak álltál.

– Ez baromság. És jobb, ha nem hasonlítod magadat hozzám – csóválta meg a fejét Draco. – Eldobnád a lehetőségeidet? Ostobaság. Te nem vagy én, és nem is leszel. Gondolj a jövődre. Önző módon persze örülnék, ha itt lennél. De őrültség lenne, ha nem fejeznéd be Roxfortot.

– Komolyan? Nem nagyobb baromság, mint teherbe ejteni egy fiatal lányt, és elmenni sárkánygondozónak? – kérdezte Keelan.

– Szóval így gondolod? – túrt bele a hajába Draco, aztán mély levegőt vett. Szörnyen leegyszerűsítve a példát tényleg ez történt, ugyanakkor Hermione teherbeejtése nem volt a tervének a része. A fia szemrehányása szíven ütötte és el is gondolkodtatta egyszerre. Hibának gondolhatja magát? Hogy is mondhatná el neki? Egy őrült döntésből született csoda – ez volt Keelan. Nem hiba, nem ballépés. Az életük szerencsétlen alakulása folytán történt ez így, és ő, Draco, kárpótolni akarta. De nem úgy, hogy közben a fia elvesztette volna a jövőjét.

– Sokféleképpen gondolom, de nem akartalak megsérteni – válaszolt Keelan végül, miután mindent átgondolt. – Ez csak az egyik része. A másik mindig, minden esetben ugyanaz: apa nélkül nőttem fel.

– Szóval mégis csak a fejemre olvasod a bűneimet.

– Sajnálom, Draco, nem akartam ilyen nyers lenni.

– Dehogynem. Valld csak be! Az őszinteség is egy erény – közölte Draco, majd a szája széle finoman megremegett. – Vagy talán nincs benned elég bátorság hozzá?

– Tényleg sajnálom.

– Rendben.

– És a ma estét is sajnálom. Legalábbis azt a részét, amikor nem szóltam nektek.

– Hidd el, sokkal célravezetőbb ilyenkor az egyszerűbb utat választani! Nem kell túlbonyolítani – mondta a férfi, aztán megveregette a fiú vállát. – Kevésbé megerőltető, és anyád sem borulna ki miatta. Főleg azok után, amit ma találtunk.

– Tudom, de…

– Mi baj van, Keelan? – kérdezett rá egyértelműen Draco. – Nem a mézes-mázas, púderezett valóságra vagyok kíváncsi, hanem az igazságra. Ez nem egy hagyományos apa-fia kapcsolat, te is tudod. Nem foglak szobafogságra ítélni, megbüntetni, kiabálni se, bár ez utóbbiban nem vagyok annyira biztos, de ez is a helyzettől függ.

– Elegem van, az a bajom – kiáltott el magát Keelan. Magát is meglepte a kijelentése, ami súlyokat mozdított lefelé a mellkasáról. – Ez az egész annyira, de annyira sok volt. Nem voltam felkészülve, ez nem olyan, amire valaha fel lehet. Ez egyszer csak berobbant az életembe. És én annyira próbáltam ennek örülni, és nem kiborulni…

– Sajnálom…

– Nem a sajnálat kell, oké?

– Hidd el értem! – válaszolta Draco. – Túl sok volt, túl rövid idő alatt, és annak ellenére, amit mondasz, mégis vannak olyan érzéseid, amikkel nem tudsz, mit kezdeni. Hidd el ez most mindegyikünknek egy igencsak nehéz! Bennem is kavarog mindenféle érzelem és igyekszem őket rendbe rakni.

– Nagyon összeszedettnek tűnsz. Nem olyannak, akit éppen csak beledobtak a mélyvízbe.

Draco először csak felnevetett, aztán elindultak újra a sötét ösvényen.

– Én nem vagyok már tizenhét egyrészt, másrészt nekem volt egy kicsi előnyöm hozzád képest.

– Olyan hamar randizni kezdtél anyával – szólalt meg Keelan. – Ez bőven furcsa.

– Nem akarom még egyszer elveszteni – mosolyodott el Draco. – Bármi is volt a múltban, most is megvan köztünk az, ami akkor volt. És elég volt ehhez egyszer meglátnom. Sok mindenben hibáztam, és fogok is, de nem akarom elszúrni.

– Igen, értem – bólogatott Keelan. – Nem azt jelenti, hogy nem örülök nektek, csak… hát… érted. Eddig nem volt apám, arra sem emlékszem, hogy anyunak lett volna valakije, olyan biztos nem, aki sokáig mellette lett volna és bemutatta volna nekem. Most meg egyszeriben puff családom van.

– Értem.

– Tényleg?

– Én tudom, milyen vágyni egy apára, Keelan. Az enyém… túlságosan fennhéjázó, hogy egyáltalán lehetőségem lett volna bármikor veszekedés, gúny és szarkazmus nélkül beszélni vele.

– De neked ott volt mindig is…

– Biztos vagy benne? Szerinted mit tett velem a halálfalóság, maga a fekete mágia és minden más? Csoda, hogy megmaradtam az ép eszemnél. A hatodik és hetedik évem maga volt a földi pokol. De ne beszéljünk erről… Rég volt már. Mi az, ami kiakaszt még?

