Fejezetek
1. fejezet
1. fejezet
Kezdetek
Tompán hallotta a hangokat maga körül. Motyogtak valamit, kérdezték a nevét, tudja, hol van-e. Még a saját hangját is távolinak érezte, mintha nem is a sajátra lett volna. Először semmit sem látott, aztán olyan homályos lett minden.
Mi történt velem? Megsebesültem? Az átok – gondolta kábultan. Csak egy villanást látott, aztán a mély, magával ragadó sötétség nyelte el. Egy ideig lebegett a semmiben, aztán éles fény térítette magához. Minden olyan kusza volt… Elmosódottan látta és érzékelte maga körül a világot, mintha egy piszkos ablaküveg mögül nézné, ahogy a hordágyon végiglebegtették a Szent Mungó folyosóján. A gyógyítók folyamatosan az életfunkcióit követték a diagnosztikai bűbájok vetületén, fényesen felvillanó varázslatokkal stabilizálták az állapotát. A mennyezeten lévő lámpák miatt hunyorítania kellett. Meg akart mozdulni, de… nem ment.
Az átok okozta sérülés megbénította, kiszívta belőle az életerőt. Apró könnycseppek gördültek le az arcán, s kétségbeesett hangon felnyögött. Hasztalan próbált megmozdulni, de mintha odaszögezték volna a fekhelyéhez, így kénytelen volt feladni. Belül őrjöngött ettől, majd’ szétfeszítette a düh. Tudta, hogy meg kell nyugodnia, másképp az átok felülkerekedik rajta. Érezte, ahogy ott kavarok a belsejében, fájdalmat okozva, olyan volt, mint egy parazita. Sötét és jeges érzés kerítette hatalmába. A keze… annyira fázott… hideg volt.
Távolról hallotta a hangokat, de nem figyelt egyikre sem. Igyekezett felidézni a történteket, bár a fájdalomtól nem bírt tisztán gondolkodni, inkább hagyta magát sodródni az árral. Érezte, hogy a nyugtató bájital hatni kezd, és a fájdalom tompa lüktetéssel indult ki a vállából aztán végigfut az egész testében. A tagjai mozdulatlanul, ernyedten feküdtek a hordágyon, viszont érzékei egyre élesedtek, mígnem fel tudta fogni hol van, és mi veszi körül. Mellette gyógyítók egész csapata futott végig a folyosón. A nő halkan nyöszörögni kezdett és megpróbálta felemelni a kezét, de nem ment.
– Granger auror? Mary Addison gyógyító vagyok. Tudja, hogy hol van? – A hang kedves volt és nyugodt, de valahogy nem bírt koncentrálni. – Hall engem?
– Szent Mungó – szólalt meg elhaló hangon. Saját magát is meglepte, hogy mennyire erőtlen hangja van. Kérdések egész sorozata cikázott a fejében, viszont a bénító tehetetlenség jobban zavarta.
– Tartson ki! Hamarosan jobban lesz. – Hallotta valahonnan messziről egy gyógyító hangját, de nem tudott rá válaszolni. A középkorú szőke hajú boszorkány szakértően elvégzett néhány varázslatot, amivel megpróbálta elállítani a vérzést. Aztán a lime zöld talárban sürgő forgó tanoncaira förmedt. – Hozzon valaki egy gézlapot azonnal!
– Keelan – suttogta halkan az egyetlen személy nevét, aki a legdrágább volt a számára. – Mentsék meg a fiamat!
– Miről beszél? – kérdezte egy másik gyógyító, de a velük tartó auror csak megrázta a fejét. A magas, fekete hajú férfi aggódva tekintett a társára. Rettenetesen fiatal volt még, alig pár napja végzett az Akadémián, és ez volt az első bevetése. Még mindig Hermione megtépázott auror köpenyét szorongatta, mit sem törődve saját sérüléseivel.
– Nem volt helyszínen a fia, szerintem csak hallucinál. Nagyon erős átkot kapott. Aggódom érte. – Ambrose Blake auror valóban aggódott Hermione miatt, de nem tehetett semmit sem. Remegő hangon folytatta: – Engem akart megmenteni, amikor hátba támadtak. Esélyünk sem volt védekezni.
– Az tudja, hogy milyen átok lehetett? – kérdezte Addison gyógyító hirtelen.
– Sajnos nem tudom biztosan – rázta meg a fejét. Idegesen összeszorította az ajkait. A gyógyító megértően bólintott. A férfi megtörten folytatta: – Olyan gyorsan történt minden. Bekerítettek minket és késett az erősítés. Ő pedig… megmentette az életemet. Kérem, vigyázzanak rá!
– Nem voltak ilyen támadások azóta, hogy… – de itt elharapta a mondatot a nő, majd jelentőségteljesen a gyakornokaira nézett, végül Blake aurorra. Nem ez volt a legjobb pillanat, hogy szörnyű sejtését nyilvánosságra hozza. – Legjobb lesz, ha most megy, és a saját sérüléseit is elláttatja egy gyógyítóval.
– Neki nagyobb szükség van az ellátásra, mint nekem – szólalt meg rekedt hangon a fiatal férfi. Felelősnek érezte magát a balesetért. – Én még csak most kezdtem a szakmát, nem kellett volna még ilyen komoly ütközetbe kerülnünk. Csak egy ártatlan szabályszegési ügynek indult. Én… én… nem értem, hogy mi történt.
– Nyugodjon meg! A legjobbat tette, amit tehetett ebben a helyzetben. Egyből a legközelebbi helyre hoppanált, ahol segítséget kaphatott. Helyesen cselekedett! – erősítette meg a gyógyító a mondanivalóját. – Jobb lenne, ha most inkább leülne kint egy kicsit, aztán keressen egy medimágust. Rendben?
– De…
– Nem lesz baja, ezt megígérhetem, de most menjen és hagyja, hogy segítsünk a társán. Gyerünk, ürítsék ki a hármas vizsgálót! – adta ki a parancsot a vezető gyógyító. – Relaxo!
A varázslat melegsége szétáradt a boszorkány testében és teljesen ellazította, mintha egy felhőn pihent volna. Nem érezte a fájdalmat, s a környezet egyre inkább elhalványult előtte, a pihentető sötétség mélysége hívta. Hermione ezt követően delíriumos álomba merült, s hagyta, hogy az emlékek ködös foszlányai elvezessék ahhoz a régi emlékhez, amit a hallucinációi előhívtak a feledésből. Szinte érezte a csontig hatoló hideget és a hópelyhek érintését a bőrén.
***
Az emlék így kezdődött: A január abban az évben különösen hideg volt. A hó megállíthatatlanul hullott és hosszú évek óta először ez az időjárás komoly gondot okozott a szigetországban. Még a varázslók rádiójában is óva intettek mindenkit még a hoppanálástól is. Ennek ellenére még is akadt olyan, aki makacsul ellenállt az intelmeknek és szembeszállt az elemekkel. A kavargó hó fergeteg nem akarta megadni magát és enyhíteni a tél csípős hidegét. A szél sem volt könyörületesebb, süvítve futott végig a csupasz fák között, és hordta magával a pelyheket.
A vastag hó függönyben egy fiatal nő alakja bontakozott ki, ahogy erőnek erejével át akart rajta hatolni úti célja felé. Akarata sokkal szilárdabbnak mutatkozott az időjárásnál, dacolt a természettel. Hiába tépázta a jeges szél a piros sálat, amivel igyekezett melegen tartani magát, akkor is megtette az utat, ami egy új jövő felé vezette. Hermione Granger magányosan botorkált a Malfoy-kúria kapuja felé, aminek vasrácsai a jég ölelésében még zordabbnak tűntek.
Nemrégiben érkezett vissza szüleitől Angliába egy titokkal együtt, ami megváltoztatja hamarosan az életét. Már maga az utazás is hosszú volt és megterhelő, hiszen Ausztráliából jött ide vissza. Tudta, hogy őrültséget követ el, mégis minden lehetőséget számba vett, amikor elszánta magát erre a kétségbeesett lépésre.
Gömbölyödő pocakja tisztán látszott a vastag kabát ellenére is. Nem tudta elrejteni a bizonyítékot és igazából már nem is akarta. Dracónak tudnia kellett róla. Ráadásul a boszorkány kétségbeesett volt és félt. Mindenki megvetette állapota miatt. Több elutasítást kapott, mint azt valaha is várta. Ez volt az utolsó kétségbeesett lépése. Kockáztatnia kellett, de nem volt benne biztos miként reagál rá a fiatal férfi, hiszen minden kapcsolatot megszakítottak. Hónapokig haragudott rá, annak ellenére, hogy tudta, el kell Dracót engednie. A gyerek miatt képtelen volt tiszta szívvel gyűlölettel gondolni a varázslóra. Igazából nem tudta mit várt tőle, viszont már nem fordulhatott vissza. Senkije sem volt, sőt a barátai…
Először a Weasley családot látogatta meg. Elmondott mindent Ronnak. Azt is, hogy Draco Malfoy az apja a születendő gyermekének, és mennyire sajnálja azt, ami történt. A varázsló erre egyértelműen közölte vele, hogy mit gondol róla és hallani sem akart több magyarázatot. A gyerek apja miatti szégyent, pedig nem volt hajlandó többször a szájára venni. Gyakorlatilag majdnem rácsapta az Odú ajtaját egykori barátjára, ha az édesanyja nem jelent volna meg. Hermione nem is várt mást Rontól. De később Molly Weasley tekintete, könnyei, és az ítélet a szemében már túl soknak bizonyultak. A rideg elutasítás végképp elkeserítette. Mégis mit gondolt? Ron nem ugrott a nyakába, még csak a szemébe sem akart nézni. Úgy hagyta el a Weasley házat, hogy vissza sem nézett. Harry és Ginny pedig… Nos, hozzájuk már nem volt mersze elmenni.
Csak Draco maradt egyetlen, aki… Mit is várt tőle igazából? A gyermekük hamarosan meg fog születni, így valóban belekényszerülnek egy kész helyzetbe, amire egyikük sem számított. Előbb ide kellett volna jönnie, de Ausztráliából ideutazni kis híján minden megtakarítását felemésztette. A zsupszkulcs igencsak drága mulatság volt mostanság. De nem bírt ott maradni tétlenül. Ugyan tudta, hogy a magyarázkodással kicsit elkésett, hiszen hét hónapos terhesen már nem volt kérdés megtartja-e a babát. Szeretettel gondolt rá, attól a pillanattól fogva, mikor először megmozdult. A tépelődésen már régen túl volt és tisztában volt a döntésével.
Hideg fuvallat süvített keresztül az úton, Hermione úgy érezte még a bőre alá is bejutott a jeges, borzongató szél. Csak a kis benne növekvő élet miatt vállalta ezt az utazást, főleg azután, hogy a levelei felbontatlanul érkeztek vissza. Ennyi maradt kettőjük kapcsolatából? – gondolta keserűen. Semmi szerelmes vallomást, semmi megbánást nem kért Dracótól. Régen letett az ilyesmiről, talán már korábban… Draco jelentette az utolsó reményét. El kellett mennie a Malfoy-kúriába, de most már őrültségnek tűnt. Az aranyvérű arisztokrata protokoll szerint Lucius Malfoyhoz bebocsátást kellett kérnie, amit meg is kapott. A férfi természetesen döbbenetét fejezte ki a válaszlevélben, azonban Hermionét ez kicsit sem érdekelte.
A jeges fuvallat újra megtépázta öltözetét, amikor elérte az első védelmi vonalat megtorpant. Aranyszínű derengés futott végig az ösvényes egészen a kúria épületéig. Alig egy perc múlva imbolygó lámpás jelent meg a szürkületben. Aztán egy aprócska alak bukkant fel a kapunál, egy házimanó, s undorító, dülledt tekintetét Hermionéra emelte.
– Ki vagy? Miért jöttél? – kérdezte reszelős, sipító hangon, mintha valamiféle támadást szimatolt volna. Téboly volt rajta, ami egyáltalán nem jelentett jót. Ezt egy vírus okozta a házimanó körökben, ami Voldemort halála után egyre inkább terjedőben volt.
– Hermione Granger vagyok. Draco Malfoyhoz jöttem. – Akkor még nem sejtette, hogy Draco milyen minősítést kapott szüleitől, és milyen fogadtatás várt azokra, akik őt merik keresni. Ráadásul azt elfelejtette mondani, hogy Lucius Malfoyjal van találkozója. A pillanatnyi idegesség mindent kitörölt a fejéből.
– Nincs itthon az úr. Táguljon innen! – A boszorkány meglepődötten nézett a kis lényre, aki nagy valószínűséggel nem viccelt. Denevérfülei vészjóslóan lobogtak a szélben és a szeme olyan volt, mintha mély gyűlölet hatotta volna át. Egy pillanatra Hermione ijedten tett egy lépést hátrafelé, de aztán hamar összeszedte magát.
– Nézze, beszélnem kell vele! – kezdte Hermione esdeklő hangon. – Nem tart sokáig és nagyon hideg van itt.
– Nem tud vele beszélni. Maguk sárvérűek mindig ilyen értetlenek? – csattant fel a dühös manó. – Eredjen, innen mielőtt még a gazdám meglátja, hogy itt settenkedik!
– De… – A mondatot már nem tudta befejezni, mert a manó egy hátráltató ártást küldött felé. Hermione fájdalmasan felsikoltott, amikor eltalálta az átok. Nem számított rá, naivan még mindig hitt az apró lény jóságos természetében. Nagyot tévedett. Az erős ártás a földre sodorta, keményen és kegyetlenül. Ujjai ösztönösen markoltak bele a hóba, majd tétován a pocakjára helyezte másik kezét.
