49. fejezet
Villámcsapás


Mire Keelan és Draco megérkeztek az étkezdébe, már javában mindenki ott tolongott az asztaloknál. Az éles hangok bántották Draco fülét, hiszen még mindig szenvedett a kialvatlanságtól, és egy kicsit még mogorva is volt. Ugyan valamicskét sikerült Hermionénál aludnia, miközben imposztor fiát várták, de ez egyáltalán nem tűnt elégnek.

– Skótékhoz ülünk – mondta Draco, majd a kávét szürcsölgető barátai felé mutatott.

– Rendben van – bólogatott Keelan, aztán igyekezett lépést tartani apjával, aki most hosszú léptekkel haladt az asztalok mentén. Mikor elérték Skótot és Finnt, a két varázsló összevont szemöldökkel nézett rájuk.

– De nyúzottnak néztek ki – kurjantott fel Skót. – Megártott a Trónok harca vagy az éjszaka volt nagyon hosszú?

– Kerítéseket ellenőriztünk, a bűbájokat megújítottuk, így a délelőtti munka készen van – közölte Malfoy mester, majd kihúzta magát és elégedetten nézett a kollégáira. Skót letette a vajkenőkést, majd szeme fordult vele.

– Nem tudtatok aludni? – kérdezte Hayden. – Szólhattatok volna. Van egy egész hegynyi tőzeges sárkánytárgya, amit be kell zacskózni.

– Baromira vicces.

– De most tényleg. Nem tudtatok aludni?

– Mondhatjuk így is – válaszolt röviden Draco, miközben leült az asztalhoz. Keelan mélyen hallgatott inkább, de kerülte a többiek tekintetét. Skót gyanakodva méregette őket, végül úgy döntött kár lenne erre pazarolni az energiáit.

– Csodás – vigyorgott Finn elégedetten, és leplezetlenül örült a felszabadult időnek. – Legalább akkor mi most Skóttal nyugodtan hátradőlhetünk és élvezhetjük a mai napot.

– Annyira ezért ne élvezd! Péntek van, és ki kell menned az új csaj elé, illedelmesen köszönteni a táborban és a csapatban. És ne merd elfelejteni – figyelmeztette Draco. A varázsló valamit morgott, de szerencsére egy olyan nyelven, amit a barátja nem beszélt jól, hiába tanulta rendületlenül, és valószínűleg nem is akarta hallani igazán, hogy Finn megint kit és miért szid.

– Oké – morogta végül Finn, aztán beleszúrta a villáját a rántottába, s folytatta az evést. – Nincs ebben semmi nehéz, nehogy már előre átharapni a torkomat.

– Ahogy elnézem kellettek volna nektek még egy kis alvás – incselkedett Hayden. – Remek gyógymódjaim vannak rá.

Finn felröhögött és megcsóválta a fejét.
– Mert szerinted a whisky mindenre megoldás – vigyorgott és révedezve gondolt vissza Skót whisky-jére. – Bár, ha jobban meggondolom…

– A skót whisky igen, a miénk meg egyenesen orvosság. Nekem elhihetitek ennél jobb nincs ezen a kerek világon.

– Gyógyszer mi?

– Az is – bizonygatta a férfi. Keelan lopva az apjára nézett, aki megcsóválta a fejét. Közben Hayden oldalba lökte Finnt, akinek leesett a tojás a villájáról. – Emlékszel, amikor a saját havazásod miatt megfáztál?

– Kürtöld világgá basszus! – morogta Finn.

– Mert egy szál alsógatyában akart tök részegen korcsolyázni – közölte Skót ordítva, aminek az lett az eredménye, hogy ír barátja jól oldalba vágta. – Most mi van, Finn? Nem mondtam igazat?

– Ha nem mondanád el ezeket, akkor örülnék – morogta miközben az ír varázsló a fájós kezét rázogatta, miközben fintorogva nézett Haydenre. – Ennyit ér az, hogy nem beszélünk róla többet egyezség?

– Meggyógyultál vagy nem gyógyultál meg? – nevetett Skót harsányan. – Sajnos muszáj volt olyan példával előállnom, amivel meg tudok győzni mindenkit. Szóval halljuk, Finn.

– Egészséges vagyok – húzta el a száját a férfi, bár tudta nagyon jól, hogy ezt nem Skót italának köszönheti.

– Nagyszerű, ezzel is bizonyítjuk, hogy ez egy bájital. Én mondom nektek, hogy importálnunk kellene az egész varázsvilágban – bizonygatta Skót, bár éppenséggel nem gondolt ennek az üzletnek a hátulütőire. Főleg nem arra, hogy a családjával is illene kibékülnie, ha ilyesmire vállalkozik. Szerencsére mielőtt ez eszébe jutott volna, Finn egy apró kis anekdotával szórakoztatta a többieket.

– Az… bájital… Emlékszel, amikor anyád pincéjében meglékelted a hordót? – tette fel a kérdést vigyorogva a kékszemű, ír varázsló, majd felnevetett. – Olyan pontos, jól célzott hátráltató ártást és mérgesszömörce bűbájt soha az életemben nem láttam.

– Hál istennek halványan – nevetett fel Skót is, visszaemlékezve arra a ködbe veszett éjszakára. – Másnap az átok helye nagyon fájt. Úgy feldagadt a fejem, hogy vizet sem tudtam inni.

– Olyan üvöltözést sosem hallottam még – vigyorgott Finn, fordult a többiek felé. Keelan feltűnően a narancslének szentelte a figyelmét, bár udvariasan nevetett. Draco viszont osztozott barátai jókedvében.

– Régi szép idők. Kár, hogy nem jössz te is velünk – veregette meg barátja vállát Skót. – Hogyan fogom anyámat kikészíteni?

– Mondd meg neki, hogy soha az életben nem fogsz megnősülni és a zabi gyerekeidet MacGregornak fogják hívni. Ha ez sem hatja meg, akkor semmi – veregette meg a vállát Finn.

– Meg is ölne ott helyben.

Draco és Keelan csendben hallgatták a két barátjuk beszélgetését, mígnem a hollóhátas fiú gyomra megkordult, így most már meglehetősen sürgette a reggelit.

– Kér még valaki valamit? – kérdezte Keelan. – Most megyek kajáért.

– Rántottát, pirítóst és egy bögre kávét, légy szíves – kérte Draco.

– Rendben. És nektek?

– Mi már lassan be is fejezzünk, de köszönjük – nyújtózott ki Skót, majd megvárta, amíg Keelan elveszik a nagy forgatagban és nem hallja már, amit mondd: – Kissé megszeppent a gyerek. Mit műveltél vele, Draco?

– Mi ez a vádló hangnem? Úgy csináltok, mintha a saját fiamat nyomorítanám meg.

– Beavathatnál – közölte Finn is megrovóan. – Mégis csak én vagyok itt a mestere, és ha kikészítetted, akkor arról tudnom kell. Egyébként tényleg megszeppent. Mit csináltál vele?

– Nem csodálkozom, hogy megszeppent – mondta Draco, aztán felsóhajtott. – Az anyjával rajtakaptuk az éjjel, hogy nem aludt otthon és az ablakon át bemászva jött haza. Abbynél töltötte az éjszakát.

– Minő borzalom – emelte a kezét a szája elé Skót, majd röhögve folytatta: – Remélem, hogy túléltétek mindketten a várakozást. Látom jól vagy, Draco, de majd később mérek egy vérnyomást.

– Ne viccelődj, ez komoly – forgatta meg a szemét a varázsló. – Ez a hely veszélyes…

– Komoly? – nevetett Skót, s biccentett Finn felé. – Finn meséld már el Dracónak, hogy miket művelt tizenhét évesen, légy szíves. Ezek szerint annyira nem emlékszik már a múltjára. Későn menni haza, bemászni az ablakon… Majd akkor szidd le, ha felégette a hátsó kertet, rituális áldozatot mutatott be a verandán és megnyúzott egy mókust.

– Ne legyél nevetséges…

– Ez a reggel túl rövid lenne Draco fiatalkori húzásait felemlegetni – húzta el a száját az ír varázsló. – Emlékszem sokkal, de sokkal vadabb dolgokra.

– Na, ugye – csapta össze a két tenyerét Skót.

– Rémesek vagytok – forgatta meg a szemét Draco.

– Tudjuk. De igazunk van – vonta meg a vállát. – Nem hiszem, hogy ennyire fel kellene fújni az ügyet.

– Nem büntettem meg Keelant, ugye? – kérdezte Finn. – Mert ez szörnyen álszent dolgot lett volna tőled.

– Dehogy… – legyintett a tejfölszőke mágus. – Ennyire azért nem vagyok szemét. Beszéltem vele. Ennyi.

– Kiszedem belőle, ha mégis…. Csak figyelmeztetlek.

– Jaj, Finn, hagyd már abba! – morogta Draco, majd Keelan felé nézett, aki még mindig várt a rántottára. – Eszembe sem volt megbüntetni. Meg akartam tudni merre voltak Abbyvel. Általában Abby az, aki nem szereti a szabályokat, de most egyikük sem csinált semmit. Nem vagyok álszent és nem is vagyok ostoba.

– Csak nem akarom, hogy a kis lelkét ért támadások befolyásolják a teljesítőképességét – jelentette ki határozottan Finn. – Ezt nem hagyhatjuk.

– Dr. Finn, mennyi időbe telt ezt a mondatot kinyögnie? – vigyorgott Hayden.

– Menj a francba! – lökte megint oldalba Skótot a férfi. – Akkor igazából nem történt semmi. Ez jó hír.