– Nem tudom, minden… – folytatta a Keelan. – Jó, hogy kezdünk együtt lenni és beszélgetünk. De még ez is gyors egy kicsit.

– Bár tehetnék valamit…

– Ne tegyél semmit! – állította meg fia. – Nem rossz ez, csak furcsa. Még annyi mindent meg kell szoknom. Érted?

– Értem.

– Sajnálom az egészet, azt is, amit a fejedhez vágtam – mondta a fiatal varázsló. – Nem volt hozzá jogom. Nem törhetek feletted pálcát. És nem ítélhetlek el azért, amit azért nem tettél meg, mert nem tudnál róla.

– Minden jogod megvan hozzá, hogy a fejemhez vágd azt, hogy nem voltam melletted – mondta a varázsló, majd megfeszítette az ökölbe szorított kezét.

– De nem tudtál rólam.

– De nem is siettem azonnal megismerni téged – válaszolt Draco. – Én is voltam annyira kikészülve, mint te most.

– Talán így jobb volt, nem? Kínos szituáció lett volna, ha megjelentél volna a házunk előtt.

– Így nem volt az? – nevetett fel az apja. – Pont egy sárkányüldözés kellős közepén találkoztunk.

– Akkor tudtad, hogy ki vagyok?

– Igen – bólintott a férfi. – De akkor még eszemben sem volt elmondani. Kicsit kikészültem a hírtől, amit először nem is tudtam mennyire igaz ez, aztán Persephone, Abby anyja átadott nekem nem sokkal a találkozásunk előtt.

– Nekem sejtelmem sem volt.

– Nem baj – legyintett Draco, pontosan ez volt a cél. – Honnan is tudtad volna.

– Sajnálom, ahogy viselkedtem.

– Rendben van. Nem történt semmi.

– Tényleg? Valóban így gondolod?

– A megbocsátás is egy erény – válaszolta Draco, majd irányt váltott és még inkább az erdő sűrűjébe vezette a fiát. Keelan szótlanul követte. De a pillanatnyi csend nem tartott sokáig. – Miért ne bocsátanék meg neked? Nem tettél semmi rosszat.

– Tiszteletlen voltam.

– Majd legközelebb nem leszel az.

– És tényleg nem akarsz megbüntetni? – kérdezte Keelan.

– Kellene?

– Abbyvel aludtam – vonta meg a vállát a férfi, mintha nem számítana. Hevesen dobogó szívvel várta a választ.

– Ne tárgyaljuk tovább ezt a témát. – Dracót meglepte ez a fajta őszinteség. Persze nem szerette volna, ha van bármilyen tabutéma közöttük, Hermionénak tett ígérete ellenére, eszében sem volt felvilágosítást tartani a saját fiának, amire persze egyáltalán nem volt szükség.

– Jaj neeem! Szó sem volt szexről köztünk – közölte a fiú, és örült a hajnali félhomálynak, hogy nem látszott mennyire elpirult. Nem állt szándékában ezt ennyire nyíltan elmondani, de úgy ítélte meg, hogy most szükség van erre. – Nem akartam, hogy lássa azt a sorozatot, ezért is mentünk el. Abby persze egyetértett velem, aztán inkább hazakísértem.

– Az a sorozat… Minek nézel te ilyesmit? Ennyi vért, fejezést, csonkítást, égetés nem igen láttam sehol sem. Ezek a muglik igazán barbárok.

– Nem ez a része a fontos – vonta meg a vállát Keelan. – Ha túl tudsz jutni ezen, akkor az egész egy izgalmas stratégiai játék.

– Voldemort elég volt – mormolta Draco. – A saját bőrödön megtapasztalni igencsak fájdalmas egy ilyen stratégiai játékot, amiben te csak egy feláldozható gyalog vagy.

– Igazad van. De attól még ez csak egy kitalált történet – mosolyodott el a fiú. – És most hová megyünk?

– Megmutatom milyen büntetést szánok neked.

– Mégis lesz büntetés?

– Ha annak fogod fel, akkor az, ha nem, akkor meg kaland – válaszolt Draco.

– Trágyahordás? – kérdezett vissza Keelan.

– Nem.

– Sárkányokkal kapcsolatos egyáltalán?

– Igen.

– Levedlett pikkelyeket kell összeszednem?

– Ez remek ötlet, majd valamelyik újonccal megcsináltatom. De nem.

– El kell kábítanom egy sárkányt?

– Ne legyél nevetséges, kölyök! Még nem vagy ehhez annyira képzett, másrészt nem akarom, hogy bajod essen – fújt egyet a mester. – Majd eljön annak is az ideje.

– Nem fog bajom esni – rázta meg a fejét Keelan.

– Úgy legyen.

– Vigyázok magamra!

– Ebben a rezervátumban ez nem elég, ezt jól jegyezd meg! Itt egymásra is vigyáznunk kell – oktatta Draco a fiát.

– Nekem is rád?

– Hacsak nem akarod, hogy az öregedet megegyék.