Erős görcs hasított bele tragikus hirtelenséggel, ami rettenetesen megijesztette, nem is beszélve a fehér havon látszó vörös vércseppekről. Lehorzsolta a homlokát és a kezeit a jeges hó. Szaporán vette a levegőt és próbálkozott a meneküléssel. A manó ördögi tekintettel nyitotta ki a kaput, mintha még nem végezte volna be a feladatát. A fiatal nő könnyei összekeveredtek a hópelyhekkel, még soha nem érzett ilyen átható félelmet.
Azonban tisztán hallotta a ház urának üvöltését, mielőtt még bármi visszafordíthatatlan történhetett volna.
– Eszement talpnyaló, féreg! – fröcsögte Lucius magából kikelve. – Az Azkabanba akarsz juttatni az eszement viselkedéseddel?
– Uram, Arrow, sajnálja. De uram azt mondta…
– Határozottan emlékszem arra, hogy azt mondtam, senkire ne emelj kezet! – mennydörögte, majd jéggé fagyasztotta a manót. – Hmm, Merlinre, mostanság nem lehet megfelelő személyzetet találni.
Hangja most már sokkal könnyedebb volt, noha jól látta a földön fekvő fiatal nőt. Lucius Malfoy nem a nemes érzelmeiről volt híres. Hermionénak csak egy nyögésre futotta. A félelemtől zihálva feküdt még mindig a földön. Most pedig, hogy Lucius Malfoy is fölé magasodott ebben az ítéletidőben még inkább pánikkal töltötte el közelsége. A vad szél vészjóslóan belekapott a fekete, téli talár anyagába és erősen megráncigálta.
– Még csak pálcát sem rántott, igazam van, Miss Granger?! – mondta, majd lenézett a földön fekvő összegömbölyödött alakra. Nem igazán érzett részvétet iránta, mégis a varázsvilágban elfoglalt fontos pozíciója nem engedte, hogy csak úgy otthagyja. Nem tűnhetett olyannak, aki nem segítőkész. Leguggolt hozzá és folytatta: – Potter barátja és még várandós is. Mi a fenének jött ide pont most?
– Dracót keresem – szűrte ki a fogai között remegve a görcstől. Arcát elöntötték a düh, harag és fájdalom vörös színben pompázó érzelmei. Megpróbált felállni, de nem ment.
– Miért keresi az én megátalkodott fiamat? Sok gondom van vele mostanában, és remélem, maga nem tetézni jött ezeket. – Lucius magában tépelődött és arra jutott, hogy valóban segítenie kell rajta, mielőtt még komoly baja esik. A vérfoltokból úgy tűnt a manó meg is sebesítette a boszorkányt.
– Ez személyes – igyekezett Hermione elmondani a legrövidebben. A görcsök cseppet sem jelentettek jót, sőt túlságosan koraiak voltak.
– A fiam nincs itt. Magának meg nem szabadna ebben az állapotban itt mászkálnia. Főleg itt nem. Fel tud állni? – hangjában nem volt igazság szerint semmi gúny vagy megvetés. Kezét nyújtotta a földön fekvő nőnek. Hermione csak erőtlenül megrázta a fejét. Könnyek gyűltek a szemébe, de továbbra sem bírt megmozdulni. Az élete ekkor tűnt a legkilátástalanabbnak, így tehetetlenül markolt bele a hóba. Lucius Hermione hóna alá nyúlt és felhúzta a földről. Jó erőben volt, így meg sem kottyant neki a súlya.
– A baba – suttogta kínlódva és kezét a hasára tette Hermione. – Túl korai, még nem szabadna…
– Az az agyatlan házimanó – zsörtölődött Lucius, és elmormolt néhány apró szitkot. – Segítek magának. Nem lesz semmi baj.
A lány azonban gyenge volt, mint a harmat, és egyre rosszabbul festett. A férfi égre emelte tekintetét. Erre ma egyáltalán nem számított. Először azt hitte Granger csak bosszút akar rajta állni, végül is volt miért… Meg sem fordult a fejében, hogy Hermione sokkal nemesebb, minthogy ezt megtegye, bár ezt igazán gondolhatta volna. Egy dolog, azonban nem ment ki a fejéből és szörnyű sejtés lett úrrá rajta. Mi van, ha a gyerek apja Draco? Végül is a fia még bosszúból is teherbe ejthetett egy sárvérűt, csakhogy a családot végleg megfossza minden tisztességtől.
El kellett vinnie innen Grangert a Szent Mungóba, hiszen, ha baja történne, akkor nagyon könnyedén az Azkabanban találná magát… megint. Különben sem volt biztos vajon tényleg a fiáé-e a gyermek. Menniük kellett méghozzá rögtön, a vajúdó lánynak segítség kell – ismételte magában, hiszen bármelyik pillanatban megszülethet a gyermek. Nem aggódott különösebben, de mégis összeszorította a fogait és azonnal cselekedett.
Hermione homályosan érzékelte a külvilág eseményeit. Beszéltek hozzá, bíztatták, bűbájok villantak, minden egyetlen egy hatalmas masszába állt össze, amiben semminek sem volt értelme. A gyógyítók próbálták megmenteni, de nem túl sok jót jósoltak neki. Lucius előadott valami történetet hogyan talált rá, bár szinte azonnal elküldték mellőle. Nem is bánta, hiszen ő is csak zavart okozott. Egy fél életnek tűnt, mire végre újra magához tért. Egyedül volt egy szobában a kisbabája nélkül. Nem is tudta, hogy a lelki vagy fizikai fájdalom volt-e nagyobb. Már meg sem tudta volna mondani mióta feküdt itt magányosan és sebezhetően. Valahogy minden egy pillanat alatt omlott össze körülötte, még inkább a mélybe taszítva őt.
A reményeit egyenként hullatta el, mint az őszi fa a színesre festett halott leveleit, melyek halálra ítélten sodródtak tovább a szélben. Kint a tél továbbra is tépázta a tájat, s beterítette a fehér hóréteggel. Halkan kopogtattak az ajtón. Hermione letörölte könnyeit, majd elsimította a takarót.
– Jobban van, kedves? – szólalt meg a javasasszony, aki hangtalanul benyitott a kórterembe. – Nehéz éjszakája volt.
– Jól vagyok – válaszolt erőtlenül. Hangja olyan volt, mintha évek óta senkivel sem beszélt volna.
– Egyen pár falatot – nógatta kedvesen a nő, majd letette az ennivalót mellé.
– Hol van a kisbabám? – kérdezte remegő hangon és esdeklően nézett a komor arcú javasasszony szemébe.
– Azonnal szólok a kezelőgyógyítójának, és mindenről beszélni fognak – válaszolta végül. – Ne aggódjon, egy perc és jönni fog! Addig próbáljon meg pihenni!
Csak egy apró bólintásra futotta a fiatal nőtől, majd oldalára fordult. Nem tudta mit higgyen és mit gondoljon, legszívesebben álomba zokogta volna magát. Magányát kopogtatás zavarta meg.
– Tessék. – Még mindig remegett a keze, és fájt minden egyes porcikája, azonban a szíve fájdalma mindezt felülmúlta.
– Zavarhatom? – lépett be Lucius Malfoy a maga arisztokratikus aranyvérű mivoltában a kis szobába. Hermione bólintott, amivel engedélyt adott a bejövetelére. – Jobban van?
– Amennyiben attól fél, hogy feljelentem a manó miatt… Nos, nem teszem meg – közölte hidegen. Nem akarta Malfoynak mutatni, hogy mennyire elkeseredett állapotban van, azonban a szemei sokkal inkább elárulták, mint a szavai. – Most pedig azt hiszem, nincs miről beszélnünk.
– Ugye Draco gyerekét várta? – bukott belőle ki a kérdés. Hermione egy pillanatra megborzongott, ahogy ezt a férfi kimondta.
– Nem – válaszolta határozottan Hermione. – Semmi közöm sem volt Dracóhoz. Csak… segített nekem.
– Akkor miért akart vele annyira találkozni? Tudja, Miss Granger, nem veszem be ezt a mesét a magánügyről. Azt ajánlom, hogy mondjon igazat nekem. – Semmi parancsoló nem volt abban, ahogy erről beszélt, mégis megijesztette Hermionét. Lucius várt egy kicsit és folytatta: – Dracónak felelősséget kell vállalnia, bárhol is van. De ha ő nem alkalmas a feladatra, akkor a családjának ez kötelessége.
– Ezt meg mégis hogy érti? – ráncolta össze a homlokát Hermione.
– A Malfoy család évszázadok óta szabályok szerint működik, Miss Granger. Nem várom el, hogy ezt megértse. Még a házasságon kívüli utódokat is számontartjuk – jegyezte meg negédes mosollyal. Hermione nagyon rosszat sejtett. – Kész vagyok a fiának a nevelését átvenni, természetesen, ha valóban bebizonyosodik, hogy Draco az apja, és túléli a kritikus időt.
– Valóban? Micsoda nagy kegy, Mr. Malfoy. – Azonban egy pillanatra enyhült a fájdalma. Malfoy nem maradt volna itt, ha a gyermeke nem maradt volna életben. – De nem értem, miért mondja ezt nekem? Semmi közöm a családjához. Köszönöm a segítségét, viszont, ha egy címlapra vágyik a Reggeli Prófétában, akkor kimaradnék belőle.
– Nem szeretem, ha gúnyolódnak velem, kisasszony! – húzta ki magát kimérten a lehető legtöbb gőggel. – Jogom és kötelességem gondoskodni az unokámról. Ha a maga fia egy Malfoy, akkor mindenképpen Narcissával magunkhoz vesszük. Jogi útra is terelhetjük ezt a beszélgetést… de meg is egyezhetünk.
A nyílt fenyegetés megijesztette Hermionét. Igyekezett felülni az ágyban, hogy megmutassa mennyire nem is fél Malfoytól.
– Mégis mit képzel? Higgye el, hogy nem Draco a gyerekem apja! Neki csak egyetlen egy dologgal tartozom, és az ott van a kabátom zsebében. Miután nem találkoztam vele személyesen, valamint a leveleimre sem válaszolt, akkor odaadhatom önnek is. Kérem, vegye ki az üvegcsét!
Luciust szemlátomást megdöbbentette a boszorkány viselkedése, de engedelmeskedett. Kivette az aprócska fiolát, rögtön felismerte a csillagport, ami ott ragyogott benne. Valóban egy galleon halmot ért a kis fiola tartalma, de akkor sem értette miért érte meg Grangernek az életét kockáztatni miatta. Összeráncolta a homlokát és Hermionéra nézett.
– Ez mit jelentsen? – emelte fel a hangját Lucius. – Miért kockáztatta éppen most ezért az életét?
– Draco segített, én pedig visszahoztam azt, ami megmaradt belőle. Többet nem akarok erről mondani, ha tudni akarja, akkor kérdezze meg a fiát – közölte hűvösen Hermione, majd megköszörülte a torkát. – Köszönöm, de jobb lenne, ha elmenne.
A varázsló komor tekintettel forgatta meg a fiolát. Erővel nem győzhetett Granger felett, ezt nagyon gyorsan belátta. Mindenesetre tudta, hogy szemmel kell tartania őt, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a kisfiú valóban Malfoy-e.
– Van ötlete, hogy Draco egyáltalán hova mehetett? – kérdezte egy kis hallgatás után a férfi. Hermione ekkor a szemébe nézett. Csak megtörtséget látott benne, de akkor sem hitt a megérzésének. Még mindig hevesen dobogott a szíve és Merlinhez imádkozott, hogy a varázsló minél előbb eltűnjön innen.
Páni félelem járta át a testét, s anyai ösztöne azt súgta Lucius Malfoy mindent megtenne azért, hogy elvegye tőle a fiát. Látva az idősebb Malfoy elszántságát és megtört tekintetét, bármit kinézett belőle.
– Nem tudom, hol van – rázta meg a fejét Hermione. – Sajnálom!
– Én is sajnálom, ami magával történt. – Nem szólt ezek után semmit, hanem letett egy zacskó galleont ágyra, majd kiment a helyiségből.
Hermione csendesen nézte a bűntudatból neki ajándékozott fájdalomdíjat. Egyszerűen taszította a tudat, hogy az itt van. Mire felkelt, hogy visszaadja az erszényt a varázsló már sehol sem volt. A boszorkány vegyes érzelmekkel botorkált vissza az ágyához.
– Miss Hermione Granger? – Lépett be egy zöld taláros gyógyító a kórterembe. A neve hallatán azonnal felkapta a fejét.
– Igen, én vagyok – bólogatott erőtlenül.
– Merwyn gyógyító vagyok – mutatkozott be a magas, mosolygós arcú férfi. – A kisfiáról szeretnék beszélni.
– Rendben van. – Hermione felkészült a legrosszabbra is. A férfi elővett egy kórlapot, majd lassan átnézte az eredményeket. Arca egy pillanatra elkomorult és lassan lapozgatni kezdte az eredményeket.
– Jóval korábban jött a vártnál, de nem kell megijednie – kezdte megnyugtatóan. – Egy ideig megfigyelés alatt tartjuk a kisfiát az alacsony testsúlya miatt, és speciális kezelést kap. Úgy gondolom, legfeljebb egy hónapig itt kell tartanunk, míg el nem éri a megfelelő súlyt és elég erős nem lesz az immunrendszere. Nagyfokú körültekintést igényel a kezelése, de úgy gondolom nincs mitől tartania. Ön természetesen vele maradhat egészen addig, amíg el nem bocsátjuk.
– Értem.
– Ne aggódjon, a fia a legmegfelelőbb kezekben van. Most egy mesterséges burokban tartjuk, míg meg nem erősödik.
– Láthatom őt?
– Ha jobban érzi magát, akkor igen.