– Beszélgettünk – mondta Draco egyszerűen. – Kicsit valóban ki van készülve amiatt, ami a családunkkal történik. Csoda, hogy csak ennyire jól kezeli a helyzetet. De ha nem piszkálnátok őt ezzel, akkor annak örülnék. Az az átkozott tőr is… Aggódom.

– Igaz – bólintott Skót. – Nem tudom ki a franc járkál ide be a tudtunk nélkül, de ha megtalálom kitekerem a nyakát.

– Át kell néznünk az egész rezervátumot. Olyan, mintha a sötétben tapogatóznánk. Ezt pedig nagyon utálom.

– Rendben – bólintott Finn. – Ma folytatjuk a képzését.

– Te foglalkozz az új csajjal! – közölte a férfi mérgesen. – Most nem kell még több feszültség. Lehetőleg legyél vele kedves.

– Mikor nem voltam én kedves?

– Akkor ne kérd meg a kezét.
– Menj a francba, Draco!

– Akkor majd én magammal viszem Keelant – vágott közbe Skót. – El kellene mennem, megnézni a tarajosokat végre.

Eközben Keelan is visszaérkezett a helyére. Mielőtt Draco bármit szólhatott volna, Skót átvette az irányítást.

– Miről maradtam le?

– Ma velem jössz – mondta Hayden vígan. Draco és Finn mérges pillantásokat váltottak vele, de aztán ráhagyták. Malfoy mester túl fáradt volt vitatkozni, az ír varázsló pedig hamar elengedte új tanoncával kapcsolatos feladatokat. – Jól fogunk szórakozni.

– Oké – vonta meg a vállát Keelan, bár annyira lekötötte a reggeli, hogy nem is figyelt az iménti közjátékra.

– Ne maradjatok sokáig kint! – figyelmeztette őket Draco. – Vihar lesz és ilyenkor jobb nem a sárkányok között lenni. Kerüljétek el a Tűzfészket!

– Miket nem mondasz – könyökölt az asztalra Skót. – Pedig a viharban a legjobb a magyar mennydörgők elől futni. Nem igaz, Keelan? Kell egy kis edzés.

– Ki akarod próbálni már most? – kérdezte az idősebb Malfoy sötéten. – Vihar nélkül is meg tudom pörkölni a talpadat.

– Minden vágyam. De na inkább ne hozzuk ki belőled a sárkányt.

Mielőtt még tovább folytatták volna a kedves ugratás, Beau és Freya jelent meg a színen. Nevetve beszélgettek, és szörnyen jól szórakoztak. Mikor odaértek az asztalhoz mindenki rájuk nézett.

– Jó reggelt mindenkinek! – köszöntek illedelmesen, mintha náluk nem is lenne ártatlanabb ezen a világon. Beau feltűnően összeszedettnek tűnt.

– Mi a fene? – hördült fel Finn. – Mi a fene van rajtad, hugi?

Freya végignézett magán. Beau kék pulcsija volt rajta, amire a mágus a Beau-tiful feliratot bűvölte. Kölcsönbe kapott egy rövid, combközépig érő nadrágot is, amit kicsit átalakítottak, hogy jó legyen a boszorkányra.

– Semmi jó reggelt, Freya? Hogy aludtál? Milyen szép napunk van? Mi a fene van rajtad? – tette csípőre a kezét és szúrós szemmel méregette bátyját. – Ennyire nem vadulhattál el, Finn.

– Jó reggelt nektek is! – vetette oda az ír varázsló. – Miért van rajtad ez a borzalom?

– Mi bajod ezzel? – tette fel a fogós kérdést. – Teljesen átlagos és konzervatív.

– Nem szoktál ilyesmit hordani. Nem is a méreted… Ugye ezt nem Beau-tól vetted el?

– Honnan veszed?

– Beau neve van rajta.

– Dehogy van rajta – csóválta meg a fejét Freya.

– Hadd nézzem! – mondta Beau, mintha ez valami szörnyen fontos kérdés lett volna, majd maga felé fordította a boszorkányt. – Beau-tiful? Tudod, Finn, lehet, hogy ti így hívtok, de nem ez az igazi nevem.

Keelan eközben majdnem félrenyelte a rántottáját, így ausztrál barátjának meg kellett veregetnie a hátát.

– Ejnye, de mohó vagy, kis Malfoy! – vigyorgott rá, majd egy apró szorítással a vállán, és egy fejrázással jelezte, hogy hallgasson és ne nevessen. – Szóval szerintem túlliheged. Mellesleg, ha Freya fanklubot akar alapítani nekem, akkor nincs ellene kifogásom.

– Na, persze – nevetett Freya, majd megveregette a vállát. – Nem fogok.

– Kereslet lenne rá – tárta szét a karját a varázsló. – Sokan rajonganak értem.

– Nem hiszem, hogy segítene, ha imádnának – rázta meg a fejét a boszorkány. – Túl nyugtalanító lenne.

– Engem mindenki imád már most is – jelentette ki elégedett mosollyal az ausztrál. Az arcán kis gödröcskék jelentek meg, és olyan ellenállhatatlan vigyort villantott, hogy Freya legszívesen megint megcsókolta volna, bár a többiek legszívesebben bedobták volna Beau-t a tóba.

– Komolyan?

– Nekem elhiheted. Mindenki élvezte a múltkori műsort.

– Hogyne…

– Miket beszélsz? – nevetett fel Draco. – Miért alapítanánk neked klubot? Ha alapítanánk, akkor se ilyesmit, hanem mondjuk „az idegesítő ausztrált hogyan küldjük haza” klub lenne.

– Draco mester, tudom, hogy szeretsz ne is tagadd, és sose küldenél haza – vigyorgott rá Beau.

– Elkéstem már vele – legyintett a férfi. – Ugye, kialudtad magad?

– Miért? – fintorodott el Beau.

– Ma nagy nap lesz.

– Nee máááár, megint trágya?

– Nem, most a keltetőben dolgozunk – mondta Draco, amivel egyből feldobta az ausztrál férfi napját. – Mindent ellenőrzünk, hogy rendben van-e. Elő kell készíteni egy új helyet. Ma jön egy tojás és jobb lenne, ha meglenne minél előbb a helye.

– Jól van. Reggeli után mehetünk.

– Lekötelezel.

– Freya?

– Tessék?

– Megnézem, mit adnak reggelire. Jössz?

– Persze, éhen halok.

Azzal mindketten elindultak az asztalok felé.

– Finn – szólalt meg Skót –, nem akarsz szólni Freyának, hogy Beau-tiful felirat van a fenekén is?

– Én többet nem szólok – morogta Finn mérgesen. – Nekem egy leszúrás éppen elég volt mára. Mikor jön a csaj, Draco?

– Egy óra körül – mondta Draco.

– Randim lesz akkor, egy késői ebédre megyek Emmával – horkant fel a varázsló. – Nem biztos, hogy el tudok menni.

– Ne csesszél ki velem, Finn! Így is éppen elég baj, hogy Morgana beszerzett nekünk egy segítséget. És ahogy már mondtam én nem akarok még több feszültséget – jegyezte meg kimérten Draco. – Ha pedig első nap eltéved, akkor az egyikünkre se vet túl jó fényt.

– Gondozó, nem? Látott már sárkánycsapást.

– Jó, csinálj, amit akarsz, de ha dühös lesz, akkor te fogod megszívni.

– Jól van, jól van! Ott leszek. Előbbre teszem az ebédet – ígérte a varázsló. – Így megfelel?

– Köszönöm!

– Hű, de ránk férne a lazítás – mosolygott Beau, aztán leült Draco mellé. – Mester, menjünk el moziba!

– Minek? A pihenőszoba nem elég?

– Ott adnak egy olyan filmet, amilyet itt nem tudok levetíteni. És ki kell mozdulnia a csapatnak, mert, ahogy látom, itt nagyon össze vagyunk zárva, és az indulatok csak úgy forrnak. Mélyebbek a ráncaid. Aggódom érted.

– Majd valahogy elterelem a figyelmed – mormolta Draco két korty kávé között.

– De naaaa…

– Nem.

– Olyan elutasító vagy – morogta Beau durcásan. – Mondd meg neki, Keelan!

– Micsodát mondjak meg? – kérdezte a fiú, aki éppen szörnyen belemerült a rántottában vagy elaludt evés közben.

– Igazam van?

– Biztos…

– Látod?

– Hagyd békén a fiamat! – jegyezte meg Draco, de ahhoz is egy kicsit fáradt volt, hogy taslit adjon neki.

– Amúgy miért vagytok ennyire nyúzottak? – nézett Beau egyszer egyik, aztán a másik Malfoyra.

– Apa rajta kapott, hogy az ablakon akartam bemászni a szobámba, miután hazajöttem Abbytől, akivel együtt töltöttem az éjszakát.

– Hű, basszus! – szólalt meg Skót. – Azt hiszem, iszom még egy kávét.

Finn csak mosolygott, Freya visszatette a kanalat a zabkásába. Beau pedig morgott valamit és adott egy taslit Keelannek.

– Aúúú.

– Mit mondtam én neked a múltkor? – korholta Beau.

– Annyi mindent mondtál – fintorgott Keelan, aztán megpiszkálta a rántottáját. Draco fél szemmel a két fiút nézte, de még várta a pillanatot, amikor közbeavatkozhat.

– Remélem, hogy észnél voltál – folytatta az ausztrál varázsló.

– Beau! – figyelmeztette Draco szelíden.

– Ja… – válaszolt Keelan, de Beaut nem lehetett csak úgy leállítani. Önként vállalta az oktató szerepét. – Áááúúúm nem hagynád abba? Csak Abbynél voltam, nem orgián.

– Ugye védekeztetek?

– Haver, mondtam már, hogy… hagyjuk.

– Beau-tiful! Hagyd már békén szegényt!