– Nem – mosolyodott el végül Keelan.

– Gyere ide, kölyök! – mondta Draco, majd átölelte a vállát, pontosan úgy, mint ha jó barátok lennének, de mindketten tudták, hogy ez egy igazi apa-fia pillanat. – Túlságosan mozgalmas lesz az idei nyár, nem igaz?

– De igen.

– Azért remélem, jól fogod magad érezni a táborban. Jut eszembe, hétfő estére ne tervezz programot.

– Miért?

– Anyádnak, Beau-nak, Skótnak, Freyának és nekem van egy kis ügyünk, ami nem várhat, és keddig nem jövünk haza – mondta Draco.

– Vigyázzak a házra, ne csináljak galibát és maradjak otthon? – kérdezett vissza a fiatal varázsló.

– Ellenkezőleg, bár természetesen ne csinálj semmilyen galibát, ha egy mód van rá. A táborban kellene maradnod.

– Miért?

– Mert nyugodtabb lennék, ha valaki figyelne a faházamra. Neked is kényelmesebb lenne, ha nem kellene minden reggel besétálnod. Ráadásul Finnt sem akarom egyedül hagyni az új társunkkal. Ugye megérted?

– Persze.

– Örülök. Számíthatok rád, akkor? – kérdezte a lehető legelszántabban Draco.

– Igen – bólintott Keelan.

– Jól van – veregette meg a vállát az apja. – Ezzel igazán megkönnyíted a dolgomat.

– Ugye más is van, amiről nem tudok?

– Mindig van – sóhajtott fel Draco. – Wall annyira nem biztonságos, mint amilyennek látszik, és amennyire el akarják róla hitetni. Jelen pillanatban is sok minden van, amiről nem tudsz.

– Sárkányok között biztonságosabb?

– Fel kellene kötnie annak a gatyáját, aki be akarna jönni csak úgy a táborba. És aki ezt megteszi, annak komoly varázsereje és kiszámíthatatlan céljai vannak.

– Értem – válaszolta a hóllóhátas.

– De ha nem felel meg, még beszélhetek Pitonékkal vagy Perkinsékkel, hogy nézzenek rád. – Keelan gyorsan átgondolta mindkét eshetőséget. Pitonék? Abby mellett még csak-csak, de a lány apjának átható tekintetétől egy pillanatra elkoromult. Perkinsék? Nem, nem… Ella valószínűleg álmában fojtaná meg, a lány testvérei Alarick Piton miatt nem igazán kedvelték. A tábor egyszerre nagyon vonzónak tűnt.

– Talán nem kéne. Jó nekem a rezervátum is.

– Biztos?

– Finn mesterrel jól elleszünk – mondta végül mosolyogva Keelan.

– Csak havazni meg ne tanítson – vigyorodott el Draco.

– És mit mondjak anyának, mi volt a büntetés? – kérdezte a fiú egy mély sóhajjal.

– Nem fogja megkérdezni.

– Biztos?

– Majd én elintézem.

– Köszönöm, Draco!

– Nincs mit, Keelan.

A két varázsló a napfelkeltéig bejárta az egész rezervátumot, ellenőrizték a bűbájokat, a kerítéseket és közben beszélgettek egymással. A rend újra helyreállt.

***

Eközben a táborban Beau apró csókokkal keltette fel Freya. Nem bírta megállni, már attól megrészegült, ahogy a karjaiban tartotta egész éjszaka. Figyelte a finom vonásait, ahogy összeráncolta homlokát, ahogy felsóhajtva levegőt vett. Még azt sem sajnálta, hogy egészen addig várt, amíg a boszorkány el nem aludt mellette. Most, hogy kialudta magát, ideje volt végre felébreszteni a lányt. Finoman haladt az arcától lefelé, majd ajkával megérintette a nyakát. A boszorkány elmosolyodott, mély sóhajtással nyitotta ki a szemét.

– Jó reggelt! – mondta elégedetten.

– Neked is – mormolta Beau. – Még mindig ez a pulcsi van rajtad?

– Furcsa is lett volna, ha álmomban levetkőzök.

– Pedig reménykedtem benne – incselkedett a varázsló, s pimaszul meghúzta a kapucni zsinórját. – Nincs meleged?

– Nincs – rázta meg a fejét Freya. – Na, jó egy kicsit.

– Tartozol nekem egy vallomással – váltott hangnemet a férfi, aztán felkönyökölt. – Mi történt este?

– Nem folytathatnád, amit az előbb? Amit a nyakamnál csináltál? Egészen ellazultam tőle.

– Úgyis kiszedem belőled, amit tudni akarok – mondta a mágus, aztán lágyan megcsókolta a boszorkányt. Annyira gyengéden, lassan, hogy csaknem mindketten eszüket vesztették. – Még most sem mondod el?

– Rossz álom volt – sóhajtott Freya, miközben a nyakába fonta a karjait, aztán szórakozottan játszani kezdett a világosbarna, kissé szőkés hajtincsekkel. Ahogy Beau zöldeskék szemszínét sem tudta megállapítani teljes bizonyossággal, pontosan így volt a hajszínével is. A tekintete annyira gyengéd volt, törődő.