– Menjünk! Most azonnal látni akarom – mondta Hermione, majd felkelt az ágyból. A fájdalom azonnal beléhasított, mégis inkább összeszorította a fogát, és nem hagyta magát legyűrni az érzéseinek.
A gyógyító azonnal megfogta a karját, nehogy elessen, aztán együtt indultak el a folyosón. Nem akart Hermionéval vitatkozni, inkább támogatta. A fiatal anyának ez volt talán a leghosszabb út, amit valaha is meg kellett tenni, fájdalmas volt minden lépés. Alig bírt menni, de egyáltalán nem adta fel. Legszívesebben futva közelítette volna meg a fiát.
Merwyn gyógyító kinyitotta előtte az ajtót, és akkor megpillantotta a kis testet abban a borostyán sárga színű gyógyító burokban. Olyan volt, mintha egy anyaméhben lebegett volna.
Apró, kicsi termete egy pillanatra megijesztette Hermionét. Könnyek szöktek a szemébe és egészen közel ment az aprósághoz. Semmihez sem hasonlítható érzés ragadta magával, a szeretet megérintette a szívét, mely egyszerre szeretett és sajgott is. Tehetetlennek érezte magát, de a gyógyító nyugtatóan a vállára tette a kezét, és biztatóan intett neki, hogy menjen közelebb. Hermione kinyújtotta a kezét, és megérintette a burok felszínét. Egy könnycsepp gördült ki ekkor a szeméből és néma fogadalmat tett. Sem törvény, sem könyörület, sem lelkifurdalás nem állhat az útjába, hogy megvédhesse őt.
Ha el kell taposnia Lucius Malfoyt, akkor legyen, de nem fogja megtudni, hogy a fia Draco gyermeke, és nem veheti el tőle. Még hosszú út állt előttük, hiszen minden csak most kezdődött el.
A következő napok és hetek örökkévalóságnak tűntek, az idő ólomlábakon járt. Hermione lassan felépült, kisfia pedig egyre erősebb lett. Napról napra javult mindkettőjük állapota. Leginkább az éjszakák teltek nehezen. A gyógyítók csak nappalra engedték Hermionét a fia mellé. Az álmatlansággal töltött hosszú órák alatt a boszorkány tervet készített, és kitalálta hogyan védhetné meg kisfiát.
Ahogy a gyógyító megjósolta egy hónap múlva Hermione már karjaiban tarthatta a kisfiát, akin már az első perctől fogva látszottak a Malfoyokra jellemző arcvonások. Az addig gondosan előkészített varázslattal végül sikeresen rejtette el a Malfoy jegyeket. Ugyan Luciust nem látta többet a Szent Mungó közelében, de nem akart kockáztatni.
És megannyi éjszaka után, melyet az anyukája nélkül töltött, Keelan Granger végül hazamehetett.
***
Mintha kibukkant volna a vízből és igyekezett volna felszín felé. Hermione kezdett visszatérni a jelenbe, ahol nagyon fájt a válla és már tizenhét év eltelt a fia születése óta. Eszébe jutottak a csata részletei, de nem volt képes megmozdulni. Erős fényt látott a szobában, s rögtön be kellett csuknia a szemét. Feje még mindig kótyagos volt egy kicsit, a gyomra pedig kavargott.
– Felébredt végre! Hála legyen Merlinnek! – hallott egy női hangot, aztán egy zöld köpenyt pillantott meg a Szent Mungó emblémájával. – Ms Granger, hogy érzi magát?
– Jól, mint akit megtaposott egy csorda felbőszült kentaur – mondta erőtlenül. – Iszonyatosan fáj mindenem. Mégis mi történt?
– Megsebesült szolgálat közben. Súlyos volt a sérülése, de sikerült megmentenünk a karját. Rehabilitációra lesz szüksége, viszont ennek ellenére, sajnos lehetnek komplikációk a későbbiekben. – Hermione elég sok információt hallott ahhoz, hogy szinte azonnal megtervezhesse a jövőjét. – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm…
A boszorkány a következő szavakat már csak, mintha messziről hallotta volna. A karja rendbe jön, használni tudja, de már nem lesz olyan gyors, mint korábban. Pontosan olyan súlyos sebesülést szerzett, amivel elindította a korai nyugdíjazását az auror testületből. Új vezetőség, új szabályok, még nagyobb biztonság – ismételte meg a szlogent keserűen. A rehabilitáció egyet jelentett azzal, hogy hamarosan már nem lesz tiszteletreméltó auror.
– Köszönöm. Értesítette valaki a fiamat? – kérdezte rémültem. Éppen fel akart ülni az ágyban, de a gyógyító nő erősen visszanyomta a fejét a párnára.
– Nem szabad felkelnie még! Még legalább egy napot feküdnie kell – fedte meg erélyesen. – A társa nem engedte, hogy bárkit is értesítsünk a családjából, valami egyezségre hivatkozott.
De Potter auror itt van, ha akar vele beszélni beküldhetem.
– Rendben van. Kérem, szóljon neki!
A gyógyító alig ment ki a fekete hajú varázsló szinte berontott a helyiségbe.
– Hermione! Annyira aggódtunk érted – szólalt meg megkönnyebbülten. – Amikor meghallottam mi történt, egyből jöttem. Ginny is mindjárt megérkezik. Már keressük azokat a szemeteket. Hogy érzed magadat?
– Semmi bajom, Harry! Megtennéd, hogy anyáéknak megírod mi történt? De Keelannek ne szóljatok semmit sem! Nem akarom elrontani a szünetét már az elején, hiszen megígértem neki…
– Biztos vagy benne? – kérdezte Harry aggódva. – Ő már cseppet sem kisfiú, meg fogja érteni.
– Biztos vagyok benne, hogy így akarom – erősítette meg szándékát még egyszer Hermione. – Nem kell hazajönnie előbb, és nem kell engem pátyolgatnia. Annyira örült neki, hogy két év után ismét meglátogathatja a szüleimet. Én pedig jól vagyok.
– Határozottan úgy nézel ki, mint akit egy hétre a tengerpartra küldtek üdülni – jegyezte meg a barátja epésen.
Hermione felnevetett, de egyből a vállához kapott.
– Francba!
– Ha a zsupszkulcs a gond, akkor én…
– Nem az a gond – mondta, aztán hátradőlt a párnára. – Nem akarom, hogy így lássa az anyját.
– Legyen, ahogy akarod, Hermione. De tudd, hogy egyáltalán nem értek veled egyet. Túlságosan is babusgatni akarod azt a fiút, ennek nem lesz jó vége.
– Nem akarok veled vitázni a gyerekem neveléséről – szólt rá erélyesen Hermione, és kis simított néhány hajtincset az arcából. – Én sem szólok bele, hogy Lilyt és Jameset hogyan nevelitek Ginnyvel.
– Jaj, Hermione. Tudod, hogy nem akarok neked rosszat.
– Kérlek, tedd meg, amit kértem! Én így akarom.
– Neked kell majd szembenézned a következményekkel – jegyezte meg Harry előrevetítve a kellemetlen helyzetet, amivel még szembesülnie kellett.
– Megbirkózom vele, ahogy sok minden mással is – mondta végül határozottan, és valóban így is volt.
Harry bólintott egyet, aztán távozott a szobából. Hermione mély levegőt vett, magára húzta a takarót, és néhány perc múlva újra álomba merült.
De ez az álom szerencsére álomtalan maradt.
***
Eközben az Andokban, a hegy oldalán, egy függeszkedő férfi harcolt az elemekkel. Tejfölszőke haját tépázta a szél, arcát apró horzsolások és elmaszatolódott föld csíkok borították, de szürke szeme elszántan nézett szembe a feladattal: fel kellett jutnia, különben vége az életének. Legszívesebben megtörölte volna a sötét, pikkelyekkel pettyezett arcát, de most nem volt idő az ilyesmire, ráadásul veszélyes volt. Ha kibillen az egyensúlyából, nos, akkor szembenézhetett a tátongó mélyésggel.
Fekete, sárkánybőrből készült ruhája ugyan valamennyire megvédte a hidegtől, de a bűbáj kellett hozzá, s ez némileg melegen tartotta. Acélbetétes, sárkánybőr csizmája még bírta a megterhelést, ami sajnos a kesztyűjéről és a kabátja, húsig égett foszlányairól már nem mondható el. Szerencsére kedvenc holdborjúbőr karkötője megúszta a támadást, ezer éve megvolt már, sajnálta volna, ha éppen most vesztené el, ez takart el ugyanis egy olyan sebet, amit senkinek sem fedett fel még. Ahogy a következő szikla felé nyúlt jól látszottak a rúnák, amiket a bőrbe karcoltak. A jeges szél annál erősebben fújt, minél magasabbra mászott. Ezt az erőpróbát ezerszer megcsinálta már korábban, de még egyszer sem ilyen veszélyes terepen. Egy rossz mozdulat, egy elhibázott lépés, s egy eleven csapdában találhatta volna magát. Rutinja megvolt, hiszen többek között vad sárkányok tojásaira vadászott, és piszkosul jó volt ebben.
A perui vöröshátú fúria ellenben különösen veszélyes, főleg a költési időszakába. És mikor máskor kellett volna jönniük? – morogta magában, de csak nyújtózkodott, fogáspontokat keresve. Eduardo Lima, az összekötőjük, remek helyre vezette társait és őt. Megtalálták a legmeredekebb szakadékot, amit az Andokban lehetséges. A férfi számára kihívást jelentett minden vadászat, vérében zubogott az adrenalin, mintha csak ez éltette volna. A szél minduntalan belekapott a hajába, mintha minden egyes hajszálát le akart volna szakítani. Hol van már a sapka? Valahol a mélyben, ahonnan többet nem halássza ki. A keze elgémberedett már, bár nem adta fel egyetlen pillanatra sem. Szerencsére így is a hóhatár alatt voltak, de ez csak részben könnyítette meg a dolgukat. A vad sárkányoknál ádázabb ellenfelet nem is kívánhatott volna magának egy sárkánygondozó, ugyanakkor, ő maga nem volt közönséges varázsló. Jobb kabátujjában ott volt a pálcája…
A férfi mágiával vágta maga előtt az utat, hogy végre feljusson a peremre, ahonnan biztonságban folytathatta az útját. Persze ez koránt sem tűnt olyan egyszerűnek, mint ahogy hangzott. Egyáltalán nem félt, pedig nem használt semmiféle mászó felszerelést, még biztosító kötelet sem. Csak a saját varázserejét és ügyességét hívta ilyenkor segítségül, viszont már érezte, hogy lassan kezdett kimerülni. Azonban volt mi éberen tartsa.
A szakadék mély, tátongó szája meg sem rémítette, mintha legalább ezret látott volna mindennap; valami másról volt szó, olyasmiről, ami ott lapult a mélyben. Az izmok, inak megfeszültek a kezében, lábában és a hátán cipelt bőrtáska sem volt könnyű. Nem törődött a fájdalommal, hiszen az életéért mászott. Tudta, hogy a társa fent várja a sziklaszirten, s ez erőt adott neki ahhoz, hogy folytassa, nem is beszélve az értékes zsákmányról. Egy első osztályú sárkánytojást cipelt, ami többe került, mint az éves fizetése. Ugyanakkor egy kis élet fejlődött a vastag, ellenálló héj ölelésében. Semmiképpen sem ejthette le.
Nem mert lassítani, mivel még mindig a nyakában érezte a sárkány meleg leheletét. Ugyan a bűbája elterelte az állat figyelmét, de csak ideiglenesen. A rohadéknak így is sikerült lángot köpnie felé, ami megégette, viszont nem akart erre gondolni. A káprázat elvarázsolta a sárkányt és egy tapodtat sem mozdult a helyéről, viszont ez már nem tartott már túlságosan sokáig, szóval igyekeznie kellett felfelé. Nem tudta merre lehet, hiszen a bestia kifejezetten jól álcázta magát, bármikor rátámadhatott. Hangtalanul cserkészi be az áldozatát – hangzott fel a fejében Lima intelme. Végül is ő maga egy fészekrabló volt, így nem hibáztatta a mama sárkányt az esetleges kirohanása miatt. Nem számított arra, hogy harc nélkül hozza fel a tojást, ami most éppen ott himbálózott a hátitáskájában, gondosan bebugyolálva – ez megnyugtatta.
Az a szíve hevesen dobogott, a vér buzgón áramlott az ereiben, és ez táplálta azt a varázserőt, ami előre vitte, és még többre sarkallta. A szél a szemébe sodort néhány apró porszemet. Felnyúlt az egyik kiálló szikladarabért, aztán megpróbálta felhúzni magát, de egy pillanatra megcsúszott. Elfordította a fejét, nehogy a szikladarabok beleessenek a szemébe, aztán újra próbálta. Életveszélyes lett volna a hoppanálni egy ilyen ismeretlen területen, itt minden kockázatosnak tűnt. A varázsló vett egy mély levegőt, s új fogáspontot talált, aztán folytatta a mászást.
Most már látta a hibákat, érezte a tetteinek a súlyát. A fészek túlságosan is mélyen volt, mégis vállalta a kockázatot. Máskor is volt ilyen, mégis élve jött fel – bíztatta magát. Tedd Perkins, a társa, jelentkezett elsőként. De a varázsló nem hagyta, hogy egy négy gyerekes apa menjen a legveszélyesebb szakadék mélyére, különben is neki sokkal több esélye volt. Erős volt, fiatal, elszánt és éhezett az adrenalinra. Elvigyorodott ezen a gondolaton, aztán újra kinyújtotta a kezét. A bal karját, ahol egykoron a Sötét Jegyet viselte, most friss égésnyomok csúfították el, az arcát, nyakát egészen a mellkasáig nyúlóan pedig fekete sárkánypikkelyek pettyezték, amik az évek múlásával egyáltalán nem tűntek el. Egy rosszul sikerült animágia átváltozás eredménye… Már ez amúgy is a védjegyéhez tartozott.