– Ne szólj bele, mester! – Majd ismét Keelanhez fordult. – És normális vagy, hogy az ablakon keresztül mész haza? Hát nem meséltem neked eleget az ifjúkori kicsapongásaimról? Olyan akarsz lenni, mint én? Elszúrod az életed?

– Túl sokat mondtál neki – sóhajtott fel Finn. – De hagyd békén, Beau, a tanoncomat!

– Most én fogom ezt elrendezni – jelölte ki magát a nemes feladatra a varázsló. Keelannek viszont kezdett elege lenni az egészből. Ökölbe szorult a keze.

– Merlin mentsem meg minket! – nézett az ég felé Skót. – Beau az igazságosztó…

Az igazság tasli formájában találta el Keelant ismét.

– Áúúú, Beau! Hagyd már a fenébe is, a felét se tudod az egész történetnek – méltatlankodott a fiatal varázsló, miközben a tarkóját dörzsölgette.

– Beau, ha még egyszer taslit adsz a fiamnak…

– Mester, te mondtad, hülyeségért jár a tasli.

– Igen? – fordult felé Draco, majd lendült is a karja. Freya eközben a fejét csóválta, és mondott valami arról, hogy az egész tábor tele van kötözni való bolondokkal.

– Áááááúúú! Ezt miért kaptam? – kérdezte Beau.

– Biztos megvan az oka.

– Áúúúú! Freya! – nézett rá megütközve az ausztrál varázsló.

– Én tudom is, hogy miért kaptad és egyet értek vele – mosolyodott el a boszorkány, majd halkan megjegyezte. – Vegyél vissza! Mert ha ilyen, amikor nem pöccensz be, akkor nagyon rosszul csinálod.

– Nagyot ütsz – húzta fel az orrát Beau.

– Ugye nem az oreóimat piszkálta? – kérdezte Finn.

– Kit érdekelnek az oreóid, Finn – szólalt meg a lány. Ezt végül hangos szóváltás követte, amitől Dracónak megfájdult a feje, Beaunak igazságérzete feltámadt, így bele kellett szólnia, holott nem igazán értette a gael nyelvet. Skót viszont úgy döntött kimenti magát és Keelant a helyzetből.

– Na jó, remélem, hogy mindannyian befejeztétek az álszenteskedést – szólalt meg Hayden mély és dörgedelmes hangja. – Gyakorolhatnátok önkritikát. Még te is Freya.

– Meg se szólaltam – emelte fel a kezét a boszorkány. – Tudom, hogy Keelan jó fiú.

– Befejezetük az önbíráskodást, nevelést, igazságosztást. Világos?

– Igen, Skót – válaszolták egyszerre.

– Befejezted a reggelit, kis Malfoy? – kérdezte Hayden a még mindig a fejét masszírozó hollóhátastól.

– Igen.

– Akkor gyere velem, Keelan! – szólalt meg Skót.

– Rendben …

Aztán mind a ketten felkeltek az asztaltól, és elindultak kifelé a teremből. Keelan nem nézett hátra, viszont nagyon is hálás volt Skótnak a közbelépésért.

– Te jól vagy, kölyök? – kérdezte az önjelölt megmentő dörmögő hangon.

– Ha kijutok innen, akkor jobban leszek – felelte a fiatal varázsló.

– Akkor induljunk. Vár minket az erdő.

***

A kávézó délelőtti forgalma éppen kezdett fellendülni, amikor Finn az órájára pillantott. Már majdnem húsz perce ült az ablak melletti asztalnál, előtte egy félig kihűlt kávéval, és igyekezett nem túl gyakran az ajtó felé nézni. Emmával korábban ebédet beszéltek meg, de muszáj volt egy kávéra módosítani a randit. A nő azonban még nem érkezett meg.

A gond csak az volt, hogy Finn-nek hamarosan vissza kellett mennie. Így legkésőbb egy óra múlva el kellett indulnia, ha nem akart elkésni. Újra az órájára nézett, majd megkeverte a kávéját, noha már régen nem tett bele sem cukrot, sem tejet.

Az ajtó fölötti kis csengő hangjára felkapta a fejét.

Emma lépett be a kávézóba. Szőke haja lágy hullámokban omlott a vállára, és egy világos kabátot viselt, amelyet sietve gombolt ki, ahogy megpillantotta a férfit. Az arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, majd gyors léptekkel odament az asztalához.

– Finn! Ne haragudj, hogy késtem. El sem tudod képzelni, mi történt ma reggel a rendelőben.

– Semmi baj – felelte a férfi, és udvariasan felállt, hogy kihúzza neki a széket. – Remélem, nem valami komoly.

– Szerencsére nem. Egy betegem ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy még távozás előtt megmutassa a saját készítésű bájitalát, amiről meg volt győződve, hogy minden létező betegséget meggyógyít. – Emma levette a kabátját, és a szék támlájára akasztotta. – Húsz percig magyaráztam neki, hogy a levendula, a csalán és a holdfű nem feltétlenül alkotnak csodaszert, különösen akkor, ha valaki véletlenül egy egész üvegnyi altatófőzetet is beleöntött.

Finn elmosolyodott.
– Legalább nem próbálta ki.

– Ne adj neki ötleteket! – Emma játékosan megcsóválta a fejét, aztán leült. – Köszönöm, hogy megvártál. Tudom, hogy ez a randi…

– Igazán nincs mit.

A férfi visszaült vele szemben, és intett a pincérnek, aki néhány pillanattal később már ott is termett az asztaluknál. Emma kért egy kávét, majd az étlap fölé hajolt.
– Te már rendeltél?

– Csak kávét. Gondoltam, megvárlak a sütivel.

– Ez kedves tőled.

Finn biccentett, és a tekintete egy pillanatra ismét az órájára siklott. Emma észrevette a mozdulatot.
– Valami baj van?

– Nem, semmi különös. Csak egy kicsit feszült vagyok – szólalt meg Finn. – Nem akartam ilyen kutyafuttában találkozni.

– Tudom, tudom. A munka. Sajnálom. Mióta átvettem a praxist nekem sincs sok időm – felelte a gyógyító. – A váltótársam még egy hónapig nem jön. Addig tényleg elfoglalt leszek.

– Igen, ismerős. Új kolléga érkezik a sárkányrezervátumba, és nekem kell fogadnom.

– Sárkányrezervátum – ismételte Emma, miközben letette az étlapot. – Még mindig nehezen tudom elképzelni, milyen lehet ott dolgozni. Mármint tudom, hogy veszélyes, de azért… egészen különleges is lehet.

– Attól függ, melyik napot kérdezed – felelte Finn száraz humorral. – Van, amikor az ember egész délelőtt papírmunkával havazzák el, máskor pedig azért fut, mert egy sárkány úgy döntött, hogy a kerítés túloldalán sokkal érdekesebb a világ.

Emma felnevetett.
– Bevallom, a második változatot szívesebben nézném meg távolról. Csúnya harapás volt az is, ami miatt először találkoztunk.

Finn elmosolyodott.
– Ez bölcs döntés.


A pincér visszatért Emma kávéjával, és felvette a süteményrendelésüket. A nő egy egyszerű croissant választott, Finn pedig egy csokitortát rendelt.

Egy ideig a munkájukról beszélgettek. Emma mesélt néhány érdekesebb gyógyítói esetről, Finn pedig néhány vicces sárkánymentési történettel szórakoztatta. A beszélgetés könnyedén haladt, bár időnként rövid szünetek álltak be, amikor egyikük sem tudta, mivel folytassa.

Nem volt közöttük kellemetlenség, de az a fajta természetes közvetlenség sem alakult még ki, amelyben az ember gondolkodás nélkül mesél a másiknak bármiről. Egyelőre mindketten igyekeztek figyelmesek és érdeklődők lenni, és egyikük sem akarta túlzottan feszegetni a személyes határokat.

Emma elmesélte, hogy a következő héten néhány napig hosszabb műszakokat vállal, mert az egyik kolléganője szabadságra megy. A férfi együttérzően megjegyezte, hogy akkor valószínűleg nem lesz könnyű időpontot találniuk egy újabb találkozóra.

– Majd megoldjuk – felelte Emma. – Nem kell mindent előre megtervezni.

– Ebben igazad van.

Finn nem fűzött hozzá többet, és Emma sem próbálta továbbvinni a témát. Mindketten csendben itták meg a maradék kávét, miközben odakint lassan megváltozott a fény, és a délelőtti napsütést szürke felhők takarták el.

A férfi végül befejezte az étkezést, és a szalvétáját a tányérja mellé tette.
– Sajnálom, de lassan indulnom kell.

– Nekem is – mondta Emma, és ő is letette az evőeszközeit. – Köszönöm! Jó volt egy kicsit kiszakadni a rendelőből.

– Én is örülök, hogy találkoztunk.

Finn magához vette a kabátját, majd a pultra tette a pénzt, mielőtt Emma tiltakozhatott volna.

– Legközelebb én fizetek – jegyezte meg a nő.

– Rendben. Akkor ezt megbeszéltük.

A férfi udvariasan rámosolygott, aztán elköszönt. Se csók, se ölelés. Csak egy-egy mosolyra futotta mindkettejüktől. Emma még néhány pillanatig az asztalnál maradt, és a kávéja utolsó kortyát is megitta, mielőtt összeszedte volna a holmiját.

Nem volt rossz találkozó Finn figyelmes volt, kellemes társaság, és a beszélgetésük sem fulladt túlságosan kínos csendekbe. Mégis, amikor a nő végül kilépett az utcára valamiféle csalódottságot érzett.

Finn a sarokról egy pillanatra visszanézett a kávézó felé. Még látta egy pillanatra Emmát. De valami nagyon is hiányzott.