– Mondd el, de egy részletet se hagyj ki! – szólalt meg végül. A lányt kissé megrémítette ez az egész, inkább csak a jóra akart emlékezni, elűzni a rosszat.

– Ne beszéljünk most erről! – mondta miközben lehúzta magához Beaut, aztán ajkuk megint csak összeért.

– Te kis boszorka!

– Miért?

– El akarod terelni a figyelmemet, igazam van?

– Pontosan ez a célom – érintette meg finoman az ajkával a varázslóét. Annyira jó volt ezt a játékot játszani.

– Túl jól csinálod – mondta, majd ismét megcsókolta, egyik kezével benyúlt a pulóver alá, s egy mozdulattal megszabadította tőle Freyát. – Most visszavettem tőled a felsőmet.

– Túl dörzsölt vagy!

– Én? – vigyorodott el negédesen. – Egyáltalán nem vagyok.

– Na persze.

– Túl szép vagy, Freya – szólalt meg egy kissé rekedtesen, azon az ellenállhatatlan ausztrál akcentusán. – És én annyira szeretném tudni, hogy miért voltál olyan feldúlt tegnap este. Segíthetnék.

– Megint a csuklyás alakról álmodtam – közölte végül, majd a fejére húzta a takarót. Itt biztonságban érezte magát a ropogós, frissen mosott ágyneműben, aminek minden egyes négyzetcentiméteréből Beau kellemes, férfias illata áradt.

– Ne bújj el! Annyira szeretnék a szemeidbe nézni.

Freya elmosolyodott a takaró alatt, de eszében sem volt kimászni onnan, főleg, ha Beau ragaszkodott az elképzeléséhez, márpedig a varázsló mindig is konok volt.

– Erről csak így tudok beszélni. Ráadásul majdnem levetted az összes ruhámat.

– Csak a pulcsit vettem le.

– Mintha olyan sok mindent vennék magamra alvás közben. Szerinted még mi lehetett rajtam, amikor átrohantam hozzád az éjszaka közepén.

– Zavarban vagy?

– Igen.

– Miért?

– Mert nem akarok hiányos öltözékben veled a szörnyű álmomról beszélni – morogta a takaró alól Freya.

– Gondold azt, hogy fel vagy öltözve. Különben sem láttam semmit, pedig nagyon-nagyon szeretnék mindent látni.

– Tényleg?

– Mondjuk úgy, hogy nehéz nem hozzád érnem – rajzolt apró köröket a takaróra Beau, ahol Freya feje búbját sejtette.

– Édes vagy! De soha nem csináltam még ilyet – vallotta be végül.

– Milyet?

– Amilyet mi ketten tervezünk. – Beau válaszul csak kuncogott. – Ez miért olyan vicces?

– Nem tudom, hogy miért mondod ezt – szólalt meg értetlenül Beau.

– Miért mondom ezt? – sóhajtott Freya, s miközben a következőket mondta tompa fájdalmat érzett a szíve tájékán. – Megegyeztünk, hogy nincs szerelem, csak egy nyári flört…

– Mikor volt az már…

– Ne bonyolítsuk túl az egészet!

– Te bonyolítod, édesem, én csak itt fekszem melletted – vigyorgott még mindig, miközben a vékony takarón át, a boszorkány vállát masszírozta.

– Túlságosan is tetszel nekem.

– Tényleg? – csillant fel Beau szeme, majd ő maga is bemászott a takaró alá. Sokáig ficergett mire megtalálta a helyét Freya mellett.

– Te mit csinálsz?

– Megnézem neked miért jó itt a takaró alatt. De már mindent értek, sötét van és jó meleg.

– Nem játszadozunk.

– Halálosan komolyan veszem ezt – mondta Beau, majd elnevette magát. – Bocsánat, tényleg komolyan veszem…

– Legszívesebben elbújnék.

– Hová? Itt bujkálsz a takaró alatt előlem, mert megrémít, amit érzel irántam.

– Ne analizálj!

– Annyira sajnálom, hogy nem voltam veled! – kezdte a varázsló. – Borzalmas egyedül felébredni egy rémálomból.

– Igen, ez igaz.

– Ha akarsz, akkor minden éjjel itt aludhatsz velem – ajánlotta fel készségesen. – Én nem bánom, és akkor nincsenek rossz álmok, egyedül se lennél. De át is mehetek, ha úgy neked jobb.

– Köszönöm. Kedves tőled. Viszont nem akarok ebből rendszert csinálni. Egyedül is meg tudok birkózni a rossz álmokkal.

– Tudom, hogy eldöntöttél valamit velünk kapcsolatban, de nem hiszem, hogy ez összejön.

– Tudod, hogy ez nem fog sokáig tartani. Én hamarosan elmegyek innen – mondta Freya, miközben a férfi tenyere finoman végigsimította a gerincét. – Egyhamar nem fogok visszajönni.

– Úgy beszélsz, mintha a Holdra költöznél.