Éles füttyentés hangzott fel nem is olyan messze tőle. A mágus felkapta a fejét és a hang irányába fordította.
– Vigyázz, Malfoy! Visszajött a mami! – kiabálta a társa, majd vörös szikrákat lőtt ki a szakadékba, amik megvilágították talán a legdühösebb sárkányt a világon. Draco Malfoy elnyomott egy szitkot, és azonnal tervet kovácsolt.
– Perkins, figyelj rám! Már kb. tíz méterre vagyok. Vidd a tojást! Én majd elintézem – kiáltott vissza eltökélten. Megkapaszkodott az egyik sziklában, aztán egyik kezét kibújtatta a bőrtáskából. – Most!
– Invito tojás! – hangzott fel a varázsige, s a táska a tojással együtt emelkedni kezdett, és iszonyatos sebességgel eltűnt a sziklaperem fölött. – Megvan!
– Jó, és most menj hátrébb, és bújj el egy szikla mögé! Nehogy meglásson, mert akkor bajban leszünk.
– Rendben.
Velőtrázó üvöltés hallatszott a szakadék gyomrából. Draco először a vad, őrülten dühös sárga szemekkel szembesült, aztán megpillantotta teljes nagyságában a monstrumot. A maga módján gyönyörű példány volt, remek izomzat, borotva éles karmok és fenyegetően csattogó állkapocs. Eduardónak igaza volt, egyszerűen felséges példány. Az apa sárkányt is láthatta nem sokkal korábban, és valóban remek párosítás volt. A sárga szemek fenyegetően néztek a fészekrablóra. A szárnyát megvilágította a szakadékba bevilágító napsugár. Valóban vörös volt, pontosabban karmazsin, amit Dracót mindig egy hölgyre emlékeztette, átkozottul remekül illet hozzá ez a szín és ő is hasonló dühvel támadt neki mindig és… Most azonban nem szabadott elhibáznia, mert ez a nőstény a vérét akarta.
Elvigyorodott a fájdalom ellenére, elrugaszkodott, majd egy időben ezzel elengedte a sziklát. Zuhanni kezdett, de egyáltalán nem félt attól, hogy mi fog következni. A menetszél süvített, az nem kifejezés, hogy a hajába kapott, s a gravitációt hagyta dolgozni, tisztában volt vele, a szakadék mélyén rengeteg égbe meredő szikla tüske várja, viszont még azelőtt véghez akarta vinni a tervét. Becsukta a szemét és erősen koncentrált. Az izmai, bőre és az egész teste jóleső bizsergésbe kezdett, vibrált, mintha ez teljesen természetes lenne. A csontjai formálódni kezdtek, hol megnyúlt, hol összeszűkült. Hamarosan pikkelyei és karmos lábai nőttek, aztán szárnyakat bontott. Nem harcolt az átváltozás ellen, csak hagyta megtörténni. Kinyitotta a szemét, a szürke szempár, most már ezüstös volt. Felüvöltött még egyszer emberként, aztán elnyelte a homály, egy pillanatra csend lett.
Egy magyar mennydörgő semmihez sem hasonlító morgása hangzott fel a szakadékban, öblös hangot visszaverték a sziklafalak, aztán a gyönyörű sárkány az égbe emelkedett, hogy megküzdjön a dühös ellenfelével. Persze kettőjük közül csak az anyasárkány akarta megölni. Perkins eközben biztonságba helyezte a tojást és elégedetten figyelte, ahogy Draco immáron sárkány alakban szembeszáll az átejtett sárkánymamával, aki dühösen lángot fújva támadta a férfit, aztán jó néhányszor bele is harapott.
Mélyről jövő hörgés hangzott fel a torkából, és egy adag lávát köpött rá. Draco sem tétovázott, azonnal viszonozta a támadást. Felégették a földet, ami után csak sötét pernyévé töpörödött fűszálakat hagytak a lángok. A madarak riadtan rejtőztek el a két ragadozó elől, akik összecsaptak, kíméletlenül és megalkuvás nélkül. Mindketten a tojást akarták, s egyik sem akart meghátrálni. A levegőben terjengő égett szag kaparta Perkins torkát, de hozzá volt szokva ehhez, viszont ahhoz nem, hogy nyúlként fedezékbe vonulva, csak csendben lapuljon, nehogy a dühös sárkánymama észrevegye. Őrültség lett volna beleszólni ebbe a harcba, tudta ő ezt, nagyon jól.
A két ádáz bestia a levegőbe emelkedve körözött, üvöltöttek egymásra, harapták egymást és nem titkoltan szét akarták tépni a másikat. Draco ekkor egy fehér lángcsóvát fújt ellenfelére. A sárkánymama megrendült és megingott, de még mindig volt ereje visszatámadni. Újabb üvöltés hangzott fel. Karmok, agyarak csattogása félelmetes volt és fehér fény tört elő mindkét monstrum szájából. Fentről támadta Dracót, aki alig tudott kitérni a ravasz támadás elől, aztán menekülőre fogta, majd az éles sziklák közé vezette a dühös anyát, aztán elrejtőzött az egyik szikla mögött. A vöröshátú körülnézett, de sehol sem találta az ellenfelét, már éppen feladta volna, amikor az animágus végül szembe fordult vele és egy lángcsóvát lövellt felé.
A sárkány felüvöltött, még egyszer Dracóra emelte sárga szemeit és fenyegető füstöt eregető orrát felhúzta, még egy utolsót fújt, aztán visszavonult, hogy tovább védhesse a tojásait a szakadék mélyén. Mikor elmúlt a veszély Malfoy leszállt a sziklaperemre és újra visszaalakult a normál emberi formájába. Kicsit rogyadozott lába, csapzott volt, de kijutott. Öröm öntötte el és hullámokban járta át a testét a megkönnyebbülés.
– Minden rendben? – kérdezte Perkins, és előbújt a biztonságot jelentő szikla mögül. Még mindig erősen magához szorította a barna színű bőr táskát, amiben az értékes szerzemény lapult. Holtra vált arca, egyből felderült, amikor meglátta társát.
– Egy frászt! – morogta Draco mérgesen, majd a fekete bőrkabátra mutatott, amit a sárkánymama rettenetesen megsütött. – A kedvenc kabátom volt. Ráadásul megint megégett a kezem.
Elsuttogott pár varázslatot, majd levette a ruhadarabot. A kockás ing is megsérült, mindent dobhatott ki… Libabőrös lett, amikor megérezte a hűvös szelet.
– Lehetne rosszabb is, ha mondjuk leharapta volna a fejed – nevetett a társa elégedetten. – Kell bájital?
– Megvagyok – legyintett a férfi, és zihálva elterült a fűben. Gyönyörű idő volt és remekül sikerült a mai nap. Szerencsére már csak egy kis papírmunka hiányzott, aztán elindulhattak haza. – Végre pihenhetek egy kicsit.
– Tudod, hogy még egy tojás hiányzik – közölte a társa, miután belenézett a táskába. – Kettő tojást ígért nekünk Eduardo.
– Neked hiányzik – mondta a varázsló kimerülten, és hozzátett még néhány keresetlen szót. – Nem megyek vissza. Az a bestia majdnem kilyukasztotta a bőrömet. De ha szeretnéd, akkor menj le hozzá, biztosan sikerül meggyőznöd. Ígérj neki patkányt, azt szereti!
– Inkább kihagyom, de te mondod meg Morgánának, hogy csak egyet hoztunk. – Draco csak felnevetett, mikor eszébe jutott főnöknőjének mérges arckifejezése, amikor nem látja majd a kilencedik tojását. Majd egyszer visszajön ide, ígérte meg magának. Viszont most egy kiadós fürdőre és alvásra volt szüksége.
– Menjünk haza végre! Nem kell több sérülés. Morgánát pedig csak bízd rám, mindig meg tudom győzni. Ez amolyan Malfoy vonzerő…
– Hogy micsodád van neked? – nevetett fel Tedd jóízűen. – Láttam, amikor átkozva kergetett a rezervátum udvarán… Az a vén csoroszlya boszorkány…
– Jól van, jól van. Legyen elég annyi, hogy elintézem. Különben is azt mondtam neki, hogy annyi tojást viszünk, amennyit el tudunk hozni. Nyolc tojás bőven elég – szólalt meg végül. Társa beleegyezően bólintott. – A fiúk hogy vannak?
– Büszkék arra, hogy szinte ugyanolyan forradást szereztek mindketten – csóválta meg a fejét nevetve Perkins, fiaira gondolva. Draco felnevetett, amikor Colin és Connor Perkinsre gondolt, akik újoncként voltak velük ezen tojásszerző túrán. – Magukhoz tértek, és most ez a lényeg.
– Remek. Napnyugtakor indulunk – jelentette ki Draco határozottan. – Mondd meg nekik, hogy aludják ki magukat. A zsupszkulcsaitokat már előkészítettem.
– Jól van. Akkor a táborban találkozunk. Mikor jössz utánunk?
– Még adj pár percet – mondta a férfi elcsigázottan. Élvezte, ahogy a hideg szél az arcát simogatja és jó volt a fűben heverészni és az eget bámulni.
Mikor is csinált ilyet utoljára? Mélyet szippantott a friss levegőből. Rossz érzése volt, maga sem tudta miért. Rátört hirtelen a honvágy és valami olyasmi, amit már régen elfojtott magában, de olykor vissza-visszatért. Felszisszent, amikor megmozdította a sérült karját, amivel lassan tennie kellett valamit. Elmélázva bámulta a felhőket, s a múltba révedt egy pillanatra, aztán mélyet sóhajtott, és becsukta a szemét. Csak a szél zúgását hallotta, de valahol nem is olyan messze egy dühös perui vöröshátú fúria anya morgását verték vissza a tátongó mélységű szakadék meredek sziklafalai.
Kezdetek
Tompán hallotta a hangokat maga körül. Motyogtak valamit, kérdezték a nevét, tudja, hol van-e. Még a saját hangját is távolinak érezte, mintha nem is a sajátra lett volna. Először semmit sem látott, aztán olyan homályos lett minden.
Mi történt velem? Megsebesültem? Az átok – gondolta kábultan. Csak egy villanást látott, aztán a mély, magával ragadó sötétség nyelte el. Egy ideig lebegett a semmiben, aztán éles fény térítette magához. Minden olyan kusza volt… Elmosódottan látta és érzékelte maga körül a világot, mintha egy piszkos ablaküveg mögül nézné, ahogy a hordágyon végiglebegtették a Szent Mungó folyosóján. A gyógyítók folyamatosan az életfunkcióit követték a diagnosztikai bűbájok vetületén, fényesen felvillanó varázslatokkal stabilizálták az állapotát. A mennyezeten lévő lámpák miatt hunyorítania kellett. Meg akart mozdulni, de… nem ment.
Az átok okozta sérülés megbénította, kiszívta belőle az életerőt. Apró könnycseppek gördültek le az arcán, s kétségbeesett hangon felnyögött. Hasztalan próbált megmozdulni, de mintha odaszögezték volna a fekhelyéhez, így kénytelen volt feladni. Belül őrjöngött ettől, majd’ szétfeszítette a düh. Tudta, hogy meg kell nyugodnia, másképp az átok felülkerekedik rajta. Érezte, ahogy ott kavarok a belsejében, fájdalmat okozva, olyan volt, mint egy parazita. Sötét és jeges érzés kerítette hatalmába. A keze… annyira fázott… hideg volt.
Távolról hallotta a hangokat, de nem figyelt egyikre sem. Igyekezett felidézni a történteket, bár a fájdalomtól nem bírt tisztán gondolkodni, inkább hagyta magát sodródni az árral. Érezte, hogy a nyugtató bájital hatni kezd, és a fájdalom tompa lüktetéssel indult ki a vállából aztán végigfut az egész testében. A tagjai mozdulatlanul, ernyedten feküdtek a hordágyon, viszont érzékei egyre élesedtek, mígnem fel tudta fogni hol van, és mi veszi körül. Mellette gyógyítók egész csapata futott végig a folyosón. A nő halkan nyöszörögni kezdett és megpróbálta felemelni a kezét, de nem ment.
– Granger auror? Mary Addison gyógyító vagyok. Tudja, hogy hol van? – A hang kedves volt és nyugodt, de valahogy nem bírt koncentrálni. – Hall engem?
– Szent Mungó – szólalt meg elhaló hangon. Saját magát is meglepte, hogy mennyire erőtlen hangja van. Kérdések egész sorozata cikázott a fejében, viszont a bénító tehetetlenség jobban zavarta.
– Tartson ki! Hamarosan jobban lesz. – Hallotta valahonnan messziről egy gyógyító hangját, de nem tudott rá válaszolni. A középkorú szőke hajú boszorkány szakértően elvégzett néhány varázslatot, amivel megpróbálta elállítani a vérzést. Aztán a lime zöld talárban sürgő forgó tanoncaira förmedt. – Hozzon valaki egy gézlapot azonnal!
– Keelan – suttogta halkan az egyetlen személy nevét, aki a legdrágább volt a számára. – Mentsék meg a fiamat!
– Miről beszél? – kérdezte egy másik gyógyító, de a velük tartó auror csak megrázta a fejét. A magas, fekete hajú férfi aggódva tekintett a társára. Rettenetesen fiatal volt még, alig pár napja végzett az Akadémián, és ez volt az első bevetése. Még mindig Hermione megtépázott auror köpenyét szorongatta, mit sem törődve saját sérüléseivel.