Egyikük sem érezte úgy, hogy valami rendkívüli történt volna.


***

Az erdő ma is nyugodt volt, annak ellenére, hogy Keelan már hallotta a dühös morgást a fák közül. Nem tűntek olyan távolinak a hangok, fülelt, de aztán mégsem hallott semmit sem. Skót egy pillanatra megállította, majd felé fordult. Komor volt a tekintete, szinte kifürkészhetetlen.

– Maradjunk itt, és ne mozduljunk! – közölte határozottan és nyomatékosan. A fiú pislogott kettőt, de bólintott.

– Oké – bólogatott végül. Olyan vékony hangon szólalt meg, mintha egy kisegér lett volna.

– Nem kell begazolni, de itt fognak elmenni mellettünk.

– Micsoda? – kérdezett vissza egy kicsit hevesen.

Skót elkáromkodta magát, de igyekezett nyugodtnak maradni, behúzta magával Keelent a biztonságos zónába. A férfi a fiú vállára tette a kezét és a szemébe nézett. Ismerte ezt a félelmet ő is, de már régen megszokta és megtanult vele együtt élni.

– Mondom, hogy ne ijedj meg! Nem látnak minket, nem hallanak, viszont, ha elkezdesz mocorogni, akkor biztosan ki fogsz lépni a biztonságos zónából. Értetted?

– Igen, Skót.

– Jól van. Mély levegő és nyugi! – Alig, hogy ezt megbeszélték két megtermett norvég tarajossárkány jelent meg közvetlenül mellettük. Hatalmasak voltak és gyönyörűek, mintha a zöldes és barnás pikkelyeiket fényesre csiszolták volna, ahogy a napfényben áthaladtak a tisztáson. Mindkettőnek még füstölt az orrlyuka, valószínűleg nemrég vadásztak.

– Briar és Ren – mondta Hayden, miután a két sárkány eloldalgott. – Négy éve vannak itt. Szépen kifejlődtek. Mindig együtt vadásznak.

– Hogyan ismered fel őket?

– Mindegyiket megjelöljük, amikor még kicsik – mondta a férfi. – Más és más helyen kapják a jelölést egészen attól a perctől fogva, hogy kikelnek a tojásból. Felírjuk az ismertető jegyeiket. Minél többet látod őket annál jobban meglátod a különbségeket. Vezetünk róluk egy nyilvántartást.

– De én nem kaptam ilyet – ráncolta össze a homlokát a fiú.

– Neked nem kell. Amíg csak tanonc vagy, addig nincs rá szükséged. Ha igazi gondozó, akkor viszont mindegyiket ismerned kell.

– Értem.

– Nincs hősködés – figyelmeztette Skót. – Apád mérges lesz, ha hiányzó ujjakkal viszlek vissza.

– Nem akartam…

– Helyes, csak azért mondom el, hogy tudd! Itt az erdőben mindenki magára van utalva, ha nem vigyázol magadra, akkor egy pillanat alatt eledel lehetsz – ahogy ezt a varázsló mondta, úgy tűnt, mintha még jól is szórakozna ezen.

– Rendben.

– Tőlem ma nem kapsz taslit – nevette el magát a varázsló, és bíztatóan nézett a fiatal fiúra.

– Még szerencse – válaszolt Keelan megkönnyebbülten Skót lapátkezeire gondolva.

– Nyugodj meg! Ne törődj a többiekkel! Az apád szerintem csak megpróbál az apád lenni. A kis képmutató ausztrál meg – csóválta meg a fejét, majd folytatta: – Mintha olyan szűzies életet élne. Freya hozzá surrant át az éjjel… Szóval ő neki is bőven járt a tasli.

Keelan végül elnevette magát. Ez egy igazán felszabadult pillanat volt számára. Mélyen magába szívta az erdő tiszta levegőjét. Már sokkal jobban érezte magát.

– Egyébként semmi sem történt Abbyvel – szólalt meg végül. – A múltkori verekedés… és ami kiderült róla és arról a szemét Merwynről…

– Nekem nem kell magyarázkodnod – vágott közben Skót, majd szelíden elmosolyodott. – Jó gyerek vagy, nem olyan égetnivaló, mint mi többiek. Bár némi őrültség neked sem ártana. Nyár végére kikupálódsz nekem elhiheted. A kis Kenguruval meg ne törődj, neki is lesz bőven feladata a nyáron.

– Beau… kész egy varázsló.

– Igen, valóban. Túl sokat törődik a barátaival – mondta Skót is megenyhülve. – Meg persze ráveszi őket minden marhaságra.

– Miért mentek Skóciába? – kérdezte hirtelen Keelan.

– Neked nem mondták el?

– Nem – rázta meg a fejét a fiú. – Anya így is sok mindent titkol mostanában. És, ha el is akarta mondani… Nos, azt hiszem, hogy nem túl jó időpontot választottam arra, hogy az ablakon másszak be.

– Lehet jobb is így.

– Gondolod?

– Tudom – bólogatott Skót. – Ugyanakkor annyit elmondok neked, hogy sok köze van azokhoz az eseményekhez, amik itt történtek és történnek. Talán ezért is érdemes óvatosnak lenni.

– Tudok benne segíteni?

– Boldog lenne az apád, ha ezt most hallaná – veregette meg a vállát Skót, majd folytatták az útjukat tovább az ösvényen. – Nem hiszem, hogy egy ilyen fiatal varázsló meg tudna oldani egy ilyen bonyolult ügyet, amit mi sem látunk tisztán.

– Harry Potter se volt éppen egy aggastyán – vonta meg a vállát Keelan. – Megmentette a varázsvilágot.

Hayden nevetve borzolta össze a fiút haját, ami most úgy is maradt, ezerfelé állt.

– Gyere, cimbora! Megmutatom a fészkeket is. Kicsit kell csak másznunk, de azt hiszem menni fog.

– Biztos menni fog – mondta elégedetten Keelan, és úgy érezte, mintha erőre kapott volna. Hayden irányt váltott és ő követette. A skót varázsló mindent elmondott a fészkekről, a sárkányokról, amikor is Keelan észrevett valamit a bokorban nem is olyan messze. Irányt váltott, majd elindult kicsit közelebb. Orrfacsaró bűz ütötte meg az orrát hirtelen, amikor a szélirányt váltott.

– Skót!

– Igen?

– Azt hiszem, találtam valamit – közölte miközben befogta az orrát.

– Mi a fa…

– Ez az, amire gondolok? – kérdezte elfintorodva. Skót hangosan káromkodott, majd ő is eltakarta az orrát.

– Az bassza meg.

– De ugye ez nem emberi szív?

– De mennyire, hogy az – káromkodott tovább a férfi. – Szerinted kit hívjunk ide? Anyádat vagy apádat?

– Nekem mindegy, de mindjárt elhányom magam. Oltári büdös – fogta be az orrát.

– Több napos lehet már. Lezárom a környéket – közölte Skót, aztán varázskordont vont a szív köré, morogva zsörtölődött tovább: – A beteg, infantilis állat, hogy jut eszébe valakinek ilyesmi… Jól vagy?

– Aha. Ezt kitépték valakinek a mellkasából – szólalt meg a fiú, és igyekezett legyűrni a rátörő hányingert.

– Kicsit távolabb hányhatsz. Nem mondom el senkinek. Körülnézek, de szólj, ha megtalálod a többi részét.

– Semmi kedvem megtalálni a többi részét – fintorodott el Keelan. – És azt hiszem, hogy jól vagyok.

– Jó neked, kölyök!

– Visszamenjek a táborba?

– Nem! – jelentette ki Skót határozottan. – Együtt megyünk vissza, ha ezt befejeztem. A horda lehet, hogy visszajön.

– Szerinted mennyi ideje lehetett ez itt?

– Három-négy napja körülbelül – mondta a férfi –, de eszemben sincs jobban megnézni, ha nem bánod. Inkább egy szakképzett aurorra bízom.

– Úgy tudom, hogy a Tűzfészekben még mindig ott vannak.

– Nem, oda most nem megyünk – szólalt meg rögtön Skót. – Még a végén lezárnák az egész rezervátumot. És az most nem használna az ügyünknek.

– Remek.

Hayden folytatta a varázslást, és hamarosan egy szakszerűen elzárt terültet hozott létre. Keelan feszülten figyelte a mozdulatait. És azon gondolkodott, hogy mennyire sok mindenhez kell értenie egy gondozónak. Vagy még voltak olyan titkok, amiket még nem mondtak el neki.

– Kész vagyok.

– Akkor hova megyünk?

– Legjobb lesz, ha anyádhoz megyünk – döntötte el Skót. – Szükség van némi diszkrécióra.

– Oké.

– Tudsz repülni? – kérdezte a varázsló.

– Ha seprűm is van, akkor könnyebben.

– Nagyszerű – vigyorodott el Skót, aztán kinyitotta az erszényét, kihúzott belőle két seprűt. – Fogd, meg az egyiket aztán menjünk!

– Ez egy Wind Serpent 1031-es? – kérdezte Keelan tágranyílt szemmel. – Ez egy igazi ritkaság.

– Örülök, hogy ennyire érdekel, de most ne mélyedjünk bele ebbe.

– Igazad van. Menjünk!

***

Aurora Sullivannek rémes napja volt. De csak egy újabb a rémes napok, rémes hetek, rémes hónapok közül. Április óta rengeteg plusz kört tett meg, javarészt feleslegesen. Ő volt a legjobb, ha a varázsvilágban diplomáciai ügyinek elsimításáról volt szó. Viszont a kimerültség őt is elérte. Az ír honfitársai igencsak megdolgoztatták az utóbbi időben. Most is éppen az egyikhez igyekezett.