– Ha nem is Holdra, de… nem jöhetek csak úgy vissza, amikor akarok. Ez… – Freya elhallgatott. Nem akarta elmondani a titkát, még nem. – Túl bonyolult lenne.

– Itt is találhatsz munkát.

– Ez nem olyan egyszerű… Ahova megyek… Nem tudom ezt elmondani. Még nem. Annyira borzalmas és… nem akarok erre gondolni se.

– Tudom, hogy meg tudnánk oldani.

– Annyira kedves vagy, de nem akarok beléd szeretni és te se szeress belém.

– Ki beszél itt szerelemről? – nevette el magát Beau. – Én csak a hosszú távú kapcsolatunkat ecsetelem. Nem muszáj most belém szeretned, ráér később is. Nekem se muszáj. Ugyanakkor, ha már így együtt vagyunk, akkor igazán kezdhetnénk valamit ezzel a helyzettel.

– Mire gondolsz?

– Mondjuk, a legjobb lenne, ha szólnál, ha szerinted már túl komoly és hagyjuk abba.

– Jó, rendben van ez így – vágta rá Freya. De már annyira komoly volt, hogy azt lehet egyikük sem ismerte be egymásnak, mégis már nyakig benne voltak. – Nincs szerelem.

– Nincs – rázta meg a fejét Beau. Ekkorát még egyikük sem hazudott eddig. Mindketten gondolatban vállon veregették magukat, aztán ajkuk ismét összeért. Édes, lágy csók volt. – Biztos?

– Így nyugodt vagyok, hogy ezt tisztáztuk.

– Ennek örülök.

– Én is.

– Mondd el mi történt az álmodban? Most már igazán nem húzhatod tovább.

– Megint ott volt a fekete csuklyás és… most szörnyűbb volt, éreztem a fájdalmat… És ott volt a kezemben a tőr…

– Milyen tőr?

– Tegnap este Hermione és Draco megmutatta, hogy Skóték mit találtak bent az erdő mélyén. Valahonnan nagyon ismerős, de nem tudom honnan.

– Ezt rajzolgattad egész este? – kérdezte Beau, pedig nagyon jól tudta a választ.

– Igen.

– Ugye nem rajzoltad le megint azt a fickót?

– Nem, persze, hogy nem.

– Jaj, drágám, hát el kell vennem a vázlatfüzetedet?

– Meg ne próbáld!

– Most pont át is mehetnék.

– Nem, nem…

– Félig pucéran úgyse mernél visszamenni.

– De kihúzod nálam a gyufát, Angus Beau! – emelte fel a hangját Freya.

– Még anyám se hív így – közölte a férfi. Persze ő maga is tudta, hogy az anyja miért nem hívja így, de ezt Freyával nem akarta megosztani. Mindkettőjüknek volt titka. Legszívesebben a férfi elmondta volna Freyának az igazat, a boszorkány pedig azt, hogy már ismeri Beau múltját.

– Na vajon miért? – kérdezte sóhajtva.

– Randa egy név.

– Valóban?

– Meg kéne változtatnom.

– Mire?

– Nem tudom, de gondolkodom rajta – ígérte baljóslatúan.

– Bolond vagy – nevetett Freya.

– Csókolj meg végre, mert belehalok, ha nem teszed meg.

– Ugyan mibe halnál bele?

– Abba is belehalok, hogy itt fekszel mellettem félpucéran, legszívesebben… Freya, túlságosan szép, édes és gyönyörű vagy.

– Valóban így gondolod?

– Meg fogsz őrjíteni, de nagyon.

– Dehogy.

– Szeretkezz velem. – A hangja esdeklő volt. Freya megborzongott tőle, ez az akcentus teljesen kikészítette.

– Most? – kérdezett vissza félszegen.

– Mikor máskor?

– Nem úgy készültem – mondta a lány, miközben zavartan elpirult a takaró alatt.

– Rá kell készülni?

– Miért, nem kéne?

– Én nem tudom – vigyorgott elégedetten Beau, miközben egy apró puszit nyomott a boszorkány nyakára. – Azt mondtad, gyengéd leszel.

– Bolond! Mintha nem tudnám, hogy mennyire tapasztalt vagy.

– Annyi nőm azért nem volt – mormolta, miközben finoman végigsimította Freya hosszú haját. – Ki tudja, hátha valamit rosszul tudok, és te felvilágosítasz.

– Persze… biztos…

– Mi a baj?

– Semmi baj.

– Ilyen szarkazmus és ekkora sóhaj? Ha itt nem baj van, akkor rosszul ítélem meg a helyzetet.

– Izgulok, oké?

– Miért?

– Miattad.

– Miattam?

– Igen.

– Hidd el nincs semmi, amiért izgulnod kellene!

– Dehogy nincs.

Beau gyengéden megérintette az arcát, aztán megkereste Freya ajkát és egy csókot lehelt rá.

– Felzaklatott az álom, ugye? – kérdezte végül témát váltva a varázsló.

– Az is. Mióta a romoknál voltunk… azóta csak talán kétszer-háromszor tudtam normálisan aludni.

– Miért nem mondtad el?