– Nem volt helyszínen a fia, szerintem csak hallucinál. Nagyon erős átkot kapott. Aggódom érte. – Ambrose Blake auror valóban aggódott Hermione miatt, de nem tehetett semmit sem. Remegő hangon folytatta: – Engem akart megmenteni, amikor hátba támadtak. Esélyünk sem volt védekezni.
– Az tudja, hogy milyen átok lehetett? – kérdezte Addison gyógyító hirtelen.
– Sajnos nem tudom biztosan – rázta meg a fejét. Idegesen összeszorította az ajkait. A gyógyító megértően bólintott. A férfi megtörten folytatta: – Olyan gyorsan történt minden. Bekerítettek minket és késett az erősítés. Ő pedig… megmentette az életemet. Kérem, vigyázzanak rá!
– Nem voltak ilyen támadások azóta, hogy… – de itt elharapta a mondatot a nő, majd jelentőségteljesen a gyakornokaira nézett, végül Blake aurorra. Nem ez volt a legjobb pillanat, hogy szörnyű sejtését nyilvánosságra hozza. – Legjobb lesz, ha most megy, és a saját sérüléseit is elláttatja egy gyógyítóval.
– Neki nagyobb szükség van az ellátásra, mint nekem – szólalt meg rekedt hangon a fiatal férfi. Felelősnek érezte magát a balesetért. – Én még csak most kezdtem a szakmát, nem kellett volna még ilyen komoly ütközetbe kerülnünk. Csak egy ártatlan szabályszegési ügynek indult. Én… én… nem értem, hogy mi történt.
– Nyugodjon meg! A legjobbat tette, amit tehetett ebben a helyzetben. Egyből a legközelebbi helyre hoppanált, ahol segítséget kaphatott. Helyesen cselekedett! – erősítette meg a gyógyító a mondanivalóját. – Jobb lenne, ha most inkább leülne kint egy kicsit, aztán keressen egy medimágust. Rendben?
– De…
– Nem lesz baja, ezt megígérhetem, de most menjen és hagyja, hogy segítsünk a társán. Gyerünk, ürítsék ki a hármas vizsgálót! – adta ki a parancsot a vezető gyógyító. – Relaxo!
A varázslat melegsége szétáradt a boszorkány testében és teljesen ellazította, mintha egy felhőn pihent volna. Nem érezte a fájdalmat, s a környezet egyre inkább elhalványult előtte, a pihentető sötétség mélysége hívta. Hermione ezt követően delíriumos álomba merült, s hagyta, hogy az emlékek ködös foszlányai elvezessék ahhoz a régi emlékhez, amit a hallucinációi előhívtak a feledésből. Szinte érezte a csontig hatoló hideget és a hópelyhek érintését a bőrén.
***
Az emlék így kezdődött: A január abban az évben különösen hideg volt. A hó megállíthatatlanul hullott és hosszú évek óta először ez az időjárás komoly gondot okozott a szigetországban. Még a varázslók rádiójában is óva intettek mindenkit még a hoppanálástól is. Ennek ellenére még is akadt olyan, aki makacsul ellenállt az intelmeknek és szembeszállt az elemekkel. A kavargó hó fergeteg nem akarta megadni magát és enyhíteni a tél csípős hidegét. A szél sem volt könyörületesebb, süvítve futott végig a csupasz fák között, és hordta magával a pelyheket.
A vastag hó függönyben egy fiatal nő alakja bontakozott ki, ahogy erőnek erejével át akart rajta hatolni úti célja felé. Akarata sokkal szilárdabbnak mutatkozott az időjárásnál, dacolt a természettel. Hiába tépázta a jeges szél a piros sálat, amivel igyekezett melegen tartani magát, akkor is megtette az utat, ami egy új jövő felé vezette. Hermione Granger magányosan botorkált a Malfoy-kúria kapuja felé, aminek vasrácsai a jég ölelésében még zordabbnak tűntek.
Nemrégiben érkezett vissza szüleitől Angliába egy titokkal együtt, ami megváltoztatja hamarosan az életét. Már maga az utazás is hosszú volt és megterhelő, hiszen Ausztráliából jött ide vissza. Tudta, hogy őrültséget követ el, mégis minden lehetőséget számba vett, amikor elszánta magát erre a kétségbeesett lépésre.
Gömbölyödő pocakja tisztán látszott a vastag kabát ellenére is. Nem tudta elrejteni a bizonyítékot és igazából már nem is akarta. Dracónak tudnia kellett róla. Ráadásul a boszorkány kétségbeesett volt és félt. Mindenki megvetette állapota miatt. Több elutasítást kapott, mint azt valaha is várta. Ez volt az utolsó kétségbeesett lépése. Kockáztatnia kellett, de nem volt benne biztos miként reagál rá a fiatal férfi, hiszen minden kapcsolatot megszakítottak. Hónapokig haragudott rá, annak ellenére, hogy tudta, el kell Dracót engednie. A gyerek miatt képtelen volt tiszta szívvel gyűlölettel gondolni a varázslóra. Igazából nem tudta mit várt tőle, viszont már nem fordulhatott vissza. Senkije sem volt, sőt a barátai…
Először a Weasley családot látogatta meg. Elmondott mindent Ronnak. Azt is, hogy Draco Malfoy az apja a születendő gyermekének, és mennyire sajnálja azt, ami történt. A varázsló erre egyértelműen közölte vele, hogy mit gondol róla és hallani sem akart több magyarázatot. A gyerek apja miatti szégyent, pedig nem volt hajlandó többször a szájára venni. Gyakorlatilag majdnem rácsapta az Odú ajtaját egykori barátjára, ha az édesanyja nem jelent volna meg. Hermione nem is várt mást Rontól. De később Molly Weasley tekintete, könnyei, és az ítélet a szemében már túl soknak bizonyultak. A rideg elutasítás végképp elkeserítette. Mégis mit gondolt? Ron nem ugrott a nyakába, még csak a szemébe sem akart nézni. Úgy hagyta el a Weasley házat, hogy vissza sem nézett. Harry és Ginny pedig… Nos, hozzájuk már nem volt mersze elmenni.
Csak Draco maradt egyetlen, aki… Mit is várt tőle igazából? A gyermekük hamarosan meg fog születni, így valóban belekényszerülnek egy kész helyzetbe, amire egyikük sem számított. Előbb ide kellett volna jönnie, de Ausztráliából ideutazni kis híján minden megtakarítását felemésztette. A zsupszkulcs igencsak drága mulatság volt mostanság. De nem bírt ott maradni tétlenül. Ugyan tudta, hogy a magyarázkodással kicsit elkésett, hiszen hét hónapos terhesen már nem volt kérdés megtartja-e a babát. Szeretettel gondolt rá, attól a pillanattól fogva, mikor először megmozdult. A tépelődésen már régen túl volt és tisztában volt a döntésével.
Hideg fuvallat süvített keresztül az úton, Hermione úgy érezte még a bőre alá is bejutott a jeges, borzongató szél. Csak a kis benne növekvő élet miatt vállalta ezt az utazást, főleg azután, hogy a levelei felbontatlanul érkeztek vissza. Ennyi maradt kettőjük kapcsolatából? – gondolta keserűen. Semmi szerelmes vallomást, semmi megbánást nem kért Dracótól. Régen letett az ilyesmiről, talán már korábban… Draco jelentette az utolsó reményét. El kellett mennie a Malfoy-kúriába, de most már őrültségnek tűnt. Az aranyvérű arisztokrata protokoll szerint Lucius Malfoyhoz bebocsátást kellett kérnie, amit meg is kapott. A férfi természetesen döbbenetét fejezte ki a válaszlevélben, azonban Hermionét ez kicsit sem érdekelte.
A jeges fuvallat újra megtépázta öltözetét, amikor elérte az első védelmi vonalat megtorpant. Aranyszínű derengés futott végig az ösvényes egészen a kúria épületéig. Alig egy perc múlva imbolygó lámpás jelent meg a szürkületben. Aztán egy aprócska alak bukkant fel a kapunál, egy házimanó, s undorító, dülledt tekintetét Hermionéra emelte.
– Ki vagy? Miért jöttél? – kérdezte reszelős, sipító hangon, mintha valamiféle támadást szimatolt volna. Téboly volt rajta, ami egyáltalán nem jelentett jót. Ezt egy vírus okozta a házimanó körökben, ami Voldemort halála után egyre inkább terjedőben volt.
– Hermione Granger vagyok. Draco Malfoyhoz jöttem. – Akkor még nem sejtette, hogy Draco milyen minősítést kapott szüleitől, és milyen fogadtatás várt azokra, akik őt merik keresni. Ráadásul azt elfelejtette mondani, hogy Lucius Malfoyjal van találkozója. A pillanatnyi idegesség mindent kitörölt a fejéből.
– Nincs itthon az úr. Táguljon innen! – A boszorkány meglepődötten nézett a kis lényre, aki nagy valószínűséggel nem viccelt. Denevérfülei vészjóslóan lobogtak a szélben és a szeme olyan volt, mintha mély gyűlölet hatotta volna át. Egy pillanatra Hermione ijedten tett egy lépést hátrafelé, de aztán hamar összeszedte magát.
– Nézze, beszélnem kell vele! – kezdte Hermione esdeklő hangon. – Nem tart sokáig és nagyon hideg van itt.
– Nem tud vele beszélni. Maguk sárvérűek mindig ilyen értetlenek? – csattant fel a dühös manó. – Eredjen, innen mielőtt még a gazdám meglátja, hogy itt settenkedik!
– De… – A mondatot már nem tudta befejezni, mert a manó egy hátráltató ártást küldött felé. Hermione fájdalmasan felsikoltott, amikor eltalálta az átok. Nem számított rá, naivan még mindig hitt az apró lény jóságos természetében. Nagyot tévedett. Az erős ártás a földre sodorta, keményen és kegyetlenül. Ujjai ösztönösen markoltak bele a hóba, majd tétován a pocakjára helyezte másik kezét.
Erős görcs hasított bele tragikus hirtelenséggel, ami rettenetesen megijesztette, nem is beszélve a fehér havon látszó vörös vércseppekről. Lehorzsolta a homlokát és a kezeit a jeges hó. Szaporán vette a levegőt és próbálkozott a meneküléssel. A manó ördögi tekintettel nyitotta ki a kaput, mintha még nem végezte volna be a feladatát. A fiatal nő könnyei összekeveredtek a hópelyhekkel, még soha nem érzett ilyen átható félelmet.
Azonban tisztán hallotta a ház urának üvöltését, mielőtt még bármi visszafordíthatatlan történhetett volna.
– Eszement talpnyaló, féreg! – fröcsögte Lucius magából kikelve. – Az Azkabanba akarsz juttatni az eszement viselkedéseddel?
– Uram, Arrow, sajnálja. De uram azt mondta…
– Határozottan emlékszem arra, hogy azt mondtam, senkire ne emelj kezet! – mennydörögte, majd jéggé fagyasztotta a manót. – Hmm, Merlinre, mostanság nem lehet megfelelő személyzetet találni.
Hangja most már sokkal könnyedebb volt, noha jól látta a földön fekvő fiatal nőt. Lucius Malfoy nem a nemes érzelmeiről volt híres. Hermionénak csak egy nyögésre futotta. A félelemtől zihálva feküdt még mindig a földön. Most pedig, hogy Lucius Malfoy is fölé magasodott ebben az ítéletidőben még inkább pánikkal töltötte el közelsége. A vad szél vészjóslóan belekapott a fekete, téli talár anyagába és erősen megráncigálta.
– Még csak pálcát sem rántott, igazam van, Miss Granger?! – mondta, majd lenézett a földön fekvő összegömbölyödött alakra. Nem igazán érzett részvétet iránta, mégis a varázsvilágban elfoglalt fontos pozíciója nem engedte, hogy csak úgy otthagyja. Nem tűnhetett olyannak, aki nem segítőkész. Leguggolt hozzá és folytatta: – Potter barátja és még várandós is. Mi a fenének jött ide pont most?
– Dracót keresem – szűrte ki a fogai között remegve a görcstől. Arcát elöntötték a düh, harag és fájdalom vörös színben pompázó érzelmei. Megpróbált felállni, de nem ment.
– Miért keresi az én megátalkodott fiamat? Sok gondom van vele mostanában, és remélem, maga nem tetézni jött ezeket. – Lucius magában tépelődött és arra jutott, hogy valóban segítenie kell rajta, mielőtt még komoly baja esik. A vérfoltokból úgy tűnt a manó meg is sebesítette a boszorkányt.
– Ez személyes – igyekezett Hermione elmondani a legrövidebben. A görcsök cseppet sem jelentettek jót, sőt túlságosan koraiak voltak.
– A fiam nincs itt. Magának meg nem szabadna ebben az állapotban itt mászkálnia. Főleg itt nem. Fel tud állni? – hangjában nem volt igazság szerint semmi gúny vagy megvetés. Kezét nyújtotta a földön fekvő nőnek. Hermione csak erőtlenül megrázta a fejét. Könnyek gyűltek a szemébe, de továbbra sem bírt megmozdulni. Az élete ekkor tűnt a legkilátástalanabbnak, így tehetetlenül markolt bele a hóba. Lucius Hermione hóna alá nyúlt és felhúzta a földről. Jó erőben volt, így meg sem kottyant neki a súlya.
– A baba – suttogta kínlódva és kezét a hasára tette Hermione. – Túl korai, még nem szabadna…
– Az az agyatlan házimanó – zsörtölődött Lucius, és elmormolt néhány apró szitkot. – Segítek magának. Nem lesz semmi baj.