Eljátszott a gondolattal, hogy valahol máshol is lehetne most. Nyaralnia kellett volna egy kellemes helyen. Kihalt tengerpart, kókuszkoktél, egy kis árnyék, ahol élvezhette a tenger hullámzás andalító hangját. Később, ha megunta a henyélést, felfedezhette volna a helyi gasztronómia csodálatos ízeit, némi koktél kíséretében. Elmehetett volna olyan koncertre, ahol hajnalig táncolt és énekelt volna. Egy heves szélroham kijózanította és visszahúzta a képzelgésből a valóságba. A füle mögé tűrte az sötét, ametiszt színű fürtjét, aztán ibolyakék, mandulavágású szemével felnézett az égre.

– Oh, remek! Hamarosan esni fog – morgolódott magában.

Átutazta a fél Angliát, erre még Walesbe is el kellett jönnie, egy icipici falvacskába, onnan pedig a sárkánykutató rezervátumba. Most még meg is fog ázni… Micsoda barom volt, aki megengedte Freya Donovannek, hogy ilyen Merlin háta mögötti helyre jöjjön „nyaralni” a bátyjához. Persze magában sajnálta a lányt, akinek az ügyét túlságosan is felfújták a hatóságok és a Minisztérium. Ezt nyilván nem hangoztathatta, ha meg akarta tartani az állását, amit más esetben imádott, és ami egyúttal megkeserítette az életét is.

Megigazította a halszálkafonással készített csinos kis kontyot, ami még konzervatívabbá tette a megjelenését. Óráknak tűnt az az idő, amit Wallból idáig megtett. Nem volt jó ötlet sem szürke szoknya, a magas sarkú, még a máskor kényelmes lenge, muszlin anyagú felső sem és a szürke blézer végképp túlzásnak tűnt. Ez egy lepukkant hely volt, ő pedig durván túlöltözött egy levél átadásához.

– Mert ide nem jutnak el a baglyok, Miss Sullivan – utánozta Ronan Peterson hangját, aki a főnöke volt, és azt hitte csak úgy utasítgathatja őt, mint egy baglyot. Egyetlen egy szerencséje volt a pasasnak, hogy Aurora el akart jönni Freyához.

Megállt egy pillanatra, majd vett egy mély levegőt.

Dominic Sheriden eltűnése komolyan aggasztotta. A varázslónak meg kellett volna jelennie tegnap egy meghallgatáson, de nem tette. És titkon számított Freya egyik bátyja, Gabe Donovan feltűnésére is. A gondolatba is belepirult, noha nem volt köztük semmi, mégis volt ebben a férfiban valami, ami megigézte annak ellenére, hogy úgy veszekedtek egymással, mintha meg akarnák marni a másikat. De hát az idő megszépíti az emlékeket.

Mikor elért a kőből készült, sárkányokkal őrzött kaput megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mikor elé tárult a tábor látványa és megpillantotta a magas, tintafekete hajú varázslót, majd’ hasra esett annyira megdobbant a szíve. Meg kellett állnia, mély levegőt vennie ismét. Addigra a férfi észrevette, aztán elindult felé. Aurora egy kissé megszédült, de annyira magabiztosan állt, hogy ez fel sem tűnt a varázslónak, aki széles mosollyal üdvözölte, mintha jó ismerősök lennének, és nem ő, Aurora, ordibált volna vele és a testvéreivel órákon keresztül a magyarországi hóviharról papolva, ami a Donovan klán miatt söpört végig a tájon.

– Miss… Sullivan, ha jól emlékszem. Jó napot! – nyújtott kezet a mágus. Aurora egy apró mosollyal fogadva a gesztust és mély megkönnyebbüléssel. Nem Gabe állt előtte, hanem Finn Donovan. Persze… kicsit más árnyalatú kék szem, pár centivel alacsonyabb, semmi izzó nem volt a tekintetében, markánsabb arcvonások, nem volt ott az a pimasz mosoly és még sorolhatta volna.

– Jó napot, Mr. Donovan!

– Megkérhetem, hogy hívjon inkább Finn-nek? – kérte nyájasan a varázsló. – Tudom, hogy nem illik ilyesmit kérni, de ha nem sértem meg, akkor inkább maradjunk a Finn-él.

– Persze. Hagyjuk a formaságokat! – legyintett Aurora, és elmosolyodott. – Akkor én is hadd legyek csak Aurora. Ez igencsak megkönnyítené a helyzetet.

A fekete hajú varázsló helyeslően bólintott, aztán kisimított egy tincset a homlokából.
– Köszönöm, ez igazán kedves. És minek köszönhetjük a látogatást? A testvéreim nincsenek itt. Villámlás és Mennydörgés most igencsak elfoglalt máshol.

– Villámlás és Mennydörgés? – kérdezte összevont szemöldökkel a boszorka. – Lemaradtam valamiről?

– Becenév. Thornak és Lokinak mégsem hívhatom őket – nevette el magát Finn. – Gondolom nem kell kétszer sem magyaráznom, hogy ki Loki.

– Ahogy elnézem az időt, akár ők is kavarhatták volna ezt a készülő vihart. – Mindketten felnéztek az égre. Finn elfintorodott. – És nem. Tudom, hogy ki Loki.

– Valóban. De még hó lehet – vigyorodott el a férfi, aztán kacsintott egyet.

Aurora felnevetett, majd nyelt egyet. Na igen, a Donovan férfiakból áradt valami olyasmi, amitől egyből zavarban érezte magát, de nem hagyta magát igazából kizökkenteni.

– Inkább ne. Elrontaná ezt a szép napot egy kis havazás. Hivatalos minősítésben vagyok itt, Finn. Talán nem a legjobb pont most történik ilyesmi, és akkor nem kell jelentenem – mondta Aurora, majd kissé elmosolyodott. – Mindenesetre Freya miatt jöttem.

– Freya miatt?

– Igen.

– Miért? – vonta össze a szemét a férfi.

– Nyilván tudsz a tárgyalásról. És szeretettem volna beszélni vele, és a Minisztérium nevében is hoztam egy üzenetet – magyarázta a nő. Semmit értelme nem volt tagadnia azt, amiért idejött.

– Igen.

– Így az ő ügye is hozzám tartozik.

– Donovanék zűrösek? – kérdezte Finn. A boszorkány fáradt és elcsigázott sóhaja mindent elárult. – Megmutatom, hogy merre van a húgom szállása.

– Nagyon kedves, köszönöm!

– Azután a sok segítség után… Ez igazán semmiség. Azt hiszem, hogy a magyarországi hóvihar elsimítása után tartozunk neked – jegyezt meg bujkáló mosollyal Finn.

– Nekem az inkább tűnt kicseszésnek velem – közölte kissé kimérten Aurora, de aztán egy halvány mosolyra tőle is kitelt. – Annyi emléktörést életemben csináltam, mint akkor. De a magyar kollégák nem voltak elegen.

Finn vett egy mély levegőt, aztán karba tette kezét.
– Még mindig áll az, hogy ha összegyűlik a család, akkor el kell jönnöd hozzánk?

– Igen. De még mennyire. Augusztus végéig hatályos a határozat – préselte vékonyra az ajka Aurora ajka. – Méghozzá előre.

– A testvéreim terveznek egy pár hetes itt tartózkodást – szólalt meg Finn. A boszorkány szeme megvillant.

– Mikor?

– Még nem tudom a pontos időpontot – válaszolt a férfi készségesen. – Egyiptomban vagy hol vannak most.

– Remek – csóválta meg a fejét Auror, miközben egyetlen könnycsepp nélkül dobta ki a nyaralásra vonatkozó közeli terveit.

– Faházat és teljes ellátást biztosítunk – mosolyodott el kényszeredetten Finn. – Nagyon finom a chiapuding, ha ez segít.

– Mi a fene jó egy ilyen Merlin háta mögötti helyben? – kérdezett vissza a boszorkány. – Sosem értettem az embereket. Jobban szeretem a tengerpartot.

– Itt is vagyunk. Segíthetek még valamiben?

– Egyelőre nem. Köszönöm!

– Nincs mit – bólintott Finn, majd zsebre tette a kezét, aztán elment. Aurora megköszörülte a torkát, és bekopogott.

Kisvártatva Freya jelent meg az ajtóban, amikor meglátta a boszorkányt az arcáról egyből lefagyott a mosoly.

– Aurora?

– Igen, én vagyok. Beengednél?

– Persze – rázta meg a fejét, mintha zavarában elfeledkezett volna a jó modorról, noha az igazság az volt, hogy a gyomra összeugrott hirtelen, keze pedig remegni kezdett. A két boszorkány egyforma magas volt, így könnyedén kapták el egymás pillantását. Aurora utált hírhozó lenni, akármilyen is legyen az, de ez is ezzel a munkával járt. Bár többet tehetett volna… Freya űzött tekintete egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát. – A nappaliban le tudunk ülni. Kérsz valamit inni?

– Egy pohár víz jól esne.

– Mindjárt hozom. – Freyának kellet egy perc, hogy megnyugodjon. Napok óta nem gondolt a tárgyalásra, a szörnyű földrengésre, amit okozott, amivel majdnem leleplezte az egész varázsvilágot, a dühre, amit akkor érzett, aztán a szégyent, amit azóta olyan gyakran. Még Beau-nak sem merte elmondani, hogy valószínűleg súlyos büntetésre számíthat, ami miatt… A szájára tette a kezét, mély levegőt vett, majd kifújta. Nem omolhat össze. Most nem.