– Túl büszke voltam, és nem szeretem bevallani magamnak, ha félek valamitől. Te meg összezavarod az agyam. Kinek is beszélhetnék erről az egészről? Totális káosz az egész.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy még mindig ez a baj. Jobban kellett volna figyelnem rád.

– Nem, nem, te mindent megtettél.

– Frászt tettem! A szexről beszélek neked, miközben te halálra rémülve jöttél át hozzám az éjjel. Annyira idióta vagyok!

– Nos, a helyzeten az se segít, hogy egymáshoz simulva fekszünk a takaró alatt majdnem teljesen meztelenül.

– Gondold azt, hogy nem vagyok itt és mondd el, hogy mi bánt.

– Nagyon is itt vagy, Beau, és én nagyon is azt akarom, hogy itt legyél.

– Tényleg?

– Megbízom benned, ha nem tűnt még fel.

– Bármikor jöhetsz hozzám.

– Köszönöm!

– Nem kell…

– De igen. – Freya újra megcsókolta a varázslót, aki megkönnyebbült sóhajjal fogadta a lágy ajkak érintését.

– Tudok egy megoldást a problémára – jelentette ki a férfi.

– És mi lenne az?

– Úgy hívják álomfogó.

– Az nem valami mugli dolog?

– Nem egészen, de beválhat. Várj meg itt és ne mozdulj! – Azzal Beau kicsusszant a takaró alól és elment valahova. Csörömpölés, csengés-bongás hallatszott fel valahol, aztán fojtott káromkodás. Freyának elképzelése sem volt, hogy a varázsló mégis mit kereshet, de az ígéretéhez híven nem mozdult. Kisvártatva léptek zaját hallotta, majd a matrac besüppedt mellette, ahol Beau leült.

– Itt is vagyok – mondta végül. – De ki kell másznod a takaró alól.

– Pucér vagyok.

– Tényleg? El is felejtettem. Akkor csak egy kicsit nézz ide!

Freya lehúzta a fejéről a takarót, majd maga köré tekerve azt, felült az ágyban.

– Ez micsoda?

– Mugli ideiglenes tetkó – mutatta fel álomfogó lemosható tetoválást Beau.

– Honnan van neked ilyesmid?

– Meg akartam nézni hogyan áll, vettem egy csomó fajtát, de aztán egyet se használtam fel. Neked viszont most feltétlenül kellene egy ilyen.

– Tényleg szép.

– Igen. Persze nem állandóan, csak most, amíg ki nem gyógyítalak ebből a rémálom dologból – mondta miközben nagy szakértelemmel levette a fóliát a mintéról. – Addigra úgyis eltűnik.

– És tudod hogyan kell feltenni?

– Sima ügy, csak egy kis víz kell hozzá és kész.

– Rendben. És hová tegyük.

– Hasadra?

– Álmodozz csak – nevetett Freya.

– Comb?

– Nem, nem…

– Mellkas.

– Persze, szép is lenne a dekoltázsomban egy ilyen.

– Én felragasztom.

– Tudtam, hogy ebben is számíthatok rád – mosolygott még mindig. – De nem hiszem, hogy ott jó helye lenne.

– Legyen a hát.

– Oké, rendben van.

– Egyébként minden porcikád izgató, szóval teljesen mindegy mit látok.

– Oh, Merlin.

– Hasra feküdnél, édesem?

– Persze.

Beau élvezettel húzta le a boszorkányról a takarót, végigsimította az ujjai hegyével a bőrét, aztán gyengéden oldalra simította a tintafekete hajtincseket.

– Most mit csinálsz?

– Előkészítem a terepet.

– Elkérhetem a használati utasítást? – kérte Freya, mert nem bízott annyira a férfi szakértelmében.

– Nem.

– Megint füllentesz.

– Hadd élvezkedjek egy kicsit! Különben is, ha sokat izegsz-mozogsz ferde lesz – mondta, miközben ráragasztotta a boszorkány hátára az ideiglenes tetkót. – Ez kicsit hideg lesz.

Finoman törölte át a vizes zsebkendővel a papírlapot. Freya libabőrős lett és összerezzent, de nem szólt semmit sem. A férfi érintése, a hideg víz, ahogy lecsorgott a hátán. Már nem is igazán tudta, hogy mit miért érez. Mikor Beau levette az átázott papírlapot, ráfújt az érzékeny bőrre. Elmosolyodva figyelte, ahogy Freya újra összerezzen.

– Még hagyni kell száradni.

– Milyen lett?

– Lélegzetelállító.

– Ennyire azért nem lehetett jó…

– Én csináltam, te meg gyönyörű vagy, szóval piszkosul jól sikerült – közölte elégedetten Beau, mintha legalább egy igazi tetoválást készített volna.

– Meg kéne néznem.

– Ha tudnám, hogyan kell az új tabletemmel fotózni…

– Hogy mivel?

– Nem meséltem? – feküdt le mellé Beau. – Keelan beavat a mugli dolgokba.

– Szuper. És ez a mugli tetkó mikor szárad már meg?

– Még kell neki pár perc.