A lány azonban gyenge volt, mint a harmat, és egyre rosszabbul festett. A férfi égre emelte tekintetét. Erre ma egyáltalán nem számított. Először azt hitte Granger csak bosszút akar rajta állni, végül is volt miért… Meg sem fordult a fejében, hogy Hermione sokkal nemesebb, minthogy ezt megtegye, bár ezt igazán gondolhatta volna. Egy dolog, azonban nem ment ki a fejéből és szörnyű sejtés lett úrrá rajta. Mi van, ha a gyerek apja Draco? Végül is a fia még bosszúból is teherbe ejthetett egy sárvérűt, csakhogy a családot végleg megfossza minden tisztességtől.
El kellett vinnie innen Grangert a Szent Mungóba, hiszen, ha baja történne, akkor nagyon könnyedén az Azkabanban találná magát… megint. Különben sem volt biztos vajon tényleg a fiáé-e a gyermek. Menniük kellett méghozzá rögtön, a vajúdó lánynak segítség kell – ismételte magában, hiszen bármelyik pillanatban megszülethet a gyermek. Nem aggódott különösebben, de mégis összeszorította a fogait és azonnal cselekedett.
Hermione homályosan érzékelte a külvilág eseményeit. Beszéltek hozzá, bíztatták, bűbájok villantak, minden egyetlen egy hatalmas masszába állt össze, amiben semminek sem volt értelme. A gyógyítók próbálták megmenteni, de nem túl sok jót jósoltak neki. Lucius előadott valami történetet hogyan talált rá, bár szinte azonnal elküldték mellőle. Nem is bánta, hiszen ő is csak zavart okozott. Egy fél életnek tűnt, mire végre újra magához tért. Egyedül volt egy szobában a kisbabája nélkül. Nem is tudta, hogy a lelki vagy fizikai fájdalom volt-e nagyobb. Már meg sem tudta volna mondani mióta feküdt itt magányosan és sebezhetően. Valahogy minden egy pillanat alatt omlott össze körülötte, még inkább a mélybe taszítva őt.
A reményeit egyenként hullatta el, mint az őszi fa a színesre festett halott leveleit, melyek halálra ítélten sodródtak tovább a szélben. Kint a tél továbbra is tépázta a tájat, s beterítette a fehér hóréteggel. Halkan kopogtattak az ajtón. Hermione letörölte könnyeit, majd elsimította a takarót.
– Jobban van, kedves? – szólalt meg a javasasszony, aki hangtalanul benyitott a kórterembe. – Nehéz éjszakája volt.
– Jól vagyok – válaszolt erőtlenül. Hangja olyan volt, mintha évek óta senkivel sem beszélt volna.
– Egyen pár falatot – nógatta kedvesen a nő, majd letette az ennivalót mellé.
– Hol van a kisbabám? – kérdezte remegő hangon és esdeklően nézett a komor arcú javasasszony szemébe.
– Azonnal szólok a kezelőgyógyítójának, és mindenről beszélni fognak – válaszolta végül. – Ne aggódjon, egy perc és jönni fog! Addig próbáljon meg pihenni!
Csak egy apró bólintásra futotta a fiatal nőtől, majd oldalára fordult. Nem tudta mit higgyen és mit gondoljon, legszívesebben álomba zokogta volna magát. Magányát kopogtatás zavarta meg.
– Tessék. – Még mindig remegett a keze, és fájt minden egyes porcikája, azonban a szíve fájdalma mindezt felülmúlta.
– Zavarhatom? – lépett be Lucius Malfoy a maga arisztokratikus aranyvérű mivoltában a kis szobába. Hermione bólintott, amivel engedélyt adott a bejövetelére. – Jobban van?
– Amennyiben attól fél, hogy feljelentem a manó miatt… Nos, nem teszem meg – közölte hidegen. Nem akarta Malfoynak mutatni, hogy mennyire elkeseredett állapotban van, azonban a szemei sokkal inkább elárulták, mint a szavai. – Most pedig azt hiszem, nincs miről beszélnünk.
– Ugye Draco gyerekét várta? – bukott belőle ki a kérdés. Hermione egy pillanatra megborzongott, ahogy ezt a férfi kimondta.
– Nem – válaszolta határozottan Hermione. – Semmi közöm sem volt Dracóhoz. Csak… segített nekem.
– Akkor miért akart vele annyira találkozni? Tudja, Miss Granger, nem veszem be ezt a mesét a magánügyről. Azt ajánlom, hogy mondjon igazat nekem. – Semmi parancsoló nem volt abban, ahogy erről beszélt, mégis megijesztette Hermionét. Lucius várt egy kicsit és folytatta: – Dracónak felelősséget kell vállalnia, bárhol is van. De ha ő nem alkalmas a feladatra, akkor a családjának ez kötelessége.
– Ezt meg mégis hogy érti? – ráncolta össze a homlokát Hermione.
– A Malfoy család évszázadok óta szabályok szerint működik, Miss Granger. Nem várom el, hogy ezt megértse. Még a házasságon kívüli utódokat is számontartjuk – jegyezte meg negédes mosollyal. Hermione nagyon rosszat sejtett. – Kész vagyok a fiának a nevelését átvenni, természetesen, ha valóban bebizonyosodik, hogy Draco az apja, és túléli a kritikus időt.
– Valóban? Micsoda nagy kegy, Mr. Malfoy. – Azonban egy pillanatra enyhült a fájdalma. Malfoy nem maradt volna itt, ha a gyermeke nem maradt volna életben. – De nem értem, miért mondja ezt nekem? Semmi közöm a családjához. Köszönöm a segítségét, viszont, ha egy címlapra vágyik a Reggeli Prófétában, akkor kimaradnék belőle.
– Nem szeretem, ha gúnyolódnak velem, kisasszony! – húzta ki magát kimérten a lehető legtöbb gőggel. – Jogom és kötelességem gondoskodni az unokámról. Ha a maga fia egy Malfoy, akkor mindenképpen Narcissával magunkhoz vesszük. Jogi útra is terelhetjük ezt a beszélgetést… de meg is egyezhetünk.
A nyílt fenyegetés megijesztette Hermionét. Igyekezett felülni az ágyban, hogy megmutassa mennyire nem is fél Malfoytól.
– Mégis mit képzel? Higgye el, hogy nem Draco a gyerekem apja! Neki csak egyetlen egy dologgal tartozom, és az ott van a kabátom zsebében. Miután nem találkoztam vele személyesen, valamint a leveleimre sem válaszolt, akkor odaadhatom önnek is. Kérem, vegye ki az üvegcsét!
Luciust szemlátomást megdöbbentette a boszorkány viselkedése, de engedelmeskedett. Kivette az aprócska fiolát, rögtön felismerte a csillagport, ami ott ragyogott benne. Valóban egy galleon halmot ért a kis fiola tartalma, de akkor sem értette miért érte meg Grangernek az életét kockáztatni miatta. Összeráncolta a homlokát és Hermionéra nézett.
– Ez mit jelentsen? – emelte fel a hangját Lucius. – Miért kockáztatta éppen most ezért az életét?
– Draco segített, én pedig visszahoztam azt, ami megmaradt belőle. Többet nem akarok erről mondani, ha tudni akarja, akkor kérdezze meg a fiát – közölte hűvösen Hermione, majd megköszörülte a torkát. – Köszönöm, de jobb lenne, ha elmenne.
A varázsló komor tekintettel forgatta meg a fiolát. Erővel nem győzhetett Granger felett, ezt nagyon gyorsan belátta. Mindenesetre tudta, hogy szemmel kell tartania őt, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a kisfiú valóban Malfoy-e.
– Van ötlete, hogy Draco egyáltalán hova mehetett? – kérdezte egy kis hallgatás után a férfi. Hermione ekkor a szemébe nézett. Csak megtörtséget látott benne, de akkor sem hitt a megérzésének. Még mindig hevesen dobogott a szíve és Merlinhez imádkozott, hogy a varázsló minél előbb eltűnjön innen.
Páni félelem járta át a testét, s anyai ösztöne azt súgta Lucius Malfoy mindent megtenne azért, hogy elvegye tőle a fiát. Látva az idősebb Malfoy elszántságát és megtört tekintetét, bármit kinézett belőle.
– Nem tudom, hol van – rázta meg a fejét Hermione. – Sajnálom!
– Én is sajnálom, ami magával történt. – Nem szólt ezek után semmit, hanem letett egy zacskó galleont ágyra, majd kiment a helyiségből.
Hermione csendesen nézte a bűntudatból neki ajándékozott fájdalomdíjat. Egyszerűen taszította a tudat, hogy az itt van. Mire felkelt, hogy visszaadja az erszényt a varázsló már sehol sem volt. A boszorkány vegyes érzelmekkel botorkált vissza az ágyához.
– Miss Hermione Granger? – Lépett be egy zöld taláros gyógyító a kórterembe. A neve hallatán azonnal felkapta a fejét.
– Igen, én vagyok – bólogatott erőtlenül.
– Merwyn gyógyító vagyok – mutatkozott be a magas, mosolygós arcú férfi. – A kisfiáról szeretnék beszélni.
– Rendben van. – Hermione felkészült a legrosszabbra is. A férfi elővett egy kórlapot, majd lassan átnézte az eredményeket. Arca egy pillanatra elkomorult és lassan lapozgatni kezdte az eredményeket.
– Jóval korábban jött a vártnál, de nem kell megijednie – kezdte megnyugtatóan. – Egy ideig megfigyelés alatt tartjuk a kisfiát az alacsony testsúlya miatt, és speciális kezelést kap. Úgy gondolom, legfeljebb egy hónapig itt kell tartanunk, míg el nem éri a megfelelő súlyt és elég erős nem lesz az immunrendszere. Nagyfokú körültekintést igényel a kezelése, de úgy gondolom nincs mitől tartania. Ön természetesen vele maradhat egészen addig, amíg el nem bocsátjuk.
– Értem.
– Ne aggódjon, a fia a legmegfelelőbb kezekben van. Most egy mesterséges burokban tartjuk, míg meg nem erősödik.
– Láthatom őt?
– Ha jobban érzi magát, akkor igen.
– Menjünk! Most azonnal látni akarom – mondta Hermione, majd felkelt az ágyból. A fájdalom azonnal beléhasított, mégis inkább összeszorította a fogát, és nem hagyta magát legyűrni az érzéseinek.
A gyógyító azonnal megfogta a karját, nehogy elessen, aztán együtt indultak el a folyosón. Nem akart Hermionéval vitatkozni, inkább támogatta. A fiatal anyának ez volt talán a leghosszabb út, amit valaha is meg kellett tenni, fájdalmas volt minden lépés. Alig bírt menni, de egyáltalán nem adta fel. Legszívesebben futva közelítette volna meg a fiát.
Merwyn gyógyító kinyitotta előtte az ajtót, és akkor megpillantotta a kis testet abban a borostyán sárga színű gyógyító burokban. Olyan volt, mintha egy anyaméhben lebegett volna.
Apró, kicsi termete egy pillanatra megijesztette Hermionét. Könnyek szöktek a szemébe és egészen közel ment az aprósághoz. Semmihez sem hasonlítható érzés ragadta magával, a szeretet megérintette a szívét, mely egyszerre szeretett és sajgott is. Tehetetlennek érezte magát, de a gyógyító nyugtatóan a vállára tette a kezét, és biztatóan intett neki, hogy menjen közelebb. Hermione kinyújtotta a kezét, és megérintette a burok felszínét. Egy könnycsepp gördült ki ekkor a szeméből és néma fogadalmat tett. Sem törvény, sem könyörület, sem lelkifurdalás nem állhat az útjába, hogy megvédhesse őt.
Ha el kell taposnia Lucius Malfoyt, akkor legyen, de nem fogja megtudni, hogy a fia Draco gyermeke, és nem veheti el tőle. Még hosszú út állt előttük, hiszen minden csak most kezdődött el.
A következő napok és hetek örökkévalóságnak tűntek, az idő ólomlábakon járt. Hermione lassan felépült, kisfia pedig egyre erősebb lett. Napról napra javult mindkettőjük állapota. Leginkább az éjszakák teltek nehezen. A gyógyítók csak nappalra engedték Hermionét a fia mellé. Az álmatlansággal töltött hosszú órák alatt a boszorkány tervet készített, és kitalálta hogyan védhetné meg kisfiát.
Ahogy a gyógyító megjósolta egy hónap múlva Hermione már karjaiban tarthatta a kisfiát, akin már az első perctől fogva látszottak a Malfoyokra jellemző arcvonások. Az addig gondosan előkészített varázslattal végül sikeresen rejtette el a Malfoy jegyeket. Ugyan Luciust nem látta többet a Szent Mungó közelében, de nem akart kockáztatni.
És megannyi éjszaka után, melyet az anyukája nélkül töltött, Keelan Granger végül hazamehetett.
***
Mintha kibukkant volna a vízből és igyekezett volna felszín felé. Hermione kezdett visszatérni a jelenbe, ahol nagyon fájt a válla és már tizenhét év eltelt a fia születése óta. Eszébe jutottak a csata részletei, de nem volt képes megmozdulni. Erős fényt látott a szobában, s rögtön be kellett csuknia a szemét. Feje még mindig kótyagos volt egy kicsit, a gyomra pedig kavargott.
– Felébredt végre! Hála legyen Merlinnek! – hallott egy női hangot, aztán egy zöld köpenyt pillantott meg a Szent Mungó emblémájával. – Ms Granger, hogy érzi magát?
– Jól, mint akit megtaposott egy csorda felbőszült kentaur – mondta erőtlenül. – Iszonyatosan fáj mindenem. Mégis mi történt?