Megnyitotta a vízcsapot, aztán amikor már nem fojtogatta a sírás megtöltötte a két poharat vízzel és átvitte a nappaliba, átnyújtotta Aurorának, aki egy aprót kortyolt belőle aztán letette az asztalra. Nyugodtnak látszott és összeszedettnek, ahogy Freya is. Oh, hogy mennyire megjátszották magukat mindketten.

– Először is átadnám neked a hivatalos papírokat – törte meg a csendet Aurora. – Változott a helyzet. De majd te eldöntöd, hogy pozitív vagy negatív irányba.

– Igen? Mégsem romboltam le a fél Minisztériumot? Érdekes fejlemény lenne.

– Nem erre gondoltam – rázta meg a fejét, majd halványan elmosolyodott. – Dominic Sheridan nem jelent meg a kihallgatáson.

– Hogyan?

– Egy ideje nem jelentkezett, és senki sem látta körülbelül öt napja. Megpróbáltam kapcsolatba lépni Bradennel is, de őt sem találja senki.

Freya idegesen mocorogni kezdett a kanapéján. Nem tudott mit mondani, vagyis tudott volna, de mégis mit mondhatott volna? Dominic és a Főnix Rendjének a kapcsolatát senkinek, nem mondhatta el, így inkább csak hallgatott.

Aurora ibolyakék tekintetével Freyát figyelte. Látta mennyire feszült, viszont muszáj volt megtudnia mi folyik itt. Csak segíteni akart, hiszen tudta, hogy Dominic sok olyan dolgot csinált, ami erősen súrolta az etikusság határát, persze nem tudott semmit sem rábizonyítani és ez nem volt a feladata, mégsem tudta magát távoltartani.

– Állítólag itt a környéken látták utoljára, valami kutatást végzett itt. Egy ideig küldte is a kutatási eredményeket az Minisztériumnak, de homályos miért – törte meg a csendet Aurora. – Viszont már nem használta fel a zsupszkulcsát a visszaútra, mindenét a szállodában hagyta és nyomtalanul eltűnt. Találkoztál vele?

– Igen, de csak futólag – bólintott Freya, úgy döntött nem fog hazudni és egy fél igazsággal folytatta. – Nem tudom pontosan mit csinált. Nem igazán akartam vele beszélni. Főleg azok után, ami történt. Persze eldicsekedett az előléptetésével, de aztán elment, és egy ideje nem láttam.

– Igen? Tényleg csak ennyi? – próbálkozott a boszorkány. – Én segíteni akarok neked. A lehető legjobb esélyeket akarom neked a tárgyalásodon.

– Semmit sem tudok róla. Tényleg – válaszolta a lány. – Igyekeztem nem sokat beszélni vele.

– Három földrengést is észleltünk a környéken az elmúlt időszakban. Még a határérték alatt, de észlelhető.

– Gyanúsított vagyok? – kérdezte Freya összevont szemöldökkel. Olyan idiótának érezte magát, de csak elvesztette a fejét. Amikor Beau-nak megnyitotta a földet, és amikor a férfi annyira elvette az eszét, hogy nem bírt az érzelmeivel. Ez viszont csak kettő, a harmadik vajon mégis mi lehetett? Az biztosan nem ő volt. – Dominic ügyében.

– Nem. Vagy van okunk a gyanúsításra? – Az átható égszínkék szemek olyan hipnotikusan figyelték a tintafekete hajú boszorkány reakcióit, egyetlen egy pillantással kiszedte volna bárkiből, amit tudni akart.

– Nincs – rázta meg a fejét Freya. – Persze, hogy nincs.

– Milyen régen láttad utoljára?

– Nem tudom pontosan. Háromszor találkoztam vele vagy négyszer. Akkor is csak futólag. Több, mint egy hete lehetett.

– Nem mondott valamit, amiről következtethetünk arra, hogy hol lehet? – kérdezte Aurora.

– Tippem sincs. Mióta nem dolgozunk együtt, azóta nem tudok róla sokat. Mindig voltak különös dolgai, és titkos projektjei – felelte Freya. – Braden volt a bizalmasa.

– Megértem.

– És miben változtatja ez az én ügyemet?

– Június elejére tolódik a tárgyalás – közölte Aurora. – Még várják Dominic vallomását és a szakértői véleményét, ugyanakkor egy héten belül lejár ennek a határideje. Ha nem jelentkezik, akkor egyszerűbb lesz az egész folyamat.

– Tényleg?

– Igen.

Egy pillanatra csend állt be a beszélgetésbe.

– És még mindig számíthatok börtönre? – tette fel a kérdést Freya.

– Sajnos igen, de ezt még olyan nehéz megmondani… – sóhajtott Aurora. – Senki sem tudja, hogy pontosan mi történt, mivel kísérleteznek, és valójában kinek a hibája, ami történt.

Freya megdörzsölte a karját. Kirázta a hideg. Nem akart erre gondolni, nem akarta újra átélni azt a napot. Elvesztette a kontrollt az ereje felett, és ez volt az igazság, hagyta magát valaki másnak befolyásolni. Akármit is művelt vele Dominic és a kutatás, amibe mindent beleadott, tönkretette az életét. A tarkója kezdett vadul lüktetni.

– Értem – felelte végül.

– Fel a fejjel! – mondta a boszorkány, majd bíztatón megérintette Freya kezét. – Én bízom benne, hogy nem lesz belőle semmi komoly. Minden követ megmozgatok, amivel a lehető legjobb helyzetbe hozzalak.

– Kedves tőled. Nem is vártam ilyesmit.

– Ha kell segítség, szólj! Van egy remek mágiajogi ügyvéd ismerősöm.

– Neked ezt nem szabadna…

– Itt szabad – kacsintott rá a nő. – Én nem akarom, hogy meghurcoljanak valakit egy durva hibáért. Tudom, hogy nem akarattal tetted. Dominic olyasmivel játszadozott, amivel nem kellett volna, és ebbe belerángatott. Ez már az elején világos volt számomra. Csak annyira elrejtette a tevékenységét, hogy nem találtunk semmit, ami egyértelmű bizonyíték lenne.

– Ezt hogy érted?

– Minden kutatási anyag, amit végeztetek nyomtalanul eltűnt.

– De, de… én mindent átadtam – szólalt meg Freya. – Hogyan tűnhetett el?

– Senki sem tudja – sóhajtott Aurora. – Merlinre… Folyamatos túlóra ez az ügy is. De ne aggódj! Minden rendben lesz.

– Ebben nem vagyok biztos.

– Addig élvezd ki a nyarat! – tanácsolta a boszorkány, aztán bíztatóan megveregette Freya kézfejét.

– Itt maradhatok és nem zavarnak a tárgyalásig?

– Persze.

– Ez igazán jó hír – sóhajtott fel Freya, és nagyon is megkönnyebbült.

– Örülök, de már mennem kell. Még rengeteg dolgom van még – sóhajtott Aurora. – És hamarosan újra találkozunk.

– Rendben. Elkísérjelek?

– Nem kell, köszönöm! – Azzal a boszorkányok elköszöntek egymástól, majd Aurora az ajkába harapott és elindult visszafelé.

– Gyűlöletes egy hely – szűrte a fogai között, majd elátkozta magában azt, aki megtiltotta itt a hoppanálást. Egyetlen egy jó dolog volt ebben a napban, mégis sikerült elérnie a szállást, mielőtt bőrigázott volna.

***

A tábortól jóval odébb Hermione házának ajtaján kopogtattak, méghozzá igencsak határozottan. A boszorkány éppen az irodában írta a jelentéseket, Westwood több oldalas városi rendeletek felülvizsgálatát kérte, amihez a városi archívumból mellékelt egy tonnányi dokumentumot. Csengettek. Vajon ki lehet? Felkelt a székből, aztán kiment az előszobába és kinyitotta az ajtót. Keelannel és Skóttal találta szeme magát. Elkerekedett szemekkel figyelte a magas férfit és a kissé sápadt fiát.

– Üdv!

– Szia, anya!

– Mi történt? – kérdezett rá egyből Hermione.

– Honnan veszed, hogy történt valamit? – tette a kezét karba Skót. – Mi van, ha ez csak udvariassági látogatás?

– Keelan, mindjárt elájul – lépett közelebb Hermione a fiához, aztán megsimogatta az arcát. Keelan igyekezett kitérni az útjából, aztán az anyja inkább nem erőltette a gondoskodást. – Minden rendben van?

– Helyesbítek, anyu, mindjárt elhányom magam – morogta Keelan.

– Ülj le, és vegyél nagy levegőket! – vette át az anyja az irányítást. – Mondjátok, mi történt?

– Találtunk egy szívet – közölte nemes egyszerűséggel Hayden.

– Egy szívet?

– Egy emberi szívet – mesélte tovább Skót a történetet. – Borzalmas szaga van. Úgyhogy pár napja már ott leszel.

– Hogyan?

– Egy… Nem mondom el még egyszer, mert a fiad tényleg elhányja magát.

– Adna valaki valamit inni? – kérdezte Keelan, akinek egyre zöldebb lett az arca.

– Persze, de gyertek már be! – Miközben a csapat belépett az előszobába kezdett egészen kicsinek tűnni a ház. – Az iroda jobbra van, Skót.

– Rendben.

– Mindjárt hozok nektek innivalót – bólintott Hermione.

– Köszönjük.

– Szép ház – jegyezte meg Skót, aztán bement az irodába és leült a kanapéra. – Nem hiába akarta Draco is megvenni. Én azért nem költöznék ki ide.

– Olyan rossz itt?

– Nem, de nekem jó ott a faházban – nyújtóztatta ki a lábát Hayden. – Ez nekem túlságosan is otthonos. Szeretem inkább a rusztikus dolgokat.

– Aha.