– Ugye nem versz át?

– Miért tenném?

– Mert a fenekemet akarod bámulni.

– Én? Neeeeem isss.

– Javíthatatlan vagy.

– Lehet, hogy igazad van. Ezért tennem is kell valamit, amivel még jobban megerősítem ezt a véleményedet.

– Mit csinálsz? – kérdezte Freya, miközben Beau megint visszamászott mellé az ágyba, aztán magukra húzta a takarót. – Jaj, Beau!

– Olyan lesújtó, amikor így mondod nevem.

– Dehogy.

– Pedig de…

– Eszemben sem volt megsérteni téged. Annyira örülök, hogy tegnap este beengedtél.

– Ne butáskodj már, Freya! Ne is beszéljünk róla, oké?

– Aha.

– Akkor jó.

– Miért húztad ránk a takarót?

– Jó volt így beszélgetni az előbb is – mondta majd magához húzta a boszorkányt. Megcsiklandozta az oldalát.

– Hééé!

– Mindig makacskodsz?

– Úgy tűnik, mintha makacskodnék?

– Nem tudom. Még mindig nem csókoltál meg. – Freya most mellkasán feküdt és mindketten a takaró alatt kuksoltak, s alig látták egymást, de a boszorka így is tisztában volt vele, hogy a varázsló vigyorog. – Még mindig nem.

– Miért siettetsz ennyire?

– Menni kell reggelizni.

Freya felnevetett.

– Szörnyű vagy, tudod?

– Kicsit…

A boszorkány nem habozott sokáig, hanem megcsókolta a varázslót. A férfi most teljesen átölelte, gyengéden simogatta a hátát, az oldalát, hagyta, hogy az egész testsúlyával ráfeküdjön.

– Összenyomlak – motyogta Freya.

– Dehogy is. Hülyeségeket beszélsz! – mondta Beau majd egyik kezével beletúrt a tintafekete hajzuhatagba, ami már így is rettenetesen összekócolódott, másikkal finoman végigsimított a boszorka combját, majd a fekete csipke bugyi araszolt és végigsimította a derékrészt.

– Rá kell csapnom a kezedre?

– Lehet… – válaszolt elgondolkodva. – Nem gondoltad meg magad véletlenül?

– Mivel kapcsolatban?

– Reggel van, itt vagyunk az ágyban és szeretkezhetnénk.

– Szeretném, de… Beau! Hagyd békén a bugyimat!

– Azt mondtad szeretnéd.

– De most nem lehet.

– Belehalok ebbe, ami köztünk van – mondta Beau, majd felnyögött. – Jó, akkor úgy látom, pontot kell tennem ennek a reggelnek a végére. Tűnés az ágyamból!

– Hogy mondtad?

– Menj el, kérlek, mielőtt még itt hagyod a bugyidat is nekem! – suttogott a fülébe, amitől Freya teljesen elgyengült. Persze a férfi még nem engedte el Freyát és még mindig a takaró alatt voltak mindketten, sőt szemtelenül becsúsztatta az ujjait a fekete csipkék alá a derekánál, majd ismét megpróbálta lassan megszabadítani tőle Freyát.

– Nagyon vicces – mondta a boszorkány borzongva, majd megérintette a férfi kezét és valahogy megpróbálta a varázsló ujjait kihúzni a ruhaanyag alól, ami sokkal nehezebbnek tűnt, mint azt gondolta, ráadásul a férfi nem is akart annyira szabadulni, mire sikerült, Freya már tényleg nevetett, és Beau feje fölé emelve a kezüket összekulcsolta az ujjaikat.

– Tényleg, Freya, most nagyon-nagyon nem jó nekem.

– Rendben, elmegyek.

– Köszönöm.

– Adsz nekem valami ruhát?

– Megint el akarod csórni a cuccaimat? – nevetett fel Beau.

– Praktikus megfontolásból.

– Igen?

– Egy szál bugyiban visszasurranni reggel a táboron át kicsit fel feltűnő.

– Magabiztos nő vagy, nem?

– De igen, bár ez nem azt jelenti, hogy szívesen mutogatom magam meztelenül.

– Ezt tanúsítom. Én se láttam semmit.

– Még a végén megsajnállak.

– Akkor sajnálj már meg, kérlek!

A lány gyengéden csókolta meg, ajkai puhán értek a varázsló ajkaihoz. Kellemes volt, inkább, mint szenvedéllyel teli, megnyugtató és reményt adó. Beau azt kívánta bárcsak tovább csókolta volna, de Freya elhúzódott, majd mélyen felsóhajtott. Még mindig hevesen vert a szíve, még mindig saját magával harcolt ellene, hogy megadja-e magát a szenvedélynek, amit Beau iránt érzett.

– Teljesen elveszed az eszem – suttogta majd a fejét Beau mellkasára tette.

– Te veszed el az enyémet, szépségem.

– Menjünk el reggelizni!

– Jól van – simogatta meg a hátát Beau. – De maradjunk még így egy kicsit.

– Rendben, de ha megkérlek, akkor vedd már ki a kezedet a bugyimból!

– Semmilyen szórakozást nem hagysz nekem drágám?

– Úgy hallottam az új lány kezeket tör. Lehet, beszélnem kell vele erről.

– Nem fogsz vele találkozni.

– Miért nem?

– Tapasztalatot cserélni? – rázta a fejét, aztán felciccentett. – Nem, nem. Én így szeretem az ujjaim, ahogy vannak.

– Jó, beszéljünk erről, mert úgy érzem, hogy kell – mondta Freya, majd lehúzta magukról a takarót. Beau a hunyorogva nézett fel a boszorkányra.

– Annyira gyönyörű vagy.

– El tudom képzelni – morogta a lány, miközben igyekezett kisimítani néhány tincset, amik úgy döntöttek önálló életre kelnek.

– Hadd segítsek! – mondta gyengéden, aztán finoman a füle mögé igazította a rakoncátlan, göndör hullámokat. – Így már tökéletes.

– Kicsit félek, oké?

– Mitől? Tőlem?

– Nem tőled, hanem ettől az egész intim helyzettől.

– Áh, értem már.

– Biztos, hogy érted?

– Igen. De nem kell aggódnod. Gyengéd leszek hozzád! – Freya megcsóválta a fejét, aztán egy párnával, ami a keze ügyébe került fejbe vágta a varázslót. – Bocs, szar poén és rossz időzítés.

– Vicces ez neked?

– Nem, csak idióta vagyok. Sajnálom. De ha hagytad volna, hogy lehúzzam a bugyidat már minden kétségedet eloszlattam volna.

– Kötve hiszem, hogy ennyi elég lenne hozzá. De köztünk szóval szörnyen hatalmas egód van.

– Nekem elhiheted, hogy bőven elég lett volna, amit terveztem a kétségeid eloszlatásához.

– Megszólalt a nagy szakértő…

– Némi gúnyt hallok ki a hangodból, kedves hölgy.

– Te meg megint Draco akcentusát vetted elő…

– Nem vidít fel?

– Nem.

– Jó beszéljünk komolyan – köszörülte meg a torkát Beau, majd megfogta Freyát és a hátára fordította. Kitámasztotta magát a karjaival és a boszorkány fölé hajolt.

– Nem zavar, hogy nincs rajtam semmi?

– A szemedbe akarok nézni.

– Jól van. Mondasz is valamit vagy csak nézel?

– Nehéz kérdés.

– Pedig egy szóval lehet rá válaszolni.

– Amit el akarok mondani neked, azt nem lehet egy szóval elintézni, sokkal több ennél.

– Akkor mondd el, kérlek! – mosolyodott el kedvesen, mintha tényleg nem haragudna a férfi gúnyos megjegyzéseiért.

– Bunkó voltam, egy kolosszális hatökör. Annyira vágyom rád, hogy az eszem olyan lett közben, mint egy fej fonnyadt saláta. Az én agyamban már valahol máshol járunk, ott ahol még nem tartunk. Tudom, hogy még csak most találkoztunk, de már olyan, mintha mindig is ismertelek volna.

Freya ajka egy apró sóhajra nyílt szét, Beau pedig úgy döntött nincs több beszélgetés, és megcsókolta a boszorkányt, úgy ahogy még eddig sohasem. Igazán, szívből, mindent beleadva, amit érez. Nem játszotta meg magát, úgy ahogy mások előtt. Ezek az érzések valódiak voltak, élettel telibbek, amilyeneket egyikük sem élt még át. A mámoros szenvedély köde el nem ragadta őket egy kissé.

A csók elmélyült a kezük felfedezőútra indult a másik testén. Kissé elhomályosult minden, így egyikük sem merengett azon, hogy helyes-e, amit tesznek vagy nem. A derekukra csúszott le a takaró, de már valahogy ezt egyikük sem bánta. Freya csókot nyomott a férfi állának makacs ívére, ami most kissé megremegett. Egy pillanatra egymás szemébe néztek, majd elmosolyodtak. Beau a boszorkány nyakának csókolgatásával válaszolt a finom kényeztetésre.

– Keljünk fel! – súgta a fülébe Beau rekedten.

– Hogy mondod? – kérdezett vissza a boszorkány, mintha egy álomból ébredt volna fel.

– Lezuhanyozom és keresek neked valami ruhát, oké?

– Persze.

– Gyönyörű vagy! – közölte, majd maga köré csavarva a takarót felkelt az ágyból.

– Hééé! – méltatlankodott Freya, majd eltakarta magát és felült az ágyban. – Ezt miért csináltad?

– Csak egy reflex.

– Na persze.

Beau mosolyogva eltűnt a fürdőszobában, Freya pedig felvette a földről a tegnapi pólót, amit valószínű a férfi vetett le. Pálmafás volt, Beau illatú, és nem érdekelte a jégkrém nyom sem az elején. A boszorkány most már elégedetten helyezkedett el az ágyon, s majdnem visszaaludt, mielőtt Beau egy újabb csókot nem lehelt az ajkára.

feltöltötte 2026. Sep. 25. | Nyx | hozzászólások: 0