– Megsebesült szolgálat közben. Súlyos volt a sérülése, de sikerült megmentenünk a karját. Rehabilitációra lesz szüksége, viszont ennek ellenére, sajnos lehetnek komplikációk a későbbiekben. – Hermione elég sok információt hallott ahhoz, hogy szinte azonnal megtervezhesse a jövőjét. – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm…
A boszorkány a következő szavakat már csak, mintha messziről hallotta volna. A karja rendbe jön, használni tudja, de már nem lesz olyan gyors, mint korábban. Pontosan olyan súlyos sebesülést szerzett, amivel elindította a korai nyugdíjazását az auror testületből. Új vezetőség, új szabályok, még nagyobb biztonság – ismételte meg a szlogent keserűen. A rehabilitáció egyet jelentett azzal, hogy hamarosan már nem lesz tiszteletreméltó auror.
– Köszönöm. Értesítette valaki a fiamat? – kérdezte rémültem. Éppen fel akart ülni az ágyban, de a gyógyító nő erősen visszanyomta a fejét a párnára.
– Nem szabad felkelnie még! Még legalább egy napot feküdnie kell – fedte meg erélyesen. – A társa nem engedte, hogy bárkit is értesítsünk a családjából, valami egyezségre hivatkozott.
De Potter auror itt van, ha akar vele beszélni beküldhetem.
– Rendben van. Kérem, szóljon neki!
A gyógyító alig ment ki a fekete hajú varázsló szinte berontott a helyiségbe.
– Hermione! Annyira aggódtunk érted – szólalt meg megkönnyebbülten. – Amikor meghallottam mi történt, egyből jöttem. Ginny is mindjárt megérkezik. Már keressük azokat a szemeteket. Hogy érzed magadat?
– Semmi bajom, Harry! Megtennéd, hogy anyáéknak megírod mi történt? De Keelannek ne szóljatok semmit sem! Nem akarom elrontani a szünetét már az elején, hiszen megígértem neki…
– Biztos vagy benne? – kérdezte Harry aggódva. – Ő már cseppet sem kisfiú, meg fogja érteni.
– Biztos vagyok benne, hogy így akarom – erősítette meg szándékát még egyszer Hermione. – Nem kell hazajönnie előbb, és nem kell engem pátyolgatnia. Annyira örült neki, hogy két év után ismét meglátogathatja a szüleimet. Én pedig jól vagyok.
– Határozottan úgy nézel ki, mint akit egy hétre a tengerpartra küldtek üdülni – jegyezte meg a barátja epésen.
Hermione felnevetett, de egyből a vállához kapott.
– Francba!
– Ha a zsupszkulcs a gond, akkor én…
– Nem az a gond – mondta, aztán hátradőlt a párnára. – Nem akarom, hogy így lássa az anyját.
– Legyen, ahogy akarod, Hermione. De tudd, hogy egyáltalán nem értek veled egyet. Túlságosan is babusgatni akarod azt a fiút, ennek nem lesz jó vége.
– Nem akarok veled vitázni a gyerekem neveléséről – szólt rá erélyesen Hermione, és kis simított néhány hajtincset az arcából. – Én sem szólok bele, hogy Lilyt és Jameset hogyan nevelitek Ginnyvel.
– Jaj, Hermione. Tudod, hogy nem akarok neked rosszat.
– Kérlek, tedd meg, amit kértem! Én így akarom.
– Neked kell majd szembenézned a következményekkel – jegyezte meg Harry előrevetítve a kellemetlen helyzetet, amivel még szembesülnie kellett.
– Megbirkózom vele, ahogy sok minden mással is – mondta végül határozottan, és valóban így is volt.
Harry bólintott egyet, aztán távozott a szobából. Hermione mély levegőt vett, magára húzta a takarót, és néhány perc múlva újra álomba merült.
De ez az álom szerencsére álomtalan maradt.
***
Eközben az Andokban, a hegy oldalán, egy függeszkedő férfi harcolt az elemekkel. Tejfölszőke haját tépázta a szél, arcát apró horzsolások és elmaszatolódott föld csíkok borították, de szürke szeme elszántan nézett szembe a feladattal: fel kellett jutnia, különben vége az életének. Legszívesebben megtörölte volna a sötét, pikkelyekkel pettyezett arcát, de most nem volt idő az ilyesmire, ráadásul veszélyes volt. Ha kibillen az egyensúlyából, nos, akkor szembenézhetett a tátongó mélyésggel.
Fekete, sárkánybőrből készült ruhája ugyan valamennyire megvédte a hidegtől, de a bűbáj kellett hozzá, s ez némileg melegen tartotta. Acélbetétes, sárkánybőr csizmája még bírta a megterhelést, ami sajnos a kesztyűjéről és a kabátja, húsig égett foszlányairól már nem mondható el. Szerencsére kedvenc holdborjúbőr karkötője megúszta a támadást, ezer éve megvolt már, sajnálta volna, ha éppen most vesztené el, ez takart el ugyanis egy olyan sebet, amit senkinek sem fedett fel még. Ahogy a következő szikla felé nyúlt jól látszottak a rúnák, amiket a bőrbe karcoltak. A jeges szél annál erősebben fújt, minél magasabbra mászott. Ezt az erőpróbát ezerszer megcsinálta már korábban, de még egyszer sem ilyen veszélyes terepen. Egy rossz mozdulat, egy elhibázott lépés, s egy eleven csapdában találhatta volna magát. Rutinja megvolt, hiszen többek között vad sárkányok tojásaira vadászott, és piszkosul jó volt ebben.
A perui vöröshátú fúria ellenben különösen veszélyes, főleg a költési időszakába. És mikor máskor kellett volna jönniük? – morogta magában, de csak nyújtózkodott, fogáspontokat keresve. Eduardo Lima, az összekötőjük, remek helyre vezette társait és őt. Megtalálták a legmeredekebb szakadékot, amit az Andokban lehetséges. A férfi számára kihívást jelentett minden vadászat, vérében zubogott az adrenalin, mintha csak ez éltette volna. A szél minduntalan belekapott a hajába, mintha minden egyes hajszálát le akart volna szakítani. Hol van már a sapka? Valahol a mélyben, ahonnan többet nem halássza ki. A keze elgémberedett már, bár nem adta fel egyetlen pillanatra sem. Szerencsére így is a hóhatár alatt voltak, de ez csak részben könnyítette meg a dolgukat. A vad sárkányoknál ádázabb ellenfelet nem is kívánhatott volna magának egy sárkánygondozó, ugyanakkor, ő maga nem volt közönséges varázsló. Jobb kabátujjában ott volt a pálcája…
A férfi mágiával vágta maga előtt az utat, hogy végre feljusson a peremre, ahonnan biztonságban folytathatta az útját. Persze ez koránt sem tűnt olyan egyszerűnek, mint ahogy hangzott. Egyáltalán nem félt, pedig nem használt semmiféle mászó felszerelést, még biztosító kötelet sem. Csak a saját varázserejét és ügyességét hívta ilyenkor segítségül, viszont már érezte, hogy lassan kezdett kimerülni. Azonban volt mi éberen tartsa.
A szakadék mély, tátongó szája meg sem rémítette, mintha legalább ezret látott volna mindennap; valami másról volt szó, olyasmiről, ami ott lapult a mélyben. Az izmok, inak megfeszültek a kezében, lábában és a hátán cipelt bőrtáska sem volt könnyű. Nem törődött a fájdalommal, hiszen az életéért mászott. Tudta, hogy a társa fent várja a sziklaszirten, s ez erőt adott neki ahhoz, hogy folytassa, nem is beszélve az értékes zsákmányról. Egy első osztályú sárkánytojást cipelt, ami többe került, mint az éves fizetése. Ugyanakkor egy kis élet fejlődött a vastag, ellenálló héj ölelésében. Semmiképpen sem ejthette le.
Nem mert lassítani, mivel még mindig a nyakában érezte a sárkány meleg leheletét. Ugyan a bűbája elterelte az állat figyelmét, de csak ideiglenesen. A rohadéknak így is sikerült lángot köpnie felé, ami megégette, viszont nem akart erre gondolni. A káprázat elvarázsolta a sárkányt és egy tapodtat sem mozdult a helyéről, viszont ez már nem tartott már túlságosan sokáig, szóval igyekeznie kellett felfelé. Nem tudta merre lehet, hiszen a bestia kifejezetten jól álcázta magát, bármikor rátámadhatott. Hangtalanul cserkészi be az áldozatát – hangzott fel a fejében Lima intelme. Végül is ő maga egy fészekrabló volt, így nem hibáztatta a mama sárkányt az esetleges kirohanása miatt. Nem számított arra, hogy harc nélkül hozza fel a tojást, ami most éppen ott himbálózott a hátitáskájában, gondosan bebugyolálva – ez megnyugtatta.
Az a szíve hevesen dobogott, a vér buzgón áramlott az ereiben, és ez táplálta azt a varázserőt, ami előre vitte, és még többre sarkallta. A szél a szemébe sodort néhány apró porszemet. Felnyúlt az egyik kiálló szikladarabért, aztán megpróbálta felhúzni magát, de egy pillanatra megcsúszott. Elfordította a fejét, nehogy a szikladarabok beleessenek a szemébe, aztán újra próbálta. Életveszélyes lett volna a hoppanálni egy ilyen ismeretlen területen, itt minden kockázatosnak tűnt. A varázsló vett egy mély levegőt, s új fogáspontot talált, aztán folytatta a mászást.
Most már látta a hibákat, érezte a tetteinek a súlyát. A fészek túlságosan is mélyen volt, mégis vállalta a kockázatot. Máskor is volt ilyen, mégis élve jött fel – bíztatta magát. Tedd Perkins, a társa, jelentkezett elsőként. De a varázsló nem hagyta, hogy egy négy gyerekes apa menjen a legveszélyesebb szakadék mélyére, különben is neki sokkal több esélye volt. Erős volt, fiatal, elszánt és éhezett az adrenalinra. Elvigyorodott ezen a gondolaton, aztán újra kinyújtotta a kezét. A bal karját, ahol egykoron a Sötét Jegyet viselte, most friss égésnyomok csúfították el, az arcát, nyakát egészen a mellkasáig nyúlóan pedig fekete sárkánypikkelyek pettyezték, amik az évek múlásával egyáltalán nem tűntek el. Egy rosszul sikerült animágia átváltozás eredménye… Már ez amúgy is a védjegyéhez tartozott.
Éles füttyentés hangzott fel nem is olyan messze tőle. A mágus felkapta a fejét és a hang irányába fordította.
– Vigyázz, Malfoy! Visszajött a mami! – kiabálta a társa, majd vörös szikrákat lőtt ki a szakadékba, amik megvilágították talán a legdühösebb sárkányt a világon. Draco Malfoy elnyomott egy szitkot, és azonnal tervet kovácsolt.
– Perkins, figyelj rám! Már kb. tíz méterre vagyok. Vidd a tojást! Én majd elintézem – kiáltott vissza eltökélten. Megkapaszkodott az egyik sziklában, aztán egyik kezét kibújtatta a bőrtáskából. – Most!
– Invito tojás! – hangzott fel a varázsige, s a táska a tojással együtt emelkedni kezdett, és iszonyatos sebességgel eltűnt a sziklaperem fölött. – Megvan!
– Jó, és most menj hátrébb, és bújj el egy szikla mögé! Nehogy meglásson, mert akkor bajban leszünk.
– Rendben.
Velőtrázó üvöltés hallatszott a szakadék gyomrából. Draco először a vad, őrülten dühös sárga szemekkel szembesült, aztán megpillantotta teljes nagyságában a monstrumot. A maga módján gyönyörű példány volt, remek izomzat, borotva éles karmok és fenyegetően csattogó állkapocs. Eduardónak igaza volt, egyszerűen felséges példány. Az apa sárkányt is láthatta nem sokkal korábban, és valóban remek párosítás volt. A sárga szemek fenyegetően néztek a fészekrablóra. A szárnyát megvilágította a szakadékba bevilágító napsugár. Valóban vörös volt, pontosabban karmazsin, amit Dracót mindig egy hölgyre emlékeztette, átkozottul remekül illet hozzá ez a szín és ő is hasonló dühvel támadt neki mindig és… Most azonban nem szabadott elhibáznia, mert ez a nőstény a vérét akarta.
Elvigyorodott a fájdalom ellenére, elrugaszkodott, majd egy időben ezzel elengedte a sziklát. Zuhanni kezdett, de egyáltalán nem félt attól, hogy mi fog következni. A menetszél süvített, az nem kifejezés, hogy a hajába kapott, s a gravitációt hagyta dolgozni, tisztában volt vele, a szakadék mélyén rengeteg égbe meredő szikla tüske várja, viszont még azelőtt véghez akarta vinni a tervét. Becsukta a szemét és erősen koncentrált. Az izmai, bőre és az egész teste jóleső bizsergésbe kezdett, vibrált, mintha ez teljesen természetes lenne. A csontjai formálódni kezdtek, hol megnyúlt, hol összeszűkült. Hamarosan pikkelyei és karmos lábai nőttek, aztán szárnyakat bontott. Nem harcolt az átváltozás ellen, csak hagyta megtörténni. Kinyitotta a szemét, a szürke szempár, most már ezüstös volt. Felüvöltött még egyszer emberként, aztán elnyelte a homály, egy pillanatra csend lett.
Egy magyar mennydörgő semmihez sem hasonlító morgása hangzott fel a szakadékban, öblös hangot visszaverték a sziklafalak, aztán a gyönyörű sárkány az égbe emelkedett, hogy megküzdjön a dühös ellenfelével. Persze kettőjük közül csak az anyasárkány akarta megölni. Perkins eközben biztonságba helyezte a tojást és elégedetten figyelte, ahogy Draco immáron sárkány alakban szembeszáll az átejtett sárkánymamával, aki dühösen lángot fújva támadta a férfit, aztán jó néhányszor bele is harapott.