– Itt is vagyok – lebegtetett be egy tálcát Hermione. Keelan kezébe nyomta a kólásüveget a szívószállal. – Hoztam kekszet is.

– Nem köszi – fintorodott el a fiú, majd visszatartotta a feltörni készülő gyomortartalmát. – Nem érdekel az kaja.

– Nyugodj meg, kisfiam – veregette meg a vállát a boszorkány, aztán az íróasztalához ment –, kihevered.

– Csak azt ne mondd, hogy anya mindent elintéz – fintorodott el Keelan, mire Skót felröhögött. Hermione pedig csak megforgatta a szemét, és rögtön a tárgyra tárt.

– Mit láttatok?

– Egy szívet – közölte a fiú. – Egyszer csak megláttam a bokrok között. Undorító volt. Véres… kitépték valakinek a mellkasából.

– Körülmények? Láttál-e mást is?

– Előtte két sárkányt.

– Le tudnád írni magát a környezetet? – kérdezte másképp Hermione. – Vagy láttál a szíven valami furcsát?

– Igen – morogta Keelan. – Azt, hogy nem dobogott valakinek a testében. Frankón kitépve ott hevert a földön.

– Kiborult – mondta Skót. – Hiába a sok Trónok harca…

– Jaj, ne már!

– Egyébként különös kegyetlenséggel tépték ki a helyéről – szólalt meg Hayden. – Körülbelül három-négy napja lehetett ott. A szagból ítélve legalábbis.

– Na, most ki kell mennem – szólalt meg a hollóhátas. Rémesen rosszul volt.

– De ne menj messzire! – figyelmeztette az anyja. – Tanú vagy! És még nem végeztem a kihallgatásoddal.

– Anya, ne már!

– Ne menj sehova!

– Oké, oké – mondta, majd kiment és becsukta az ajtót.

– Mondj el mindent, Skót, kérlek!

– Rendben – bólogatott a varázsló, aztán elmesélt mindent Hermionénak, aki figyelmesen hallgatta és jegyzetelt.

***

Azt mondják, hogy a villám nem csap kétszer ugyanoda, viszont ez csak egy legenda. Nem fordul elő túl gyakran, de megtörténik. Az esetek többségben elsőre eltalál. Finn Donovan nem hitte, hogy másodszor is belecsaphat a villám. Először akkor történt meg vele, amikor öccsei felfedezték az erejüket, ez fizikálisan találta el. Másodszor pedig most, amikor meglátta őt. Az elektromosság ezen formája rémesen veszélyes, leteríti az embert, megállítja a szívet egy pillanatra, ráadásul kissé meg is vakítja, lebénítja, olykor meg is égeti. De a legmegrázóbb, hogy egy pillanat alatt megváltoztatta az életét.

Először a hátát látta csak a nőnek, de még túlságosan messze volt tőle, hogy jól megnézhesse. A laza, hullámos, hosszú vörösszőke haj egyből elvarázsolta, nem is beszélve a csodálatos alakjáról. A szél tépázta tincsek látványánál nem tudott volna elképzelni izgatóbbat. Egyszerű boszorkány, vagy nimfa, vagy csalfa lidérc boszorkány volt-e? Finn nem mozdult, ha akart volna se sikerült volna.

Mikor Isabel O’Hara megjelent a rezervátum határában egy villám cikázott végig az égen, majd mély égzengés rázta meg a tájat, hideg széllel együtt, ami megtépázta a hosszúszálú füvet is. A boszorkány felnézett a vasszürke égboltra, zöld tekintete összeszűkült. Felsóhajtott, majd gyorsan összefogta a vörösesszőke hullámos, kissé kócos haját, vigyáznia kellett nehogy beakadjon a hosszú ezüst nyakláncába, ami családi örökség volt, ahogy az ametiszt medál is, ami becsúszott a dekoltázsába. Megigazította a bőrkesztyűjét, ami szabadon hagyta az ujjait és bordóra lakkozott körmeit is láttatni engedte. Fáradt volt, legalább hatszor kellett ma hoppanálnia, az izmai tiltakoztak minden megterhelés ellen.

Egyértelműen vihar készült, és nem fog elérni a táborig szárazon. Persze egy kis varázslattal mindent meg lehetett volna oldani, de arra tanították, hogy ne használja felelőtlenül a különleges képességeit, amik messze túlmutattak egy átlagos boszorkányén. A fülledt levegőt éles szél váltotta fel, de Isa úgy döntött inkább leveszi a méregdrága bőrkabátot, és elsüllyesztette a csomagjában. Most már csak egy fehér ujjatlan volt rajta, ami alól kikandikáltak a fekete madarak ábrázoló tetoválásai, amik egészen a válla és a nyaka vonaláig felkúsztak. Körbenézett, de nem látott senkit. Düh fogta el. Persze a háta mögött, a domb aljában álló varázslót észre sem vette.

– Várni fognak mi? – szólalt meg félhangosan. – Egy frászt!

Azzal fél vállára vette a hátizsákját, amiben egy tojás is lapult, és elindult lefelé a domboldalon. Reménykedett benne, hogy nem kretének az itteniek, már ami a biztonságot jelentette. Noha szörnyen messze alakították ki a hoppanálási pontot a tábortól, nem volt biztos benne, hogy útközben nem keresztezi-e egy sárkány az útját. Ez a lehető legrosszabb volt, amit kitalálhattak… De nem azért jött ide, hogy bármit kritizáljon vagy tanácsokat osztogasson. Morgana jó pénzt ígért a szolgálataiért, és a táskájában lapuló sárkánytojásért is szép összeget fog kapni. Megért egy nyarat itt lehúzni.

A tábor kihalt volt, mintha senki sem lett volna ott. Isa egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy elvétette-e a hoppanálást, de amikor Draco Malfoy és egy szószátyár fiatal srác jött ki az egyik irodaépületből, megnyugodott. Kicsit felsóhajtott, sőt meg is könnyebbült, mert nem volt kedve még egy hoppanáláshoz, így is rengeteget utazott már. A fiatal férfi rögtön észrevette, majd egyből ráterelte a tejfölszőke férfi figyelmét. Elindultak egymás irányába.

– Isa – köszöntötte Draco egy kézfogással. – Örülök, hogy látlak!

– Draco, azt gondoltam, hogy nálatok nagyobb a vendégszeretet – jegyezte meg kimérten, szinte vádlón Isa. – Nem mintha vártam volna a zenét és a tűzijátékot, de azért valaki kijöhetett volna.

– Finnt elküldtem.

– Rám is bízhattad volna – szólalt meg Beau, majd jelentőségteljesen előlépett Draco elé és két kézzel fogta meg a boszorkány kezét. – Angus Beau, asszonyom! Nagyon örülök!

– Asszonyom? – nevetett fel vészjóslóan, aztán egyik kezét a csípőjére tette. – Ha jóban akarsz lenni velem, ne hívj így többet! Egyébként Isabel O’Hara.

– Még egy szép, ír virág – vigyorgott rá a varázsló. – Nagyon kellett már a vérfrissítés.

Malfoy mesternek esze ágában sem volt közbelépni, ha valaki veszélyes terepre akar lépni, akkor ő nem állt az útjába. Tanítványának annyi mindent meg kellett tanulnia. Többek közt a tiszteletet a nők iránt és egypár átok nem tesz rosszat. Noha Isabelt látta már akcióban. Ez a nő maga volt a két lábon járó veszély. Az Andokban tett látogatása alatt találkozott vele először, és mély benyomást tett rá. Mellesleg látta már, ahogy eltöri egy fickó kezét, aki volt olyan bátor, hogy megfogta a fenekét.

– Te olyan hebrencs, ugri-bugri ausztrál vagy? – kérdezte Isa. – Olyannak tűnsz, aki mindenbe beleüti az orrát.

– Áh, csak Draco mester házi kedvence – fejezte be a jellemzést a fiú. – Meg az ügyeletes jó fiú, aki meg tudja mutatni, hol vannak a környék legjobb helyei.

Draco erre felhorkantott, majd finoman egy köhintéssel jelezte Beaunak, hogy húzzon el, de persze ahogy mindig a varázsló nem értett az ilyen apró célzásokból.

– Észben tartom – mosolygott Isa, de a mosolya nem volt baráti.

– Hol lehet Finn? Időben kiküldtem eléd.

– Biztos megdönti a csigalassúsági rekordot a kollégád – vonta meg a vállát a boszorka. – Megmutatod a szállásomat vagy várjam meg Morganát? Igazság szerint, beszélnem kellene vele, de annyira nem sürgős.

Mielőtt Draco válaszolhatott volna a kérdésre, feltűnt a színen az emlegetett kolléga is.

– Ott jön – mutatott Beau a faházak felé. – Uh, de valami baja van. Mintha belecsapott volna a villám.

– Te már csak tudod – morogta Draco. – Nincs jobb dolgod?

– Majd lesz.

– Legyen most!

– Hagyd! – intette le Isa. – Engem nem zavar. Még.

– Beau mindenkit zavar – mondta végül Draco.

– Ez nem igaz – rázta meg a fejét Beau, bár jobbnak látta nem beszélni többet.

Eközben Finn megszaporázta a lépteit, majd pár hosszú lépéssel ott termett a többieknél. Hátrasimította vállig érő csapzott fekete haját.

Isa kifejezéstelen tekintettel nézett a varázslóra, de nem bírta eltitkolni a rosszallását. Utoljára gyerekkorában látta őt, aki kétségkívül férfivá érett közben. Sokkal magasabb lett, mint ő, izmos volt, és a tekintete… Bár ne emlékezett volna rá ilyen tisztán. Akkor is ugyanilyen aura vette körül. Ugyan az a derű. Erő… Aztán eszébe jutott a jéghideg abban a barlangban, a félelem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és elnyomta az emléket. Még mindig utálta ezt a férfit.

Beau eközben jól megnézte mindkettőjüket, majd elmosolyodott. Fehér felső, fekete nadrág, Isa esetében kissé szakadt is, és fekete bakancs. Öltözködésben összepasszoltak, de vajon másban is? Finn ábrándos tekintettel figyelte a boszorkát. Isa úgy nézett Finnre, mintha minden érzését rá akarná zúdítani.

– Bocsánat, egy kicsit később értem oda – mondta zihálva az ír varázsló, majd kinyújtotta a kezét üdvözlésképpen. – Finn Donovan.

– Az a Finn Donovan? – kérdezett vissza a boszorkány, majd karba tette a kezét és nem fogadta el a férfi kézfogását. Finn kérdőn nézett rá, s ő is összefonta a karjait. Isa folytatta a jellemzés: – A Donovan klán vezetőjének a fia? Aki lemondott a klán vezetésről, amiatt a csúnya baleset miatt?

Draco és Beau egymásra néztek, és mindketten egy lépést tettek hátrafelé.

Finn mély levegőt vett. Soha nem nézett még ilyen leplezetlen haraggal senkire sem, főleg nem egy nőre. Még Beau is tisztában volt vele, hogy a Donovaneket a klánukról, helyzetükről nem szabad sem kérdezni, sem gúnyolni. A varázsló jeges hópelyheket csalt elő a felhőkből, amiket akaratlanul is boszorkány felé irányított. Isa még mindig a szemébe nézett, és egyáltalán nem látszott rajta félelem, igazából nem is félt. Egy ravasz félmosollyal figyelte a férfit.

– Igen, az vagyok – felelte kurtán Finn. Draco és Beau kissé fellélegeztek, de a hóesés nem maradt abba, de már nemcsak négyüket érintette, hanem az egész tábort.

– Azt mondják, havazni szoktál, és látom, hogy valóban így van – szólalt meg gúnyosan Isa, mintha valami olcsó mugli szemfényvesztés lenne az egész.

– Megesik – szólalt meg kimérten a varázsló.

– Micsoda parti trükk – nevetett fel a boszorka gonoszan. – De nem csak te tudsz ilyeneket.

Isa csak hangosan felsóhajtott, majd körülötte mintha vibrálni kezdett volna a levegő. A változás először alig volt észrevehető, csupán a bőre körül remegett meg a tér, mintha a forróság délibábja táncolna a hidegben. Aztán a lány körül lassan szétáradt a meleg.

Meg sem kellett erőltetnie magát. Régóta nem használta már ezt a képességét, de nem felejtette el, hogyan kell előhívnia. Az ereje soha nem hagyta el, legfeljebb ő fordított hátat neki egy időre. Most azonban olyan természetesen engedelmeskedett neki, mintha egyetlen pillanatra sem telt volna el azóta, hogy utoljára megidézte. Olyan egyszerű volt az egész, mint levegőt venni.

Isa lehunyta a szemét. Nem volt szüksége bonyolult varázsigékre, sem látványos mozdulatokra. Egyetlen gondolat is elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa maga körül a levegő hőmérsékletét. Akár tüzet is gyújthatott volna, lángba boríthatta volna a környező világot, ha úgy kívánja, de most beérte annyival, hogy felmelegítse a levegőt.

A hatás szinte azonnal érezhetővé vált.

Finn arcát meleg fuvallat simította végig. A boszorkányból áradó hő szinte láthatatlan hullámokban söpört végig rajta, és mire felfoghatta volna, mi történik, a feléje szálló jeges hópelyhek apró vízcseppekké olvadtak a levegőben. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a tél meghátrálna a lány körül, és átadná a helyét valami egészen másnak.

Aztán eleredt az eső.

Először csak néhány kövér csepp hullott alá, majd az égbolt mintha egyszerre szakadt volna rájuk. A víz kopogva verte a földet, eláztatta a ruhájukat, és elmosta a tájra telepedett fehérséget. A hópelyhek eltűntek, helyüket szürke esőfüggöny vette át.

Finn mozdulatlanul állt, és elképedve meredt Isára. A tekintete végigfutott a lányon, mintha valami árulkodó jelet keresne rajta, amely megmagyarázhatná a történteket. Isa azonban csak kinyitotta a szemét, és úgy nézett vissza rá, mintha az imént mindössze annyit tett volna, hogy félresöpört egy kósza hajtincset az arcából.

– Hűű, basszus – sóhajtott fel Beau. – Mi lenne, ha bemennénk? Igyunk egy gyógyteát.

– Melyik Morgana irodája? – kérdezte Isabel.

– Az ott.

– Köszönöm! – Aztán el is indult. Mindhárom varázsló kissé elképedve nézett a ringó csípőjű boszorka irányában.

– Na, ilyen… tüzes csajt még nem láttam – szólalt meg Beau megint egy kis hallgatás után. – Mit gondolsz, Finn?

– Pofa be! – szólt rá Finn, majd egy adag havas esőt zúdított a minden lében kanál ausztrál felé. Beau még mindig köpködte, és törölgetett az arcából a nem várt áldást, amikor mestere megszólalt. Azzal csendben figyelték, ahogy az ír varázsló elindul a faháza felé.

– Azt hiszem, hogy lesznek itt még gondok – sóhajtott fel Draco. – Ez nem volt éppen a legszebb bemutatkozás.

– Ismerik egymást? – kérdezte Beau.

– Nem tudok róla – fújta ki a levegőt a mestere. – Isa valószínűleg ismerheti Finnt.

– Kedvelni nem kedvelik egymást. Ebből vagy vad kapcsolat lesz, vagy valami nagyon csúnya összecsapás.

– Nekem is úgy tűnik – mondta az egykori mardekáros. – Isa nem rossz ember, csak meglehetősen…

– Tüzes?

– Inkább vad. Először üt. Úgyhogy jobb lesz, ha vigyázol magadra mellette, mert könnyen eltöri a karod. Ne tévesszen meg ez a törékeny külső.

– Tüzes – vigyorodott el az ausztrál.

– Nekem aztán mindegy. Csak ne törje el a karod – sóhajtott fel a tejfölszőke varázsló.

– Menjünk el moziba, mester! – kérte Beau. – Most már van miért elmenni. Van egy új lány. Sok a feszültség. Próbáljuk meg összehozni a csapatot.

– Mindig bulizni akarsz…

– Én? Ugyan, dehogy… Csak praktikusan gondolkodom, Draco mester. Ez még egyszer jól jöhet nekünk.

– Praktikusan… Merlinre! Mégis miért lenne ez így jó?

– Jó lenne megismerni az új lányt, hátha összemelegednek Finn-nel – magyarázta lelkesen a fiatal mágus. – Hátha megtörik a jég kettejük között.

– Hát, ezt kötve hiszem…

– Nézd a jó oldalát, legalább neki nem fogja megkérni a kezét – érvelt a fiatal varázsló. – Milyen ciki minden csajnak magyarázkodni. Emlékszel még a múltkor a doki nénire?

– Emlékszem – válaszolt kurtán Draco. – Azt hittem, hogy Finn neki csapja a szelet. Ma vele ebédelt.

– Nagyon az elején vannak – mondta Beau jól informáltan. – Nemrég láttam őket a tónál este. És hát nem igen izzott a szenvedély.

– Mit csináltál te a tónál este?

– Úsztam.

– Egyedül?

– Hova gondolsz… Persze, hogy nem egyedül. Mi lenne abban a móka? – nevetett rémesen elégedetten Beau.

– Merlin… – morogta Draco, miközben megmasszírozta az orrnyergét.

– Finn nagyon bénán udvarol.

– Te már csak tudod.

– Kipróbálhatnád Hermionéval a meztelen fürdőzést. Nagyon kellemes tud lenni a víz este – javasolta a varázsló kaján mosollyal az ausztrál. – Hidd el, feldobná a kapcsolatotokat!

– A magánéletem nem tartozik rád.

– Nem, de tanácsot adhatok.

– Nem kell a tanácsod! – közölte Draco nemes egyszerűséggel. – Különösen azért nem, mert már megint kiszívták a nyakad. – Azzal rámutatott az ausztrál varázsló nyakára.

– Ez csak egy szúnyogcsípés – mondta a férfi, majd a kezével megpróbálta eltakarni a foltot, de aztán rájött, hogy minek…

– És hozzád nőalakú szúnyogok járnak?

– Irigykedsz.

– Nem igaz.

– Ha itt veszekszel velem, akkor nem jutsz közelebb Hermionéhoz.

– Rendben van a szexuális éltem.

– Ezt mondogatod magadnak a tükörben reggel? Úgy hangzott – nevetett fel kajánul Beau. – Adok tanácsot mester, annyit amennyit akarsz. Bár Keelan után nem hiszem, hogy zavarban kellene lennetek.

– Agyoncsaplak!

– Jaj, nem kell… Van elég gondod is. De ne aggódj, mester! Velem lesz a legkevesebb.

– Na, te aztán ne szólalj meg! Még hogy veled… Freya hogy van?

– Freya? – vonta össze a szemöldökét az ausztrál. – Oh, hogy Freya. Hát most, ha megbocsátasz, dolgom van a… az izé…

– Sárkányokkal?

– Úgy van – vigyorodott el Beau, majd gyorsan elment. Draco mélyet sóhajtott.

– Még hogy dolga van – rázta meg a fejét a mester. – A fejemet rá, hogy már megint… Minek is törődöm vele?

Azzal Draco elindult az eredeti úti célja felé, ami mellesleg Hermionéhoz vezetett.

feltöltötte 2026. Oct. 22. | Nyx | hozzászólások: 0