Mélyről jövő hörgés hangzott fel a torkából, és egy adag lávát köpött rá. Draco sem tétovázott, azonnal viszonozta a támadást. Felégették a földet, ami után csak sötét pernyévé töpörödött fűszálakat hagytak a lángok. A madarak riadtan rejtőztek el a két ragadozó elől, akik összecsaptak, kíméletlenül és megalkuvás nélkül. Mindketten a tojást akarták, s egyik sem akart meghátrálni. A levegőben terjengő égett szag kaparta Perkins torkát, de hozzá volt szokva ehhez, viszont ahhoz nem, hogy nyúlként fedezékbe vonulva, csak csendben lapuljon, nehogy a dühös sárkánymama észrevegye. Őrültség lett volna beleszólni ebbe a harcba, tudta ő ezt, nagyon jól.
A két ádáz bestia a levegőbe emelkedve körözött, üvöltöttek egymásra, harapták egymást és nem titkoltan szét akarták tépni a másikat. Draco ekkor egy fehér lángcsóvát fújt ellenfelére. A sárkánymama megrendült és megingott, de még mindig volt ereje visszatámadni. Újabb üvöltés hangzott fel. Karmok, agyarak csattogása félelmetes volt és fehér fény tört elő mindkét monstrum szájából. Fentről támadta Dracót, aki alig tudott kitérni a ravasz támadás elől, aztán menekülőre fogta, majd az éles sziklák közé vezette a dühös anyát, aztán elrejtőzött az egyik szikla mögött. A vöröshátú körülnézett, de sehol sem találta az ellenfelét, már éppen feladta volna, amikor az animágus végül szembe fordult vele és egy lángcsóvát lövellt felé.
A sárkány felüvöltött, még egyszer Dracóra emelte sárga szemeit és fenyegető füstöt eregető orrát felhúzta, még egy utolsót fújt, aztán visszavonult, hogy tovább védhesse a tojásait a szakadék mélyén. Mikor elmúlt a veszély Malfoy leszállt a sziklaperemre és újra visszaalakult a normál emberi formájába. Kicsit rogyadozott lába, csapzott volt, de kijutott. Öröm öntötte el és hullámokban járta át a testét a megkönnyebbülés.
– Minden rendben? – kérdezte Perkins, és előbújt a biztonságot jelentő szikla mögül. Még mindig erősen magához szorította a barna színű bőr táskát, amiben az értékes szerzemény lapult. Holtra vált arca, egyből felderült, amikor meglátta társát.
– Egy frászt! – morogta Draco mérgesen, majd a fekete bőrkabátra mutatott, amit a sárkánymama rettenetesen megsütött. – A kedvenc kabátom volt. Ráadásul megint megégett a kezem.
Elsuttogott pár varázslatot, majd levette a ruhadarabot. A kockás ing is megsérült, mindent dobhatott ki… Libabőrös lett, amikor megérezte a hűvös szelet.
– Lehetne rosszabb is, ha mondjuk leharapta volna a fejed – nevetett a társa elégedetten. – Kell bájital?
– Megvagyok – legyintett a férfi, és zihálva elterült a fűben. Gyönyörű idő volt és remekül sikerült a mai nap. Szerencsére már csak egy kis papírmunka hiányzott, aztán elindulhattak haza. – Végre pihenhetek egy kicsit.
– Tudod, hogy még egy tojás hiányzik – közölte a társa, miután belenézett a táskába. – Kettő tojást ígért nekünk Eduardo.
– Neked hiányzik – mondta a varázsló kimerülten, és hozzátett még néhány keresetlen szót. – Nem megyek vissza. Az a bestia majdnem kilyukasztotta a bőrömet. De ha szeretnéd, akkor menj le hozzá, biztosan sikerül meggyőznöd. Ígérj neki patkányt, azt szereti!
– Inkább kihagyom, de te mondod meg Morgánának, hogy csak egyet hoztunk. – Draco csak felnevetett, mikor eszébe jutott főnöknőjének mérges arckifejezése, amikor nem látja majd a kilencedik tojását. Majd egyszer visszajön ide, ígérte meg magának. Viszont most egy kiadós fürdőre és alvásra volt szüksége.
– Menjünk haza végre! Nem kell több sérülés. Morgánát pedig csak bízd rám, mindig meg tudom győzni. Ez amolyan Malfoy vonzerő…
– Hogy micsodád van neked? – nevetett fel Tedd jóízűen. – Láttam, amikor átkozva kergetett a rezervátum udvarán… Az a vén csoroszlya boszorkány…
– Jól van, jól van. Legyen elég annyi, hogy elintézem. Különben is azt mondtam neki, hogy annyi tojást viszünk, amennyit el tudunk hozni. Nyolc tojás bőven elég – szólalt meg végül. Társa beleegyezően bólintott. – A fiúk hogy vannak?
– Büszkék arra, hogy szinte ugyanolyan forradást szereztek mindketten – csóválta meg a fejét nevetve Perkins, fiaira gondolva. Draco felnevetett, amikor Colin és Connor Perkinsre gondolt, akik újoncként voltak velük ezen tojásszerző túrán. – Magukhoz tértek, és most ez a lényeg.
– Remek. Napnyugtakor indulunk – jelentette ki Draco határozottan. – Mondd meg nekik, hogy aludják ki magukat. A zsupszkulcsaitokat már előkészítettem.
– Jól van. Akkor a táborban találkozunk. Mikor jössz utánunk?
– Még adj pár percet – mondta a férfi elcsigázottan. Élvezte, ahogy a hideg szél az arcát simogatja és jó volt a fűben heverészni és az eget bámulni.
Mikor is csinált ilyet utoljára? Mélyet szippantott a friss levegőből. Rossz érzése volt, maga sem tudta miért. Rátört hirtelen a honvágy és valami olyasmi, amit már régen elfojtott magában, de olykor vissza-visszatért. Felszisszent, amikor megmozdította a sérült karját, amivel lassan tennie kellett valamit. Elmélázva bámulta a felhőket, s a múltba révedt egy pillanatra, aztán mélyet sóhajtott, és becsukta a szemét. Csak a szél zúgását hallotta, de valahol nem is olyan messze egy dühös perui vöröshátú fúria anya morgását verték vissza a tátongó mélységű szakadék meredek sziklafalai.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2024. Jan. 21.
by Neola @ 2024 Jan 22
Nagyszerű folytatásnak ígérkezik! Aggódtam, hogy Lucius elveszi a gyermeket. Tudod mi jutott még eszembe. Hogy magához veszi anyástól mindenestől és Hermione-t is ki nevelik valamennyire. 
Ilyen rém képek jutottak eszembe. Fuuuu örülök, hogy a csillagpór ott volt a zsebében. Megkönnyeztem azt a jelenetet. (kúriától a kórházig)
Érdekes ez a korai nyugdíjazás. Bár biztosan rá fér. Jó persze súlyos sérüléssel se érdemes már harcolni a gonosz ellen.
Fuuu már látom magam előtt a felnőtt Draco-t. Kíváncsi vagyok, hogy lesz a viszont látás. Olyan képet kellene csináltatni az AI-val, hogy Draco a sárkányok között.
Vagy Hermione, mint őrjöngő furia. (értettem a hasonlóságot két anya közt.)
Köszi szépen! Imádom már most!
Üdv: Neola
Ilyen rém képek jutottak eszembe. Fuuuu örülök, hogy a csillagpór ott volt a zsebében. Megkönnyeztem azt a jelenetet. (kúriától a kórházig)
Érdekes ez a korai nyugdíjazás. Bár biztosan rá fér. Jó persze súlyos sérüléssel se érdemes már harcolni a gonosz ellen.
Fuuu már látom magam előtt a felnőtt Draco-t. Kíváncsi vagyok, hogy lesz a viszont látás. Olyan képet kellene csináltatni az AI-val, hogy Draco a sárkányok között.
Vagy Hermione, mint őrjöngő furia. (értettem a hasonlóságot két anya közt.)
Köszi szépen! Imádom már most!
Üdv: Neola
by Nyx @ 2024 Jan 22
Köszönöm szépen! Úgy örülök, hogy így gondolod. Hát ebben lesz minden, és baromira hosszú lesz. Még nem fejeztem be a történetet, de már van belőle egy nagyobb halom fejezet. Lucius még be fog kavarni, de egyelőre csak évekig tartó rettegést és idegességet okoz Hermionénak.
Uhhh de jóóó ötlet. Na ilyet még nem írtam, de valami hasonlót elkezdtem. Leírom, hogy mit képzeltem el. Ott a sztori az, hogy a háború után járunk. Hermionét még korábban elrabolta Dolohov, és gyakorlatilag egy gyilkos, engedelmes halálfalót csinál belőle, kínzás, agymosás, szegény lány gyakorlatilag nem is tudja már kicsoda. Dolohov egy őrült, aki mindenkiben ellenséget lát, és hiába nyugodtak a kedélyek a háború után, ő sorra gyilkoltatja az embereket Hermionéval. Ráadásul a következő célpont maga Draco, aki most az auror főparancsnok, és szót emel a felesleges gyilkosságok ellen. Persze ez senkinek sem tetszik, Voldemortnak se, de neki nagyobb baja is van. Dolohovnak van egy terve, hogy hogyan akarja Hermionét Draco közelébe juttatni, de ez csak félig sikerül, mert mielőtt kiadná a parancsot meghal. Viszont elintézni, hogy egy régi családi egyezséget újítsanak fel számára. Dolohovnak volt egy lánya, akit Dracóval jegyeztek el, de ő még gyerekkorában meghalt. És Hermionéról kitalál egy romantikus történetet, hogy ő az elveszett lánya stb... Mivel mágikus a szerződés, Draco nem bújhat ki alóla. Szóval Hermione bekül a Malfoy családba, ahol majd be kell illeszkednie a családba, és majd örököst is kell szülnie. Szóval valami ilyesmi lesz, de még nem tudom hova fog ez kifutni.
Na, de az elkanyarodásom után térjünk vissza ehhez a történethez Fuu a kórházas jelenetben Lucius nem igazán vette be Hermione válaszát, de igazán nem kockáztatott volna meg egy Azkabant főleg abban a helyzetben. Így is tuti ki kellett magyaráznia magát és le kellett fizetnie ezt-azt Mungóban nehogy ez kiderüljön. Egyszerűbb volt tudomást se venni erről.
Kicsit talán túlságosan is szigorú voltam Hermionéval a korai nyugdíjazását illetően (később ennek lesz jelentősége), de azért még lesz lehetősége megmutatni, hogy mennyire erős, és cseppet sem "nyugdíjas" aurornak való.
Uhh Draco igazi veszélyes fickó lett Ohh az első találkozásig még várni kell egy kicsit, de szerintem tetszeni fog. Draco nem siet annyira találkozni Hermionéval
Jajj AI és a sárkányok... Már próbáltam a sárkányok közé helyezni Dracót De valahogy egyik kép se lett olyan nagyon sikeres, itt egy sárkány fej, ott egy szárny. De megpróbálom újra, hátha ki tudok hozni belőle valamit még.
Jajj ennek úgy örülök! Hamarosan jövök a következő fejezettel.
Uhhh de jóóó ötlet. Na ilyet még nem írtam, de valami hasonlót elkezdtem. Leírom, hogy mit képzeltem el. Ott a sztori az, hogy a háború után járunk. Hermionét még korábban elrabolta Dolohov, és gyakorlatilag egy gyilkos, engedelmes halálfalót csinál belőle, kínzás, agymosás, szegény lány gyakorlatilag nem is tudja már kicsoda. Dolohov egy őrült, aki mindenkiben ellenséget lát, és hiába nyugodtak a kedélyek a háború után, ő sorra gyilkoltatja az embereket Hermionéval. Ráadásul a következő célpont maga Draco, aki most az auror főparancsnok, és szót emel a felesleges gyilkosságok ellen. Persze ez senkinek sem tetszik, Voldemortnak se, de neki nagyobb baja is van. Dolohovnak van egy terve, hogy hogyan akarja Hermionét Draco közelébe juttatni, de ez csak félig sikerül, mert mielőtt kiadná a parancsot meghal. Viszont elintézni, hogy egy régi családi egyezséget újítsanak fel számára. Dolohovnak volt egy lánya, akit Dracóval jegyeztek el, de ő még gyerekkorában meghalt. És Hermionéról kitalál egy romantikus történetet, hogy ő az elveszett lánya stb... Mivel mágikus a szerződés, Draco nem bújhat ki alóla. Szóval Hermione bekül a Malfoy családba, ahol majd be kell illeszkednie a családba, és majd örököst is kell szülnie. Szóval valami ilyesmi lesz, de még nem tudom hova fog ez kifutni.
Na, de az elkanyarodásom után térjünk vissza ehhez a történethez
Fuu a kórházas jelenetben Lucius nem igazán vette be Hermione válaszát, de igazán nem kockáztatott volna meg egy Azkabant főleg abban a helyzetben. Így is tuti ki kellett magyaráznia magát és le kellett fizetnie ezt-azt Mungóban nehogy ez kiderüljön. Egyszerűbb volt tudomást se venni erről. Kicsit talán túlságosan is szigorú voltam Hermionéval a korai nyugdíjazását illetően (később ennek lesz jelentősége), de azért még lesz lehetősége megmutatni, hogy mennyire erős, és cseppet sem "nyugdíjas" aurornak való.
Uhh Draco igazi veszélyes fickó lett
Ohh az első találkozásig még várni kell egy kicsit, de szerintem tetszeni fog. Draco nem siet annyira találkozni HermionévalJajj AI és a sárkányok... Már próbáltam a sárkányok közé helyezni Dracót
De valahogy egyik kép se lett olyan nagyon sikeres, itt egy sárkány fej, ott egy szárny. De megpróbálom újra, hátha ki tudok hozni belőle valamit még.Jajj ennek úgy örülök!
Hamarosan jövök a következő fejezettel.| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews